A templom belső terének hátsó oldalán egy-egy gyóntatófülke helyezkedik el. Tömör, sötétbarna faanyagból készültek, meglehetősen nyomasztóak, mintsem megváltást kecsegtetők.
A káromkodását elengedtem a fülem mellett, viszont ha már ilyen mocskos szája van, akkor azzal is kezdeni kell valamit, ha már a teremtője nem nevelte meg. Hát, zakóztunk egy nagyot. Kissé meglepett, hogy meg se próbált kitérni leszármazottam, ez pedig két dologra engedett következtetni – vagy semmit se sejt, és ennyire hülye, vagy rájött, ki vagyok, és tudja, hogy mennyi esélye lenne. Mindenesetre gondolatolvasó nem vagyok, így amíg nem ad hangot a sejtésének, addig nem kímélem. Ha már a hátán kötött ki, én se voltam rest, a hasára ültem, nem mint ha olyan nagy súlyom lenne, de legalább kevesebbet ficánkol, meg könnyebben hozzáférek. Ahhoz a csinos pofijához, mellkasához, hogy mint valami feldühödött macska, kidekoráljam, no meg a kezeihez… nehogy már normálisan össze tudjon forrni az a fránya csont, nem igaz? Törjük el újra, a változatosság kedvéért most más helyen! ~Was hast du gesagt?!~ kérdeztem vissza kissé összeszűkülő szemekkel, ahogy egy pillanatra megálltam a „pofozásban”, és meg is lett az eredménye… Ahogy felém kapott ismét sikerült egy mélyebb ebet ejtenie az arcomon, hogy még a csont is megcsillant egy helyen. Már kisebb vértócsában birkóztunk a templom kövén, mindketten szinte nyakig vörösen, szakadtan… Egy gyors mozdulattal végigsimítottam az arcomon, kissé helyre rendezve a roncsolt szöveteket, a többit pedig a regenerációmra bíztam, így is szinte a szeme az unokám szeme láttára forrt össze a seb. És azt hiszem, ez volt az a pont, ahol kicsit elgurult a gyógyszerem. A törött karjától már végképp nem tartottam, s miután még mindig a mellkasán ültem, a másik karját az egyik lábammal szorítottam le, amennyire tudtam. Már nem maradt más, mint hogy egyik kezemmel megragadjam a torkát – nem állt szándékomban megfojtani, csupán azt akartam, hogy abbahagyja a mocorgást, így ha nem akart nyugodni, egyre erősítettem a szorításomon. A másik kezemet arra tartalékoltam, hogy ha úgy dönt, lábbal akar lerúgni magáról, valamennyire tompítani tudjam az érkezésem. ~Sikerült már választ kapnod a kérdéseidre? ~ hajoltam egy kissé közelebb hozzá, hogy megtudjam, milyen nevet kell majd a sírjára vésetni, ha továbbra sem veszi észre magát ~ Mi a neved? ~
~ Jól hallottad! ~ küldtem vissza morgósan és sikerült még egy kis cafatot lekapnom az arcáról. Még néhány sikeres támadás és úgy fog kinézni, mint a Batmanben az a Kétarc. Nem tetszett neki az ötlet, pedig szerintem rohad szexi lett volna, minden beteg állat vágyálmát beteljesíthetné, de hát a hiúság... Szinte tapintható volt, ahogy egy pillanat alatt 10-ről 100-ra ugrott a bepöccentségi szintje és tetszett! A szukák dühösen az igaziak. Lefogta az ép karomat is, aztán megtalálta a gigámat, hello, bemutatom Ádámot Csutkáról! Nem szeretem, ha gégemasszázsolnak, úgyhogy az első dolgom az volt, amint felsőtestileg teljesen le lettem szerelve, hogy megpróbáltam lábbal tenni ellene, vagy egyszerűen fordulni, hemperegni, hogy valahogy eltávolítsam magamról. ~ Ja ~ feleltem, mert hát én kibaszott kedves vagyok, csak ezt senki nem értékeli. Micsoda dráma, tudom, nem is értem, hogyan bírok így még létezni. ~ Nyasgem. Valami azt súgja, hogy ezzel a válasszal nem lesz kibékülve, de annyi baj legyen, törtem már össze szívet, legrosszabb esetben meg megöl a pofátlanságomért, hát istenem. Még mindig azon voltam, hogy valahogy kikeveredjek alóla, de torkomon növekvő szorítás nem tett jót a teljesítményemnek, arról nem is beszélve, hogy a törött karom a fájdalom több variációját is felvonultatta, majdnem egyszerre, úgyhogy mondhatom, baromi jó helyzetben vagyok! Morogtam, mert a legtöbb, amit tehettem, lassan csak ennyi volt. Kicseszettül frusztráló volt, hogy ekkora fölénye van velem szemben és hogy ilyen könnyedén el tud intézni. Vagy még könnyebben. A GroßMutti... azért valaki szólhatott volna bassza meg, hogy még él!
Jól sejtettem, hogy előbb utóbb rugdalózni kezd… Milyen aranyos, mint ha lenne esélye! Egész jól sikerült egyensúlyban maradnom, max. néhányszor, amikor sikerült erősebben hátba rúgnia, önkéntelenül is erősebben szorítottam rá a nyakára… elvégre az energia nem vész el, csak átalakul! ~Gut.~ húzódott elégedett mosolyra a szám. Ezek szerint több agya van, mint amennyi látszik, az már fél siker. Viszont, mi miután már nem először talált hátba, én is meguntam a kapálózását, így a szabad kezemmel hátranyúlva egyszerűen belemartam az alhasába, egy szép kis sérülést ejtve rajta – a farkát letépni azt hiszem, felesleges lenne, amekkora gyík, pár napon belül úgy visszanöveszti ilyen regenerációval – viszont amennyi izom itt összefut, fogadni mernék, hogy jobban nyugton marad a későbbiekben. ~Szóval nem árulod el a neved? Akkor játsszunk egyet, hátha az meghozza a kedved!~ akár ahhoz, hogy eláruld, vagy hogy bocsánatot kérj. Egyfelől tetszett, hogy ilyen kitartó, másfelől viszont van az a határ, amit átlépve már inkább hülyeség, mintsem dicséretes tulajdonság. És amikor a farkas fia épp a vérvonal alapítójával játssza ezt, az határozottan ez a kategória, nálam legalábbis mindenképp. Nem állt szándékomban megölni, hisz nem volt célom, hogy a saját vérvonalam legerősebbjeit tizedeljem, pláne, ha más „eszközöket” is be lehetett vetni. Megölni? Ugyan… van, ami sokkal rosszabb, mint a halál, ezt pedig már a saját bőrömön is tapasztalhattam, nem egyszer. ~Biztos ismered azt a játékot, „Liebt er mich, liebt er mich nicht…”~ szólaltam meg újra, egy bűbájos mosollyal az arcomon. Míg az egyik kezemmel még mindig a torkát szorongattam, addig a szabad kezemmel közelebb vontam a karját, és szép sorban tördelni kezdtem az ujjcsontjait, mint ha csak apró gallyak lennének. Közben pedig már csak a hatás kedvéért is, gondolatban is közvetítettem mindegyik mellé a „Szeret” vagy a „Nem szeret” szavacskákat. Ha esetleg nem eredne meg a nyelve azelőtt, hogy az 5. ujját is trapára törtem volna, akkor pedig jöhet a valódi szeret-nem szeret játék, és az ujjait kezdem el letépdesni egymás után a kézfejéről, akárcsak törékeny kis virágszálakat.
Az alhasamba mártotta a karmait. Fojtottan felüvöltöttem, mert hát na, kibaszottul szar érzés volt. A játék felvetésének gondolatát nagyjából elnyomta még a fejemben is az, hogy levegő után kapkodtam és igyekeztem másra koncentrálni a fájdalmon kívül. Illetve igyekeztem volna, ha nem tesz ilyen téren is totálisan keresztbe. Az ujjaimon számolgatta, hogy szeret, nem szeret. ~ Szeretlek én a kurva életbe! ~ hát miért nem azzal kezdte, hogy neki csak egy szerelmi vallomás kell tőlem? Egy rakás padot megkímélhettünk volna. Az ujjaimról nem is beszélve. ~ Szadista dög! ~ Bár ez nem zavart. Majdhogynem bóknak vehette tőlem, csípem az ilyen pszichopata némbereket, Nyuszó se normális, azért imádom. GroßMutter viszont kezd túltenni rajta. Nem árultam el a nevem, csak olyanokat osztottam meg vele minden törés után, hogy Agyfasz, Anyádkínja, Cukorfalat, HarciHörcsög... Valamiért ezeket nem értékelte, én nem tudom miért, pedig szerintem rohadt kreatívak, de hát ha nem... Akkor éreztem úgy, hogy ez már nagyon nem poén, amikor letépte az első ujjam. Értelemszerűen megpróbáltam kirántani a kezem a markából, de ha azt veszem, hogy mennyivel erősebb nálam, ez maximum akkor jöhetett össze, ha sikert meglepnem vele, máskülönben búcsút inthettem még egy ujjamnak egy időre. Most már tényleg minden erőmmel azon voltam, hogy forduljak és leejtsem magamról, csakhogy az alhasi sérülésem is betett a dolognak, ráadásul a tropára törött karomra tudtam volna csak fordulni, emellett kezdtem magam játékszernek érezni, amit kurvára rühellek, szóval... - Heine - mondtam szinte üvöltve, visszaváltozva, hangosan zihálva a véres földön, irigykedve nézve közben, milyen gyorsan gyógyul GroßMutti arca. - A nevem... Heine.
~Ne ítélj előre, hisz még nem is ismersz igazán. ~ feleltem higgadtan a „szadista” megjegyzésére, hisz még csak az ujjait vettem komolyabban kezelésbe. Ha elég kitartó lesz, és eljutok a bordákig meg a gerincéig, teljesen mozgásképtelenné téve, hogy teljes tehetetlenségében ki legyen szolgáltatva… De eddig saaajnos már nem jutottunk el, pedig szívesen végighallgattam volna, vajon milyen beceneveket tud kitalálni, vagy hány nyelven hány féle káromkodással tud előrukkolni ilyen feszült helyzetben. Már épp a második ujjára markolnék rá, amikor végül kiböki a nevet, én pedig leállok a csonkításával. Úgy is van még megbeszélni valónk, ha hülye lesz, mást nem később folytatom a dolgot. Minden igyekezete ellenére még mindig a mellkasán gubbasztottam, nem törődve azzal, hogy idő közben visszaváltozott – legalább jobban szemügyre vehettem magamnak. ~Szóval Heine. Látod? Megy ez, ha akarod. Gondolom már magadtól is rájöttél, de csak az illem kedvéért, Sura vagyok. ~ feleltem, majd elengedtem a torkát. Így is eléggé meggyötörtem, pihenjen egy kicsit… viszont ha újból pattogni kezdene, abban nem sok köszönet lesz, remélem, ő is tisztában van vele. Viszont, ha már pihenőt tartunk, akkor szép lassan én is leengedtem a pajzsomat, immár a valós erőmet felfedve előtte – ha eddig nem lett volna elég nyomasztó a helyzete, akkor legalább az energiáimmal is növelhetem a nyomást rajta. ~Lenyugodtál végre? Vagy amint képes vagy rá, újból nekem fogsz esni? ~ tettem fel az újabb kérdést, de biztos ami biztos, azért még maradtam a helyemen egy kicsit. ~Most, hogy már tisztában vagy vele, ki vagyok, van valami mondandód? Azon kívül, hogy épp a pokol mélyére kívánsz… Mert ha nincs, akkor lenne pár megbeszélni valónk, ha már így alakult a helyzet. Először is, mennyire vagy jó a titoktartásban? ~ kérdeztem olyan természetes és nyugodt hangnemben, mint ha az elmúlt fél órában épp egy tál keksz mellett teáztunk volna, nem pedig egymást gyilkolásztuk volna.
~ Akkor mást mondanék... ~ nyögtem, aztán valamivel később a nevetem is megkapta, így az aktuálisan kiszemelt ujjam megúszta, hogy elszakítsák tőlem. Mindketten örültünk! - Heil, GroßMutter! - mondtam, miután elengedte a torkom, és nem mutattam meglepettséget a neve hallatán, mert jah, pár perce megtettem a felfedezésem. Grátisznak leengedte a pajzsát, nekem már nem volt mit ledobni, hivalkodón mutogattam az esetek 99%-ában az energiáimat, de az enyéim eltörpültek az övéi mellett. Ezt de szar beismerni! Szinte agyonnyomott vele, ha kölyök lennék és úgy szabadítja rám mindezt, abba vagy beleőrültem, vagy egyszerűen belehaltam volna. Úgy feküdtem, békamód kiterülve, mint aki végérvényesen és egy életre megadta magát, holott már gondolkodtam azon, hogy legközelebb hogyan és miképp támadjak neki úgy, hogy esetleg több esélyem legyen. Egy geci vagyok és ha már erős farkas akadt az utamba, hát hadd élvezzem ki kicsit. Oké, most megvolt, kis szünet az esetleges következő felvonásig... mondjuk akkor, ha némileg regenerálódtam. - Egy kis testmozgás nem árt - feleltem és a szemébe néztem, szám pedig pimasz vigyorra szaladt. - Lieber GroßMutter, fogok még támadni, de nem ma. Felülnék - tettem hozzá, jelezve, hogy komálnám, ha a vízszintesen kívül másféle testhelyzetet is felvehetnék, kezdtem unni a totális békaperspektívát. Ha leszállt rólam, ülő helyzetbe tornáztam magam és szemügyre vettem a hasi sebem - nem volt valami szép, kell neki egy-két nap -, mialatt Nagyi magyarázott, pontosabban kérdezett. - Akad. Fasza a vérvonalképesség. - Ami az ótvaros szívemen, az a számon, akár jó, akár rossz, és ezt még nem mondtam meg. Rühellem, ha valami bennem ragad. - Titoktartás - ismételtem kicsit eltűnődve, mert kifejezetten még életemben nem kértek arra, hogy fogjam be a pofám és kussoljak valamiről, úgyhogy vállat vontam, és a cigim után forgattam a fejem, miközben beszéltem. - Gondolom nem akarod beharangozni, hogy ki és mi vagy - hol a cigim????? - én pedig beszopnám, ha szétpofáznám. Kicsit felhagytam a bagókutatással és ránéztem. A vérvonalam feje, azé a vérvonalé, aminek a képességéért megküzdöttem, de vele szemben alávetett helyzetben vagyok, amit gyűlölök. Az se tetszik, hogy érzem, hogy a farkasom is érzi, kivel van dolga és belé egy hangyaszarnyival csak ugyan, de több alázat szorult, mint belém. - Egyelőre semmi okom beleköpni a levesedbe - vontam vállat, és ez volt a legőszintébb felelet, amit adhattam. Hogy hűséges sorkatonája tudnék-e lenni? Imponáló az ereje, azt is mondhatnám, hogy egy kicsit kivívta a tiszteletem, de ilyen totózásba hülyeség belemenni, mert úgyis minden éles helyzetben derül ki. A körülményeken kurva sok múlik.
Akárcsak korábban az elképedt arckifejezését, úgy a mostani reakcióját is élvezet volt nézni, ahhoz képest, hogy milyen magabiztos volt a találkozásunk kezdetén, igencsak nagyot fordult a szerencsekereke. Egy darabig hagytam, had játssza a békát, tudatosítsa csak magában, hogy kivel is áll szemben, hátha az is eljut az agyáig, hogy esetleg legközelebb viselkedés terén nem ártana összekapnia magát. ~Valóban, az sosem árt. ~ feleltem a szavaira, azonban ahogy meghallottam a következő megjegyzését, hogy milyen jól nevelten fejezi ki a kívánságát… hát majdnem annyira meghat, mint a „nagyizása”. ~Tudod mit? Lásd, kivel van dolgod, legyen gyereknap, mein lieber Enkelsohn. ~ egyeztem bele végül, majd leszálltam róla. Amíg feltornázza magát ülő helyzetbe, addig is visszasétáltam a padhoz, ahol a kabátomat hagytam, majd visszaváltoztam emberi alakomba. Az én ruhám sem volt sokkal jobb állapotban a kis összecsapásunk után, mint az övé… Mire visszaértem mellé, már nem csak a kabátomba burkolóztam be, de a pajzsomat is visszarendeztem olyan állapotba, mint amilyen még a gyóntatófülkében volt, majd leültem az egyik úgy-ahogy épen maradt pad maradványaira, s innen néztem le rá, ahogy folytattuk a csevegést. -Örülök, hogy tetszik.–mosolyodtam el, bár azt hiszem, ez nem újdonság, tekintve, hogy ő maga haraptatta át magát Rotsteinnal - Egyem a kis szíved, ennyire szeretethiányos vagy? Egy darabig még a városban maradok, úgyhogy várlak szeretettel, ha edzeni szeretnéd a képességedet. Rajtam ne múljon, örömmel földbe döngölöm bármikor, ha ilyen mazochista beállítottságú, de ha pont valami fontos ügyem-dolgom közben fog megtalálni, akkor nagyon morcos leszek. A vállvonására csak ismét összeszűkültek kissé a szemeim, nem tetszett, hogy ennyire félvállról veszi a dolgot. -Amennyiben az ujjadat keresed, akkor ott van a fal mellett. –intettem a fejemmel néhány méterrel arrébb, a fal mellé – Ha ügyes vagy, akkor még vissza is tudod forrasztani. –jegyeztem meg, mert elég feltűnően nézelődött, az azonban eszembe sem jutott, hogy nem az ujját keresi, hanem a bagóját. -Gratulálok, gondolatolvasó vagy! –feleltem tettetett ámulattal, de aztán már sokkal komolyabban folytattam – Valami olyasmi. Vedd úgy, hogy a mostani semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor fogsz kapni, ha megtudom, eljárt a szád. Pláne, ha még valami károm is adódik belőle. – ízelítőt már kapott belőle, a többit meg a kreatív fantáziájára bízom. -Nagyszerű. –nem mondom, hogy el voltam ragadtatva tőle, de a hozzáállását tekintve már ez is több mint a semmi, nem igaz – Ha meg bárkinek is elcsicseregnéd a kis titkunkat, a te érdekedben ajánlom, hogy addig menekülj, amíg tudomást nem szerzek róla. Mert előbb vagy utóbb, de úgy is megtudom. Azzal a dolog „feltétel-tisztázós” részét ki is lehet pipálni, jöhet a következő napirendi pont. -Miért pont Fairbanks? Elég messze van az otthonodtól, és elég szélsőséges a klímája… Csak nem te is a helyi falka tagja vagy?
A pajzsa némiképp visszakerült, eskü olyan volt, mintha jobban hagyott volna lélegezni. Összehúztam a szemem arra, hogy szeretethiányos vagyok, de a csúnya nézésen és az enyhe morgáson túl kivételesen semmi egyebet nem reagáltam. Hogy is mondjam... egy cseppet le lett törve a szarvam, ami érzékenyen érintette az önérzetem, annak is kell egy-két órás regenerálódás, hogy újra régi fényében tündököljön. Azt viszont jó tudni, hogy egy darabig még mindképp marad. - És hol laksz? Kerek erdő közepén? Morcos, amiért ilyen flegma vagyok, de most mi a szart cidrizzek? Még semmi olyan nem történt, ami miatt akár neki, akár nekem aggódnom kéne, úgyhogy fő a nyugi. Az ujjam koordinátáinak megadására csak legyintettem. - A bagó kell - mondtam kurtán, de lassan kénytelen voltam beletörődni, hogy eltűnt, tropa lett, soha többé nem látom viszont... az öngyújtóval együtt. Ami azt jelenti, hogy sürgősségi shopping elébe nézek. Lassú és sunyi mosolyra húztam a szám a fenyegetésre. Nem, nem azt fontolgattam, hogyan csesszek ki vele, egyszerűen felcsigáz az életveszély lehetősége, így vagyok bekötve, szar ügy. - Kinézed belőlem, hogy elmenekülök? - kérdeztem sok éves cigarettázástól rekedt nevetést hallatva. - Ha szét akarom baszni az életed, ott leszek, amikor megtörténik, akár beledöglök, akár nem. De mondom, nem látom okát, hogy az ilyen kis cseszegetésen túl komolyabban megpróbáljak körülötted szart keverni. Miután ezt lebeszéltük, elkezdtem nyalogatni az ujjcsonkomat, hogy kitisztítsam és semmi ne hátráltassa a visszanövést. Még jó, hogy nem ezüsttel vágta le! - A büdös életben nem voltam falkában. Csak kalózbrancsban, de az más. Szóval nem, nem vagyok az itteniek farkasa, az otthont meg hagyjuk, inkább nevezzük származási helynek. - Abbahagytam a nyalakodást és körbenéztem, van-e még ép pad. Nincs. Tök jó. - Ide jöttem, mert falkaháborút rebesgettek, de egy csapat kölyök hereráncigálása érdekesebb és izgalmasabb, mint ami itt van. Tudtam, hogy inkább Afganisztánba kéne mennem...
-Igaz, ott is gyakran megfordulok – lévén civilben mégiscsak botanikusként dolgozok – de jelenleg a város széle pontosabb behatárolás – még ha ez is elég „tág” lehatárolás volt. Egyébként meg nem olyan nagy ez a város, hogy ne találnánk meg egymást, ha tényleg keresni kezdenénk a másikat, innentől pedig kár túlragozni a dolgot – Ha eljön az ideje, úgy is megtudod. -Azt a hihetetlen bagós fajtádat… Csak mióta itt vagyunk, legalább kétszer rágyújtottál. Belegondolni is félelmetes, életed során mennyit szívhattál el eddig. Nem mint ha el akarnálak tiltani tőle, ha egyszer meghalsz, annak úgy sem a tüdőrák lesz az oka, de mi az oka, hogy ilyen durván rászoktál? –kérdeztem vissza. Nem mint ha én sokkal jobb lennék ilyen téren, ha nem is ilyen gyakran, de durvább dolgokat is kipróbáltam már, pusztán kíváncsiságból is, de annak is megvolt a maga oka – gyógyító voltam, kíváncsi voltam, hogyan reagál rá a szervezet. -A teremtődből sem néztem ki, hogy el fog árulni, mégis megtette. –jegyeztem meg hűvösen, azóta pedig nem az volt számomra a fő szempont, hogy kiből mit nézek ki. Sokkal inkább, hogy ki mire képes… Az, amilyen beképzelten visszavág, nekem, ismét nem nyeri el a tetszésemet, de miután nem hiszem, hogy akármilyen fenyegetéssel is elértem volna nála valamit, annyiban hagytam. Egyelőre békések a szándékai, én pedig reméltem, hogy így fog maradni a továbbiakban is, a szarvát meg majd letöröm még néhányszor, hogy tudja, hol a helye. -Milyen bájos, tiszta apja fia… Rotsteint is a sikítófrász kerülgette már a gondolattól is, hogy egy falka gondjaira bízzam. -emelem a tekintetem a plafon felé, de ahogy meglátom az ott virító, pufi, vidám kis puttókat a rózsaszín bárányfelhők között bújócskázni, inkább újra Heine felé fordulok. Még ilyen szar állapotban is üdítőbb látványt nyújt… Azonban így már valahol a viselkedése is sokkal érthetőbbé válik, nem akadt olyan, aki a hosszú évtizedek, századok során folyamatosan tördelje azt a fene nagy egóját… -Ezek szerint elmaradt az összecsapás? –kérdeztem vissza, elvégre nem árt, ha tisztában van az ember a vérfarkas-aktuálpolitikával – Te viszont ennek ellenére még mindig itt vagy, Afganisztán helyett. Ez csak jelent valamit. –most rajtam volt a sor, hogy csak úgy vállat vonjak. Ha volt még valami mondandója, akkor azt még meghallgattam, azonban utána egy kis témaváltásként egész más vizekre eveztem: -Ha már úgy alakult az este, hogy megtudtad, ki vagyok, van kérdésed, esetleg mondani valód a számomra? A korábbiaktól eltekintve, így, a „gyónás” végéhez közeledve. –azt már tudom, hogy nagyszerű vérvonal-képességünk van, a korommal is tisztában vagyok, ahogy azt is kinézem belőle, hogy még mindig nyugodt szívvel elküldene a bús fenébe. Ettől függetlenül viszont, ha úgy tetszik, „megkapta az engedélyt”, hogy kíváncsiskodhasson egy kicsit.
Biccentettem a helymeghatározásra. Nekem ennyi bőség volt, nyomolvasó is vagyok, plusz éreztem az energiáit, a szagát is felismerném, úgyhogy ha elvétem, az kurva ciki lenne, de nem fogom és meg is látogatom majd, efelől mérget vehet. Lehet viszek egy kiskosárban kalácsot meg bort... csak a feeling kedvéért, és talán még piros kapucnis pulcsit is húzok. Meglátjuk előtte milyen hangulatban leszek. Vállat vontam arra, hogy megjegyzést tett a bagózásomra. - És még kevés is volt az a kettő - morogtam az orrom alatt és már bántam, hogy mielőtt alakot váltottam volna, akkor is volt cigi a számban. Milyen jól jönne az most! - Nem emlékszem, több éve. Az eltiltás meg geci csúnya próbálkozás lenne - ingattam a fejem és a sérült tagjaimat próbálgattam. Eléggé sajgok nagyjából mindenhol, a karom a legrosszabb egyértelműen, bár a hasam se szép, jó lesz majd egy nagyot szunyálni. Arra, hogy Heinrich elárulta, megvillant a szemem és egyből leszartam a sebeimet. Ránéztem és mordultam egyet. Oké, hogy ő a GroßMutti és Heinrich az ő fiacskája volt, de nekem meg a Teremtőm. - Szeret tesztelgetni... te talán elbuktál benne? - kérdeztem némileg gúnyosabban a megengedettnél, és ha talált a kérdésem, hát akkor ennyiben leköröztem a Nagyit. Dobna a roncsolt önérzetemen, annyi szent. Elégedetten húztam széles vigyorra a szám. Heinrich se volt falkás, mondjuk csoda lett volna az ellenkezőjét hallani róla: amíg mellette volna se csatlakoztunk falkához. - Rajtad se érezni falka szagot - mutattam rá erre az apróságra, csak úgy súgva, hogy ezek szerint neki se túl nagy lételeme a dolog. - Faszom tudja igazából, hogyan állnak most a dolgaik. Nincs hulla, nincs felfordulás, nincs itt semmi. - Próbáljam én megkavarni az állóvizet valamivel? Ugyan már! Ne én nyújtsak szórakozást, hanem mások nekem! - Jelent - hagytam ennyiben, de nem kezdtem el regélni Dijonról. Az olyan illúzióromboló lenne velem kapcsolatban, és a téveszmékkel szemben utálok ilyen téren kiábrándítani. Újra mikrofont kaptam, mire törökülésbe rendeződtem, és a térdeimre könyökölve előre dőltem. Nem húzódott annyira a hasi seb, bár a sérült karom csak lógott, mint egy darab nyesedék, ami hátramaradt a vágóhídról. Nyami! - Van. - Hogyne lenne, nekem mindig van! - Mondjuk inkább kérdések. - Az államat simogattam és kissé eltűnődtem. - Heinrich nem ilyennek írt le. Úgy tudtam, nem indiai származású vagy, legalábbis világosabb a bőröd és a szemed. Szóval hogyan is van ez? A másik... - itt már mereven a szemébe néztem, és igazából franc tudta, mit éreztem a következők kapcsán -... ha te élsz, akkor a többi őskövület is szabadon grasszál? Az eddigiek után nem lepne meg annyira.
A hozzászólást Heine Nachtstein összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 30, 2014 7:35 pm-kor.
-Nem az óvodában vagyunk. –vontam vállat amikor kifejezte a nemtetszését – Ha le akarnálak szoktatni, hatásosabb módszerhez folyamodnék. - Kilyukadt tüdő, letépett karok, hiányzó vagy törött állkapocs… A lehetőségek adottak, a határ pedig a csillagos ég. Biztosra veszem, hogy akármennyire is függő, egy idő után elkezdene mérlegelni, hogy melyik érné meg jobban, újabb pár hét betegszabadság, vagy egy szál bagó. Mondanám, hogy ha egyszer nagyon kihúzza nálam a gyufát, majd leszoktatom „büntetésből”, de szerintem ha odáig eljut, akkor nem a dohányzás lesz a legnagyobb gondja… A szemtelen megjegyzésre csak egy szúrós pillantással válaszolok, de aztán nekem is gúnyos mosolyra húzódik a szám. -Amennyiben azt akarta tesztelni, hogy tűz- vagy ezüstálló vagyok-e, akkor mondhatni, elbuktam, pláne ha úgy nézzük, hogy a fél város inkvizítorait rám uszította az éjszaka közepén. Nos, szeretnél, ha én is tesztelgetnélek téged? Nem sokkal voltam idősebb annak idején, mint te most, megnézzük, te meddig bírod. –jegyeztem meg, és tényleg komolyan is gondoltam. Lehet, majd valamelyik álmatlan éjszakámon „meglepem”, megnézzük, ő hogy mit szól hozzá. Igaz, inkvizíció valószínűleg nem lesz, helyettem vele kell beérni – Ha a mostani teljesítményedet nézzük… van még hova fejlődnöd. –csak hogy nehogy már olyan büszke legyen magára, amikor egy fél óráig se tartott az egész, és még ő is egész szabadon mozoghatott közben. Arra, hogy nem érezni rajtam a falkaszagot, csak szélesen elmosolyodok. Ó, drágám, van nekem falkám, csak nem épp olyan megszokott, mint az összes többi a világon. Mindenesetre most nem fogok nekiállni az Elsők falkájáról regélni, ahogy ő sem avat be, milyen ok marasztalta. Miközben mesél, azért vetek egy pillantást a sérüléseire is, már csak azért is, hogy ellenőrizzem, milyen gyors a regenerációja. Közben elhangzanak a kérdések, nekem pedig szép lassan kúszik fel a szemöldököm a homlokom irányába. -Tudod, olyan vagyok mint a főnix, feltámadok a hamvaimból és új testet öltök. –feleltem kis szarkazmussal, rezzenéstelen arccal a kérdésére. Igaz, hogy nem feltétlen így működött, nálam mindenesetre ez volt az egyik ok. Azt azonban sejtem, hogy nem lesz elégedett a válasszal, így gondoltam, még egy apró, ködös kis infómorzsát elhintek neki, had örüljön -Minden teliholdkor alakot váltasz, egy farkassal osztozol a testeden, emberfeletti képességeid vannak. "Hogyan is van ez?" –kérdeztem vissza titokzatosan, a szavait idézve, majd a kezemmel leírtam magam elé a levegőbe egy félkör alakot -Mágia... A következőt pedig költői kérdésnek szántad? –mosolyodtam el a második kérdésére – Néhányuk szintén Fairbanksben van, úgyhogy azt ajánlom, illemtudóan viselkedj az idegenekkel. Mások nem biztos, hogy olyan elnézőek lesznek veled, mint én. – én csak egy ujját téptem le, ki tudja, lehet, más a fejét fogja, ha rossz passzban hozza ezt a tapló formáját. Ha nem volt más kérdés, akkor még komótosan elővettem a kabátzsebemből a mobilom, és írtam egy üzenetet, mire alig néhány pillanattal később már jött is a válasz. Telefon vissza a zsebbe, én pedig fel is keltem a helyemről, hogy körbenézzek, mekkora pusztítást végeztünk. Egy gyóntatófülke mínusz, plusz néhány pad… annyira talán nem vészes, legalább az értékesebb műtárgyak túlélték a találkozásunkat. Odaléptem a kölyökhöz, majd ha kiszúrtam, hogy a ruhamaradványa valamelyik zsebében ott a tárcája, akkor egy egyszerű mozdulattal elvettem tőle, hogy megvizsgáljam a tartalmát. Ha nem volt nála, vagy rejtegette, akkor úgy is mindegy, csak csípőre tett kézzel pillantottam le rá. -Felkelsz még ma, vagy itt töltöd az éjszakát? Örülnék, ha összekapnád magad, ciki lenne, ha nekem kéne cipelnem téged. –jegyeztem meg, majd ellentmondást nem tűrő hangon hozzátettem, hogy – Velem jössz.
A leszoktatásom meg a próbán való elbukása kenetteljes mosolyt csalt a képemre, de nem szóltam, kivételesen, az arcom mindent elárult: lehet próbálkozni, amikor kedve tartja. Egy kis életveszélytől és keményebb bánásmódtól még nem riadok vissza, ha meg valamibe belepusztulok... ez van. Leszarom. Mordultam egyet a teljesítményem értékelésére. - Énekelsz is a halálod előtt? - kérdeztem ugyanolyan hangszínnel, mint ahogy ő felelt. - Baaahhh! - rühellem a rébuszokat, meg a ködösítést, ha valamit el akar mondani, mondja, ha nem, akkor karó a seggembe, nem kapok választ. De ez a halálom! A mágia már okés volt. Azzal mindent meg lehet magyarázni, ezek szerint van valami hókuszpókusz, ami ezt lehetővé teszi. Plasztika farkas-módra. - Mind ilyen házsártosak vagytok? - Félig örültem, félig szar ügy, de hát korral jár náluk, nálam meg a vakmerőséggel. Volt nálam tárca, szóval vizsgálódhatott, én jól ültem és regenerálódtam közben, bár az sokat dobott volna a meztelen valóságomon, ha pöfékelhetek. Valahonnan sürgősen kell kerítenem legalább egy szálat, meg tüzet, mert ha ők házsártosak, akkor én annak duplája vagyok, amikor nem jutok bagóhoz. - Hehh, már mié... - nem jutottam a kérdés végére, hogy minek kéne magam az ő tempójához igazítva felmerni magam erről az amúgy kurvakényelmetlen padlóról, mert közölte, hogy vele megyek. Felröhögtem. - Kizárt. Sehova nem megyek veled! Nem mintha amúgy sok mindent tudnék tenni a dolog ellen, de baszki, az fix, hogy nem hagyom tiltakozás nélkül a dolgot! Nem vagy én kisunoka, akit az ovi után hazavisznek! Még mit nem!
Nem mondom, hogy nem irritál az a mosoly, ami a képére kúszik, de reakcióként az én szám is bájos mosolyra húzódik. Ó drágám, nem ismersz még igazán. -Csak ha úgy tartja kedvem. A legutóbb nem voltam olyan hangulatban. –felelek a kérdésére könnyedén, amikor pedig meglátom, hogyan reagál a körülírásomra, ismét elmosolyodok. Mint valami nyitott könyv, ha ilyen hamar sikerül kiismernem, akkor kicsit csalódott leszek. -Nem mindenki. Van aki sokkal rosszabb. –válaszoltam tömören, ha lesz egy kis szerencséje, akkor meg majd a saját bőrén is tapasztalhatja. Nem akarok spoilerezni, had maradjon meg a meglepetés élménye. Talán ha idővel megtanul tiszteletteljesen viselkedni, vagy legalább bebizonyosodik róla, hogy megbízható, több mindent is megosztok vele, addig meg érje be ennyivel. Már így is örülhet, hogy tudja, ki vagyok. A testvéreimen és a protektoron kívül ő az egyetlen. Ha már volt nála tárca, megnéztem, mennyi készpénz van nála, majd zsebre is vágtam – nem örökre, csupán amíg idebent vagyunk, még céljaim vannak vele. A képembe röhög, én pedig egy lassú sóhajjal fújom ki a tüdőmben lévő levegőt. -Vegyük úgy, hogy ezt most nem hallottam. Szóval készülődj, indulunk! –adtam tudtára másképp az információt, majd a kezemmel is tettem némi ösztökélő mozdulatot, „gyerünk, felkelni”. Ha pedig újabb röhögés, vagy tagadó válasz érkezik, akkor én sem kérlelem tovább – nehogy már a nyúl vigye a puskát – egy laza mozdulattal lehajoltam, megragadtam a bokáját, majd magam után húzva indultam meg kifelé a templomból. Nem hatott meg, ha kapálózott, vagy szentségelt, maximum ha valamelyikkel túllőtt a célon, akkor mint jelzés, erősítettem a szorításon (ha nagyon hülye, akkor eltöröm ezt is). A kijárat mellett azért még megálltam, hogy a tárcája tartalmát a perselybe borítsam, ha már így leamortizáltuk a berendezést, azt hiszem, ez a minimum. Majd holnap én is hozzájárulok saját költségvetésből, most azonban nem hoztam a tárcámat. Az üres pénztárcát visszadobtam a tulajnak, azzal még egyszer körülnéztem idebent, felmérve a kárt, amit okoztunk, tovább folytattam utunkat.
// Köszöntem a játékot, kisunokám, akkor otthon folytatjuk ha ráérsz //
- Hát ez szomorú. Van sokkal rosszabb? Kedvem lett volna szkeptikusan felvonni a szemöldököm, de nem tettem, mert ha valamit, azt bizony faszán megtanultam, hogy mindig van rosszabb. Nem csak szerzet, hanem helyzet is. A kérdés, hogy tud-e még bármelyik újat mutatni - a halálon kívül. Lenyúlt a lóvém! Én ilyen lejmolósat még nem pipáltam, legalábbis ilyen öreget. Mi van, nem elég a nyugdíj? Pedig ilyen kor mellé busásan járna, plusz egy "Még élek vazze!" éremrend is, amúgy. - Egy nagy fenét készülődök! - hördültem fel méltatlankodva, de pillanatokkal később kiderült, hogy ellenkezésnek itt helye nincs. Elkapta a bokám és húzott maga után. Tisztára, mint a kőkorban az ősember meg az asszonya, csak azt a hajánál fogva húzták és nem a nő a férfit, hanem a férfi a nőt. - Eressz el! - kapálóztam, még szép, hogy kapálóztam, és naná, hogy eltörte a bokám! Kurva élet! - Hé, ne már, basszus! Van elég pénzük, fasznak kell adakozni, majd a szeretetszolgálatuk vagy mi a halál megcsinálja. Romtemplom, tök feelinges! Hímrablás folyamatban, mondhatom csodás. És semmi mást nem tehettem, mint mozgolódtam, rug-kapáltam, morogtam, mint valami tehetetlen szűz picsa a nászéjszakán. Mivel érdemeltem ezt ki?
//Én is köszönöm, GroßMutti, nagyon élveztem, és mindenképp szeretnék otthoni folytatást! :3 //
Francival leparkoltam a templom parkolójában, majd kiszállva belebújtam kabátomba. A templom falai vastagok, és nem szeretek fagyoskodni. Megigazítom a kabátom gallérját, aztán a bejárat felé indulok. Sokan az őrzők közül… a valós világ ismeretében már elfordultak a vallásuktól. Frida rá az egyik legjobb példa. Ő maximum ironizálni teszi be a lábát a szent falak közé, én viszont a múlt ellenére se vesztettem el a hitem, sőt. Amikor csak tehetem, és a beosztásom engedi, szívesen keresem fel az Úr házát, hogy egy kicsit közelebb kerüljek hozzá. Itt általában semmi se zavarja meg a gondolataimat, és soha nem történik semmi, ami kizökkentene az elmélkedésemből. Ma viszont nem csupán azért jöttem, hogy egy kicsit ücsörögjek a hátsó padok valamelyikében. Időről időre én is, ahogy a hívők többsége meggyónom a bűneimet. Kicsit segít, ha könnyíthetek a lelkemen azzal, hogy meggyónok. Belépve a templomba, belemártom az ujjam a szenteltvíz tartóba, majd térdet hajtva keresztet vetek. A korábbi mise tömjénfüstje még érezhető a levegőben. Egyesek undorodnak ettől a szagtól, én úgy érzem, hozzá tartozik a templomhoz. Összefűzött ujjakkal indulok meg az oldalhajóban a gyóntatófülkék irányába, ahol látom is, hogy az egyiknél ég a kis lámpás, és valaki áll az ajtó közelében. Nyilván vannak odabent. Némán állok be a sorba, vállamon megigazítva bőrtáskám pántját. Hamarosan nyílik is az ajtó, egy idős, botos néni bukkan fel a szemeit törölgetve. Fekete ruhát visel, ezért gondolom nemrég veszthette el egy szerettét. Szegényke. Részvétteljes pillantással tekintek rá, ahogy látom, hogy lassan tipegve megindul kifelé. Az ajtó csukódik, majd halk mormogás hangja szűrődik ki, ahogy az eddig előttem ácsorgó férfi kezd bele saját gyónásába. Nem figyelek oda, pedig ha talán eléggé hegyezném a fülem, vagy közelebb lépnék az ajtóhoz, hallhatnám miket tár az Úr szolgálóján keresztül Isten színe elé gyónása formájában. Nem figyelem az időt, de talán öt percet se időzik odabent, mikor kilép. Ahogy megpillantom szemből, egy pillanatra megilletődök. Kicsit hasonlít Barnára… Felsóhajtok. Látom, hogy alaposan végigmér… Nem, nem azzal a pillantással, amivel a férfiak a tekintetükkel szokták levetkőztetni a nőket, inkább érdeklődve. Vélhetőleg azon tűnődik, hogy egy ilyen fiatal és pozitív kisugárzású lánynak vajon mi gyónnivalója lehet? Senki se bűntelen. Mély levegőt véve lépek be a gyóntatófülkébe, majd behúzom magam után az ajtót. A félhomály jótékony leplében térdepelek le. Nem pillantok a rácsos elválasztófal felé. Nem azért mert szégyelleném magam, csak gyónáskor Istenhez intézem szavaim, és nem szoktam az atyák személyére ilyenkor odafigyelni. Az csak másodlagos. - Dicsértessék a Jézus Krisztus. – Szólalok meg halkan, de hallhatóan.
Rettenetesen untatnak a birkák, rossz birkák, vágóhídra való mind. Egyik sem jobb, egyik sem izgalmasabb a másiknál. Rendkívül nehezen viselem, talán tényleg a kimerültség hint tündérport átkosbarna szemeimre, nem tudom. Az ötödik után csupán csak olcsó és híg levű hümmentésekre futja, nem is hallgatom, miket fecsegnek, köpnek a rácsra, kiróvom a penitenciát, a távolban pedig hallom az aranycsörgést, legalább fizetnek, helyes. Melegem van. Nyeldeklek a reverenda fojtogatásában, de még vannak, érzem őket, hallom és ezáltal látom is, amit nem akarok. De muszáj. - Mindörökké Ámen. Reccsen alattam az ócska fa, ahogy egyenesbe vágom magam, nem más okból, nyújtózom csupán, kiroppantom a hátamat, elgémberedett már. Tiszta illatok, édesnek nevezném, mint magát a jelenlétét is. Tiszta, a szó minden értelmében, azt hiszem, hogy egy pillanatra elgondolkodom azon, mit is keres itt valójában. Hangja roppant fiatalon csendült az imént, legalább ez felkelti az érdeklődésemet. Nem kell lássam az arcát, visszadőlök, neki a fának, miközben remélhetőleg már hallgatom a bűneit. Mikor gyónt, milyen bűnöket követett el azóta... Tudod kevesem, a te bűneid jobban érdekelnek, mert mindig megtéveszt a külső, engem talán nem annyira, mint a birkanyáj nagy többségét, de a legártatlanabb arcok mögött bújnak meg a legátkosabb vadhajtások, én már csak tudom. Láttam eleget, elégszer, elég szemszögből. Tükörképemben csillan húgom, nővérem, saját magam. Mert mind bűnösök vagyunk. Mintha ő lett volna az utolsó, mintha más nem jött volna be, nem érzem, de lehet, hogy a kimerültség tompítja el minden érzékemet annyira, hogy figyelmen kívül hagyjam a lehetséges társaságot. Nyakam masszírozom lustán, rárősen, meg-megforgatva kissé a fejemet. Kellemes így, csak ne szorítana ennyire a nyakörvem, fél pillantással sandítok lefelé és oldalra: nem néz. Nem lát, nem figyel. Most Istenhez beszél, s azt reméli: rajtam keresztül. De téved. Rajtam keresztül nem beszél Istennel. Hozzám beszél. Itt én vagyok az Úr. Némán, mint a jó ragadozó nyúlok a gombokért. Egy, kettő... Lélegzem, de csak bűn és izzadtság és tesztoszteron szag ragadt a fa fülkébe, amit itthagytak a mostani gyónni kívánó elődei. Fullasztó és felkavar, hányni tudnék tőle. Az egyetlen dolog, amiért mégsem teszem, az a fiatal nőcske bűnlajstroma, és az, hogy valamivel jobban érzem magam, hogy néhány gombbal lazábban poshadhatok ebben az ingoványban.
//bocsi, hogy nem vittem tovább, de "hivatalosan" én itt még nem beszélek mást //
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. – Vetek keresztet a szertartásnak megfelelően. Tekintetem összefűzött kezeimen pihen, amit a rács előtti kéztámaszra helyeztem. - Gyónom a Mindenható Istennek, és neked, lelkiatyám, hogy utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el. Utoljára gyóntam idén, nagypénteken. Havi rendszerességgel szoktam áldozni. – Amit ebben a hónapban nem tettem meg. Pont azért nem, mert úgy éreztem, nem lenne helyes a történtek fényében. - Hazudtam… több ízben is a testvéreimnek. Rendszeresen hazudok az embereknek, és ezt nagyon nehezen viselem, mert gyűlölöm a hazugságokat, de egyszerűen muszáj. Bocsánatos-e ez a bűn, ha a szeretteinket, és másokat akarunk megvédeni a hazugságainkkal? – Kérdezem, és nem költői kérdésnek szánom. Megszoktam, hogy a gyónásaim alkalmával az Atyán keresztül Isten nyújt nekem segítő jobbot. Ugyan még nem gyóntam az új atyánál, de reménykedek benne, hogy ő is tud útmutatást nyújtani nekem. Nem könnyű őrzőnek lenni, nap mint nap rezzenéstelen arccal hazudni olyanok arcába, akik a barátaink, és megbíznak bennünk. Nem könnyű mások titkait tovább adnunk, akik abban a hiszemben vannak, hogy megőrzöm nekik azokat. - Néha olyan iszonyúan nehéz. Nehezek a hazugságok… nyomasztó teherként telepednek rám, és úgy érzem megfulladok tőlük. A legszörnyűbb pedig az, hogy néha észre se veszem azt, mennyire könnyedén hazudok mások szemébe. A számát se igazán tudom már, hogy hányszor vétettem Urunk nyolcadik parancsolata ellen. Nem tudom elégszer meggyónni, és elégszer a bocsánatáért esedezni. – Nyeltem nagyot. Éreztem, ahogy sós könnyeim összegyűlnek szemem sarkában, és végiggördülnek az arcomon. - Létezik kegyes hazugság, vagy Urunk szemében minden hazugság egyforma? Nem akarok a pokolra jutni. – Egy pillanatra elengedtem a kezeimet, és ujjaimmal letöröltem az arcomon leszaladó könnycseppeket, amik már az államról a kéztartó barázdált fáját is elérték, és a kiszáradt fa felszívta magába. Vajon hány ember hullajtotta már rá előttem a könnyeit? Bánt. Minden nap bánt, hogy olyanoknak kell hazudnom, akiket szeretek. Embereknek… vérfarkasoknak, de esetenként még a saját testvéreimnek is. Persze ezzel még nincs vége „bűnlajstromomnak”, de szükségem van arra, hogy az Atya mondjon nekem erre valamit. Mindegy, hogy megkorhol, vagy próbál menteni… hogy igenis van szükséges, „kegyes” hazugság, csak mondjon valamit. Szükségem van rá, hogy kiönthessem a szívem, hogy megvallhassam mindazt, ami szétfeszíti a lelkemet. Isten odafentről folyamatosan figyel minket, folyamatosan tisztában van tetteinkkel, abban a pillanatban, mikor megcselekedjük azokat, mégis okkal kéri azt, hogy Szentgyónás keretében valljuk meg azokat, hogy ismerjük be bűneinket, hogy bánjuk meg vétkeinket. A fiát adta azért, hogy ne kerüljünk mind pokolra, s ez az áldozat, a Szentgyónás részünkről semmi, ahhoz képest, amit a fia megtett miértünk. Mindegyikőnkért.
Ez a lány tényleg válaszokat és megváltást keres a lábaim előtt térdepelve. Mit számít a fülke közénk ékelődött dohossága, akkor is előttem, Istene előtt hunyászkodik meg. Nem hiszem, hogy neveltetése hajtotta ide. Kétlem, hogy kötelességből lenne itt, mint a hívők java része, és éppen ezért válik annyira nevetségesen sebezhetővé. Érzem, hogy valós választ vár tőlem, nem csak holmi hümmögést és ködösítéssel teli megoldást hazugságaira. Szánalmas, ha tudná, micsoda bűnök fertőzik a világot, s benne engem is, nem aggódna annyit néhány füllentés miatt. - Az Úr mindenkinek megbocsát, ki a Mennyek országának kapuja előtt őszintén megbánja bűneit. Jézus Krisztus a bűneinkért áldozta fel magát a keresztfán, a mi igaz megpróbáltatásunk hitünk erejében rejlik. - vásárolhatsz búcsúcédulát, ha úgy kívánod, de még a pogánynak is megkegyelmez, ha halálos ágyán hazudja megtértnek magát - Biztos vagy benne, hogy a szeretteid képtelenek lennének együtt élni azzal, amit eltitkolsz előlük? Sokszor azt hisszük, a hazugság kegyként szolgál, holott csak magunkat csapjuk be, gyengének bélyegezve meg ezzel embertársainkat. Finom feddésbe csomagolom a leckét, nézzen magába. Én legalább tudom, miért hazudok, és nem fogom arra, hogy azért, hogy másoknak könnyedebb legyen álomra hajtani üres fejét közbenjárásom által. A sós könnyek szaga hamarabb tolul mindent érző orrom cimpái közé, mint ahogy elhagynák a szem határait: homlokomra csapnék, fájdalmasan mulatságos, mennyit remélnek egyesek egy fantomistentől. Félelmetesen butító ereje van az egyháznak. - Elszomorít, mennyire gyakorlottnak vallod magad a hamis beszédben, gyermekem. - már csak az érdekel, mi az, amit annyira könnyedén rejtesz el előlük - Azt javaslom, fordulj az Úrhoz őszinte szóval, az Ő szent színe előtt adj számot titkaidról, s ha megnyitod előtte a szíved, imáid meghallgatásra találnak majd. Tedd meg itt, a templom óvó falai közt. Hiszen mit ér a hit, ha öncélú és magunkkal folytatunk párbeszédet? Rengeteg ember mondja azt, hogy neki nincs szüksége arra, hogy aktív egyházi életet éljen, mert ő otthon beszélget az Úrral. Ezek az emberek önámításba estek, hiszen ezzel már válogatnak Isten parancsai közül. Ami tetszik, azt magukénak tartják, amit kényelmetlennek éreznek, azt pedig elvetik. És ez éppen akkor bűn, mint megszegni a parancsolatokat. Hagyok némi időt a szelíd és bölcsnek ható noszogatás után, hátha megered a nyelve, hátha elrebegi előttem mindazt, amit ilyen mély elkeseredéssel szégyenfoltnak tekint. Mindezek után a következőkkel folytatom. - Követtél-e el más bűnt utolsó gyónásod eltelte óta? Bevallom fájna, ha csupán néhány hazugság miatt kellene kirónom a penitenciát, de talán könnyebbség lesz, hogy hamarabb fejezhetem be az estét, és indulhatok haza a saját Mennyországom falai közé.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Elrontana mindent, ha az igazság kiderülne. – Sóhajtom lemondóan. Bűntudatom van Cassie miatt, amiért nem mondtam el neki, hogy őrző vagyok. Annyira kedves és nyitott volt velem, én pedig… becsaptam. Jelentést írtam róla. Persze azt tettem, amit tennem kellett, de nem tudom hogy fogok így a szemébe nézni, pláne he megkapja a munkát a hotelnél. Mi lesz, ha kiderül, hogy őrző vagyok? Biztos azt fogja gondolni rólam, hogy csak azért barátkoztam vele, hogy kiderítsek róla mindent, amit csak lehet, de ez nem így van. Őszintén kedvelem őt. De persze nem csak Cassie-ről van itt szó. Ő csak egy a sok közül, akivel úgy érzem, pontosabban tudom, hogy nem voltam teljesen őszinte. - Nem gondolja atyám, hogy régi sebeket feltépni teljesen felesleges? Hogy a véleményünk kimondásával megsérthetünk úgy valakit, hogy fogalmunk sincs arról, hogy az ő helyzetében mi miként viselkednénk? Nem bűn az, ha úgy elítélek valakit a tettei miatt, hogy én se vagyok bűntelen? Isten azt mondja, ne ítélkezzünk egymás felett, hanem nézzünk magunkban, hogy nekünk milyen bűneink vannak. – Nagyot sóhajtok. - Lehetnek olyan dolgok az életben, amiért úgy gondoljuk az adott pillanatban, hogy nem haragszunk, megértjük… aztán némi idő elteltével mégis rosszalljuk azt, és titkon elítéljük a másikat… a saját testvérünket? Nincs jogom ítélkezni mások felett, mégis néha annyira szörnyen haragszom… és dühít az, ahogyan él… de nem teszem szóvá, bármennyire is ott van a nyelvem hegyén. Úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne… és ezzel becsapom őt. Becsapok mindenkit. – Törölgetem szemeim sarkát. A sós könnycseppek csípik a szemet, és égetik a bőrömet. Igen, igaza van az atyának. Talán könnyebbé válna a lelkem, ha kitárnám itt és most Isten színe előtt mindazt, ami a szívemet nyomja. - Ez egy nagyon régi, családi história. – Sóhajtok, ahogy belekezdek. Érezheti rajtam, hogy erről nem könnyű még most se beszélnem. - Az egyik nővérem teherbe esett, és meg akarta szöktetni őt a férfi, aki teherbe ejtette. Apánk azonban utána ment, és… és a férfi a bátyáival megölte az apánkat. A nővérem hazarohant, mi pedig hárman az anyánkkal együtt Magyarországra menekültünk, mert attól féltünk, hogy ennek az incidensnek szörnyű következményei lesznek. A Ciszterci Rend nyújtott menedéket, ott éltünk, amíg a nővérem meg nem szülte három egypetéjű ikerlányát. Azonnal lemondott róluk, még csak egy pillantást se vetett rájuk. Mintha el lennének átkozva, mintha átok ülne rajtuk, úgy gondolt rájuk. Ennek immáron húsz esztendeje, de nem telik el úgy nap, hogy ne jutnának eszembe a lányai. Én megnéztem őket titkon. Olyanok voltak mint három tojás… sötét hajukkal, és hihetetlenül kék… hatalmas szemeikkel. Sajnáltam őket nagyon, s ha módomban állt volna, én magam fogadom őket örökbe, de nem tehettem, és nem akartam a nővéremnek se fájdalmat okozni… nagyon szenvedett, ezért akkor úgy éreztem, megértem, hogy miért tette, amit tett. De aztán telt az idő atyám, és úgy érzem, a nővérem nem tanult a történtekből, mintha teljesen elfelejtette volna a múltat, és nem hajlandó beszélni se róla. Habzsolja az életet felelőtlenül, egyik férfi karjaiból omlik a másikba… és én szeretem őt atyám, de néha úgy érzem, nem lenne joga ezt tenni, ilyen boldognak lenni, amikor ki tudja, hogy mi lett a gyermekei sorsa. Néha azt kívánom, bárcsak… - Nyelek egyet, még kimondani is szégyellem. - Bárcsak Isten megbüntetné ezért. Nem azért, mert rosszat akarnék neki… csak hogy térjen észhez… - Csóválom meg lassan a fejem. Tudom, hogy már nem lehetne visszacsinálni azt, ami történt, de borzasztóan zavar, hogy Frida úgy tesz, mintha mi se történt volna. Úgy érzem, részben megkönnyebbültem, hiszen végre kimondtam ezeket, bármennyire is szörnyű dolgok. Remélem Isten ad útmutatást, megmutatja a helyes utat, és segít abban, hogy jobb ember lehessek. A pap kérdésére érzem, hogy fülig vörösödök, mintha a fülke levegője hirtelen fülledté és nyomasztóvá válna. - Helytelen gondolatok gyötörnek egy férfivel kapcsolatban. Bűnös gondolatok. – Nem bírok konkrétan fogalmazni, így is szörnyen zavarban vagyok. - Én még érintetlen vagyok, és nemrégiben egy parázna alak megjelent előttem úgy, ahogy az Isten eme földre teremtette. Láttam pár pillanatra teljes valójában, de aztán elfordítottam a fejem. Megcsókolt erőszakkal, amit én nem akartam, és szörnyen dühös lettem rá… de azóta többször is voltak vele álmaim. Parázna… bűnös álmaim. – A rácsok elrejtenek, ahogy a jótékony homály is, mégis lesütöm szégyenemben a szemeimet.
Csütörtök, éppen akkor, amikor még bőven, akár két sőt, négy gyónás is belefér még, de korántsem négy óra. Én engedtem a múltkor és nem zavartam, most neki kell engednie, főleg, hogy pap, ezért figyelmesnek kell lennie minden eltévedt báránnyal és isten bárányával egyaránt. Ismerve a múltkori játék követésből, továbbra is kétesélyes, ám türelmes vagyok. Ma egész nap rendeltem, mégis csak bejön ez a munka, hivatás, ugyanakkor kezd sok is lenni, mivel az báréneklés is egyre több. Nem bánom, élvezem, hogy végre cselekszem. Érzékeltem a döbbenetét a múltkor, ehhez pajzs sem szükséges, a test árulkodóbb. Mosolyogva is léptem ki, legalább kizökkentettem a fennköltségéből, még ha úgy érezte, továbbra is nyeregben van. Hogy őszinte legyek, nem az érdekel, hogy ki nyer vagy ki van felül ebben a játszmában. Számos réteget láttam rajta, benne, olyan összetételben, amely egyedivé teszi. Nem a farkas Biisha, hanem a kíváncsi gyerek Biisha ébredt fel bennem. Szeretem a talányokat. És még jobban szeretem megoldani őket. Belépve a templomba, az egyik üres gyóntatófülkébe ülök be, ami a gyónni szándékozók részére van fenntartva.
~ Come a little bit closer Before we begin Let me tell you how I want it And exactly what I need ~
Kedd. Két egész lélek vette a bátorságot csupán, hogy várakozásomat megpróbálja megrövidíteni a panaszáradataival. Hazugság. Hazudtak, mindketten, másfél nap telt el a mise óta, és ennyit voltak képesek felmutatni. Egy rózsafűzér, kettő... a harmadik ujjperceim közt pattant, hullott gyöngyös tompasága hangtalanul a bordó szőnyegre. Szerda. Gyűlöltem, amiért szavát szegte. Amiért úgy hiszi, hogy én érte vagyok, bizonyosságot nyerhet címem által a tény, hogy én fogok várni rá, hogy én akkor is itt leszek, ha világra nyitja szemét az Apokalipszis. Tévedsz, Idegen. Négy kézen kúszol elém, Rád más törvények vonatkoznak, nem az emberi-isteni paktum órarendes precizitása. Ne kerülj a szemem elé... Csütörtök. Hát nem tanulsz semmiből, Idegen? Azt hiszed, hogy csak azért, mert az vagyok a világ szemében, ami, neked is jogodban áll részesülni abból a látszat-kegyből, amit a halandók lábai elé hányok? Nyílik a fülke, finoman csukódik a nyirkos faajtó, a közénk ékelt hálós ablakot elzárja a vékony faszegély, nem nyitom rá fényességem. Egyrészt, mert így is közölheti, amit közölni kíván, elmém falába rágva magát, akár a féreg. Másrészt lássa csak, nem vagyok nyitott rá, zárt ajtókat dönget, a puszta kíváncsiságom pedig nem nőhet a hosszútávú tervezés fölé. Elillan, eltűnik, leülepszik majd. Nem akarlak látni, ne kerülj a szemem színe elé, nem vagy méltó rá. - Isten megbocsájt, én nem. Késtél. Töröm meg a halott csendet a suttogásnál is halkabban, pusztán azért, hogy tisztázzuk a feltételeket, a viszonyrendszert, sértett lelkem rikoltó sebeit, amit tiszteletlenségével rajta ejteni merészelt.
A gyóntatófülke nem megbocsátó, mert nem rendelkezik lélekkel, hogy megtehesse. Ám anyag, tárgy, amibe mindazon érzelmek beivódnak, amely körbeveszi. Látok élvetegséget – az elválasztó kisablak mindkét oldaláról – és látok dühöt is. Főleg a másik oldalról. Elmosolyodom, elértem a célom, sikerült megpiszkálnom a nyugalmát. Vajon miként fog most reagálni? - Isten bűnbocsánatáért jöttem. – jelezve ezzel, hogy nem éppen az övé számít az életemben. - Javasolta a keddi napot. – ejtem ki könnyedén a javasolta szót. - Ha jelezte volna, atyám, hogy javaslat helyett csak akkor ér rá, másképp tervezem a keddi napomat. Elvégre, szóból értek én is, atyám. Bocsássa meg, ha félreértelmeztem engedő szavait. – szavaim halkak, mint ahogy egy gyóntatófülkében szokás, ám éppen olyan súlyosak is. - Köszönöm, ezt a kevés időt is, mellyel figyelemmel volt irántam. Az Úr áldja meg érte. - azzal felállok és távozok a fülkéből és a templomból is. Nem akar látni, külső szemlélőként nézve. Majd csak egyszer eljön az az idő is, amikor ő keres fel engem, kilépve a templom álságos falai közül, vagy nem. Ezt a döntést rá bízom. Ha felkeres, akkor már nyitottabb lesz a szíve és lelke is, s talán némi alázat is vegyül belé, mint ahogy ez szükséges lenne az úr szolgáinak. Felnevetek magamban az úton. Váromt ezt tőle én, aki haragszik a Szellemekre néhanapján.
Kezdőlap
//
//
//
