A terem átrendezhető, és különböző felszereléseket és burkolatokat kaphat attól függően, hogy éppen milyen csapat szeretné igénybe venni. Ilyenkor kicsit módosul a nézőtér befogadóképessége is. A meccsek és edzések közötti üres időben civilek is igénybe vehetik a pályát, műkedvelő sportegyesületek is tarthatnak itt edzést, ha megfizetik a bérleti díjat, ami viszont nem alacsony.
- Pinokkióval? Kikérem magamnak, nekem nem szokásom hazudni. - maximum elhallgatok dolgokat, vagy féligazságokat mondok, kikerülöm a kérdést, vagy inkább visszakérdezek válasz helyett, de egyik sem hazugság, úgyhogy... amúgy meg értem én, csak szeretem cukkolni. - Hajjaj, ezt most úgy mondod, mint ha nem tudnám. Csodálom, hogy a csengőhangod nem a Marseillaise. Vagy... várj. Csak nem beletrafáltam és az? – kérdeztem vissza némileg elbizonytalanodva, mert tudja a halál, hogy amikor együtt voltunk annak idején, akkor épp milyen dallam csendült fel, ha telefonon keresték... mondjuk igaz, azóta úgy húszmilliószor megváltoztathatta már. Legalább. - És mit csináljak én egy rakás szerelmes között? Gyertyát tartani annyira nem buli. - értelmezem szándékosan félre az újabb ajánlását - Amúgy ha a közeljövőben Franciaországba megyek, az max. azért, mert 2017-ben Párizs lesz a jégkorong világbajnokság helyszíne. - vigyorodok el lelkes kiskölyök módjára, bár rémlik, mint ha már valami ilyesmit emlegettem volna neki korábban. Legalábbis a hokivb-t... meg hogy ha addig nem találok útitársat magamnak, majd ő fog elkísérni. Hát, sok víz lefolyt már azóta a Chenán, de még ki tudja, mennyi fog...! - Szárnyaim már vannak, de pszt. A glórián még dolgozok. - súgtam oda neki, mert bár nem hétpecsées titok, de... tekintve, hogy nem sima tetoválásokról van szó, hanem az őrző energiáimat leplezik, így különösebben mutogatni sem szoktam őket. Pláne, hogy edzőként vagyok jelen a városban, nem pedig játékosként. - Hát, ha van nálad, jöhetsz. Aztán meg majd az megy az agyadra, hogy mindenen csak röhögök. - vonok válat, miután lök rajta finoman. - Fogjuk rá, jól... olyan úgy se lesz soha, mint korábban, de egész jól rendbe jött, ha azt nézem, milyen szar volt a helyzet. - többszörös törés, szalagszakadás... nyami. Remélem, többet se lesz soha, még csak hasonló sem. - Ami meg a dokit illeti, képzeld, kiderült, hogy nem sokkal a városba érkezésem előtt a volt New yorki orvosom is ide költözött. Igaz, azóta már úgy eltűnt mint szürke szamár a ködben, de akit helyette kaptunk, sportorvos, eddig vele is elégedett vagyok. Legalább nem olyan karót nyelt. Rám mondod, hogy az vagyok, hát istenem, ismernéd Gaëlle-t... Az első dokim. És igen, ő is francia. Meg a gyógytornászom is, Genevieve. És te jó ég, most realizálom csak, hogy mennyi francia van a város környékén... Világuralomra törtök, vagy mi a fene?! - csóváltam a fejem komolytalanul, és még az oroszokkal szoktak ilyenekkel viccelődni. Vagy az orosz nyelvvel, mint a „leigázzuk a világot” nyelv. - Te. Bárány. Ma született... inkább ma született bárány bőrébe bújt farkas, az találóbb. - pontosítottam rajta, mert ismertem ám - Macskából meg lehet te kaptad a vadócot, amelyik nálam maradt, az egy lusta dög. Még pár kilót felszed, aztán átkeresztelem Garfield-nak, ha már úgy is vörös. - legyintettem, mielőtt még közöltem volna, mit nyert azzal, hogy fogadást veszített ellenem. Hajvágást, mi mást, lassan minden nő ismerősöm hajához közöm lesz valamilyen úton módon. - Úgy nézek ki szerinted, mint aki megengedte neki? Francokat... csak neki is megvan ama jó szokása, hogy előbb cselekszik, mint hogy kérdezne, vagy engedélyt kérne rá... Amúgy meg én vágtam le neki, legalábbis ami maradt belőle, de mentségemre legyen montva, rontani már úgy se lehetett mit rajta. Inkább értékeld azt, hogy téged hozzáértő kezekre bízlak, nem én akarom a nemlétező fodrásztehetségemmel levágni. - világítottam rá eme apró tényre - Hát, ha így állunk, legközelebb nem fogok fogadást kötni veled. - nyújtottam nyelvet, ezen aztán ne múljon, nem nehéz ilyen veszélyt kikerülni. - Amint a fiúk végeznek. Már csak órák kérdése. - néztem a stopperemre, majd a srácokra, majd mielőtt még nagyon akadékoskodhatna, pontosítok is - Vagy 15 perc múlva, ha addig nem érnek a feladatok végére. Még annyi van az edzésből hivatalosan, és bár a túlóráknál nem szoktam problémázni, lefaragni nem engedek az edzés idejéből. - osztottam meg vele. - Addig mesélj, milyenre lesz vágatva? - kíváncsiskodok, mert a vállig érő csak egy minimum volt tőlem, lehet az még rövidebb is – bár kétlem, hogy akarná, no meg stílusról, fazonról se esett szó.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Szavaira csak egy mosollyal felek, hiszen lehet nem szokott, de attól még nem mond el mindig mindent. Sőt, néha szeret tagadni is, de mindegy. Nem akarok megint veszekedni, így inkább a hallgatás mellett döntök. - Ez most komoly? Ez még viccnek is rossz, miért lenne az? – pillantok rá egy kicsit felvont szemöldökkel és még a fejemet is megrázom. Lehet, hogy a francia nép eléggé büszke népség, de attól még nem ennyire. Nem is értem, hogy mit gondolt. S még egy apró sóhaj is elhagyja az ajkaimat, majd egy ártatlan mosollyal nézek rá. – Valójában a te hangod az, amikor még New Yorkban valami miatt sikítottál. – jegyzem meg sunyin a dolgot és még meg is rántom hozzá a vállaimat, mintha nem nagydolog lenne. Ohh, sok minden megvan a múltból, amivel az agyát tudnám húzni, de pont ez nincs meg. Nem baj, ezt neki nem kell tudnia. - El is felejtettem, hogy a te szívedet már csak a jégkorong képes megmelengetni, így mi másért mennél oda. Amúgy meg tudtommal boldog vagy valakivel, így nem értem, hogy miért kellene neked gyertyát tartanod. - szavak könnyedén hagyják el az ajkaimat, hiszen pontosan emlékszem arra, ami hónapokkal korábban történt, így tényleg nem értem, hogy mi gondja lehet a szerelem egyik fővárosával, de ezt nem nekem kell megfejtenem. Mi barátok vagyunk, vagyis valami olyasmik. Majd az idő eldönti, hogy mi lesz velünk… Túl léptem már a múlton, legalábbis valamennyire. Egyszer pedig teljesen sikerülni fog. - Csak vigyázz, hogy a Lucifer nehogy gyorsabb legyen és ellopja a glóriádat. – nézek rá ártatlanul, hiszen én örömmel megtenném. A tetoválást már direkt nem említem, hiszen nem kellene híresztelni a dolgot. A következő megjegyzését meg inkább egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom, vagyis csak egy szemforgatást kap jutalmul. - Már az is jobb, mint a semmi. Csak tarts ki és még a végén vénséged ellenére is mindenkit legyőzöl. – barátságosan csendült a hangom, hiszen tényleg drukkoltam azért, hogy egyszer játszhasson, de talán arra még jó sokat várnia kell. - Ohh, gondolom csinos és fiatal is, vagy tévednék? Esetleg tényleg csak nem annyira karót nyelt lenne? – piszkálódom kicsit, hiszen mindegyik pasi megnézi a körülötte lebzselő hölgyeket, majd elnevetem magamat. – Nos, én nem ebben a városban élek, így ezt tőlük kellene megkérdezni. De hidd el, hogy nekem nem kell a világ. – nyújtom rá ki a nyelvemet, hiszen mégis mit kezdenék vele? Elég nekem megoldani a saját bajaimat, nem kell még az egész világé. – De örülök annak, hogy jó kezekben vagy, de azon még nem gondolkoztál, hogy te váltod ki belőlük a karót nyeltséget? – kíváncsiskodom tovább, majd újra kicsit a barna tincseimmel kezdek el babrálni. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy hamarosan meg akarnak fosztani tőle. - Vigyázz még a végén megeszlek, hogy biztosan neked lehessen igazad, aztán majd jöhet Piroska is. – s a végére már én is elnevettem magamat, majd megráztam a fejemet. – Talán ő pihen a gazdája helyett is. De biztosan aranyos lehet, az enyém az és eléggé ragaszkodó lett az elmúlt időszak alatt. Legalább valaki mindig vigyázott rám. – nézek rá mosolyogva, hiszen imádom a cicát. Sose gondoltam, hogy egyszer lesz, de most már a világért se válnék meg tőle. Egyszerűen imádom, s jó érzés az, hogy végre otthon érzi magát, illetve az is, hogy Rhydian elfogadta őt is. - Sose lehet tudni, hogy téged éppen melyik két szép szempár bűvölt el, ahogyan azt se, hogy éppen melyik „Hogyan legyünk jó apák…” c. könyvet olvasod. Vagy csak jófej akartál lenni és ezért mentél bele. Elég sok őrültségre vagy képes, így legalább még inkább biztosabb, hogy a te lányod és tőled is örökölt valamit. Szegény Nonó feje már nem csak egy, hanem két személy miatt is főhet. – s meg se rebbent szinte a szemem, miközben beszéltem. Sejthette, hogy részben csak poén, míg másrészt nem az, amit mondok. Jesszusom, nem is értem, hogy honnét jöhetett ez a dolog a lányának, de tuti valahol látta és azért. - Akkor reméljük sose akarnak végezni, s az ajtó is valami csoda folytán ránk záródik. – szólalok meg ártatlanul, hiszen nem akarom levágatni a hajamat, de sok választásom nincs. – Semmi extra, akkor lesz vállig érő. Sose akartam levágatni, de te még ezt is elintézed nekem. – jegyzem meg pufogva. – Legközelebb ne számíts semmi jóra, ha fogadunk. Akkor te fogod húzni a rövidebbet. – nézek rá szúrósan. – Esetleg emlékbe el is akarod rakni a lófarkamat? – kérdeztem tőle piszkálódva, s még mindig duzzogva, hátha meggondolja magát.
- Tudod, a francia öntudat meg büszkeség... - felelem szándékosan félbehagyva a mondatot, bár annyira komolyan én sem gondoltam. Szép is lenne, ha minden francia ilyen csengőhanggal mászkálna, rég volt már a forradalom... - Nem szokásom sikítani. - válaszoltam grimaszolva - Inkább a tiéd, nem igaz? - kérdeztem vissza, csak miután már lendült is a kezem, hogy megcsikizzem az oldalát. - Ha meg az én hangom a csengőhangod... hát, részvétem. - felelem nevetve, mert részben vehetjük megtiszteltetésnek is, részben meg... te jó ég, szerintem nincs olyan ember a földön, akinek a beszédhangját valaha is csengőhangnak állítanám. Ha még valami énekes egy kedvelt dala lenne, de az enyém meg pláne messze áll ettől. - Azért nem csak az... - szólnék közbe, mert ha nem is személyben gondolkozunk, azért elég széles a paletta, mi minden képes még megdobogtatni az említettet, de ahogy folytatja, ééés már megint visszatérünk az előbbi témához, nem is tudom, hogy mit mondhatnék még, próbáljam meg befogni azt a nagy számat, vagy... felesleges? - Tudtoddal. Boldog. - szökik fel végül a szemöldököm, ha már ő kerülgeti folyton ezt a témát, hát akkor hadd beszéljen, ki vele - Ennyire látszik, vagy miből gondolod? - kérdezek vissza kíváncsiskodva, Lucifer meg a glóriám ráér később... tudtommal úgy sem őrző, ha megpróbálna meglépni vele, majd kap egy bénítást. - Kitartok, kitartok... - felelem nevetősen a biztatására, ezen aztán ne múljon, úgy sem nagyon tudnám magam elképzelni olyan munkával, aminek nem a jégkorongozáshoz van köze, még ha nem is épp a játék. - Csinosnak nem mondom, hogy nem csinos, fiatalnak meg... - inkább nem mondok semmit, csak vetek Prim felé egy sokatmondó pillantást, utalva rá, hogy nagyjából annyira fiatal, akárcsak ő... Vagy talán valamivel idősebbek a francia egészségügyes honfitársnői, bár vérfarkasoknál ez úgy is relatív. - Én? A karót nyeltséget? Ne sértegess... - csóválom a fejem, mert komolyan, ez mégis honnan jutott eszébe? - Vagy úgy gondolod, hogy én is az vagyok? - kérdezek vissza, biztos ami biztos, mert odáig oké, hogy én nem tartom magam annak, de ha ezek szerint van aki mégis... hát, pech. - Piroska szerintem még dolgozik. - utalok Naomira, bár ki tudja, lehet már azóta hazaért Mayával, edzés közben eléggé meg tudok feledkezni az időről. - Hát, akkor jól csinálja. - felelem a kis Garfield-om kapcsán, ami meg az ő macskáját illeti, csak szélesen elmosolyodok - És örömmel hallom, hogy nem valami agybajos dög lett belőle akit szíve szerint páros lábbal vágna ki az ember a házból. - mert agresszív, meg fúj mindenkire, mert napi szinten kap szét valami bútort, meg még lehetne sorolni... Mondjuk a miénknek is nagy mázlija, hogy ilyen utolsó, lusta dög, mert csak egy bútoron találjam meg a karomnyomait, és egyből megfosztom a szobacica státuszától. - Semmi hasonló könyvem nincs sajna, azt se tudom, létezik-e ilyesmi. Ami meg a szempárt illeti... hát, úgy tud nézni, hogy nem lehet neki nemet mondani... - adom meg magam Maya kapcsán - Bár ebben az esetben nem a jófejség vezényelt, egyszerűen csak olyat alkotott a kisasszony a hajával, hogy azon maximum javítani lehetett, rontani nem. - vallottam be, arra meg, hogy Nonó feje főhet miattunk, csak vigyorogva vállat vontam. Legalább nem unatkozik, annál úgy is kevés rosszabb van. - Van egy rossz hírem, van egy minden ajtót nyitó chipkártyám... - jegyeztem meg csak úgy mellékesen, arra meg, hogy a fiúk sose végeznének, majd hazapaterolom én őket ha sokáig húzzák az időt. - Látod? Mi lenne veled nélkülem? - jegyeztem meg ártatlanul, azt meg inkább nem mondom már hangosan, hogy fő az óvatosság, egy jó darabig biztos nem lesz legközelebb, mert nincs az a pénz, hogy én bármilyen fogadásba is belemenjek vele. Képzelem, hogy teperne, hogy ő nyerjen és megbosszúlhassa a mostani hajvágását. - Hm... fogós kérdés, de... szerintem nem, köszi. Megtarthatod emlékbe. - ráztam meg a fejem, mint aki teljesen komolyan gondolja a dolgot, mert amúgy meg belegondolni is röhejes, mi lenne, ha az ő hajával állítanék haza... Meg hogy magyarátnám ki ezt az egészet? Köszi, nem...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Szavaira csak játékosan belebokszolok a vállaiba, majd megrázom a fejemet rosszallóan, hiszen lehet, hogy francia vagyok, de azért ennyire sose voltam megszállott, mint amilyennek ő beállítja a franciákat. Elnevetem magamat, amikor megcsikizett. Nem sok mindenkinek jön össze a dolog, de ő mindig sikerrel járt, majd még picit fel is pattantam a padról, amikor ellöktem a kezét. – Ez nem volt szép dolog. Nem ér a kisebbet bántani és a gyengébbet. – pillantottam rá ártatlanul, mert lehet, hogy idősebb voltam nála, ahogyan erősebb is, de a nézőink nem tudták ezt. Így jogosan adhattam az ártatlant, majd végül újra helyet foglaltam. - Inkább neked kellene aggódnod emiatt, nem gondolod? – mutattam fel a telefonját a kezemben és egy ravasz mosolyt villantottam rá, hiszen könnyedén csempésztem ki a zsebéből. Még fel se tűnt neki, de nem véletlen, azért 95 év alatt megtanultam remek tolvaj lenni, még ha csak poénból is, de kell a változatosság. - Ezt tényleg magyaráznom kellene? – kérdezek vissza, miközben felvonom a szemöldökömet. Elég csak a pár hónappal ezelőtti eseményre visszagondolni, arra, amikor olyan gyönyörűen sikeredett a találkozásunk. Vagy pedig arra, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnik most, de legfőképpen az első dolog miatt mondtam azt, amit. S talán végre neki is le fog esni a dolog. Ha pedig nem, akkor ennyiben marad a téma. Nincs kedvem felidézni az akkor történteket. Se az utána nálam tett váratlan beállítását, ami eleinte eléggé furán kezdődött… Csak mosolyogva bólintok arra, hogy kitart és remélhetőleg majd idővel több pozitívum is fog belé szorulni ilyen téren, de majd eldől. Nem fogok én semmit se erőltetni, de bízom abban, hogy egyszer meg fog teljesen gyógyulni, vagy legalábbis annyira, hogy tudjon még játszani és azelőtt, hogy kivénülne a dologból. - Ohh, szóval ő is a nagymamád lehetne? – kérdezem tőle mosolyogva és a végére még egy apró kuncogás is elhagyja az ajkaimat. Nem is én lennék, ha nem így tenném fel a kérdést. De legalább még mindig imádja megnézni a nőket, s ebben semmit se változott. - Nem mondtam, hogy te vagy az… Csak lehet nem mindenki díjazza a poénjaidat. – villantok egy ártatlan és angyali mosolyt, hiszen sose tartottam karót nyeltnek. Sokkal inkább bohóc, vagy éppen olyan, mint egy ötéves pufogó gyerek. - Akkor gondolom jobb a viszonyotok… - legalábbis gondolom, ha egyből neki is Nonó jutott eszébe és ekkor még inkább fürkészem őt, mintha csak meg akarnám fejteni a reakcióiból, hogy miről is van szó, de végül újra a pályán lévő fiúkat figyelem rövid ideig. - Tudod, azt mondják, hogy az állat mindig a gazdájára hasonlít, így lehet nem ártana elgondolkoznod… - de nem fejezem be a dolgot, csak mosolyogva nézem őt és igyekszem visszafojtani a nevetésemet. – Lehet, hogy néha téged is inkább kidobnának azon az ajtón, vagy tévednék? – kérdezem tőle még mindig játékosan, hiszen lehet a macskája azért olyan, mert a gazdija se éppen szent. Meg néha kicsit olyan, mintha elmennének otthonról, amilyen hülyeségeket néha ki tud találni, de pont ezért imádtam őt mindig is, mert nem átlagos és nem unalmas. - Pedig szerintem van, vagy valami ilyesmi. Mikor jártál utoljára könyvesboltban? – kérdezem tőle mosolyogva és ártatlanul, majd elnevetem magamat. – S pont a te kezedre bízták a helyre hozatalt? Hmm, biztosan valami volt a levegőben, hogy ilyen bátor volt Maya. – nyújtom ki rá a nyelvemet játékosan, hiszen imádom szívni a vérét. - Hmm, majd egyszer talán azt is elcsenem. – s még glóriát is rajzolok magamnak az angyali mosolyom mellé. - Unalmas és igazán keserves életem lenne…. – jegyzem meg játékosan, hiszen ezért még tuti egyszer meg fog lakolni, ha nem is mostanában, de nem felejtek és egyikünk se rövid életre van kárhozatva, ha csak be nem üt valami miatt a crakk. - Pedig biztosan jól állna, ha a mostani hajadhoz hozzávarratnád, s egy színűre festetnéd. – mondom neki egy ördögi mosoly keretében, majd egy újabb sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Remélem tudod, hogy ezért még meg fogsz lakolni! – pillantok rá egy „meghalsz” pillantással. Majd szép sorjában végeznek is a fiúk. - Mehetünk, vagy még szeretnél ücsörögni, esetleg kínozni őket? – kérdezem tőle kíváncsian, majd a fiúkra pillantok.
- A kisebbet, mi? Meg a gyengébbet... Azt az álszent fajtádat, hogy meg ne sajnáljalak most azonnal, te kis báránybőrbe bújt ordas. - súgom oda neki, még finoman vállon is boxolom szórakozásból. Ahogy meglátom a kezében a telefonomat, már kapok is a zsebemhez, ahol még egy perccel ezelőtt volt... ahol lennie kellene, ám amikor megdöbbenve tapasztalom, hogy biza már nincs ott, csak morcosan tekintek a kis zsebtolvajra. - Aggódni? Ugyan miért? A billentyűzárat úgy sem tudod feloldani. - vontam vállat nemtörődöm módon, sőt, még önelégült vigyorral a képemen hátra is dőltem, hogy nézzem, hogyan próbálkozik... bénázik, vagy úgy egyáltalán mennyi ideig tart rájönnie, hogy amúgy ujjlenyomat-leolvasással lehet feloldani rajta a zárást. Meg mellesleg orosz nyelvre van állítva az angol helyett, csak a feeling kedvéért, ne rozsdásodjak be annyira, ha már viszonlag ritkán használom. Mindenesetre pár perc múltán így is, úgy is nyújtom a kezem a készülékért, mert na, mégiscsak az enyém, ha valamit szeretne tőlem emlékbe, hadd ne a telefonomat már... - Jah, valami olyasmi, akárcsak te. - szúrok vissza neki, igaz, hülyén hangzik, de hát na, mégiscsak vérfarkas... sőt, még nagyanyámra is rávert néhány évet annak ellenére, hogy sokkal jobban tartja magát, mint az öreglány. - Aki nem díjazza, annak nincs humorérzéke. Vagy valami nagyon elcseszett... - jelentem ki büszkén, mert egóból még mindig nincs hiány, és na, szerintem tényleg jó poénjaim szoktak lenni. Legalábbis a többség értékelni szokta őket. - Jah, mondhatni. Igaz, hogy még mindig csak aludni járok haza, többnyire, lévén tart a szezon, de már eljutottunk odáig, hogy nem ríkatom meg napi meg heti szinten. Jók vagyunk, mi? - kérdezek vissza komolytalanul, mert visszagondolva, hogy nagyjából két hónappal korábban, az ominózus szánkózós eset előtt mi volt a szitu, meg most... hát, ég és föld. Mondjuk akkor is többet sírt, mint amennyiről én tudtam, szóval... - Ó, arra én is mérget vennék. - lesek az ajtó irányába, ahogy a fiúkat emlegeti, meg azt a bizonyos ajtón kidobást - De én az edzőjük vagyok, nem szeretniük kell, hanem követni az utasításaimat. - felelem diplomatikusan, mert tisztában vagyok vele, mennyit emlegethetik anyámat, és nem éppen szívmelengető módon, amikor a lelket is kihajtom belőlük egy-egy edzés során, nem volt ez másképp annak idején velünk sem, amikor még én is játékos voltam, de hát ez az élet rendje. - Hmm... most, hogy mondod, elég régen, de pontosabbat ne kérdezz. Pár éve... mondjuk? - így megfelel a pontosság? Remélem, mert ha meggebedek, se tudok konkrétabbat mondani neki. - Csak én voltam otthon, ilyen egyszerű. De a bátorsággal sincs gond, van az neki bőven. - felelem büszkén Maya kapcsán, amikor pedig igazat ad nekem azzal, hogy unatkozna nélkülem, hát no... még én is meghatódok, annak ellenére, hogy én mondtam neki még az imént. Jó érzés amikor megerősítik az embert a véleményében, nem igaz? - Én meg az ennél is hosszabb haj? Köszi, de inkább kihagynám, így is kész halál a fésülködés reggelente. És naná, hogy tudom, ismerlek már ennyire. - paskolom meg a vállát vigyorogva, minden együttérzés nélkül, mielőtt feltápászkodnék a padról, belefújva a sípba, kiadva a fiúknak az utasítást, miszerint mára ennyi volt, mehetnek isten hírével. - Amíg átöltöznek, addig még visszaugrok az irodámba a cuccomért, de utána mehetünk? Jössz, vagy megvársz, vagy... nem, velük nem mész, mert akkor sosem jutunk el a fodrászig. Ha meg itt hagylak, képes vagy eltűnni nekem, szóval velem jössz. - ragadtam meg a kezét, miután olyan szuperül megtárgyaltam magammal a dolgot, azzal meg indultam is vissza vele az irodám felé. Odaérve kinyitottam a mágneszárral, majd betessékeltem, foglaljon csak helyet, nézelődjön, vagy amit szeretne, amíg én összeszedek még pár jegyzetet meg iratot a holnapi naphoz, este nem árt átfutnom őket.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Miközben beszél csak ártatlanul pislogok, amikor a vállamba bokszol, akkor csak megforgatom a szemeimet és sóhajtok egyet, amolyan színpadiasan, hogy húzzam az agyát. - Ebben miért is vagy annyira biztos? Te mondtad, hogy nem vagyok annyira ártatlan. – s ajkaim ravasz mosolyra húzódnak, hiszen egy-két érintés után rájövök arra is, hogy szükségem lenne hozzá az ujjára és még mindig képes lennék összecsomagolni őt, így ha azt hiszi nem tudnám megszerezni a felnyitáshoz szükséges dolgot, akkor nagyon téved. S ezt láthatja is a pillantásomból, majd végül Mr. Morcoginak vissza is adom a telefont pár perccel később. Kijelentésére viszont semmit se reagálok, inkább csak próbálom elharapni a kuncogásomat, de persze nem sok sikerrel járok. - Egyszer még nem fog beférni ebbe a csarnokba se a hatalmas nagy egód. – majd pedig hirtelen előre lendülök és összekócolom a haját, mintha csak most söpört volna végig a tornádó rajta. Mosolyogva figyelem őt, majd picit megrántom a vállaimat is. Nem is értem, hogy miként vagyunk képesek állandóan egymás torkának esni idővel. Nem úgy, ahogyan a többség, de ennek ellenére képesek vagyunk megtalálni a másik gyengepontjait és jól megforgatni benne a kést, hogy utána idővel minden olyan bolondozással folytatódjon, mintha sose tombolt volna vihar. - Igazán büszke lehetsz magadra Bozont! – s még elismerésként még vállba is veregetem őt. Tény, hogy nem könnyű vele, mellette az élet, de ha nem lenne, akkor nagyon is hiányozna a feje. Vannak olyan barátok, emberek, akik ha egyszer belecsöppennek az életünkbe, akkor többé nem akarjuk őket ereszteni. - Mintha ti annak idején annyira betartottatok volna minden apró és csetlő szabályt. – vonom fel a szemöldökömet, mert egész jó kis szabályszegő volt az a csapat. –S milyen érzés ezen az oldalon állni? Kivételesen most már nem te bosszantasz másokat, hanem ők téged, amikor ki akarnak törni a szabályok alól, vagy itt mindenki túl angyali? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen nehéz elhinni, hogy itt mindenki az lenne, de sose lehet tudni. Meg se lepődök már azon, hogy ennyire ritkán jár olyan helyekre. Én imádtam elmerülni a könyvesboltok tengerében, de leginkább az antikváriumot szerettem és ez mai napig nem változott. Ott találkoztam Pedyrrel is, akit azóta elnyelt a föld. Remélem nincs baja. - Akkor ezt tuti tőled örökölte. Te vagy őrültségek terén igazán bátor. – mondom neki komolyan. Nem ismerem annyira még Nonót se, de az tuti, hogy Jacksonra nagyon is igaz ez a dolog. Kár lenne tagadni. - Miért ne? Mostanában divat? Vagy tudod mit, középen meghagyod hosszabbra és oldalt meg felnyíratod, vagy valami hasonló frizurával rohangál sok férfi. Mit szólsz? – s ördögi mosoly kerül arcomra, s oldalra pillantok, amikor a fiúk elkezdenek az öltöző felé szállingózni. Már éppen válaszolnék neki, amikor is szinte megbeszéli magával és mire észbe kaphatnék, addigra elkapja a kezemet és már hamarosan az irodájában is csücsülök. Duzzogva pillantok fel rá. – Miért kell minden szórakozástól megfosztanod? – kérdezem tőle durcis fejjel, majd amikor a fiúk el-elköszönnek, akkor mosolyogva és ártatlanul integetek nekik. Majd pedig Jacksonra pillantok. – Na, Szöszmösz király mehetünk végre? Szerintem még az öreg nénikék is hamarabb elkészülnek, mint te. – szerintem már percek óta szedegeti a cuccait, ha igen, akkor egyszerűen felpattanok és elindulok. Türelmesen megvárom, majd elindulok mellette, hiszen ő tudja, hogy hova kell menni, amikor pedig elérkezünk a fodrászhoz, akkor megtorpanok. Ez nagyon nem jó ötlet, ez tényleg nem, de valószínűleg úgyis elkapja a kezemet és behúz magával. - Ő olyan középen megmarad haj és oldalt felnyírtat szeretne. – szólalok meg sietve, mielőtt megelőzhetne, majd a csaj arcát látva sietve teszem hozzá. – Tudja az, amelyik most annyira divatos a férfiak körében. – mire a felismerés szikrája megcsillant a szemében. - Én kicsivel rövidebbet szeretnék. Vállig érőt vagy olyasmit. – már magam sem tudom, hogy mit is kellene vele kezdeni, mert az egész olyan, mintha harapófogóval húznák a fogamat.
- Komolyan már, ne kukacoskodj annyit, te nő... rosszabb vagy, mint anyám. - forgattam a szavaimat, a kezeimet meg csak szépen összekulcsoltam a hátam mögött, hogy mielőtt még észbe kapnék, elkapja aztán ujjlenyomatot lopjon tőlem a teló-feloldáshoz. Mint ha amúgy nem lenne rá képes, ha akarná, bár csak nem... Igaz, túl sok érdekes dolgot akkor se hiszem hogy találna rajta, lévén, főképp csak ébresztőként szolgál meg telefonálni használom, fotózni kevésbé. - Addig azért még van időnk, elég nagyra építették. Amúgy meg inkább legyen magabiztos az ember, mint valami nyámnyila alak, nem? - márpedig magamat nehezen tudtam úgy elképzelni, mint aki minden apróság miatt bizonytalankodik, megerősítésre, bátorításra várva minden lépéshez. Na meg még mit nem! A hajkócolásra csak nevetve tolom el a kezét, miközben próbálom valahogy visszaseperni a tincseimet a helyükre... te jó ég, de várom már hogy rövidebbek legyenek, mert így ezzel csak a baj van, azt meg inkább nem akarom tudni, hogy nézhetek ki vele. - Az is vagyok. - felelem, mert mégis mit mondhatnék? Tekintve, hogy honnan indultunk, szerintem már ez is nagy haladás... Aztán lehet, hogy Naominak más a véleménye, ki tudja. - Dehogy tartottam! - nevetek jóízűen a kérdésére - Mert olyannak ismersz? De ez az élet rendje, a játékosok próbálnak ott sumákolni ahol tudnak, az edző meg próbálja megnevelni őket. Csak annyi változott, hogy átkerültem egyik oldalról a másikra. - vontam vállat, más oldal, más szabályok - Őszintén? Imádom! - vigyorodtam el Prim kérdését hallva. - Minden lelkiismeretfurdalás nélkül szivathatom őket, ahogy nem sajnálom, ha meg valaki megpróbál ilyesmivel vádolni, akkor szemrebbenés nélkül állíthatom, hogy én csak a javukat akarom. És még csak hazudnom sem kell vele. - magyaráztam lelkesen, arra meg, hogy mindenki olyan angyali lenne... - Szerinted az angyalok ilyenek? - intek a tekintetemmel feléjük, ahogy még mindig a fekvőtámaszozó srácok felé nézek - Mióta megkaptak edzőnek, már kétszer is sikerült bezárniuk, egyszer a szertárba, egyszer meg ünneplés közben a raktárba. És ez csak egy a sok közül... - forgatom a szemeimet, Prim frizuratippjeie meg csak lazán legyintek. - Mert olyannak ismertél, aki olyan nagy divatmajom lenne mint a mostani tizenévesek? Köszi, de kihagyom. - közöltem, nem, nem lesz ilyen oldalt felnyírt fejem, elég egy a családba, aztán a kis félkopasz boszorkánk már rég beelőzött vele. Inkább elzavarom a fiúkat az öltözőbe, mi meg megyünk az irodámba. - Hogy is szoktátok, ti, franciák mondani? C’est la vie? – felelek kérdéssel a kérdésére, amíg az irodámban szöszmötölök a papírokkal. - Persze, mehetünk, Rapunzel. - szólok vissza a sürgetésére úgy, hogy fel sem nézek a papírokból. Mióta egy majd’ 10 évessel élek egy fedél alatt, durván képben vagyok rajzfilmek terén, még úgy is, hogy nem akartam... De amikor ugyanaz a rajzfilm megy tizenötödszörre is, akarva-akaratlanul is megjegyez belőle az ember dolgokat, hiába nem nézi egyiket se, csak háttérzajnak szól... Gondolom, neki meg nem kell magyarázni, miért éppen a becenév – szép hosszú haj, mert hamarosan egészen rövidre lesz nyesve... Ha legközelebb az éjszaka közepén állítanék be hozzá, tuti, egy „Rapunzel, Rapunzel, engedd le a hajad”-dal ébresztem. A fodrásznál ülve csak fáradt sóhajjal veszem tudomásul, hogy még mindig nem mondott le arról, hogy ennél is idiótább frizurát csináltasson nekem a mostaniból, így amikor oly lelkesen kezd magyarázni a fodrász hölgynek, halál nyugodtan válaszolok, miután tálalta az igényeit és elhallgatott végre. - Persze. De csak miután az ő haja már vállig se ér, és egyik oldalon meg kopaszra lett borotválva, ami szintén annyira divatos manapság, csak épp a nők körében. - mosolygok szemrebbenés nélkül, a székben megpördülve még Prim felé is villantok egy vigyort, jelezve – szerintem jobban jár, ha kiegyezünk döntetlenben, mert akármi is legyen a végeredmény, az nálam maximum 2-3 hónap, mire a frizurám újra a régi, még akkor is, ha legrosszabb esetben megint nullásgép lenne belőle... mígnem neki évekbe telik, mire megnöveszti olyanra, mint volt. Lehet választani, rajtam aztán ne múljon.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Talán lehet ez már a korral jár, nem gondolod? – pillantottam rá ártatlanul nagyokat pislogva, hiszen még az anyukájánál is idősebb vagyok és minél idősebb egy nő, annál inkább kukacoskodóbb lesz. Persze viccnek szántam az egészet, de tudtam jól, ha magamat az édesanyához, vagy a nagyijához hasonlítom korban, akkor rendesen tudok az idegein táncolni és hülye lettem volna nem megtenni. - Természetesen, de azt se felejtsük el, hogy fontos az ésszerű keretek is. Biztos vagy te ebben, hogy lassan nem a tetőt súrolod már? – angyali mosoly pedig továbbra se tűnt el az arcomról. Imádtam a vérét szívni, hiszen sok mindenkiét nem szívhattam, de az övét mindig és mindenhol. Meg legalább ez is azt sugallta, hogy azért elég jól helyre jöttek köztünk a dolgok. Szóval nincs miért aggódnom. Tettére és szavaira már nem reagálok semmit se, inkább csak figyelem, ahogyan szenved a loboncával. Sok nő megirigyelné már ezt a hajat is. - Igen! – vágom rá nevetve, majd kuncogás közepette hallgatom a további szavait, majd megrázom a fejemet. – Csak nehogy legközelebb mire jövök ősztincseid legyenek. – s még a nyelvemet is kinyújtom rá, hiszen régebben ez is állandó szívatáshoz tartozott, hogy miattuk őszül az edzőbá. Remek arc volt ő is, remélem még mindig jól van és nincs semmi baja. Vele nem találkoztam most. - Ezt örömmel hallom. – s tényleg örültem ennek a válaszának, mert így talán kicsit végre elfogadta az új helyzetet és azt, hogy ő nem játszhat még. Remélem egyszer fog még játszani, én legalábbis drukkolok neki, hogy felépüljön annyira, amennyire lehetséges és az álmai teljesüljenek. - Tudod, ha te örömmel szívatod őket és ők ezt viszonozzák is, akkor ezt hívják fair dolognak, s akkor hozzád képest angyalok, hiszen csak kétszer tettek ellened főbenjáró bűnt. – adom elő teljesen komolyan, mintha csak valami ítélőszék elé kerültünk volna ezzel a témával, de a szemeim csillogásából remekül láthatja azt, hogy remekül szórakozom és ez megint csak az ő szívatására történik. - Nem, de attól még téged is elérhetett eme hóbort. – kacsintok rá játékosan, majd lebiggyesztem az ajkaimat szomorúságot tettetve. – Tudod, ahogyan vénül az ember, úgy lehet egyre inkább hóbortosabb is. – teszem hozzá még eme dolgot ártatlanság mintaszobraként. A megjegyzésére csak felmorranok, mert nem fair dolog tőle ez, de inkább csak figyelem a játékosait és játékosan integetek nekik és hasonlóak. Ennyi azért már csak kijár nekem, vagy még a végén bezár engem ide? - Uhhh, most majdnem mondtam neked valami csúnyát. – pillantottam rá egy morgás keretében, mert az övön aluli volt, s amikor mellé értem, akkor játékosan belebokszoltam a vállába, majd még fityiszt is mutattam neki tökre dedós módjára. A hajamat pedig meglengettem, hiszen még hosszú volt, de ki tudja meddig… Természetesen ezért még megpróbálom megszívatni a fodrásznál, de amikor megszólal, akkor csodálkozva rázom meg a fejemet és még hozzá is vágok egy kefét, ami a kezembe akad, majd a fodrászra pillantok, hogy meg ne merje. - Tudja mit, az övé legyen kopasz, az enyém meg vállig élő. Legalább semennyi haja se lesz már, ha ennyire ellene van a dolognak. – ohh, minek ide pár centis vagy milliméteres haj. Ez sokkal jobb. – Még a végén a katonaságba is beállhatsz úgy. – kacsintok rá játékosan, majd körbe pillantok a helységben.
- Hát, ha korral jár, félek belegondolni, milyen hárpia lesz belőled úgy száz év múltán. Vagy kétszáz. Vagy négyszáz, bár azon úgy is maximum odafentről röhöghetek. - felelem komolytalanul csipkelődve, ahogy tekintetemmel az ég felé intek, mert legyünk őszinték, ő vérfarkasként még egészen fiatalnak számít, igaz, őrzőként én is, de rám jó esetben sem vár több, mint százötven év... míg ő annyi idő múltán épp a legszebb kort fogja élni bundásként. - A jóból sosem elég. - legyintek a szavaira, meg komolyan, csak nem azt arra akar utalni, hogy egoista lennék? Mert neki sem kell ébb a szomszédba mennie önbizalomért, ami azt illeti. - Mert, miért ne? Még az is biztos jobban állna, mint ez. - túrom hátra a tincseimet - Amúgy meg a húgom mondogatja mindig, hogy a szőkék később őszülnek. Szóval hacsak nem százhúsz év múltán kívánsz legközelebb betoppanni... nem hiszem, hogy ilyen problémával küzdenék. - vágtam vissza a szavaira, a nyelvnyújtásra meg csak nemes egyszerűséggel az oldalába csíptem. Csak egy hálás mosollyal köszöntem meg az együttérzését, a játékosaimra meg nem is pazarlok több szót. Még hogy ők, angyalok... megnézném őket putto jelmezben, pláne, hogy nem kevés kétajtós szekrény alkatú is akad köztük. Ellenem meg csak ne kövessenek el egy bűnt se, mert pokollá teszem az életüket, az fix. - Nem, nem ért el. És nem, nem is fog elérni. - rázom a fejem, ahogy felkelek a helyemről, a morgására meg csak jóízűen nevetek. - Mondj! - felelem nevetve, ezen aztán ne múljon. Amikor elértünk a fodrászhoz, még akkor is jól szórakoztam azon, hogy puffog az új beceneve hallatán, pedig szerintem kimondottan aranyos. Az eredeti történet nem annyira, de a mese amit nemrégiben készítettek belőle, az mindenképp, igaz, hangosan úgy se vallanám be soha. - Hééé! Viselkedj, Prim, nem otthon vagy! - hajolok el a hajkefe elől, ami aztán valahol az üzlet túlfelében csattan a kövön, a fodrász hölgy nagy elégedettlenségére. Igaz, nem szól semmit, csak a fejét csóválva megy érte, amíg pedig ezzel van elfoglalva, kihagynálva az alkalmat közelebb hajolok Primhez, hogy egy atyai nyakleves... helyett csak oldalba bökjem. - Francokat, aztán a végén még megfázik a fejem. Amúgy is elég egy kopasz a családba, és Maya már megelőzött. - vágok vissza, komolyan, rosszabbak vagyunk mint a gyerekek. - Katonaság... mi? Bumm.- kérdezek vissza, hiszen nem én vagyok az kettőnk közül, aki fél a bombázások hangjától, aztán ilyet ajánlgat, másfelől meg annyira nem hülyeség az ötlet – gondolkoztam magam is rajta régebben, ha már nagyapám annyit mesélt a régi háborús kalandjairól... nem az én hibám, hogy anyám lebeszélt róla.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Még szerencse, hogy neked nem is kell, hiszen… - de inkább nem fejezem be a dolgot, mert nem hiszem, hogy ennél inkább furább, hárpiásabb lennék valaha. Most se vagyok az, csak van azért egy kisebb egóm nekem is, ami nem mindig jó. De ő elég jól veszi az akadályokat, ahogyan én is az ő hülyeséget. - Már csak az a kérdés, hogy kinek jó és kinek nem. – jegyzem meg kuncogva, mert lehet neki jó, de a társaságának meg nem a túlzott egoizmus. Bár tény, hogy nem panaszkodhatok én se, így ezért se cáfolom meg, csak rávilágítok a dologra. - Biztosan, nem vagyok én hajtudós. – jegyzem meg egy kisebb vállrándítás keretében, majd elnevetem magam. – Nem gondolod, hogy alábecsülöd a képességemet az ősz tincsek előhívására vonatkozóan? Lehet túl csábító vagyok számukra, így hamarabb meg fognak jelenni, mint 120 év. – jegyzem meg ártatlan pillantások és angyali mosoly keretében. Amennyit mi egymás idegein táncolunk nem is lenne annyira meglepő, ha tényleg hamarabb kezdenénk őszülni. - Kár, pedig biztosan nagy sikered lenne a fiúk között. Vagy tudod mit? Legyen kakastaréjod, szerintem ekkora bozontból már azt is meglehetne csinálni. – lököm meg kicsit őt a csípőmmel, hiszen nem is én lennék, ha nem zagyválnék ilyen hülyeségeket. De már megszokta tőlem, így annyira nem is lepődne meg a dolgon. - Nem, mert a nők nem káromkodnak. Főleg egy tisztességes úri hölgy. – mondom neki halál komolyan, majd elnevetem magam, hiszen nem vagyok az. De azért annyira romlott lelkű se, hogy ennyire nyíltan mondjak csúnyát. Amikor pedig elérünk a fodrászhoz, akkor ott is zajlik az élet és mi se könnyítjük meg az ott dolgozónak a dolgát, hiszen hirtelen két felnőtt helyett, két őrült és dilis gyerek toppant be hozzá. Először jönnek a hajkívánságok, majd pedig repül is az egyik hajkefe, ami a helység túlsó végében landol. - Te beszélsz? Bosszantóbb vagy, mint a mesékben a koboldok. – jegyzem megtetetett durcássággal, majd amikor az oldalamat veszi célba, akkor elnevetem magam és próbálok védekezni ellene. A keze után kapok, de a nagymozgolódásban a szék megbillen, az egyensúlyt nem sikerül megtalálnom és magammal együtt elrántom őt is, mire hangos nevetésben kötök ki. – Komolyan hamarosan miattad kizárnak innét is és beállhatsz a bozontoddal lassan farkasnak is. – kuncogom el a dolgot, majd megpróbálom magamról lehámozni őt, hiszen valószínűleg rám esett valamennyire, hogy utána jó kislány módjára visszaüljek a székbe, mintha mi sem történt volna. - Igen, miért ne? Sokan voltak azok régebben, meg ma is... – jegyzem meg alig hallhatóan, mert én megéltem az egyik háborút és nem volt túl kellemes, majd hagyom, hogy szép lassan a tincseim a földre hulljanak, ha eljutunk addig. – Ezért tuti még kapni fogsz. – pillantok rá a tükörből ördögien, miközben a mosoly meg tiszta angyali.
- Jah, még szerencse... - igaz, az is szerencsés flótás lesz, aki kifogja maga mellé. Már ha létezik egyáltalán olyan, aki mellett nem unja magát halálra Prim sem hosszú távon... - Nekem biztosan, a többi meg kit érdekel, nem igaz? - vigyorgok rá. Na jó, így azért nem teljesen igaz, mert akiben megbízom, azoknál érdekel, és figyelek is rá, hogy hogy viselkedek, a többiek meg... az tényleg a kit érdekel a kategória. De hát kinél nem? - Pedig ennyi év alatt igazán megtanulhattad volna. Hallatlan! - csóválom a fejem, mint ha valami szörnyű tragédia lenne, amikor pedig ismét szóba hozza az ősz tincseket, úgy vagyok vele, hogy hadd legyen igaza, örüljön csak... Nem hogy igazat adok neki, de még rá is játszok a dologra, nem kicsit! - Hát most, hogy mondod... Hallod... folytasd még, és tuti azelőtt elkezdek őszülni, hogy szétválnának az útjaink. Amúgy szerinted hogy állna? Nem olyan teljesen őszen, csak... - intek a tarkóm felé, hogy érti, no... A végén még kiderül, hogy jól. Amikor pedig azzal hozakodik elő, hogy tisztességes úri hölgy nem káromkodik, csak csodálkozó tekintettel nézek rá, miközben próbálom visszatartani a kirobbanni készülő nevetésemet... nem sok sikerrel, sajnos. - Tisztességes... Úri hölgy... És látsz te olyat valamerre? - meresztek rá nagy, kíváncsi szemeket, majd látványosan jobbra, majd balra is elnézek kissé előre hajolva, de... úgy tűnik, rajta meg a takarítónőn kívül senki sincs belátható közelségben, akire ráillene a leírás. Arra meg csak ismét elnevetem magam, ahogy valamelyik srácom egy cifra káromkodással adja meg magát fekvőtámaszozás közben. Hát, ennyit az úri hölgyekről... Menjünk inkább hajat vágatni! - Nem is vagyok. - vágtam vissza, se olyan csúfnak nem tartom magam, se olyan lapátfüleim nincsenek, szóval kikérem magamnak... Tettetett sértettséggel fordulok inkább vissza a tükör felé, miután elrepül mellettem a hajkefe, csak arra nem számítok, hogy az utolsó pillanatban sikerül megragadnia a kezem, sőt mi több, székestől elrántani. Pedig komolyan mondom, ezeket a fodrász székeket nem olyan egyszerű művelet felborítani mint az irodaiakat, de hát mit is várok, egy vérfarkassal van dolgom... Öröm az ürömben, hogy ha már ő kezdte, legalább én esek puhára, és mielőtt szerencsétlen fodrászok szívrohamot kapnának, hogy valami komolyabb bajunk esett, már nevetünk is mindketten. - Arról a vonatról én már lekéstem, életem... - ráztam meg a fejem még mindig nevetve, ahogy feltápászkodtam róla. Miután a széket is visszaállítottam az eredeti helyére... vagyis nem oda, valamivel arrébb, hogy nehogy kéztávolságon belül legyünk egymáshoz, biztos ami biztos, a könyököm dörzsölgetve huppantam vissza rá. - Szörnyű vagy. - csóválom a fejem komolytalanul - És azért, mert gondolj csak bele, hány női szívet törnék össze azzal, ha otthagynám a fogam a harcmezőkön... - jegyeztem meg vigyorogva, aztán még kapott egy nyelvnyújtást a fenyegetőzésre, mielőtt én is odapördültem volna a tükör elé, hogy újra valami emberi kinézetem legyen.
Amikor meghallottam, hogy ezen az egyetemen is szokás sportnapot rendezni, amolyan laza nap keretében, amikor a normál tanórák helyett mindenféle karok közötti, baráti mérkőzések folynak, akár tanár, akár diák, vagy vegyes csapatokban, egészen belelkesültem. Potya győzelem, mert mégis hol lenne esélyük a bölcsészeknek, vagy mondjuk a puhány jogászoknak a tesi karosok ellen? S mivel elég monoton és egyhangú lenne, ha egész nap csak a jégen lebzselnék – úgy is ott élem életem nagy részét – így hát elhatároztam, hogy igyekszem minél több versenyre benézni, beszállni, már ahogy az időbe belefér. A nagy magabiztosság meg csak akkor kezdett igazán kopni, amikor elkezdtem végiggondolni, hogy bundás barátaink közül hányan és melyik karoknál erősítik majd a csapatot... Arról nem is beszélve, hogy őrző kollégák is akadnak bőven az ellenség soraiban. Ó te jó ég, szép lesz ez... Még úgy is, hogy a tesitanárok nagy része a pocakos, nyugdíj előtt álló korosztályt képviselte. Igaz, korban Emmett még rájuk is ver, de legalább nagyságrendekkel jobb kondiban van, mint azok, akik egy fekvőtámaszt nem csináltak az elmúlt húsz évben. Meg mellesleg mégiscsak kosáredző, állítólag a srácai is egész jól játszanak, én meg csak azzal bíztatom magam, így kezdés előtt, hogy anno a gimiben meg az egyetemen egész jó voltam belőle. Jó lesz ez, menni fog. - Na végre, hogy ideértél, ciki lett volna, ha pont te késel. - csóváltam a fejem, amikor végre befutott, úgy tűnik, a bíró is csak arra várt, hogy meglegyen a létszám, mert ahogy kiosztották a mezeket a két rögtönzött csapatnak, nagyjából annyi időt hagytak, amíg belebújunk a mezekbe, meg elfoglaljuk a helyünket a pályán, és már el is hangzott a játék kezdetét jelző sípszó, a labda-feldobással egyetemben. Leszedjük, elveszik, passzok, cselek, kosárra dobás, szerelés, támadás, védés, lépéshiba, sípszó, szabad dobás, büntető... a meccs első fele egész gyorsan pörög, ahogy nagyjából fej-fej mellett halad a két csapat, hol a jogászok húznak el pár ponttal, hol mi hagyjuk le őket, egészen addig, amíg meg nem zavarják a játékunkat. Először valamelyik lelkes – valószínűleg kémia szakos diák – néhány maszek készítésű füstbombával csinál kavarodást, mire egy óriás, plüssnyúl-jelmezbe bújt srác bukkan elő a szemünk láttára, hogy aztán egy pillanattal később már el is tűnjön, mint ha csak valami hülye egyetemista csínyre ugrott volna be. Kár, hogy csak jóval később, amikor a biztonságiak kiszellőztették a füst nagy részét, realizáljuk, hogy hoppá... a bírónkat is magukkal vitték, úgy pedig elég nehéz lesz lejátszani a meccs maradékát.
Nem vagyok csapatjátékos alapvetően, bár ezt kevesen tudják rólam. Mondhatni, szinte majdhogynem senki errefelé, hisz oly könnyedén hódoltam be az alfának annak idején, s a testőrökkel is összecsiszoltan megy a munka - nem volt ez másként a rendőrségen sem, mikor még magányosként ott rontottam a levegőt. Az egyetemi sportnapokon való részvétel ellen sem ágálok, hisz a mozgás jót tesz az elmének is, nem csupán a többi testrészünknek. Az viszont kétségtelen, hogy feleennyire sem állnánk jól a jogász csapattal a kosármérkőzés pontjait tekintve, ha nem lenne egy irányító a csapatkapitánynak kinevezett hallgató mögött - igen, ez lennék én - s egy ütős, hatékony stratégia arra vonatkozóan, ki és hol álljon a pályán, mikor cseréljünk és kire, stb. Nem fűzök mondjuk sok reményt a győzelemhez, de már az is nagy szó, ha nem vernek pont a testnevelési kar tanulói laposra bennünket. Na meg... ki tudja, még mit hoz ez a második félidő! Az előbb nem sok kellett hozzá, hogy átvegyük a vezetést, s szerény személyem is itt van még a kispadon talonban, igaz, csak amolyan visszafogott módon, mégsem kellene emléktörlős-fesztivállá avanzsálni az eseményt. Eddig sikeresen elkerültem az őrzőkkel való mindenféle konfrontációt, nem most szeretném megtörni a tendenciát. Pattog a labda, pörögnek az események, én is pályára lépek végre, az előbbiek ellenére is szinte keresve a "szemközti" csapat sorai között a farkasokat, őrzőket, mert ők valóban ellenfelek a számomra. Az előadói kar tagjainak egymással való civódása amúgy is valamiféle különösen nagy örömet okoz a hallgatóság számára, lelátón és pályán egyaránt. Lassan egyenlítenénk most már tényleg, ebbe rondít bele a Jackson által felvázolt füstbombás plüssnyúl formáció. A bírónk meg sehol, mire elül a home-made köd. Oltári. McDowell-t kérik, vezényelje már le a hátra levő időt, mint hozzá értő egyén, én magam pedig önként jelentkezem, hogy az így keletkező emberhátrányt kiegyenlítsem: - Addig én megnézem, merre mehettek ezek az idióták. - Ajánlom, s hacsak kísérőm nem akad, úgy magam indulok el, vállamra vetve kapucnis pulcsimat, kifelé a tornacsarnokból.
Akármennyire is bosszantó az, hogy más diákok zavarnak bele a mi meccsünkbe, nézni, ahogy Emmett morogva veszi át a stafétát az eltűnt bíró helyett, azért valahol mégiscsak szórakoztató. Szívem szerint megveregetném a vállát, hogy hajrá cimbo, aztán nem korrupt módon eladni a meccs végét, de mostanában még a szokásosnál is karót nyeltebbnek tűnik, inkább nem bosszantom feleslegesen. Ellenben, amikor meglátom, hogy akad jelentkező az eltűnt keresésére, én is intek a csapatkapitányunknak, hogy aztán odakocogva hozzá a cserémet kérjem. Az első félidőt úgy is pályán töltöttem, a másodikból is, ami eddig lement, ideje lehetőséget adni másoknak is a pályára lépésre, hisz oly sok a játékos, és olyan kevesen villoghatnak a pályán egyszerre... Amikor pedig rábólint, már intek is a többieknek búcsúzóul, megköszönve a lehetőséget. Majd meglátjuk, visszaérek-e még a meccs végére, de ha esetleg nem, majd kifaggatom Emmettet, hogy ment. - Jövök én is, ha nem bánod. Több szem többet lát. - pláne, ha még az őrző varázslatok is a bevethető lehetőségek tárházát bővítik. Azt mondjuk nem tudom biztosra, a másik mennyire van tisztában a kilétemmel, tekintve, hogy már előttem is itt volt. Igaz, arcról ismerős, de a nevére mondjuk én sem emlékszem így kapásból, mert hát na, elég népes a falka, és van jobb dolgom is mint a tagok adataig magolni szabadidőmben. Így hirtelen még csak az sem rémlik, az Alyeskás máglyás esten ott volt-e. Majd elválik. - Jackson, tesi kar, jégkorong szak. - mutatkozok be azért röviden, biztos ami biztos, meg ha már egyetemi sportrendezvényen futottunk össze, annyival kiegészítem a dolgot, legalább tudjon hová rakni a nagy szervezeten belül. Ha már túl gyakran úgy sem mozgok az egyetem felsőbb szintjein... - Van ötleted, hogy merre induljunk? Vagy csak vágjunk bele, aztán hátha találunk valami nyomot? - kérdezek rá, miután kiérünk a csarnokból, mert igaz, vérfarkas szimattal egyszerűbb lehet a keresgélés, de tekintve, hogy hány száz, vagy ezer diák nyüzsög az egyetemben és környékén a mai program kapcsán, nem tudom, ez mennyire zavarja vagy rontja a helyzetet nála.
Senki többet, harmadszor? Kérdőn tekintek körbe és mozdulok a kispadok irányába pulcsimért, mert bár távol álljon tőlem mindenféle nátha, az átlagosság látszatát fenntartani nem ma kezdtem már. Mondhatni, lassan magam is elhinném, ha kevésbé lennék olyan, amilyennek csak keveseknek van alkalmuk ismerni. Oh, várjunk csak...! Úgy tűnik akad jelentkező mégis, ki társamul szegődik. Tekintetem lopva szalad végig rajta. Azt hihetné, kétkedek a képességeiben, holott esetlegesen előbukkanó tetoválásrészlet után kutat pillantásom. Nem érzem, hogy őrző volna, de sosem lehet elég óvatos az ember, pláne, ha az egyetemen vállal munkát. Külön mázli, hogy a kosarazáshoz nem szokás orosz sztyeppéket idéző időjáráshoz öltözni. - Egyáltalán nem bánom, egyedül aligha bírnék el a hármassal, legyünk őszinték. - Haha. Ha... Amennyiben "lebukna" őrzőségével a másik, úgy még egy ironikus mosoly is jár a megjegyzés mellé. S ha nem, akkor oly könnyedén szaladnak le ajkaimról a szavak komolyan, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. Színészóriás lehettem volna talán, ha máshova születek ezen a világon! Nem volt azonban szerencsénk még egymáshoz, legalábbis nem ilyen mértékben, mint most, ebben biztos vagyok. Alyeska éjszakáján önként jelentkeztem ügyeletesnek a hotel testőrei közül, meghagyva némely nőstényeknek egy estényi lelki békét, a többi testőrnek meg a potya kimenőt. Volt jobb dolgom is, mint fent a hegyen tüzeskedni, ami azt illeti. - Carter, igaz? Azt hinné az ember a Nanooks elég jól fizet, hogy mellette ne kelljen az egyetemen is melót vállalnia az edzőjüknek...! Dario, büntetőjog. - Szusszanok és azzal a lendülettel, ahogy vállamra kanyarítom felsőmet, nyújtom is kezemet felé határozott, röpke kézfogásra, mely után lépünk is, nem tartva fel tovább a diákok érdeklődését a "Vajon mi lesz most, hogy két tanerő is nekiindul keresni a balhésokat?" témakörben. Mintha a mi hatáskörünk lenne komolyabban fegyelmezni...! Sajnos nem az. Kiérve a csarnokból kérdése teljes mértékkel jogos. Épp csak felemelem mutató ujjamat válasz gyanánt, jelezve, várjon egy kicsit és menten kitalálom. – Őrzőségének tudatától vagy épp nem-tudatától függő óvatossággal igyekszek a levegőbe szimatolni, de sajnálatos módon a kiszellőztetett füst megrekedt a folyosón némileg, ez pedig sokat ront a helyzeten. Mégis sikerül kiszúrnom a bíró izzadságának semmivel össze nem keverhető aromáját ebben a túlterhelt közegben is, ekképp szinte már szórakozott mozdulattal intek az utcafront felé vezető folyosó irányába. - Arra mehettek! Logikusan… minek cipelték volna végig az épületen, ha egyszerűen ki is vihetik az utcára? – Költői kérdés, már csak azt nem értem: Mire volt jó mindez? A diákcsínyen túl, hisz annyi másik pálya van használatban ma, lophatták volna más bíráját is, de nekik a mienkét sikerült meglovasítani.
- Hmm. - csak széles mosollyal az arcomon hümmentek az „őszinteség” kapcsán... mert képzelem, nem hogy hárommal, harminccal is röhögve elbírna ezekből a puhány egyetemistákból. - Talált, süllyedt. - bólintok, amikor eltalálja a vezetéknevemet, amikor meg szóba kerül hőn szeretett hokicsapatom, csak csendben felnevetek - Tudod, a Nanooks mégsem egy New York Rangers... - sem teljesítményt, sem pedig a fizetést nézve, és ezzel már azt is felfedtem előtte, honnan fújt ide a szél a világ végére - Egyébként az időmbe belefér, és inkább nyúzom a fiatalokat, mint hogy otthon öljön az unalom. - ha magam is játékos lennék, kicsit más lenne a helyzet, így azonban bőven megbirkózok vele, legalább még az egyetemisták között is van lehetőségem tehetségekre vadászni, újabb tagokat toborozni a csapat számára. - Uhh, jog. Biztos annak is megvan a maga szépsége, de az valahogy sosem volt a szívem csücske. - vallom be a kézfogás közepette, bár azt hiszem, nem vagyok egyedül vele, nem hiszem, hogy a jogászokon és ügyvédeken kívül olyan hú de sokan rajonganának azért, hogy több száz oldalnyi száraz törvényeket, jogszabályokat meg rendeleteket nyálazzanak. - Diákok, ne keress náluk logikát. Vagy ha mégis, ott van Murphy törvénye.- vonok vállat, már én is letettem arról, hogy megértsem, honnan szedik az elvetemültebbnél elvetemültebb ötleteiket a játékosaim, pláne, ha épp engem próbálnak valahogy meglepni velük. Inkább haladok Dario mellett az említett irány felé, igaz, jómagam még nem szúrtam ki, merre lehetnek a bíróval dobbantó diákok, de mégiscsak ő a farkas kettőnk között, azt hiszem, bízhatok a szimatában. Közben tornáztatom az agyam, hogy milyen varázslatot tudnék segítségül hívni, hogy kicsit leegyszerűsítsük a keresést, de be kell látnom, hogy a legtöbb csupán vérfarkasokkal működik, lévén, a keresett ember, sokra nem megyek velük, ahogy néhány varázslat pont a tömeg miatt felejtős... - Haza tuti, hogy nem vitték, mert az öreg pont az ellenkező irányba lakik. És ebben az irányban más egyetemi épület sem rémlik... - gondolkozok hangosan, ahogy az utca emberei közt szlalomozunk, amikor hirtelen beugrik az, ami eddig nem. - Basszus, hogy ez eddig nem jutott eszembe... Nem ma van az a kupa is? Mi is a neve, most így hirtelen nem jut eszembe... - csettintek is mellé egyet-kettőt, mert szinte itt van a nyelvemen, csak túl gyorsan akartam mondani, de ha belegebedek, se fog most eszembe jutni, így inkább próbálom elmagyarázni, mire is gondolok - Tudod, amikor nem csak sportban vetélkednek a különböző karok, hanem nem-hivatalosan egymás közt is versenyeznek a diákok, mindenféle idióta feladvánnyal... Rabolj tanárt, hívj meg minél több lányt a bálra, találj ki valami ütős flashmobot olyan helyen ahol a kutya se számítana rá... - magyarázok, kapisgálja-e a másik, mire is gondolok, mígnem végül kérdő tekintettel fordulok felé - Szerinted mennyi az esély rá, hogy itt is ez a szitu? - kérdezek rá végül.
- Hát az biztos, hogy nem! Mondasz valamit. - Sandítok felé érdeklődéssel, mikor az edzősködés melletti plusz melóvállalás okait említi. Szimpatikussá teszi így elsőre a pasast a gondolkodásmódja, ami azt illeti. Ahhoz képest, hogy sportoló... Bár edzőként nyilvánvalóan bőven van alkalma a korongütögetésen túl más - véleményem szerint jóval komolyabb és magasabb intelligenciaszintet kívánó - területeibe is belekóstolni a dolognak. Fel kell nevessek röpketeg, könnyed kacajjal szavaira, s nem bírom megállni, hogy az imént csupán gondolatban elejtett sztereotipikus megjegyzésnek hangot ne adjak kézfogásunk közepette: - Ezzel a legtöbb sportoló így van, ami azt illeti! - Van ez így kérem, kinek az erő, kinek az ész... cselesebbek igyekeznek mindkettőt magukénak tudni. Persze nem kell megjegyzésemet vérmesen komolyan venni, hangom éle is komolytalanul heccelő csupán, ahogy kilépve a pályát a folyosótól elzáró ajtón, igyekezzek valamiféle nyomot lelni a diákok útvonala kapcsán. Muphy felemlegetésébe legalább hat ponton tudnék belekötni közben, de nem teszem, mert mint megállapítottuk, neki nem erőssége a jog, én meg a kosáron és a sakkon kívül más sporthoz nem konyítok igazán - igaz, nem is nagyon próbálkozom velük, van, ami egyszerűen már nem fér be a napi/heti kapacitásomba nekem sem. Nem megyünk messzire különben az épülettől, az utcára kiérve ugyanis képtelenség már számomra is, hogy jelen formámban kivegyek bármit is a tömeg zajos-szagos közegéből. Talán átalakulva jobban menne, de az meg ugyebár felejtős. Körbetekintve pásztázom a terepet, közben bólogatva Jackson felvetésére. Igaza van abban, hogy haza nem vihették, az egyetemépületek kapcsán pedig sorra veszem a lehetőségeket. - Az is lehet, hogy várta itt őket egy kocsi. Klasszikus rablásos húzás lenne, épp ezért is nézem ki belőlük. - Fűzöm hozzá a szerintem nem elvetendő meglátást. Ötletére ugyan nekem se ugrik be a vetélkedő neve, de elismerősen bólintok. - Meglehet! Van diákod, aki HÖK-ös, kollégiumi tisztségviselő vagy hasonló? Az olyanok mindig ott vannak az ilyesféle témákban... - Közben már nekem is telefon kerül elő a zsebemből, hogy a meglevő csekély telefonszámlistát csekkoljam, hátha akad valami kari képviselő vagy hasonló közösségi buzgómócsing közöttük, akit megkérdezhetek, mi is a helyzet. Ha tényleg erről van szó, franc se fog utánuk szaladni, nem lesz annak a bírónak semmi baja, legfeljebb megkínálják sörrel dolguk végeztével. Áh, itt is egy kompetensnek tűnő egyén neve a kijelzőn! Fülemhez emelem a készüléket, s nem tudom, Jackson megvárja-e a végeredményt vagy tárcsáz közben ő is valakit, minden esetre lelkesen várom az Örömódát játszó hívásvárakoztató helyett Mr. NépszerűJoghallgató hangját a vonal túlsó feléről. A hívásom sikeres, így némi kérdezősködés után, de csak megtudjuk, hogy valóban arról van szó, amit az imént már Carter is felvázolt.
Hát na, mondom én... bár szerintem a legutóbbi szezonzárásunkat látva a legutolsó, legnaivabb itt élő számára is világossá vált ez az aprócska tény, ha eddig valami különös okból kifolyólag nem lett volna egyértelmű. Amikor pedig meghallom a reakcióját, én sem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el... jah, van benne valami. Igaz, az egész megszokott, hogy a sport mellett valami máshoz is értsen az ember, az viszont számomra sokkal inkább meglepő volt, hogy anno hány csapattársamról derült ki, hogy valójában valamilyen jogi végzettségük van. Nos, kinek mi, én maradok az edzősködésnél. Lassacskán csak magunk mögött hagyjuk az épületet, és szimat felügyelőnek hála azt is egész hamar sikerül belőni, hogy merre lenne célszerű elindulni, igaz, akármennyire is sasolom a terepet, egyelőre sem óriás tapsifülest, sem semmi rendkívüli mozgolódást nem sikerül kiszúrnom a lustán hömpölygő tömegben. - Ó basszus, csak nem... akkor aztán kereshetjük őket. - egyrészt mert sokkal gyorsabbak, másrészt mert szinte lehetetlen lenne a nyomukra bukkanni ennyi alapján, pláne, mert gondolom titkon ő sem dolgozik a CIA-nak, hogy minden kamerát csuklóból meghackeljenek és kövessenek. - HÖK-ös diák? Ha még a pompomlányok heti beosztására lennél kíváncsi, vagy hogy hol lépnek fel legközelebb, szerintem előbb járnék sikerrel, de hátha...- hiába, ahogy már korábban is volt róla szó, sajnos a diákjaim többsége jobbat ugrik magasugrásnál, mint amennyi az IQ-ja, úgyhogy az aktuális bulihelyszínekkel inkább vannak tisztában, mint az ilyen sokat agyalós-trükközős ügyességi feladatokkal. Ellenben nem leszek én semmi rossznak az elrontója, elő is halászom a telefonom a zsebemből, hogy az egyik értelmesebb diákomat hívjam, aki a hivatásos csapatban is játszik a suli mellett. - Úgy tűnik, nagyot nem tévedtem. A delikvensnek gőze sincs erről az egészről, most is épp valami kolis buliban tombolnak a hangokból ítélve. Úgy tűnik, ezek alapján inkább áll nyerésre a jogi kar. - ejtettem vissza a zsebembe a telefont. - Azt nem mondta véletlenül, hogy merre van ez az egész? - kérdeztem rá - Vagy hagyjuk a fenébe, nagy baj úgy se lehet? - néztem végig az utcán egyik, majd másik irányba hosszasan, mert a kosármeccs végét szerintem már így is fújhatjuk, ha vissza is érünk rá, túl sok értelme nem lenne, még vissza sem állítanának jó eséllyel arra a pár percre, ami meg a keresést illeti... nyugodtabb lennék, ha meglenne a kolléga, de abban a tudatban folytatni a nyomozást, hogy tudjuk, semmi baja... ne mi idegeskedjünk már feleslegesen miatta! - Üljünk be mi is egy sörre, vagy nagyon rohansz vissza alázni a diáksereget? - vetettem fel végül az ötletet jobb híján.
Ezer meg egy kutatási eredménnyel tudnám untatni a sport, a testi és lelki egészség, valamint a tudásbeli különbségek kapcsolatáról, de inkább bele se megyek ezekbe most. Nem azért, mert lenézném az "egyszerű" sportembert vagy félnék, hogy túlságosan belemerülök és valóban unalmassá válik a szövegelésem. - Szimplán sem az idő, sem pedig az alkalom nem megfelelő efféle mélyen filozofikus társadalmi témák megvitatására. - Keresi a halál! Rájuk hívjuk a zsarukat, aztán oldják meg egymás között a dolgot. - Legyintek lemondóan, csak félig gondolva mindezt komolyan, hisz akad ismerősöm a rendőrségen, egykor én is nekik melóztam, míg nem jött eme jobb lehetőség, ami mellett nyugodtabban testőrködöm. Különben meg, ha már létezik diákcsíny, akkor ez afféle tanárcsíny volna? Rájuk hívni a jardot... Felnevetek a pom-pomlányok kapcsán elejtett megjegyzésre, hozzátoldva, majd ha akképpen alakulna, hogy valóban szükségem lesz efféle információkra, mindenképp Cartert keresem meg vele. De most előbb intézzük el ezt, a könnyedebb részét a helyzetnek meg hagyjuk meg későbbre! Telefonálok, miként ő is. - Ábrázatomról sokat nem lehet leolvasni, mindössze eredményeit hallva jelenik meg egyre csak szélesedő vigyor és beközlöm sikertelenségét követően, hogy én mire jutottam. Pillanatnyi győzelem, nem is az igazi, de szórakoztat, éppen ezért hülye lettem volna nem kivárni, míg előhozakodik ő a farbával, s én csak aztán a sajátommal. - Ki tudtam volna szedni belőle, ha nagyon akarom, de inkább azt támogatom, amit te is mondasz. Hagyjuk őket, néha nekik is jár ennyi, máskülönben szétszednének minket az év többi napjain! - Nevetek fel kissé, bár ez megint csak olyan dolog, amit számos életbeli példa igazol, épp csak mindenki máshogy vezeti le a feszkót. A túl sok szabályozás ráadásul elöli a kreativitást is. Az invitálása meglep, ugyanakkor épp csak elgondolkozok rajta, már bólintok is. - Tudod mit? Üljünk! - És ekképpen is teszünk, a meccsről kifelé áramlókat már előmelegített hellyel várva a közeli beülősben, hogy ott érdeklődjük meg tőlük, miről is maradtunk le.
Szép is a nyár meg a semmittevés, nagyjából addig, amíg az ember fiatal, és már csak ez tartja benne a lelket az iskolapadban... azonban felnőttként valami megmagyarázhatatlan okból ez az egész nem igazán működött, nálam abszolút. Míg a tavalyi nyárnak megvolt a maga varázsa, s a mostani szezon végeztével is fellélegeztem, hogy végül a jégkorongon meg az állandó pörgésen, szervezésen, utazásokon kívül is lesz újra életem, addig a nyári szünet első hete után már minden bajom volt, úgy halálra untam magam. Az se nagyon segített, hogy a napi több órányi egyetemi óra meg edzés, oktatás után most jó, ha egy csapat jutott egy napra... Mindennek a tetejébe még Maya is a nagyszülőket boldogította, én meg köszönöm, de a hátam közepére sem kívánom az otthon tanyázó miniállatkertet társaság gyanánt, inkább jártam be a Carlson Centerbe edzeni... Bár eleinte jó ötletnek tűnt visszautasítani az állásajánlatot az ország másik végében, így utólag már vannak kétségeim felőle, hogy mennyire döntöttem jól. Persze, sajnálnám szarban hagyni az itteni csapatot azzal, hogy csak úgy, minden utánpótlás nélkül elhúzok innen, ahogy az sem volt különösebben ínyemre, hogy csak azért költöznének a lányok, mert én más városban akarok játszani, holott szívük szerint inkább maradnának... Másrészt viszont ketyegett az a bizonyos óra, és bár később még tuti jó hasznát veszem annak, ha több tapasztalatot magamra szedek, mint edző, sajnos az az idő is korlátozott, amíg az ember egyáltalán nem öregszik ki a játékból... vagy esetemben, amíg nem válna túl gyanússá az, hogy a tetoválásaim miatt nem öregszem. Nem jó ez sehogy sem, mégis ezen rágódok már napok, hetek, lassan hónapok óta... És ezért sem telik el olyan nap, hogy ne írnék le legalább pár kört a jégen, hisz hiába, ha valami, hát az mindig sigített kikapcsolni a gondolataimat, talán jobban, mint bármi más. Az meg már részletkérdés, hogy ha nem is most térek vissza a játékhoz, ártani nem árt, ha addig is formában tartom magam, és nem az elkényelmesedett, sörözgető kertvárosi apuka formából kell visszarázódni az élsportba. Miután a csapatom tagjait nyüstöltem eleget az edzés keretein belül, nem írtam elő senkinek sem, hogy azon kívül kötelezően megjelenjen gyakorolni a Carlsonban, ellenben ha bárki jönni akart, a kapuk nyitva álltak előtte. Ha akad társaság, úgy amúgy is érdekesebb az edzés, ha annyian összejövünk, még valami baráti meccset is tudunk játszani, nem mint az edzőjük, hanem mint játékostársuk, ellenben ha egyedül vagyok, az sem vág földhöz, feltalálom magam egyedül is. Mint ahogy most is, legalábbis eddig. A pálya melletti padon ücsörögve igazítok még egy utolsót a korim fűzőin, kellően jól tartanak, hogy miután az edzőteremben már bemelegítettem, úgy a pályán is leírjak néhány kört, folytatva azt, igaz, a gondolataim továbbra is minduntalan elkalandoznak, úgy, hogy még csak az sem tűnik fel elsőre, hogy idő közben társaságom adódik az egyik játékosom személyében. Mi a fene lenne a jó megoldás... létezik egyáltalán olyan, ami mindenkinek jó lenne? Ó, hogy az embernek miért mindig az kell, ami nincs...
Egész nap csillogó szemekkel mászkáltam és igyekeztem magamba szívni minden információmorzsát, amit ez a hely tartogatott magában. Az egy dolog, hogy nagyon szerettem a jelenlegi munkámat, de elsősorban egyetemista voltam és ilyen impozáns helyen lenni… álmatagon lépkedtem a folyosókon és néztem be az előadókba, ahol a nyílt nap alkalmából különböző promóciós és szakmai előadások voltak. Egyszerűen le voltam nyűgözve. Az ebédszünetben kiültem az udvarra és számtalan smsben beszámoltam a drágának, hogy mennyire tetszik a hely és Bruno apu is kapott egy üzenetet, amiben ismételten megköszöntem neki, hogy támogatta az ötletem, sőt, még egy puszis emotikont is írtam neki. Tudtam, hogy annyira nincsen oda az üzenetekért, de nem akartam felhívni ezért, biztos neki is megvolt a saját dolga. Miután eltettem a telefonom a táskámba, felvettem magam mellől a jegeskávét tartalmazó poharam és egy nyújtózkodás után útnak indultam. Az egyetem épületében mászkálva akaratlanul is mindenhol hallottam a diákokat susogni a jégpályáról, hogy mennyire király hely és úristen, az edző is mennyire helyes és a csapat mennyire ügyes. Hát, ezek közül engem tényleg csak maga a pálya érdekelt, hiszen valahol le kell mozognom a felgyülemlett energiáimat, ha ide fogok járni szeptembertől, úgyhogy beleittam a kávémba és megindultam a csarnok felé. Út közben igyekeztem megjegyezni, hogy merre is tartok, nem szerettem volna eltévedni visszafele és amilyen makacs voltam, segítséget sem kértem volna. Akkor inkább itt éjszakázom. Amikor odaértem a csarnokhoz, felpillantottam az épületre. Olyan rohadt kicsinek éreztem magam már megint. Kívülről nem tűnt olyan meggyőzőnek a terem, de hát ki vagyok én, hogy külső alapján ítéljek? Belöktem a vállammal az ajtót és végigjártattam a szemeimet a belső téren, máris jobban tetszett a dolog. Szinte otthonosan lépkedtem arrafele, amerre a jégpályát sejtettem. Bingó! Vidám mosollyal ültem le a lelátó második sorába és beleittam a kávémba. Már nem számoltam, hogy hányadik pohár volt ez a mai nap folyamán, de nem igazán számított, megint nem aludtam túl jól az éjszaka. Békésen néztem egy darabig azokat, akik jelenleg a pályán tartózkodtak, majd hirtelen előrebukott a fejem és éreztem, ahogy a műanyag pohár kicsúszik a kezemből, egyenesen a pályára. Dühösen néztem a hátam mögé, hogy mégis mi a fene történt és ki ekkora paraszt. Egy csapat fiút láttam elsétálni, akik közül valamelyik meglökött a táskájával és még csak egy bocs sem hagyta el a száját. Hogy a jó édes…! Nem akartam jelenetet rendezni, de ennek ellenére felpattantam a helyemről és egy sor válogatott káromkodást a fiú után mondtam, volt honnan tanulnom. Nem hagyhattam annyiban a dolgot, hát ne velem cseszekedjen basszus. Lehet, hogy alacsony vagyok, de dühös is. Nem túl előnyös kombó. -Seggfej… -motyogtam és beintettem a hátának. Már nem volt kedvem leülni és nyugodtan nézelődni. Éreztem, hogy forr a vérem és kevés híja volt, hogy utánuk induljak és tartsak nekik egy beszédet arról, hogyan is kell viselkedni. Megráztam a fejem, majd szomorúan pislogtam a pálya felé, ahol a pohárból kiömlött kávém hevert. Hát, jeges kávé, extra jéggel? A szám elé kaptam a kezem, szinte azelőtt láttam magam előtt a jelenetet, mielőtt bekövetkezett volna. Egy halom korcsolyázó ember és egy zavaró tárgy az amúgy tükörsima felületen, az egyetlen gyanús alak meg a második sorban álldogál. Baszki. Miért nem ültem feljebb? -Vigyázz! -sikoltottam fel és eltakartam a szemem a tenyeremmel. Nem mertem odanézni, hogy milyen tömegbalesetet okoztam. De a poén az egészben az volt, hogy még csak nem is én voltam a hibás. Próbáltam összeszedni minden lélekjelenlétem és kilestem az ujjaim közül, némi félelemmel, hogy mentőt kell hívni egy rohadt kávé miatt.
Nincs is jobb az egyetemi nyílt napoknál! Legalábbis akkor, ha azon gondolkozol, jelentkezz-e ide, mert azt biztosan állíthatom, hogy az oktatók és a diákok kb. a hátuk közepére se kívánják. Nem elég a saját bajunk, még kirakati majom módjára el is kell játszanunk, hogy ez a létező, legeslegkirályabb egyetem az egész Államokban! Oké, aláírom, összességében tényleg egész jó volt, de ettől függetlenül ez sem volt mentes a szokásos egyetemi kavarásoktól, drámáktól, bürokratikus hülyeségektől, mielőtt bárki illúziókba ringatná magát. Hála az égnek az edzéseket, tesiórákat egy fokkal kevésbé zavarta az egész, legalábbis ami a jégkorongot illeti, talán csak annyi, hogy az amúgy zárt körű órák idejére most megnyitották a lelátókat, nekünk meg kiadták, hogy lehetőleg valami látványos órát tartsunk, ne csak a kondiban hajtsuk a fiatalokat, vagy futtassuk velük a köröket az épület körül. Hát legyen, akkor meccset játszunk. Néha-néha vetettem egy pillantást a lelátóra, de nem volt túl nagy tumultus, inkább csak jöttek, mentek a kíváncsiskodó diákok, kevés olyan arcot szúrtam ki, aki már az óra elejétől kezdve ott volt. Az órák közti szünetekben meg elvileg minket, tanárokat is faggathatnak. Hurrá? Bár sose érne véget az óra, vagy szívódna fel mindenki a végére. Tudom, tudom, bal lábbal keltem. Mivel jobban érdekelt a diákjaim játéka, meg hogy néha egy-egy építő jellegű instrukcióval segítsem a játékukat, így fel sem tűnt a lelátó első soraiban zajló kis színjáték, csak akkor, amikor az egyik diákom minden ok nélkül elvágódott, majd utána még legalább hárman estek keresztül rajta, hogy a palánk fogta meg őket. Mi a franc?! Nekem se kellett több, egyből megindultam feléjük a jégen (igen, beöltözve én is közöttük cikáztam bíró módjára), közelebb érve pedig meglátva a méretes kávéfoltot, meg az összegyűjt poharat, egyből összeállt a kép. Már csak a tettes hiányzik belőle, de neki sem volt nehéz a nyomára akadni. - Hé, kislány! Feltakarítani magad után smafu? Vagy azt hiszed, jó poén minden szart bedobálni a pályára? - kiáltottam oda a tetthelyhez legközelebb ácsingózó csajnak. Bár nem láttam, hogy ő volt-e az elkövető, de mivel senki más nincs a közelben, és az arckifejezése is elég árulkodó, nos, rácseszett. - Srácok, mindenki egy darabban van? Ha valami nem oké, inkább ugorjatok át az orvosiba, hogy vessenek egy pillantást rátok, nem hiányzik, hogy bárkinek komolyabb baja legyen. - annyira szerencsére közel sem mondható vészesnek a kis koccanásuk, egy hivatásos sportoló már rég talpon lenne és folytatná a meccset, de mivel ők nem azok, hanem diákok, akikért ráadásul én tartozok felelősséggel, így inkább nézessék meg magukat potyára, mintsem később pereljenek a szülők, amiért a csemetéjüknek meggörbült két haja szála. - Neked meg, ott… - fordulok ismét a lány felé – Mi a méreted? - csak bökje ki, mekkora kori kell neki, aztán már hozom is neki, hogy feltakaríthassa maga után.
Kezdőlap
// 
// 
