Elég csendes és visszahúzódó vagyok, hányattatott életem drasztikusan formálta át korábbi jellememet. Félénk, csendes vagyok és magába forduló. Az a tipikus csendben szenvedő, önmarcangoló típus. Teljesen egyedül vagyok, magányosan és ez gyakran tesz szomorúvá. De tudom, hogy ha biztonságban akarom tudni a családomat, nem mehetek haza többet. Vagy legalábbis addig, amíg az üldözőmet végleg le nem ráztam. Ám nem úgy tűnik, mint aki fel akarná adni. Mindenkiben csak az ártó szándékot látom, bizalmatlan vagyok és csak minimális kapcsolatom van a többi emberrel. Pont annyi, amennyi feltétlenül szükséges. Mert ez segít, hogy életben maradjak. Nem barátkozom, inkább próbálom meghúzni magam és túlélni. Minél kevesebbet árulok el magamról, annál jobb. Sokszor tőmondatokban beszélek, csak a lényegre szorítkozva. A dolgokat általában úgy kell harapófogóval kihúzni belőlem. Inkább befelé fordulónak mondanál, mint mások felé nyitott egyénnek. Gyakran kovácsolok terveket, ám ha úgy hozza a sors rögtönözök, hogy túléljem a megpróbáltatásokat. Kifejezetten gyámoltalannak tűnök és mivel inkább megfutamodok, nem gondolnák rólam, hogy képes vagyok megvédeni magam. Pedig de, csak gyűlölöm az erőszakot és ha lehet kerülöm. Jó ideje tisztaságmániás vagyok. Egyszerűen úgy érzem muszáj mindent letörölgetnem, mielőtt ráülök vagy megeszem. Félek attól, hogy meghalok valami kórságban, így mindig volt nálam valami tisztítószer, kendő és egyéb nyalánkság; amivel letörölgethetem a cuccaimat otthon vagy a szórakozóhelyen a széket, poharat, stb. mielőtt hozzányúlnék. Igen, tisztában vagyok vele, hogy farkasként ez nem árthat nekem. De mégis... nem tudok "leszokni" róla. Van, aki játékfüggő, más a drogokról képtelen lemondani. Nos, én pedig a tisztaságtól függök mindennél jobban. Képes vagyok napjában négyszer-ötször is tusolni, ha nem érzem tisztának magam. Sőt, egyenesen meg lehet vele törni, ha bezárnak egy koszos kis lyukba. Egyszerűen a komfortérzetemhez szükséges ez. Igyekszem meglapulni és észrevétlen maradni. Olyasvalakit láthatnak, ha rám néznek az emberek, aki nem sok vizet zavar. Rettegek attól, hogy mi lesz, ha az a farkas elkap. Akkor bármit megtehet velem. Vágyom arra, hogy újra biztonságban legyek, hogy egy társra leljek és ne egyedül, védtelenül és kiszolgáltatva kelljen élnem az egyébként sem felhőtlen életemet...

Mit is mondhatnék? A magasságom nem különbözik egy átlagos lányétól, úgy százhetven centi környékén lehetek talán. Súlyom is átlagosnak mondható, 55 kiló környékén mozog. Az ajkaim teltek, rózsaszínen ütnek el világos bőrömtől. Az arcom jobb oldalán található egy anyajegy, amivel máig nem sikerült megbirkóznom, egyszerűen utálom. Pedig mások szerint meg éppen ez a védjegyem és a szexepilem. Az alakom sovány, formás, az idomaim teltek. Ezeket gyakran meg is bámulják a férfiak, amitől gyakran zavarba jövök, de általában igyekszem figyelmen kívül hagyni a vizslató pillantásokat. A hajam barna hullámokban omlik a vállamra, lassan már a hátam közepéig ér, általában szabadon hagyom. A szemem szürkészöld színű, de néha barnás zöldnek tűnik. Az öltözékemet aszerint állítom össze, hogy minél jobban beleolvadjak a tömegbe. Általában farmert és egy nem kivágott felsőt kapok magamra, amolyan utcai és sportos viseletre hajazó egyvelegben látni. A ruhaválasztásnál a kényelemre és a praktikumra törekszem, nem szeretem zavarban érezni magamat benne vagy "árucikknek". A meglévő, kevéske kis ruhatáram színvilágára jellemző a fekete, szürke, kék, zöld és a barna színek. A lényeg, hogy a szürke kis egér szerepében tetszelegjek. Sosem festem magam vagy teszek bármi olyasmit, amivel az emberek figyelme egy kicsit is rám terelődik. Igyekszem meglapulni és észrevétlen maradni.

Azt mondják, hogy a Földön, amikor valaki meghal, ugyanabban a pillanatban születik valaki más. Nem tudom, hogy mennyire igaz vagy sem e kijelentés, de ugyanazon a napon láttam meg a napvilágot, amelyiken Oscar Wilde kilehelte a lelkét. Egy indián gyökerekkel is büszkélkedő családba születtem, második gyermekként. Ezért is a fura kereszt és vezetéknév. Akkoriban csak a fiú gyermeknek örültek, s apám azt remélte, másodszorra anyám végre örökössel ajándékozza meg. De másként történt. Ugyanakkor apám imádta anyámat, s az a fajta mély és őszinte szerelem volt kettejük között, ami ritkaság számba ment már akkor is. Mint említettem másodiknak születtem. A nővérem, Shiver és köztem összesen négy év korkülönbség volt. Imádtam a nővéremet és a szüleimet. Szerény körülmények között éltünk egy kis faházban, de apám csodás, farkasokról és őrzőkről szóló meséin felnőve úgy éreztem tökéletesebb életem nem is lehetne. A város szélén, az erdő közelében éltünk, apám favágó volt. Egyébként pedig az ott élő emberek egy kisebb csoportjának vezetője. Az emberek itt kölcsönösen segítették egymást, de az idegeneket nem szívlelték. Néha úgy éreztem, egy nagy család tagjai vagyunk mindannyian.

Majdnem hat éves voltam, amikor Richmond városában is felütötte fejét a kolera járvány. Minket is elért és rengetegen haltak meg a járványban. Anyám eközben egyre elkeseredettebben próbált apámnak fiú örököst adni. Nehezen esett teherbe harmadszor, s már lassan vajúdáshoz készülődött, őt apám nem védhette meg. De minket még igen. Homályos emlékeim vannak arról az éjszakáról, amikor mint később megtudtam megmentette az életünket a nővéremmel. A szemem láttára változott hatalmas farkassá az erdőben és harapott meg engem és Shivert is. Másnap volt telihold, sosem felejtem el. Olyan kínokat kellett már gyerekként átélnem, amiket más el sem tud képzelni. Farkassá váltam szörnyű kínok között, apám történeteiben szereplő vérfarkassá változtam a telihold fénye alatt. Ijedt voltam és nem tudtam miért érzem úgy, gyilkolnom kell. Ölni akartam mindegy, hogy kit. Apám végig mellettünk maradt, okított, segített elejteni a vadat. Attól a naptól kezdve felnyílt a szemem. Megtudtam az igazat rólunk és a történetekről, amiket mesének hittem. Apám elmondta, hogy a farkasok nem betegednek meg, így megmentette az életünket azzal, hogy magához hasonlóvá tett minket.

Azonban anyámon nem tudott segíteni. A kishúgomnak Siloh-nak életet adott ugyan, de belehalt a szülésbe. Siloh pedig megbetegedett kolerában és a szemünk láttára halt meg. A gyógyítók nem tudták megmenteni. Később azt mondták, ha jobb körülmények között, tisztább helyen éltünk volna életben maradhattak volna. Attól a naptól kezdve arra törekedtem, hogy ragyogó tisztaság és higiénia legyen bármerre is járok. Azt hiszem nem bírtam volna elviselni a tudatot, hogy még egy szerettemet elveszítem. Apám erős vezér volt, de ez szinte összetörte. A szeretett nő elvesztését sosem heverte ki teljesen. Ugyanakkor tudta, hogy még két életet fel kell nevelnie, egyengetve útjukat. Erőt vett magán, a gyászán és tette, amit kellett. Megtanított nekünk mindent, amit csak tudott. A szabályokat, a legendákat - melyeket már gyerekként elkezdett tanítani - és harcolni is, hogy megvédhessük magunkat. Bennem mindig is lobogott valamiféle tűz, anyám állítólag a szememből olvasta ki, hogy mi lesz a nevem. Az indiánok nyelvén a Shila lángot, ragyogást jelent. Mire felcseperedtem, s eladó sorba kerültem e ragyogás megmutatkozott szépségemben. Tanulni nem tanultam se vasárnapi iskolába, se máshol. Apám a girbe-gurba betűivel megtanított ugyan írni és olvasni, de más dolgokat kellett inkább tudnom. Olyasmiket amiket egy leendő feleségnek és farkasnak tudnia kellett. Így matematika, történelem és irodalom helyett harcolni tanultam, meg a falka történetét és az ősök tiszteletét. A házimunkát, mosni, főzni és takarítani. No meg jókora talpraesettséget is azt hiszem.

Megdöbbenve értesültünk az első világháborúról, hogy Európa lángokban áll. Minket hála égnek nem érintett a dolog, de aggódva hallgattuk a híreket. Apám nem örült, amikor végül Amerika belefolyt a háborúba. Még akkor sem, amikor nyertünk a végén és ismét béke honolt a világban. Lassan felnőttem, s betöltöttem előbb a 18-at, majd a 21-et. Kérők akadtak szép számmal, de nem érdekeltek még a férfiak. Szívesebben mostam a konyhakövét fáradhatatlanul, minthogy szép ruhában bájcsevegjek férfiakkal, akiket nem is kedvelek. Előbb meg akartam találni a helyem a világban és úgy éreztem nem apám mellett lesz az. Kalandra vágytam, nyughatatlan és kíváncsi gyermeklelkem szárnyalásra vágyott. Ám apám nem engedett. Azt mondta, még nem vagyok eléggé felkészülve, hogy egyedül élhessek. Az évek csak teltek, s egyre nehezebben viseltem azt, hogy nem mehetek világot látni. Egyetlen vigaszom a munka és a tisztaság volt, amit bárhová odavarázsoltam, amerre megfordultam. A világ közben egyre inkább megváltozott körülöttünk. Előbb az autók jöttek, majd hamarosan már meg kellett tanulnunk, hogy mit jelent az áram és a villany. Alig telt bele pár évbe és már a rádión hallgathattuk a nagyvilág híreit. Én a zenéket szerettem mindennél jobban, bár elég egysíkúnak találtam a fogható adók által sugárzott műsort. De elviselhetőbbé tették a szürke hétköznapokat. A nővéremmel főztünk, mostunk és elláttuk a férfiakat, akárcsak a többi asszony. Egyikünk sem akart férjhez menni szerelem nélkül azt hiszem. Az a mérhetetlen szeretet, amit a szüleimmel kapcsolatban láttam csak megerősített ezen elhatározásomban.

Néhány év múltán sikeresen túlélünk egy gazdasági világválságot s apám elérkezettnek látja az időt a költözésre. Nem megyünk messzire, Virginiában maradunk, de elhagyjuk Richmond közelét. A környezet csak kicsit változik, ismét erdő mellett verünk tanyát. Már épp megszoknánk az új helyet, ám érkezik a hír: kirobbant a 2. világháború. Apámat és a férfiakat is hadba hívják, szerencsére csak tartalékosnak. Nem kell azonnal elmenniük, csak utánpótlást kell biztosítaniuk. Emlékszem akkoriban félelemmel gondoltunk rá, hogy mikor jön a levél menniük kell. De nem kellett, s hatalmas kő esett le a szívemről tőle. Aztán jött Elvis és szerelmes lettem. Na nem belé, - bár írtó jól nézett ki - hanem a hangjába. A rádióból ezután már nem csak a háborúról szóló hírek harsogtak, hanem a jóképű énekes és a Rock and Roll is. Mire eltelt újabb harminc év, már életmódot váltottunk. De még mindig nem voltam képes koszos dolgokat elviselni magam körül. Csakis a tisztaságban éreztem jól magam. Akkoriban volt nagy divat a hippik vándorló életmódja, s apámnak tetszett, hogy ez az álca is megvédheti a titkunkat. Keresztül kasul átszeltük hát az országot, miközben dúlt a hidegháború. De mi így szerencsére kimaradtunk belőle. Láttuk a tv-ben, ahogy az ember a holdra lép és a Berlini falat szétverik az emberek, akik kezükbe veszik végre a sorsukat.

Csak győztem kapkodni a fejem, hogy mi minden történik körülöttem a világban. A lehetőségek széles tárházát láttam magam előtt és, ha volt szabadidőm próbáltam minél több ismeretet magamba szívni. Vasárnapi iskolában az elemit elvégeztem, majd később a középiskola anyagát is bepótoltam. Persze mindenki kinézett, mert mielőtt leültem folyton letörölgettem a székemet meg a padomat is. Ám én nem törődtem velük. Minden érdekelt, csak hogy minél többet megtapasztaljak az egyre nagyobb világból, ami elém tárul. A zenék változását végigkövettem, minden irányzatból és stílusból megtaláltam a kedvencemet. Ha tehettem jártam táncolni, szórakozni emberek közé. De ezt apám nem nézte túl jó szemmel. Azt hiszem így utólag, hogy féltett. Már vártam az időt nagyon, hogy száz éves legyek. Időközben ismét költöztünk, ezúttal haza Richmondba. Akik régről emlékezhettek volna ránk már olyan idősek, hogy senki sem hinne nekik vagy halottak. Nem volt mitől tartanunk. Az ezredforduló után aztán búcsút vettem a családomtól és elindultam világot látni. Apám nehéz szívvel engedett el, de tudta nem nyugszom amíg nem mehetek. Úgy éreztem felszabadultam teljesen és enyém a világ. Egész szép megtakarított pénzem volt már eddigre, de bármerre jártam alkalmi munkákból mindig megvolt a betevő falatom, ha más nem. Hol újságot hordtam ki, hol mosogattam, mindent elvállaltam és közben világot láttam.

Aztán letelepedtem Kansas-ben. Egyetemre akartam menni, de nem volt rá elég pénzem és hiányosak voltak az ismereteim is. Nagyot változott a világ mióta abbahagytam a tanulást. Újból be kellett ülnöm az iskolapadba, a felszolgálói munkám mellett, amit találtam így esti iskolába jártam. Persze a teliholdas éjszakákat mindig kihagytam, de egész jól éreztem magam. Ott ismerkedtem meg Jareddel. Ő is pótolta az ismereteit, akárcsak én. Jóképű volt és mint kiderült szintén magányos farkas. Szerelem volt első látásra, össze is költöztünk. Aztán hónapok múlva az egyik éjjel részegen jött haza és amikor megkérdeztem hol járt, megütött és eltörte a karomat, amivel védtem magamat. Meggyanúsított, hogy megcsalom. Azt mondta, ha nem az övé leszek, másé se legyek. Nem tudom hogy, de végül a dulakodás közben sikerült leütnöm. Valószínűleg túl részeg volt és ezért sikerült, hiszen erősebb volt nálam férfi lévén. Akkor éjjel hatalmasat csalódtam benne. Nem az a férfi volt, akit szerettem és akivel megosztottam az ágyamat és a szívemet.

Azt mondják, a nők gyakran elkövetik azt a hibát, hogy abba szerelmesek, aki a férfi lehetne és nem abba, aki valójában. Nos, valahol én is hasonlót éreztem. Összepakoltam a cuccomat és elmenekültem mindent hátra hagyva. Jared azonban nem akart elengedni, a nyomomba szegődött. Menekülnöm kellett. Sokszor azt sem néztem, hogy merre melyik városba megyek. Csak reméltem, hogy lerázom végre. Űzött vadként hagytam magam mögött a városokat, de ő fáradhatatlanul a nyomomban volt. Tudtam, hogy egy falkára van szükségem, de Richmond szóba se jöhetett. Haza nem mertem menni, nehogy apámat vagy a nővéremet, esetleg a falkát bántsa miattam. Több falkát is megkerestem, de elzárkóztak a segítségnyújtás elől. Azt mondták, egy Omega csak a bajt hozza rájuk. Már kezdtem feladni a reményt, amikor elértem Chichagóba. Az ottani alfa irányított Fairbanksbe, ahol két falka is van jelenleg. Úgy gondoltam, a kettő közül valamelyiknél csak befogadnak. Nem akartam meghalni, szükségem volt rájuk bármilyen borsos is lesz az ára. Így Alaszkába indultam, s próbáltam lerázni Jaredet. De tudtam, előbb utóbb úgyis rám fog találni. A kérdés csak az, hogy még előtte sikerül-e valamelyik alfával megegyeznem vagy egyedül leszek kénytelen szembe nézni a végzetemmel.

Previously Avagy ez történt eddig