Hajszín: világosbarna
Szemszín: barna
Magasság: 180 cm
Külső megjelenés:

Apám és anyám kamaszéveik elején vándoroltak ki Olaszországból Amerikába, természetesen családostul. A háború elől menekültek, s egy hajón utaztak. Ekkor ismerkedtek meg, és mivel mindkét család Chicagoban telepedett le, a két fiatal tartotta a barátságot, amiből szerelem lett. Apám szerette volna feleségül venni anyámat, de nem volt munkája, és így nem tudta volna eltartani, a szülők ebbe nem egyeztek bele.
Apámat a nagy szerelem hajszolta a maffiához, s ekkor már végre volt pénze. Tervezték is az esküvőt, de közben nem tartóztatták meg magukat, s anyám terhes lett velem. Nem tudni, apám eleve egy silány alkat volt, vagy a maffia változtatta meg, de végül nem vette feleségül anyámat. Néha még látogatta, hol adott némi pénzt, hol nem. A természete rabszodikus lett, egyre hatalmaskodóbb és indulatosabb. A karrierje viszont felívelőben, mint sok más bűnözőnek is, hiszen a szesztilalom miatt virágzott a csempészet.
Nem tudom, apámat mikor, és hogyan harapta meg valaki, semmit nem tudok az ő életéről szinte, csak azokat az igen heves jeleneteket ismerem, amikor "otthon" volt nálunk. Hol szerette anáymat, gyengéd volt hozzá, ajándékokkal halmozta el, hol ordított vele, és megütötte.
Az ingatag családi légkör kihatott rám is, csendes, félénk, visszahúzódó gyerek voltam, akiben azonban hatalmas indulatok tudtak feszülni, és néha a kis Gabriel, akit olyan angyalinak tartottak, mint a névadóját kitört, és akkor kő kövön nem maradt a közelben. Ekkoriban még nem volt divat pszichológushoz vinni a gyereket. Próbáltak nevelni, de mivel a helyzet nem volt nagyon vészes (egészen ritkán fordult elő velem ilyesmi), igazából hagyták, hadd cseperedjek, ahogy tudok. Ráadásul jó tanuló voltam. Nagyon jó.
Nyertem pár versenyt, matematikából, és biológiából. Az utóbbi érdekelt jobban. Apám nem sokat törődött velem, de valamiért ez fontos volt neki, és amikor a tanulmányaimról volt szó, mindig mélyen a zsebébe nyúlt. Így egyetemre járhattam, és biológusi diplomát szereztem.
De ezzel kicsit előreszaladtam a történetben, mert azért az egyetem alatt történt egy, s más. A disszertációmhoz ugyanis anyaggyűjtés révén sokat kellett járnom a környező erdőségeket. Ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy léteznek alakváltók, s főleg arról nem, hogy az apám mi, sé arról sem, hogy Chicagoban két falka működik: egy a városban, és az apám hozzájuk tartozik, mígy egy az erdőben, amelynyek a területén járok. Sejtelmem nem volt róla, hogy mekkora feszültségeket okoz mindkét oldalon, hogy én ott kinn kóborlok. Apám aggódott, de nekem nem mondhatott el semmit. Odakinn meg éppen azt nem tudták biztosan, hogy valóban beavatatlan vagyok-e, vagy mondjuk a városiak kémje valamilyen okból kifolyólag. Ugyanakkor nem akartak hozzám nyúlni, hisz mi van, ha mégsem tudok semmiről. Végül egy falkatagot bíztak meg a megfigyelésemmel. Ő hol emberi, hol farkas alakjában követett, és leste, mit is művelek.
Emberi alakban párszor megkörnyékezett, megismerkedtünk. Egy kedves lány volt, legalábbis nekem csupán annak tűnt, nem sejtettem, hogy csak kinézetre tűnik velem egykorúnak, különben meg már vagy hetven éves. Mary-ként mutatkozott be. Meséltem neki a tanulmányaimról, mit szeretnék dolgozni, ha megszerzem a diplomát, és persze a családomról is. A falka lassan kezdett arra az álláspontra helyezkedni, ami a valóság is volt: nem tudok semmiről, és nincsenek rossz széndékaim. Apámnak viszont valóban voltak valami tervei az én biológusi diplomámmal, csak még én nem tudtam róla. Igazából máig nem derült ki pontosan, hogy mi is szövődött a háttérben, de elég volt hozzá, hogy a gyanú árnyéka soha ne oszoljon el felettem teljesen.
Aztán egyik nap az erdőben ülve egy madárfészket figyeltem éppen, azt számolva, hány percenkétn eteti a szülőpár a fiókákat. Valami felméréshez kellett, nem is a diplomamunkám témája volt, az egyik professzor ugráltatta vele a diákokat, de tettem, amit kértek tőlem. S ekkor megláttam Maryt, amint alant a völgyben ballag. Én feljebb ültem egy sziklapárkányon, s nem vett észre, mert addig nem mozdultam a madarak miatt. Éppen jeleztem volna neki, hogy ott vagyok, amikor valami furcsa történt vele, és nemsokára egy fehér farkas állt a lány helyén. Én, hogy jobban lássam, mi is történik, előrehajoltam, s mikor megláttam a farkast, annyira megijedtem ettől, hogy leestem a szikláról, pont eléje. Mit ne mondjak, ő is megijedt, és hirtelen reflexből belém mart. Aztán már bánta a dolgot, de ami történt megtörtént. Ráadásul ramaty állapotban voltam marás nélkül is. Eltört a jobb lábam, és a bal karom.
Na, ekkor kezdődött az igazi ribillió! Mi legyen velem? Ha bevisznek egy kórházba, abból gondok lehetnek, különben is pár óra múlva meggyógyulok. Ha maguknál tartanak, apám és a városi falka ezt nyílt provokációnak veheti. Megjelent ott pár ismeretlen, elláttak, és közben a fejem fölött erről vitatkoztak, én meg nagyjából semmit nem értettem az egészből, piszkosul fájt mindenem, és halálra voltam rémülve.
Végül sikerült annyira megnyugodniuk, hogy elmondják nekem mi a helyzet: mi az apám, mik ők, és mi lesz velem. Nem mondom, hogy repestem az örömtől, de a biológus kíváncsisága tombolt bennem. Szót sem akartam hallani arról, hogy visszavigyenek a városba, ott akartam maradni velük. Végül is ez volt a bevett menetrend is, szóval így lett. KÖzben valóban éreztem változásokat a szervezetemben, és a csontjaim érzékelhető sebességgel kezdtek összeforrni, a szerzett zúzódások és horzsolások elmúltak. Mire minden kérdésemre választ kaptam, már a saját lábamon bandukolhattam el velük a menedékbe.
Ezzel azonban nem volt vége a bonyodalmaknak. Azzal mindenki tisztában volt, hogy ha apám megtudja, mi lett velem, abból nagy zűr lesz. Sokan azt javasolták, hogy egy ideig minden falkabeli tartsa távol magát a várostól. Én viszont le akartam diplomázni, és már csak három hét volt addig! Megegyeztünk, hogy úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, de én kerülni fogom a találkozást apámmal, majd a vizsgák után mégis kiköltözöm ide.
Minden ment a maga útján, és sikeresen letettem a vizsgáimat. Aztán beadtam anyámnak a történetet, hogy máshol kaptam állást, és elköltözöm. De apám addigra már nagyon keresett, nem értette, hogyan van, hogy mostanában mindig elkerüljük egymást. Azt hiszem, ő pont ebből sejtett meg valamit. S ekkor, éppen, amikor már indultam volna kifelé a lakásból, betoppant, s azonnal megérezte, hogy amit sejtettt, az valóság. Akkorát ordított, hogy anyám ijedtében elejtette a tálat, amit a kezében tartott. Én, tekintve, hogy nem tudtam, mire számítsak tőle, inkább kiugrottam az ablakon, és meg sem álltam a menedékig.
Ott örömmel fogadtak, és igyekeztek megtanítani mindenre, amire kell, én pedig égtem a tudásvágytól. Akinek nem volt elendeghetetlenül szükséges, nem ment a városba, és óvatosan, köztes források révén puhatolóztunk, miként viszonyulnak az ügyhöz a városiak. A nézeteltérést sikerükt ugyan elsimítani, de apám nem békélt meg. KÖzben kitört a második világháború, és az élet zűrös, és veszélyes lett. Noha Amerikát nem érték közvetlenül támadások, azért voltak nekünk is problémáink. Sokaknak ezentúl bújkálniuk kellett, mert besorozták őket, és noha hazafiként éreztünk, a seregbe bevonulni nem lett volna jó ötlet. Nekem is megjött a behívóm, és innentől már végképp el voltam vágva a várostól.
S egyik nap Mary meghalt. Megölték, pontosabban lelőtték, és a pisztolygolyó ezüstből volt. Soha nem tudtuk meg, ki lehetett, de természetesen mindenki, én is apámra gyanakodtunk, még ha nem is kivitelezőként, de felbujtóként. A hangulat megint csak lassan csendesedett.
Elég csendes és visszahúzódó vagyok, csak a kutatásaimnak élek inkább. Azóta több álnéven, többször is elvégeztem a biológia szakot különböző egyetemeken, hogy haladjak a korral, és mindig tisztában legyek a legújabb eredményekkel. Aztán igyekszem a tanultakat hasznosítani, hogy javára váljak a falkának és az emberiségnek. Most két vonalon próbálok előrehaladást elérni: egyrészt a fajtám gyors regenerációját kutatom, hátha az emberek is profitálhatnak valamikor az eredményeimből, másrászt meg a mi érzékenységünket az ezüsttel szemben, hátha sikerült valami ellenszert találni, valamint arra próbálok felkészülni, hogy milyen módszerekkel lehetne fenntartani a vérfarkasok álcáját akkor, amikor az emberi technika fejlődése eléri azt a szintet, hogy a személyi azonosítás már DNS minta alapján történik majd.
Rengeteg kutatást végeztem mindeféle vérfarkas vérmintákon, de csak a saját falkámon belül egy ideig. Aztán egyik nap alkalom adódott, hogy vért vegyek a varási falka egy fiatal tagjától. Azt sejtettem, hogy ezt nem fogja jó szemmel nézni Castor, a városi falka alfája, de hogy akkora ribillió kerekedik belőle, mitn ami lett, azt előre nem sejtettem. A dolog hamar kitudódott, és Castor a falkáján belül is büntetéseket osztott miatta. Én is büntetést kaptam Victoriától a saját falkámban, aminek egy részével egyetértettem, de közben félig-meddig azzal gyanúsított meg, hogy öszejátszom a másik falkával, és ezt nem tudtam neki megbocsátani. Aztán egyik éjjel Castor eljött az erdőbe, nyíltan, és egyedül értem. Hatalmas felfordulást okozott nálunk a Farkasmenedékben, de a végeredmény az volt, hogy eljöttem vele, és a városi falka főhadiszállásán vállatam a felelősséget a tettemért. Akkora verést kaptam, hogy majdnem belehaltam, de ennek meg kellett lennie. Én úgy terveztem, hogy utána más városba költözöm, nem aradok Chicagoban. Castornak viszont azt tervezte, hogy ezután a hatalmában tart, és neki fogok dolgozni. Végül mindkettőnk terve teljesült, hiszen az egész falka elköltözött velem együtt. Már csak az a kérdés, tényleg befogadnak-e maguk közé.