Furcsa azzal a történelmi háttérrel szembetalálnom magam, hogy az egész famíliám tulajdonképpen,
III. Jánostól származik. Igaz akkor már meglehetne említeni Gusztáv Vasa-t is, de szerintem épp elég, ha az ő fiától, Jánostól kezdjük el nem épp rövid mesénket. Gusztáv halálát követően, idősebb fia, XIV. Erik lett az új király, míg János Finn herceg, kinek halála után, 1593-ban, a lengyel főurak fiát, II. Zsigmondot választották meg királyuknak. Apja halála után Zsigmond hazatért a Svéd földekre és Svéd királlyá koronázták.
Én pedig nem is p*fáznék erről többet, a lényeg, hogy Gusztáv Vasa-tól származunk.
Én pedig nem sokkal ez után, 1747-ben láttam meg a napvilágot, valahol az Alpok lábánál. Nem a valódi otthonomba születtem, nem a Svéd földeken, épp ezért tartom Svájcot az otthonomnak. Oda megyek haza még akkor is, ha már másutt élek hosszú évtizedek óta.
A szüleim, anyám terhességének hatodik hónapjában keltek útra, hogy elhagyják a Skandináv félszigetet. Az okát a mai napig nem tudom, biztos a megélhetéssel volt gondjuk. Annyi viszont biztos, hogy nem volt egyszerű dolguk főleg édesanyámnak, ki várandósan tette meg az igen csak hosszú utat.
Végül sikeresen le tudtak telepedni bökkenők nélkül, így már nem volt más hátra, mint az érkezésem, mire nem is kellett sokáig várni. Alig telt el két és fél hónap, már útban voltam a zajos és ingerekkel teli világ felé.
Mivel az első nyolc évemből semmire nem emlékszek, nem is tudok sok izgalommal szolgálni, csupán annyival, amit a szüleim elmeséltek nekem. Az pedig nem túl sok, hisz alig volt időnk arra, hogy igazi családként éljünk. Csupán annyit mondtak el, hogy a terhesség nehéz volt velem, eleinte még az is kétséges volt, hogy életben maradok. A későbbi évek viszont igen jól alakultak és egy életképes, vidám gyerekké lettem, aki képes volt a jég hátán is megélni. Ó, hogy miért volt olyan kétséges az életben maradásom? Koraszülött voltam, az ezerhétszázas években pedig nem igen volt jellemző az, hogy a koraszülött gyermekek sokáig élnek. De mint említettem, a jég hátán is megéltem volna, így nálam a halál veszélye még csak fenn sem állt.
Hogy őszinte legyek, tizenöt éves koromig, azon kívül, hogy megszülettek a húgaim, semmi nem történt velem, amit meglehetne említeni. Csak a szokásos nehéz élet. Nevelgessük a földünket a szüleinkkel, már kicsi korunktól kezdve robotoljunk, csináljunk meg mindent a ház körül és foglalkozzunk az újonnan született kistestvérekkel. Első húgom Nia, a hatodik életévem betöltése előtt született, míg Carlene a tizedik születésnapom után egy-két nappal, erre már pontosan nem emlékszek. Csak annyit tudok, hogy nagyon mérges voltam, amiért egy folyton ordító és nyáladzó, büdös kölyköt kaptam ajándékul. Gyűlöltem.
Viszont mint mindenkit, engem is megtalált a kegyetlenség kesernyés haragja. Apámat, harminchat éves korában, tüdővész vitte el a szemünk láttára. Reméltük, még a betegsége elején, hogy minden rendben lesz, meg fog gyógyulni, de úgy látszik hiába könyörögtünk érte nap, mint nap.
A családfő elment, nem volt többet, mi pedig mind a négyen elkeseredetten, szomorúan éldegéltünk apró kőházunkban. Apám volt az, aki eltartott minket, aki nélkül nem nőhettünk volna fel. Maga mögött hagyott egy csodálatos feleséget, és három gyermeket.
Talán ez volt az a tragédia, minek köszönhetően nem csak a legtöbb embertől, de magától a világtól és az élettől is elhidegültem. Nem volt szükségem senkire, se az anyámra, aki amúgy pár év elteltével követte apámat a sírba, se pedig az örökösen nyafogó, bár nagykorú húgaimra. Hideg lettem, mint a jég. Soha nem mosolyogtam, nem sírtam még az anyám temetésén se. Míg apámat a kert végében helyeztük örök nyugalomra, addig anyámat a kis falucska apró temetőjébe. Amire leginkább szükségem volt, az a magány. Meg kellett emésztenem a történteket. Meg akartam találni önmagam, önálló akartam lenni. És jó úton haladtam.
Mindig is egy átlagos ember voltam jeges tekintettel, és ugyan ilyen jeges, elzárkózó természettel. Egyvalami mégis volt, ami mosolyt tudott csalni az arcomra, bár meg kellett szenvednem érte. Mindig imádtam a veszélyt és erre pont megfelelőek voltak a magas hegyeken született erdőségek. Emiatt több balesetem is volt már, de egyik se volt jelentős. Lábtörés a fáramászás miatt, bokabicsaklás egy hólepte gödör miatt. Azért röhejes nem? Az, hogy egy húszéves ember fáramászással szórakozik nap, mint nap. Minden esetre legalább volt valami, amivel eltudtam foglalni magam.
Viszont az életem hamar más vizekre evezett. Továbbra is az erdőnek éltem, de már máshogy, másként. Egy teljesen más teremtményként, ami nem egyezik meg az emberekkel. Ember, de még sem az.
Egy veszedelmet rejtegettem magamban, amiről még csak nem is sejtettem, hogy létezhet, de még is rám talált anélkül, hogy kerestem volna. A viharfelhők úgy csaptak össze a fejem fölött, hogy menekülni se volt időm előlük.
Farkassá válásom az Alpok egy magas pontjának erdejében. Épp az amolyan „másszunk fára szórakozásból” kedvemben voltam, mikor a bokorban megvillant egy arany szempár.
Nem csak az emberek figyeltek, mint „rossz, hűvös természetű gengsztert”, kit magára hagytak a szülei, hanem a Vérfarkasok is. Gyors reflexekkel, éles észjárással rendelkeztem, talán ez volt az, ami a farkasoknak kellett, nem is én magam.
Egy sötét éjszakán, Maine Togwood volt az, aki „sikeresen becserkészte áldozatát”, a személyemben. Első napokban még én magam se tudtam felfogni a történteket, így szükségem volt arra, hogy „teremtőm” mellettem legyen még akkor is, mikor nem volt szükségem rá. Lehet, hogy egy erős idegzetű, talpraesett srác voltam, ennek ellenére szükségem volt valakire, aki tapasztalt ezen a téren, hogy segítsen felfogni, mi is történik valójában.

Első átváltozásomnak dátuma nem tolódott túl messzire, a beharapást követő harmadik napon el is kezdődött. Alapjában véve, egy átlagos napomon, nem sokszor ingadozik a kedvem, azon a hideg téli napon viszont sokszor megtörtént. Volt, hogy nem bírtam magammal, dühöngtem, mint egy felbőszült bika, ám akadt olyan is, hogy elsirattam az elmúlt, magam mögött hagyott éveket és azokat, amik még előttem állnak. Ennél a hangulatingadozásnál csak maga az átváltozás volt rosszabb. Kegyetlen volt, aki nézte volna, nyilván szívroham és agyvérzés közepette hempergett volna a földön a társaságomban. Ám, mivel egy, már több száz éves nőstényfarkas volt velem, neki nem okozott gondot a látvány és az, hogy segíteni tudjon kiszemelt áldozatának.
Nekem.
A hajnal beköszöntével, csak kiterülve, zihálva, megtépázva feküdtem a földön. Olyan érzés volt, mintha emberileg is megváltoztam volna. Emberként is úgy éreztem, hogy egy szörnyeteg vagyok hosszú karokkal, éles karmokkal és megnyúlt pofával. Mindenem fájt, a fejem zúgott, a fülem csengett, így egy remek kis együttes alakult a fejemben. Volt, hogy érzékeim tompábbak voltak, de pár másodpercen belül felerősödtek. Ez pedig teljesen elvette minden lélekerőmet. Harcolni akartam az állat ellen. Féltem, hogy ezzel csak még vadabb, még elzárkózottabb leszek, mint amilyen alapból voltam. De be kell, hogy valljam, nem történt nagy változás a személyiségem terén csupán annyi, hogy a farkas meghatározta lényemet. Felkiáltó jelet tett a megjelenésem mögé, így minden emberrel tudattam csak a tekintetemmel, hogy „Veszélyes, veszett állat közeledik”. Egy veszélyes állat, aki én voltam. Talán ez az oka annak is, hogy nem keresem az emberek társaságát. Mindig is féltem, hogy a szó szoros értelmében kihozzák belőlem az állatot, ami a végüket okozza. Gyilkos pedig nem akartam lenni. Bár ki akar?
Így csak a falka társaságában változtam át, amit teremtőm biztosított nekem, mivel tudtam, ott vannak velem és tudnak irányítani, nem kell a farkas arroganciájára és erejére hagyatkoznom. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy e különleges lét, jó-e, vagy sem. Akadtak napok, mikor ellenkeztem, mikor nem akartam az lenni, ami lettem, viszont sokkal több olyat tudok mondani, ami arról ad tanúbizonyságot, hogy imádtam vérfarkas lenni már átváltozásomat követő első, második hétben is. Bár az első, fájdalmas átváltozás benne élt a tudatomban, ennek ellenére éheztem az olyan képességekre, melyek a birtokomba kerültek. Még álmodni se mertem annak előtte ezekről. Gyorsaság, erő, jobb hallás, szaglás és látás.
Ennek ellenére, mégsem éltem vissza velük. Nem hencegtem, nem árultam el senkinek, inkább csendben tűrtem és üldögéltem némán a kőházban és igyekeztem kerülni az emberek társaságát.
Egyedül elveszettnek éreztem magamat, de egy elmélettel mégis tudtam tartani magamban az életet. Úgy véltem, hogy az élet számtalan szakaszában meg kell mutatni, hogy nem azért élünk ezen a bolygón, hogy vakon bolyongjunk, mint egy nincstelen senki. Még akkor se, ha az élet olyan akadályt állít fel a számunkra, amivel eleinte nem tudunk boldogulni és csak a beletörődés a sorsunkba az, ami segíthet. Ez az akadály nálam a Vérfarkas lét volt. Akármennyire szerettem farkas lenni, egy idő után ismét küzdöttem ellene. Nem akartam többet kettős szerepben élni, a vadállat én, és az emberi elkülönült egymástól, de végül ismét egybeolvadtak, ezt pedig nem tudtam megakadályozni. Már így alkottunk egy egészet. Az amúgy kifejezetten higgadt Stefan, aki sokkal fagyosabb és ridegebb, mint évekkel azelőtt volt, csendes és hallgatag, bár akadt, hogy csípős beszólásai meglepték az embert. És ott volt és van is a másik én, a farkas, aki szintén nem az agresszivitásról híres, de még se egy szelíd őzgida. Egy farkas, akit nem könnyű megszorongatni. Erőteljes és rideg.

Húsz évesen változtattak át, huszonhárom voltam, mikor Maine úgy döntött, tovább áll. Nem lehetett többet mellettem, hívta a kötelesség, ami persze nem én voltam. Illetve én, de már nem úgy, ahogy addig. Hiányoltam a nő társaságát, képes volt feldobni a napjaimat egy kis vadászattal, edzéssel.
De nehogy itt valaki szívrohamot kapjon nekem! Nem ment el végleg. A későbbiekben még nagy szerepe lesz. Mikor betöltöttem a huszonötöt, valaki más kapta meg a főszerepet az életemben.
Elsa.
Az első nő, akit mindenkinél jobban szerettem a világon. A nő, a párom hat hónapon át.
Párom, akit végül én magam öltem meg reménytelen féltékenységemben.
Ez volt az, ami végül feltette az i-re a pontot. Az életem merőben megváltozott. Már nem volt mellettem a nő, akit imádtam, aki mosolyt tudott csalni az arcomra. Csak a végtelen magány volt velem, a fájdalom és a megtörtség, amit még az idő se tudott a mai napig, újra összekovácsolni.
De mindvégig igyekeztem önmagam maradni. Nathaniel segítségével, ki Maine öccse volt, tovább fejlődtem farkas mivoltomban is. Erősebb lettem, határozottabb. Már nem voltam olyan heves és szertelen kölyökfarkas, mint annak előtte.
Később, Elsa halálát követő negyvenedik évben, ismét magam mellett tudhattam egy embert. Sajnáltam, hogy nem Elsa volt az, de a másiknak is hasonlóan örültem. Egy olyan személy tért vissza mellém, aki annak előtte is velem volt, csak akkor farkas formájában.
Maine mellettem maradt.
Mikor hatvanöt évesen hírét hallottam annak, hogy Maine életét veszítette, felkerestem egy Őrzőt, ki csak pár kilométerre lakott az én otthonomtól. Meg kell hagyni, nem volt egy idegbajos mágus. Azt hittem, hogy hasonlóan fog reagálni rám, mint a legtöbb társa, mikor megláttak, de ennek ellenére meglepő volt a találkozás. Persze tudtam, hogy nem lesz nagy baj, mivel akkor már többször volt szerencsénk találkozni egymással, és egyikőnk se mutatott agressziót a másik felé, de egy kis félsz így is volt bennem. Tehát, mikor azzal a kéréssel álltam elé, hogy állítsa mellém védőszellemként XY-t, nem paterolt el a házából, csak vágott egy meglepett majd keserű grimaszt, azt követően pedig biccentve beinvitált egy furcsa szobába, minek a közepére felrajzolt kör közepébe ültetett. Eleinte féltem, hogy én magam leszek egy védőszellem, de végül nem úgy lett. Kíváncsian hallgattam és néztem végig az egész Rituálét, amivel mellém állította a védőszellememet. Soha nem volt szerencsém ilyen módú varázslathoz, amit magamon is megtapasztalhattam, de volt is egy olyan érzésem, hogy nem lesz még egy ahhoz hasonló. Látszólag nem történt semmi, de én mégis éreztem. Ennek ellenére, Maine nem jelent meg aznap. Már kezdtem elkeseredni, egy idő elteltével már ott tartottam, hogy visszakérem a pénzemet, de végül megtörtént a csoda. Egy nappal később, már szabadon társaloghattam a szabad szájú Mainevel. Kiderült, hogy ő járatta a bolondját velem. Jó mi? Egy flúgos szellemet kaptam magam mellé. Jó volt ismét vele lenni, bár való igaz, eleinte furcsa érzés volt számomra, hogy meztelenül toporog mellettem, mint egy szende szűz.
Szükségem volt a nőre, mivel bár elég idős voltam már, még se találtam meg a helyemet a világban. Valakinek mutatnia kellett számomra az utat, aki nem fizikai testben nyilvánul meg előttem, mivel van, akit nem tűrök meg magam mellett, akit mellém állítanak. Mainenél jobbat, keresve se találhattam volna. Segített egyengetni az utamat, vezetett, és segített is nekem, ha netán gondom akadt nem csak harc terén, de valakinek felkeresésében is. A mai napig mellettem van, és segít nekem. Nem mondom, munkát végez.

Hetven évesen, már képes voltam arra, hogy legyűrjem az indulataimat. Nem ugrottam első szóra, nem mordultam, inkább csendben tűrtem. Hosszú évekig, egy kisebb falkába verődve éltem Svájcban, védőszellememmel az oldalamon, de végül megunva azon környezetet, száznyolcvan éves emberi mivoltomkor indultam északnak és tértem át Amerikába majd kötöttem ki végül Alaszkában. Elegem volt a Svájcban élőkből, a makacs, csökönyös farkasokból, kik bár tisztában voltak azzal, hogy idősebb voltam náluk, mégis képesek voltak nekem esni. Mind emellett, egy idő után megunja az ember azt a környezetet, ahol hosszú-hosszú éveken keresztül tartózkodik, ráadásul feltűnő is volt már, hogy évek óta nem változtam semmit annak ellenére, hogy a velem egykorúak igen.
Kénytelen voltam eltűnni nem csak a hazámból, de Európából is.
Alaszkában igyekeztem megtalálni a helyem egy falkában, hogy ne egyedül kullogjak a végtelennek tűnő völgyeken és magaslatokon. Így sikerült nyomára akadnom az Őslakosok falkájának, melynek tagjait már ide s tova, hetvenöt éve boldogítom elzárkózott, jeges személyiségemmel.
Tulajdonképpen, nem tudnám megmondani mi volt az, ami ide vonzott.
De egy valami biztos volt.
Nem csak én voltam az egyedüli Stefanson, aki útnak indult Alaszkába, hogy otthonra és családra találjon. Az Őrzők messziről elcsípett beszédfoszlányaiból sikerült kiderítenem, hogy az a személy, akiről történetesen Maine is beszélt, hogy farkassá lett, a húgom volt. Én azt tudtam leszűrni ebből, hogy míg az Őslakosoknak ott voltam én, gyors reflexekkel, addig ők erre a húgommal válaszoltak, ugyan is benne is éltek azon képességek, még emberként is, amik bennem is. Ám hamar kiderült, hogy nem volt ennyire bonyolult. Carlene ő maga kereste fel a farkasokat, kérdőre vonva őket, hova lettem, mire nekik az volt a reakciójuk, hogy maguk közé állították. Így hát… ugyan olyan távol van tőlem most, farkasként, mint annak előtte emberként, mikor otthagytam őket.
Egy ideig csak kérdőn álltam a szőrös probléma előtt, hogy a húgomból farkas lett. Számtalanszor feltettem a kérdést magamban, hogy miért? Hogyan? Később Maine sikeresen kiderítette nekem, hogy szájügyileg is összeakadt egy farkaskölyökkel, ki nem volt hajlandó titkolni, mi is valójában. Így ő volt az a jószívű lény, aki elmesélte neki, hol is járok, ő pedig nem habozott ennek utána járni. Az a falka vette szárnyai alá, melynek annak idején én magam is tagja voltam. Ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy kiderítsen rólam olyan dolgokat, amit mástól nem tudott. Farkassá válását követő tízedik évben indult el a keresésemre, ami végül egy másik falkához való csatlakozáshoz vezette.

Meglehetősen merész voltam, mikor a Betolakodók területére tévedtem négylábúként. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű megközelíteni a környezetüket, de egyvalami folyamatosan vonzott magához. Egy rettenetesen ismerős illat, amit bár régen éreztem az orromban, ennek ellenére még mindig olyan élénken élt bennem, mintha aznap váltunk volna szét egy kietlen erdő ösvényén. Mind emellett egy sugallat, amit Maine közvetített felém, sikerült rábukkannom egy számomra fontos személyre.
Mind odáig nem láttam túl nagy jelentőségét annak, hogy Maine velem volt, akkor viszont segített nekem. És ez épp elég volt ahhoz, hogy egy életre magamhoz láncoljam, ismételten. Már akkor, mikor farkasként lépett be az életembe és változtatott át engem is, tudtam, hogy a mi életünk valamilyen úton-módon összekovácsolódik még akkor is, ha nem épp szerelemről beszélünk. Azt, hogy pontosan mit fog szolgálni, csak húsz évvel ezelőtt jöttem rá. Szellemként is vezet, utat mutat és segít, ha szükségem van rá. Ez pedig nagyon meg kellett és kell is becsülnöm a mai napig, hisz egy közel hatszáz éves nőstény az, aki segít nekem.
Halkan lépkedve közeledtem az egyre erősödő illatfoszlány felé, akiről pontosan tudtam, hogy ki is az.
Carlene, az idősebbik húgom.
Soha nem mertem volna fogadni arra, hogy ő is farkassá lesz, de megtehettem volna. És most a Betolakodók környékén lődörög anélkül, hogy tudtam volna róla. Ha Maine nem vezetett volna el oda, mostanáig tudatlan kölyökként keresném testvéreimet.
Fülembe szöktek halk neszezések, ahogy haladtam előre, de igyekeztem mindvégig láthatatlan lenni, bár úgy néz ki, nem jártam sikerrel. Két röpke másodpercen belül, már kiabált is Maine a fejemben, hogy „Jobbról, jobbról egy farkas!”. Én pedig rögtön az adott irányba fordultam, ezzel kivédve egy támadást, melyet a saját húgom indított felém. Úgy tűnik, ő nem ismert fel szag alapján, én viszont teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy ő, Carlene áll mellettem egy kisebb, de annál fürgébb, sötétszürke árnyalatú farkasként, kinek szemei arany ragyogással alázzák meg az éjszakai égbolton uralkodó égitestet, a Holdat.
Vicsorogva, előredőlve, ugrásra készen ácsorgott előttem azután, hogy egy gyengébb harapást mért a mellkasom sűrű szőrzetére. Láttam rajta, hogy fél. Bár, ez nem csoda, hisz valamivel testesebb voltam nála, mind emellett férfiből vagyok nem?
Végül a felismerés, hogy a bátyja vagyok, visszafogta haragját és felegyenesedett. Kíváncsi tekintettel fürkészte farkas pofámat anélkül, hogy támadását folytatta volna. Többször beleszimatolt a levegőbe is és közelebb lépett hozzám, majd elhátrált. Maine pedig hologram formájában, értetlen arccal ácsorgott mellettem. Másra számított, arra, hogy legalább egyszer-kétszer megcibáljuk egymás grabancát, de mivel ez elmaradt, valamiféle keserűséget, elégedetlenséget érzett. Amit persze nem csodáltam, hisz lehet, hogy csak egy kis verekedés reményében kísért el odáig.
Kíváncsi tekintettel meredtem húgomra, ki fejét rázva, a levegőbe kapkodva hátrált el tőlem és fogalt kecsesen helyet.
-Mi a megveszekedett fenét keresel te itt? – üdvözölt szép szavakkal, mire elégedetlenül fújtattam.
-Neked is szia! Amúgy téged – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
-Őrült vagy, hogy ide merészkedtél!
„-Ezt mondtam én is!” – fordult felém Maine is, kinek jelenlétét érezte a húgom is, de nem tudta kit keressen és hova nézzen. Ezt nem is tartottam gondnak, mivel bár nekem nem volt ellenemre a nő meztelensége, addig ezt talán Carlene ellenezte volna. A célom az volt, hogy elvigyem onnan a húgomat. Nem akartam, hogy a Betolakodók között legyen, de úgy néz ki, ennek érdekében nem tehettem semmit. Ő hozzájuk tartozott, már röpke húsz éve, én pedig nem is tudtam róla. Szerintem ezt jogosan vettem magamra.
-Nia? Nia hol van? – érdeklődtem abban reménykedve, hogy erre talán választ tud adni, de csak megrázva a fejét annyit mondott, hogy fogalma sincs. Akárcsak én, ő is hosszú évekig kereste, de csak annyit sikerült kiderítenünk, hogy még mindig az Alpok környékén fut versenyt az idővel, egy helyi falkával.
-Most pedig menj! Ha itt találnak, nem ússzuk meg szárazon! – mordult rám, majd anélkül kocogott el tőlem lihegve, hogy megbizonyosodott volna róla, valóban hallgatok a szavára.

Azóta nem volt szerencsém hosszabb időt eltölteni a húgom társaságában. Míg én Alaszka egyik, addig ő a másik falkájával él együtt, közünk egymáshoz már nem sok van, csak a családnevünk egy és ugyanaz. Más nem.
Viszont arról nem feledkeztem meg, hogy vannak kötelességeim. Kötelességeim a falkában. El kell látnom az újoncokat Mentorként. Az lettem, ami egykoron Maine volt és öccse, Nathaniel. Kétszázötven éves voltam, mikor megkaptam a rangot, azóta nem vették el és nem is adtam le. Tökéletesen boldogulok, jó érzés vissza adni azt a tudást az ifjoncoknak, amit én magam is kaptam annak idején Mentoraimtól.
A való életben, egy teljesen más feladatkört töltök be. Imádva a száguldást, a sikert, amivel nem élek vissza, előnyömre fordítva a reflexeket és a gyorsaságot, autóversenyzőként éldegélek, unalmasnak nem mondható életemben. Rallysként csupa jókedv és öröm az életem, persze ez nem mindig igaz, egy esetleges borulás, csúszás után. De a tudat, hogy nem lehet túl hamar a túlvilágra küldeni, valamivel könnyebbé teszi a helyzetem. „Másodállásban” ha éppen nem száguldozok, akkor a Fairbanksban nyitott régiségüzletemmel foglalkozok. nem csak tulajdonosa vagyok, de eladója is egymagamban. Csak nyaranként veszek fel magam mellé diákmunkásokat, hogy keressenek egy kis pénzt.
Nem mondhatom, hogy minden megváltozott az életemben, de egy valami gyökerestül mégis.
Meg tanultam bízni az emberekben és társaimban. A ridegségem ugyan úgy megmaradt, mint az is, hogy a mai napig siratom halott barátnőmet Elsat, kinek én lettem a végzete.