William rendes volt, meg is válaszolta kérdéseimet, bár nem túl bőven. Jó, nem is vártam el tőle, hogy egy nyilvános helyen elmondjon nekem olyan sztorikat amik titkosabbak, mint a kormány némely aktája. Mindenesetre hálás voltam neki, hogy a turmixolás után elvitt a leendő mentorom lakásához. Bevallom, kicsit megrémisztett az, hogy ha ő ilyen könnyen megtalált, akkor a farkasoknak kifejezetten nevetségesen egyszerű lenne rám bukkanni. Már nem is fontolgattam, hogy megéri-e nekem lelépni a hotelből, otthagyni egy fix állást és satöbbi, biztos voltam benne, hogy nekem menni kell. Hogy hová, az még egy bazi nagy kérdőjel volt. A kis kasszámból még nem engedhettem meg magamnak egy lakást, albérletbe meg nem fogok költözni, mert néhány havi lakbér után már nem éri meg. Lehet, hogy tényleg élek Will felajánlásával, vagy felkeresem apám, hátha leledzik itt, vagy a környéken egy-két szabad ingatlanja. Tény, hogy nem ismerem, de látszólag örült nekem, és talán nem köpi el első körben, hogy a fia Őrzővé avanzsált. Mélyet sóhajtva nyomtam meg kicsit hosszabban a csengőt, mint általában, és türelmesen vártam, hogy az új tanárom ajtót nyisson. Kismillió dolog járt a fejemben, amiről szerettem volna informálódni. Egy füzetet kéne nyissak a kérdéseimmel, hogy ne egyből, az első két perc után rohanjam le szerencsétlent.
Hatalmas megkönnyebbüléssel és egy utolsó fingással állok fel a wécéről. Meghúzom a kart, amely beindítja a zubogó vizet, majd odaállok a mosdókagyló föle és szép komótosan megtisztogatom a kezeimet. Úgy tíz perce érkezett William telefonja. A szokásosnál egy kicsit jobban sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar a nyakamba akasztanak egy tanítványt. Főleg, hogy még csak alig tudott meg bármit is a létezésünkről, máris rám sózzák. Úgy tűnik a mi rendíthetetlen Protektorunk inkább átengedi nekem a munka nehezét. Kedves... Elzárom a csapot és lustán magamra húzok egy boxeralsót, amit a rusnyán csempézett padlón találok. A szagminta szerint optimális lesz még erre a napra... Kisétálok a fürdőből és a konyha felé veszem az irányt. A keskeny, barna lambériával ellátott folyosó mindig nyugtalanságot szül bennem. Kissé a szülőházamra emlékeztet. És apámra. Arra a bolond vénemberre. Alig láthatóan megborzongok. Felgyorsítom a lépteimet. Odébb kell rugdosnom néhány pizza dobozát, hogy rendesen ki tudjam nyitni a hű ajtaját. Homlok ráncolva figyelem a szinte üres teret. Megragadom az egyetlen olyan italt, aminek nincs alkohol tartalma. Egy majdnem lejárt tej maradéka. Nagy húzással kiiszom az egészet, a papírdobozt pedig a földre ejtem. Nyújtózok egy hatalmasat, csontjaim ropogása betölti szinte az egész konyhát. A hosszú csöngetés erőszakosan furakszik egyre beljebb, míg nem eléri a tudatomat. Felmordulok és elindulok az ajtó felé. Újra áthaladok a mindent összekötő kis folyosón, beérek a nappaliba. Elhaladok a kanapé mellett. Egy pillanatra sem méltatom a rajta heverő, teljesen meztelen fiatal lányt. Még az erőszakos csengő is alig tudja öntudatához lökni. Lassan pislogva, igen bután tekint a szobára. Semmitmondó arccal nyitom ki az ajtót. Majdnem csupasz testemet megüti a kintről besüvítő hideg szellő. Tetőtől talpig végigmérem a srácot, majd még egyszer. Majd belefúrom a tekintetemet az övébe. -Max, ugye? Csukd be magad után az ajtót! Mondom neki ellentmondást nem tűrő hangom és beljebb lépek a melegbe. Odébb gurítok az útjából néhány sörös dobozd.
Végre megjelenik az ajtóba a férfi... Boxerbe. Egy kicsit meglepődök, hiszen tudta, hogy érkezek, kapott egy telefont. Én azért, ha előre bejelentett vendéget várok, még talán egy nadrágot is magamra kapok. Mindegy, ez még belefér, végül is ő van itthon. A nagy méregetést viszont a sörös dobozok zaja törte meg. Mondjuk úgy, hogy végre tovább láttam az orromnál, és egy csöppet sem volt szimpatikus, ami belépve fogadott. Szanaszét hevert a szemét, mocsok volt, és büdös. Amilyen gyorsan csak lehet, el is vetettem azt a tervet, hogy összeköltözzek egy kis ideig a mentorommal, sőt esküszöm abban is meginogtam, hogy akarom-e én ezt az egészet. Undorító, hogy egy emberi lény ilyen körülmények között él. És ahogy látom, a önön hibájából. - Biztos, nem kéne szellőztetni? - hiába volt olyan szigorú a hangja, én azért megpróbáltam, hiszen így biztosíthattam magamnak friss oxigént, na meg menekülő útvonalat, ha esetleg egy ételmaradék kupac meg akarna támadni. A pont az i-re a hölgy volt, aki felém pislogott totál kómás fejjel. Ezzel még nincs is probléma, attól még, hogy én nem iszok, jól tudom, hogy mások szoktak nem is keveset. Na de az, hogy még egy fehérneműt sem vett magára már fölöttébb felháborított és talán kicsit el is szomorított. Annyi szemérmesség sincs némelyik nőbe, hogy ha már kiüti magát, és isten tudja, mit csinál, legalább mikor felkel, az legyen az első dolga, hogy ruha, vagy talán egy pléd után kutat... Megköszörültem a torkom, majd újra a férfira néztem - Azt hiszem rosszkor jöttem, de tudja mit? Inkább hagyjuk is. Ez... - mutattam körbe - Nagyon messze áll az én világomtól. - Azzal meg is fordultam, hogy minél gyorsabban lezárjam az itt tett látogatásomat.
Magamban hihetetlenül jót mulatok, ahogy végignézek rajta. Látszik, hogy nem kimondottan erre számított. Sőt... úgy tűnik, mint ha kifejezett ellenérzései támadnának irántam, hogy ez a testemnek szól, vagy az életvitelemnek... esetleg mind a kettő szerepet játszik benne. Csak a kölyök tudhatja, de mi tagadás, nem nagyon érdekel. A kérdésere csak úgy félvállról válaszolok. -Mindent a vendégért. De kérlek várd meg, amíg felveszek valamit. Bár nem fenyeget a megfázás. Hiszen el vagyok látva mindenféle mágikus eszközzel, hogy kiküszöböljem, de azokat nem éppen ilyen esetekre szeretném elpazarolni. Majdnem felröhögök, amikor megpillantja a nőt. Nagyon sokat kell még tanulnia ennek az ifjú legénykének. Olyan, mint ha az arca csak úgy sugározná magából az információkat felém. Ha sokáig szeretne élni, akkor nagyon gyorsan változtatnia kell ezen. A farkasokat igen nehéz megtéveszteni. Nyomban ott termek mögötte, amikor hátat fordít nekem és a lánynak. Ráteszem a vállára jobb kezemet és erélyesen visszaterelem a szoba közepére. -Nem. Nem mész sehová! Értelmetlen lenne kakaskodnia. Könnyedén a padlóra küldhetném, akár még varázslat nélkül is. Hisz ahogy látom, több mint negyven év korkülönbség van kettőnk között. Még néhány pillanatig figyelem, majd úgy döntök, hogy inkább könnyítek a helyzetén. A még mindig kómás Rachel (?) felkarját és úgy ahogy van, csupaszon az ajtó felé vezetem. Kitárom. Ismét megcsap Alaszka hideg nyara. Egy teljesen érzelemmentes lökéssel kitessékelem a lányt a házból. Megtántorodik és dideregve nekiesik a falnak. Megpróbál visszajönni, de én egyszerűen csak felnyalábolom a ruháit - ami csak egy vékony felsőrészt és valami tapadós nadrágot ölel körül - és kidobom mellé, a nyirkos betonra. Mielőtt mondhatna valamit, becsapom az ajtót és a zárban lévő kulcsot elfordítva, lehetetlenné teszem a bejutását. -Igenis, ez már a Te világod is! Meg kell szabadulnod az olyan képzavaroktól, hogy mindenhol unikornisok rohangásznak és a szivárvány lábánál aranyat találsz. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem pont erre gondolt. De nem nagyon érdekel, hogy mi a véleménye az életstílusomról. -Ül! Utasítom, és hogy a kedvére tegyek lassan bemasírozok a hálószobámba. Előhalászok egy kopottas farmernadrágot és valami lenvászonból készült, kék inget. Magamra cibálom őket és pár másodperc múlva vissza is térek a nappalinak titulált helyiségbe. Kinyitom az egyik ablakot, ezzel tartósabban friss levegőt engedve be a pállott szobába. Ha nem foglalt helyet akkor a kanapéra mutatok. Végignézek rajta, kutató tekintetem egy porcikáját sem hagyja figyelmen kívül. -Szóval, te lennél az újonc akit a mi drága Protektorunk kiszemelt? Erősnek látszol, de vajon eszed is van? Mennyi huszonkilenc szer négyszáznegyvenkettő? Szegezem csak úgy neki a kérdést a semmiből. Nincs semmi gúny a hangomban, sőt még kíváncsiság sem. Olyan, mint ha az egykedvű tanár feleltetné újdonsült diákját. Bár egy "rendes" tanát és közöttem az a különbség, hogy a helytelen választól lennék boldog.