A terem átrendezhető, és különböző felszereléseket és burkolatokat kaphat attól függően, hogy éppen milyen csapat szeretné igénybe venni. Ilyenkor kicsit módosul a nézőtér befogadóképessége is. A meccsek és edzések közötti üres időben civilek is igénybe vehetik a pályát, műkedvelő sportegyesületek is tarthatnak itt edzést, ha megfizetik a bérleti díjat, ami viszont nem alacsony.
A barátnős reagálásra, miszerint már nem jár egyetemre, nagy a kísértés, hogy visszakérdezzek, azért, mert olyan idős, vagy azért, mert esetleg kivágták onnan? De gondolom, az utóbbival nem dicsekedne ilyen büszkén, szóval sanszosan az előző lesz a nyerő. A kötelező szabályzatokat és tájékoztatókat átugorjuk, hisz elvileg azt már az elődömnek is ismertetnie kellett a tanév elején a kölykökkel, így inkább jégkorit ragadok, hogy én is a pályára menjek… Vagyis csak mennék, ha nem szakadna össze alattam az a nyomorult pad egyik pillanatról a másikra. Ó, hogy a büdös kölykök… A maradék méltóságomat összeszedve kapom hát össze magam, hogy kiadva az utasításokat el is tűnjek néhány perc erejéig, hogy aztán én is – részben játékosként – érkezzek vissza, majd a palánkon átugorva érkezzek a jégre. Ahogy az egyik kinevezett csapatkapitány int nekem, odakorizok hozzá, elvéve a magam karszalagját – nem mint ha szerintem olyan nagy problémát okozna a fiúknak, hogy nem tudják, kinek a csapatához tartozok… Én viszont mielőtt még elindítanám a játékot, megyek pár kört a pályán, részben bemelegítésként, részben pedig, mert én viszont még nem ismerem őket, és nem árt tudnom, kiknek kell passzolnom a korongot. Felhangzik a sípszó, és az első 10 percben túl sok előnyt nem jelent a csapatomnak a jelenlétem, ugyanis többnyire csak a többiek játékát figyelem, csak néha-néha avatkozva bele a játékba egy-egy cselezéssel, szereléssel, de többnyire maradok a védelmi vonalon. És azt kell mondjam, hogy annyira nem vagyok elégedett a csapattal, legalábbis így első körben, hisz láthatóan, szándékosan játszanak durván, holott a játéknak nem feltétlen ez a lényege – az már más téma, hogy elég sokszor el tud durvulni a helyzet… Már a sokadik fellökésen és „ledózeroláson” van túl mindjét csapat, amikor végül ismét belefújok a sípba, időt kérve, majd magam köré hívom a csapatot. - Remélem tudjátok, hogy ha éles meccsen lennénk, akkor már annyi lapon meg kiállításon lennénk túl, hogy lassan el sem férnétek a kispadon. -intek a fejemmel a palánk mögött húzódó várakozó rész felé - Nem az a játék lényege, hogy minél előbb leamortizáljátok az ellenfél játékosait – akármennyire is legyen jó feszültség-levezető hatású – hanem, hogy az ellenfél hálójába juttassátok a korongot. -szögezem le, ha olyan sok az energiájuk, csak egy szavukba kerül, és tarthatunk erősítős edzőst is, még csak a jégre sem kell menni hozzá. - Tudjátok… az ellenfélnek jobban fáj az, ha szabályosan győzitek le, mint ha kéz- és lábtöréssel. - na jó, azért az is fáj, de remélem, ők is értik, mire próbálok rávilágítani itt nekik. - Akkor most próbáljuk meg még egyszer. - intettem nekik, hogy vissza a helyükre, majd újabb pár percnyi viszonylag passzív nézelődés, hogy tudjam, elértem-e valamit náluk az előbbi mondandómmal, én is bekapcsolódok a játékba, megmutatva nekik, hogy mire is gondoltam… Cselezések, ugrások, néhány trükk a koronggal, hogyan lehet az ütővel felemelni, akadályon – akár a másik játékos ütője vagy lába felett – átugratni, ha akadály kerülne elénk, vagy ha már éppen a durvulásnál tartunk… ha valaki a kezdetihez hasonlóan folytatta volna a játékot, nem voltam rest az ütőmet a korcsolyájába akasztva egy hirtelen mozdulattal elrántani, már csak a miheztartás végett. Hogy lehet ezt így is.
Már éppen kezdem magam belelovallni a játékba, amikor az edző úgy dönt, hogy lefújja a játékot. Kell néhány másodperc, amíg kitisztul tőle a fejem, mert azért azt tegyük hozzá, hogy az emberi síp semmivel sem jobb, mint a kutyasíp, még másodpercekig cseng a fülem utána, bár ez annyira nem zavar meg, mert az edzések alatt hozzászoktam már. De azért még mindig zavar, ahogy az is, hogy ilyen hirtelen vetettek véget a szórakozásomnak. Igazából semmit sem csináltunk másként, mint egyébként, és még egy gólpasszt is sikerült beadnom, szóval én elégedett voltam. Zöldike is tökre jól van, élvezi a mozgást és azokat a nüansznyi "győzelmeket", amivel egy-két, nálunk sokkal testesebb srácot képesek vagyunk félretenni az útból különösebb megerőltetés nélkül. A többi sráchoz képest jóval szolidabban lihegve csúszok közel az edzőhöz, hogy ne kelljen már annyira üvöltenie. Az már most világos, hogy egészen más edzéspolitikát akar folytatni, mint az elődje, ami nem feltétlenül rossz, de ettől függetlenül borzasztóan szokatlan lesz. Nem csak nekem - szerintem mindenkinek. És őszintén szólva nem tetszik, hogy elvileg Mamus azért iratott be, hogy levezessem a fölös energiáimat, erre most még a szokásosnál jobban is vissza kell majd fognom magam. Ettől függetlenül alapvetően nem mond hülyeséget Carter, legalább is nem érzem azt, hogy elvi szinten szeretnék belekötni. Legfeljebb azért nyüszögnék egy sort, hogy miért nem lehet ökörködni, bár azt hiszem, hogy mindenkinek jobb lesz, ha csendben maradok.
Miután újra játszani kezdünk, én tényleg igyekszem visszafogni magam, de a lendület magával ragad, és valahol elképesztően hipnotizáló hatással van rám, hogy van egy korong, ami után lehet szaladni, és meg lehet szerezni. Akar valaki egy kiskutyát...? Néha sikerül elcsípnem az edző trükkjeit. Mindamellett, hogy őszinte wow mindaz, amit produkál, akaratlanul is van bennem egyfajta "dugdfelmagadnak" attitűd, amiért ilyen könnyed eleganciával dobálgatja a korongot. Nem is tudom, talán a csak azért is megmutatom túlfűtött lelkesedésével határozom el magam az egyik ilyen bemutatója alkalmával, hogy márpedig megszerzem a korongot és villantok már valamit én is, mert sokkal jobbak a reflexeim, mint a csapat többi tagjának - nem lehet olyan bonyolult, nem? Bár azt persze nem gondolom végig, hogy ehhez a technikát is ismerni kéne - ahogy esik, úgy puffan alapon vágok bele, és három emberen áthajtva veszem célbe a korongot. Nem látok mást, csak azt a fekete kis pacát a jégen, és semmi mást sem akarok, csak megszerezni, és megszaltóztatni a levegőben. Ahogy esik, úgy puffan. Ugyebár. Csak egy pillanat az egész, ahogy hallom a korcsolyámnak koppanni az ütőt, a jég pedig egyszeriben kicsúszik a lábaim alól. Carter edző sodrásának hála akkorát zakózok a jégen, hogy már én csodálkozom azon, hogy nem szakadt össze alattam. A mellkasom tompán fájdul meg, az állam pedig a sisak védőrácsába nyomódik bele. Egyetlen pillanat az egész, és máris a saját világom összes dühének origójává válva csattanok fel. - A kurva anyádat! Hirtelen próbálnék felpattanni, hogy szembeforduljak az edzővel, de a nagy lihegésem közepette rá kell jönnöm, hogy ideje meghuzigálni a vészcsengőt odabent, hiszen nem csak a koritól vert ki a hideg verejték, hanem az ébredező vadtól is. Basszameg... Szeretnék bocsánatot kérni, amint lehet, de most vagy megszólalok vagy megpróbálom csillapítani a zakatoló szívverésemet. Gondolj Mamusra... Gondolj Nonóra... Gondolj egy palacsintatoronyra... Baszki! - Én... én, én... Sa-sajnálom, Carter edző. - nyögöm ki, amikor úgy fest, ép bőrrel fogjuk megúszni ezt az egészet - Én me... Kimehetek? Visszajövök, megcsinálom a büntetést, de... Muszáj lenne kicsit kimennem. Igazság abba bele sem gondolok, hogy ezért akár még a csapatból is kivághatna, nem kellene leállnia itt a büntetésekkel szórakozni. De érzem a nyomást a levegőben, viszketek a többiek fürkésző tekintetétől, és nagyon szeretnék berongyolni az öltözőbe, és csak akkor visszajönni, ha már tutira sikerült lenyugodnom.
Kicsit úgy érzem magam mint abban a bizonyos filmben, amiben a kosáredző úr a névrokonom, és új edzőként érkezik egy lepukkant suliba, hogy gatyába rázza a csapatot. Igaz, engem nem a korábbi személyes kötődés vonzott ide, de ettől függetlenül a párhuzam hasonló – az látszik a kölykökön, hogy szeretnek játszani, szeretik ezt az egészet csinálni és van, ami egész jól is megy nekik, viszont sok helyen pont a technikai tudás hiányzik az egész mögül, és ez az, amiért versenyen bármelyik komolyabb csapat könnyűszerrel leszerelné őket. Márpedig én azért vagyok itt, hogy győztes csapatot faragjak belőlük! Vagy ha ezzel az egyetemi tesis csapattal nem is feltétlenül, de attól nekik sem árt, ha legalább egy erős alappal rendelkeznek – úgy a játék is sokkal élvezetesebb, mint csak ész nélkül korizni meg kergetni a korongot a pályán. Ahogy a rövidke szünet után tovább folytatjuk a játékot, a különféle trükkök mellett nem vagyok rest instrukciókat adni sem, vagy osztogatni az utasításokat jó edzőhöz méltóan, ha sikerül elcsípnem egy olyan helyzetet. Védj! Helyezkedj, támadj, ne centizd ki ennyire, cselezd ki, most lőj, mire vársz már?! Persze a teljes erőbedobást még mindig hanyagolom, inkább a fiúkat hagyom érvényesülni, meg amúgy is elég kiegyensúlyozatlan lenne a két csapat, szóval többnyire igyekszem bíróként, edzőként jelen lenni, játékosként pedig, hogy se túl nagy előnyt, se hátrányt ne jelentsek a csapatnak, amelyik megkapott. Persze, amikor Harris ismét kezd túlzásokba esni, nem vagyok rest kirántani a lába alól a talajt, aminek aztán úgy tűnik, meg is van az eredménye. Értem én, hogy vérfarkas, le kell vezetni a feszkót, de ha egyszer nem ért a szép szóból… A káromkodását teljességgel elengedem a fülem mellett, majd ahogy lehagyom, egy gyors félfordulatot követően hátrafelé korizva nézem, hogyan tápászkodik fel. Azt tudom, hogy fizikai értelemben nem esett baja, akkora esés azért nem volt, a mai védőfelszerelések mellett ilyenben mondhatni, lehetetlen komoly sérülést szerezni – legalábbis ilyen eséssel. Mert amúgy lehet, nem is akármilyeneket, de az más téma. Az energiáiban hirtelen beállt változást persze én is érzékelem, amikor pedig eldadogja nagy nehezen a kérését, csak intek neki, hogy nyugodtan. Már majdnem utána szólok, hogy az élvédőt azért ne feledje, mielőtt tönkrebassza itt a korija élét a betonon, aztán éleztethetem újra őket, de aztán mégis erőt veszek magamon. Úgy tűnik, komolyabb a helyzet, rajtam pedig akaratlanul is úrrá lesz valami kényelmetlen érzés, mert ha most átváltozik nekem és valami balhét kavar… Azt hiszem, annak sem a falka, sem a Protektorátus nem örülne. A büntetés most a legkevesebb a beszólásért, meg amúgy is, az megvárja. - Folytassátok a játékot! Mindjárt jövök, csak megnézem, hogy Harrisszel minden rendben van-e. -fordultam a többiek felé, majd végül én is a pálya széléhez csúsztam, hogy Connor után siessek. Természetesen élvédővel… Magam is az öltözők felé veszem az irányt, majd miután egy darabig füleltem a zárt ajtók mögül és semmi aggodalomra okot adó hang nem szűrődött ki belőle, így egy rövid kopogás után csak benyitottam. - Hé, kölyök, minden rendben? -kérdeztem rá a biztonság kedvéért, mert vérfarkas vagy sem, mégiscsak az én edzésemre jár, ergo felelősséggel tartozok érte. Meg egyébként is, ez egy csapatjáték, ha úgy nézzük, mi is egy csapatban „játszunk”, egy a célunk, attól, hogy ők játékosok, én pedig edző.
- Hé Gaëlle, itt Carter! Lehet, hogy most nem fogsz szeretni, de... remélem nem épp egy műtét közepén tartasz, mert szükségem lenne némi segítségre. Ide tudnál jönni a Carlson Centerbe, de valami nagyon gyorsan...? Hálám örökké üldözni fog, de már úgy is tudod. -hadartam a telefonba egy szuszra két fájdalomhullám között, meg se várva, hogy egyáltalán esélye legyen beleszólni előttem, persze csak miután nagy nehezen sikerült lábra állnom és lekecmeregnem a pályáról. Mert nyilván nem mobillal a zsebemben fogok edzeni, csak zavarna és hátráltatna. Bár ha a zsebemben lett volna, legalább lett volna mire fogni a dolgot... Már több mint egy év eltelt a balesetem óta, így aztán már pár hónapja rajta voltam, hogy fokozatosan, egyre többet edzve, gyakorolva megpróbáljam visszahozni magam a régi szintre, mert a szünet érthetően nem tett jót a képességeimnek, elszoktam tőle, hogy minden nap több órát hajkurászom a korongot a jégen, meg edzek-erősítek, hogy jobb legyen a teljesítményem, állóképességem mellé. Nos, azt hiszem, ezek után biztosan elmondhatom, hogy egyik sincs olyan szinten, mint a baleset előtt... Bár a gyorsaság és a manőverezés még mindig egész jól megy, sőt... egy darabig egész jól ment a többi figura is, ütés, célzás, ugrások, meg társai, de aztán egy-két óra múlva hiába éreztem, hogy kezd fájni a lábam, én balga nem figyeltem rá... Elvégre az edzőm mondogatta anno mindig, hogy ha már úgy érzed, hogy nem bírsz többet, akkor legalább még egyszer csináld végig az összes feladatot! Na, pont ezt nem kellett volna, ugyanis a rögtönzött kis szlalompályán végül, amikor az egyik urgást hajtottam végre, a korim éle megakadt az akadályban, én pedig akkorát zakóztam, hogy az még a jégnek is fájt, nem még nekem... Még jó, hogy este lévén senki nem volt rajtam kívül a pálya környékén, így aztán nem kellett magam zavartatni a csúnya beszéd miatt, csak úgy dőltek a válogatott szitkok mindkét anyanyelvemen, vegyesen, amíg a pályán fetrengtem egy sort. Hosszú távon a jégen feküdni azonban nem túl kényelmes, így miután elkezdtem fázni, erőt vettem magamon, hogy összekaparjam magam, igaz, a felszerelés érdekelt most a legkevésbé... és bár a bal karomat nem igazán bírtam mozdítani, azt sikerült megállapítanom, hogy szerencsére nem tört el. Kizárásos alapon vagy valami szalagsérülés, vagy a helyéről ugrott ki a vállam - egyik jobb, mint a másik - a lényeg azonban ugyanaz. Ide doki kell, de sürgősen! Így aztán ahogy sikerült lejutnom a pályáról, már tárcsáztam is az ügyeletes sportdokink számát, arra azonban a legkevésbé sem számítottam - na meg a kutya sem tájékoztatott róla - hogy idő közben Gaëlle szó nélkül tovább állt valami másik városba, és új orvost kaptunk ügyeletesnek...
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Lassan kezdem úgy érezni, hogy az elmúlt napokban túl sok időt töltöttem ebben a rendelőben, irodában, de nem tehetek róla. A munkámat mindig is komolyan vettem. Lehet, hogy sokszor kapom meg azt, hogy nem nőtt be a fejem lágya, de amikor meglátta a dublini falka is, hogy mennyire elhívatott orvos lett belőlem, akkor azt mondták, hogy legalább egy dologban nem ismerek tréfát, s azt hiszem, nekik van igazuk. Na, meg nem ártana helyre rakni és számomra átláthatóvá tenni az iratokat, ha már az előző kolléga volt oly kedves és szinte nyomtalanul eltűnt. Illetve szeretnék azzal is tisztában lenni, hogy esetleg vannak-e olyan páciensek, akikre különösen oda kell figyelni, mert vizsgálatokra kell járniuk. Több óra pakolászás után lerogytam a kanapéra, majd ezek után sietve húztam ki az egyik aktát alólam. Már legalább kezd a káoszból rend lenni, hiszen első dolgom az volt, hogy mindent kipakoltam a szobában és szép lassan elkezdtem visszapakolni. Felhúztam a lábamat és a korábban megszerzett sütemény társaságában kezdtem el nézegetni az aktát. Figyelmesen olvasom minden egyes sorát és egy pillanatra még el is csodálkozom. Az elődöm műtötte meg, majd kezelte és mondhatni követte a felépülést és erre most a vége felé egyszerűen csak magára hagyja a betegét? Milyen farkas, vagy ember képes erre? Én se vagyok szent, de legalább én nem ilyen értelemben hagyom faképnél vagy verem át az embereket. Amint elfogyott a sütemény sietve pattantam fel, majd az aktát leraktam az asztalra, hiszen még nem végeztem vele, majd pedig bekapcsoltam egy kis zenét és kisebb tánc közben folytattam tovább a pakolást. Sose voltam százas, de ez engem nem érdekelt, illetve most senki se látja. Na, meg a rendrakás is gyorsabban halad, ha jó a hangulat. Alig, hogy végeztem a rendszerezéssel és a dolgok helyre pakolásával, s helyet foglaltam az akta társaságában az asztalnál megszólalt a telefon. Sietve pillantottam rá, hiszen nem értettem, hogy kihívhat, mert nem volt már annyira korán. Sőt, ilyenkor a legtöbb ember már réges-régen otthon van, vagy a bárok adta lehetőségeket élvezi. Sietve veszem fel, majd mielőtt bármit is mondhatnék, vagy bemutatkozhatnék, valaki egyből az elődöm nevét mondja, s kissé hadarva szólal meg. Csendesen hallgatom azt, amit mond és sietve jegyzetelek közben, majd a nevét hallva az előttem heverő aktára pillantok, mert hirtelen ismerős lesz a Carter név. Végül minden udvariasságot meghazudtolva egyszerűen csak megszólalok, még az se érdekel, ha feltűnik neki, hogy másabb a hangom annál, mint amit várt. Azonnal ott leszek! – szólalok meg sietve, majd pedig bontom is a vonalat. Egy kisebb mosoly keretében nézek a mobilamra, hiszen legalább sikerült átirányítanom a hívásokat a mobilra, így bármikor elérhetnek. Nem kell attól aggódnom, hogy a sportolóknak valami bajuk lesz, vagy esetleg más veszi őket kezelésbe. Sietve bújok bele a dzsekimbe, majd pedig gyorsan berakom a szükségeknek vélt dolgokat a táskámba és hamarosan már a kocsimnál is vagyok. Moderntechnikának köszönhetően pontosan megtudom azt, hogy hova is kell mennem, így nem sokkal később már meg is érkezem. Alig, hogy belépek a Carlson Centerbe, meg is szólalok. Hahó, van itt valaki? – kérdezem kicsit óvatosan, hiszen akár csapda is lehet, hiszen abban a pár évben volt olyan személy, aki szembesült a kicsit rosszabb énemmel, de ez van. Sose állítottam, hogy angyali teremtés vagyok. Végül elkezdek koncentrálni és elindulok remélhetőleg a megfelelő irányba, ahol végül megtalálom őt. Maeve vagyok, az új doktor. – szólalok meg sietve, hogy magyarázatott adjak arra, hogy miért nem az a személy áll előtte, akire várt, vagyis számított. Lassan sétálok közelebb hozzá, miközben próbálok újra az árnyékba húzódni. Nem szeretem csak úgy kiadni magam, vagyis azt, hogy farkas vagyok. Mi történt? Pontosan hol fáj? – teszem fel egymás után a kérdéseket, szinte időt se adva arra, hogy esetleg kiakadjon azon, hogy nem Gaëlle érkezett meg. Előbb a sérülést kellene ellátni, utána jöhet a többi. Végül lerakom a táskámat mellé és szemügyre veszem. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy a bal karjával lehet a gond, de mivel még az aktájával se végeztem, így semmit se vehetek kézpénznek. Miközben várok a válaszára, kicsit jobban is szemügyre veszem Mr. Cartert.
Miután egy szuszra ledarálom a mondandómat a telefonban, már várnék is valami anyáskodó lecseszést Gaëlle részéről, hogy már megint mit alkottam? Vagy miért nem tudok jobban vigyázni magamra? Vagy ehhez hasonlót, ám ahogy egy idegen hang szólal meg a vonal végén, a nagy döbbenettől hirtelen szóhoz sem jutok, aztán meg mire észbe kapnék, már meg is szakad a vonal, én meg csak pislogok megszeppenten... Hát, az csöppet kínos volt. Az azért biztos ami biztos, megnézem még egyszer, hogy jó számot hívtam-e, nem-e nyomtam félre tárcsázásnál, de nem, elvileg a számmal semmi gond. Amíg várok, sok mindent úgy se tudok csinálni, csak a karomat próbálgatom, hogy rájöjjek, mi lehet a gond, de míg eleinte azért nem nagyon nyomogatom, mert rohadtul fáj, néhány perc után azért, mert a fájdalmat egyre inkább felváltja a zsibbadtság... Hát ez valami nagyszerű. Én hülye. Jobb híján csak csörgök egyet a portásnak, hogy majd engedje be a dokit, majd hátradőlök a padon, a fejemet hűvös falnak támasztva várom a felmentő sereget. Egyedül úgy se tudnám ellátni magam... - Itt vagyok. -szólalok meg, amikor felcsendül egy női hang, ám ahogy meglátom a nőt - mit nőt, lányt... - csak értetlenül nézek rá, hogy ugyan ez meg mit keres itt ilyenkor, hisz már rég vége a tanítási időnek... - Elnézést kisasszony, de a látogatók számára már zárva vagyunk. -kelek fel kissé nehézkesen, majd indulok meg felé, hogy megmutassam, merre van a kijárat, mert biztosra veszem, hogy csak egy eltévedt látogató, aki valami csoda folytán eddig az öltözőben lapult, vagy nem tudom... ám ahogy közli, hogy ő az orvos, egyből lefagyok egy kissé. - Na ne... ez most valami vicc? Hány éves vagy, tizenöt? -bukik ki belőlem a kérdés, mert az egy dolog, hogy engem is folyton fiatalabbnak hisznek, de ez a csaj meg egyenesen úgy néz ki, mint aki szökött meg az iskolapadból. - Jackson... Carter. -mutatkozok be végül én is, ha már ő is megtette - Örvendek... doki. Amúgy már rendes orvos vagy, vagy még csak rezidenskedsz? Vagy csak megkaptad az egyetemi értesítőt, hogy felvettek orvosira...-teszem még hozzá némi fáziskésést követően, majd ha már a sérülésemről érdeklődik, megadóan fordulok felé úgy, hogy a sérült karom legyen közelebb felé. - Az egyik ugrásnál elestem. -bökök a fejemmel a műjégpálya felé, és mivel a korcsolyám is a pad mellett hever, gondolom, nem lesz nehéz összeraknia a képet, hogy nem zokniban kamikázéztam a jégen. - És innentől... -bökök az épp kezemmel a bal vállam környékére - ...nagyjából idáig. -húzom végig az ujjam úgy a könyökömig - Legalábbis ami orvos után kiált, hol sajog, hol zsibbad... A többi nem vészes. -néhány kisebb zúzódás, horzsolás, szerintem holnapra más meg se érzem. Bezzeg a karom. - Szerintem vállficam, kiugrott a helyéről, de ha már téged küldtek, gondolom, jobban konyítasz az ilyesmihez mint én, szóval lehet, más lesz a diagnózisod. Jut eszembe, ugye nem baj, ha tegeződünk? -kérdezek vissza, mert többnyire nem szoktak gondot csinálni belőle, pláne, hogy valamilyen szinten kollégák is vagyunk, de inkább rákérdezek, az úgy se kerül semmibe, meg ki tudja... Lehet, hogy érzékenyen veszi az ilyesmit. Akkor meg jobb a békesség.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Várható volt, hogy lesz olyan személy, aki még az elődöm nevén fog szólítani, de azt egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire hamar és pont telefonban. Ha valakit felhívunk, akkor hagyjuk szóhoz is jutni, de most nem így történt és amennyire engem váratlanul ért az információ zuhatag, annyira váratlanul érhette az illetőt az, hogy egy ismeretlen hang szólalt meg, ami inkább egy fiatal lányé, mint sem egy érett nőé lenne. Pedig, már rég járókerettel kellene járnom a világot, vagy boldogítanom a dublinieket. De sok időt nem is adtam a reakcióra, hiszen szinte kapásból bontottam a vonalat, majd sietve indultam el a megadott cím felé, miközben reménykedtem, hogy minden szükséges dolgot elraktam. Amint meghallom a hangját,- hiszen farkas vagyok, így még a legkisebb neszt is képes vagyok meghallani-, sietve indulok el abba az irányba, de alig, hogy befordulok és megpillantom őt, rájövök arra, hogy ez egyáltalán nem lesz könnyű menet. Eleve elrejtettem a farkasomat előle, másrészt meg, aki rám néz, az sose hinné el, hogy orvos vagyok… Azt hittem, hogy a két szép szememért körbenézhetek, ha már a portán átengedtek. – szólalok meg ártatlanul, hiszen semmi kedvem egyből magyarázkodni. Na, meg hülye se vagyok, hogy kapásból leleplezzem magamat, hogy valójában farkashoz van szerencséje. Amúgy mindenkinek egyből a korával kezdi? S lehet lassan lottóznia kellene. – szólalok meg egy szemforgatás keretében, illetve picit talán gúnyosan, hiszen nem igazán találta el még azt se, hogy mennyi idősen haraptak be, majd közben lerakom a táskámat és kellő távolságból figyelem őt. Miért kell mindenkinek fennakadnia azon, hogy miként nézek ki? Egyszerűen lehetne az is, hogy csak jó géneket örököltem és kész. – Vigyázzon, mert még a végén kiugrik a bőréből örömében. – szólalok meg csöppet se kedvesen, hiszen lehet, hogy ez valami formalitás, de szemmel látható, hogy a látványon nem igazán tud túllépni, majd az újabb kérdésekre, csak egy lemondó sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Nos, mivel úgy látom ezen nem tud túl jutni, akkor segítek. Valójában az a hobbim, hogy lehallgatom a doktorok telefonját, hogy védtelen férfiakat becserkészek, begyógyszerezzem, majd pedig őrült módjára megkínozzam, kísérletezzek rajtuk és végül valahol aztán magukra hagyjam őket. Ha szerencséje van, akkor még akár túl is élheti, de másrészről meg megtiszteltetésnek is veheti, mert az orvostudomány érdekében teszem. – szólalok meg egy kisebb őrült pillantás keretében és legbelül azért kicsit jót szórakozok ezen az egész helyzeten. Általában a pácienseimmel kedves szoktam lenni, de ennyire azért megkérdőjelezni se szoktak, mint amennyire ő teszi. – Remélem kielégítő volt a válaszom, így végre foglalkozhatunk a sérüléseddel! – teszem hozzá komolyan, s egy pillanatra se engedem el őt a kék, átható és titkok után kutakodó szemeimmel, ami talán annyira nem jó ötlet, hiszen eme szempár képes az embereket megbabonázni, ami most csöppet se hiányzik. Ha jól tudom, akkor nem olyan régen volt egy eléggé komoly sérülésed. – szólalok meg végül kicsit aggódva, hiszen részben sikerült elolvasnom az arról szóló jelentést, de az is tény, hogy az elődöm nem a szépírás mestere volt. Figyelem a testbeszédét, illetve a légzését is, ami tökéletesen elárulja azt, hogy nem az edzése elején sérülhetett le. Miért nem tudnak az emberek lépésekben haladni? Miért akarnak egyből mindent? Nem értem őket, komolyan nem. Csendesen figyelem a karját, illetve hallgatom azt, amit a bemutató mellé társít. Minden információ hasznos lehet, hiszen itt nem lehet röntgent készíteni, de felesleges is lenne, hiszen már láttam sok hasonló vállat és az tűnetek, illetve vállának a kinézete pontosan elárulja azt, hogy valószínűleg kiugrott a helyéről. Egyáltalán nem baj, hiszen nem tartozom a vérmes orvosok közé. – Sőt valószínűleg ő még gondolat se volt, amikor én már orvoslással foglalkoztam. - De ha ilyen remekül diagnózist állítasz magadról, akkor minek van szükséged orvosra? – teszem fel neki a költői kérdést. Nem szeretem azt, ha valaki csak úgy magára aggat valamilyen diagnózist, mert néha igazán nehéz kiverni a fejükből azt, hogy nincs igazuk, de szemmel láthatóan ő jól tippelt. Szabad? – kérdezem meg tőle kicsit barátságosabban, majd ha engedi, akkor közelebb lépek hozzá és elkezdem szemügyre venni a sérülését. Látok egy-két zúzódást is, de a legfontosabb az lenne, hogy a vállát helyre rakjuk. Mivel jelenleg a „szabadban” vagyunk, így a biztonság kedvéért óvatosan kezdem el végig tapogatni a sérült részt, hogy pontosan tudja, hogy merre mozdult el, mert ha most rosszul rakom vissza, akkor akár az egy életen át kísértheti őt. Majd a karját oldalra emelve és kifelé forgatva (dobómozdulatot imitálva) kicsit megmozgatom. Ezzel nem a fájdalmát, hanem sokkal inkább a félelmét akarom tesztelni. Helyes volt a megállapításod, valóban kiugrott és hamarosan helyre is raknám, ha bízol a tudásomban és el tudsz tekinteni a kinézetemtől. Amúgy meg nem küldtek, hanem te hívtál, de ha szeretnéd, akkor el is mehetek. – szólalok meg kicsit úgy, mint egy durcás kisgyerek. Majd pedig elkezdek kutakodni a táskámban, hogy megnézzem van-e érzéstelenítőm, fájdalomcsillapítót, amire esetleg szüksége lehet, hogy ne ordítson akkorát és utána, hogy ne fájjon annyira neki. – Érzéstelenítőt szeretnél? Úgy annyira nem fog fájni, vagy legalábbis nem fogod érezni. – mivel sokan nem bírják elviselni a fájdalmat, így szoktak ezzel a lehetőséggel élni. Majd kíváncsian pillantok rá, miközben a válaszát várom.
- Nos, ha a portás beengedi a két szép szeméért, akkor maximum a folyosókon nézhet körbe. A pályához meg a többi helységhez már nálam kell átmenni a "vizsgán". -jegyeztem meg a lehető legnagyobb természetességgel, mert jó vicc, hogy csak azért, mert beengedték, majd mindenhová elcsászkálhat. Vannak itt szabályok is, kérem szépen... - Nem, nem mindenkinek. Van akinek a kinézetével, vagy ruházatával. -vágtam vissza, mert hülye kérdésre hülye válasz... Azt, hogy lottóznom kéne, igazából nem igazán vágom, hogy jön ide, de ha azért, mert eltaláltam az életkorát - én sírni fogok... Annyira csak nem utálhatnak a kórházban, hogy egy kislányt küldenek felmentőseregnek? Ugye nem...? - Nyugi, attól nem kell félni, jól érzem magam benne. -vigyorodok el a megjegyzésére, aztán ahogy szóba kerül a hobbija, csak kíváncsian hallgatom - eleinte, mert ahogy jobban belemerül a részletekbe, csak szép lassan felkúszik a szemöldököm meglepettségemben, mert... nos, maradjunk annyiban, hogy nem sok emberhez volt még szerencsém hasonló hobbival. - Nos... ha munkaidőn túl is szeretne némi időt együtt tölteni velem, akkor elég lett volna meghívnia egy italra... vagy szimplán mondani, bár azt meg kell hagyni, elég egyedi hobbijai vannak magácskának. Mondja csak, a gyógyszerek, amiket ehhez használ, kimutathatóak doppingteszten? És milyen a halálozási ráta? Azt eddig is tudtam, hogy minden orvos titkon szadista, de hogy pont egy ilyen lelkeset fogtam ki... ilyen az én szerencsém. -sóhajtottam beletörődően, minden gond nélkül rájátszva az ő hülyeségeire, de aztán ahogy szóba kerül a sérülésem, akár csak ő, én is egy szempillantás alatt komolyodom meg, egy bólintással is megerősítve a dolgot. - Engem meggyőztél, tiéd a terep. -mert tudok én jó beteg is lenni, ha akarok, nem tehetek róla, hogy ilyen jó muri a doki ismerősök idegein táncolni... másrészt kíváncsi vagyok, ő is bírja-e a strapát ilyen téren annyira, mint Gaëlle. - Igen, jól tudod. Ahhoz képest, hogy új vagy, egész tájékozott vagy. Ennyire lelkiismeretesen belemerültél a munkába, vagy csak pont az én aktám volt a kupac tetején? -érdeklődök kíváncsian, mert azért nem mindegy. Ha ilyen alapos, akkor ő is felírhat magának egy piros pontot a képzeletbeli ellenőrző füzetébe. - Nos, a hobbidat hallva ezt elég nehéz elhinni. -jegyzem meg szemtelenül, amikor pedig megkapom a burkolt lecseszést, hogy minek hívtam segítséget, ha én is ilyen okos vagyok, ezúttal rajtam a sor, hogy egy szemforgatással reagáljak. - Csak azért megy ilyen jól, mert nem ez az első eset, hogy ilyen történt. És saját magamnak nem tudom visszaigazítani... -próbálkozni igaz, ezzel is lehet, de inkább nem szeretném elcseszni azt, ami már így is elég szerencsétlen, mert aztán végképp lemondhatok a jövőben a hivatásszerű sportról. - Szabad... Szolgáld csak ki magad. -felelem megadóan, aztán hagyom, had vizsgáljon-szemlélődjön-tapogasson kedvére a sérülésem kapcsán. Még azt is szó nélkül tűröm, amikor a karomat próbálja mozgatni, igaz, egy-egy szerencsétlenebb mozdulatra fájdalmasan rezzenek össze, még ha egyelőre sikerül is szótlan maradnom. Egyelőre... de a java még ezután jön, sajnos. - Bár másban lenne ennyire igazam... -sóhajtok némileg lemondóan, majd amikor ismét megkapom a burkolt fejmosást, úgy döntök, hogy jó fiú leszek és összekapok magamban némi jó modort - már csak azért is, mert úgy tűnik, ez a csaj az egyetlen, aki jelenleg enyhíthet a szenvedésemen még úgy is, hogy pár percen belül tuti a pokolra fogom kívánni. - Azt szeretném, hogy maradj. -felelem végül megerősítően, sőt... még egy komoly pillantást is kap mellé, hogy lássa, tényleg így gondolom. Amikor pedig szóba kerül a fájdalomcsillapító, kapásból bólintok rá. - Ha már így megkérdezted... szuri, bogyó, spray, tömény, jéggel vagy anélkül, jöhet bármilyen formában. -a legutóbbi vállficamnál még úgy is vagány gyerek voltam, minek ide érzéstelenítés? Kibírom anélkül is... Hát, nem sok híja volt, de tanultam az esetből. Inkább ez, mint hogy az én fájdalmamtól zengjen a stadion, ennyi idősen az elég gáz lenne, pláne férfi létemre. Amúgy is, ki ne kapna a lehetőségen némi potya-morfiumért, ráadásul teljesen legálisan?
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
S mi lenne az a híres neves vizsga, amin át kellene jutnom, hogy ne penderítsen csak úgy ki? – kérdezek vissza ártatlanul és közben a pályát figyelem, illetve Mr. Cartert, vagyis feltehetőleg ő az. De ebben még ekkor nem voltam biztos. Nem értettem, hogy milyen „titkok” lehetnek itt, hogy csak úgy nem lehetne körbenézni. Nem bankot rabolni jöttem… Egy kisebb hitetlenkedő pillantással nézek rá, de részben tetszik az, hogy őt se kell félteni és képes pontosan olyan fura és hülye válaszokat adni, mint amilyeneket én. Ritka az ilyen ember, mert a legtöbben képesek lennének besértődni, de az meg az ő bajuk és nem az enyém. Az embereket nem kényszeríthetem arra, hogy szeressenek, de azt már sokkal inkább elérhetem, hogy féljenek tőlem. Majd lassan bólintottam egy apró mosollyal megspékelve, amikor arról beszélt, hogy jól érzi magát a bőrében. Majd pedig jött az őrültebbnél őrültebb felvetés, hogy mit is keresek itt. Nem értem, hogy miért mondtam ezt, de talán azért, mert kicsit felbosszantott azzal, hogy 15 évesnek gondolt és a többi dologgal. Nem szerettem, ha kölyöknek néznek, amikor szerintem kinézetre se vagyok annyira fiatalos. Na meg az átlag általában 23 évesnek gondol. Szerinted mindenki veled akar italozni? Ez kicsit egoistán hangzik, nem? – kérdezek vissza mosolyogva és kíváncsian, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Lehet, hogy minden orvos kicsit szadista, de még se tudnának nélkülünk élni az emberek. Orvosokra mindig is szükség volt és lesz is, így az orvostudománynak mindig követnie kell a technika fejlődését is. – Várhatóan nem mutatható ki, illetve az attól függ, hogy milyen az alany. Ha olyan, akit esetleg megkedvelek, akkor életben hagyom. Ha nem, akkor meg egyszerűen minden fajta értelemben az orvostudománynak áldozom. – szólalok meg komolyan, de a hangomban azért felelhető a játékosság és az, hogy nem komolyan gondoltam a dolgot. Ennyire őrült némber még én se vagyok, hogy másokat megkínozzak. Legalábbis nem ilyen értelemben. Inkább az első. Szeretem komolyan venni a munkámat, ha már mást annyira nem szoktam. Illetve jó tisztában lenni azzal, hogy vannak-e olyan betegek, akiket rendszeresen ellenőrizni kell. – szólalok meg habozás nélkül. Azt még se mondhatom neki, hogy amikor rendet raktam, akkor éppen az aktájára ültem le. Eléggé érdekesen venné ki a dolgok magát. Ha tényleg elhinnéd, hogy az a hobbim, akkor szerintem már rég sikítva menekülnél, ha csak nem vagy mazochista. – szólalok meg most már sokkal barátságosabban, mint korábban és még egy kisebb kuncogás is elhagyja az ajkaimat, hiszen igazán tetszik, hogy nem kell őt se félteni és pontosan tudja, hogy miként legyen pimasz. Korábban is történt már ilyen? Az aktádban nem láttam semmi erre utaló dolgot se. – jegyzem meg a másodikat úgy, mint aki hangosan gondolkodik. Pedig ilyen felett nem szoktam elsiklani, hiszen ez egy olyan dolog, ami újra és újra visszatérhet, ha valakinek korábban már kiment. Főleg a fiatalok körében nem kizárt. Lassan bólintok és elkezdem megvizsgálni. Muszáj tudnom, hogy pontosan merre mozdult el, milyen mértékben és van-e bármilyen súlyosabb következménye, de szerencsére nem kell műteni. Legalábbis gondolom ez jó hír számára, majd amikor kicsit elkezdem mozgatni, akkor látom rajta, hogy összerezzen, így inkább nem kínzom tovább. – Bocsi. – szólalok meg sietve, hiszen nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni neki, de az is tény, hogy sok férfi már ettől szinte bőgőmasinába ment volna át. Mint például miben? – kérdezek rá kíváncsian. Nem tehetek róla, szeretem az emberek titkait kideríteni, amit néha képes vagyok felhasználni is, de az már tényleg csak végső dolog. Nem vagyok én annyira számító. Bár, ha azt vesszük, hogy mit tettem a szomszédságban jó pár hete, akkor tényleg egy ördögi nőszemély vagyok. De úgy se fogom látni azt a férfit soha többé… Rendben. – szólalok meg sietve, majd elkezdek kutakodni fájdalomcsillapítóért és morfiumért is. Bár nem vagyok abban biztos, hogy minden van nálam, hiszen váratlanul ért ez a hívás és amúgy is csak pár napja kaptam meg az iroda kulcsait. Miként szerezte a sérülését? – kérdezem tőle sietve, hiszen akár ciki, akár nem, de nem találok morfiumot és hirtelen még a pirulákat se. Pedig biztos vagyok abban, hogy raktam be fájdalom csillapítót. Remek kezdés lesz, már érzem. S muszáj valamivel elterelnem a figyelmét. Végül kirakom a rögzítőt is a táskából és lassan kikerül a jég is belőle. Persze rögzítőt hoztam, pedig még azt se tudtam, hogy mi a baja. Komolyan miért kell ennyire szerencsésnek lennem? Esetleg leülnél? – kérdezem tőle egy mosoly keretében, hiszen szemmel látható, hogy magasabb nálam és így nem annyira esik kézre a válla, hogy a lehető legjobban rakjam vissza a vállát. Majd pedig tovább kutakodom, de aztán hirtelen beugrik, hogy a fájdalom csillapítót az utolsó pillanatban kaptam fel és az a kabátom zsebében lesz. Sietve kezdek el abban turkálni, majd amikor megtalálom, akkor gyorsan nyomok két szemet a kezébe. – Víz esetleg van valahol a közelben, hogy be tud venni azokat? – a morfiumos dolgot meg még valahogy meg kell oldanom, valahogy el kell terelnem a figyelmét arról, hogy baromira nem fog kapni érzéstelenintőt, így ki kell állnia a „spártai kiképzést”.
Dobás és link miatt még egyszer belemntem, de nem módosítottam semmin se.
- Mondjuk igazolja magát valamivel, hogy valóban orvos és jogosultan van itt? -vonom fel a szemöldököm, hisz nem kell itt semmi komolyra gondolni. Ha valóban ő örökölte Gaëlle helyét, akkor úgy is bejárása van hivatalosan, hisz mondhatni, kollégák vagyunk... - Ilyesmit nem mondtam, de még mindig kellemesebb mint a kínzás, nem? -kérdezek vissza - Felőlem mehetünk étterembe is, ha inkább ahhoz van kedved. -teszem hozzá vigyorogva, mert magas labda, ha már témánál vagyunk, nem lehet kihagyni egy ilyesmit. - És? Én még halállistás vagyok nálad, vagy még boldogítjuk egymást a későbbiekben is? -voltam ezúttal én, aki bedobta az elárvult kiskutya tekintetet, mert hát na, akkor úgy készülök. Ha már nem élem meg a holnapot, legalább hadd élvezzem ki az utolsó órákat. - Most azért valamivel nyugodtabb lettem. -jegyzem meg némileg megkönnyebbülve, amikor pedig előjön itt a mazochizmussal, csak vállat vonok. Igaz, hülye ötlet volt így kiugrott vállal, mert egyből fájdalmas grimasz szökik a képemre tőle. - Jégkorongozó vagyok, sem a sikítozás, sem a menekülés nem szokásom. És nem, nem vagyok mazochista sem. -na jó, amennyit gyepálják egymást a játékosok a pályán, eleve mindenkiben van valamennyi, aki ezt a sportot választja, de köszönöm szépen, részemről az bőven elég, nem hiányzik a pályán kívül is, egy csöppet sem. - Egyszer, még pár éve. -feleltem, majd amikor közli, hogy nincs az aktában, csak töprengve vakargatom meg az állam az ép kezemmel - Ezt nem is tudtam. Akkor az valószínűleg azért, mert külföldön történt. Kanadában, az egyik mérkőzésen. Úgy tűnik, elkallódott a papír róla, pedig azt ígérték, hogy továbbítják az orvosomnak. -na mindegy, ez van, ezt kell szeretni. Inkább hagyom, had nézze meg közelebbről is a vállficamomat, igaz, nem éppen fájdalommentes a dolog. Így amikor veszi a lapot és nem sanyargat tovább, csak egy hálás pillantással köszönöm meg a dolgot. - Áh, nem lényeges. -legyintek a visszakérdezésére, mert egy idegennek csak nem fogom kiteregetni itt a magánéleti gondjaimat, pláne első találkozásra. - Mármint ezt? Vagy azt amiről olyan sokat olvashatott az aktámban...? -kérdezek vissza, hisz bármelyiket értheti alatta. Bár gondolom az elsőt, lévén, amiatt van most itt. - Látod azokat a bójákat meg akadályokat a pályán? Az egyikbe valahol beleakadt a korim ugrás közben, de nem számítottam rá és rosszul estem. -magyaráztam, a többit meg azt hiszem, úgy is látja... érzi, tapizza. - Ja igen, persze. -bólintok, aztán már le is huppanok a padra, vagy ha az is túl magas, akkor akár a földre is. - Add csak ide őket, lemegy az víz nélkül is. -tartom a kezem, dobja csak bele a bogyókat, a bő-vízzel-bevenni úgy is csak a patikusok meg az orvosok agymenése. Összerágod, lenyeled, gyorsabban hat.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Tényleg ennyire paranoiás vagy? – kérdezem tőle egy kisebb szemforgatás közepette, illetve egy lomondó sóhaj keretében, majd a táskámat lecibálom a vállamról és előhalászom a papírjaimat és egy hitetlenkedő pillantás keretében átnyújtom neki. – Most már megnyugodott a pici kislelked? – kérdezem tőle egy picit talán gúnyosan, majd amint visszaadta egyből el is raktam a papírjaimat. Komolyan ez az esete még lehet ennél is jobb? Egyáltalán nem ilyen találkozásra számítottam, de hát a betegek se egyformák, ha meg az idegeimen akar táncolni, akkor rossz helyen kopogtat, hiszen a legtöbb embert még akkor is elviselem, ha legszívesebben megfojtanám őket egy kanál vízben. Attól függ, hogy kinek a szemszögéből nézzük, hiszen aki szeret kínozni annak egy ital akár unalmas is lehet. – szólalok meg egy kisebb gondolkodás közepette, majd végül egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat. – Milyen lovagias valaki. Minden orvosát el akarja vinni italozni vagy étterembe, vagy ezzel esetleg helyre akarja hozni a korábbi baklövését? –kérdezek vissza egy pimasz mosoly keretében. S közben egy pillanatra se engedem el őt a pillantásommal. Ohh, sose voltam olyan, aki csak úgy képes mások „kínzását” abbahagyni és ez remek lehetőség volt, hogy kicsit kiforgassam a szavait. Jesszusom fejezd be ez a nézését, mert a végén még örökbe fogadlak! – szólalok meg mosolyogva és játékosan, majd egy pillanatra még a fejemet is elfordítom. De ilyen nézésért simán le lehetne csukatni. Ez nem fair, hogy valakit a természet ilyennel áld meg. Kész csoda, hogy a jég nem olvadt még meg. – Nem ér ilyet bevetni egy védtelen nő ellen! – teszem hozzá, majd miközben elkezdek visszafordulni a fejemmel, abban reménykedek, hogy abbahagyta már azt a nézést. Na, meg annyira nem is vagyok védtelen, de neki ezt még nem kell tudnia. Pedig szerintem minden sportoló kicsit az, hiszen sok esetben a fájdalom ellenére is tovább kell játszaniuk. – szólalok meg egy vállrándítás keretében, hiszen biztos vagyok abban, hogy ő se a bemelegítés közben esett el, hanem valószínűleg akkor, amikor már elfáradt, esetleg amikor fájdalmai lehettek a korábbi sérülései miatt. Komolyan mire jó ez? Ha újra játszani akar, akkor lehetne óvatosabb is. Majd megpróbálom megszerezni akkor azt a papírt is. – nem kell félteni, ha valamit nagyon szeretnék, akkor azt megszerzem és egy orvosi lelet nem játék. Jobb lesz minél hamarabb utána járnom, hiszen egy-egy ilyen sérülés nem gyerekjáték. Ahogy gondolja. – szólalok meg sietve, hiszen nem fogom faggatni. Ezt a sérülést elnézve még fogom látni, így lesz időm kicsalogatni a titkokat rejtő palackból a titkait és szépen lassan mindent megfejteni. Mielőtt válaszolhatnék a kérdésére elkezd mesélni a mostani balesetéről, vagyis végre választ kapok a kérdésemre. Lopva pillantok a pályára, majd bólintok. Majd kicsit rosszallóan megrázom a fejemet. Nem éreztél már előtte esetleg fájdalmat, vagy azt, hogy elfáradtál? – kérdezem tőle, hiszen akkor érthető lenne, hogy miért történhetett meg. Azok alapján amit olvastam róla, s amit itt láttam biztosan egyre többet edz, de ha egyszer túlzásba viszi, akkor annak meg lehet a következménye, mint például most. Köszönöm. – szólalok meg, amikor helyet foglal a padon. Annyira alacsony én se vagyok, hogy emiatt a földre ültessem. A táskámat lerakom mellé, majd a dzsekimet ráhajítom, hiszen abban nem olyan egyszerű lenne helyre raknom a vállát. De ha elkezdesz fuldokolni, akkor tuti, hogy jobb, ha nem én jöttem volna ide. – nézek rá picit kételkedően, majd végül a kezébe adom a pirulákat, hiszen még se egy komisz kölyökről van szó. Majd a pillantásom újra a pályára terelődik. Régebben sokat korcsolyáztam és most, hogy látom a pályát jövök csak rá arra, hogy mennyire is hiányzik. Még kibírod pár percig? – kérdezem tőle aggódva, vagyis csak annyira aggódva, ahogyan egy orvos tenné. Jó lenne még kicsit várni, hogy a gyógyszer hatni kezdjen, ha már teljesen ki nem tudom ütni. Vagyis képes lennék, de nem hiszem, hogy túlzottan díjazná azt, ha egy nő küldené őt kispadra. Mióta foglalkozol hokizással és mióta vagy itt edző, vagyis inkább mióta vagy az? Szeretnél még valaha visszatérni a nagyok közé? – fordulok felé, miközben több kérdést is neki szegezek. Tudom, vagyis érzem, hogy nem lesz elegendő elterelnem a figyelmét ezzel, de kezdetnek jó lesz, addig meg kitalálom, hogy mivel lennék képes rá, aztán egyszerűen csak helyre rakom a vállát. Remélhetőleg hamarosan már túl leszek egy újabb őrült lépésen, illetve ő meg azon, hogy a válla vándorúton járjon.
- Tényleg. Az egyik mesterem mondogatta mindig, hogy "paranoia a hosszú élet titka", és tekintve, hogy milyen őskövület volt az öreg, van benne valami. -vágtam vissza, majd ahogy nekiáll előtúrni az iratait, már nyújtom is a kezem vigyorogva értük, hogy aztán jó alaposan megnézzem, meg memorizáljam az adatokat. - MacGowan? Nocsak, csak nem skót származású? Vagy ír? Vagy esetleg angol... Üdítő színfolt az életemben, az utóbbi pár évben csupa francia orvost fogtam ki. -na nem mint ha panaszkodni szeretnék rájuk, mert tényleg jól tudták a dolgukat, csak belegondolva valahol azért vicces. - Igen, határozottan jobban érzi magát, köszöni szépen. -adom vissza őket az eredeti tulajdonosuknak az igazoltatás után. Kár, hogy nem rendőrnek mentem, akkor nem csak az orvosaimmal játszhatnék el hasonlót, hanem bárkivel. Az lenne aztán az informátor Kánaán. - Igaz. Bár egész jó ivós játékok vannak, azokra végképp nem lehet azt mondani, hogy unalmas. -vágok vissza, amikor pedig visszakérdez, csak ma-született-bárány-ártatlansággal mosolyodok el - Mindenkinek kell valami hobbi, nem igaz? - ő pasikat kínoz, én meg a dokijaimat boldogítom. Amikor aztán hangot ad az örökbefogadásnak, nem tehetek róla, jóízűen felnevetek, mert még csak elképzelni is vicces lenne ilyesmit. - Szerencsére már rég kinőttem abból a korból, meg egyébként is... hogy nézne ki, hogy a nevelőanyám fiatalabb mint én?! -kérdezek vissza játékosan, mert a franc se gondolta volna, hogy amúgy kor alapján nagyanyám lehetne, kettőnk közül meg simán ő néz ki fiatalabbnak. - Védtelen, mi? Az a nő, aki orvosi táskával sétál meg szabadidejében másokat kínoz, arról ez nem igazán mondható el. Szerintem. De álcának nem rossz, az tény, ha lebecsül az ellenfeled, az csak neked jobb, könnyebb meglepned. -fejtettem ki a véleményem. A sportban is szuperül működött, kár, hogy ha neves csapatban játszik az ember, elég komolyan utánanéznek egy-egy meccs előtt, hogy kinek mi az erőssége, gyengesége, hogy úgy készüljenek az összecsapásra. - Na jó, ebben van valami. De a csapatunkat még sem hagyhatjuk cserben, nem igaz? -meg ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz, úgyhogy némi könnyed sérülés tényleg nem fog megállítani, sem engem, sem más lelkiismeretes sportolót. Ha meg olyan súlyos, hogy képtelenség folytatni, akkor úgy sincs miről beszélni. - Rendben. Ha gondolod, akkor majd én is utánajárok pontosabban, hogy merre, vagy kin keresztül érdemes érdeklődni. -mert most így kapásból én sem vágom sem az időt, sem a neveket, de a mai világban végképp nem vészes ezeknek utánanézni. - Nem. -felelem a rosszalló pillantására - Sőt, a bemelegítést sem szoktam elsumákolni. Az ég szerelmére, már vagy 10 éve hivatásos sportoló vagyok, nem pedig valami eszetlen tizenéves, van annyi eszem, hogy ha értem, hogy nem megy, vagy baj lehet belőle, akkor csak azért is erőltetem. -tör ki belőlem némi sértettség, hisz mindig is utáltam, ha azt próbálják rám erőltetni, hogy az én hülyeségemnek köszönhetem. - Miért olyan nehéz elhinni, nektek orvosoknak, hogy véletlenül is történhetnek balesetek? Neeem, ugyan, biztos szánt szándékkal akarom összetörni magam, végül is úgy is élvezem, hogy ki tudja hány hétig fél kézzel flangálhatok megint... egy titkos álmom vált valóra. -felelem cinikusan, miközben duzzogva levágódom a padra, had kezdjem a karommal amit akar. - Miért, lógtál a suliból amikor a mesterséges lélegeztetést vettétek, vagy mi? -kérdezek vissza, de nem, nem szándékozom megfulladni. Meg komolyan, ki az a lúzer aki pár gyógyszert nem képes lenyelni? - Persze, időm mint a tenger. -mert tudok mást tenni? Ő a doki, ha 3 órán át kéne itt ücsörögnöm, akkor 3 órán át ücsörögnék, mert azt mondta. - Iskolás korom óta, a másik két kérdésre pedig a válasz ugyanaz, most május óta. És igen, szeretnék. -darálom el a válaszokat egy szuszra, aztán ha már ő is, akkor én is érdeklődöm felőle, had ismerjem meg jobban, elvégre mégiscsak az orvosom. - És neked, mi a pontos szakterületed? Mióta vagy orvos? Vagy egyáltalán hogyhogy ezen a pályán kötöttél ki? -nézek fel rá.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Azt még nem mondták, hogy aki túl paranoiás az elfelejti élvezni az életet? – kérdezek vissza szemrebbenés nélkül, miközben a papírokat keresem. Komolyan el se hiszem, hogy ez megtörténik velem. Mintha valami állásinterjú lenne, csak kicsit az események másabbak itt. Ír vagyok. – szólalok meg egy kisebb sóhaj keretében, hiszen részben jó érzés visszagondolni az ottani életemre, más részt meg nem igazán. Elveszítettem a családomat, a vér szerintit és a legrosszabb, hogy két testvéremtől elköszönni se tudtam, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy esetleg időközben belőlük is farkas lett vagy valahol máshol érte őket a halál. Türelmesen várok a papírjaimra, amik persze nem teljes mértékben eredetiek. Szépen is nézne ki a fényképem egy 81 évvel ezelőtti születési dátum mellett. Kevesen tudják a valódi koromat, s ez egyáltalán nem baj. Legalább olyan vérvonalat kaptam attól az ezüstös szempártól, aminek igazán sok előnye van és tökéletesen illik az életmódomhoz. Ha jó a társaság, akkor mindenképpen érdekes tud lenni egy-egy olyan játék is. – szólalok meg egy féloldalas mosoly keretében, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat a szavai hallatára. – Akkor neked is érdekes hobbid van, s mi van akkor, ha valaki rábólintana? – faggatom tovább. Na, nem mintha igent akarnék mondani. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy az elődöm esetleg összeszűrte-e a levet valamelyik páciensével vagy nem. Jobb előre felkészülni az ilyenekre. Biztos vagyok abban, hogy sokan irigykednének egy ilyen nevelőanyára, mint amilyen én lennék. Amúgy meg tényleg jobb, ha megtartod magadnak ezt az elárvult kiskutya nézést. – szólalok meg mosolyogva és még mindig játékosan, hiszen tényleg nem fair, hogy valaki így tud nézni. Na, meg biztos vagyok abban is, hogy nem lennék a legjobb nevelőanya se. Lehet, hogy tolókocsival kellene közlekednem, de a fejem lágya még mindig nem nőtt be, vagy talán nem teljesen. Meg még elég sok téren kicsit fura a felfogásom, de ez van. Talán gyerekként fejre ejtettek, de persze ez is nézőpont kérdése, hogy ki milyen anyának örülne. Attól függ, hogy miről van szó. Lehetek én is védtelen, de valóban álcának is tökéletes. Több mindenre jöhet rá az ember így. – rántom meg a vállaimat könnyedén. Az őrzők között is vannak informátorok és egy farkasnak se árt cselesnek lennie, esetleg a természet adta dolgok segítségével információhoz jutni. Igen, kicsit tudok számító is lenni, de melyik ember nem? Szinte mindenki majdnem bármire képes az életben maradásért. Akkor te mindig csapatjátékos vagy? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen lehet, hogy valaki csapatban játszik, de attól még nem lesz az, vagyis csak addig, amíg kell. Utána meg jön az egymásra mutogatás, egymásnak esés és a teljes mértékben a széthúzás. Azért vannak olyan sportemberek, akik mestere eme színjátékoknak, de közben meg alig várja, hogy másik csapathoz kerüljön. Bár ott se lesz jobb a helyzet, mert mindig csak a saját érdekeit nézi. Előre is köszönöm. – szólalok meg mosolyogva, hiszen ketten talán hamarabb kiderítjük, hogy merre is lehet az a papír. Tényleg jó lenne, ha az aktájába bekerülne. Nem szeretem azt, ha valami hiányzik. Még a legkisebb vizsgálatok eredményét is mindig gondosan elraktam, kivétel, amikor nem hivatalosan dolgoztam New York egyik rosszabbik környékén. A bandaháború nem vicc. Főleg, amikor látod az eredményét, vagy amikor fegyvert fognak a fejedhez, hogy mentsd meg az egyik haverjukat. Csodálom azokat az embereket, akik képesek erre minden egyes nap. Csendesen hallgatom a hisztijét, mert ezt másnak nem tudom nevezni. Most pontosan olyan, mint egy 5 éves kisfiú. Egyszerre szórakoztató és egyszerre bosszantó is, de ahogy mondani szokták minden pasi egy nagyra nőtt gyerek, így nem is értem, hogy miért lepődök meg a reakcióján. Esetleg nyalókát vagy cukrot kérsz kárpótlásként? – kérdezem tőle kicsit talán pimaszul, majd egy kisebb sóhaj keretében, miközben reménykedek, hogy ennyiben kimerült a hisztije újra megszólalok. – Amúgy meg a sportolok túl elfogultak és néha túlzottan elmerülnek abban, amit csinálnak, így kizárják a vészjósló jeleket is. – teszem hozzá komolyan, hiszen volt már ilyenhez is szerencsém. – Na meg az aktádat látva nehéz elhinni, hogy véletlenül történt volna, de rendben elhiszem neked. – teszem hozzá sietve, mert tényleg nincs kedvem egy „5 éves” kisfiút vigasztalni. A következő kérdésén egyszerűen elnevetem magamat. Ha tudná, hogy mennyi embert élesztettem már újra, s még modern kütyük nélkül is. Nem, egyszerűen csak nem lenne túl kedves, amit utána kapnál, amiért eljátszod a nagyfiút, majd pedig fulladozni kezdesz. – válaszolok neki egy ártatlan pillantás keretében, de végül is elhiszem neki, hogy talán nem annyira szerencsétlen, hogy két gyógyszert ne bírna fulladozás nélkül bevenni. Sebész vagyok, s gyerekorvos hivatalosan. De volt időszak, amikor sportorvosként is dolgoztam, így nem kell aggódnod emiatt se. Elég régóta és az eléggé személyes dolog, hogy miért lettem orvos. S ahogyan te se válaszoltál korábban egy kérdésemre, úgy én se fogok erre. Vagy talán majd idővel. Egyéb dolog, amit szeretnél tudni? – kérdezem tőle barátságosan, hiszen mondjuk azt, hogy most jókedvemben talál és van esély arra, hogy válaszokat kapjon. Végül sietve pillantok körbe, mintha csak valami zajt hallottam volna. Te is hallottad? Mintha valaki lett volna itt… Itt vannak szellemek, vagy valami fura szeánszokat tartotok itt és azért nem akartad, hogy bárki mászkáljon ilyen későn? Esetleg nem is én vagyok a kínzós, hanem te? – kérdezem tőle egy ártatlan pillantás keretében, s ha ez nem lett volna elég, akkor egyszerűen csak minden gondolkozás és előjel nélkül ajkaim az övét érintették. Megcsókoltam, majd mielőtt észbe kaphatott volna a vállát is helyre raktam, s úgy pillantottam rá, mintha semmi se történt volna. Tényleg kezd ez a hely fura hatással lenni rám, mert még egyik betegemmel se játszottam el ezt… Azt hiszem ezzel is megvagyunk, annyira rossz nem is volt, igaz? – kérdezem tőle egy kisebb mosoly keretében és még most se foglalkozok azzal, ami korábban történt. Mi értelme lenne? A végeredmény a lényeg és nem az, amit én műveltem.
- Jajj már, a kettő nem zárja ki magát. Ha a könnyelműséged miatt meghalsz, akkor meg már úgy is mindegy, sehogy se élvezed, nem igaz? -csavartam egyet a logikáján, mert akkor már inkább beérem kevéssel a jóból, mint semennyivel. Csak bólintok a származására, majd miután kellően megjegyeztem magamnak az adatait, vissza is adom a papírokat a becses tulajdonosuknak. Arra, hogy érdekesek az ivós játékok, csak elmosolyodok... hát hogy ne lennének? Pláne, hogy az alkohol egész jól oldja a hangulatot is, szóval egész jó dolgok szoktak kerekedni belőle. Ha jó a társaság, ahogy mondja. - Ó, bólints rá és megtudod. -somolyogtam a nemlétező bajszom alatt a dokinéni incselkedésére, mert nem én lettem volna, ha ilyen magas labdára nem csapok le. - Meghiszem azt. Amúgy világosíts fel, miért is lenne jobb? Úgy tűnik, egész jól beválik nálad. -vigyorodtam tovább, mint a vadalma, egyszerűen szórakoztatott ez a csipkelődő kis kérdezz-felelek részéről. Azt, hogy valójában mennyire védtelen, nem boncolgatom tovább, úgy is kifejtettem már a véleményem, meg amúgy is... a nők mindig jobban fel vannak fegyverkezve, mint amennyire azt mutatják, csak kamu álca ez az elesett, védtelen dolog. Legalábbis a többségnél, aztán néha, nagy ritkán tényleg akad olyan, aki ilyen, és nem csak tetteti, de valahogy Maeve-ből nem igazán tudtam ilyesmit feltételezni. Már csak a stílusából sem, amennyire eddig megismertem. - A jégkorong csapatjáték. Ha jobban élvezném a szólózást, elmentem volna műkorcsolyázónak, esetleg ott a sportkorcsolya. -adtam választ a kérdésére, hisz maximális mértékben annak tartottam magam. Azt nem mondom, hogy mindig könnyen, vagy épp zökkenőmentesen ment az, hogy megtaláljuk a közös hangot a csapattársakkal, hisz mindenhol lehetnek nézeteltérések, de többnyire egész jól tudok alkalmazkodni ilyen téren, azt hiszem. A köszönetére a papírok kapcsán csak bólintok, most, hogy már tudom a telefonszámát, nem lesz különösebben nehéz újra felvenni a kapcsolatot vele, meg ha eztán tényleg az ő gyógyító kezeire leszek utalva, jobban járok, ha együttműködök vele. Nesze neked csapatjáték. - Csoki nincs? Mert akkor cukrot, de csak miután helyre tetted a karom, mert míg két szem gyógyszertől nem fogok megfulladni, azt inkább nem akarom elképzelni, milyen lenne, ha egy szem cukor landolna a tüdőmben véletlenül... Már ha képes egyáltalán eljutni odáig.-kaptam a lehetőségen. - Tudod mit? Akkor legyen igazad, szándékos volt. Úgy is rég randiztam már dokival, az meg milyen jó érzés már, amikor pátyolgatnak a nők, csak mert lesérülsz... Az meg kit érdekel, hogy így kész kínszenvedés a legegyszerűbb dolog is a hétköznapi életben? Meg a munkában... -replikáztam rá a kötekedésére, mert most komolyan... direkt törtem össze magam, úgy is élmény fél kézzel reggelit készíteni, öltözködni, zuhanyozni, cipőt kötni, meg úgy bármi mást... - Nem kell aggódni, két szem gyógyszertől nem fogok megfulladni. -nyugtattam meg, majd tettekre váltva szavaimat bekaptam, összerágtam, majd lenyeltem a bogyókat - Tessék! Nem fulladtam meg, teljes a boldogság? -kérdeztem vissza, és nagy volt a kísértés, hogy buksisimit is kérjek mellé, de annyira messzire azért még nem mennék. - Ó, gyerekorvos? Jó tudni... - vigyorogtam rá meglepetten, bár azt nem mondanám, hogy Mayát minden szívbaj nélkül elvinném hozzá, ha már itt lesz, meg amúgy is, azt hiszem, a doki kérdést Naomira bíztam korábban, gyógyszerészként biztosan ismer minden orvost a városban. - Nem is tudom... Mióta vagy a városban? Gondolom nem túl régóta... Jársz valakivel? -csaptam le a kérdezősködés lehetőségére, ha már olyan nagylelkűen bedobta a témát. Ahogy előjön ezzel a szellemjárós hülyeséggel, én meg csak megrökönyödve nézek rá, mint ha egyszerűen kicserélték volna. Mégis, honnan szedte ezt a hülyeséget? - Már nem azért, de szívtál valamit? Szerintem csak a hűtőrendszert hallod... -feleltem, hisz annak is van egy jellegzetes hangja, amihez én már olyan szinten hozzászoktam az évek folyamán, hogy szinte meg sem hallom, de másnak talán furcsa lehet elsőre. Aztán mielőtt kettők mukkanhatnék, válasz helyett egy csókot kapok cserébe, s mielőtt még a kezdeti döbbenet után átadhatnám magam neki, már érzem is, hogy ennyi volt. Ahogy a karomba hasít a fájdalom, egyből összerándulok ennek hatására, de úgy, hogy közben még istenesen sikerül lefejelnem a doktornőt is közben, akinek úgy tűnik, nem sikerült kellően távol húzódnia tőlem... Értelmes hang is csak azért nem jön ki belőlem, mert a meglepetés miatt a levegőm is benn rekedt, meg a hangomat se találom, s csak néhány pillanattal később javul valamicskét a helyzet. Igaz, a karom már nem lüktet a fájdalomtól - még, később majd fog még eleget, tudom én - ellenben most a kobakom zsibbad a találkozás emlékétől. Egy hosszúra engedett cifra, orosz káromkodást azért megengedek magamnak, elhordva benne mindennek a nőt és minden létező hozzátartozóját, abban meg csak a végére érve, utólag reménykedek, hogy nem beszéli a nyelvet. Csöppet kínos lenne, de talán megérti. - Költői kérdésnek szántad? Amúgy... bocsánat. Nem volt szándékos, remélem, nem ütöttelek meg nagyon. -nézek fel rá, miután összekaptam magam valamennyire, bár a sérült karom még mindig szorongatom.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Legalább addig élveztem, de valóban ez is igaz. – szólalok meg egy kisebb gondolkodás közepette, hiszen sose gondoltam volna azt, hogy erre vonatkozó „elveimet” bárkinek sikerülne megcáfolnia. S végig pörgetve magam előtt az eddig életemet egy értelmű, hogy eddig is könnyelmű voltam, de ennek ellenére az óvatosság is végig kísérte az életemet. Lehet nem minden egyes másodpercben, de elég sokszor. Rendben, legyen. Lássuk mire képes Mr. Carter. – viszonoztam a mosolyát egy ördögi mosoly kíséretében, de ártatlan pillantással megspékelve. Egy vacsorába, vagyis egy étkezésbe még senki se halt bele. S jelenleg még nem is tűnik annyira unalmas társaságnak. Illetve valószínűleg ő régebb óta van ebben a városban is, így még akár a helyről is szolgálhat valamilyen információval. – Mert így hol marad a kihívás? Így túl egyszerű elérni a céljaidat, nem? – kérdezek vissza somolyogva, s egy kisebb kuncogás keretében is. Talán annyira nem is különbözünk. Tetszik, hogy ő is képes pontosan olyan „alattomosan” visszakérdezni, ahogyan én. Biztosan jól mutatnál csili-vili dresszben. A nők csak úgy bolondulnának érted. Ennél már csak a balett lett volna jobb választás. – lehet kicsit pimasz vagyok, de miért ne lehetnék? Ha a kort nézzük, akkor ő még csak egy zsenge hajtás lehet hozzám képest, de még ennek ellenére is képes viszonozni a "kedvességeimet" és nem bevágni a durcást, mint akitől éppen most vették el a kedven játékát. Meglátom, hogy mit tehetek ennek érdekében. – szólalok meg mosolyogva, hiszen nem gyerekellátásra készültem, így kötve hiszem, hogy bármelyik lenne nálam, de majd eldől, ha egyszer eljutunk odáig. Előbb a vállát kellene helyre raknom, viszont legalább a fájdalomcsillapítót kellene a szervezetébe juttatni, ha már mással nem szolgálhatok. A kifakadására meg csak megforgatom a szemeimet. Az előbb mondtam, hogy hiszek neked, erre meg úgy fakadsz ki, mintha 5 éves lennél. – lehet, hogy nem éppen kedves szavak hagyják el az ajkaimat, de azt hiszem, hogy jogos. Na, meg ami a szívemen, az a számon érvényes rám. Még akkor is, ha sokaknak ez nem tetszik. –S bocsi, hogy aggódom érted és az a célom, hogy újra játszhass. De igaz, egy orvosnak nem kellene ilyet tennie. – szólalok meg most én úgy, mint egy durcás kislány. Komolyan, aki azt mondja, hogy a nők megfejthetetlennek, akkor szerintem még nem találkozott Jackson-nal, mert ő tuti nem egyszerű esett. Mindjárt hozom a pomponokat és örömtáncot járok, hogy két gyógyszert lebírtál nyelni víz nélkül. Vagy esetleg buksi simit kérsz? – a hangom kicsit gúnyosan cseng, de egyszerre érzem azt, hogy kispadra ültetném, de ugyanakkor meg szórakoztat a viselkedése is. Miért, hirtelen új iratokat kérsz és átiratkozol a gyerekosztályra? – kérdezek vissza mosolyogva, de egyáltalán nem komolyan. Nem gondolnám azt, hogy esetleg van gyereke, de az élet mindig képes meglepni minket. Na, meg egyáltalán nem rám tartozik ez a része. Én csak a dokija vagyok, na meg talán az, akinek az idegein most előszeretettel „toporzékol”, táncol, néha férfiként, néha meg gyerekként. 2 hónapja és nem, nem járok senkivel se. Te mióta boldogított az ittenieket, s te jársz valakivel? – dobtam vissza rá eme két kérdést, hiszen ha már én válaszoltam rá, akkor ő se fog belehalni abba, hogy ezekre válaszolnia kell, illetve utána pedig belekezdek egy újabb őrült tettbe. Kár, hogy ezekért a dolgokért nem lehet Oscart kapni. A következő kérdésére meg szinte esélyt se adok, hogy válaszolni tudja, vagy esetleg ő befejezze eme gondolatmenetét, mert ajkaim az övét érintik. Mi ütött belém? Fogalmam sincs, de úgy gondoltam, hogy ezzel kellően el tudom terelni a figyelmét, lehetőség szerint sokkolni őt és egy pillanatra úgy is tűnt, hogy annyira rossz ötlet nem volt, de mire esélyt volna kapott arra, hogy viszonozni tudja,- ha egyáltalán megfordult ilyen a fejében-, elszakadtam ajkaitól és másodpercek múlva már a vállának a „kattanását” hallottam. De úgy néz ki, hogy még se voltam elég gyors, mert alig, hogy megtörtént a dolog lefejelt. Sietve kaptam a fejemhez és még egy kisebb hangot is adtam a koccanásnak. Majd egy-két szót mondtam az anyanyelvemen, mert erre aztán nem számítottam és lehet, hogy egy hölgynek nem illik csúnyán beszélni, de nem most fogok ilyen téren megjavulni. Tettem hátrafelé egy-két lépést. Hallottam a hosszú szövegelését valami fura nyelven, de nem akartam most azzal foglalkozni. Nem, miért szántam volna annak? Tényleg érdekel! – szólalok meg határozottan, majd megdörzsölöm a kobakomat, s ekkor jövök rá arra, hogy miért kérdezte. – A válladra gondoltam, s nem arra, amit tettem. – teszem hozzá sietve. – De ha tudom, hogy lefejeled azokat, akik megcsókolnak, akkor meg se próbálom. – szólalok meg egy féloldalas mosoly keretében, majd egy pillanatra leülök a padra. Farkas vagyok, így nem fog megviselni, de azért a látszatott még nekem is fenn kell tartanom, meg azért megéreztem. – Jól leszek, miattam ne aggódj. Elég kemény fejed van, de amúgy te jól vagy? Viszont jobb, ha megjegyzem, hogy jobb óvatosnak lennem veled ilyen téren. – egyáltalán nem komolyan mondom a mondandó második felét, majd végül felállok és közelebb sétálok hozzá. Rögzíteném a kezedet, ha nem gond és jó lenne, ha pár napig legalább nem túlzottan terhelnéd meg. Ez megoldható? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen más különben a rögzítőnek semmi értelme nem lesz.S közben megpróbálok a hivatalos dolgokra visszatérni, hiszen még talán magamat is megleptem az elterelő hadműveletemmel, aminek természetesen meg lett a „büntetése” – lefejelés- is.
Mondtam már, hogy szeretem, amikor igazam van? Mert akkor most mondom, pláne, ha még mások is alátámasztják a szavaikkal, így aztán nem csoda, hogy elégedett mosoly ül ki a képemre. - Rendben. Akkor ha rendbe jött a karom, majd még visszatérünk rá.-tettem hozzá kiegészítésképp, mert eszem ágában sem volt fél kézzel bénázni előtte, ha már egyszer rábólintott a vacsora-ajánlatra. Gondolom, addig úgy is találkozunk még, mert csak lesz legalább egy-két kontroll, szóval még azt is látni fogjuk, mennyire végzett jó munkát. Ha nem annyira, akkor felejtős a téma, ellenben így előre is megfogadom magamban, hogy jó beteg leszek, és betartom minden előírását. Már csak azért is, mert még szükségem van a karomra, ha vissza akarok térni az élsportba. - Tény, hogy a kihívás ígérete is roppant csábító, ellenben energiaigényes is, és senki nem mondta, hogy mindig a legnehezebb utat kell választanunk, nem igaz? -válaszolok kérdéssel a kérdésére, hisz akármennyire is szeretem a kihívásokat, tagadhatatlan, hogy a sok kemény munka és erőfeszítés mellett néha üdítően hat, ha valamiért nem kell mindent beleadnunk, csupán élveznünk. - Amelyik nő ilyenekért bolondul, ott már valami baj van... vagy csak durva ízlésficam. -grimaszoltam egyet, mert tény, hogy az adott sporthoz az passzolt, lévén nem akadályozta a mozgást, de nincs az az isten, hogy én ilyesmit magamra öltsek. Még részegen sem! - Ellenben rajtad mindkettő jobban állna. Kellően magas vagy - na jó, a páros műkorcsolyázod talán egy csöppet túlzottan is - és az alakod is jó hozzá, ilyen hosszú hajból pedig kimondottan csinos kontyokat tudnak készíteni. -néztem meg magamnak alaposabban, szakértői szemmel, hiszen akadtak bőven műkorcsolyázók a családban, az meg mondhatni kéz a kézben jár a balettel. Nem, csinálni egyiket se csináltam, ellenben jó pár edzésüket, órájukat láttam régebben. - Nagyszerű. -vigyorodtam el, és még néhány kósza pillantást is vetettem a táskája felé, bár ha egyik se lesz, csak némi morfium, én már csak azért is hálás leszek. Kár, hogy az sincs. Se csoki. Se cukor. - Ha valóban úgy is gondoltad, akkor nem árt még némileg dolgozni rajta, mert nem igazán tűnt annak. -kötöttem tovább az ebet a karóhoz, de amikor aztán ő is átcsapott az önsajnáltatásba, csak egy feszült szusszanással fújtam ki a levegőmet. Inkább nem mondok semmit. Lapozzunk. - Húha... nem könnyű döntés, de ha már ily kegyesen felajánlottad, hogy választhatok is, akkor inkább a pompomos örömtáncra voksolok. Ahhoz kevesebb szerencsém volt eddig, meg amúgy is jól állnának a kezedben a pompomok. -dőltem hátra a padon, mint aki épp kényelmesen elhelyezkedik a műsorhoz. - Nem is rossz ötlet. Tény, hogy sokkal barátságosabb, mint egy-egy felnőtt osztály. Ha átiratkoznék, akkor is elvállalnál a betegednek? -vigyorogtam továbbra is rá, mert képzelem, ahogy a rajzfilmfigurákkal tarkított vizsgálóban próbálja megmérni, a falra festett kis zsiráf mellett, hogy mennyit nőttem tavaly óta... Valószínűleg semennyit. - Akkor nem sokkal előtted érkeztem. Május végén jöttem, és nem, én sem járok senkivel. -tök jó, legalább nem kell féltékenykedő lovagokkal hadakozni, ha tényleg eljutunk egyszer addig a megbeszélt vacsiig. Persze sokkal tovább nem jutunk a csevejben, mert elég hatásos - és kellemes - módon sikerül elhallgattatnia. Elsőre... Kár, hogy nem épp mesébe illő a folytatás, bár meg kell hagyni, a figyelemelterelése az tényleg bevált, én meg úgy bedőltem neki, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Kár, hogy aztán reflexből jön nálam a védelmi reakció, aminek az az eredménye, hogy összekoccan a fejünk, én meg csak reménykedek benne, hogy nem törtem el az orrát, mert... kínos lenne. Vajon ha így történne, kéne másik orvost hívnunk? Legalább mindkettőnknek fáj, mindketten mondjuk a magunkét édes ékes anyanyelvünkön. Együtt úgy is jobb szenvedni, nem igaz? - Aha... én is ezt mondanám a helyedben. -dörzsölgetem még mindig a karomat, óvatosan megmozgatva, ha már hála az égnek újra képes vagyok rá. - Csak azokat szokásom, akik aljas módon figyelemelterelésként vetik be, hogy leplezzék a támadásuk. -vágtam vissza, igaz, hiába bizonygatta, hogy jól van, némi szégyenérzet így is elfogott a történtek kapcsán, még ha tényleg nem is volt szándékos. Amikor azonban átmegy szemtelenkedésbe a dolog és a fejemmel poénkodik, nemes egyszerűséggel egy röpke nyelvnyújtással reagálok rá. Úgy is azt mondta, hogy olyan vagyok mint valami gyerek, akkor meg simán belefér, nem?! - Azt hittem a dokik hozzászoktak a veszélyekhez. -felelem arra, hogy jobb óvatosnak lenni velem, amikor pedig közli, hogy rögzíteni szeretné a kezem, csak bólintok, hogy nyugodtan. - Nem jó, és gond is, de gondolom, ha azt akarom, hogy mielőbb helyrejöjjön, és ne legyen rosszabb, mint amilyen már amúgy is, akkor úgy sincs más választásom, igaz? -sóhajtok fáradtan a kérdésére, de aztán csak szusszanok egyet - Persze, megoldható. Valahogy majd megoldom. -adom meg magam a szükséges rossznak. - Csak felkötöd a karom, vagy 120 méter fáslival körbetekered mellé a fél kezem, vállam, mellkasom is? -kérdezek vissza csupán érdeklődésből, mert nem tudom, mennyire állapította meg súlyosnak a helyzetet, illetve ahonnan ő jött, mi a módi. Láttam már mindkettőre példát, bár nem bánnám, ha megúsznám egy kar-felkötéssel a dolgot.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Nem értettem, hogy miért akar addig várni, de inkább csak bólintottam arra, amit mondott, mert nem volt semmi kedvem erről vitát nyitni. Legalább addig is pihen a keze, remélhetőleg. Nem vagyok olyan doktor, aki megeszi a betegeit, de szeretem jobb belátásra bírni őket, ha meg jönnek panaszkodni, hogy nem lettek jobban, akkor legalább belátják azt, hogy jobb lenne megfogadni a tanácsaimat és segítek rajtuk újra. Minden kérdésemre kérdéssel fogsz válaszolni? – kérdeztem vissza, majd egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. Eléggé hosszú idő után most fordult elő először az, hogy hirtelen nem tudtam mit reagálni rá. Ohh, komolyan ez a pasas igazán bosszantó kezd lenni, hogy képes ilyen dolgokat elérni nálam. – Viszont, ha még egyszer ellenem beveted, akkor beutallak az egyik kórházi ágyba rövid időre, ha már lecsukatni nem tudlak. – szólalok meg komolyan, de végül ajkaim mosolyra húzódnak, így hamar rájöhet arra, hogy nem gondolom komolyan azt, amit mondok. Bár talán akkor megtanulná, hogy rajtam ne használja ezt az ellenállhatatlan és aranyos kutyanézést. Nos, tény, hogy ott már lehetnek valami gondok. Engem se vonzottak sose az ilyen pasik. Meg eleve szívesebben néztem a jégkorongot, vagy az amerikai focit és hasonlókat. Amikor pedig elkezdte nekem ecsetelni a dolgokat, akkor kicsit feljebb csúszott még a szemöldököm. Ahhoz képest, hogy ki van ugorva a vállad, egészen jól elvagy. Vigyázz, mert lassan a szemeid fognak kiesni a helyéről a nagy feltérképezés közepette. Amúgy meg régebben elég sokat korcsolyáztam, így nem kell bemutatnod. – szólaltam meg egy kisebb mosoly keretében. Ohh, komolyan nem hiszel el, hogy ennyire élvezi ezt az egész helyzetet. Szerintem már kicsit el is felejtette, hogy a vállát kellene helyre rakni, s nem a testemet kielemezni. De ahogyan bor nem válik vízzé, úgy a férfiak se fognak sose változni. A „tanácsára” csak inkább az ajkamba harapok és elkezdek háromig, vagyis inkább húszig számolni, hogy le ne kapjam a fejét a helyéről. Mert azért már mindennek megvan a határa. Komolyan azt hiszem szerencsésnek mondhatom magamat, hogy még egy hasonszőrűvel se találkoztam, mint ő. Végül, amikor elérek a húszig, akkor lassan fújom ki a levegőt és úgy pillantok rá, mintha nem most fojtottam volna meg egy kanál vízben. Miből gondolod, hogy jól állna a kezeimben? – kérdezem tőle ártatlan pillantással, majd közelebb sétálok hozzá és szinte teljesen odahajolok. Játékosan húzom végig az ujjamat az arcán és a fülébe suttogom a következő szavakat. –Álmodozz csak, talán egyszer valóra válik. – majd mint aki jól végezte a dolgát egyszerűen csak eltávolodok tőle. Mivel sok választásom nem lenne, így igen. Félek, hogy más nem lenne képes elviselni a nagyra nőtt gyereket. Remélem, szereted az állatokat. Bár akkor kell egy nagyobb zsiráf is. – szólalok meg mosolyogva és végül nem bírom tovább, s egy apró kuncogásban török ki. Az arckifejezése, az, ahogyan kérdezte és az egész szituáció megjelent a lelki szemeim előtt, így érthető volt, hogy végül kuncogásban törtem ki. De mielőtt újabb kérdéssel zaklathatnám őt inkább a tettek mezejére lépek, mert jobb lenne hamar túl esni rajta. Na, de arra se számítottam, hogy így fogok járni. Pedig most tényleg önzetlen voltam, legalábbis túlnyomó részt. Azért tettem, hogy annyira ne érezze meg a vállának a helyre rakását, de persze, hogy ebből is „rosszul” jöttem ki. Így cselekedjen jót az ember, hogy utána még jól meg is fejeljék. Szerencse, hogy jó a csontozatom és nem olyan könnyű eltörni bármimet is. Ohh, minek kérdeznék bármit is arról? Elég nyilvánvalóan kifejteted a véleményedet a fejeléssel. – szólalok meg egy még mindig kicsit fájó fejjel, de szerencsére megtanultam remekül kezelni bármilyen nemű fájdalmat, így elég hamar sikerül kizárnom a fejemből. Mintha annyira ellenedre lett volna. – vetem oda egy fintor keretében, hiszen azért lett volna lehetősége ellökni. Rövid és váratlan volt, de ennyire talán még őt se sokkolhattam, de amikor kinyújtja a nyelvét, akkor csak megforgatom a szemeimet, viszont nem bírom megállni, hogy végül el ne mosolyodjak a reakcióján. Ohh, komolyan ez a férfi maga a „katasztrófa”, legalábbis rám nézve. Miért is kellett nekem elvállalnom még azt az állást is? Mit vétettem én a sorsnak, hogy ezzel büntet ? Hozzászoktunk, én legalábbis biztosan. De lehet, hogy te magad rejted a legnagyobb veszélyt rám nézve. – szólalok meg elmélkedve, de ugyanakkor még mindig mosollyal az arcomon. Mondhatni már emlékeztetnem kell magamat, hogy tüntessem már el a képemről a mosolyt, ami miatta kúszott az arcomra. Ha gondolod, akkor szívesen besegítek az edzésekbe. – s alig, hogy ezt kimondom, lefejelném a padot, vagy magát a jeget, hogy miként lehetek ennyire hülye, de legalább felügyelhetném azt, hogy valóban nem kell „teljes mértékben lekötöznöm” a gyógyulás érdekében. Ha rendesen viselkedsz, akkor csak felkötöm, ha nem, akkor a rosszabbikat fogod kapni. – szólalok meg egy ártatlan pillantás, de annál inkább ördögi mosollyal. Végül pedig a táskámban kezdek el kotorászni, mert korábban mindent beledobáltam. Pillanatok alatt meg is van a rögzítő, majd pedig megpillantok egy csokit is, de azt még egyelőre ott hagyom. Ezek után egyértelműen felrakom neki és rögzítem a kezét a megfelelő pozícióban, hogy mindenképpen jól gyógyuljon meg és utána ne legyen panasza rá. – Érzel valamit? Így jó is lesz. - Na, meg már valószínűleg a fájdalomcsillapítók is hatottak. Ezek után pedig egyszerűen előveszem a csokit és leülök a közelében. Nos, egyáltalán megérdemled ezt? – kérdezem tőle játékosan, majd letörök belőle egy darabot, hogy megkóstoljam. Ritkán eszem csokit, - én sütis vagyok-, inkább a gyerek szoktak kapni ilyet, de ő meg egy nagyra nőtt gyerek, így azt hiszem neki is juthat belőle.
- Nem terveztem, bár kétségtelen, kihívásnak nem utolsó. Szeretnéd? -kérdeztem vissza, már csak a poénból is, mert nehogy már most szakadjon meg a sor a kérdésáradattal... - Óóó, higgy nekem, nem szeretnél te engem ágyhoz kötött betegednek. -nevettem fel röviden, mert ha valamit, hát azt roppant nehezen bírtam elviselni. Szerintem rekordidőn belül kiakasztanám azzal, hogy mindenfelé elcsászkálok, meg pár óránál többet képtelen lennék ágyban tölteni. Ahhoz képest, ahogy most viselkedek, igazi álombeteg vagyok. Mondjuk tény, hogy nem unatkozna ha berendelne, hajkurászhatna egész nap. Ha szereti a kihívásokat, akkor csak hajrá! - Addig is elvoltam, amíg nem értél ide, most legalább még társaságom is akad, van mivel elterelnem a figyelmemet. Vagy játsszam itt neked a hattyú halálát, hogy de úúúgy fáááááj a kezeeem? -játszottam rá a fájdalomérzetre, de ahogy megtudtam, hogy ő is korizott, egyből felcsillant a szemem. - Ne aggódj, nem fognak kiesni, nem vagyok palotapincsi. De ha valami csoda folytán mégis, legalább nem kell dokit hívni, nem igaz? Amúgy mesélj, mikor koriztál? Vagy mutasd, mit tudsz, az még jobb! -feleltem kihívóan, azon ne múljon, még korit is kerítek neki, úgy is van egy rakásra való a szertárban. Amikor nagy hallgatásba merül, csak vigyorogva figyelem, mint valami vadalma, néha-néha egy "szúszá" beszólással borzolva tovább az idegeit, mielőtt még tovább folytathatnánk ezt a pompomlányos agymenést. - Csak elképzeltem. -jegyeztem meg hozzá hasonló ártatlan arckifejezéssel, amikor pedig felkel, hogy közelebb jöjjön, csak kíváncsian figyelek, mire készül. Óóó... Azt hiszem, határozottan egyre kevésbé bánom, hogy Gaëlle-t máshová szólította a kötelesség, és helyette egy Maeve-t kaptam a nyakamba, tetszik, hogy az eddigi "karót nyelt", kötelességtudó, túlzottan is merev orvos helyett egy ilyen játékos személyt fogtam ki. - Ha csak ezen múlik... De vigyázz, mit kívánsz, mert a végén még valóra válik. -kaptam el a karját, hogy maradásra bírjam még néhány pillanatig, mielőtt eltávolodna, de csak annyi időre, amíg én is odasúgtam neki a magam mondandóját. Mert ha már így játsszunk... állok elébe! - Látom, jól megleszünk még mi ketten. -somolyogtam tovább a megjegyzése hallatán, majd a padon hátrébb csúszva szórakozottan lóbálni kezdtem a lábaimat, mint ha tényleg kiskölyökként ücsörögnék egy orvosi vizsgálóasztalon. Igaz, túl hosszúra nem tartott a dolog, lévén Maeve nem annyira gyerekorvostól elvárt módon lép közbe a betegével szemben, de hát ki vagyok én, hogy panaszkodjak? Na jó, a karomat ráért volna később is visszarakni, kár volt elrontani vele a pillanatot. A véleménykifejtésre csak a szemeimet forgatom, már a bocsánatomat is megkapta, azt is közöltem, hogy nem volt szándékos, ha ezek után még mindig ezen rágódik, hát nem fogok térden állba megbocsájtásért könyörögni, akármennyire is élvezné a helyzetet. Azt meg, hogy ellenemre lett volna, amúgy se mondtam egy szóval se, de mondja csak a magáét, majd megkapja még... - Hogy ééén? Veszélyt? Ugyan már, olyan ártatlan vagyok mint a ma született bárány. -jegyeztem meg angyali mosollyal a képemen, és közben hálát adok az égnek, hogy jó a Carlson Center tartószerkezete, különben nem hogy repedne, de most szakadna a nyakunkba az egész, ekkora hazugság hallatán. - Nocsak, nocsak, valóban? -csapok le az ajánlatára, és féloldalasan felé is fordulok, hogy megnézzem, mennyire gondolta komolyan. Nem tagadom, biztos egy élmény lenne, bár tény, hogy talán az edzések miatt lenne a legkisebb gond. Sípot fújni meg utasításokat adni fél kézzel is simán tudok, azt meg kevésbé hiszem, hogy edzés után olyan lelkesen mosná meg a hátam, szóval azt hiszem, felejtős a téma. - Kecsegtető ajánlat, de gondolom neked is megvan a saját munkád, a munkával meg egyedül is megbirkózok. Vagy ennyi szabadidőd van? Mindenesetre, ha gondolod, szúrópróba-szerűen benézhetsz néha, csak hogy meggyőződhess, betartom az utasításaidat. -ajánlom fel ellenben, miután fájó szívvel, de felmentem a nagylelkű, napi 8 órás ápolónői ajánlata alól. - Odébb van még Halloween, szóval nem szeretnék úgy kinézni mint egy múmia, szóval inkább rendesen viselkedek. Amúgy meg... eddig is úgy viselkedtem, szóval okod nem lehet panaszra. -jegyeztem meg, miközben néztem, mi kínzóeszközöket varázsol elő a táskájából, aztán hagyom, had pakolgassa-igazítsa-rögzítse a karom tetszése szerint. - Egy kicsit még fáj, de gondolom az normális. Legalább már nem annyira, mint eddig. -vetettem rá egy hálás pillantást. Aztán csak előkerül a csoki, én meg 2-3 menetben közelebb csúszok a padon a dokinéni mellé, mígnem közvetlen mellette ücsörgök én is - kellett neki olyan távolságtartónak lennie, nekem aztán nem akadály. Letör egy darabot, aztán ahelyett, hogy nekem adná, ő kapja be helyette... hát jó, ha így, hát játszhatunk így is... Ezúttal én vagyok az, aki váratlanul csókot lop tőle - ha a csokit így nem is szerzem meg, de az ízét legalább én is érzem. És ezúttal még csak lefejelés sem jár hozzá, szóval erre varrjon gombot! - Kitalálom... nem? -dőlök végül vissza a falnak álszent képpel, mint ha mi sem történt volna.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Szerinted? – kérdeztem vissza habozás nélkül, hiszen nem én leszek az, aki megtöri ezt a fura beszélgetést. Ha már az előbb nem tudtam semmit se reagálni, vagyis végre valakinek sikerült egy pillanatra belém fojtania a szót, akkor nem én fogom feladni ezt. Elmosolyodom a válaszán, majd egy tincset a fülem mögé tűrök és mosolyogva pillantok rá. – Ohh, hidd el, hogy nem tudnál rajtam kifogni.– a hangom ártatlanul cseng, a pillantásom annál többről árulkodik. Nem boldogítana ő senkit se, hiszen ha úgy ítélem meg, hogy önveszélyes, akkor még akár le is kötözik, de ennyire gonosz nem vagyok, vagy talán akkor dőlne el. Na, meg nem velem gyűlne meg a baja, hanem sokkal inkább a többi ápolóval, hiszen csak nem jönne boldogítani a műtőbe. A legtöbb időmet ott töltöm, ha bemegyek a kórházba dolgozni. A reakciójára csak egy újabb nevetés hagyja el az ajkaimat, majd sietve az ajkamba harapok, hogy inkább magamba fojtsam a dolgot. Majd egy kisebb szemforgatás párosul mellé, hiszen egyáltalán nem erre céloztam, de nem fogok neki magyarázkodni. Igaz, de akkor hamarosan már tényleg a kórház vendége lennél. – nézek rá egy féloldalas mosoly keretében. Majd a következő dolgoknak köszönhetően kíváncsian pillantok rá. – Dublinban, utána meg New Yorkban, de csak akkor, ha senki se látta. – válaszolok neki egy kisebb töprengés közepette. Nem voltam sose hivatásos korcsolyázó, de nem is szerettem volna. Egyszerűen csak a beharapásom napjának köszönhetően, vagyis a havazásnak köszönhetően úgy éreztem, hogy szeretném kipróbálni ezt a sportot. Végül a mentorom tanított meg és ezek után nem volt menekvés. Olyat éreztem közben, amit sose. Mintha azon a napom nem csak a kezem és a mancsom nyoma forrt volna össze a hóval, jéggel, hanem a lelkem is, s mintha a korcsolyázás ebben segített volna. – Nincs nálam kori, így nehéz lenne megmutatni. Vagy esetleg a szertárból tudsz nekem varázsolni? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen tényleg hiányzott már az, hogy újra hódoljak ennek a szenvedélyemnek és talán sikerül őt is kizárnom az elmémből, így nem fogok bénázni előtte. Kíváncsian fürkészem őt, majd pedig hamarosan újra kicsit „veszélyes” vizekre evezem. Játszadozom vele, de még mielőtt eltávolodhatnék tőle megérzem az érintését. Azt, ahogyan elkapja a kezemet és maradásra bír. A legtöbb esetben kirántanám a karomat, de amennyire önfejű vagyok úgyse vallanám be, hogy azért egészen jól érzem magamat és ezért nem reagálok így a dologra. Majd lepillantok rá, s még mielőtt ellépnék tőle ártatlan pillantás közepette szólalok meg újra. – Úgy érzed, hogy Fortuna kegyeltjei közé tartozol? – s egy pillanatra el se engedem őt a pillantásommal, hiszen ha rajtam múlik, akkor sose fogja látni azt, hogy milyen lenne a kezemben a pompon. A kijelentésére és a gyerekes viselkedésére csak elnevetem magamat, s „majd meglátjuk” arckifejezéssel pillantok rá. Hiszen egyszerre bosszant és egyszerre mulattat. Egyszerre érzem azt, hogy valami nagy bűnt követtem el és azért áld így a sors, de ugyanakkor meg szerencsésnek is érzem magamat, hiszen tényleg nem találkoztam még olyannal, mint ő. Ezt miért is nehéz elhinnem? – kérdezek vissza gondolkodva, majd látványosan a mennyezetre pillantok, ha esetleg elkezdene repedezni eme „füllentésnek” köszönhetően, akkor még időben tudjak menekülni, de úgy néz ki ide is befalaztak valakit, mert túl stabilan áll még mindig minden a helyén. Most ezen miért kell ennyire meglepődni? Nem értem őt, hiszen semmi extra dolgot nem ajánlottam fel. Tény, hogy saját magamat is megleptem vele és a fejemet legszívesebben a falba vertem volna, de akkor se gondoltam, hogy ezen így fenn fog akadni. Nincs még sok munkám, de nem akarok zavarni se, vagyis láb alatt lenni. – kezdek bele, majd sietve rázom meg a fejemet, hogy most már tényleg össze kellene kapnom magamat és nem „zavart” elmével beszélni. – Rendben, a szavadon foglak. Így jobb, ha óvatos leszel. – szólalok meg egy kisebb mosoly keretében, hiszen az egyértelmű volt, hogy be fogok néha csak úgy toppanni, hogy megnézem tényleg vigyázz-e magára. Mert, ha nem akkor jöhet a rosszabbik énem is. Szóval szeretsz beöltözni Halloweenkor? – csapok le a dologra, hiszen ezek után nehéz lesz bemagyaráznia azt, hogy nem. New Yorkban találkoztam ezzel a hagyománnyal jobban, de igazán megszerettem, vagyis csak részben, hiszen olyankor is sok sebesültet hoznak be a kórházakba. De ha éppen szabadnapos vagy, akkor igazán jó móka tud lenni. – Bár ha engem kérdezel, akkor inkább Bozontnak kellene öltöznöd és nem múmiának. – szólalok meg egy ártatlan pillantás keretében, hiszen biztos vagyok abban, hogy leesett neki mire, vagyis kire gondolok. Végül pedig a helyére kerül a rögzítő is, majd szemügyre veszem, hogy valóban jó-e így, de ennyi év tapasztalat után igazán könnyedén sikerült ellátnom őt. – Valószínűleg a fájdalomcsillapító is segített, de valóban pár napig még biztos meg fogod érezni. Ha szeretnéd, akkor írhatok fel fájdalomcsillapítót, de azért be kell jönnöd az irodámba. – szólalok meg barátságosan, majd ezek után pedig jön a cukkolásom a csokoládéval. Figyelem, ahogyan egyre közelebb „lopakodik” hozzám, de még ez se zavar. Nyugodtan kezdem el falatoznia letört darabot, de amit ezek után csinál, azon erősen meglepődök. Egy pillanatra talán még azt is mondhatnám, hogy lefagyok. De mielőtt észbe kaphatnék, vagy viszonzásra lelhetne a csókja, addigra egyszerűen csak elhúzódik és az ártatlan képpel dől neki a falnak. Figyelem őt, majd megrázom a fejemet. Nem is értem, hogy miből gondolod ezt. Amúgy meg ízlett a csokoládé? - miközben beszélek próbálom megtalálni a hangomat, hiszen kár lenne tagadni, hogy a kis akciója nem volt hatással rám. Na meg kicsit talán pimasz is vagyok, hogy utalok a csókjára. Végül letörök egy újabb darabot, majd elkezdem közelíteni az ajkai felé vele, de még mielőtt bekaphatná, én kapom be pontosan annyira ártatlan fejjel, mint amilyet ő vágott eme támadása után. Neked adom, ha kapok cserébe korit. –szólalok meg egy kisebb habozás után, hiszen ha már itt vagyunk, akkor miért ne próbálhatnám itt is meghódítani a jeget? S közben egy pillanatra se emeltem le róla a kék íriszeimet.
- Szerintem élvezed, tekintve, hogy már csak azért is tovább játszod, legyen akármilyen gyerekes is, igazam van? -amúgy én is, szóval úgy tűnik, emberemre akadtam ilyen téren. - Sose becsüld le az ellenfeled. -jegyeztem meg kedélyesen, mert lehet, hogy ő sem ma jött le a falvédőről, de biztos akad nekem is jó pár olyan trükk a tarsolyomban, amire nem számítana. Pláne, hogy őrző vagyok, neki meg jó eséllyel halvány segédfogalma sincs róla. - Nem megyek kórházba. -zárom le a témát határozottan, és érdekel is engem, hogy kettőnk közül ő az orvos, és nem én... Saját lábon én maximum látogatóba megyek, vagy azokra a kötelező vizsgálatokra, aminél tudom, hogy legkésőbb pár órán belül szabadulok is, de sérülés miatt... Esetleg ha már olyan szarul vagyok, hogy nekem már úgy is mindegy, de olyankor meg úgy is visznek, és nem sok beleszólásom van. Szóval téma túltárgyalva. - Óóó, szóval volt némi protekciód. -szűrtem le egyből a lényeget - Csak mert New Yorkban úgy korizni, hogy senki se lássa... -mondhatni lehetetlen, közterületen legalábbis biztosan. Intézményi területen sem épp egyszerű, kivéve akkor, ha van némi befolyásod némi illetékesnél. Mint amikor a Mimis randihoz meggyőztem anyut, hogy adja ide a sportstadion kulcsait, hogy kettesben lehessünk a pályán, tömeg nélkül. - Ezen aztán végképp nem fog múlni. -biztosítom róla, hogy akár veheti készpénznek is. Nesze neked protekció, úgy látszik, már ezt is sikerült elérnie nálam, rekordidő alatt. - Majd idővel meglátjuk, mennyire fogadott a kegyeibe. -állom a pillantását, hisz azt azért nem állítom, hogy benne vagyok a mézes kosárban, tekintve, hogy mennyi magánéleti szar borult a nyakamba Fairbanksbe költözésemmel... De ha reálisan gondolkozunk, lassan már csak illene javulnia a helyzetnek, nem igaz? Majd a jövő megmutatja, milyen irányba fordul a szerencsekerekem. - Mert nincs kellő fantáziád hozzá. -vágtam vissza szemtelenül amikor hangot adott annak, hogy nehéz hinnie nekem. Bezzeg én simán el bírtam képzelni a pompomokkal. - Hát jó, a lelkesedésed semmiképp sem szeretném letörni, szóval ahogy gondolod. Mindenesetre várlak szeretettel. Csak nehogy a végén még valaki félreértse a helyzetet, hogy miért legyeskedsz folyton körülöttem. -magyarázok tovább, és ha akarnám se tudnám titkolni, milyen jól szórakozok azon, ahogy megállás nélkül egymás agyát húzzuk - Áll az alku. -hagyom jóvá a dolgot, részemről így is jó, legalább lesz némi izgalom is abban, mikor csap le váratlanul egy-egy ellenőrzéssel. Még mindig jobb, mint ha non-stop a nyakamon lógna... - Kiskölyökként szerettem. Bár ha akadna kellően dilis társaság hozzá, szerintem most sem mondanék nemet rá. Egyedül azért inkább nem égetném magam ennyi idősen. Na és te? Mikor bújtál utoljára jelmezbe? -kérdezek vissza, ha már életünk eme sötét titkait fedjük fel egymás előtt, ő se maradjon már ki belőle. - Ekkora hajjal? Hát arra aztán gyúrhatnék, az ideire sem nőne meg akkorára... -simítok végig borzalmas tüsifrizurámon, amit Savannah-nak köszönhetek. Pedig pont a költöztetés előtt gondolkoztam rajta, hogy télre megnövesztem kicsit hosszabbra, erre tessék... örülhetek, ha nem fog megfázni a fejem addig. - Hát, hacsak nem szőlőcukrot etettél velem fájdalomcsillapító címszó alatt, úgy esélyesen hatott. -jegyzem meg, amikor pedig felajánlja az extra fájdalomcsillapítót, csak bólintok. Igaz, van még otthon is belőle, de annyi baj legyen - Azt megköszönném. Mást nem, ha nincs rá szükség, akkor nem veszek be belőle, de ha mégis, akkor legalább kéznél lesz. -felelem, és persze az sem elhanyagolható tény, hogy így legalább megtudom, hogy pontosan hol van az irodája. Ki tudja, mikor lesz még később szükségem erre az információra. Meg amúgy is, mikor jut be civil egy orvos irodájába? A rendelőjébe, oda igen, de oda nem is nagy művészet... Az iroda? Az már valami! A rögtönzött kis csokoládé-kóstolásom után azért némileg arrébb csusszanok a padon, de épp csak annyira, hogy ne érjen össze a vállunk - így kényelmesebb beszélgetni. - Egynek nem volt rossz. -felelem nemes egyszerűséggel, had értse arra, amire szeretné. Ellenben, amikor elkezd az újabb darab csokival játszani, már van annyi eszem, hogy ne dőljek be neki, legalábbis azok után, amennyire kiismertem eddig. Ahelyett, hogy a csoki után kapnék, inkább a tekintetét keresem, hátha az elárulja, mire is készül pontosan. Naná, hogy ez a falat is az övé... éreztem! - Na gyere akkor! Kerítünk neked egyet, mielőtt felfalod az összest. -intettem az ép kezemmel, majd fel is keltem a padról, hogy tegyünk egy kitérőt a szertár felé. És igen, hoztam magammal a kulcsot, a legutóbbi szertárban-rekedés után be nem tenném ide a lábam kulcs nélkül, egy percre sem! - Mi a méreted? -fordulok Maeve felé, amikor már a jégkoris polc előtt állunk, mert így szemre van egy tippem, de akárcsak a cipővásárlás, ez is tud csalóka lenni. Persze a méretet a cipőméretre értem, nem a többire, de ha azt is meg szeretné osztani esetleg, hát csak külön öröm részemről. Ha nyilatkozik a témáról, akkor le is emelek egy pár korit az adott méretben, hogy felé nyújtsam, ám mielőtt elvehetné tőlem, visszarántom a kezei elől némileg - hacsak nem kapom meg előbb a csokit. Ha már így egyeztünk meg. Utána viszont már semmi nem gátol meg minket abban, hogy felpróbálja - és ha nem jó, esetleg cseréljünk - és visszaterelgessem a pálya felé. - Jól sejtem, hogy ilyen állapotban úgy sem engednél jégre menni? -dobtam be azért, biztos ami biztos.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
A játék mindig kell a léleknek, vagy tévednék? – kérdezek vissza habozás nélkül, de végül az ajkaim széles mosolyra húzódnak, mert egyre inkább tetszik az, hogy nem kell őt félteni ilyen téren. Sőt, végre emberemre akadtam az ilyen idióta játékokban is. Nos, nem becsülöm, de még te se ismersz, így jobb lenne talán óvatosabbnak lenned, nem? – kérdezek vissza angyali bájjal az arcomon. Ami nem feltétlenül igaz rám. Bár az biztos, hogy eleinte mosolyogva figyelném azt, amit művel kórházi ruhába öltözve, de az is tény, hogy egy idő után biztosan ő nyerné el a kedvenc beteg címet, díjat az ápolok körében. Ahhoz pedig sok sikert kívánnék, hogy megtaláljon, ha sikerülne elég messzire elmennie. A kijelentésére csak felvonom a szemöldökömet, majd egy kisebb sóhaj keretében megrázom a vállaimat. Nem állt szándékomba most ezen vitatkozni. Ha kórházba kell mennie, akkor meg egyszerűen csak „összecsomagolom”, ha nem akarna bemenni. Bár ahhoz már elég komoly sérülésének kell lennie, hogy egyből kórházba akarjam vitetni. Egyszerűen csak tudtam, hogy kikkel érdemes ilyen téren ismerkedni. De az is lehet, hogy csak a két szép szememért engedtek be a portások, vagy esetleg beszöktem? – kezdek bele a gondolkodásba, de természetesen én tudom a választ erre. A kórházban eltöltött időmnek és előtte meg a rendezvényszervezői munkámnak köszönhetően megismertem olyan embereket, akiktől minden könyörgés nélkül megkaphattam a kulcsokat. Sőt, még egyszer egy másolatot is kaptam, amit a mai napig őrzők, hiszen sose lehet tudni, hogy mikor sodor újra arra az élet. Majd a válaszára csak elmosolyodom, s úgy pillantok rá, hogy látod annyira nem is nehéz kulcsokhoz, vagy bármi hasonló dologhoz hozzájutni. Elég csak néha a legjobb időben lecsapni a lehetőségre. Reméljük a legjobbakat. – szólalok meg egy biztató mosollyal az arcomon, hiszen én nem panaszkodhatok ilyen téren. Bár az is tény, hogy legtöbb dologra esélyt se adtam, hogy esetleg bizonyítsa azt az élet, hogy Fortuna kegyeltje lennék. De néha nem olyan egyszerű csak úgy teret engedni minden fajta emberi tulajdonságnak, érzésnek. Néha csak az kell, hogy valaki a felszínre hozza azokat a dolgokat, amikről már azt hittük, hogy rég megfagytak, eltűntek, mintha sose léteztek volna. Vagy csak máshoz van kellő fantáziám. - s egy hamiskás mosoly kúszik az arcomra. Pedig lehet, hogy hirtelen a többi nő is utánad vetődne, mert félnének, hogy esetleg a lehetőség kicsúszik a kezeik közül. A pletykákat így se, úgy se lehet megállítani. S néha igazán vicces dolgok szoktak kisülni belőle. – rántom meg a vállaimat könnyedén, hiszen sose voltam olyan, aki túl sokat törődött volna a pletykákkal. Ha az embereknek az kell, akkor felőlem megkaphatják. Attól még nem fogom éjszakánként a párnámba temetni az arcomat sírás közben, de annál inkább jót fogok szórakozni, hogy mennyire naivak az emberek. Hééé, az év egyik legjobb napja. Mindenki bolondozik, s akiben van csöppnyi gyermeteg érzés, az legalább olyankor hódolhat neki. Hmm, akkor öltözzünk be idén? – csapok le a lehetőségre. Ugyan már egy nagyra nőtt gyerek ül mellettem, én pedig mindig is élveztem azt az ünnepemet, mert sok vicces dolgoknak be lehet öltözni, így minden lehetőséget meg kell ragadni. Talán még egy bulinak is örülnének az itt lakok. – Én poénnak fogom fel az egészet, így még szép, hogy igen. S tavaly. – válaszolok neki mosolyogva, hiszen tényleg szeretem az őrült ötleteket és ez alól ez az ünnep se kivétel. Vannak parókák is, így nem lenne gond vele. – szólalok meg egy kisebb kuncogás keretében, hiszen magam előtt látom már azt, ahogyan abban a jelmezben rohangál. Azért az ízlelőbimbóid csak nem haltak el, vagy igen? – kérdezem tőle tettetett aggodalommal, de a jókedv ott bujkál a szemeimben is, hiszen amennyire ő, úgy én is poénnak szántam a válaszomat a kijelentésére. – Rendben, akkor majd elküldöm a címet. – szólalok meg bólintás keretében. Nem engedek bárkit az irodám közelébe, de nem olyannak tűnik, aki egyszer fegyverrel fog betörni hozzám, vagy az lenne a hobbija, hogy betörjön idegen helyekre. Megrázom a fejemet a válaszon, majd amikor látom, hogy kicsit már tapasztaltabb lett a trükkjeimre, akkor csak egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat és közben elfogyasztom azt a darabot is a csokoládéból. Sietve pattanok fel és indulok el utána. 38-as. – szólalok meg sietve, hiszen semmi kedvem azt ecsetelni, hogy mekkora amúgy a többi méretem. Nos, az jelenleg még az én titkom. Nem szokásom csak úgy kiadni, mert azért még se állítok úgy oda egy pasas elé se, hogy „Figyi már, ezek a méreteim, remélem megfelelnek.” Ennek a gondolatnak köszönhetően újra mosoly jelenik meg az arcomon. Végül elveszem a korit tőle és elindulok vissza. A pálya mellett lehámozom magamról a cipőmet, majd pedig a farmert is, hiszen van alatta fekete harisnya. Lehet, hogy még nincs olyan hideg, de ennek ellenére még nem szoktam meg az itteni időjárást. Na, meg az elmúlt napokból már tanultam, hiszen amióta megkaptam az irodát, azóta szinte bent is aludtam a kanapén. S úgy néz ki, hogy most még jól is jövök ki belőle. Végül a pulcsim is a többi ruhadarabon landol, majd pedig belebújok a koriba. Megigazítom a topot, hiszen elég hosszú, majd hamarosan már a jégen is vagyok. A kérdésére mosolyogva fordulok meg. – Ha nem szeretnéd az életedet kockáztatni, akkor inkább a csoki mellett maradsz és az általa nyújtott örömöket élvezed. – szólalok meg játékosan, hiszen nem szabhatom meg, hogy mit tegyen és mit ne. Legfeljebb javasolhatom, hiszen jobban tudom, hogy mi szolgálja az érdekeit. Hamarosan pedig elkezdem a bemelegítő köröket szelni. Héé, nem ér nézni. Foglalkozz a csokiddal. – szólok ki neki mosolyogva, majd pedig egy pillanatra lehunyom a szemeimet és elkezdem átadni magamat eme hóbortomnak, minden fajta érzésnek, ami ilyenkor megjelenik és bekebelez. Végül pedig egymás után kezdem csinálni a pörgéseket és az ugrásokat, s egy pillanatra sikerül is elfelejtenem azt, hogy esetleg valaki figyel. Úgy érzem, hogy szabad vagyok, mintha hazatértem volna, miközben a külvilág szinte megszűnik.
- Miért kérdezed, ha úgy is mindig a nőknek van igaza? -adom meg magam a következő kérdéssel, hisz biztosan ismeri a híres mondást... - Lehet. De lehet, hogy én is csak szeretem a veszélyeket és a meglepetéseket. -incselkedtem vele, tovább űzve a kis macska-egér játékunkat. Igaz, ha választanom kéne, hogy melyikünk is tetszeleg a macska, és ki az egér szerepében, nem biztos, hogy tudnék egyértelműen választani. - Hogy minden portás a kék szemű nőkre bukjon... nem találod érdekesnek? -mert tagadhatatlan, hogy szépek a szemei, de azért mégis... ha én lennék a portás, nálam tuti nem jutna át ennyivel, bár remélem, olyan mélyre sosem fogok süllyedni, hogy portásként kelljen dolgoznom a megélhetésért... Szégyen lenne. - Na ja. -felelem hatalmas együttérzéssel, hisz azt se mondanám, hogy úgy sem rajtunk múlik, mert de, valamilyen mértékben mi irányítjuk, befolyásoljuk a jövőnket, csak miután pont mostanában kezdenek kissé maguk alá temetni azok a bizonyos "rajtunk kívül álló" okok, kicsit nehéz hinnem benne. Mármint hogy nekem is van még beleszólásom abba, hogy hogyan tovább... Egyelőre inkább érzem magam olyan személynek, aki csak a túlélésért küzd, meg próbálja menteni a menthetőt. - Mint például? -kérdezek vissza érdeklődve, ha már ő emlegeti itt nekem a fantáziáját, majd ahogy a pletykák kerülnek szóba, csak gonoszkás mosolyra húzódik a szám. - Óóó, hát ha szereted őket, ezen ne múljon. -gondoskodok én róla, hogy róla pletykáljon az összes kollégája. Gaëlle részére úgy is tervben volt, hogy küldök neki egy csokrot a munkahelyére, de ezek után lehet, hogy végül Maeve lesz a szerencsés nyertes helyette. Aztán ha legközelebb kontrollra megyek hozzá, vagy csak szimplán az irodája közelében járok, megtudom, mennyire vált be a dolog. - Rajtam aztán ne múljon, számíthatsz rám! -csóválom a fejem nevetve a közös Halloweenozás gondolatára, csak akkor lesz vicces, ha esetleg Maya is hasonlóval talál meg idő közben... mert akkor vagy egyeztetni kell, vagy választanom kettejük közül. A parókákra csak legyintek, kell a halálnak, nekem aztán biztosan nem... arra meg, hogy az ízlelőbimbóim elhaláloztak-e, csak nemtörődöm módon vállat vonok. - Én csak egy jégkorongozó vagyok, honnan tudhatnám? Te vagy a doki, ha annyira aggódsz értük, vizsgált meg őket. -jegyzem meg álszent képpel, mellesleg meg köszönik szépen, jól megvannak. - Rendben. Majd ha a közelben járok, beugrok. -bólintottam a címre, sőt... lehet, hogy majd akkor viszem a virágot is, aztán nem csak egy név alapján próbálnak majd találgatni, hanem arcot is tudnak társítani hozzá! Még jobb pletykaalap... No de megyünk a szertárba, hogy korit kerítsünk a leányzónak, amikor pedig úgy tűnik, bejött a tippem a méret tekintetében, csak elégedett mosolyra húzódik a szám - még ha nem is feltétlenül látja. Megy ez, megy ez...! Azért még az élt ellenőrzöm, nehogy valami agyonkoptatott korit adjak neki, ciki lenne, ha most meg ő törné össze magát. A csokit megszerzem, a korit lepasszolom, és már battyogunk is vissza a pálya felé, igaz, amikor Maeve nagyban nekikezd a vetkőzésnek, megtorpanok egy pillanatra, hogy egyre fentebb kúszó szemöldökkel élvezzem ki a műsort, már ameddig tart. Sejtem, hogy nem kell túl sokra számítani, és be is jön a számításom - sajnos. Elnéztem volna egy darabig, de talán máskor... - Igenis, doki! -szalutálok neki az ép kezemmel, aztán amíg ő letudja a bemelegítő köröket, addig én a pályához sétálok, hogy egy laza ugrással felpattanjak rá, páholyból várva, mit alakít a másik a jégen. - Te is érdekesen vagy összerakva, hallod-e... az, hogy vetkőzés közben néznek, csöppet sem zavar, de az, hogy korizás közben figyellek, az meg igen? -nézek rá némi magyarázatra várva, mégis mi a magyarázata ennek az egésznek, amikor többnyire fordítva szokott lenni az embereknél. Közben persze nekiállok a csokimat is elnyammogni, ha már olyan ügyesen megszereztem, és nézem, ahogy Maeve meghódítja a jeget. Tekintve, hogy anyám és húgom is műkorcsolyázó volt, egész jól ismerem ezt a sportot is, akaratlanul, így eleinte főleg szakmai szemmel nézem a nő technikáját, igaz, ahogy fogy a csoki, múlnak a percek, én pedig csak figyelem és figyelem, egyre inkább valami különös dejà vu érzés kezd úrrá lenni rajtam. Elnézve őt, akaratlanul is az a földön túli nyugalmat érzem, amit akkor szoktam, amikor én keresek megnyugvást a pályán, köröket róva, suhanva a jégen... és szívem szerint már pattannék most is, hogy korit ragadva csatlakozzak hozzá, sietve, hisz ritka az ilyen ember, aki tényleg szívből korcsolyázik, akinek ennyit jelent, nem pedig csak egyszerű "sport" vagy "kikapcsolódás" számára - végül azonban mégsem mozdulok. Csak ülök és figyelek, szótlanul, mozdulatlanul követve a tekintetemmel, nehogy véletlenül is megzavarjam azt az idilli hangulatot, amit a pályára csempészett. Meg egyébként is, így, fél kézzel, csak valami szerencsétlen esetlenkedést tudnék produkálni hozzá képest, hisz elég nehézkes így, rögzített karral.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Széles mosolyra húzódnak az ajkaim és csöppet se leplezem azt, hogy mennyire élvezem azt, hogy én nyertem ezt a fura csatát. Bár abban is biztos vagyok, hogy nem ez volt az utolsó ilyen beszélgetésünk. Akkor egyszer talán megtudod, hogy milyen érzés a tűzzel játszadozni. – szólalok meg csöppet se ártatlan pillantás keretében. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy így fog alakulni az este. Főleg az első pár mondat után. Nos, nem éppen egyszerűen indult, de ahhoz képest elég kellemes fordulatot vett, s lehet magam számára tagadom, hogy élvezem a társaságát, de talán a tetteim, a szavaim elárulják a külvilág felé a dolgot. Talán csak Fortuna kegyeltje vagyok és mindig szerencsém volt. – rántom meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, hiszen csak nem fogom arról tájékoztatni, hogy Dublinban a falkáé volt a korcsolyapálya, míg máshol vagy ismerősök által jutottam be, vagy pedig egyszerűen zárás után beszöktem. A szabadságért az emberek bármire képesek, nekem pedig az jelentette és jelenti leginkább a szabadságot. Csak megrántom a vállaimat a Fortunás dologra, hiszen már sok hozzáfűzni valóm nincs. Hinni kell a jobb jövőben, mert ha elsüllyedünk a mocsárban, akkor soha többé nem tudunk onnét kimászni. Néha a pillanatban kell élni és meglátni a lehetőséget mindenben, vagy csak egyszerűen az őrültnek gondolt gondolatokat tettekre kell váltani. Egyszer majd megtudod, ha szerencséd van. Ha minden titkomat megosztanám veled, akkor hol maradna a meglepetés? – kérdezem tőle mosolyogva, majd a következő kijelentésére kicsit aggódva pillantok rá és egyáltalán nem tetszik az, ahogyan mondta. Kíváncsian fürkészem őt. – Mi fordult meg a kobakodban? – bár valószínűleg feleslegesen tettem fel a kérdést, mert kicsit esélyt látok arra, hogy választ is kapok rá. De legalább megpróbáltam, ezek után meg várhatok arra, hogy hamarosan milyen pletykába fogok keveredni. Remek, akkor már csak majd meg kell szervezni. – szólalok meg sietve és úgy talán, mint egy lelkes kisgyerek. Csak nem kerülök feketelistára egy ilyen dolog miatt. A világ minden tájáról vannak itt farkasok és őrzök is. Talán egy ilyen ünnepségnek örülnének is és kicsit elfelejtenék azt, hogy milyen is a világ. Egy napra talán újra mindenki képes lenne újra gyermek lenni és élvezni, meglátni a jó oldalát mindennek. A kijelentésére hangosan elnevetem magamat, majd játékosan megrázom a fejemet. Ohh, nem most jöttem én se a falvédőről, így inkább csak hagyom annyiban a dolgot. Majd arra, hogy beugrik az irodámba csak bólintok. Én ajánlottam fel, hogy ott megtalál a recept miatt, így visszavonni már nem fogom az ajánlatomat. A következő pillanatban pedig már a korcsolyák hada előtt állunk. Jobban szeretem a sajátomat, de mivel nem korcsolyázni jöttem ide, így sok választásom nincs, mint elfogadni ezek közül egyet. Türelmesen várok, hogy kapjak egy éles korcsolyát a méretemben, majd amikor visszatérünk a pályához habozás nélkül szabadítom meg magamat egy-két ruhadarabtól. Magamon érzem a pillantását, de még se foglalkozom vele. Ha megtenném, akkor talán még képes lennék zavarban is lenni, hiszen nem szoktam csak így ledobálni magamról a ruhadarabokat, vagyis nem ilyen helyzetben és nem is ilyen értelemben. Na, meg akkor általában sötét van. De már mindegy, hiszen a szemének újabb esélyt adtam, hogy esetleg „kipotyogjon” a helyéről. Héé, nem vagy a hadseregben. Én csak javasolhatom, hogy mit tegyél, de nem kötözhetlek ki az egyik oszlophoz, hogy meg akadályozzak valami örültségben. – szólok oda neki mosolyogva, miközben a bemelegítő köröket szelem és próbálom kizárni az elmémből a tekintetét, a pillantását, amivel minden egyes mozdulatomat valószínűleg követi. De mielőtt még túlzottan elmerülhetnék, azokban a bizonyos érzésekben a szavait újra meghallom. Egy pillanatra lelassítok és kicsit közelebb korizom hozzá és kíváncsian pillantok fel rá. Tudomásom szerint nem vetkőztem le teljesen, s még mondhatni így is kevesebb látsz belőlem, mintha egy strandon dobtam volna le a ruháimat, így érthető, hogy annyira nem zavart a fürkésző pillantásod… - majd újra elkezdek távolabb korcsolyázni és úgy fejezem be a gondolatmenetet. – A korizás viszont olyan, mintha hazatérnék. – Hogy hallotta-e? Nem tudom, mert nem is az a lényeg. Nehéz lenne elmondani azt, amit ilyenkor érzek. Hamarosan már a lelkemben lakozó dolgok vezetik a lábamat, mintha újra ott lennék. Mintha a szél vezetné a lábaimat egy idő után, s a hajamba kapna az akkori szellő, ami ott volt azon az estén. Majd pedig a mentorom arca kúszik be. Az, ahogyan tanított nekem mindent, s ahogyan felismerte, hogy valami különleges dolog történhetett azon az estén. Ő mutatta meg a korcsolyázást is, mintha azon keresztül akart volna fegyelmet, koncentrációt tanítani nekem. A mozdulatok egymást követik, míg végül egy egész „műsor” nem lesz belőle, de aztán az utolsó ugrásközben megakad a korim, de még simán helyre hozatnám, de hirtelen a vérem megfagy. Érzem újra azt a harapást, ami megpecsételte a sorsomat, azt az ezüstös szempárt, ami magamra hagyott. S ahogyan egykoron a kezem nyoma és a mancsom egymásba fonódott a hóban, most úgy „fonódik egybe a testem” a jéggel, miközben egy kisebb esést követően végig siklok rajta. Pár pillanat erejéig nem mozdulok, mert tényleg olyan, mintha megfagytam volna, mintha a lelkem egybe forrt volna azzal a hideggel, ami a jégből árad. Egy aprót az ajkamba haraptam, s próbálom száműzni azt, hogy amennyire azt otthont jelenti a jég, a korizás, annyira a magányt is, hiszen magamra hagyott az, akinek a gondomat kellett volna viselnie. Talán emiatt szerettem egyedül hódolni ennek. Mert tényleg olyan volt, mintha hazatérnék és ez együtt járt a farkasom magányával is. Jól vagyok! – szólalok meg sietve, de még mindig nem mozdulok. Csak felhúzom a lábaimat kicsit, s picit megnyugodok, hogy az árnyékba húzódás abban a pillanatban se maradt abba. Pár percig ott maradok, s ha nem kezdett magán akcióba, akkor egyszerűen csak felállok és úgy kezdek elsiklani a jégen, mintha az előbb nem estem volna el...
- Na ja. Reméljük, hogy akkor is lesz orvos a közelben, legalább nem kell az elsősegély miatt aggódni. -billentem oldalra a fejem, ahogy rá nézek, gondolom, csak nem kell magyarázni neki az utalást a szavaimban. - Nem hiszem. Már csak a nagy számok törvénye alapján sem. Mert ha minden gyanúsan jól összejön az ember életében, akkor előbb vagy utóbb úgy is beüt a krach. Inkább előbb, mint utóbb, Murphy törvényeit figyelembe véve. -cáfoltam meg a véleményét saját tapasztalataim alapján. - Félek, az nem mostanában lesz. -húztam el a szám a szerencse-szériámat illetően, mert amilyen jól ment minden a balesetemig, legalábbis a karrier terén, azóta mondhatni, az élet minden területén zuhanórepülést hajtottam részre, ami a szerencsémet illeti. - Nem is tudom, ki mondta azt a bölcsességet, hogy "Ha minden titkomat megosztanám veled, akkor hol maradna a meglepetés?" -ismétlem el az imént elhangzott szavait, mert tudom ám, kevés bosszantóbb dolog van, mint amikor a saját logikádat használják fel ellened - Egyébként pedig majd meglátod, csak türelem. -mosolyodtam el, hátradőlve a padon. Mi lenne a poén abban, ha előre szólnék neki? A végén még kitalál valamit ellene, és oda a móka, pedig ahogy érzékeltem, az nincs ellenére... - Csak szólj, hogy mikor és hol, és ott leszek. -jeleztem felé, hogy számíthat rám, bár addig gondolom még legalább párszor úgy is találkozunk, vagy mert én megyek kontrollra, vagy mert ő látogat el ide ismét, valami oknál fogva. Ha már ő hozta fel a témát, akkor lovagiasan átengedem neki a szervezéssel járó feladatokat is, bár túl nagy szervezést nem igényel egy Halloween, hacsak nem akar házibulit tartani. Jelmezt választani meg annyira nem nagy kaland, pláne, ha nem is ő varrja - és hogy őszinte legyek, nem igazán találkoztam még olyannal, aki ennyi idősen magának varrna jelmezt, nem pedig a gyerekének. Ha már én összetörtem magam, legalább Maeve had korizzon, úgyhogy hamar kerítünk is neki egyet a méretében, hogy aztán csak meglepve figyeljem a rögtönzött sztriptízt, amit levág itt a pályára lépés előtt. Kedvem lenne utána menni, kár, hogy mire fél kézzel megkötném a kori fűzőit, már minimum húsz körrel lehagyna... - Pff... Na még az hiányozna a boldogsághoz, de tényleg. -rázom meg a fejem hitetlenkedve, előbb a kínzás, most meg ez, nem tudom, akarom-e tudni, vajon milyen perverziói vannak még újonnan "örökölt" dokimnak. - Nem, de akár lehetnék is. -hagyom rá a hadsereg dolgot, mielőtt feldobnám magam a palánkra, kényelembe helyezkedve. Úgy tűnik, mára már csak néző maradtam... - A fehérnemű sem takar többet mint a fürdőruha, mégis sokan zavarban vannak, ha abban kell mások előtt mutatkozniuk, nem igaz? -vonok vállat. Nők... néha annyira logikátlanok tudnak lenni, hogy az már fáj, ezek után meg honnan tudja szerencsétlen pasi, hogy most éppen mi frusztrálja őket ilyen téren? Most kapcsolok, hogy az akadályok még mindig szanaszét vannak a pályán, de gondolom, csak van annyi sütnivalója, hogy arrébb rugdossa-tolja őket, ha útban vannak a figuráihoz. Ahogy még távolodtában elcsípem a szavait, akaratlanul is szórakozott mosolyra húzódik a szám, hisz az én kapcsolatom is roppant hasonló ezzel a sporttal. Egészen elvarázsol a látvány, ahogy a nő szinte belefeledkezik a korcsolyázásba, egészen addig, amíg be nem következik a baj nála is. Riadtan kapom fel a fejem, ahogy felismerem a félresiklott mozdulatot, majd ő is elesik a jégen, majd a palánkról lecsúszva meg is indulok felé némi aggodalommal, igaz, egész lassan, hisz csak sportcipő van rajtam, az meg nem jégre lett kitalálva... - Biztos? Igaz, amikor Maeve jelzi, hogy minden rendben, megtorpanok egy kissé, hisz továbbra sem mozdul, és én is kapásból ezt mondom mindenre, akkor is, ha esetleg van valami baj... Ám ahogy tovább indulok, néhány lépés után már pattan is fel, mint ha mi sem történt volna. Komolyan, mint valami kisgyerek, amikor elesik de senki sem látja, akinek műsort nyomhatna cserébe... Végül csak sóhajtok egyet, tovább ácsorogva a jégen, egy helyben, majd miután megbizonyosodok róla, hogy tényleg rendben, indulok csak vissza a palánkhoz, óvatos léptekkel. Ellenben, ha kiszúrom, hogy csak blöfföl, és tényleg megsérült, akkor én leszek az, aki leteremti a pályáról a kispadra.
Kezdőlap
