A büfé mellett van egy stand, ahol az együttessel kapcsolatos holmikat lehet most kapni. Van itt DVD, fényképalbum, póló, fej- és csuklópánt, legyező, és természetesen műsorfüzetet is osztogatnak.
Először azt hiszem, hogy Tara nem is fog válaszolni a kérdésemre. De aztán meghallom a hangját a fejemben. Sok mindent elmond, és érdekes megtudni ezeket a dolgokat. Nem tudom, előrevetít-e ez velem kapcsolatban bármit is ugyanakkor. ~ Castorral szemben én is éreztem hasonlót. ~ felelem. ~ Az elején felnéztem rá, korlátlanul. Aztán bizonyos tettei miatt lejjebb csúszott, egyre lejjebb, és egyre ellenszenvesebb lett. És ez nekem nagyon fájt, mert nem ezt akartam élezni iránta. De aztán bejött egyik éjjel, és akkor megint jóra fordult minden. És azt mondta, hogy Te meg Patrisha győztétek meg arról, hogy másképp kell viszonyulnia a falkatagokhoz. Persze nincs rá garancia, hogy ez a viselkedés végig megmarad. De ezt nem akarom hozzátenni. Nem mondom el, hogy igyekszem megerősödni lélekben arra az időre majd, amikor Castor újra megváltozik. Lehet, ez nem fog bekövetezni, de attól én még felkészülök rá, mert az nem árthat.
~De te most a farkasod, vagy a saját érzéseiről beszélsz?~ Nagyokat pislogok, nem értem a fiút. Ám örülök, hogy nyit felém, még ha egy kicsit is. Castor pedig... hát kezdem azt hinni, hogy egyáltalán nem ismerem már őt, és hogy jobban kedveltem amikor még bozontos hajjal járt, és sokkal... egyszerűbb volt. De ettől ő még a nemzőm, és az alfám marad. Tehát egy zokszó sem hagyja el a számat, a beszélgetést pedig megpróbálom visszaterelni a medrébe. Ez alkalommal már hangosan mondom a magamét, az emberek már nem nézhetnek hülyének ha netán meghallják. - Minden személy más, ezért nem tudhatom, hogy neked meddig fog tartani a "beszokás". Te nagyon fegyelmezett vagy, ezért lehet, hogy neked kevesebb időbe telik majd... de aztán könnyebb lesz. Bár teljesen elnyomni én sem tudom. Mondjuk nem is akarom, mert szeretem azt a perszónát. Elmosolyodom ezen. Tényleg olyan, mintha én és a farkas odabent két külön személyiség lennénk. Valószínűleg ez így is van. Viszont... (és ezt már Liunak is mondom gondolataimon át.) ~...az utóbbi majdnem egy évszázadban szinte csak ő jelentette a társaságomat, így volt időnk kiismerni egymást rendesen. Megszokni a másik rigolyáit, és alkalmazkodni ahhoz, nem pedig elnyomni, leigázni ha nem vagyunk egy véleményen. Ez jó, mert ha ő megérez valamit, vakon bízhatok az ösztöneiben, illetve ha ő veszi át az irányítást, nincsenek vak foltok, vagyis meghallgatja az emberi énem álláspontját is. Ezért nem is veszíthetem el a fejem teljesen, ha nem akarom azt. Sajnos nem tudom, hogy más hogyan áll a farkasához, így nem merem azt mondani, hogy ne tuszkold vissza minden erőddel, mert ez farkas függő is. És... nem olyan biztos az, hogy másnak is imponálna az én megalkuvó módszerem.~ - Te mit innál? - közben ránk kerül a sor a büfénél. A koncertig már nincs olyan sok idő, lassan megindulhatnánk a csarnokba is. Magamnak kólát kérek (természetesen Coca-t, a Pepsit ki nem állom), Liunak is kikérem amit mondd, majd (ha semmi mást nem szeretne az üdítő mellé,) fizetek, és tovább libbenünk.
- Ásványvizet. Nem zavarom Tarát a válasszal, amíg a boltossal foglalkozik, csak amikor már odébb sétáltunk. ~ A eddigi farkasom nem sok értelmeset csinált, az érzései pedig zavarosak voltak, és szinte mindig negatívak. Ebből adódóan aztán és sem éreztem jól magam a bőrömben egy idő után, és a külső kritikák is sűrűsödtek. Egy részüknek volt alapja, egy részüknek, úgy vélem nem. Mivel a farkas nem volt teljesen normális, így állandóan elnyomtam. Mindig attól tartottam, hogy ha felszínre tör, akkor letarol egy-két civilt a közelben. És legutóbb Castorra is csak morgott. Akkor harapott át. Ez az új ez más. Még nem ismerem eléggé, de annyi idő alatt rendbe hozott abból a hatalmas sebből, amennyi idő alatt a másik a horzsolásokat se volt képes eltüntetni szinte. Mondjuk ettől most nincs is nagyon másra energiája. Nekem sem. Napok óta nem tartottam edzést a városi csapatnak, és roppantul aggódnak miattam. Nem vagyok egy stabil edző, és nem tudják mire vélni, hogy valakinek, aki olyan képzett és erős és egyebek, mi olyan baja lehet, amitől még lábra állni sem bír. Még jó, hogy nem akartak meglátogatni ...
Liu azt mondja, nem sok értelmeset csinált még a farkas. Fura. A nemzője még maga is kölyök lehetett, valami iszonyat ramaty vérvonalból. Bár nem tudom... nem Leonel emelte ki őt? Esküszöm így vettem ki a szavából. Ő is fiatalka volt még, de nem tűnt olyan elmeháborodottnak. Nem tudom, hogy erre rá merjek-e kérdezni Liutól. Attól tartok, hogy be fog zárkózni ha túl tolakodó vagyok, így maradnak a kételyek amíg ki nem derítem magam a válaszokat. Bár az úgyse számít semmit. Mert lehetett Leo a nemzője, vagy csak egy idegen a sarki áruházban, attól még a kölyök farkasa zakkant volt. Castor jó érzékkel szagolja ki a már menthetetlen eseteket, majd menti meg őket. Csúnya vége is lehetett volna a történetnek. ~Értem. Reméljük nem fogja elveszíteni a fejét. Nem tudom Castor hogy volt az ő bestiájával, én senkit nem faggattam még erről. Csak azt tudtam elmondani, amit a saját bőröm alatt tapasztaltam. De ismétlem, ez személyiség függő is. Majd te tapasztalod, hogy mikor lazíthatsz a pórázon kicsit.~ a "póráz" szóra felkapja fejét a farkasom, és dühösen felmordul. Utálja ha párhuzamot vonok közte és a házi kutyák között, de engem ettől még szórakoztat. - Tartod még a kapcsolatot a lánnyal? - visszakanyarodok egy előző témához. Fontosak a farkas ügyek, de nem kell mindennek arról szólnia. Meg aztán kíváncsi fajta vagyok én.
Hát ha az első idiótával nem volt bajom, mert le tudtam gyűrni, talán ezt a második, értelmesebbet is bírom majd. Elballagunk kicsit távolabb a pulttól, és annyira a farkasomon jár az eszem, hogy hirtelen nem tudom, milyen lányról van szó. - Mi? Ja, nem. Amikor hazautazott, tudtuk, hogy nem igen találkozunk már. Ő hazament, hogy ápolja a beteg anyját, és ellássa helyette a családit. Ez nem egy pár éves elfoglaltság, hanem egy életre szól. Azóta, azt hiszem férjhez is ment, de ezt is csak áttételesen tudom, közös ismerősökön keresztül. Nem tört össze a szívem, annyira nem habarodtunk egymásba, meg a család az első. Ha azzal baj van, a többi már nem számít. Én kicsi vagyok, nem az első fiú, nem a legidősebb lány, rám kevesebb teher jut a fizikaiakból. Nem kell feltétlen az idős szülők mellett maradnom. De a pénz azért jól jön. - Na, és mik a terveid most, hogy talán tényleg megállapodsz nálunk?
- Kitudja, Martin… - kezdtem bele viccelődve, habár az arcomon komoly arckifejezés ült, csak úgy a móka kedvéért. – Lehet, hogy valami potyázó ember inkább a mi remek helyünkre teszi le a fenekét, hogy utána mi verekedésbe keveredjünk, a székért folytatott harc közben, és végül mi legyünk azok, akiket kikísérnek innen – még a szemeim is elkerekedtek, ahogyan próbáltam elképzelni, hogy milyen fejet vágnék, ha ez valóban bekövetkezne. Természetesen nem gondoltam, hogy fent állna a veszélye egy ilyesfajta helyzetnek, de soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, nem? Sajnos nagy az Isten állatkertje, ahogyan mondani szoktam. Miközben együtt néztük a szobrot, és hallgattam a mellettem álló férfi beszámolóját, akaratlanul is egy mosoly kúszott az ajkaimra, ahogy elképzeltem őt kisfiúként. Valószínűleg én is ilyen kíváncsi lehettem, de az emlékeim némiképpen megkoptak, tekintve, hogy időnként nagyon, de nagyon szerettem volna elfelejteni azokat az éveket, amikor itt éltünk. Egyáltalán nem volt egyszerű, hogy a nagyszüleim nem ismertek el minket úgy, mint családtagjaikat. Valahogy kiábrándító, és elkeserítő volt ez a helyzet, és a mai napig nem vagyok képes megérteni, hogyan tehet ilyet egy szülő… hogy elfordul a gyerekétől. Hiába találkozok ilyenekkel nap, mint nap, a gyomrom még mindig nem veszi be olyan könnyen, ha hasonló esettel van dolgom. - Akkor te sem a szófogadó gyerekek közé tartoztál, mi? – böktem oldalba óvatosan a könyökömmel, félig-meddig nevetve. – Valahogy egyáltalán nem lepődöm meg. Azt pedig nem hinném, hogy olyan könnyű lenne ezeket eltörni – böktem fejemmel az alkotás irányába automatikusan. - Felőlem megnézhetjük őket – vontam meg a vállaimat nemtörődöm mozdulattal, miután besétáltunk az előcsarnokba. – Lehet, hogy veszek neked valami szépet – vigyorogtam jókedvűen, miután felpillantottam Martinra.
>>Liu Megmosolygom azt hogy Liu hirtelen nem tudja miről kérdezem. Nagyon elmerültünk a farkas témában, és igen, a váltás túl éles volt. Node hamar elkapja a fonalat, és mesélni kezd a lányról. Illetve arról, hogy nincs közöttük semmi, és hogy az már férjhez is ment. Nem mondom azt, hogy sajnálom, mert nem tűnik úgy, hogy Liu is így tenné, ennek fényében pedig mit sem ér az együttérzés. Szóval csak bólintok, és haladunk tovább. Nos... A kérdés gondolkodóba ejt. Itt vagyok. El vagyok. De tervek a jövőre nézve nincsenek. - Fogalmam sincs mihez kezdek magammal. Tudod, nem vagyok az egy helyben megülő típus, szóval tényleg nem tudom. Lehet, hogy majd beiratkozok az egyetemre. Vagy csak dolgozom orrvérzésig. Szerettem volna valami szép, határozott, kerek tervvel előállni, csak tényleg nem tudom mi legyen. Egyelőre csak taposom a vizet, aztán majd lesz valami. Végülis, ha itt nem találom a helyem, még mindig tovább állhatok. Nem köt ide semmi. Még Castor sem. - És te? Van nagyából fél évezreded. Mihez kezdesz vele?
- Olyan nincs, az kizárt! - rázom meg a fejem határozottan. - Én nem fogok ilyesmiért verekedni. Csak felmutatom a helyjegyet, és kész. Ha nem távozik, akkor teremőrt hívok. Mégsem vagyunk az őserdőben ... Igen, én egy civilizált úriember vagyok az esetek nagy többségében. Józanul mindenképp. És most ugye színjózan vagyok. - Szófogadó? Nem is tudom ... azt hiszem alapvetően az voltam, csak néha úgy éreztem vannak fontosabb dolgok is a szófogadásnál, és hogy néha az engedelmesség roppantul korlátozó tud lenni. Szóval Ana egy engedetlen, vásott kölyöknek képzel el kiskoromból? Vajon mivel szolgálhattam rá erre? Amúgy, azt hiszem, ma sem jobb a magaviseletem, mint akkor. Legfeljebb kevesebbszer bukom le. Csak elővigyázatosabb lettem. - Nekem?! Erre nem számítottam, de tiltakozni nem akarok. Meghívtam vacsorázni, és koncertre is. Ha vesz nekem valamit, az pedig egy emlék lesz majd tőle, amit jól fog esni elővenni majd később, remélem. - Felkészültél a dübörgésre? Ezek a srácok nagyobb ribilliót fognak itt csapni, mintha légkalapácsokat üzemeltetnének a színpadon. Még nem voltam a koncertjükön, de olyan mesélte, aki már volt.
Fél évezred? Erre még így soha nem gondoltam. Illetve soha nem gondoltam, hogy rém ennyi várna. - Tara, nem hinném, hogy minden farkasnak jut fél évezred. Lehet, hogy már holnap meghalok. Vagy egy év múlva ... Nem hinném, hogy jelen helyzetben ennél távolabbra akarnék tervezni. Ez most nem mentegetőzés, de akárhányszor belegondolok, mi minden történhet velem, vagy velünk, mint falkával, annyi minden jut eszembe, és azt érzem, hogy a helyzet annyira bonyolult, hogy nem lehet nagyon tervezgetni. - Amúgy Gabriel azt mondta a múltkor, hogy ha nem történik valami csoda, akkor senkinek sincs fél évezrede, maximum úgy 30-40 éve. Mondjuk, én azzal is kiegyeznék, nem tudom a többiek hogy vannak vele. Az elmúlt négy hónapban háromszor lett volna jó okom meghalni, és még vagy másik ötször akár meg is történhetett volna és még élek. Nem tudom,mit akarok még.
- Ajjj. Ne légy már ilyen negatív! - horkanok fel csalódottan válaszul arra, amit a fél évezredes dologra mondd. - Ennyire nem bízol meg bennünk, huh? Hát milyen emberek lennénk, ha nem vigyáznánk a kicsikre? Meg aztán... valamilyen szinten már hozzám is tartozol. A minimum, hogy foggal körömmel védelmeznélek a bajtól. - a végét már kicsit halkabban mondtam. Tudom, hogy a bizalom nem olyasmi amit az ember egyik pillanatról a másikra nyerhet el. Nincs is semmi baj azzal, ha Liu még nem érzi azt, hogy nem csak a farkasa biztosít számára halhatatlanságot, hanem a falka is. Csak olyan jól indult az este... nem akarom elcs*szni egy ilyen negatív hangvételű beszélgetéssel. Elvégre szórakozni jöttünk, vagy mi. - Biztos vannak neked is céljaid. Nekem voltak mikor annyi idős voltam, mint te. Tudod, én is huszonnégy lehettem amikor megtörtént... - felsóhajtok. - Igazából arra vagyok kíváncsi, hogy téged mi mozgat? Tudod, mit a "motivációs" répa a szamárnak. Vagy öszvér? Keverem.
Nem vagyok én negatív, csak realista! De ebbe tényleg nem most kéne belemenni! Arra, hogy már hozzá is tartozom, úgy nézek rá, mint egy hálás kölyökkutya. Ez a falkaszellem teljesen átalakít. Büszke vagyok az önállóságomra, hogy hét éve egyedül élem az életem, és maradok talpon, de most iszonyatosan kell a közösség, és a kapcsolatok, és elsősorban a farkasos kapcsolatok. Aztán elsüti a répás hasonlatot, és ettől kitör belőlem a röhögés, ami jelenhelyzetben roppant kellemetlen, és nem utolsó sorban még fájdalmas is. De ezt nem bírom most megállni. Azt már tudom, hogy Castor Gabrielt megkörnyékezte ezzel a répa dologgal, de hogy Tarától jöjjön vissza ... - Jajajajj ... - nyögök kétrét görnyedve, és hamar abbahagyom a nevetést, majd a szememből törölgetem ki a kicsorduló könnyeket. - A répa ... ez nálunk szállóige lesz, lehet. Nekem a fejlődés. - próbálom komolyan megválaszolni. - Hogy hasznosnak érzem magam, hogy minden napot ... hogy is mondják? ... nyugtával dicsérjek. Ez az! Hogy minden nap azt mondhassam, megtettem mindent, ami tőlem tellett. És hogy másnap még egy kicsivel több lehessen az a valami.
A kölyök, nemes egyszerűséggel körberöhögött, de úgy istenigazából ám. Nem értem a viccet, de nekem is röhögnöm kell azon, ahogy ő nevet. Szóval a végén mindketten a könnyeinket törölgetjük már. Majd csak eztán tudom meg, hogy min "akadt ki" ennyire. A répa, mint szálló ige? Nem értem, de vállat vonok. Legyen. - Nah. Az jó. - A "nyugtával dicsérd" már egy jó kezdet. - Ebből még bármi lehet, és nem vagy nagyra vágyó sem, ami szintén nagyon jó... Kölyök, belőled még lesz valaki! - vigyorgok rá, és megbököm vállal. Csak hogy meghagyjam a beszélgetés szórakozott élét. Lassan, de biztosan haladunk a csarnok felé. Korábban még nem voltam itt, szóval csak abból következtetek erre, hogy a tömeg egy irányba halad és egyre sűrűsödik körülöttünk. - Visszatérve az együttesre... Mire kell számítanom? Ez még mindig nem tiszta. Nem hinném, hogy Liu elhívott volna valamire amit utálni fogok. Nem is ezért kérdezem.
- Nem, tényleg nem vagyok nagyravágyó. Úgy vélem a külső dolgok nem hozhatnak megelégedést és igazi boldogságot. Aki ilyesmire vágyik, annak magát kell formálnia. A "nép" befelé özönlik a nézőtérre. Én is már szívesen bejutnék, úgy érzem, ideje lenne leülni. És főleg nem nevetni még egyszer, mert apró piros pöttyök fogják egyre terjedő foltban díszíteni a pólómat, ha sokat virgonckodom. - Ők elsősorban dobosok, Tara. Kicsi, nagy és hatalmas dobokat fognak püfölni, őrült sebességgel. Szerintem ők maguk is egy kicsit őrültek, vagy legalábbis fanatikusok. De többet én se nagyon tudok. A nézőtér ajtajánál újra ellenőrzik a jegyünket, hogy a megfelelő szektorba tartunk-e, és aztán eligazítanak, hogy merre is menjünk tovább. - Én is nagyon kíváncsi vagyok. Szeretném már látni a színpadot, de a sok előttem lévő fejtől még nem megy, túl alacsony vagyok.
A csarnok területén megszólalnak a hangszórók, és a felhangzó szignál azt jelzi, az előadás perceken belül megkezdődik. Immáron mindenki a helyére igyekszik. A következő reagokat már a nézőtérre kérem!
Ha valaki azt mondja nekem, hogy van unalmasabb annál, mint a sportról beszélgetni olyanokkal, akik cseppet sem értenek hozzá, akkor azt megharapom. Az osztálytársaim kiidegeltek a mai napon, mindegyik azzal jött, hogy a foci jobb, mint a hoki, hogy az ikszipikszi jobb, mint a hoki és igazán béna az apukám, hogy hokiedző. Pedig az én Apubácsim nem is béna, ki is kértem magamnak. Akkor meg azon nevettek, hogy néha még mindig Jacksonbácsinak hívom, s ha ez nem lett volna elég, akkor az a szörnyű, szőke Carrie előállt azzal, hogy az anyukája szerint a szüleimnek csak becsúsztam és senki sem akart engem igazán, mire én felpofoztam, amire válaszul persze az intőt nekem szánta a tanító néni. Szóval nincsen jó kedvem. Még az sem tudott felvidítani, hogy apával eljöhettem a Carlsonba és nem kellett a Gyógyszertárba mennem. Semmi bajom mondjuk anya munkahelyével sem, épp csak a gyógyszerek büdösek. Meg sokat jár oda Carrie anyukája - valami ápolónő, azt hiszem - és nem akartam velük találkozni. Az orromat lógatva ácsingózok a büfé előtt, kezemben szorongatva a pénzt, amit apa csokira adott. Valahogy most semelyik édességhez sincsen kedvem, de ajándék csokinak ne nézzük a fogát alapon mindenképp szeretnék választani valamilyent. Maximum elteszem későbbre.
Nem számítottam arra, amit Ben tett, de azt hiszem megtalálta az utat ahhoz, hogy szép lassan visszakerüljünk a normális kerékvágásba. Ha egyáltalán ezek után lesz még olyan. Lassan sétáltam a városba, miközben a kutyámat is többször magammal vitte, de mindig ügyeltem arra, hogy farkasokkal túlzsúfolt helyre nehogy vigyem. Próbáltam néha kivinni a városból is a szabad, de akkor is inkább a város túlsó végébe vittem, s nem oda, ami a ragadozók által volt lakva. Nem akartam senkinek se rosszat. Lassan sétáltam a városban, miközben figyeltem az embereket. Éreztem a napsugarak gyenge simogatását és végre képes voltam mosolyogni, de még mindig nem teljesen. Viszont már ez is haladás. Szép lassan minden rendben lesz. Futni is újra elkezdtem, s hamarosan jöhet az edzés és a munka is, illetve a tanulás. Zsúfoltak lesznek a napjaim, de a sok szenvedés, át nem aludt éjszaka után jót fog tenni. Vissza kell zökkennem a normális életbe, túl kell jutnom és újra felállni. Küzdeni és harcolni, a vágyaim apró szikráját újra táplálni és lángra lobbantani. Illetve Abie-t is fel kellene keresnem és bocsánatot kérnem tőle azért, ahogyan viselkedtem azon a napon, amikor igazából csak segíteni szeretet volna. Néha pont azokat bántjuk, akik meg se érdemlik. Mire észbe kaptam, addigra már a Carlson Center előtt álltam. Még sose jártam itt, de annál többet hallottam róla és láttam róla cikkeket is az újságokban. Egy darabig csak figyeltem, de végül elindultam befelé. Nem volt különösebb oka. Egyszerűen csak kíváncsi voltam arra, hogy milyen belülről, de sikeresen a büféhez tévedtem a nagyfelfedező túra alatt, ahol is megpillantottam egy vörös hajzuhatagot. Egy pillanatra összeszorult a szívem, s a kezem ökölbe szorult és még meg is fordultam, hogy elmegyek, de nem lehet. Muszáj szembenéznem a dolgokkal. Nagy levegőt vettem és elindultam a lány felé. - Szia! –szólítottam meg egy barátságos mosoly keretében, amihez minden erőmhöz szükségem volt. – Bőség zavara? – kérdeztem tőle érdeklődve, majd elkezdtem fürkészni, hogy mit is árulnak itt. Csak akad valami olyan, ami képes lenne elcsábítani és amúgy is az édesség kisebb boldogságot jelent. Abból meg rám fér bőven. – Cali Rhine Scott vagyok, te? – pillantok le rá és kíváncsian fürkészem őt.
Már majdnem sikerül eldöntenem, hogy melyik csokit szeressem, a fehéret-e, a mogyorósat vagy a marcipános étcsokit, amikor egy köszönés megakaszt és teljesen kizökkent. Lendületesen fordulok meg a tengelyem körül, hogy jól ráláthassak a nénire, aki megszólított. Mondjuk a hevességem következtében egy fél percig köpködöm arcomból a hajtincseim zuhatagát, szóval kevésbé sikerül az azonnali kíváncsiságkielégítés nézés-ügyben, de azért próbálkozom. - Csókolom! Köszönök annak rendje és módja szerint, udvariaskodva a felnőttel. Ha simán lesziáznám, akkor az nagyobb baj lehetne, mint ez, én így tanultam, a felnőtteknek tiszteletet kell adni, ekképp pedig megtehetem. - Apukám adott pénzt, de nem tudom eldönteni, hogy melyiket vegyem. Szóval igen, a bőség zavara. Meg igazából nem tudom, hogy ő milyet szeretne, de vinnék valamifélét neki is. Tudja, nem ismerem olyan rég. Azt tudom, hogy a tökfőzeléket nem eszi meg, de olyan csoki nincs is, így ez nem szűkítette a kört. Magyarázkodom lelkesen, s bár kicsit szontyolodottabb vagyok, mint általában, a beszéd felvidít. Az meg nem tűnik fel, hogy ezzel a mióta ismerem apukámat-tal furát mondtam volna, hiszen nekem nem fura. Számomra így természetes. - Maya a nevem, Maya Honeycutt, de szeretnék Maya Carter-Sharp lenni, csak még ezt anyuéknak sem mondtam. Mg egyébként is bonyolult, mert ha nem leszek Honeycutt, akkor azzal megtagadom a Honeycutt családomat, ami meg nem lenne szép tőlem. Tetszik szeretni a csokit? Kérdezek a végén egyet az elmélkedésemet befejezendő. - Szép a neve, Cali néni. Dicsérem meg mosolyogva, mert őszintén így is gondolom.
Egyszerűbb lett volna elsétálni, nem feltépni a sebeimet, amik már kezdtek begyógyulni, de az meg nem én lettem volna. Sose fordítottam amiatt valakinek, vagy valaminek, mert rossz emlékeket idézett bennem. S itt az ideje talpra állnom, azt hiszem ez remek lehetőség ehhez. A köszönésén elmosolyodom. - Azt hiszem annyira még nem vagyok idős, hogy csókolómmal köszönjenek nekem. – s a hangom barátságosan cseng, majd ha engedi, akkor segítek neki kiszedni a haját az arcából és mosolyogva figyelem őt. Gyönyörű kislány és még a hajkoronája is igazán páratlan. Biztosan sokan irigykedhetnek rá. - Hmm, mit szólnál a mogyorós csokihoz? Vagy az egyszerű tejes csokihoz? A legtöbb ember szereti azt, de ha tippelned kellene, akkor ő melyiket választaná? – fordulok újra a büfés felé, hiszen szívesen kifizetem a lánynak, ha esetleg nincs annyi nála. Igazán aranyos dolog, hogy apukájára is gondolni szeretne és biztos okkal nem tudja, hogy melyiket szeretheti. Az se kizárt, hogy nem régóta ismerte meg, de az se kizárt, hogy esetleg nevelőapjáról van szó. Az élet fura és szeszélyes ilyen téren. Csendesen hallgatom az újabb szavait és leguggolok hozzá. - Tudod, nem az számít, hogy milyen nevet viselsz, hanem sokkal inkább az számít, ami itt lappang. – s azzal a szívére mutatok, ott érintem meg a mellkasát. – Lehet, hogy szeretnéd Carter-Sharp nevet, s a szüleid biztosan örülnének neki, de a régi családodat szerintem azzal nem tagadod meg, hogy megváltoztatnád a valódi szüleid nevére. Az számít, amit a szíved diktál és biztosan Honeycutt család is mindig a szívükben fogja őrizni az emlékedet. – remélem nem vette tolakodásnak, amit mondtam. De szerintem az a fontos, ami a szívünkben lappang és nem az, hogy mi a nevünk. - Igen, szeretem a csokit. Köszönöm, a tiéd is. De lehetne, hogy nem nénizel? Nem vagyok még olyan idős, alig léptem túl még a második X-en. Szóval milyen csokit eszünk? – pillantok rá kíváncsian, hiszen bízom az ízlésében és jó társaságnak tűnik. – Régóta laksz itt? – kérdezem tőle kíváncsian, miután megvettük a kiszemelt csokikat.
- Felnőttnek tetszik lenni, nem? Mennyi idős? Furcsán nézek rá. Sosem értettem azt, hogy a felnőttek miért kérik ki maguknak a tiszteletet. Mindenesetre észreveszem én, hogyha valaki nincsen oda a magázásért, épp csak illemet tanultam már életemben eleget ahhoz, hogy ne akarjak azonnal váltani. Mert nem tudhatom, hogy mire mondja, hogy mihez nem elég idős. ahhoz, hogy csókolomot köszönjek neki, vagy ahhoz, hogy nénizzem, esetleg magázzam? Ezek teljesen külön állnak egymástól az én fejemben. - Köszönöm! Mosolyodom el, amint megszabadít a látásgátlásomtól. Így, hogy a fürtök nem lógnak a szemembe, megszemlélem magamnak a néni küllemét. Nem tehetek róla, amióta tudom, hogy aput zavarja az, hogy neki nincs barátnője, pedig anyának meg van barátja, azóta minden nénit úgy figyelek, mintha potenciális apanőjelöltek lennének. Nem, mintha szeretném, ha másé lenne apa rajtam kívül. Én vagyok a hercegnője és ha nem anyát szereti úgy, mint a fiúk a lányokat, akkor senkit se szeressen, csak engem, mint apák a lányaikat. - Mogyorósat. Az olyan fiús. Már nem azért, amiért a mogyorót a férfiakkal össze lehet kötni nemi jellegben, hanem azért, mert a meccsek közben szoktak mogyit ropogtatni, Honeycutt apu is ezt csinálta mindig. Viszont mivel nem fejtem ki mindezt, lehet erősen áthallásos az, amit az előbb sikerült mondanom. - Ismeri a szüleimet? Elkerekednek a szemeim attól, amit hallok. Nem figyelek oda általában arra, hogy mit beszélek, így le sem esik, hogy a szövegelésemből rájöhetett bárki arra, hogy két család között ingadozom. Fairbanks egy nagy falu, apa egyszer azt mondta, ezért készséggel elhinném, hogy anyáék egy ismerősével futottam össze. Carterből és Sharpból azért annyi csak nem kószálhat errefelé. - Ez nagyon okosan hangzott, tetszik, köszönöm! Raktározom el magamban az intelmeit és a tanácsait. A csokira felderülök. - Persze, lehetne. Akkor csak Cali? Vagy van másik beceneved? Anyukámat Naominak hívják, de Nonónak szokták szólítani, vagy apa Miminek. De van neki egy barátnője, ő például Panda a Pandorából. Szerintem cuki. Mondjuk engem nem nagyon lehet becézni, de apa Méhecskének szólít, meg otthon New Yorkban Méziztek. Túl sok infó lehet ez így egyszerre, de annak már sikerült leesnie, hogy Calinéni nem szereti, ha nénizik és annak is, hogy szeret beszélgetni, szóval nem fogom a sült halat játszani mellette. Nem, mintha egyébként tudnám. Egyszerűen nem vagyok az a "nem fosom a szót" típus. - Mi marcipánosat, apának meg mogyorósat viszek. Csókolom! Kérek szépen egy tábla marcipános és egy tábla mogyorós csokit. Fordulok közben a pult felé, hogy leadjam a rendelésemet, majd miután a visszajárót megkapom, kétszer is átszámolom, nehogy valami ne stimmeljen. Azt tanították nekem, hogy a pénzzel mindig bánjak óvatosan. - Ezt a tanévet már itt kezdtem, anya a nyáron jött el értem New Yorkba. Te? A mogyorós táblát a táskámba süllyesztem, a marcipánosat pedig megkezdem és Calinéni felé nyújtom, hadd törjön belőle egy kockát, mielőtt én megtenném ugyanezt.
- 23 éves vagyok, így felnőtt vagyok, de ritka pillanat az, amikor valaki „Csókolómmal” köszönöm, vagy néninek szólít. - nézek rá még mindig barátságosan, mert szerintem a kor csak egy szám, ami ráadásul őrzőknél sokszor nem is stimmel a kinézettel. Szerintem inkább az számít, hogy ki menyinek gondolja magát. - Bármikor. – mosolyogok vissza rá és egyáltalán nem zavar, hogy egy időre rajtam felejti a pillantását. Sokszor tapasztaltam már ilyet. Főleg, amióta ebbe a városba jöttem. Legtöbb esetben még mindig megbámulnak, hiszen én vagyok az új „hús” itt, viszont én nem igazán szoktam ezzel törődni. Valószínűleg az ő pillantása mögött más is állhat, de gyermek, így érthető, hogy sok felé képesek elkalandozni, viszont sok felnőtt is képes rá. Ez szerintem kinőhetetlen tulajdonság. - Akkor legyen mogyorós. – mondom határozottan és még mindig mosolyogva. Azt hittem, hogy ez sokkal nehezebb lesz a történtek fényében. De nem fordíthatok hátat minden apró teremtésnek amiatt, mert én elveszítettem az enyémet. Erősnek kell lennem és ehhez még nagyon meg se kell erőltetnem magamat, mert igazán jó társaság. A válaszában meg nem keresek rejtett jelentést, valószínűleg, ha egy tinédzser, vagy egy felnőtt nő mondta volna, akkor megfordult volna a fejemben mást látni ezekben a szavakban, de ő még annyira ártatlan és fiatal volt. - Igen, futólag már látom őket, vagyis gondolom. Nem találkoztam sok Carter-el és Sharp-al itt, illetve, ahogyan beszéltél róluk ők lehetnek az igazi szüleid. – adok magyarázatot arra, hogy miből gondoltam azt, hogy Naomi lehet az édesanyja. Bár ő is elég fiatalnak tűnt, így én magam sem voltam biztos abban, hogy jól gondolom. Csak bólintok a köszönömre, hiszen tényleg nem tesz semmit se. Szívesen osztom meg vele a véleményemet, ha már beavatott a dologba. - Cali, Rhy, általában így hívnak az emberek, meg régebben volt, aki Mulannak szólított. - nevetem el magamat. Van olyan akinek feltűnik az, hogy félvér vagyok, de sose zavart. Tényleg eléggé önfejű tudok lenni és harcos dolgok is megvannak bennem, így annyira nem is rossz hasonlat. – Szerintem a Mézi és Méhecske is aranyos. Igazán találó. – s a mosolyom közben még szélesebb lesz. Tündéri ez a kislány és nem kell félteni őt, mert igazán remekül bánik a szavakkal. – S te mennyi idős vagy? – kérdezek vissza kicsit késve a dologra. Mert tényleg érdekel, hogy mennyi idős lehet. Ki akartam fizetni, de megelőz. Majd amikor a pénzt kezdi elszámolgatni, akkor még inkább elmosolyodom. A szülei igazán remekül tanították őt. - Én nyár vége felé érkeztem, így szinte egyszerre érkezhettünk meg. Van kedved leülni és beszélgetni, vagy már menned kell? – nem akarom feltartani, de szívesen leülök vele az egyik közeli padra. – Hogy tetszik neked a város? – fordulok újra felé kíváncsian, s ha belement, akkor elindulok a padok irányába.
- E azért lehet, mert sosem tetszett iskolában járni. Ott a legfiatalabb tanító néniknek is így köszönünk. Igazítom helyre Cali nénit nagyon finoman és kedvesen. Nem akarom én őt megbántani, eszemben sincs semmi ilyesmi, egyszerűen csak imádok beszélni, s ami a szívemen, az a számon, mondom hát, mindegy mi az, a lényeg, hogy eszembe jut. - Nagyon szépnek tetszik lenni. Mosolygok rá, mert ha már megfigyeltem, akkor úgy gondolom, hogy véleményt is illik alkossak róla, nem véletlenül néz meg valaki valamit. Ha nem lenne szép, akkor persze lehet, hogy nem mondtam volna semmit, de mivel az, így készséggel tudattam vele ezen dolgot. - Anyukám is nagyon szép, remélem, hogy egyszer majd olyan leszek, mint ő. Jut eszembe még ez is, s ha már a női szépségnél tartunk, akkor nem átallottam közölni Calinénivel. - Mulannak? Juj, hát ez nagyon menő! Csillannak fel a szemeim, mert ha rajzfilmek, hát én azokat tényleg rajongva imádom, így teljesen levesz a lábamról azzal, amit mond. Automatikusan keresem benne a hasonlóságot Mulannal, de megvallom őszintén, nekem nem tűnik fel ez a félvérség. Mondjuk nem is csoda, hiszen olyan családban nőttem fel, ahol aztán tényleg mindenféle küllemű gyerek volt – anya imádta az örökbefogadásait úgy intézni, mintha egy képeskönyvben lennénk, szerintem gyerekkori elnyomott kreativitását élte ki így – szóval nekem az összes ember egyforma. Jó, aki teljesen fekete vagy teljesen ázsiai, azon azért meglátom, de egyébként nem figyelek oda ilyesmire. Én se vagyok ír, hiába vagyok vörös. Mert ugye azok szoktak azok lenni, nem? - És melyik nevet szereted a legjobban? Térek át tegezésre, bár szerintem ettől a nénizés nem fog elmúlni, de maximum majd minden alkalommal nyelvet török benne, vagy nem tudom. Az meg különösen érdekel, hogy melyik nevét szereti, elvégre azon illik szólítsam, ha legközelebb találkozunk, nem? Közben kifizetem a csokit és hogyha Calinéni nem akar mást vásárolni, akkor megindulok az edzések helyszíne felé. - Akarod nézni velem az edzést? Nagyon érdekes, szeretném majd egyszer én is kipróbálni. Bár nem az edzést, hanem azt, ahogy apa tartja. Az nagyon király! Lelkendezem, mert mozgásban nagyon béna vagyok, de utasítgatni azt én is tudok, miért is ne akarnám kipróbálni benne magam? - Kilenc vagyok, de nem annyira szeretem- Nyolcnak jobban szerettem lenni, mert az a kedvenc egyjegyű számom. Kétjegyű meg a tizenhét, szóval biztos tizenhétnek is szeretek majd lenni. Te hol éltél kilencévesen? Kérdezek rá, mert azt mondta, hogy új itt, hát akkor a régi helye nyilván csak máshol lehet, az meg iszonyatosan izgalmas, ha mindenféle helyről származó emberek ismeretével villoghatok. - Persze, beszélgethetünk! Hagyom ennyiben előző, hamari kérdésemet, hiszen nekem mindegy hol csevegünk. De aztán eszembe jut, hogy apának kellene szóljak valahogy. Behajolok hát az ajtón, ami az edzéshelyszínre vezet, s nemes egyszerűséggel odakiabálok Jacksonbácsinak: - Társadalmi életet élek apa, nem megyek sehová! Vágom ki magam nagyon felnőttesen, s ha ezzel megvagyok, mint aki jól végezte dolgát, úgy telepszem le Calinénkvel valahová. - Picit hideg van. Te nem szoktál fázni itt? Egyébként nagyon szép, alig várom, hogy tavaszig szánkózhassak. Egészen más, mint New York azért.
- Valójában még mindig iskolába járok, csak már kicsit másabba, mint te. – nézek rá mosolyogva, hiszen igaza van. A kicsik mindig így köszönnek a legfiatalabbnak is, de valahogy a valóéletben nekem picit fura volt ez a megszólítás. Nem bántam, szó sincs róla. Egyszerűen csak váratlan és szokatlan volt. - Köszönöm, ez kedves tőled. – a hangom még mindig barátságosan csengett és egy pillanatra elmerültem, hogy vajon az én gyermekem is hasonló lett volna? Mármint nem kinézetre, hanem természetileg, hiszen Maya igazán aranyos, magával ragadó. Egy szóval élve imádnivaló és biztos vagyok abban, hogy a szülei igazán szerencsések lehetne miatta. - Szerintem már most is olyan szép vagy. S egy dolgot sose felejts el, hogy a külsőnél sokkal inkább fontosabb az, hogy belül szépek legyünk… - reménykedtem abban, hogy érti mire gondolok, de annak ellenére, hogy még nem olyan idős eddig is eléggé sok mindent megértett ilyen apró célzásokból. Nem ismertem úgy igazán Naomi-t, egyszer már összefutottam vele, de kész csoda lett volna, ha nem így történik, mert mind a ketten őrzők vagyunk és amennyit láttam belőle és hallottam, abból arra tudok következtetni, hogy ő is erre taníthatja a lányát. Mármint arra, hogy nem csak a külső a lényeg. - Rád még nem mondták, hogy olyan vagy, mint Merida.. – nézek rá egy kisebb gondolkodás közepette, mert szeretem a meséket, de most még se vagyok biztos abban, hogy jól mondtam. – Legalábbis úgy emlékszem így hívták az egyik meseszereplőt. Szereted a meséket? – teszek fel egy újabb kérdést. Attól még, hogy valaki gyerek nem jelenti azt, hogy szereti a meséket. Sajnos néha a mai fiatalság igazán fura meséket tud nézni. Pedig van jó pár régi remek mese, ahogy az újak között is lehet találni építőjellegűt. Na jó, lehet néha már Ben agyára is megyek azzal, hogy szeretek meséket nézni, de még így is szeret és elvisel eme hóbortommal együtt. - Én a Rhine-t, de mindenki Cali-nak hív. Az egyszerűbb és egy betűvel még rövidebb is. Neked melyik tetszik jobban? – kérdezem tőle kíváncsian, mert eleve nem megszokott a nevem, így lehet egyik se, ahogyan az se kizárt, hogy esetleg talált már valami becenevet is nekem. Azt se bánom, hiszen mindig is érdekelt az, hogy miként is hívnának az emberek, viszont néha előfordul olyan is, amit én nem szeretek és akkor megkérem, hogy ne hívjanak úgy. Hamarosan pedig megvan már a csoki is és a kérdésére csak bólintok. - Szóval edző szeretnél lenni? Hmm, biztosan jó leszel benne és nem tűnsz olyannak, mint akit félteni kell. Apukádnak mondtad már? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen biztosan nem fog neki nemet mondani. Minden szülő örül annak, ha a gyermekének a fejében megfordul az a szakma, amiben ők dolgoznak. Nálam is örült, eleinte biztosan, utána meg inkább féltett, de megértem, hogy miért. Bűnőzöket elemezni nem játék, sőt néha igazán veszélyes… A számokhoz való viszonyát mosolyogva hallgatom és még egy kisebb nevetés is elhagyja ajkaimat, de nem gúnyolódás vagy hasonló szinten. Egyszerűen csak jól érzem magam a társaságában és jó érzés az, hogy még mindig képes vagyok mosolyogni. Még a történtek fényében is. Főleg az csoda, hogy pont egy gyermek csalja az arcomra. - Hmm, kilencévesen én… - merülök el a gondolataimban, hiszen akkoriban még sokat költöztünk. – Ha nem csal az emlékem, akkor Bochum-ban éltünk. Igazán nyugodt és magával ragadó város volt az is. Te eddig hol éltél? – s a kíváncsiság apró szikrája ott csillan a szemeimben. A reakciójának köszönhetően széles mosoly kúszik az arcomra és még kicsit meg is rázom a fejemet. Hihetetlen ez a lány, de természetesen jó értelemben. - Annyira nem. Sokat mozgok és az segít abban, hogy ne fázzak, de nehogy beteg legyél, így akár be is mehetünk. Ott is tudunk beszélgetni, vagy megoszthatod a vezetői gondolataidat. – sétálok mellette mosolyogva a padokhoz, majd leülök az egyikre, ha csak nem döntött amellett, hogy esetleg inkább menjünk be. – Eddig csak New York-ban éltél? Hóembert szoktál építeni? – kérdezem kíváncsian őt, hiszen emlékszem, hogy régebben mennyire szerettem én is a telet. - Van hobbid? – újra felé fordulok...
Kezdőlap
