A terem átrendezhető, és különböző felszereléseket és burkolatokat kaphat attól függően, hogy éppen milyen csapat szeretné igénybe venni. Ilyenkor kicsit módosul a nézőtér befogadóképessége is. A meccsek és edzések közötti üres időben civilek is igénybe vehetik a pályát, műkedvelő sportegyesületek is tarthatnak itt edzést, ha megfizetik a bérleti díjat, ami viszont nem alacsony.
Szerző
Üzenet
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Mosolyogva pillantok rá, amikor meghallom a megjegyzését. Én se egy ma született bárány vagyok, így nem kell elmagyaráznia a dolgot. A krach szerintem állandóan jelen van az életünkben, csak néha elfeledkezzünk róla tudomást venni. – rántom meg a vállaimat, de valóban igaz. Bár azt is nehezen tudom elhinni, hogy bárkinek tökéletes élete van, vagy legalábbis olyan, amiben semmi rossz nincs jelen, hiszen legalább a múlt démonai kicsit ott kísértenek. De az se kizárt, hogy én látom rosszul ezeket a dolgokat. Egy idő után már csak felfelé van út. – nézek rá bíztatóan, hiszen én képes voltam túlélni azt a napot, vagyis órákat, akkor neki is menni fog. Egy magára hagyott farkas veszélyes tud lenni, s sok esetben nem is fogadják be őket, hiszen nem tudni, hogy mi borja fia az illető. Vagy még az átharapás szokott jönni, de itt erről szó se lehetett. Nálam valami miatt nem működik. Én voltam a kakukktojás a sok fekete „bárány” között. Ami nem mindig jó. Héé, ez nem szép dolog. Állj elő saját, eredeti szöveggel! – fordulok felé sietve és játékosan picit meglököm, majd egy pillanatra még a nyelvemet is kiöltöm. Tudom, hogy gyerekes viselkedés, de minden felnőtt még mindig kicsit gyerek. Főleg, szerintem egy gyerekorvosnak tudnia kell bolondoznia és mosolyt csalni a kicsik arcára. – Rendben. – adom meg magamat, amikor azt mondja, hogy idő kérdése és meg fogom tudni. Biztos vagyok abban, hogy még jó ideig fogok ezen kattogni, hiszen a meglepetéseket nem mindig tudom úgy díjazni, ahogyan esetleg illene. Egyszer igazán meglepett egy ezüstös szempár, azóta azt hiszem nem csoda. Halloween dologra csak sietve bólintok, hogy rendben van. Nem tudom, hogy itt mennyire szokták tartani az eféle hagyományokat, de majd utána érdeklődök egy régebbi motorosnál. Más nem, akkor kibérlek valami helyet, vagy esetleg megszervezem otthon. De mire ez a gondolat végig cikázik a fejemen rájövök arra, hogy nem a legjobb ötlet. Nem hiszem, hogy túlzottan örülnének a farkaslak lakói egy ilyen partinak. Na, meg elég sok veszélyt jelentene. Szóval marad az, hogy vagy két személyes parti lesz, vagy keresek a városban valami megfelelő helyet hozzá, de addig még sok víz folyik le a Chenán és még valószínűleg látni is fogjuk a másikat. A korcsolyának pedig úgy megörülök, ahogyan talán egy kisgyerek tenné, amikor megkapja a kedvenc játékát, vagy az álma válik valóra. Soha nem értettem, hogy miként lehet valakinek igazán ez a hivatása, mert a legtöbb hivatásossal, amikor beszélgettem, akkor nem éreztem azt, hogy számukra olyan, mintha hazatérnének, hanem inkább csak hobbi vagy ez a munkájuk. Az ő szavukkal élve. Kár, hiszen ez a sport tele van olyan érzésekkel, amikre szerintem nem lehet szavakat találni. Ne legyél már ennyire befásult. Egyiket se gondoltam komolyan. Nem szokásom másokat kikötözni vagy kínozni. Kivétel akkor, ha orvosilag nincs más választás, mert önveszélyes. – szólalok meg egy vállrándítás keretében, hiszen tényleg nem gondoltam komolyan. Ha tudom, hogy esetleg kicsit jobban megmarad a fejében, mint kellene, akkor ki se ejtem eme szavakat a számon. Valóban, de a fehérnemű személyesebb dolog, mint egy fürdőruha. Azt nem nyilvánosság elé tervezték, legalábbis szerintem, hiszen a viselőjéről is elárul már egy-két dolgot, vagy tévednék? – pillantok rá kíváncsian, amikor elsiklok előtte a bemelegítés köröket róva, miközben az akadályokat kicsit arrébb viszem, hiszen nem szeretnék egyiken se fennakadni és úgy járni, mint ő. Szép kezdés lenne, hogy mind a ketten összetörjük magunkat. Nem ez az első eset, hogy elesem, megbotlom vagy rosszul érkezem. De nem is ez zavar inkább, hanem az, hogy még mindig képes kísérteni az a szempár és olyan érzés fog el néha, mintha a közelemben lenne és most is minden egyes tettemet figyelné. Mintha azt várnám, hogy eme havas hegyek közül egyszer csak megjelenjen, de valóban ezt szeretném? Valóban megszeretném ismerni? Hiszen már az is őrültség, hogy idősebb farkasokról szóló pletykának köszönhetően tévedtem ide. Érzem a hideg jeget magam alatt, de még se fázom. Mintha a megfagyott szívem, lelkem pontosan azt kapná, ami oly régóta hiányzott neki. A jégből áradó dermesztő hidegséget. Biztos, Nagyfiú. – szólalok meg végül egy kicsit barátságosabban, illetve játékosan. Majd hamarosan fel is pattanok és megfordulok. Tény, hogy fáj a lábam, de túl fogom élni. Valószínűleg semmi komoly baja nem lett, mert még rá tudok állni. Így nem kell emiatt aggódni, majd este pihentetem és remélhetőleg holnapra még ezt se fogom érezni. Legalábbis szeretném ezt hinni, hiszen minden egyes mozdulatkor azért kicsit hasogat. Jégre cipővel? – kérdezem meg csodálkozva, amikor megpillantom őt, hiszen ennyire csak nem aggódhatott, hogy kapásból a jégre veti magát. Bár nem csodálom, hiszen a legtöbb ember olyannak gondol, akit egy kicsit erősebb szél képes lenne elfújni. Végül játékosan mögé siklok és elkapom őt, ha csak nem húzódik el. Még inkább össze szeretnéd törni magad? – pillantok rá kíváncsian, hiszen az tényleg se neki, se nekem nem hiányzik. De természetesen nem komolyan szegeztem neki a kérdést, hiszen tudom rá a választ. Ez amolyan megszokott dolog, révén hogy doktor is vagyok. Majd ha engedi, akkor megfogom a kezét, hogy együtt érjünk vissza a pályaszélére, mert így talán számára is könnyebb. Főleg, hogy az egyik keze már most fel van kötve. Nem szoktatok valami esti korizos bulit vagy hasonlót szervezni? – kérdezem tőle egy kisebb hallgatás után. Lehet, hogy hülyeség, de biztos vagyok abban, hogy sokan részt vennének rajta. Egy kis ünneplés egy ilyen helyszínen talán kicsit fura dolog, de az emberek általában kapóak fura dolgokra.
- Igaz, csak mindegy, hogy mennyit! Ha hosszú időn keresztül egész háttérbe húzódik, hajlamos elkényelmesedni az ember, aztán utána meg nehéz visszarázódni. -jegyeztem meg, mert esetemben tényleg valami hasonlóról volt szó. Részletezni eszem ágában sincs, ha kutakodik kicsit a neten, mást nem a sportkarrierem kapcsán rájöhet. - Köszi, köszi, ez azért bíztató volt! Annyira azért még nem szar a helyzet szerencsére, hogy csak felfelé legyen út. -mondanám, hogy egyébként is, mindig van lefelé, de lehet igaza van, és tényleg létezik egy olyan pont, amitől már nincs lentebb. Vagy ha van is, ha lelkileg megtörik az ember és már semmi sem érdekli... talán ez lenne az? - Bocsi, a húgomnak beszélő papagája van. -nevetek fel jókedvűen a lökdösődésére, arra meg, hogy a nyelvét nyújtogatja, reflexből lendül a kezem, hogy elkapjam... de naná, hogy nem vagyok elég gyors! Ehhez valahogy sosem voltam. Egy pillanatra eszembe jut, hogy annak idején Naomival is mindig ezt játszottam, de aztán gyorsan el is hessegetem az emléket, nem akarok most ilyeneken rágódni. Ahhoz túlságosan is jól érzem magam, legalábbis hangulatilag, mert a kezem még mindig fáj... Letárgyaljuk gyorsan a Halloweent, majd jégkorit is kerítünk Maeve számára, majd ő megy a jégre, én meg a palánkra nézőnek. - Te mondtad. -vonok vállat, ráhagyva a dolgot, mert ha már ilyenekkel dobálózik, ne csodálkozzon, ha utána mások rákapnak. Ha én dobtam volna be poénból, hogy szabadidőmben balettot tanulok, tuti, ő meg azzal szívná a vérem. Még jó, hogy ilyesmitől nem kell tartani. - Úgy gondolod? Szerintem a fürdőruha is eléggé az, amúgy meg maga az egész öltözködési stílus sokat elárul a viselőjéről. Nem kell ahhoz feltétlenül fehérneműre vetkőzni. -fejtem ki a véleményem, mert na, igaza van valahol, de azért mégsem teljesen. Miután lekerültek az akadályok a pályáról, és a bemelegítő köröket is letudta, csak szótlanul figyelem, miként adja át magát a korizásnak, teljesen belemerülve az élménybe - egész addig, amíg valami jéghibán meg nem bicsaklik a jégkorcsolya éle, és akárcsak én korábban, most ő terül el a jégen. S mivel nem pattan egyből talpra, még szép, hogy a legrosszabbra gondolok, és megindulok, hogy segítsek, még ha nem is jutok túl messzire. Amúgy valamilyen szinten én is értek az elsősegélyhez, mielőtt még kikérné magának orvos létére - oké, nyilván nem olyan szinten, mint ő, de az egyetemen volt ilyen jellegű képzésünk is, elvégre ha valami baleset történik a játékosainkkal, tudnunk kell kezdeni velük valamit, amíg megérkezik az erősítés. Az új becenevem hallatán csak elmosolyodok, de ahogy látom, hogy tényleg kutya baja, már fordulok is meg, hogy visszainduljak, le a jégről. - Nincs abban semmi rossz. Úgy is van némi kopás már a jégen, szóval nem tükörsima, és ha lassan halad az ember, nincs azzal semmi gond. -mert én se rohangálni terveztem rajta, annyi eszem azért nekem is van. - Naná, a végén meg felkérlek ápolónőnek magam mellé. -vágok vissza némi cukkolással a költői kérdésére, mert képzelem, legalább annyira akarom összetörni magam, mint ő orvos létére ilyen munkát végezni. Ahogy hozzám ér, akaratlanul is összerezzenek, mert na, ha rajtam is koli lenne, különösebben nem zavarna, nem nézem ki belőle, hogy fel tudna lökni a vasággyal ötven kilójával, ellenben így, hogy cipőben vagyok, egy kisebb lökéssel sikerülne kizökkentenie az egyensúlyomból. Nem tagadom, egy kissé meglep, amikor megfogja a kezem, de miért is ne? Csak rászorítok, aztán hagyom, hogy ovisok módjára kéz a kézben visszavezessen a pálya széléhez. - Nem tudom, én is csak pár hónapja vagyok itt, az alatt nem volt. De amúgy nem rossz ötlet, annak idején az egyetemen nekünk is gyakran volt ilyesmi, szóval ha mást nem, majd utána érdeklődök itt is és ha nincs, akkor bedobom az ötletet a közösbe. Úgy is van egyetemista csapatom is, azok egész könnyen kaphatók az ilyesmire. -gondolkoztam hangosan, az meg persze alap, hogy ha lesz valami, akkor szólok Maeve-nek is, pláne, ha már most ő hozta fel a dolgot.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Ahogyan mondani szokták: Mindenki annyi terhet kap a vállaira, amennyit elbír. Lehet, hogy közhely, de szerintem van benne igazság. Illetve, ha nagy a káosz, akkor legalább a legkisebb dolgokban is képes az ember meglátni a jót, a boldogságot. Mondhatni megbecsüli azt és nem elégtelenkedik, hogy neki miért nincs az és miért csak ennyi. - nézek rá komolyan. Az élet sose fog változni. Az élet mindig meg akar nekünk valamit tanítani, vagy esetleg felnyitni a szemünket, hogy nem biztos, hogy jó irányba haladunk… Csak néha túl vakok vagyunk és ezért esünk túl nagyot. Lassan bólintok arra, amit mond, mert nem akarom győzködni semmiről se. De azt hiszem, részben tudom miről beszélek. Elegendő csak jó pár évtizedet visszatekerni az életem filmjében. Tudtommal az emberek próbálják tanítani a papagájt és nem fordítva.– nézek rá egy ártatlan pillantás keretében, majd amikor megpróbálja elkapni a nyelvemet, akkor játékosan úgy teszek, mint egy „fenevad”, aki el akarja kapni az ujját, de látszik az egészen, hogy csak bolondozás és semmi több. Régóta nem éreztem ilyen jól magamat, de az is tény, hogy szinte úgy éltem a világban, mint akinek a lelke és a szíve is megfagyott volna és egyedül az orvoslásban léteztek volna érzéseim. A jól ismert mosoly mindig ott ült az arcomon, még akkor is, ha legszívesebben könnyek gördültek volna végig az arcomon. Sokan azt hitték, hogy nincsenek érzéseim, a farkassá válásomkor elveszítettem őket, de ez nem igaz. Csak kevesen látják azt, hogy az életet élvező lányon túl mi lappang. Csak egy sóhaj hagyja el az ajkaimat, mert a válaszából már tudom, hogy még sokszor meg fogom kapni tőle. Akkor mesélj szakértő! – pillantok rá kíváncsian, miközben a közelében korizok még és tisztogatom a pályát, illetve kicsit be is melegítek. Nem szerettem soha se csak úgy neki vágni az ilyeneknek. Nem hiányzik a sérülés. Más részt meg tényleg érdekel, hogy mit mesélt neki az öltözködésem, vagy éppen a vetkőzésem. Mert szerintem a ruháim egyáltalán nem olyanok, mint a legtöbb mai 15 évesé. Még ha az arcom mást is sugall. Felpattanhatnék egyből, de tudom, hogy abból lehet még egy esés lenne, még annak ellenére is, hogy farkas vagyok. Vannak olyan múltbéli árnyak, kérdések, amik képesek néha bekebelezni, de ennek ellenére is megtaláltam a fehér bundásommal az összhangot. A hóban született meg, s a korcsolyázás kicsit képes visszaadni azt, ami akkor történt, amit akkor éreztem. Igazad van, még egy járókeretes is gyorsabban mozog, mint most te. De lehet még egy csiga is leelőzne, de ennek ellenére is simán elcsúszhatsz. Nem éppen veszélymentes. Főleg, hogy az egyik kezed rögzítve van. – szólalok meg játékosan, majd kicsit aggódva. Tény, hogy a betegeimért mindig aggódni szoktam, de akkor se helyeslem azt, amit csinál. Még annak ellenére se, hogy más részt meg igazán jól esik, hogy képes volt magát a jégre vetni és eljátszani a „hőst”. Ritka manapság ilyen. Biztos vagyok abban, hogy a legtöbben teli torkukból röhögtek volna, hogy mekkora egy lúzer vagyok, hogy az egyik legkönnyebb dolgot rontom el. Akkor se látnál ápolónői ruhában. – szólalok meg viccelődve és reménykedek abban, hogy nem érti félre. De a legtöbben tényleg olyan ruhában rohangálnának, de én nem. Szeretem a kényelmes ruhadarabokat és eleinte nehéz volt megszoknom az orvosi egyenruhákat is. Amikor látom, hogy összerezzen, akkor sietve engedem el őt és bocsánat kérő pillantással nézek rá. – Nem akartalak megijeszteni vagy bármi hasonló. – szólalok meg sietve, hiszen tényleg nem értem, hogy mi történhetett. Gondolhatta, hogy nem akarom őt felborítani, így nem értem a reakcióját, de talán jobb lesz óvatosnak lennem. S talán pontosan emiatt lepett meg, amikor a felé nyújtott kezemet elfogadta. Sétálunk, sétálunk , egy kis dombra lecsücsülünk, csücs. – szólalok meg közben mosolyogva, hiszen akaratlanul is eszembe jutott egy régebben hallott gyermekdal. Egyszer az egyik betegem tanította meg nekem. Igaz, hogy nem angolul van, de elmagyarázta azt, hogy miről szól és én pedig készségesen tanultam meg, mert legalább addig se a fájdalmaira gondolt az angyali teremtés. Csendesen hallgatom azt, amit mond és közben megvárom azt, amíg újra kényelembe nem helyezi magát, de én még maradok kicsit a jégen. Neki dőlök a korlátnak és onnét figyelem őt. Remélem, hogy itt is össze fog jönni a dolog. Mármint egy ilyen esemény jó lehet és talán többen járnának utána korcsolyázni is. – szólalok meg mosolyogva, hiszen gondolom, ha sikerül egy ilyet leszerveznie, akkor szólni fog nekem is. Legalábbis reménykedek benne. Végül pedig vissza térek a pályára és újra pár perc erejéig átadom magamat az „otthon” érzésének, végül pedig kicsit felgyorsulva elkezdek felé siklani, de a palánk előtt lefékezek és időben sikerül megállnom. Utána pedig lesétálok a pályáról. Köszönöm a lehetőséget. Jó érzés volt újra visszatérni a jégre. Szoktál valakivel edzeni? Mármint, hogy visszatérhess minél hamarabb a játékba. – javítom ki magamat sietve. Nem vagyok jégkorongban profi, de korcsolyázni tudok, így akár szívesen segítek neki. Egy doktornak is az az érdeke, hogy a páciense minél hamarabb meggyógyuljon. Közben pedig helyet foglalok és elkezdem a korit „lehámozni” a lábamról.
- Hmm... tetszik ez a mondás! -legalábbis olyan szempontból, hogy azok alapján, amennyit én az utóbbi időben kaptam, valami hihetetlenül erős ember lehetek. Bár nem mondom, azért jöhetne már némi változás, mert egy idő után már a legkisebb apróságoknak sem tudok örülni, úgy rátelepszik az általános rosszkedv a lelkemre. - Ó, az ember is mindent úgy tanult, hogy a természetet tanulmányozta, abból merített ihletet, nem? -nem feltétlenül arra gondolok, hogy a papagáj tanítja beszélni az embert, de speciel az építészet egész gyakran merített belőle, meg sok technológiát a növényvilág megfigyelésével és részletes vizsgálatával fedeztek fel. - Most mit meséljek róla? Ha már ilyen harisnya, leggings, vagy tudomisén micsoda van rajtad, gondolom fázós típus lehetsz, de legalábbis melegebb helyről költöztél ide, - mily logika, mint ha olyan sok ettől hidegebb lenne - mert még csak szeptember közepe van, nincs olyan hideg... És feltételezem, a munkahelyedről jöttél, ha téged küldtek, oda meg nem úgy készül az ember, hogy na, vetkőzni fogok... -vagyis munkája válogatja, de tekintve, hogy orvos, az nem épp ez a műfaj. - És tekintve, hogy egyszínű, fekete a harisnyád, akármennyire is tűnsz most vidámnak, gondolom, alapjáraton nem az a nagyon laza, bohókás típus vagy, inkább komolyabb. -csak mert a fekete is elég komor szín, inkább az idősebb korosztályoké, vagy max. még különleges alkalmakkor bújnak ilyenbe, de ez meg anyag alapján nem ünneplősnek tűnik Amúgy meg simán akadnak ilyen korú lány ismerőseim, akik ennyi idősen még lazán mindenféle mintás harisnyába bújnak az egyszínű helyett. Hogy az egyetemistákat ne is említsük... - Megelégszel ennyivel, vagy folytassam a Sherlock Holmes féle elemzést rólad? Mert akkor minimum kérek egy érzékelést a végén, hogy mennyire trafáltam bele, vagy épp lőttem mellé. -vigyorodtam el a palánkon csücsülve, legalábbis addig, amíg hasra nem vágódott doktori disszertációba illő elemzésemtől el nem esett, mert ott már én pattantam, hogy felé totyogjak a jégen... - Ez nem volt szép tőled. -felelem tettetett sértettséggel - Egy csiga amúgy se tudna leelőzni, előbb fagyna oda a jégre. -kötök bele a mondandójába, de ezen túl inkább le sem állok vitázni vele... orvosból van, úgy is reménytelen, hogy meggyőzzem. Inkább megadom magam... - Kár. Pedig biztos jól állna. -jegyeztem meg "csalódottan", de ha nem, hát nem. - Nem, semmi baj, tényleg... Csak nem akarok megint esni. -felelem sietve, mielőtt még félreértené a dolgot, hisz valójában semmi nem történt, csupán a pillanatnyi félsz tört felszínre, hogy esetleg nagyobb vehemenciával érkezik, vagy engem akar kapaszkodónak használni, hogy megálljon. Korisoknál nem ritka az ilyesmi, csak úgy, hogy rajtam épp sportcipő van, annyira nem veszélytelen a mutatvány. Megindulunk kéz a kézben a pálya széléhez, igaz, amikor valami fura nyelven hadoválni kezd, csak értetlen tekintettel nézek rá, hogy most meg mégis mi a baj...? Aztán ahogy angolra is lefordítja, és megtudom, hogy csak egy gyerekdalról van szó, nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el. - Hát, ha nem gond, a jégen inkább nem csücsülnék le...-jegyzem meg, helyette inkább visszahuppanok a palánkra, hogy aztán a jeges estek lehetőségeit tárgyaljuk ki. Az ötlet az tetszik, szóval mindenképp utána járok majd. - Lehetséges. Bár azt kell mondjam, hogy így sem lehet okunk panaszra, egész szép forgalmat bonyolítunk. Hagyom, had menjen még pár kört, igaz, amikor megindul felém nagy hévvel, kíváncsian vonom fel a szemöldököm. Feltételezem, hogy meg fog tudni állni, különben nem kamikázézna itt nekem, de tekintve, hogy az átlag hobbi-korisok nem igazán szokták tudni a fékezés ezen módját... gondolom, neki is lehet valami komolyabb múltja a sporttal. Vagy csak kiváló tanára volt. - Nos, szívesen. Én köszönöm, hogy jöttél, amikor hívtalak. -viszonoztam a hálát, elvégre mégiscsak nagyobb szívességet tett nekem azzal, hogy kezdett valamit a karommal. - Ami azt illeti, egyedül... Legalábbis mióta volt ez a balesetem. Igaz, egy párszor beugrottam a csapatomhoz, de miután kiderült, hogy nem bírja a lábam úgy a terhelést, hogy lépést tartsak, azóta inkább csak egyedül. A hiányosságaimat úgy is tudom, azt is, hogy mivel lehet javítani rajtuk, szóval többnyire munka után szoktam maradni edzeni. -mikor jégen, mikor szárazon, így, hogy nincs családom, minden gond nélkül belefér az időmbe. - Miért? -kérdezek vissza, hogy megtudakoljam, van-e bármi oka, hogy pont erre kérdezett rá, vagy csupán a kíváncsiság.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Mosolyogva pillantok rá, de már több szót nem fordítok a mondásra, vagy az ahhoz kapcsolódó témához, mert felesleges lenne. A következő kérdésén pár másodpercig elgondolkozom, majd megadóan bólintok. Valóban, de az még nem jelenti azt, hogy mindent a természettől kell megtanulnunk. – válaszolok neki mosolyogva, hiszen ennél már csak az lenne viccesebb, ha minden mozdulatomat elkezdené utánozni, mert akkor lehet, hogy már majmokat is tartanak. Ki tudja, elég sok embernek fura az ízlése „háziállatok” terén. A kérdésére inkább nem válaszolok, hanem csak kíváncsian fordulok felé, hogy vajon milyennek gondol. Egyszer se vágok a szavába, hogy tévedne vagy igaza van. Jó „páciens” módjára végig hallgatom Mr. Columbo feltételezéseit, amik néha találóak, de többségben annyira nem. Vajon tényleg ennyire nehezen megfejthető lennék? Nem, azt nem hiszem, mivel a bohókás és játékos énem nem csak egy maszk, hanem tényleg ilyen vagyok, de ennek ellenére is szeretem a fekete dolgokat. Azokhoz néha könnyebb felvenni bármilyen másik ruhát, szoknyát, míg egy díszeshez inkább egyszerűbb ruhák dukálnak. Valaki a színes harisnyákat, leggingseket részesíti előnyben, míg valaki meg inkább a kiegészítőket és a színes ruhákat. S ennek köszönhetően a divatipar virágzik. Már éppen elkezdeném kijavítani a téves megállapításait, de aztán meghallom a kérdését, aminek köszönhetően fülig érő mosoly kúszik az arcomra. Egy pillanatra megfontolom a dolgot, de végül persze győz a kíváncsiságom. – Rendben, halljuk Mr. Holmes elmézését rólam és a végén pedig elmondom azt, hogy mi talált és mi nem. Vagy éppen mi igaz arra a dologra, amire tévesen jöttél rá. Gyerünk, ne kímélj, hiszen köztünk marad! Tudod orvosi titoktartás… – szólalok meg egy kisebb kuncogás keretében. Nem mintha annyira mást érdekelne a véleménye, az elemzése rólam, engem viszont annál inkább érdekel. Na, meg nincs is olyan személy, akinek túlzottan el tudnám mesélni a dolgokat. Legfeljebb Bells, s ha igazak a pletykák, akkor talán itt van Abigail is, de vele még nem találkoztam… Hamarosan pedig a földön kötök ki, de ettől még nem dől össze a világ, viszont a tette annál inkább meglep. Elmosolyodom a tettetet sértettségén, mire játékon egy puszit nyomok az arcára, hiszen a csokiból már régen kifogytam. – Elnézését kérem Mr. Carter. – szólalok meg mosolyogva és játékosan, majd továbbra se engedem el őt, mert nem akarom, hogy végül még jobban összetörje magát. – Valóban inkább azt kellett volna mondanom, hogy olyan aranyosan totyogsz, mint a pingvinek. Ők legalább igazán aranyos állatok. – nézek rá mosolyogva. Remélem, hogy erre nem játssza be a durcáskisfiú dolgot, mert szerintem a pingvinek nagyon édesek. Milyen élénk valakinek a fantáziája. – szólalok meg egy kisebb kuncogás keretében, hiszen tényleg abszurd lenne, ha belebújnék olyan ruhába. Rendben és attól nem kell tartanod. – nézek rá bíztatóan, hiszen ennyi évvel a hátam mögött már egészen jól sikerült felmérnem a korizás apró fortélyait. Tudom, hogy miként álljak meg, hogy ne sodorjak valakit magammal. Most meg főként óvatos voltam, mert tényleg nem szerettem volna még jobban összetörni. Szerintem már az eddigi bemutatkozásommal is sikerült elnyernem a nem átlagos találkozások címet. Nem volt nálam morfium, utána az elterelő hadműveletem, a fejelés, a csokival való bolondozás és most meg az, hogy jégre is pattantam. Tény, hogy nem vagyok egy átlagos doki, de nem baj. Egyik betegem se menekült még sikítva előlem. Sőt általában mosolyogva szoktak és ez jó érzéssel tölt el. Aztán pedig hamarosan még egy gyerekdal is eszembe jut, mintha csak valami elmebajos lennék, de ez van. A legfurább dolgokról is képes valami igazán fura és szokatlan dolog eszembe jutni. Majd amikor látom, hogy nem érti, akkor sietve mondom el neki angolul is. Kivételesen megbocsájtom… - s újra egy kisebb kuncogásban hagyja el ajkaimat. Amikor látom, hogy újra biztonságosan helyet foglalt, akkor még kicsit a közelében maradok, mert hirtelen egy fura ötletem támadt, de szerencsére nem süket fülekre lelt. Sőt, még tetszik is neki. Ezt nem tudtam, mert még nem jártam erre az elmúlt két hónapban. – bármennyire is szerettem ezt a sportot nem volt lehetőségem újra hódolni neki. Na, meg eleve nem szeretem azt, ha túl sokan vannak a jégen, vagy esetleg árgusszemekkel lesik minden egyes mozdulatomat. Ezek után pedig még teszek pár kört, majd őrült módjára indulok felé, de tudom, hogy mikor és hogyan fékezzek, hogy még idejében megálljak. 60 év azért hosszú idő. Na jó, lehet, hogy csak 50 évről beszélünk. A lényeg az, hogy jó pár évtizede hódoltam ennek a sportnak. Azon nincs mit köszönni. Orvos vagyok, így egyértelmű, hogy jövök, ha hívnak. – szólalok meg kicsit érthetetlenül, mert tényleg nem értem ezen mit kell köszönni. Számomra ez természetes, még ha sok dolog nem is az a világ zűrzavarában. Miután lehámoztam magamról a korit egyszerűen felpattanok és felkapom a ruháimat és elindulok felé, hogy helyet foglaljak mellette, miközben csendesen és kíváncsian hallgatom azt, amit mond. A pulcsimat pedig a hátamra terítem, a farmeromat meg magam mellé rakom. Mert gondoltam párban edzeni talán célszerűbb lenne. A terhelés is kicsit nagyobb lenne, nem megszokott rutin lenne és ugyanakkor valaki ügyelni tudna arra, hogy ne erőltesd meg magad. Gondoltam segítek neked, ha szeretnéd. Én nem szeretek nagyközösség előtt korzini, s így lehetőségem lenne legalább a szenvedélyemnek hódolni. – szólalok meg magam elé bambulva, majd óvatosan pillantok rá, mert reménykedek abban, hogy nem érti félre. Amúgy finom volt a csoki? – kérdezem meg tőle mosolyogva, mert szemmel láthatóan már el is fogyasztotta az egészet.
Csak egy vállvonással reagálom le a megjegyzését, úgy is olyan végszó-szagú volt, hogy már nemigen lehetett semmi okossággal-visszavágással megtoldani. Inkább figyelem tovább, hogyan mozog a jégen, közben megejtve azt a rögtönzött kis elemzést a ruhák alapján, de úgy tűnik, cserébe mégsem hajlandó elárulni, hogy mennyire talált, vagy épp lőttem mellé velük. - Rendben, Watson, de akkor azt későbbre halasztom szíves engedelmével. Oké, hogy az egyetem megtanított sokat beszélni minden értelmetlen hülyeségről, de azért én se tudok órákon át ódákat zengeni egy fekete harisnyáról... -jegyeztem meg - De emlékeim szerint úgy is fogunk mi még együtt vacsorázni, majd akkor folytathatjuk. -vigyorodtam el, de aztán az orvosi titoktartás kapcsán nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek vissza - Amúgy az nem csak az egészségügyi, orvosi témájú beszélgetésekre, információkra vonatkozik? Mindenre, ami a rendelőben, vagy épp a doki füle hallatára elhangzik? -vagy amiről az orvos úgy dönt, hogy hallgat, ha cinikus akarnék lenni. Az esésére pattanok, igaz, alig haladok pár lépésnyit mire bebizonyosodik, hogy valóban nem történt semmi komoly - szép is lett volna, hadirokkantként még nekem kellene elsősegélyben részesíteni az orvosom, aki nem sokkal ezelőtt látott el... - Megbocsájtva. -mosolyodok el aztán, hogy a puszinak köszönhetően, vagy a többire értve, azt pedig meghagyom neki, had döntse el. - Mint a pingvinek? Te jó ég... és még nem is láttál szmokingban. -vigyorodok el, ahogy eszembe jut az a pingvin-jelmez, hála a jó égnek, hogy túl gyakran nem kell előtúrnom a szekrény mélyéről. Már csak ezért is örülök, hogy nem valami üzleti pályán kötöttem ki, tuti, ez lenne a halálom. - Rendben akkor. -bólintok aztán a szavaira, sejtem én, hogy nem akart itt szánt szándékkal elgáncsolni vagy fellökni, elvégre mégiscsak a dokim, csak hát na... a rossz beidegződéseket meg reflexeket elég nehéz legyűrni. Azért hamarosan kénytelen-kelletlen megadom magam, hogy Maeve visszakísérjen a palánkhoz, elesés-biztos terepre, a megbocsájtása hallatán meg csak csendben felnevetek. Na tessék, szépen vagyunk! - Semmi gond. -felelem, elvégre két hónap valóban nem egy hosszú idő, és tekintve, hogy orvos, nem pedig sportoló, semmi meglepő nincs benne, hogy most jár itt először - vagy hogy nincs olyan szinten tisztában a helyi rendezvényekkel, mint ha évtizedek óta itt élne. Még én se vagyok, pedig előtte érkeztem a városba. Amikor visszamegy a jégre leírni még néhány kört, csak szótlanul követem a tekintetemmel, hogy aztán ott folytassuk a beszélgetést, ahol előtte abbahagytuk, miközben összeszedi a ruháit, és kibújik a koriból. - Végül is, miért ne? Igaz, nem vagy hivatásos jégkorongozó, de egész jól tudsz korcsolyázni, meg egyébként is, néha egy-egy alkalommal simán belefér. Mondjuk a következő pár hétben nem igazán... -emelem meg kissé a sérült karom, utalva rá, miért is nem - De ha gondolod, akkor utána bármikor szívesen látlak. Annyira nem szigorú az edzésprogramom, hogy ne lehetne variálni rajta, vagy férne bele alkalomadtán ilyesmi. -fő a változatosság, ugyebár, ártani meg aztán végképp nem árt. Gondolom, úgy sem lógna a nyakamon minden este, így meg ő is jól jár, én szintén. - Ühüm. -hümmentek a kérdésére, még egy bólintással is megspékelem a csoki kapcsán... azt meg csak magamban teszem hozzá, hogy amúgy nem vagyok ám én olyan nagy csokis, akkora semmiképp, mint mondjuk Naomi, de hát na... ki ne örülne némi potyaédességnek? Bár ha azt nézzük, hogy kárpótlásként kaptam a morfium miatt, akkor annyira nem is volt potya. - Egyébként a közelben laksz? -dobtam be kíváncsian a következő kérdést, csak úgy...
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Mosolyogva hallgatom őt, majd egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat. – Pedig már kezdtem azt hinni, hogy képes vagy rá, de úgy néz ki tévedtem. S látom semmi se kerülheti el a figyelmedet, mert észben tartod a dolgokat. – nézek rá mosolyogva, mert nem gondoltam volna azt, hogy egyszer tényleg meg fog történni az a bizonyos vacsora, de semminek se vagyok elrontója. Legalább nem egyedül kell beülnöm egy ilyen helyre, de nem is mennék, ha nem lenne kísérőm. Pedig néha igazán izgalmasak tudnak lenni az ilyen kikapcsolódások is. – Akkor pontosítok, hogy nem adom tovább. Mindegy, hogy orvosi titoktartásnak nevezem ezt is, vagy csak annak, hogy megőrzöm eme titkot. – nézek rá mosolyogva, mert éreztem, hogy emellett nem fog tudni szó nélkül „elsétálni”. Én is sok esetben maga vagyok a titok az emberek számára, mert csak azt látják, amit mutatni akarok és a valóságot annyira kevesen tapasztalhatják meg, így még egy titok nem oszt, nem szoroz. Csak bólintok arra, amit mond, mert felesleges lenne ezt tovább ragozni. Nos, van fantáziám és amúgy meg a pingvinek aranyosak, vagy nem értesz velem egyet? – kérdezem tőle ártatlanul, mert szerintem nem olyan nehéz valakin elképzelni az öltönyt, vagy éppen a szmokingot. Másrészt meg a pingvinek olyan állatok, amik szerintem a világ legcukibb állatai listán dobogós is lehetne. Eléggé furán sikeredett a ma este is. A legtöbb akta még mindig szanaszét hever a padlómon, az egyik gyógyszert otthagytam a nagysietségben, kölyöknek neveztek, majd előadtam az őrült doktor dolgot, amit talán egy pillanatra be is vett. Ki tudja, majd pedig megcsókoltam, aminek köszönhetően lefejelt. Utána pedig egyszerűen koriztam, mintha nem is orvosként jöttem volna ide. Pedig lenne még dolgom, de akkor is sok olyat tettem, amit más esetben nem tennék, de vétek lett volna kihagyni ezt a lehetőséget, mert végre kicsit hazatértem. Olyan érzéseket érezhettem, amiket már régóta nem. Két hónap sok idő ilyen értelemben. Még a végén profi válik belőlem. – szólalok meg egy kisebb nevetés keretében, majd megrázom a fejemet, hogy ebbe belegondolni is abszurd. –Nem is most gondoltam, mert előbb tényleg helyre kell jönnie a kezednek. Magadtól is ellátogatsz kontrollra, vagy esetleg emlékeztetnem kell rá téged? – kérdezem tőle kíváncsian, mert volt olyan betegem, akit állandóan fel kellett hívnom, de ott gyanítom, hogy nem csak amiatt, hogy emlékeztessem, de most mindegy is. – Rendben, akkor majd egyeztettünk, meg ez amúgy sem minden egyes nap lesz. Attól függ, hogy miként tudok elszabadulni. – nézek rá mosolyogva, mert hivatalosan a sportolok orvosa lettem, de mellette ha kell, akkor besegítek a gyerekosztályon is, illetve a kórházban sebészként, de a falkáról se szabad megfeledkezni. Elmosolyodom azon, ahogyan válaszol a csokis dologra. Mert mondhatni kárpótlás volt, de ha azt vesszük, hogy ő meg lefelejt, akkor kvittek voltunk. Na, meg én nem is kaptam semmilyen kárpótlást érte, kivéve, ha a jégre engedés annak számít. A kérdését meghallva kíváncsian pillantok rá, hogy vajon miért kérdezhette? Ha őrző, de titkolja, akkor nem lenne jó ezzel elárulni neki, hogy merre is lakok, így inkább a lehető legegyszerűbb választ adom. Igen, egy rövid sétával hazaérek. Miért? Esetleg haza akarsz kísérni? – kérdezek vissza, mert ez igazából bármit és bármelyik iránt jelenthet. S egy kisebb kuncogás is társul a kérdésemhez, mert elég abszurd lenne. Főleg, hogy valószínűleg innét inkább az irodába fogok menni, hogy végre befejezzem a pakolást és a rendszerezést.
Csak egy vállvonással nyugtázom a dolgot, mindenre azért én sem vagyok képes, a kis Sherlockos elemzésemet meg majd megejtem vacsi közben, hacsak nem száll inába a bátorsága előtte. Legalább lesz időm kicsit alaposabban is utánanéznem addig. - Na látod, az úgy már egyből más. -bólintottam a szavaira - Manapság már egész nagy értéknek számít az ilyesmi. -sajnos, mondhatnánk, mármint az, hogy olyan sokan képtelenek megőrizni az ember titkait, olyanok is, akiknek illene. A pingvines okfejtésre aztán csak csendesen elnevetem magam, ahogy megadóan bólintok, egyetértően. - De, valóban azok. Pláne amikor olyan csámpásan totyognak a szárazon. -teszem hozzá, bár igaz, a szmoking színezete miatt kötöttünk ki a pingvinéknél, de hát na, asszociációs játék a köbön - Amúgy a lányom nemigen értene egyet ezzel az állításoddal, inkább a sivatagi rókákkal szimpatizál. -szóltam el magam a lányom létezéséről, teljesen megfeledkezve arról, hogy Maeve nem, hogy Mayáról nem tud, de eddig egy szóval sem került szóba a magánéletem olyan téren, hogy gyerekem is lenne... - Az legyen a legnagyobb baj. -jegyeztem meg könnyedén, hisz ki ne szeretne profi lenni valamiben? Amikor azonban meghallom a noszogatását, csak fáradtan sóhajtok. - El, el... nem vagyok már kisgyerek, hogy úgy kelljen elcibálni az orvosi rendelőig. Mikor van kötelező jelenésem, amennyiben nincs semmi panasz? -kérdeztem megadóan, hisz gondolom az alap, hogy amennyiben a kontroll előtt is panaszom adódna, úgy mehetek bármikor. Arra, hogy miként alakul a programja a későbbiekben, csak bólintok, mondjuk legyen akármilyen kellemes társaság is, abban azért reménykedtem, hogy nem fog minden nap a nyakamra járni, mert na, legyünk őszinték, jó és hasznos a páros edzés is, de lévén nem jégkorongozó, sok mindent hatékonyabban tudok gyakorolni, ha nem vele kell foglalkoznom mellette. Amúgy is, a dokim, nem a bébiszitterem. - Csak hogy tudjam, hogy amennyiben otthonról riasztanak ide a Carlson Centerhez, nagyjából mennyi idődbe telik, amíg ideérsz. -vigyorodtam el szemtelenül a kérdésére, majd némi szusszanást követően folytattam - Egyébként nem ezért kérdeztem, de most, hogy mondod... lévén motorral vagyok, így fél kézzel meg inkább nem szállnék rá, úgy is sétálhatok hazáig, szóval ha egyezik az irány, akkor egy darabon még tudjuk folytatni a beszélgetést. -fejtettem ki egy kicsit bővebben is, mielőtt még belekötne az első, gyakorlatiasabb válaszomba - Amúgy egyelőre az egyetemi kollégium egyik szolgálati lakásában lakok, amíg nem sikerült jobbat találnom helyette. Tudom, lett volna rá időm ennyi hónap alatt, de valahogy a munka jobban lefoglalt. -osztottam meg vele, elvégre nem volt akkora titok, lévén én is tartottam órát egyetemistáknak, ergo az edzősködés mellett tanárnak is számítottam, és valóban voltak efféle szolgálati lakások is. Másfelől, ha én közlékenyebb vagyok, akkor talán ő sem lesz olyan gyanakvó.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Majdnem elszólom magamat, hogy nem csak manapság számít annak, hanem évtizedekkel korábban is már annak számított, de talán azóta, amióta világ a világ, de még idejében sikerül „elharapnom” a nyelvemet. Mert nem áll szándékomban felfedni előtte a valódi kilétemet. Igen, valóban. – helyeslek kurtán, mert tényleg jobb lesz óvatosnak lennem. Nem szeretném elszólni magamat. Ha már tudom, hogy bízhatok benne, akkor majd megtudhatja az igazságot. Addig pedig én leszek a túl fiatalnak látszó doktornő. Egy apró kuncogás hagyja el az ajkaimat a megjegyzésének köszönhetően, de hamar elhal, amikor meghallom a mondandója második felét. Kíváncsian pillantok rá és egy pillanatra elgondolkozok azon, hogy vajon jól hallottam-e a dolgot, hiszen nem tűnik túl idősnek, illetve farkasnak se gondolnám. – Azok is aranyosak. Főleg a kölykök. Mennyi idős? Itt van a városban?– kérdezek vissza, mert kár lenne olyat mondanom, hogy „tényleg van egy lányod?” vagy olyat, hogy „Nem vagy kicsit fiatal hozzá?”, de még ott van az is, hogy „Hogy ez most valami vicc?”. Sok mindent láttam már doktorként és nem olyannak tűnt, mint aki ilyennel akarna viccelődni. Eléggé őrült hely ez a város, legalábbis, amennyit ennyi idő alatt sikerült megtudnom, így szerintem érthető a kérdésem, hogy vajon itt van-e ő is. Meg eleve szeretem a gyereket, de ez most tényleg mellékes. 7-8 nap múlva szeretném akkor is újra megvizsgálni, így majd várlak akkor. Telefonon elérsz, hogy esetleg ne feleslegesen toppanj be. – újra komolyan csendül a hangom, hiszen ilyenben nem ismerek tréfát. Mindig is arra törekedtem, hogy a betegeim a lehető leghamarabb jobban legyenek. Ehhez viszont ők is kellenek, hogy betartsák azt, amit mondok. A köztes időszakban meg maximum egyszer ellátogatok ide szúrópróbaszerűen, hogy vajon mennyire nem terheli meg a kezét. Nem szoktam másokra akaszkodni. Eleve nem vagyok olyan típus, meg szerintem mások se örülnének egy levakarhatatlan és kellemetlen „bolhának”. Pár perc alatt itt vagyok, mondhatni. – gondolkozom el a dolgon, hiszen Farkaslak annyira nincs messze, de nem áll szándékomban elárul a dolgot. Mert ha tud erről a világról, akkor sokat elárulhat arról, hogy mi vagyok. Kíváncsian hallgatom azt, amit mond és mielőtt válaszolhatnék az ötletére újra megszólal. Mintha sose fogyna ki a szuszból. Tényleg nem értem, hogy miből van, mert tényleg ahhoz képest, hogy férfiból van képes sokat beszélni, de nem mintha bánnám. Viszont amikor meghallom azt, hogy az egyetemnél lakik, akkor újra feléled bennem egy gyanú, hogy esetleg még se egyszerű ember. – Gondolom, azért laksz ott, mert tanár vagy, igaz? S biztosan találni fogsz másik házat, mert sok szép ház áll üresen. – nézek rá barátságosan, majd belebújok a nadrágomba is. –S persze sétálhatunk. Egy kis esti séta még senkinek se ártott meg. Amúgy milyenek azok a lakások? – kérdezem tőle érdeklődve, hátha sikerül többet megtudnom. – Én az erdőhöz közel lakom. – adok választ végül arra, amit valószínűleg tudni szeretett volna. Sok ház terül el arra felé, így nem feltétlenül gyanakodhat arra, hogy esetleg Farkaslak az én otthonom, ha nem éppen az irodámban vagyok. – Menni szeretnél már most, vagy még maradni?- kérdezem tőle kíváncsian, mert ha menésre szavazott, akkor sietve bújtam bele a cipőmbe is, s szedtem össze a dolgaimat.
- Már iskolás. -válaszolok a kérdésére, kikerülve a pontos kor megválaszolását, mert... jó, hát na, még mindig nem sikerült teljesen megemésztenem, hogy jó eséllyel mi leszünk Naomival messze a legfiatalabbak a szülői értekezleten. Szerintem még az első osztályosok szülőijére beülve is vinnénk a prímet. - Még nincs, New Yorkban van az édesanyjával, de... épp költözőben vagyunk, szóval amint sikerül elintézni az itteni lakást, jönnek ők is. -válaszolok a másik kérdésére is, az meg fel se merül bennem így elsőre, hogy olyannak, aki nem ismeri jobban a közös múltunkat, mennyire is félreérthető, boldog, átlag amerikai mintacsaládhoz illő képet is sugallnak a szavaim. - 7-8 naptári nap vagy munkanap? -kérdezek vissza a pontosítás végett, mert ki így számolja a napokat, ki úgy, de azért nagyon nem mindegy, a telefonos előre-bejelentkezésre pedig csak bólintottam. - Rendben, akkor szerintem aznap reggel odacsörgök, hogy hány óra körül érsz rá. -feleltem, úgy is minden reggelem azzal indult, hogy a határidőnaplómban sorra vettem az aktuális napi teendők listáját, aztán jöhetett a szervezkedés-ügyintézés ezerrel, mielőtt a tényleges munkába belevágtam volna. Arra, hogy gyorsan ide ér, csak bólintottam, fél siker, Gaëlle sem lakott innen messze. Nem mint ha annyira gyakran tervezném összetörni magam, vagy a játékosaimat, csak na... - Részben. Részben pedig mert New Yorkból költöztem, és jobb szeretek megnézni egy lakást, mielőtt kivenném, mintsem utólag pofára esni. Az on-line hirdetések elég csalókák tudnak lenni... -húztam el a szám, hisz tényleg ez volt az egyik fő ok - Szóval úgy voltam vele, hogy átmeneti megoldásnak megteszi az egyetem is. Úgy sincs olyan rég, hogy még én is oda jártam... -meg koliban laktam, mellesleg meg az alagsor tényleg tiszta kollégiumi hangulat. Megvárom, hogy a dokinéni felöltözzön, igyekezve nem túl látványosan bámulni közben, amikor pedig visszakérdez, hogy most menjünk, vagy később, lassan feltápászkodok én is a padról. - Nos, ha nem szeretnél többet korizni, akkor kérek úgy 5 percet, visszaugrok az irodámba a cuccaimért, aztán részemről mehetünk. Úgy is edzeni akartam, de az most felejtős... -húztam el a szám, eléggé fájt még mindig a kezem ahhoz, hogy bármit is mozogni akarjak, mármint úgy a szimpla helyváltoztatáson kívül. - Esetleg ha nem sietsz túlzottan és van kedved, beülhetünk valahová meginni egy italt út közben. -ajánlottam fel, persze ha dolga volt vagy inkább ment volna, akkor sem sértődtem meg rajta. Egyszerűen este volt, hűvös volt, meg nem siettem haza különösebben így, hogy lefújtam a saját edzésemet.
// Köszönöm a játékot, egy élmény volt! Ezt is imádtam Viszont most itt zárnám, és ahogy megbeszéltük, megy is a kezdő nemsokára... //
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Próbálom leplezni a meglepettségemet és egészen jól is megy. Megtanultam már leplezni az érzéseimet. Majd a folytatásra már nem bírom leplezni azt, hogy ez tényleg döbbenetes, hiszen nem tűnik túl idősnek, de a mai fiatalság sokszor képes ilyen téren meglepni az öregeket. Mondhatni ilyen téren visszatértük a régi időkbe, s annyira nem is térnek kell a fiatal szülővé válás okai attól, amik akkoriban voltak. Akkor gondolom már nagyon várod, hogy itt legyek. – mondom neki egy barátságos mosoly keretében, hiszen ha tudom, hogy egy családfőről van szó, akkor nem hiszem, hogy a morfium helyett megcsókolom. Szerintem egyszerűen csak azt mondom neki, hogy legyen nagyfiú és kész. Talán még se kellene azt a vacsorát beütemezni, mert nem akarok félreértésre okot adni, meg azért sose voltam olyan, aki csak úgy ok nélkül belerondítana az amerikai mintacsaládok életébe. Megtettem már, de okkal és máshol, más valakivel. Egyszerűen csak nap. –felelek kurtán és gyorsan a dologra. Eleve nem mindig tartózkodom az irodámban és annak számos oka lehet. Így tényleg jobb, ha előtte inkább felhív. Legalább ő se fárad be feleslegesen. Az élet kiszámíthatatlan és ez igaz az orvos életre is. Rendben. – bólintok sietve, majd pedig elkezdek öltözködni. Nem szeretnék én útba lenni. Így is hálás vagyok a lehetőségért, hogy egyáltalán korcsolyázhattam, de legalább kicsit újra érezhettem azt, hogy hazatértem. Igen, ez olyan, mint amikor az ember szállást keres nyaraláshoz. Nem biztos, hogy az fogadja, mint amit a képek sugallnak. – jól ismertem ezt az érzést. Hiszen lehet, hogy nem sokat utaztam, de én se egyből keveredtem ide Dublinból. Volt egy kisebb kitérőm. Mondhatni kicsit világot láttam és közben tapasztalatokat szereztem, illetve megismertem kicsit jobban a világot. Szerettem volna még egy-két helyre elutazni és remélhetőleg lehetőségem is lesz rá, mert szeretnék orvosi konferenciákra is elmenni, de ez még a jövő zenéje. Itt leszek! – majd figyelem, ahogyan elindul a cuccaiért, én meg mire visszaér be is fejezem a pakolást, illetve az öltözködést. Még talán kicsit hamarabb is. Figyelem a koripályát és közben azon gondolkozom, hogy mikor lesz lehetőségem újra eljönni ide és élvezni kicsit a sportot. Hiszen várnak még rám a hóval borított hegyek is. Muszáj „eltévednem” kicsit a havas tájban. Miért ne, legalább beszélgethetünk egy kicsit nyugodtabb környezetben is. – vágtam rá sietve, majd pedig elindultam lassan mellette. Nem ismertem még annyira a helyet, így rábíztam a döntést. Majd, amikor már igazán későre járt, akkor búcsúztam el tőle és indultam haza, a farkasok közé… Nem volt már kedvem visszamenni az irodába. Az ottani dolgok megvárnak reggelig is.
|| Én is köszönöm a játékot és ezt is nagyon élveztem.
Már régebb óta be kellett volna toppannom, hiszen úgy terveztem, hogy a hazatértem után látogatom meg őt, de persze az élet megint közbe szólt. Először is jött Matt ajándéka, levele, majd pedig az öngyilkossága a szemem láttára. Örültem annak, hogy Rhydian ott volt, de még így is eléggé nehezen bírtam féken tartani az érzéseimet. Ő vitt haza és ő tett ágyba is, hiszen teljesen kiborultam. Egyszerűen a lábaimon alig bírtam megmaradni és a következő két napban ki se másztam az ágyból, csak ha nagyon muszáj volt. A telefonomat is kikapcsoltam, vagy legalábbis lenémítottam, mert senki társaságára nem vágytam. Bárki mondjon bármit, mert mégis úgy érzem, hogy részben én vagyok a felelős a haláláért, s miután a levelét elolvastam még inkább így gondolom. De valószínűleg az se változtatott volna semmin se. Lehet, hogy egykoron szerettem, ahogyan egy apró része a szívemnek, de a gyűlölet és a harag nagyobb volt az irányába, így lehetetlenség lett volna helyre hozni a múltban elkövetetett hibákat. Azt pedig magam sem tudtam, hogy mennyire jó ötlet az, hogy csak úgy betoppanok a múltam egy másik darabkájához, de reménykedtem abban, hogy nem fog ez is balul elsülni, hiszen még így is eléggé ingoványos talajon sétáltunk. Reménykedtem abban, hogy sikerül legalább helyrehozni a barátságunkat, vagy azt a fura és lökött kapcsolatot, ami minket jellemez. Legalábbis az új év hajnalán történt beszélgetés ezt sugallta. Rhydiannak szóltam előre, hogy átruccanok a másik városba, legfeljebb egy vagy két napról lehet szó. Ha az öcsém, Duane belement, akkor először vele találkoztam a megérkezésem után és eltöltöttem el egy kis időt, hiszen már annyira régen láttam és legalább láthatta, hogy jól vagyok, legalábbis testileg, a lelki dolgokat pedig eltitkoltam előle. Nem akartam azt, hogy aggódjon irántam. Főleg így, hogy megint külön városban élünk, de legalább egy földrészen már. Sietve indultam a Carlson Center irányába, mert biztos voltam abban, hogy itt tölti lassan mindenidejét, hiszen még mindig tart a szezon, s ahogy egyre közelebb értem már hallottam a hangját is, mire sietve nyitottam be, de ügyeltem arra, hogy ne csapjak zajt. Szerintem még a tolvajok is megirigyelhették volna azt az osonást és hangtalanságot, amit leműveltem, majd sietve teremtem mögötte, mit sem törődve azzal, hogy éppen miként nyúzza a csapatát, vagy mit magyaráz nekik. Ha esetleg játékos észrevett, akkor mutattam neki, hogy „Shh”, majd a kezem végül Jackson szemére siklott és elváltoztattam még kicsit a hangomat is. – Kukucs, megjött a húsvéti nyuszi kicsit korábban. – s igyekeztem elfojtani a kuncogásomat. – Akarom mondani, hogy meglepetés! – s ekkor egy apró kuncogás elhagyta az ajkaimat, ha pedig lefejtette a kezét arcáról, esetleg kitalálta azt, hogy ki toppant csak így be, akkor mosolyogva pillantottam rá, majd megöleltem őt, ha engedte.
Lassan a vége felé közeledik a hokiszezon, már egy hónapon belül a finish, én pedig nem mondhatnám, hogy túlzottan meg lennék elégedve a fiúk teljesítményével. Nem mint ha annyira siralmas lenne a színvonal, amit hoznak, de na, legyünk őszinték, ha végre összekapnák magukat és beleadnának apait-anyait, menne ez még sokkal jobban is. Nem értem, hogy miért fogják vissza magukat, vagy nem mernek játszani, félnek, vagy tudja a halál, mindenesetre így, hogy holnapután ismét egy meccs keretében lépünk hazai pályára, igyekszem a lehető legjobban orvosolva a problémát. A csütörtököt pihenőnapnak szánom számukra, cserébe viszont ma a lelket is kihajtom belőlük. Hiába, hogy mostanában alig vannak egyetemi óráim, a meccsekre való felkészülés miatt sokszor még munkaidőn túl is maradok, abban reménykedve, hogy nem puszta időpazarlás. Így hát csak a pálya szélén állva hol az utasításokat kiabálom be a jégre a fiúknak, hol a sípomat fújva és heves kézmozdulatokkal gesztikulálva próbálom jelezni nekik, hogy nem lesz jó, amit csinálnak... már megint nem. Épp a sípomba fújva adok jelt arra, hogy mehet tovább a játék, amikor egyszer csak elsötétül a kép, mielőtt pedig még reflexből támadhatnék, meghallom az oly ismerős hangot felcsendülni, én pedig nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el. - Ejha, ezt nevezem aztán meglepetésnek, nyuszikám. - feleltem vidáman, majd ahelyett, hogy a szemeim takaró kezeit toltam finoman arrébb, inkább hátranyúlva én is az arcát kezdtem tapogatni, vagy inkább oldalt, a füle környékét. - Nyuszi létedre elég kurták a füleid, nem mondták még? - kérdezek vissza, majd szép lassan magam is megfordulok, arrébb tolva a kezeit, hogy lássak is valamit, ha eddig nem vette volna el őket. - No és ha már húsvét, hol a tojás? Meg a kulics? - kérdeztem rá a híres-neves orosz húsvéti kalácsra, egy pár évet ő is eltöltött az országban, úgyhogy nem létezik, hogy ne kóstolta volna, vagy legalább hallott volna róla. Az ölelését viszonzom, ám aztán némi elnézést kérve fordulok ismét a pálya felé, síppal jelezve kedves csapatomnak, hogy a figyelmüket szeretném. - Már úgy is csak bő 10 perc van hátra, úgyhogy ha lehet, kéz- és lábtörés nélkül fejezzétek be a játékot, utána pedig levezetésként 250-250 fekvőtámasz és felülés mindenkinek. Ha ezzel megvagytok, akkor mára ennyi, és mielőtt még azt hinnétek, hogy nem figyelek, szólok... akit csaláson kapok, az kap még mellé 500-at, és a pénteki meccset is kispadról nézheti végig. Na hajrá! - intettem nekik, majd ha nem volt kérdés – naná, hogy nem volt, szinte soha sincs – akkor már fordultam is vissza Prim felé, az edzői pad felé intve. Ott legalább egész kényelmesen tudunk ülni, és a szememet is rajta tarthatom a csapaton. - Még nem is meséltél róla, hogy milyen volt a kis világkörüli turnétok. Mi újság az ország másik felében? Meg az Óhazában? - dobtam be az első témát, ami eszembe jutott, ha már az sms-ezések alatt is átjött az, hogy mennyire unja, hogy mindenki túlaggodalmaskodja a Teremtőjével történt balesetét, sérüléseit. Amúgy is, szemmel láthatóan kutya baja.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Fura, hogy mind a két várost más ok miatt kerülném, de most jelenleg még ide is szívesebben jöttem annyi hónap után, mint hogy újra otthon maradjak. Úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis szabadságra, egyszerűen csak menekülni akartam, hiszen nem csak majdnem meghaltam, hanem valaki meg is halt a szemem láttára és talán annyira nem is rázott volna meg, ha nem egykoron közel álló személy tette volna ezt, vagy legalábbis nem ennyire vágott volna taccsra. Minden erőmmel azon voltam, hogy legalább most ne mutassak abból semmit se, hogy mennyire nem vagyok valójában pazarul, hiszen nem sírni jöttem, hanem kicsit kikapcsolni és találkozni egy régi kedves ismerőssel, vagy valami olyasvalakivel. Már eleve vicces látni azt, hogy miként kínoz másokat, vagy miként beszél velük annyira kedvesen, hiszen ritka pillanat az, amikor így viselkedik, de úgy néz ki, hogy a fiúknak sikerül elérniük még ezt is nála, viszont legalább nem árulnak el, hiszen úgy tesznek, mintha ott se lennék, így a tervem szerencsére beválik. Attól nem tartottam, hogy cserébe pofont fogok kapni, hiszen a reflexeim még mindig feltehetőleg jobbak, mint az övéi, vagyis remélem, így valószínűleg ő kötött volna ki a földön. Szavaira elmosolyodom, de még mindig sikerül visszatartanom a nevetésemet, majd amikor elkezdi az arcomat, vagyis a fejemet tapizni, akkor picit elkuncogom már magamat, hiszen míg mások általában a kéz alapján szokták kitalálni ő inkább az arcomat vette célba. - Vannak egyedi és igazán cuki nyuszik is, akiket pont ekkora füllel szeretnek. – szólalok meg jókedvűen, majd hamarosan a kezem lekerül róla és szembe fordul velem. Még mindig mosolyogva figyelem őt, majd a kérdésére elnevetem magamat. - Tudomásom szerint még nem locsoltál meg, így a tojás se jár. Azt meg ott jó venni, mármint a hazájában és emlékeztetnélek, hogy én nem ott jártam. – felelek még mindig jókedvűen, majd hamarosan elszabadul a „pokol”. Sietve fordul vissza a srácaihoz és adja ki a feladatott. Én csodálkozva hallgatom azt, amit mond és egy pillanatra még a szemöldököm is feljebb csúszik, hiszen nem babusgatja őket, ez tény. Nem is gondoltam, hogy ennyire szigorú edző lenne. - Azért élni is hagyod őket, vagy meghalni is csak óvatosan szabad? – kérdezem tőle kicsit csipkelődve, majd követem őt a kispadhoz, miközben a fiúkat nézem, ahogyan játszanak. Régebben is sokszor néztem a játékukat, csak akkor annyi volt a különbség, hogy az edzőjük még játékos volt és az ő csapatukat figyeltem a legtöbbször, hogy miként játszanak. - Nem igazán volt lehetőségem rá, történt egy-két dolog. – harapom el a dolgot, mert nem erről kellene beszélni. – Amúgy ugye nem zavarok? Ha még kínozni akarod őket, akkor szólj és leszek a nézője, majd utána beszélgetünk. – mosolyodom el barátságosan, mert nem szerettem volna semmit se megzavarni. – Amúgy még mindig képes magával ragadni Párizs, s imádtam ott lenni. Legszívesebben még tovább is maradtam volna, de sajnos jönni kellett haza. – biggyesztem le az ajkaimat, majd egy apró barna tincset a fülem mögé simítok. – New York pedig még mindig annyira őrült, mint régen volt. Sokan élnek még ott a régiek közül is, egy-kettővel összefutottam az egyik bárban. – teszem hozzá óvatosan, majd sietve nyúlok a táskámhoz. – Mielőtt elfelejteném, ezeket neked hoztam. – s azzal egy borítékot adok át első körben, amiben régi képek vannak róla, a csapatáról, a győzelmeikről. A közös képeinket kiszedtem, hiszen nem akartam újra kezdeni a múltkori beszélgetést, se vitát. Egy képen voltam rajta, de azon még sok más barátnő is szerepelt. Amolyan csapatfénykép volt… - Veled mizus? Mióta lettél te a Kínzok királya? – kérdeztem tőle poénodva, majd picit a fiúkra pillantottam, hogy értse a dolgot.
- Lehet, de a nyuszik nagy fülekkel az igaziak. Bááár, ahogy így elnézlek, a lapátfogak is hiányoznak, meg... - hagyom félbe a mondatot, helyette inkább kissé oldalra dőlve vetek egy pillantást a feneke felé, hogy vegye a lapot. - Hát figyelj, ezen aztán ne múljon, választhatsz a férfi és a női öltöző között, zuhany az van mindkettőben, de aztán ne nekem panaszkodj, hogy nem hoztál száraz váltás ruhát magaddal. - pillantottam rá komoly tekintettel, mert ha annyira ragaszkodik hozzá, ez legyen a legkevesebb, kitelik tőlem ilyesmi húzás minden gond nélkül. Igaz, abban már kevésbé vagyok biztos, hogy eljutnánk-e egyáltalán a zuhanyzókig, ha nagyon kapálózna, vagy nem akarná, lévén csöppet erősebb mint én, de... majd meglátjuk. - Azt nem venni jó, hanem sütni, és emlékeim szerint egész ügyes vagy a konyhában. - sandítok rá, bár tény, hogy valami ritka pepecselős, macerás ennek a kalácsfélének az elkészítése. De attól még finom, tagadhatatlan. - Most szezon van, nincs idő ilyen cseprő-apró dolgokra. - legyintettem színpadiasan, aki élni meg meghalni szeretne, legyen szíves február utánra időzíteni, és nem az én dolgomat nehezíteni. Gyorsan ki is adom nekik az utasításokat, nagy fiúk már, megy nekik egyedül is. - Remélem, hogy semmi rossz. - abból kijutott bőven az elmúlt időben, meg amúgy is ráfért már Primre, hogy végre valami jó is történjen vele. - Nem, dehogy! Papírforma szerint már egy órája vége az edzésnek, csak mivel nem voltam elégedett a teljesítményükkel, úgy döntöttem, hogy ráhúzunk egy kicsit. - vontam vállat, ha csak félgőzzel hajtanak a pályán, akkor megszokhatták már, hogy kétszer annyi ideig nyüstölöm őket, nem itt kell spórolni az energiával. - Képzelem, jó érzés hazatérni az ember szülőhazájába... vagy oda, ahonnan a gyökerei származnak. - jegyeztem meg ábrándosan, mert igaz, én nem Oroszországban születtem, hanem már itt, New Yorkban, de nekem is kész kikapcsolódás volt, akárhányszor a nagyiéknál nyaraltunk. - New York jó hely, sosem lehet megunni. - értettem egyet vele - Nocsak, például? Kikkel? - kérdezek vissza, hátha éppenséggel valami közös ismerős, ami azt illeti, akad belőlük egész sok, lévén az egész csapatomat ismerte anno.... amikor azonban meglátom a borítékot, csak kérdő tekintettel veszem el tőle, majd veszem ki a benne lapuló képeket. - Wow... szinte már el is felejtettem, hogy ilyenek is vannak. - pörgettem gyorsan végig őket, csak egy-egy csoportképnél időztem el hosszabban, ahogy az ismerős arcokat fürkésztem a fotókon. - Nos, köszönöm! Maya biztos kíváncsi lesz rájuk, múltkor úgy is valami fénykép miatt rágta a fülem... - csóválom a fejem, amikor pedig visszakérdez, csak megvonom a vállam. - Minket sem kíméltek annak idején, én miért finomkodnék velük? Lehet, hogy kemény az edzés, de az ő javukat szolgálja. - magyaráztam komolyan, majd, hogy ne csak a munkáról legyen szó, én is beszámoltam kicsit részletesebben is. - Lassan vége a szezonnak... Maya már alig várja, múltkor is megkaptam tőle, hogy milyen keveset vagyok otthon. - tártam szét a kezem, mert mit tehetnék? Ez a munkám, ezzel jár... - Ráadásul így karácsony után egyfajta honvágy is előjött nála, szóval képzelheted... Amúgy más különös nem nagyon történt, megvagyok, elvagyok. - vontam vállat, mert olyan szempontból tényleg nincs sok változás, hogy időm nagy részét még mindig a munka teszi ki. Gondolom, arra meg ő sem kíváncsi, hogy napi szinten milyen az időbeosztásom, vagy otthon épp milyen filmet néztünk meg.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Egy apró kuncogás hagyja el újra az ajkaimat, majd megrázom picit a fejemet. - Nos, lehet hogy a nyuszi helyet magát az ordast hoztam magammal. – szólaltam meg játékosan és egy hasonló sokat sejtető pillantás keretében, mint amilyennek ő nézett pár perccel korábban. – Tudod néha a látszat csal. – kacsintok rá játékosan, majd újra a játékosaira téved a pillantásom. - Mit is mondtál, hogy mikor végeznek? – pillantok vissza rá ártatlanul, miközben a mosolyom egyre szélesebbe lesz. – Ha lehet kérni azt várjuk meg és véletlenül a férfi öltözőbe toloncolj be. – majd a nyelvemet is játékosan kiöltöm rá, majd közelebb lépek hozzá. – Ahhoz, hogy megfürdess még mindig korábban kell felkelned, így sok sikert hozzá. – ohh, nem hagynám magamat annyira könnyedén, de ha kell, akkor feláldozom magamat a „jó ügy” érdekében és véletlenül a fiúk zuhanyzójába sétálunk be, mert az edzőjük ilyen kis „gonoszka”, hogy megfürdeni a frissen jött jövevényt. – Majd szépen pislogok, akkor biztosan valaki majd megsajnál. – teszem hozzá még egy huncut mosoly keretében, hiszen tudja jól, hogy mire képes eme őzike szempár. - Hmm, ha jó kisfiú leszel, akkor talán kapsz olyat. – mosolyodom el barátságosan, hiszen tényleg szeretek sütni, de olyat még sose csináltam, vagy csak már túl régen. Mindegy is, hiszen Húsvét még messze van, addig sok minden történhet. - Milyen kegyetlen valaki. – nevetem el magamat, de előtte még igyekszem adni a komolyat és még egy rosszalló pillantást is kap mellé. Bár sejtem, vagyis remélem, hogy tudja, hogy az egész csak poén. Hamarosan pedig helyet is foglalunk, majd véletlenül kicsit elszólom magamat, de ilyen az én formám. - Nos, tudod jól, hogy az élet imádja csőstül hozni a bajt. – majd megrántom a vállaimat, mert arra még mindig képtelen vagyok, hogy ilyen téren hazudjak neki. Így marad inkább a „sejtelmes” fogalmazás, de az jó, ha ideáig nem jutott el az a hír, hogy egy farkas meghalt a szomszédságban. Bár fogalmam nincs, hogy mennyire szoktak elterjedni az ilyen hírek, ahogyan azt se, hogy mi lett Matt testével. Valahogy képtelen voltam még letámadni ezzel Rhydiant. - Ohhh, értem. Akkor szegény ők. Ha így kínzod őket, akkor nem csoda, ha hullák a meccsekre. – természetesen ezt se úgy mondom, mint aki ki akarja osztani őt. Inkább csak amolyan módon mondom, hogy valakinek meg kell védenie a fiúkat is. S semmi több. Nem akarok ilyenről veszekedni, hiszen fogalmam sincs az edzőségről, így kotnyeleskedni se akarok. - Igen, az volt. Tudod, régebben magam mögött akartam hagyni a múltam, az emlékeim miatt, mert fájt visszatérni, de most mégis az a hely hozta meg részben a gyógyírt a sebeimre és tényleg még hetekig maradtam volna – mennyivel jobb lett volna maradni, ha tudom, hogy Matt fejbe lövi magát előttem, akkor haza se lehetett volna ráncigálni. – de minden jónak vége szakadt egyszer. Jó érzés volt újra az anyanyelvemen beszélni. S hagyni, hogy semmi se érdekeljen, csak beszippantson a város. – áradozom tovább és láthatja a szemeimben, hogy tényleg jó emlékek jutnak most eszembe, amikor erről beszélek. - Meg se lepődök, hogy ennyire ama város pártját fogod ilyen téren. – öltöm ki rá a nyelvemet rá újra játékosan. – Ott volt Bryan, Ryan, Artyom, vagy valami ilyesmi a neve. Tudod az övét régebben is elfelejtettem. Meg még egy-ketten. Nem szoktál velük beszélni? Hiányoltak téged. – jegyzem meg könnyedén és remélem nem baj, hogy erről beszélgetünk, de kár lenne tagadni, hogy ismertem az ottani csapatát. Biztató mosollyal pillantok rá, hogy nem fogja megenni őt a boríték tartalma. - Remélem nem baj, csak most elhoztam mindegyik fényképemet és gondoltam örülnél nekik, ha lenne neked is belőle. Kicsit kiválogattam, remélem nem gond. – értheti úgyis, hogy nem az összes kép van itt, illetve úgyis, hogy a mi képeinket kivettem belőle. Fura érzés volt viszont látni minket, de ami elmúlt, azt elmúlt és nem ragaszkodhatok foggal körömmel utána. Egyszerűen csak tudni kell elengedni is, még ha eleinte fájt is, nem is kicsit… - Nos, akkor még időben hoztam őket. – mosolyodom el újra, majd egy barna tincset a fülem mögé igazítok és a pályát figyelem rövid időre. - Ebben biztos voltam, hogy okkal teszed és csak viccnek szántam azt a nevet. – adok választ a korábbi kijelentésemre, mielőtt még megenne érte. Kíváncsian hallgatom azt, amit mond, de mégis úgy érzem, hogy nem ez a teljes igazság, hogy valami megváltozott. Legalábbis a szavai ezt sugallják, de magam sem értem, hogy mi. - Akkor ezek szerint kicsit javult a helyzet köztetek? – utalok Mayás kijelentésére, bár ha ő máskép érti, akkor az már az ő dolga. - Honvágy? Lemaradtam valamiről? Elvagy? Megvagy? Miért érzem úgy, hogy ez annál sokkal többet jelent, mint amennyit elárulsz? – kérdezek vissza óvatosan és kíváncsian. Fogalmam sincs, hogy pontosa mire akartak utalni ezek a szavak, de nem is nőből lennék, ha most nem kérdeznék vissza.
- Na szép... álruhába bújt farkas, nesze neked... - csóválom a fejem, úgy tűnik, a báránybőr már túl snassz nekik, amikor azonban rám kacsint, csak röviden felnevetek. - Ó, pont én ne tudnám? - döntöm kissé oldalra a fejem, mert emlékeim szerint ő sokkal meglepettebb volt, amikor leesett neki, hogy őrző vagyok, nem egyszerű ember. Amikor pedig visszakérdez az edzés kapcsán, már épp szóvá tenném, hogy igazából nincs időkeret, rajtuk múlik, de amin meghallom, miért is érdekli ennyire, csak felciccenek szép csendesen. - Ejj, ejj... mondanám, hogy ha eleve tudnák, hogy te várod őket odabent, belehúznának, aztán rekordidő alatt lenyomnák a maradék feladatot, de... mondd nekik te, ha szeretnéd. Ha én tenném, még azt hinnék a végén, hogy rendszert csinálunk az ilyesmiből. - közöltem vele nemes egyszerűséggel, mert kétlem, hogy ennyire bevállalós lenne, cukkolásnak viszont simán jó. - Mellesleg lehet, hogy egyedül nem sokra mennék ellened, de 10-15 ember ellen lehet, hogy te se sokat tudnál kezdeni, hacsak nem akarod lebuktatni magad. - emlékeztettem erre az aprócska tényre, ráadásul nekünk se kell kétszer mondani, ha valami szivatásról van szó, ugrunk elsőre is! Még csak az sem számítana jelen esetben, hogy az edzőjük vagyunk, kaptam ám én is bőven tőlük, pláne az első hónapban, ahogy idekerültem. Bár, azóta is volt már rá példa... - Én mindig jó vagyok. - kértem ki magamnak, ám ahogy utalt rá egy sort, hogy nem épp jó dolgok történtek vele, csak elhúzom a szám. - Szeretnél róla beszélni, vagy inkább ne is érdeklődjek? - kérdeztem rá, biztos ami biztos, mert ha szeretné, nekem nyugodtan elmondhatja, meghallgatom, még ha segíteni nem is biztos, hogy tudok, ellenben ha mindenki ezzel nyaggatja, képzelem, hogy a háta közepére sem kívánja az egészet. Ez bizony csak rajta áll, én nem fogom erőltetni. - Akkor miért nem maradtál még? Nem mint ha zavarna, hogy visszajöttél, de érted... gondolom, hogy nem lett volna olyan bonyolult megoldani, meg a pénz szűke miatt sem kell különösebben aggódnotok. - nem mint ha valaha is vájkáltam volna az anyagi dolgaiban, de tekintve, hogy vérfarkas, és majd’ 100 éves, gondolom, bőven volt ideje spórolgatni, gyűjtögetni. - Jó lesz az, csak a hangsúly van máshol. - mosolyodok el, ahogy meghallom egykori orosz csapattársam nevét, majd ki is javítom, hogy ejtette mindig... igaz, megértette ő akárhogy, volt ideje hozzászokni, hogy milyen nyelvtörő a néve az amerikaiak számára. - Igazából nem sűrűn, de... valamikor majd felhívom őket, hogy mi újság feléjük. - jegyeztem meg halvány mosollyal a képemen, mert... ők is hiányoznak, meg az egész csapat, a meccseink, az edzések, a közös ökörködések... De sajnos a balesetem miatt, ha a városban maradtam volna, sem lennék ugyanúgy a része mindennek, mint azelőtt. - Jaj nem, dehogy is! Örülök neki. Igazából túl sok fényképem sosem volt, anyám az aki olyan lelkesen gyűjtögette őket. - no meg nagyanyám, a válogatásra meg hogy is lehetne panaszom? Több hónapig volt Prim a fotósunk, képzelem, hogy egy egész doboznyi képe lehet még valahol, nem csupán egy borítéknyi... Nem is várom el, hogy mindről másolatot készíttesen. Igaz, az feltűnik, hogy a közös képeket is kiszedte közülük, legalábbis, hogy még csak véletlenül sem került egy se közéjük, de végül ezt is szó nélkül hagyom. - Reméltem is. - pillantottam fel rá, ahogy visszacsúsztattam a képeket a borítékba, mielőtt még megsérülnének, aztán csak hümmögtem párat a következő kérdés hallatán. - Mayával igazából mindig is egész jól kijöttünk... kivéve, amikor huszadszor akarja megnézetni velem ugyanazt a rajzfilmet, de na... - teszek hozzá nevet is a biztonság kedvéért, amikor pedig a semmitmondó kis válaszomra kész kérdéstenger zúdol rám, csak némileg megszeppenve kapom fel a fejem. - Mert túl akarod bonyolítani? Vagy mert mást vártál? Azt azért nem mondom, hogy minden szép, minden jó, mert... nem az. - nézek rá kissé gyanakodva, hogy mit kell ezen úgy kiakadni, de aztán inkább mesélek - Vagy nem is annyira honvágy, mert nem akar visszamenni az előző nevelőszüleihez, csak... ő azt hitte, hogy ha idejön hozzánk New Yorkba, akkor egy csapásra egymásba szeretünk az anyjával, összeházasodunk, aztán élünk boldogan, mint valami mesében, de ez a valóság, és nem a Disney univerzum, szóval... kissé letört a lelkesedése. - tártam szét a kezem, mielőtt visszaejtettem volna a térdemre őket.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Így sokkal izgalmasabb, nem? – kérdezek vissza mosolyogva, s egy aprót még alsó ajkamba is beleharapok, majd elnevetem magamat az újabb kérdésén. Kérdésére csak egy sokat mondó pillantással felelek, hiszen mind a ketten tudjuk erre a választ, így kár lenne eme költői kérdésre szavakkal választ adni. - Pedig lehet, hogy ezzel jobb teljesítményre sarkalnád őket, nem gondolod? – kérdezek vissza játékosan, majd amikor meglátom a pillantását. Igen, azt, amelyik azt sugallja, hogy nem merem, akkor csak kikerekednek a szemeim – Ohh, szóval nem merem? Akkor ide nézz! – szólalok meg kissé durcásan, hiszen tudja, hogy mekkora őrültségekre vagyok képes. – Fiúk, egy kis figyelmet kérnék! – üvöltöm el magam, majd egy huncut mosoly keretében pillantok a jó öreg régi ismerősömre. – Ha valaki rekordidő alatt véghez viszi a mai feladatot, akkor jutalomban részesül. Viszont ha az egész csapat is megdönti a rekordot, akkor büntetést szabhat ki az edzőre az egész csapat, amit teljesítenie kell. – majd egy önelégült mosoly keretében paskolom meg játékosan Jackson mellkasát. – Nos, remélem elégedett vagy. – s ártatlanul pillantok fel rá. Tudom, hogy az ő részéről nem volt szó, de nem is én lettem volna, ha nem teszek így. Kell neki úgy néznie, hogy „úgyse mered nézéssel”. Most megkapta a magáét. - Pff, ebben igazad van. Van köztük más őrző is, mert farkast nem érzek. – jegyzem meg könnyedén, hiszen csak tudja, hogy kikből áll a csapata. Így legalább tudom, hogy kikkel nem kell annyira vigyáznom, ha esetleg valamelyik fiúka tényleg rekordot akarna dönteni. Bár nem hiszem, hogy annyira csábító ajánlat lennék. Főleg, hogy semmi konkrétumot nem mondtam. - Még szerencse, hogy jól megépítették ezt a csarnokot. – vágok vissza ártatlanul a szavaira. Még, hogy mindig. Néha olyan tud lenni, mint a kisördög, de ennek ellenére remek társaság tud lenni, még akkor is, amikor olyan, mint egy nagycsecsemő, mert éhes. - Tényleg érdekel, vagy csak jófejségből kérdezed? – kérdezek vissza, ami talán érthetetlen jelenleg, mert régebben meg se fordult volna a fejemben ezt a kérdést feltenni, de annyi minden történt velük az elmúlt hónapokban, hogy talán még se annyira meglepő, hogy megkérdezem ezt. Ha tényleg érdekelte őt, akkor kicsit hadarva, de elmondtam, hogy mi történt a visszatértünk után. Nem vágytam sajnálatra, egyszerűen csak bíztam benne, meg ő látta azt is, hogy mi történt akkor, amikor majdnem meghaltam, így valószínűleg ő érti a leginkább azt, hogy miért érintett a történtek ellenére is eléggé szarul. Nem lehet csak úgy eltörölni senkit se, akit egyszer igazán szerettünk… Senkit… - Mert a másik városból se távozhatunk csak úgy szó nélkül és Rhydian élete itt van, vagyis ott. Egyedül meg nem szerettem volna maradni, az már nem lett volna olyan. – szólalok meg sietve, hiszen ha Rhydian szeretett volna maradni és megoldható lett volna, akkor biztosan maradtunk volna. Jó volt az év első három hetét távol tölteni mindentől. S gondolom neki is, viszont vannak kötelezettségei, amik alól nem bújhat csak úgy ki. – Talán még majd visszamegyünk oda, vagy elutazom én rövid időre, hiszen én csak egy aprócska porszem vagyok a város kavalkádjában, majd eldől, hogy mi lesz. - rántom meg a vállaimat. - Hiába éltem ott, még mindig nem könnyű. Azt hiszem picit berozsdásodtam. – nevetem el magamat, hiszen régebben se ment könnyedén az orosz barátunk nevének kiejtése, de szerencsére nem csak én bénáztam mindig el, így már megszokta a furán kiejtett nevét is. - Annyit viszont elárultam, hogy edző vagy és bolondítod a nőket. – természetesen az utolsó nem volt igaz, de nem bírtam megállni, hogy ne húzzam az agyát. Mindenki tudta, hogy viharos volt a kapcsolatunk, így talán nem is volt meglepő, hogy azóta már külön utakon vagyunk a régi ismerősök számára. – Üdvözölnek. Mielőtt még elfelejteném átadni, meg egy nagy ölelést is küldenek. – teszem hozzá sietve. - Köszi, én nem vagyok ő, de mégis sok képem van rólad, rólatok. – nevetem el magamat, hiszen szép dolog, hogy azt mondja, hogy csak az édesanyja gyűjtötte a képeket. Azt hiszem neki is mondtam múltkor, hogy a legtöbb kép megvan, csak nem voltak eddig előhívva. De most kivételt tettem, mert bíztam abban, hogy örülni fog nekik. - Nem is olyan vészes, a mesék jók. Legalább újra élheted a gyerekkorod, bár, te sose nőttél fel igazán. – de tényleg. Ő olyan néha, mint Péter Pán, aki sose nőtt fel. A válaszán felhúzom picit a szemöldökömet, majd egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, de mielőtt megszólalhatnék elkezdd mesélni, mire kíváncsian hallgatom őt, majd megrázom picit a fejemet. – Állj, légyszi! – vágok közbe, majd egy pillanatra elgondolkozom. – Most a honvágyat nem magadra értetted? Meg miért lenne a lányodnak honvágya, ha nem is akar visszamenni? Ez most csak számomra tűnik zagyvaságnak és olyannak, mintha valamiről el akarnád terelni a szót? Na, meg kicsit nyugodtabbnak is tűnsz. – nem akarom az ebet a karóhoz se kötni, de azért farkas vagyok és jól szimatolok, majd végül kicsit közelebb csúszok hozzá, s megfogdosom az arcát, majd ha hagyja akkor a haját is megbirizgálom. - Ha tudom, hogy most éled a hippi korszakod, akkor hozok neked Párizsból fésűt. Vagy esetleg csövesnek akarsz öltözni idén? – kérdezem tőle játékosan, s nem bírom megállni nevetés nélkül se. – Az otthoniak mit szóltak eme kinézethez? Mármint tudod Nonó, vagy neki még mindig mindegy, hogy miként festesz? – kérdezem kíváncsian, hiszen mégis csak egy fedél alatt élnek, aztán ki tudja, hogy mekkora a harci helyzet otthon. Főleg, ha kiderült, hogy miattam hasonlít Csubakkára. – Amúgy van egy rossz hírem, hogy Csubakka szerepéről lekéstél, de halljuk mit kérsz cserébe, hiszen nyertél. – adom meg magamat, s még megadóan a kezemet is feltartom.
- Hékás, nem egy rakás kutyáról beszélünk, hogy csak jutalomfalat ellenében hajlandóak bármit is felmutatni. - kértem ki a csapatom nevében is, de ha már jobb teljesítményre sarkallás, igazán elegendőnek illene lennie a kupagyőzelemnek, vagy ha ilyen magasra nem is tesszük a mércét, legalább a meccs előtti pihenőnapért összekaphatnák magukat, igazán... - Nem hát. Nyuszi vagy, McFly. - idéztem a híres filmből, utalva a mostani belépőjére is, arra meg, hogy vissza is kérdez, csak egy lesajnáló pillantással cukkolom tovább. Miért, mered...? Csak egy lépést hátrálva, bajszom alatt somolyogva hallgatom végig, ami műsort levág a fiúknak, a háta mögött „asszisztálva” a lelkes beszéde mellé... amikor a jutalmat említi, csak rá mutatok, hogy a csapatom is vegye a lapot, amikor azonban szóba kerül az, hogy esetleg az én szivatásom is ott lehet a díjak között, mint főnyeremény, nos... az ujjamat a nyakamhoz illesztve, majd szép lassan elhúzva utalok rá, hogy csak próbálják meg, és addig éltek. - Hogy én? Teljes mértékben. - vigyorgok vissza Primre, mert ő még nem tudja azt, amit én, hogy már hány órája hajtom csóri srácokat a jégen, szerintem annak is örülnek, ha bírják szuflával a feladat végéig, nem hogy még itt rekordokat döntsenek. Azt inkább az edzés elején szokás, nem a végén. Mindenesetre azért a zsebembe nyúlva elővarázsolom a stopperem, elindítva, mielőtt szó érné a ház elejét. Másfelől meg imádtam, hogy ennyire hasonló személyiséggel áldott... vagy vert meg minket az élet, nézőpont kérdése, mert bár egymást nehezen viseltük hosszú távon, de legalább egész jó érzékkel sikerült rátalálni a gyenge pontjaira. Mint mondjuk a fordított pszichológia. - Az egy másik csapatomban volt, csak egész hamar lemorzsolódott tőlünk. Tudod, a mai fiatalok, nem bírják úgy a kiképzést. - utaltam Harrisre legyintve, amennyire bosszantott régebben, hogy pont Naomi akkori pasijának voltam az edzője, mára már szinte esembe sem jut, hogy bizony ő is volt már ezen a pályán. - Ugye? - paskolom meg a hátam mögött a palánkot, amikor azonban visszakérdez, csak kissé megrökönyödve pillantok rá. - Ez meg milyen kérdés már? - csóválom a fejem, de mielőtt válaszolhatna, már folytatom is - Azért, mert érdekel. Ha csak jófejségből tenném, inkább nyomnék a kezedbe egy szelet csokit, mondván rád férnek a boldogsághormonok, aztán közölném, hogy fárassz mást vele. - és mivel láthatja, hogy csoki sehol, így reménykedek benne, hogy nem fogja félreérteni, mert valóban érdekel. Amikor pedig elkezdi darálni, hogy mi a helyzet, a korábbi poénkodásnak nyoma sem marad az arckifejezésemen, mert... - Húha... hát ez elég kemény. Részvétem. - jegyzem meg csendesen, mert akármennyire is szerette vagy utálta, attól még a Teremtője volt, aki farkassá változtatta, szóval nem elhanyagolható személy az életében. Annyira meg már ismertem, hogy nem azért mondta, mert pont az én sajnálatomra vágyna. - Mondjuk az is igaz... - értek egyet vele egyet, hisz hogy is felejthettem el a Teremtőjét... amikor azonban szóba kerülnek az egykori csapattársaim, egészen jó kedvre derülök ismét. - Azt nem csodálom, a francia után nem túl könnyű az orosz. Bár fordítva sem, én is mit össze kínlódtam a suliban a kiejtéssel... - emlékszem, a tanáromat mennyire ki tudtam akasztani a jó kis darabos, szlávos akcentusommal, az elvált duruzsolós francia helyett... - Milyen kedves tőled. Képzelem, hogy fogadták, pont őled. - pillantottam rá - És mondanám, hogy én is ölelem őket, de... gondolom csak ezért nem mész vissza, úgyhogy majd bepótoljuk, ha arra járok legközelebb. - tettem hozzá, a mentegetőzésére meg csak legyintek. - Még jó... mégiscsak a fotósunk volál. - hülyén is venné ki magát, ha annyi hét, hónap után alig lene pár képe. Amikor megállít, csak kissé értetlenül nézek rá, de azért abbahagyom a magyarázkodást, hogy amikor ismét visszakérdez, csak néhány heves kézmozdulattal jelezzek, hogy kissé sikerült félreértenünk egymást. - Neeem, dehogy is, nekem miért lenne? Lassan egy éve itt élek. Maya meg.... na jó, a honvágy tényleg nem a legjobb kifejezés, csak nem tudom, van-e rá másik, találóbb... Nem is annyira New York hiányzik neki, inkább az az életforma, vagy családi kép, amit eddig látott. Vagy valami hasonló, nem sosem voltam nagy pszichológus... - vontam vállat, arra meg, hogy nyugodtabbnak tűnök, mit mondhatnék? Az is vagyok, már ami az otthoni dolgokat illeti, a munka kapcsán meg rágom tovább a kefét, hogy milyen eredménnyel fogjuk zárni a szezont. - Csak nem tréfarépát reggelizett valaki? - kérdezek vissza a cukkolódására, amikor meg szóba kerül Naomi, csak megvonom a vállam. - Akárcsak te, ő is elhalmoz hasonlóan kedves bókokkal. - felelem diplomatikusan, mert inkább nem adok Primnek további ötleteket a vérszíváshoz, elég kreatív maga is, amikor azonban a Star Warssak jön nekem megajándékozom egy csúnyább nézésemmel. - Nevess csak, hiába, te még nem tudod azt, amit én. Ha végeztek a fiúk az edzéssel, elárulom, sőt, kirándulunk is egy rövidet a városban, de addig hadd egyen a kíváncsiság. - húzódott ördögi mosolyra a szám, és nem kellett nagy emberismeret hozzá, hogy rájöjjön, jó eséllyel nem fog tetszeni neki, ami rá vár.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Egy szóval se mondtam ilyet. Inkább csak egy kis pluszösztönzést értettem alatta. Néha kell a változatosság és a meglepetés is néha eléggé jó tud lenni. S szerintem ez ilyenkor sincs másképpen. Ha jól rémlik nálatok is bevált. – billentem oldalra a fejemet mosolyogva, hiszen eleinte fotósként keveredtem edzésekre, majd később úgy, mint barátnő, vagy akár egy-egy meccsre is ez volt igaz. Csak hát idővel egyre jobban beleláttam a kulisszák mögé, így tudtam jól, hogy néha őket is ösztönözni kellett, hogy még jobban játszanak. - Te akartad, de reklamációt nem fogadok el! – mosolyodom el, majd egy pillanatra mindenki figyelmét magunkra vonom. A szavak könnyedén hagyják el ajkaimat, mintha nem is ez lenne az első alkalom, hogy ilyet teszek. Biztos vagyok abban, hogy mögötte, vagyis mellettem mutogat valamit, de nem fordítok rá figyelmet. Csak annyit teszek még hozzá. – Bármit is mond, vagy mutatott ne figyeljetek rá. Garantálom, hogy megkaphatja a büntetést. – majd picit hátba is veregetem Jacksont, hogy ezt nem fogod megúszni. – Ha ellenállsz, akkor megfürdetlek a hóban. – suttogom a fülébe, majd egy ártatlan mosolyt villantok rá, a fiúknak pedig intek, hogy hajrá, mert megy az idő, hiszen a stopper is elindult. - Vagy csak te vagy túl vérmes. – mondom ki egy kisebb sóhaj keretében, de az egész csak játék. Oldalra billentem a fejemet, majd úgy figyelem a fiúkat. – Azért van egy-két jó falatnak tűnő is köztük. Talán majd meg is kóstolom őket– ezt se komolyan mondom, de nem is én lennék, ha nem mondanék ilyeneket egy ilyen helyzetben. Csöppet se gondolom komolyan, de majd eldől, hogy mennyire bírják szuflával a dolgokat. Csöppet se gondolom komolyan, de majd eldől, hogy mennyire bírják szuflával a dolgokat. - A végén még rád zuhanna az egész. Szép kis halál lenne. Edző, aki az életét áldozta a csapatért. – sunyi mosolyt kap cserébe, majd hamarosan kicsit komolyabb vizekre evezünk. Ez annyira jellemző ránk. Egyik pillanatban nevetgélünk, a másikban pedig tisztára komoly és néha csöppet se szívet melengető téma kerül szóba. A kérésére kicsit feljebb szökik a szemöldököm, mert szerintem jogos volt az elmúlt hónapok történései óta az egész. Ott volt a tisztásos dolog, majd a sok özönvíz, ami még utána történt. Nem hiszem, hogy túl sok jó emlékkel szolgálnának neki az utolsó találkáink. Bár annyiszor nem is találkoztunk. Egyszer elsétált, majd betoppant, utána meg összekapart… Szóval ja, elég szép a lista. Amikor pedig látom, hogy nem viccelt, akkor elmondtam neki. Lehet néha sietve, lehet néha kicsit elfulladó hangon, de csak végig mondtam. Nem pillantottam rá, nem akartam, hogy lássa a fájdalmat a szemeimben. Főleg azok után nem, hogy látta, hogy mi történt akkor, amikor majdnem meghaltam. Elárulta, hogy látta, így nem kellett túlzottan magyarázkodnom. A részvét dologra csak bólintok, hiszen kár lenne bármit is mondani, majd óvatosan pillantok rá. - Gondolom meg lehet a véleményed Matt-ról, főleg azok után, amit láttál. S fura módon az újjal se jöttök ki valami fényesen. – mosolyodom el a végére, hiszen tisztán emlékszem arra, hogy Ryhdian se rajong érte, s szerintem Matt se csípte. Főleg, ha tudta, hogy mi történt esetleg a faházban vagy utána köztünk… A sors fura fintora. - A francia gyönyörű nyelv és érzéssel kell beszélni. – szólalok meg viccelődve, hiszen szerencsére hamar sikerül vidámabb témát találnunk a csapattársai lévén egészen a nyelvórákig. – Ha ez megnyugtat én nem ültem bent egy nyelvórán se. A világot jártam és úgy ragadtak rám a szavak. – szólalok meg ártatlanul és picit még a vállamat is megrántom, mintha nem lenne nagydolog az, hogy 25-nél többnek nem nézek ki, de amúgy meg már bejártam a világot. - Örültem nekem. Sőt, még valami buliba is meghívtak. Ismersz, hogy már akkor is beloptam magamat az ő szívükbe is. – fura módon tényleg jól kijöttem velük és sokat hülyültünk, meg a csínyekbe is simán bele lehetett rángatni. – Ha esetleg arra tévednék, akkor majd átadom az ölelést. Persze csak akkor, ha megelőznélek. – mosolyodom el, mert szerintem én még mindig könnyebben utazok, mint ő. Nekem nem kell engedélyt kérnem, neki meg gondolom kell, vagy tudja a bánat. Nem vagyok ennyire otthon az ő rendszerükbe, se az itteni szokásban. Tudom, amit tudnom kell és nekem ennyi bőven elég. - Igen, s emiatt sok titkos fotóm is van. – paskolom meg a borítékot, hiszen abban is talál olyanokat, amik a kulisszák mögött történteket örökítette meg. Örültem annak, hogy nem nyúltam mellé, s a kiszedett képeket pedig másik borítékba raktam és elpakoltam egy dobozta a szobámba. Tényleg nem értem, hogy most akkor kinek volt honvágya, vagy éppen mi van. Pedig ritka az, amikor össze tud valaki zavarni, de most neki sikerült. Kíváncsian várom a válaszát, majd szép lassan összeáll a kép. - Még mindig harci helyzet van otthon? Szerintem már az is segítene neki, ha nem ölnétek egymást Nonó-val, már ha lehet ezt mondani. Elhiszem, hogy nem könnyű, de szerintem, ha mind a ketten akarnátok, akkor képesek lennétek túllépni a múltban elkövetett bakikért. Na, meg ha nem bakiztok, akkor mi se találkozunk nagyvalószínűséggel. – bököm meg picit a mellkasát mosolyogva. Nonó is imádnivaló, legalábbis szerintem igazán szeretetre méltó teremtés. Jackson meg tényleg tud idegesítő lenni, de ha valamit nagyon akar, akkor nem kell félteni. Na, meg ő is tud úriember lenni. - Ez jön zsigerből, ismersz. – rántom meg cuki pillantások közepette a vállaimat hozzá. Nem kell nekem semmi tréfarépa, meg semmi édesség. Alapból képes vagyok erre, főleg akkor, ha róla van szó. - Ő minek nevezett el? – kérdezem kíváncsian, hiszen tényleg érdekel, hogy milyen kedves neveket kaphatott tőle, de remélem, hogy azt nem árulta el, hogy egy velem között fogadás miatt néz ki úgy, mint egy kissé kopasz Csubakka. - Gonosz vagy, mondták már? Remélem valami frappánssal fognak megjutalmazni téged a csapatod. – s alig, hogy ki mondom ezt valaki elüvölti magát „Carter edző, végeztem!” Sietve kapom felé a fejemet, majd picit oldalra döntöm. Okom nem lehet panaszra, majd kíváncsian pillantok Jacksonra. - Halljuk az ítéletet, de nem ér csalni. – mondom neki játékosan, majd türelmesen várok arra, hogy mit fog mondani, hogy nyert vagy nem, de ahogy a látom a többiek újra rákapcsolnak, mire egy gonoszkás mosoly kúszik az arcomra.
- Aham, én is így mondanám... - csóválom a fejemet, arra meg, hogy nálunk hogy volt, inkább nem mondok semmit. Az se tegnap volt, az biztos, meg igaza is van, önbizalma is, minek adjak neki még többet azzal, hogy még be is ismerem? - Apróbetűs rész, mi? - kérdezek vissza, de legyen, hadd alkosson, ha annyira szeretne. Igaz, én naiv, hogy is hihettem, hogy nem fogja észrevenni, amit a háttérben művelek? Csak egy vidám nevetéssel veszem tudomásul, hogy lebuktam, igaz, a csapatom attól láthatja azt a tekintetemben, amit az előttem magyarázó hölgyemény nem – csak próbálják meg, és nem lesz benne sok köszönet. - Úúú, rettegek! - felelem a hóban fürdetésre, azt meg csak gondolatban teszem hozzá, hogy ahhoz előbb nem ártana majd elkapnia, és ha jégre lépek, akkor nemigen ér a nyomomba egyhamar. Persze, tudom, örökké én sem tanyázhatok ott... - Héhéhé! Csak ne kóstolgasd őket meccs előtt, mert ha miattad lesznek olyanok meccs előtt mint valami agyonnyúzott felmosórongy, akkor megeszlek reggelire. - fenyegettem komolytalan szavakkal, ám igenis komolyan gondoltam azt, hogy ha lefárasztja itt nekem a kelleténél jobban bármelyiküket is... hát, akkor morcos leszek. Amúgy meg hülye lennék itt ajánlgatni neki bármelyiküket is, vagy fordítva, nem vagyok mazochista. - Annyira nem újdonság a pályán ez a kicsi-a-rakás játék, pláne egy-egy győztes meccs után... Szép halál lenne, az fix. - jegyzem meg diplomatikusan, mielőtt áttérnénk arra, hogy mi történt a Teremtőjével, én pedig egész ledöbbenve hallgatom. Mert igaz, én találtam rá, hogy amit sikerült kiderítenem utólag az erdei ház közelében, azokat is megosztottam Rhyddel, de... nem hittem volna, hogy ennyire el fog még itt durvulni a helyzet. - A véleményem az valóban megvan róla, ami azt illeti... Rhydian meg... hát, mindenkivel úgy sem lehetünk puszipajtások, nem? - kérdezek vissza, bár gondolom, fordított helyzetben én se lennék túl nagy bizalommal senki iránt, aki a kölyköm körül sündörög. Bele se akarok gondolni, mi lesz még itt akkor, ha Maya egyszer elkezdi a pasizást... Háború. - Ezt úgy mondod, mint ha az orosz nem lenne legalább olyan szép. - kérem ki magamnak komolytalanul, mert amilyen rettentő, világuralomra törő hangzásúnak harangozza be a média, azért ez is meglepően szép és lágy is tud lenni. - Szerintem az sokkal hatásosabb, mint a nyelvórák. Én is többet tanultam a kanadai csapattársaktól, mint a gimis franciaórákon. - vontam vállat, aztán lehet, ha megszólalnék, Prim a falat kaparná kínjában, de inkább meg se szólalok, épp ezért. - Látom, akkor nem sokat változtak. Remélem, legalább jó buli volt. - mosolyodok el, majd vetek egy újabb pillantást a borítékra, ahogy ő is megpaskolja. Látom, ezzel a honvágy dologgal sikerült rendesen megkavarnom, így csak legyintek egyet, hogy inkább felejtse el, annyira nem lényeges. De amint megteszem, már kapom is az újabb kérdéseket, és te jó ég, érzem, hogy forrósodik a talaj a talpam alatt, ha ebben a mederben halad tovább a csevegés. - Harci helyzet, körülöttem? Mikor nincs? - vetek rá egy sokatmondó pillantást, mert jól ismeri ezt az oldalam, jutott neki is belőle dögivel, de a jótanácsokra nem is mondok inkább semmit, csak a földet pásztázom a tekintetemmel, egész addig amíg mellkason nem bök. - Jah... - felelem szórakozottan, csak hogy mondjak is valamit, inkább lépjünk tovább arra a témára, hogy gúnyolódik rajtam, amikor az ő fogadásának köszönhetem a mostani kinézetem. - Igen, nagyon is. És miért nem kérdezed meg őt, ha olyan kíváncsi vagy rá? Én saaajnos elfelejtettem. - tárom szét a kezeimet ártatlan tekintettel, arra meg, hogy gonosz vagyok, csak büszkén kihúzva magam bólintok. - Naná! Ha tudnád hányszor... - teszem még hozzá, amikor meg meghallom az egyik játékosom kiáltását, csak felé fordulok, és kiáltok is vissza - Nagyszerű, Jakowsky, akkor levezetésnek mehet a 100 guggolás is a győztesnek! - még intek is neki, hogy csak hajrá, majd azzal vissza is fordulok Primhez - Nos, hol is tartottunk? Ja igen, az ítélet... Komolyan most lőjem le a poént, előre? - nézek rá kissé csalódottan, hisz a helyszínen jobban ütne, de... - Hát jó, legyen. Ha a fiúk végeztek, akkor elmegyünk valahová kettesben... Egészen pontosan fodrászhoz, hajvágás végett. - túrok bele a sajátomba, mert nem is tudom, volt-e már ilyen hosszú korábban, de mivel nem ehhez vagyok szokva, elég idegesítő, alig várom, hogy megszabaduljak tőle - Utána pedig te jössz. - formálok a kezemmel ollót, téve néhány nyissz-nyissz mozdulatot vele. A hajánál. Úgy áll magasságban. Ezzel legalább nem lehet úgy csalni, mint a hajfestéssel, hogy ha nem tetszik, két nap múlva visszafesteti.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Várható volt, hogy nem fogok megfutamodni és az apróbetűs dologra csak ártatlanul megrántom a vállaimat, majd pedig mehet is a show. Nem érdekel, hogy miket alkot a hátam mögött, hiszen ennyire már ismerem, hogy biztos vagyok abban, hogy nem fapofával hallgatta végig az egészet, főleg akkor nem, amikor az ő megbüntetése kerül szóba. De azt nem tagadom, hogy nem kizárt így jobb, hogy nem láttam a pantomim előadását. - Ohh, pedig jobban tennéd, hiszen te sejted azt, hogy mennyire ördögi tudok lenni. – pillantok rá angyalian, hiszen tényleg lennék megetetni vele a havat is, ha arra kerül sor. Arról nem is beszélve, hogy belőle építeni hóembert, igazán szórakoztató lenne. - Azt azért megnézném, hogy miként ennél meg reggelire, de ha az emlékeim nem csalnak, akkor rád se volt sose panasz meccs előtt, amikor előtte nap megettelek. – jegyzem meg picit durcásan, hiszen még a feltételezés is fájó. Nem akarok én senkinek se ártani. Na, meg a sportemberek nem szoktak ilyentől csak úgy kifáradni, vagy ha igen, akkor ott már eleve valami gond van, legalábbis véleményem szerint. Amúgy meg nem értem, hogy min akadt fel ennyire, hiszen a tisztásos eset után kiderült, hogy ő már eleve tovább sétált, s boldog valakivel, akkor meg mi a gond? Nekem nem járhat ki egy kis szórakozás? Hmm, pedig itt lenne az ideje kicsit kirúgni a hámból. - De az még se egy tető, de szólj, ha tévednék. – mosolyodom el, majd megrántom újra a vállaimat, hogy igen az lenne, de legalább kapna valami emlékművet is biztosan, hiszen a csapata elméletileg imádja, akkor mi gond lehet? Nem hiszem, hogy túl sok baj lenne, de sose lehet tudni. A véleményére csak bólintok, majd egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Valóban, nem lehetünk mindig mindenkivel jóban. – de fura dolog, hogy se ő, se Alec nem igazán kedveli Rhydiant, mintha az ő hibája lenne az, ami velem történt. Nem ő rohant neki Matt-nek, hanem én, mint valami őrült, így az én hibám. Meg amúgy se lehet mellettem a nap 24 órájában. - Ne vedd sértésnek, de szerintem a francia szebb. – jegyzem meg könnyedén, hiszen ahogy mondani szokták mindenkinek a szíve a saját anyanyelve felé húz, így nem csoda, hogy ezt állítom. Attól meg nem tartok, hogy ezzel esetleg a lelkébe gázolnék. - Nem kizárt, de ha igazán meg akarsz tanulni egy nyelvet, akkor szerintem rövid ideig az adott országban kell élnie az embernek. – pillantok rá mosolyogva, hiszen elég sok helyen jártam már ahhoz, hogy ezt kimerjem jelenteni. Természetesen senki se egyforma és mindenki másképpen tanul nyelveket, de szerintem a leghatásosabb ez a módszer. Csak bólintok, de nem felelek már rá semmit se. Kár lenne, illetve nem akarok még több dolgot esetleg előcsalogatni, ami a hozzájuk kapcsolódó emlékképekben rejtőzik. - Ez igaz, te imádod mindenki életét bearanyozni és feldobni, hogy nehogy unatkozzon. – s mellé még egy grimaszt is vágok, de nem is firtatom tovább ezt a dolgot, hiszen felesleges lenne. Már nem az én dolgom, ha valamit el akar mondani, akkor elmondhatja, hiszen itt vagyok. Még akkor is, ha esetleg még mindig nem sikerült teljesen helyre ráznunk a barátságunkat. - Mert tőled akartam hallani, de akkor inkább hagyjuk. Meg nem akarom ilyenekkel zaklatni őt. – adok sietve választ, hiszen azóta nem is nagyon beszéltünk. Fogalmam sincs arról se, hogy Jackson esetleg beavatta-e, hogy mi történt velem vagy nem. De ez már nem túlzottan rám tartozik. Ez az ő életük, s ők döntik el, hogy mit osztanak meg egymással és mit nem. - De Carter edző, nem erről volt szó! – tárja szét a karjait bosszúsan, majd egy kisebb bosszankodás közepette neki lát a dolognak, én pedig Jacksonra pillantok. – Milyen dolog ez, hogy megbünteted azért, mert jó volt. Nem ér csalni… - rázom meg még a fejemet is, majd visszafordulok a játékos felé és kicsit talán hunyorgok is, ahogyan jól szemügyre veszem a fiúcskát. Hmmm, talán egyszer véletlenül még össze is futok vele. – Legalább lenne esélyem még megszökni? Esetleg előtte leinni magam? – kérdezek vissza ártatlanul, mert nem sok jóra számítok. Végül kíváncsian fürkészem és várom a folytatást, majd egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat. - Nem értem, hogy mi a bajod a hajaddal. Lehet, hogy még Bozont szerepét is megkapnád, meg így legalább elvegyülhetsz az egyetemisták között. – kuncogom el magam, de amint meghallom a folytatást a torkomon akad a dolog. A szemeim kikerekednek és úgy nézem őt. – Ez most csak valami vicc, ugye? Miért is vágatnám le a hajamat?! Ez övön aluli kérés! – mondom neki még mindig döbbenten. – Nincs az a pénz, amiért levágatnám! – nem, ez csak valami rossz tréfa lehet, hiszen mire megnő megint… Nem, az túl hosszú idő lenne. Bár már van hajfelvarrás, de akkor is… Nee, ezt ő se gondolhatja komolyan. – Megvesztél? – bukik ki belőlem a dolog, de már én is megtanulhattam volna, hogy az ördöggel ne fogadjak…
- Tudom, tudom... volt szerencsém megtapasztalni. - csóválom a fejemet az angyali pillogására, tudom, hogy képes lenne rá, de... akkor sem akarom. Nem, nem és nem. Nincs az a pénz, hogy ilyesmit hagyjak. Arra meg csak egy vállvonással reagálok, hogy mi miket műveltünk meccs előtt, mert... azért max. az én edzőm feje fájt, vagy az enyém, ha túlzottan lefárasztott, de most fordított a felállás. Az meg a másik, hogy attól, hogy külön váltak az útjaink, az, amit a legkevésbé akarok, az az, hogy pont valamelyik játékosommal kössön ki. Köszönöm, abból nem kérek, elég volt Harrist elviselnem, ha már annyira nem bír magával, legyen oly kedves, és Anchorage-ban kerítsen valakit magának, ne itt, Fairbanksben az orrom előtt. Vannak ott is jégkorongozók szép számmal. - Csiribú, csiribá. - teszek egy mozdulatot a kezemmel, megidézve a mesék varázslóit, ezzel megválaszolva a kételyeit. Így. Hát, valóban nem jöhet ki mindenki mindenkivel. Ha Prim új teremtője nő lenne, biztos nem lenne ilyen nagy ellenségeskedés köztünk, bár akkor meg sanszosan ő nem díjazná azt, ha túl jóban lennék vele... Nők! Ki tud kiigazodni rajtuk? - De, annak veszem. - vágtam rá tettetett sértődöttséggel, még az orromat is az égnek emeltem a hatás kedvéért, ahogy a hátamat fordítottam felé... úgy két pillanat erejéig, mert aztán már vigyorogva vissza is helyezkedtem, ahogy eddig ültem a padon. - Francia vagy, még jó, hogy neked a francia a szebb. A legszebb. Meg Franciaország a legjobb, meg a francia konyha a gasztronómia csúcsa, meg... - soroltam a megannyi okot, amire a franciák annyira öntudatosan büszkék. Mondjuk nem mondom, több mindenre lehetnek, mint mondjuk az amerikaiak... - Az biztos, hogy az a leghatékonyabb. Bár nem látok sok esélyt rá, hogy valaha is Franciaországba költöznék. - teszem hozzá, elvégre az én életem úgy is a jégkorongozás, a franciáknál meg nincs olyan nagy hagyománya, mint itt, Amerikában. Vagy az oroszoknál, a kanadaiaknál... mellesleg, ha már költözés, ha már angolul és oroszul is anyanyelvi szinten tudok, esélyesen választanék olyan helyet, ahol ezzel a kettővel boldogulok, és nem kell azzal szenvednem, hogy hogyan értessem meg magam a mindennapokban. - Na látod. Tiszta önfeláldozó lélek vagyok. - álszerénykedtem egy sort neki, ha már ilyen bókokkal halmoz el ő is... figyelmen kívül hagyva a grimaszolását. Ha hagyni akarja a témát, én sem ragaszkodom hozzá különösebben, már csak azért sem mert... mert na, veszélyes, ingoványos terep, és inkább nem is akarok belemenni, mint hogy megint valami durva összeveszés vagy megbántás legyen a vége, mert abból kijárt bőven az elmúlt hónapokban. - A helyedben a kezem járna, nem a szám, mert így sosem fogsz végezni. - közlöm nemes egyszerűséggel a srácnak, Prim számonkérésére meg csak vállat vonok - Olyan ami a javát szolgálja. - felelem roppant komolyan. - Nos, ha nagyon szeretnéd... Bár, inkább nem, az csalás lenne, meg néha úgy nehezebb bírni veled. - gondoltam meg magam mégis, amikor pedig csak az én frizurámat szekálja, csak a mindent tudók somolygásával várom, hogy elhallgasson. Hogy aztán széles vigyor váltsa fel a helyét az arcomon, miután közlöm vele a büntetését. - Nem, nem vicc, teljesen komoly. - felelem nyugodt hangon, amikor pedig csak tovább hüppög meg hápog, hogy de mégis miért, nagylelkűen bedobom a máyik ajánlatot - Vagy, ha nem szeretnéd olyan rövidre, maradhat akár ilyen hosszú is. A fele. A másik fele meg mehet a nullással, mostanában az ilyen féloldalasan felnyírt frizura úgy is olyan divatos. Képzeld, a lányom is beújított magának egy olyat, divatolhattok együtt. - boxolok játékosan a vállába, mint ha ezzel próbálnám felvidítani, de képzelem, mennyire lesz sikeres a dolog. - Csak nem beijedtél? Vagy ennyit a szavahihetőségedről? Így fogadjon veled az ember... - felelem némi csalódottsággal a hangomban.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
A varázslásos dologra csak megforgatom a szemeimet és egy aprót sóhajtok, s mellé még kap „Ez most komoly?” arckifejezést is, hiszen ezt ő se gondolhatta komolyan. Bár tőle bármi kitelik, nem is értem, hogy min lepődök már meg. Jól ismerem már őt, ahogyan mondani szokás, úgy, mint a rossz pénzt. Nem értettem, hogy jelenleg miért viszonyulnak egymáshoz így a fiúk az életemben, mármint félreértés ne essék nem csak Rhydian és Jackson nem bírja egymást, hanem Alec se rajong túlzottan Rhydianért, pedig nem ő tehet arról, ami velem történt, hanem a régebbi Teremtőm, de már mindegy, hiszen előttem kioltotta az életét, s a levél se sokat segített abban, hogy ne magamat hibáztassam. - Vigyázz, még a végén Pinokkióval kell versenyezned. – pillantottam rá mosolyogva, miközben a hangom játékosan csendült és biztos voltam abban, hogy érti a célzást. Ismertem már ezt a kamu gyerekes durcás fejet, amikor pedig elmosolyodott, akkor viszonoztam azt. - Hééé, mi franciák igazán büszke népség vagyunk. – nyújtottam ki rá a nyelvemet, hiszen alap, hogy mindenki azt dicséri, ahonnan származik, így nem csoda, hogy ezt mondtam. Na, meg a franciák eléggé önérzetesek tudnak lenni, s szerintem neki nem kell bemutatnom őket. - Nyaralni még mehetsz oda, hiszen a szerelmesek egyik kedvenc helye is. – szólaltam meg egy kisebb vállrándítás keretében, hiszen neki volt valakije, így nem csoda, hogy ezt mondtam. Én meg jól elvagyok a macskám társaságában, meg most már a vadászgörény társaságába is, amit néha már majdnem megölnék, de legalább okkal kapja néha a Jackson nevet, ha túlzottan dühös vagyok. Össze kellene őket kötni, szerintem jól megértenék egymást. - Vigyázz, még a végén egyszer csak angyali szárnyaid lesznek igazából és még glóriád is lesz. – kuncogtam el a dolgot, mert ez már tényleg nevetséges volt. Nem volt ő annyira önfeláldozó. De azért tudott az is lenni, de azért túlzásba se kell esni ilyen téren. Tényleg szerencse, hogy ennyire jól megépítették ezt a csarnokot, mert különben már a nyakunkban lenne a plafon. - Jesszusom, nevetőgázt esetleg nem kérsz? Olyan karót nyelt lettél, mint egy 70 éves bácsika. – jegyzem meg pimaszul a dolgot, majd picit meg is lököm őt a vállammal, majd felhúzom a lábamat. – S a te lábadozásod hogy halad? Jobban vagy? Jó orvosod lett itt is? – érdeklődöm tovább, hiszen tényleg érdekel az, hogy miként van és mikor térhet vissza már majdnem teljesen, mert el tudom képzelni, hogy mekkora szenvedés lehet neki az, hogy nem tud annyit a jégen tölteni, mint szeretne. De remélhetőleg hamarosan ez is változni fog, vagy legalábbis idővel. - Néha? Én mindig olyan vagyok, mint a ma született bárány, így nem értem, hogy mire gondolsz. Szerintem összekeversz mással, esetleg a vadóc cicáddal? – kérdezem tőle ártatlanul, majd picit megrándítom a vállamat is, miközben a lehető legártatlanabb pillantással nézek rá. Aztán pedig jön a hidegzuhany és a sokk. - Pedig ez még annak is rossz lenne! – jegyzem meg komolyan, majd a hajamhoz kapok szomorú ábrázattal, hátha megsajnál, de nem úgy néz ki. Inkább úgy fest, mint aki nagyon jól szórakozik. – S te engedted neki? Elmentek otthonról? Köszi, de nem akarok úgy kinézni, mint egy cirkuszi majom, akkor már inkább legyen csak egyszerűen rövid, de remélem jó fodrászt ismersz! – jegyzem meg pufogva, mint egy durcás kisgyerek. - Hééé, megtartom a szavamat, de jobb, ha legközelebb is nyersz, mert ezek után tuti nem köszönöd meg, amit kapni fogsz! – pillantok rá vészjóslóan, majd fel is pattanok. - Mikor indulunk? Itt az ideje megújulni! – jegyzem meg úgy, mint aki tényleg fel lenne dobva, de baromira nem akarok menni. Maradni szeretnék. Talán még meg is szökök az utcán, annyira nem is rossz ötlet.
Kezdőlap
Viszont most itt zárnám, és ahogy megbeszéltük, megy is a kezdő nemsokára... 
// 
