Karakter teljes neve: Zoe Clover Noonan Becenév:Édes kis lóherém Zoe Álnév: nincs Faj: Ember Nem: Nő Kor: 23 év Születés helye és ideje: 1989.03.12, Fairbanks Foglalkozás: Recepciós Védőszellem neve: nincs Mágiaérzékenység: nincs
Apa: Robert Noonan (ember) Anya: Rachel Bloom (ember) Testvérek: - Egyéb hozzátartozók: Anyai nagymama: Elinore Bloom (ember, elhunyt)
Réteges vagyok, mint az a bizonyos hagyma. Minden más tekintetben is hasonlítunk: ha meghámozol, sírni kell, egyre kisebb is leszek, amúgy meg semmi jó nem származik belőle, ha megeszel... maximum kellemetlen szájszag a randi előtt. Ennyit a humorról. Egyébként érdekel minden, keresem magam, és ennek folyományaként sikeresen halmozok hibát hibára, és produkálok frappáns megoldásokat. Keresem az egyensúlyt és az alternatív megoldásokat az életemben. Ez bennem a szép, a jó és az utálatos is egyben. Mert lássuk csak: Nem szeretem keverni a dolgokat. Professzionálisan kitanult, kedves mosollyal eltársalgok veled akár franciául vagy németül, megszervezem az életed - ha a pult túlfelén vagy. De, ha máshogy megpiszkálsz, odabent meglepően kicsire húzódok össze. Ne foglalkoztasson a belsőm, kérlek. Ha rólam akarsz tudni valamit, az égiek segítsenek, hogy kihámozz akármit az összevissza beszédből, vagy a csattanós beszólások közül. Ha értelmes pillanatban kapsz el, akkor is ott a megmérettetés: mélyenszántó filozófiámat minimum az igazszívűek foghatják fel... szerintem. Azért... szerencsére pont nem hiszem azt, hogy belőlem csak egy van. De merem remélni, hogy csak hasonlít rám a többi kiegyensúlyozatlanul édes drámasitcom szereplő.
23/168/instabil diéta. Bambiszemű, mások által kedves, vagy egyenesen szép arcúnak mondott, de sajnos durcás-germán állkapcsú, ám legalább szőke, hosszú hajú egér vagyok. A felnyírást a tincseim alatt egy könnyed fésüléssel, vagy félretűzéssel elfedem, ha konszolidálódni kell. Amúgy is igen praktikusan alkalmazkodom a körülményekhez; nem kell elhinni, hogy olyan vad volnék, még, ha szívesen is járkálok hétvégente férfi flanelingben. A női blézer ugyanott figyel a gardróbban. A magassarkú is megfér a dorkóval. Teljes a kavarodás.
- Mama, odakozmál a tojás.
Hatásszünet.
- Hogymondod? - Mondom ODAKOZMÁL a TOJÁS.
Félig benne vagyok a ceruzaszoknyámban, úgy lesek ki a konyha felé. Olyan kicsi a ház, ha a pillantás tudna kanyarodni, három után beérné az egészet. Özönvíz előtti, vidéki bútorok, minden leginkább egy hangulatos hüttébe illene a sípálya mellett. A legtöbb felület persze tele az én kis antik kacatjaimmal, amiket összevadásztam a számomra kincsesbarlangként funkcionáló garázskiárusításokon... És persze ide érzem, hogy nem lesz jó dolga a szalonnának se a sparhelton, a drága jó Eli mama meg leragadt az Animal Planet előtt... Nem mintha nem lenne elég neki kipillantania az ablakon, hogy vizsgálgathassa a nagy vadont. Gyanítom, ha még kijjebb laknánk, akkor már a medvékkel meg a farkasokkal is meg kellene küzdenem a verandán, hogy munkába jussak.
- Én nem tudom lekapni, mert elkések.
És valóban, mint mindig, amikor elfelejtem, hogy szoknyás napom van. Egyszerűen a harisnya átka, vagy azé, hogy a cipzár egyre nehezebben jön fel... Azt hiszem majd ma is inkább egy kis saláta a hotelben, a tartalmas reggeli helyett, vagy nem is tudom. Amint felrántom a blúzomat is, már hallom, ahogy a gázláng gyérebbre van fogva, és a jellegzetes motozás a pult körül is a helyére kerül az általános zajok között. Az édes tanti évek óta ugyanolyan főzős motozása. Mert az az igazság, amint belenőttem a mogyorókorba, a szüleim rájöttek, hogy ez így mégsem buli, így az egyik jobbra, a másik meg balra ment. A második fiatalságuk és a párkeresés engem úgy ért, mint naposcsibét a jégeső: összezuhant, sárga kis izé lettem. Még szerencse, hogy volt egy nagymamám, akihez beköltözhettem. Úgyis mindig ide tettek le, ha dolog akadt, nem kellett túlcifrázni. Mint egy selejtes áru vonultam el az útból, vissza a vevőszolgálatra. Sóhajtok, majd egy pillantás vetek a tükörképemre, ahogy eligazgatom a blézer gallérját, és megvillantom az Üdvözlöm/Willkommen/Bienvenue mosolyomat. Igazán csodás, hogy három nyelven tudok mosolyogni is, nem volt kár belém az a két nyelvvizsga és a vendéglátós képzés... Mama szerint persze nyelvésznek kellett volna mennem, mert két epizód norvég rajzfilmnézés után már körülbelül meglett volna az alapfokúm belőle, olyan szinten fogékony vagyok az ilyesmire... de szerintem halálra untam volna magam a kilométernyi fordítások láttán. Arról nem is beszélve, hogy ki a fene él meg manapság bölcsészként?
- Apa küldött csekket, beváltom hazafelé.
Egyébként a kapcsolatom a biológiai szüleimmel körülbelül ennyiben ki is merült a kamaszkor viszontagságai alatt is - ők voltak a biológiai szüleim, én meg a terméke egy kellemetlenül értelmetlen párkapcsolatnak. Fizettek is érte. Szó szerint. Azóta persze lett két mostoha családom, de ők is körülbelül annyira akarnak bevonni az életükbe, mint amennyire én eljátszani azt, hogy marha sok értelme van az egész elcseszett időszakra a jelenlétemmel emlékeztetni őket.
- Mondd csak meg neki, hogy nem kell a mocskos pénze.
Hangzik a rutinos, fahangon ejtett válasz a morcos exanyós szájából, és én már ki is lépek mellé. Töpörödött pár centit az évek alatt, a tekintete nem olyan ravasz már, inkább tompa, az arcán is több pókhálószerű ránc fut szét, ahogy mosolyogva rám pillant. De a szarkazmusa, az ugyanolyan, mint régen. Meg is erősítem abban, hogy ez mennyire menő: egy futó csókkal a halántékára. Eli mama mindent megadott nekem, amit meg lehetett, és a generációs szakadékot is úgy ugrálta, hogy a huszonéves tacskók megirigyelhették volna tőle. Ezer meg egy dolog ragadt rám mellette a koszon kívül, amit ugyan nem kértek számon se az elemiben, se a gimiben, de úgy érzem nagyon is sokat tettek a... úgy mondhatnám pontosan: "az erkölcsi, szellemi, lelki fejlődésemhez". Magyarán miatta nem dőltem be az első idősebb férfi ágyába, érthető és tényszerű apakomplexussal, vagy egyszerűen a legközelebbi árokba részegen per drogosan per nagyon hullaként. Mert vannak kérem sorstragédiák, amik mindig, de mindig a szülőkre vezethetők vissza...
- Megmondom.
Hazudok, és mindketten tudjuk, hogy csak a rend kedvéért. Mert kell az a pénz is, mióta a szeme miatt mást nem is tud csinálni a mama, mint itthon a ház körüli, egyszerű dolgokat. Az ajtó mellett sorakozik a magassarkú, meg a hótaposó. Akármennyire is idiótán festhetek, az útra most ez utóbbit veszem, a másikat viszem... meg a karcsú szövetkabátot húzom, és elköszönök. Igaz, aki a hóra született, megtanulja, hogy kell ott élni, meg járni, de elég lesz majd a cipősarokra a tükörjég mentes területen helyezkedni. Ma inkább nem kockáztatok, ez a szoknyás napom... legalább annyira különleges, mint mikor úgy döntök, hogy hátrahagyva a kuckót, meg a mamát az átlagos fairbanksi fiatalok életét élve szocializálódok. Az ember el se hinné, hogy mennyi csoport- és osztálytárs halmozódik fel a háta mögött az évek során. Nem is beszélve azokról a munkatársakról, akikkel lehet két értelmes szót váltani. Nem mondanám, hogy magamnak való vagyok, de valahogy mindig is körbelengett valami megmagyarázhatatlan aura... olyan az egész, mint a nemespenészes sajtoknál. Finom-finom, de atyaúristen, épp penészt csócsálok..! Épp ezért én is kimérem az egy métert, meg ők is. Tökéletes állapot - nem feltűnően, de mégiscsak egy távolságot tart. Sikerül valahogy elevickélnem a Holiday Inn Express sziluettje felé, ahogy letesz a tömegközlekedés. Megnyugtató keretet ad azért a napoknak - a reggeli házsárt, a kapaszkodás a jégen, mint egy veszett macska. Aztán a hasznos dísztökként funkcionáló 8-10-12 óra után meg hazafelé mindez, pepitában. Persze, ahogy becsekkolok a recepción, és átvedlem a lábamról a csizmát a csinos kis cipellőre, még abban a tudatban vagyok, hogy semmi más nem fogad majd hazatérve, mint a szokásos, otthonos rutin. Nem. Előbb hívnak. Szerencsére erős a gyomrom, csak a rendőrség-kórház-hullaház kör után szakadok össze az üres házban. Mert mostantól tényleg marhára üres lesz, hogy mama nincs többé.
Amiket szeret: Közös hullámhossz, új gondolatok, jó vita, minden desszert amiben csoki és eper van, régiségek, mama.
Amiket ki nem állhat: A kényszeres "Mesélj magadról!", ha túl nagy az arca valakinek a nagy semmire, ha kéretlenül belemásznak az aurájába.
Rövidtávú célok: Elrendezni a hagyatéki dolgokat, eladni a házat és beljebb költözni a városba.
Középtávú célok: Valami stabilitást szerezni. Lelki vagy egzisztenciális, teljesen mindegy, csak legyen betonból valami.
Hosszútávú célok: Kacsalábon forgó zenbékés tündérpalota, váltogatható szőke és barna herceggel az A és B hetekre.
Forrásmegjelölés: a multim én vagyok
Avatar/Play by: Ellie Goulding - Zoe Noonan
Megjegyzés: 1, A drama buttont direkt hagytam bekapcsolva a végén, igazából az őrzők hatékonyságát rátok bíznám, hogy tudhatja-e a leányzó, hogy valami megette a nagymamát (ha már így a város szélén laktak), vagy a zárójelentésben az van, hogy az öregség vitte el. 2, A leányzót a terveim szerint majd valamikor beharapnák a betolakodók közé. A tervezés fázis a megfelelő userekkel megtörtént, de élesben ugrik majd a majom a vízbe, ha egyáltalán (:
Nekem nagyon tetszett az előtörténet, szívből mosolyogtam rajta, éppen ott, ahol te is szeretted volna. (->ezt látatlanba is ki merem jelenteni) Nagyon örülök Zoénak, és főleg annak, hogy nem tökéletes Kicsit talán hasonlít is egy régi ismerősömre XD
Kezdőlap
