Na ki a főnök? Na ki? Hát én. Charles éppen a tárgyalóban van már lassan egy órája, elvileg végeznie kellett volna, de nem érdekes. Ha valaki, hát én nagyon szívesen melegen tartom a bőrfotelt. Bár ez nagyjából csak annyiról szól, hogy ha kapok bejövő hívást akkor felveszem és átfutom a havi pénzügyi jelentést... szóval facebook-ozok nagyrészt, mivel semmi olyan dolgom nincs, ami ne várhatna legalább holnapig. Valószínűleg most sem én leszek a hónap dolgozója, de azt hiszem ezzel a tragédiával ezúttal is meg tudok birkózni. Egyébként szokás szerint a szürke öltönyömben feszítek, jó drága darab és szerintem már vagy tíz éve megvan, de szeretem. Mondjuk amennyibe került az a minimum, hogy szeretem és hordom. A nyakkendőt mellőzöm, a fehér ingen a legfelső gomb be sincs gombolva, én nagyrészt úgyis csak adminisztrálok, meg telefonálgatok, a kutyát nem lovalja, hogy nézek ki. Van egy nyakkendőm a saját irodámban nehezebb időkre, mondjuk ha történne valami borzalmas tragédia és a sajtó előtt meg kéne jelenni... de persze semmi nem történik, pedig tudnék mit kezdeni egy kis akcióval. Megfelelő távolságból. Most hogy túl vagyok egy tíz perces telefonbeszélgetésen, valamelyik gyökér érdekképviselettel, visszanyitom a pénzügyi elszámolást, hogy aztán inkább átváltsak facebook-ra. Nem megy ez ma, éhes is vagyok és még az ismerőseim is gyökerek, hogy semmi érdekeset nem osztanak meg. Néha elgondolkozok, hogy új ismerősöket kellene vennem, akkor legalább a saját emberismeretem hiányában sem ér csalódás, mert nyilván rajta lenne mindegyik leírásán, hogy mennyire idióta, vagy hogy annyira humoros mint a tüdőembólia... hm... talán nekem kellene erre egy céget alapítanom. Barát közvetítő. Elmegy veled bulizni, vásárolni, lájkolja a posztjaidat és nevet a vicceiden... Szóval nagyjából ilyen irányban kalandoznak el a gondolataim. Amúgy nem számítok senkire, tekintve, hog már nem is nekem kéne itt ülnöm, csak ugyebár még Charles nem ért vissza. Nahát 2014 legviccesebb esései... ezt a videót megnézem.
Sokszor hangoztatott mondat, hogy a türelem erény. Hogy minden az időzítés, de a rohadt életbe is, mindennek van határa! Olyan lépésre szánom magamat az egész napos aktatologatás közepette, ami egy átlagos apa-lánya kapcsolatban talán nem lenne meglepő, de nem úgy Bergerék esetében! Ha Ethan nem lép, bizony, kénytelen leszek a magam kezébe venni a dolgokat, ahogy tettem azt már nem egyszer farkasléptekkel igencsak rövidnek számító életem során. Ehhez értettem, s a teljes körű bizalom is csupán saját magam számára járt ki, szóval... Lépteimet visszhangozza a hivatal folyosója, miközben apám irodája felé tartok. A tárgyalásnak már véget kellett érnie, így meg sem lep, hogy nem lézengenek mindenfelé, s egy gyors kopogást követően meg sem várom, hogy kiszóljon ősöm - egészen egyszerűen benyitok, mi több, be is lépek, magam után automatikusan lökve be az ajtót, hogy a mozdulatsor záróakkordja egy combos megtorpanás legyen részemről. Kissé elkerekedő pillantásom, mivel a helyettesére tekintek, fűszer a hirtelen jövő megállj mellé. - Jó napot! - Volt szerencsém már a férfihoz a hotel falai közt, meg a hivatalban is, s noha igyekeztem nem mutatni, kétségtelenül csípte a szememet, hogy olyan gyorsan került abba a pozícióba, ahova. Nem véletlenül igyekeztem a tisztelendő atyát is a magam térfelén tudni a sakktáblán... egy falkatag apám oldalán okozhat még nem várt bonyodalmakat számomra. - Berger polgármester úr talán beteget jelentett mára?
Ez a videó annyira nem is vicces. Mármint, tény, hogy legszebb öröm a káröröm, ezt én soha nem tagadtam, de hát úgy fest, hogy annyira unom magam, hogy csak egy-egy mosolyra futja. Legalább csinálok valamit, még ha éppenséggel nem is nevezhetném valami konstruktívnak, bár szórakoztatni magam sose haszontalan. Most azért felmerül bennem, hogy száz évvel ezelőtt számítógép és internet nélkül ez a munka mennyivel unalmasabb volt. Persze, most meg a felgyorsult világban mindenki a stressztől tart, de ha ügyesen helyezkedik az ember - úgy hogy más is odaférjen a munkához -, akkor egész jól meg lehet lenni. Szóval... sokkal jobb most döntéseket hozni, meg dirigálni mint régen. Bár nem... az mindig jó. A kopogásra felfigyelek, de még mielőtt kiszólok le szeretném állítani a videót. Mire kattintok a fiatal nő már bent is van az irodában, én meg meglepetten tekintek fel rá a monitor mögül. Nem igazán tudom hova tenni ezt a sietséget, meg hirtelen még őt se. Aztán persze gyorsan eszembe jut, hogy apa kicsi lányáról van szó, bár azt hiszem nem túl idilli a kapcsolatuk... vagy legalább is ilyen pletykák terjengenek, franc se tudja, annyira nem érdekel Charles magánélete, még ha a lánya éppenséggel egy farkas is. - Végül is... érezd magad otthon. - Ezt így a köszönésére, mert én lassú vagyok és továbbra sem tudom túltenni magam azon, hogy csak úgy berontott. Mi van ha épp pornót nézek? Megtehetném, nem az én gépem, ha a rendszergazda rábukkan, akkor nem nekem gáz, hanem a kedves polgármesternek. Mindenesetre ez akkor se szokás itt, legyen szó akárkinek a gyerekéről. Igen, Jézus sem kivétel. - Mármint az édesapád? - Dőlök hátra kényelmesen, miközben már ismét az elszámolás van megnyitva előttem a monitoron. Annyira professzionálisnak tűnök, hogy az csak nosza. Egyébiránt halál lazán tegezem, szerintem ő is tudja, hogy nem csak annyival vagyok idősebb nála, mint amennyivel látszik. Az pedig, hogy az első szavammal az intim szférát súrolom... nem hazudtolom meg magam. - Elhúzódik a tárgyalás, de bármelyik percben itt lehet. Foglalj helyet, megvárhatod itt ha szeretnéd... Vagy dolgoznak még itt páran, akikre nem törtél még rá. - Mindenféle sértettség nélkül, apró, elégedett mosollyal teszem hozzá a végét. Amúgy pedig a megfelelő ponton intek a szemközti székre. Talán sikerül egy kicsit megtudnom erről a Berger családról, ki tudja.
Bájos mosoly szökik arcomra, felismervén a falkatársat. No nem a viszontlátás öröme az, ami ezt az őszintétlen, udvarias kis gesztust előcsalja esetemben, sokkal inkább a pillanatnyi ledöbbenés, míg kapcsol valami a fejében. - Ugyan... úgysem pornót néztél. Vagy igen? - Firtató hangom könnyed, s úgy fest, nem sokat gondolkozok azon, hogy eleget tegyek kérésének, mi szerint érezzem magamat nyugodtan itthon. Ismerősként köszönti kecses lépteimet az iroda, nem nehéz úgy viselkednem hát, mint aki haza érkezett. Még anyám választotta a bútorokat bele, mikor legelőször megválasztották apámat. Elegáns, hatalmat sugárzó, mégis praktikus. Gyanítom, pont ezek miatt nem vált meg tőle a válás után sem, s nem pusztán azért, mert nem akadt Nicole Carpenternél jobb ízléssel megáldott nő a horgára. - Aha. Ő. - ejtem el flegmán a szavakat, mikor a polgármester személyét pontosítja, s elérve a hatalmas asztalt helyet foglalok a vele szemközt elhelyezett széken, mikor felajánlja a lehetőséget, finoman igazítva combközépig érő kosztümszoknyámon. Mert mégis... - Miből gondolod, hogy másra is rá akarok törni és nem csupán te voltál tervben? - Szélesedik ki mosolyom, mikor kék pillantásom csalfa csillogással akad rá az övére. Macskás, veszélyes mosoly ez, bár az idősebb farkasok szemében lehet, pusztán eltökélt, elbizakodott az ajkaim szegletében megülő görbület. Egy ideje már kezdek letenni róla, hogy megértsem a száz felettiek észjárását. Elpillantok a falon pihenő hatalmas óra felé, az időt ellenőrizve, s onnét vezetem vissza érdeklődő tekintetem az alpolgármesterünk felé. Miért motoszkál bennem az érzés, hogy hosszúnak tűnő "bármelyik percben" lesz ez?
A kérdésére a szemem sem rebben, de továbbra is tartom magam ahhoz, hogy akár azt is nézhettem volna. Mondjuk így utólag örülök, hogy nem tettem, bár pont én lennék, aki ne tudná kimagyarázni? Mindenesetre végül kicsit feljebb is vonom a szemöldökeimet, mintha magát a feltételezést is meglepőnek és kicsit azért sértőnek találnám. - Ugyan. Ez egy munkahely, mindennek megvan a maga helye és az ideje. - És egy felsőbbséges mosollyal meg is toldom. Bizony, én vagyok az erényesség mintaszobra. Igazából el is tudnám képzelni a saját öt méteres képmásomat a főtéren, de ez még egyelőre várat magára. Egyébként az arcomra kiülő mindenféle komolynak szánt érzem egy kicsivel komikusabbnak hat a kelleténél, mintha csak megjátszott lenne... amiben azért van valami. Most se nagyon lehet tényleges felháborodást hallani a hangomból. Mosolyom csak egy kicsit kiszélesedik, amikor helyesel azt illetően, hogy a kedves papáról van szó. Hát nem édes, a kislány jött és meglátogatja a munkahelyén aput. Talán a Sarah-nak az adminisztrációról igaza volt és tényleg kellene egy gyerekmegőrzőt nyitnunk az alkalmazottak gyerekeinek. Ezt egyelőre inkább magamban tartom arra az esetre, ha a leányzó stílusa túl bicskanyitogatóvá válna, de egyelőre jól szórakozok. Amikor például leül, tekintetem óhatatlanul siklik a csupasz térdekre, azért csinos na, vak még azért nem vagyok. - Huh, ezesetben várom a folytatást. - Derül fel az arcom. - Mármint gondolom nem csak addig találtad ki, hogy rám törsz és ennyi. Vagy más helyzetben szerettél volna találni? - Pontosan tudom, hogy az apjára vár, hiszen őt kereste, de ettől még szórakozhatok egy kicsit, amúgy is halálra untam magam eddig, nem olyan hatalmas tragédia, hogy lett némi társaságom, még ha nem is a legjobb, amit el tudok képzelni. Na jó, kinézetre közel áll, ahhoz, amit el tudok képzelni, de a fejemben lévő hölgynek fizetek és ő tényleg szórakoztat is és nem csak értelmetlen szócsatával múlatjuk az időt.
- Milyen igaz... már látom, miért téged választott apa a helyettesének! - Van azért némi kétkedő él a hangomban a kijelentés bizonyossága ellenére is. De legalábbis én nagyon szeretném, ha Mr. Nemszabadpornótnézniamunkahelyen valóban nem lenne megingathatatlan, - s ne csupán szavai üzenjenek ilyesféle éllel - ami az apám felé mutatott lojalitását illeti. Ahogy észrevettem, minél idősebb egy farkas, annál kevéssé derogál neki, hogy egy ember akaratának vesse alá magát... Mások egyszerűen csak jellemüknél fogva vágynak mindig magasabbra és magasabbra. A kérdés csak az, te melyik vagy, Benjamin de Maupassant? Hellyel kínál én pedig elfogadva azt ülök le vele szemközt könnyed, nőies mozdulatsor keretében, hogy hasonlóan finom, komolytalan kacaj szaladjon ajkaimra szavai kapcsán. Tekintetem játékosan csillan, ahogy kezemet bocsánatkérően kapom szám elé, majd engem vissza ölembe. - Mondjuk nyúlkálhattál volna a széfben, ja! Azzal tudtam volna mit kezdeni, ami azt illeti. De talán más szituációval is... Roppantmód kreatív tud lenni az ember, ha szükség van rá. - Szelídül bájosan kóstolgató mosollyá képemen a vigyor. Kétségtelenül megkönnyítene mindent egy zsarolás lehetősége, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem ismerem annyira Benjamint, hogy tudjam, hogyan is reagálna ilyesmire. Lehet egészen egyszerűen eltörné a nyakamat vagy ki tudja! A hotelben lakik ő is, a falka tagja, mióta én oda kerültem... ki tudja! Azok ott nem szarral gurigáznak, ha az egójukról van szó, ezt gyorsan levágtam már az első hetekben.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy már látod, milyen megbízható és felelősségteljes vagyok? Köszönöm. - A kérdés költői, ennek köszönhető, hogy le is reagálom... magamnak. Tényleg szükségem lenne valami állandó társaságra, mert nem járja, hogy már akkor is magamban beszélek, ha épp valakivel társalgok. Mondjuk vehetnék egy ékszerteknőst... Bergernek nevezném. Ezen gondolatra elmosolyodok, de már saját, nagyképű kijelentésemkor is ott a mosoly a képemen, szóval nincs is nagyobb változás ahhoz képest. Utálnám a lány apját? Ugyan. Csak pontosan tudom, hogy én mennyivel jobb lennék az ő helyén és nem szeretem a boltban sem, ha valaki feltartja a sort. Nincs annál bosszantóbb. Ahogy hallgatom Danát, megtámasztom az egyik mutatóujjamat a szám előtt, tényleg érdekel, hogy milyen szituációnak örülne leginkább. Legalább azt megtudom, hogy úgy fest az én vesztemet is várja itt valaki, nem csak a kedves papáét, ezzel végül is nem hátrány, ha tisztában vagyok. - Ajaj... - Nagyjából annyi valós félelem van ebben a kijelentésemben, amennyi az arcomra is kiül. Semennyi. - Akkor ezentúl már mindig figyelek a hátam mögé. Egyébként nem értem mire fel ez a bizalmatlanság, kishölgy. Mármint... biztos az arcom teszi, igaz? - Elhúzom a kezem a bamba pofám előtt, kicsit a szemöldökeimet is felvonom a kérdéshez. Az egész túl színpadias, hogy komoly legyen. - Mert más okot nem adtam arra, hogy gyanakodni kelljen rám tudtommal. Széfben nyúlkálni...? Meg egyéb szituációk? Pff... Ráadásul ha így is lenne, akkor sem a feljebbvalóm lánya előtt tenném. - Végül elégedett békamosollyal dőlök hátra a bőrfotelben, kicsit hintázva is benne jobbra-balra. Vak is látja, hogy szeretek itt ülni. És azt se nehéz megmondani, hogy a felszíni jelentéstartalom mellé a sunyi mosolyom ad egy fajta "egy szavamat se hidd, csak szívatlak" élt. Na, most próbáljon meg eligazodni rajtam a leányzó. De hát muszáj óvatosnak lenni, az emberrel bármikor csinálhatnak hangfelvételt.
- De legalábbis jobb munkaadót érdemelnél az öregemnél, az egyszer biztos. - Adom alá a lovat kedves mosollyal, s a vicc az egészben, hogy még csak nem is fertőzi hazugság bűze energiáimat közben. Valóban úgy vélem, jobban járna mással, példának okáért velem, de... azon nem segíthetek, ha túl hülye hozzá, hogy erre rájöjjön. Vagy csak későn. Azért lássuk be, valóban okkal vagyok még itt és nem léptem le, amint megláttam, hogy nem apám ül az ismerős bőrszékben. Ez az ok pedig nem más, hogy valahol jól jönne, ha a pasast megnyerhetném magamnak. Mosolyára felvonom szemöldökömet, nem tudva mire vélni a jókedvet, de nem is firtatom különösképpen, mert úgy fest, kapok valamiféle választ a dologra a hím felől. Ciccenős, könnyeden néma nevetés rázza meg vállam arra, hogy jobban teszi, ha vigyáz és a háta mögé néz a továbbiakban. Talán valóban kicsit sokat gondolok magamról olykor, de hogy ők keveset néznek ki belőlem, az egyszer biztos. - Megnyugtatlak, semmi baja az arcodnak! - Jelenik meg apró, gödröcskés mosoly ajkaim szegletében a könnyed, szinte már nevetős mondatot követően. Láttam már gázabbat is, maradjunk ennyiben. - Egyszerűen csak... mindenki félti a sajátját. - Apámat, na persze. Ha kimondanám direktbe, ott villogna a hatalmas vörös felirat Benjamin fejében arról, hogy hazug minden szavam. Így legfeljebb csekély gondolatfoszlányként, bizalmatlan kis magként ülhet meg benne mindez. - Semmit nem tud a világunkról, majd pont elhiszem, hogy ne akarnád ezt kihasználni a helyetteseként. - Szusszanva engedek vállaimon, mintha csak továbblépnék egy újabb téma felé, holott ez még mindig ugyan az. - Ugyanakkor... szeretnélek megkérni valamire, de mivel nem tudom, mennyire bízhatok benned... - Vonok vállat könnyedén, holott nem szívesen keresnék más embert. Ő a második ember ebben a városban, nála közelebbit csak akkor találnék apám székéhez, ha a lotyói között néznék szét.
- A város a munkaadóm. - Jegyzem meg röviden és tömören csak amolyan mellékes információként aztán úgy érti, ahogy szeretné. Persze, nagyon becsületes vagyok, mert az egész város érdekeit tartom szem előtt és a lakók mind az én munkaadóim... Hogyne. Ez pont az a módi, ahogy én szoktam gondolkodni. Nem, inkább arra szerettem volna utalni, hogy nem tekintek az öreg Bergerre munkaadóként, inkább egyenrangú félként, akinek kicsit jobban felvitték a dolgát, mint nekem. Vagy mondjuk... vetélytársként. Mindenesetre semmiféle vak, hajbókolásra ingerlő tiszteletet nem érzek iránta, ami egyébként nem lenne hátrány, olyanokkal szemben, akik vezető pozícióban vannak. Ó, ha apámnak nem kellett volna eltitkolnia a létezésem... ha ismert volna... De hát rég volt, igaz se volt. Elmosolyodva bólintok, épp csak nem köszönöm meg a bókot, miszerint semmi baja az arcomnak. Én ezt tudom, de azért sosem árt a megerősítés. Viszont most sokkal jobban leköt a koncentrált figyelem, még kicsit a homlokomat is ráncolom és a szokásostól eltérően nem szándékozok minden szó mögé beszúrni valami sértő adalékot. Érdekes egy lány ez a Dana és ahogy beszél, egyre csak érdekesebbé válik. Az arcomról egyébként, míg beszél, semmit sem lehet leolvasni, csupán a szemeimet húzom össze és az ujjaimat támasztom egymásnak magam előtt. Vegyük is számba mit is tudok a lányról. Jogász, vagy hát annak tanul, akár csak jómagam. Hm, vasárnapi iskola keretében azért szívesen korrepetálnám, ha épp segítségre szorul. Aztán sajtóreferens, ami azt jelenti, hogy eljutott már valahova és nyilván nem az apja tette abba a pozícióba, hiszen az egyetlen ember, akiért az öreg Berger tesz bármit is, az az öreg Berger. Miután befejezi a mondandóját hagyok rá még egy kis szünetet, majd a torkomat megköszörülve nyitom szóra a számat. - Az a kérés jellegétől... színétőlszagátólállagától függ. - Hadarom el, szám sarkában megjelenő mosollyal, de mindez csak arra szolgál, hogy kicsit össze szedjem a gondolataimat. Felegyenesedek a székben. - Ha a kérésed számomra kellemetlen kimenetellel járna, vagy csak azért kérnél meg rá, mert az apád épp nincs itt... akkor felejtsd el, senkinek sem vagyok sem a beugrója, sem a lekötelezettje. - Hessegetem is el kezemmel a dolgot színpadiasan. Tényleg nem vagyok kíváncsi, a csináld meg az adóbevallásom jellegű kérésekre. - Azonban... bármi más jöhet. Az hogy mennyire bízhatsz meg bennem, az csak és kizárólag tőled és a kérésedtől függ. Mindig alkuképes vagyok. - Felfelé ránduló szájszeglettel vonom fel a szemöldökeimet, most egy kicsit perverz nagybácsinak érzem magam, még ha épp aktuálisan semmi olyan gondolat nem is fogalmazódott meg bennem. Mondom én, hogy az arcommal van gond Egyébként a szavak meglepő természetességgel, gyors egymásutánban gurulnak le a nyelvemről, mintha csak végre hagynának egy vérbeli piaci kofát eladni. Szeretek én is alkudozni, sakkozgatni a szavakkal, na.
Aprót sóhajtok szavaira, mosolyom, mint az anyáké, kik a gyerekük butaságát egy fejre történő simítással nyugtázzák. Hát persze kisfiam, igazad van... Én meg Obamáék unokahúga vagyok második fokon. Szavaira kissé felvonom szemöldökömet, majd szinte már megadóan emelem meg praclijaimat felé. Oké-oké, vettem mindent, öreg. - Ha apámtól kellene valami, nem ülnék most itt. - Ezt azért muszáj közbe szúrnom, nem állom meg. Komolyan azt hiszi, várnék rá az ő társaságában, mikor lehetőségem akad a saját házunkban elcsípni? Jó vicc. Akkor nem kárhoztatnám magam egy látszólag az egójával remek párkapcsolatban levő hím társaságára magamat. Az ilyenekből akadt és akadni is fog jópár tucat az életemben még, hogy ne önként kárhoztassam magam körükbe. Különben is... unalmasak és egysíkúak, ám ugyanakkor nem árt vigyázni velük, mert pont ez az állandóság teszi kiszámíthatatlanná olykor őket, mikor épp nem az egójukkal gondolkoznak. - Csak egy apró szívességre lenne szükségem tőled. - Duruzsolom, még a mosolyom is kiszélesedik egy pillanatra, jelezve, hogy mennyire semmiség csupán az egész. - Két aláírás. Egy tőled, egy apától. Igazán nem nagy kérés ez egy egyszerű polgártól annak, aki ennyire szívén viseli a város sorsát, nem? - Nagyon remélem, hogy de, ha már a telibe őszinte leszek, épp csak a részletekről nem számolok be módszert választottam Benjamin meggyőzésére.
Egy ideje már gondolkodtam rajta, hogy megkeressem Danát. Nem láttam hónapok óta. Igazából a kölyökparty óta, mert azt a zavaros áprilisi eseményt nem igazán lehet valós találkozásként felfogni, bármennyire is úgy tűnt, hogy az egész valóban megtörtént. Nem hagyott nyugodni azóta se, hogy mi lehet vele. Jennifernek nem árultam el minden részletét a történteknek, és szerencsére eléggé lefoglalták a Darren körüli dolgok ahhoz, hogy túlzottan faggasson a részletekről. A lényeg, hogy kisebb ijedtséggel és némi eltévedéssel átvészeltem a dolgokat. A házamtól hajtottam a belvárosba, és egyáltalán nem lehetne azt mondani, hogy nem aggódok amiatt, mert felügyelet nélkül vagyok. Nem igazán járkálok emberek között, bár talán ebben a koraesti órában nincsenek már idekint olyan sokan, hogy feszélyezhetne. A polgármesteri hivatal előtt parkolok le, és bent is maradok a kocsiban. A klíma visszafogottan hűti a kocsi levegőjét, és a zenét is csak visszafogott hangerővel hallgatom. Tekintetem az épületbe belépőket, és az onnan kilépőket fürkészi. Nem tudom, hogy Dana mikor fog kijönni, csak azt sikerült kiderítenem, hogy itt van… szóval türelmesen várok arra, hogy felbukkanjon az ajtóban. Amikor megjelenik egy hozzá hasonló nő az ajtóban, rögtön kiszállok. Csak amikor megpillantom az arcát, akkor jövök rá, hogy nem ő az. A szagok sokfélesége hirtelen rohan meg. Gépolaj… illatszerek kavalkádja, madárürülék szag. Zavartan dörzsölöm meg az orromat, és ha már kiszálltam, akkor nem ülök vissza. Inkább próbálom szokni a környék ingereit, amik próbára teszik az érzékszerveimet. A méregdrága elegáns Aston Martin mellett talán egy kicsit furcsán mutathatok egyszerű öltözetemben, bár aki jártas a divat világában, így is kiszúrhatja, hogy a látszólagos egyszerű öltözet is minőségi, márkás darabokból áll. Nem csak az öltöny lehet drága, ugyanis. A Danának vélt nő elhalad mellettem, érzem magamon a tekintetét, és azt, ahogy a kocsimat is végigmustrálja velem egyetemben. Zsebre csúsztatom a kezeimet, és hátammal a kocsi oldalának dőlök. Miközben hallgatom a cipősarkak távolodó koppanásait, egy újabb alak bukkan fel a nyíló ajtón keresztül. Dana. Ellököm magam a kocsimtól, aztán néhány lépésre eltávolodva tőle odaintek neki. – Dana! – Nem kiabálok, nem akarom mindenki figyelmét magamra vonni, csak Danáét. Biztos vagyok benne, hogy így is észrevesz.
Unalmas nyári hétköznapok, melyek már nem is változnak életem során így diplomán túl, hacsak le nem teszem a szakvizsgámat a diplomát követő három év meló után és leszek bíró az ügyészségen. De az meg összeférhetetlen a hosszabb távú terveimmel, szóval... Apró sóhajjal engedtem lejjebb vállaimat, ahogy a papírhalmazt a jegyzőasszony asztalára ejtettem és egy kedves mosolyt követően elköszöntem tőle. Mára ennyi volt a munkaidőm, a délután-koraeste az edzéseké. Kíváncsian várom, mit találtak ki mára ezek nekem, Dominic meg Dante drága... Brr. - Szerencsére még van pár órám pihenni és semmit tenni addig!
Ennek nyugodt tudatában, illetve fekete csőfarmer-halványkék blúz kombinációban, magasabb sarkú cipőt viselve lépdelek kifelé a hivatalépületből, vállamra kanyarítva táskámat, mikor a nevemet hallom. Ez önmagában nem lenne meglepő, ismert vagyok a városban, hála apámnak, meg egy kissé saját magamnak is, ami a tinédzserkori rendbontásokat és partiéletet illeti. Az emberek felnőnek, úgy fest, egyedül a vérük az, mi nem lesz vízzé. Kedves mosollyal fordulok a hang irányába, az autó pedig már önmagában árulkodó, ekképp kiszélesedik képemen a görbület, ahogy Rahimra sikerül ráfókuszálnom. Lépteimet is felé irányítom ráérős ütemben, hagyva, hogy pillantásában fürdessen a férfi. - Szia! Te mit keresel itt? - Lépek közelebb, majd mintha mi sem lenne természetesebb, hintek csókot arcára üdvözlésül, hogy a mosoly ottmaradjon arcomon, mikor elhajolok, akkor is. Igazán bájos az összkép és ezzel pofátlanul tisztában is vagyok. - Vársz valakire? - Mi másért állna itt, az meg, hogy esetleg én vagyok a kiszemelt áldozat, (kivételesen) nem az első gondolatom.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Mosoly húzódott borotvált arcomra, amikor észrevett. Ráérős tempója miatt volt időm több ízben is tetőtől talpig végig mérni, mit sem törődve azzal, hogy lényegében bámulom. Pár lépéssel én is közeledek felé, elébe menve, majd tenyereimet a két alkarja alá csúsztatom, ahogy fogadom és adom a puszikat. Kellemes vibrálással lengik körbe energiái, az illata pedig hamar eltelíti a tüdőmet. - Szia Dana! - Pillantok a szemeibe, majd kisebb fáziskéséssel eleresztem a karjait is. - Nos igen. - Köszörültem meg kissé a torkomat. - Téged vártalak. Rég láttalak már, és tudni szerettem volna, hogy minden rendben van-e veled. - Elég nagy volt a felfordulás a farkaslaknál. A nagy feltámadásoknak én nem voltam a tanúja, mert annyira kimerített az erdei tombolásom és az ijedtség, hogy kidőltem. Már nincs szükségem annyi alvásra és regenerálódásra, mint az első néhány alakváltásomkor, de túlzás lenne azt is állítani, hogy lazán ki-be ugrálok egyik bőrömből a másikba. - Ráérsz most, vagy van valami dolgod? Arra gondoltam, hogy elmehetnék valami kevésbé forgalmas helyre kicsit beszélgetni. - Miközben beszélek, futólag a kocsim irányába intek, de a tekintetem nem nagyon veszem le Danáról. Nem akarom kapásból lerohanni a Vörös Hold körüli dolgokkal, pedig lenne kérdésem bőven. Vajon ő mire emlékszik belőle? Én sokkal többre, mint amennyire szeretnék. - Kocsival vagy? - Nem tudom, hogy milyen autót vezet, nem láttam még vezetni, szóval hiába is kerestem volna a parkolóban az autóját. Az is lehet, hogy nincs neki kocsija, hanem sofőr viszi ide-oda. A polgármester bizonyára megengedheti magának, hogy a lánya mellé sofőrt fogadjon.
Akaratlanul is mosoly szélesedik ajkaimra, mikor közli, hogy engem várt. Hát ez... édes? Hja, határozottan az és hízeleg is valahol a tény, hogy nem valami faarcú diplomatával van találkozója, én meg belegyalogoltam épp. Az ilyen illúzióromboló volna, de most komolyan! - Rahim... senki nem tiltja, hogy legyere a hotelbe olykor szerintem. Vagy igen? - Szélesedik mosolyom ki. Egy falka tagjai vagyunk, az istenért! - Ha pedig valami nem lenne rendben, azt szerintem a hegyen is meghallanátok, erről de Luca gondoskodna, higgy nekem! - Közelebb lépdeltem, s szavaim közepette egyszerűen megöleltem üdvözlően, a csajos puszi-puszi helyett azonban egyetlen csókot hintettem, pimasz módon ajka szegletébe, mielőtt elhúzódtam volna tőle. - De értékelem az aggódásodat, kedves tőled. Veled minden okés? - Kérdezem akkor már én is, mert a tapasztalatok azt mutatják, ha ennyire érdeklődő valaki, akkor ott a másik oldalon is akad valami gebasz a levesben. Csak nem akar törődni vele, így inkább a más bajába kapaszkodik. Kérdésáradatára ugyanakkor kiszélesedik mosolyom kacér-csalfa íve. - Beszélgetni? - Kissé felvonom a szemöldökeimet, nyomatékosítón ejtve a szót. Hát nem mindegy, hogy beszélgetni-beszélgetni, vagy beeeszélgetni! Értitek... - Nem hiszem, hogy ez annyira jó ötlet lenne. - A nejével kapcsolatos megjegyzésemet meg lenyelem, nem vagyok olyan hülye, hogy magam alatt vágjam a fát vele. Más jobban aggaszt a témában, éspedig az enyémnél is fiatalabb farkasa. - Igen, ott áll a parkoló túlsó végében az a sötétkék, de majd legfeljebb visszahozol érte. - Legyintek. Ezt vehetik félig-meddig beleegyezésnek is, azt hiszem.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
A hasonmásom gunyoros megjegyzései villannak be hirtelen a Vörös Hold éjjeléről, majd az, hogy egy pillanatra Danát vélem látni, mielőtt magamhoz tértem. - Senki nem tilt meg semmit. – Talán egy kicsit keményebben reagálom le a dolgot a kelleténél. – Csak… arról van szó, hogy igyekszem egyelőre a háttérben maradni. Nem szívesen futnék össze úgy ügyfelemmel a városban, hogy azt hiszik, a világ másik felén vagyok. – Ez is egy magyarázat, és részben van is valóság tartalma, de nem csak emiatt kerülöm el a hotelt. - Elhiszem. – Felem kurtán. Az ölelés egy kissé meglep, de karjaim ösztönösen záródnak törékeny alakja köré, majd egy hangos… mélyebb sóhajjal magamba szívom hajának kellemesen bizsergető illatát. Kék szemeim megvillannak, az arcom vöröskés árnyalatba csap át, amikor a kacér csók szinte az ajkamon csattan. Csak a meglepettségem gátolt meg abban, hogy ne csókoljam meg. Mire egyet pislantottam, már el is húzódott, én meg úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen szűz, aki nem tudja, hogy mit is kellene tennie. Ennél idiótábbnak talán már nem is tűnhetnék. - Velem? Mondjuk úgy… többé kevésbé. – Túrtam bele a hajamba, majd megdörzsöltem a tarkómat. - Igen. Már ha nem gond. – Fürkésztem a tekintetét. - Tudom, vagyis sejtem. – Fújok egy nagyot, majd ujjaim futólag megérintik a szám szegletét ott, ahova az imént a csókot kaptam. – A tényen, miszerint beszélni szeretnék veled, ez semmit nem változtat. – Hónapok óta húzom, ha őszinte akarok lenni magamhoz. Már korábban meg akartam keresni, de vacilláltam. Rengeteg feszültség, és kimondatlan dolog van bennem, amit úgy érzem, hogy tovább már nem tartogathatok magamban. Könyörögni viszont nem fogok, se ráerőltetni, ha nem akar velem beszélni. Amikor végül mégis úgy tűnik, hogy beleegyezik, akkor láthatóan jobb kedvre derülök, még egy mosoly is kiül a képemre. - Persze. Visszahozlak! – Ezen aztán igazán ne múljon a dolog. Odalépek hozzá, tenyeremmel finoman megérintem a lapockáját, majd mellette haladva a kocsim anyósüléséhez kísérem, és kinyitom neki az ajtót, hogy beszállhasson. Megkerülöm a kocsit, majd beszállok a volán mögé. Rutinos mozdulattal húzom magam elé a biztonsági övet, majd kattintom a helyére, aztán a visszapillantóból Danára tekintve rálépek a gázra. A városból kifelé veszem az irányt. A gyorsforgalmi utakat választom, hogy minél előbb kikerüljünk innen. - Régóta fontolgattam már, hogy megkereslek. – Szólalok meg egy idő után. – Az utóbbi pár alkalommal mindig csak futólag találkoztunk, vagy olyan helyeken, amik nem lettek volna alkalmasak bizalmas beszélgetésre. – Igen. Ezzel egyértelművé válhatott, hogy miért nem kerestem meg a hotelben. A falnak is füle van. Miután elhagytuk a városhatárt jelző táblát, egy kicsit oldódni érzem a feszültségem.
Finoman szalad feljebb kissé szemöldököm határozottabban csendülő hangjára, de nem firtatom okát a felcsattanásnak. Ha akarja, kiböki úgyis, mi nyomja vagy mivel bántottam meg esetleg. S ha mégsem? Akkor meg is érdemli magának a dolgot, ha engem kérdeztek. Aprót bólintok érvelésére, teljesen érthető a dolog. El is mosolyodom kissé. - Tőlem nem tud meg semmit apu, nyugi! - Kacsintok cinkosan felé, mielőtt üdvözlőn zárnám ölelésembe, s csepegtetnék kacér csókot ajka szegletébe. Hangjának bizonytalansága ugyanakkor azt a parányi aggodalmat sikeresen feléleszti bennem, ahogy kék tekintetem az arcát fürkészi viszont, miként ő is engem figyel. - Többé kevésbé? Mi történt, Rahim? - Firtatom, s úgy fest, az izgalmasan kacér élének is lőttek a beszélgetés kérdéskörének, mert a pasas totál komolyan gondolja a dolgot. Megadóan ereszkedik a vállam meg és biccentek aprót arra, hogy visszahoz. - Menjünk akkor! - Indítványozom, s hosszú, határozott lépteimmel megkerülöm a kocsit vele, hogy mellé üljek be az anyósülésre.
[Úton-útfélen]
Ahogy suhanunk keresztül a városon, azt igyekszem kitalálni, merre is visz az utunk pontosan. Talán még Rahim se tudja... - erre a következtetésre jutok és nem igazán dob fel a dolog, ami azt illeti, de nem mutatom felé. Épp csak oldalt pillantok érdeklődően, ahogy megszólal végre. - Nos... azt hiszem, itt már beszélhetsz nyugodtan. - Mosolyom szelíd, bájos, ahogy próbálom továbblendíteni a szavait, hátha a lényegre tér, mert eddig nem túl biztató amit hallok, csupán összezavar és aggódásra késztet.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Általában szeretek előre megtervezni mindent, de most ez elmaradt. Csak addig jutottam, hogy ránéztem a térképre lehetséges nyugodtabb helyek után kutatva, és kipuhatoltam, hogy hol találhatom meg Danát… ami nincs annyira a falka figyelő szemei előtt. Egyelőre könnyíti a dolgomat, hogy figyelnem kell az útra, és a vezetésre. A vezetés egyébként is feszültség levezető hatással van rám. - Úgy tudom, hogy nem mindenki emlékszik arra, ami a Vörös Hold éjjelén történt. Te emlékszel valamire? – Puhatolózok, mielőtt folytatnám. - Én hellyel közzel mindenre emlékszem. Abban a látomásban, vagy nem is tudom miben magammal álltam szemben. Egy másik énemmel. Az egyik oldalán Jennifer állt, a másikon pedig te. – Pillantok rá. - Ezt nem osztottam meg senkivel eddig. Gondolom, hogy elég sok kérdést vetett volna fel másokban. Mielőtt magamhoz tértem abból az állapotból, bántottam a hasonmásomat. Egy pillanatra úgy láttam, hogy te voltál az. Nehéz ezt megmagyaráznom, Dana. Azóta se hagy nyugodni ez az egész… de nem csak ez… - Na jó, így nem tudok odafigyelni rá. Lefékezek, miután a visszapillantóban meggyőződtem róla, hogy nem halad mögöttünk senki, aztán visszatolatok úgy ötven métert, és ráhajtok arra az erdei útra, amit az imént szúrtam ki. Ránézésre teherautók használhatják, és ahogy beljebb haladunk, egy idő után fel is bukkan egy irtásos terület. Megállok lehúzódva az út mellé, majd a slusszkulcsot a motorháztetőre dobom. - Folyamatosan ott vagy a gondolataim között. Úgy érzem, hogy csapdába kerültem, és az a rengeteg kimondatlan dolog, ami bennem van már egy éve, teljesen felemészt. Nem merek a közeledbe menni nyilvános helyen, mert attól félek, hogy a többiek megérzik rajtam, hogy mennyire oda vagyok érted. Az az egész, ami a Vörös Holdon történt, csak még jobban megerősített abban, hogy kötődök hozzád, Dana. Tudom, hogy szemét dolog ezt így kimondanom, pláne úgy, hogy nős vagyok, és a feleségem a farkasom anyja, de nem érzem magam boldognak. Te jársz a gondolataim között, Dana. A tervezőasztal fölött sokszor azon kapom magam, hogy jár az agyam… hogy tudnék kettesben maradni veled. Bűntudat nélkül megérinteni az arcodat… - Emelem fel lassan a kezem, majd óvatosan megcirógatom az arcélét. - Vagy a szemedbe nézni, és elmerülni a tekintetedben. – Pillantok a kékség mélységeibe, önként ugorva a hipnotizáló örvény kellős közepébe, hogy magával ragadjon a kellemesen bizsergető érzés, ami eddig minden alkalommal, amikor a tekintetünk találkozott.
Nem igazán nyugtat a tudat, hogy a semmibe tartunk szemmel láthatóan, de rejtem érzéseimet a másik elől, amennyire képességeim engedik. Minden kérdés és aggodalom pajzsom mögött létezik csupán, beszuszakolva a kedves tekintet álarca mögé, elrejtve egy nyugodt mosolyban, mit felé vetek, ahogy a visszapillantóban találkozik tekintetünk. - Én is így tudom és őszinte leszek veled, én sem. Az egyik pillanatban még a hajamat szárogattam törölközővel, a következőben a földről kapartam össze magamat. Mintha elájultam volna, vagy ilyesmi, de ennél nem több. Mások viszont elég ramatyul jártak, ahogy hallottam... - Meg ugye a nagy temetési-feltámadási jelenetre hivatalos volt mindenki. Dante számított rám, így nem hagytam ki én magam se a hegyen megrendezett összeröffenést, mely gyászolásból kesernyés örömködésbe torkollott végül. Pillantásom oldalt siklik a férfi profiljára, mikor saját élményeiről számol be. Ajkaim kissé talán elnyílnak, rácsodálkozó némasággal és talán némi zavartsággal is, ami azt illeti. Nem sűrűn haluztak rólam bármit is hímek és vallották ezt be, ami azt illeti... Vörös Hold ide vagy oda. - Azt meghiszem! - Szusszantam fülem mögé söpörve pár kósza tincset, ahogy egy mosollyal lettem úrrá zavaromon mindeközben. Kétségtelen, hogy sokakban, főleg az újdonsült családjában merülhetett volna fel okkal kérdés a dolog kapcsán. Ez meg mondjuk nem rám tartozik, de ha már úgy döntött, megosztja vélem az információt, nem én leszek az, aki kiadja a titkát. - Legalábbis, míg nem szolgálja az én érdekeimet, hogy ekképpen cselekedjek, addig biztosan nem. - Akkor ne gondold túl. Ha nehéz megmagyarázni. - Vonom meg a vállamat és kissé kiszélesedik a mosolyom. - Mint látod, remekül megvagyok, kutya bajom, szóval felesleges ezt túlspiláznod! Azon túl, hogy ha jót akarsz, én nem reklámoznám a szentcsaládnál a dolgot a helyedben. De ez meg a te dolgod igazából. - Szusszanok megadóan, mert lekanyarodunk, én meg az utat figyelem, hogy most mégis merre lesz az arra. Van valami rohadtul megnyugtató farkasom és magam számára is abban, hogy végre megállunk és a kulcsot is száműzi magától kissé. Hanem arra, ami eztán következik, nem igazán számítottam. Kissé kikerekedő tekintettel, megugró vérnyomással hallgatom, mondandója közepette, mikor már szemeimet említi, meg épp csak a toronyórát nem lánccal, mutatóujjamat ajkaira helyezem, kikapcsolva előtte biztonsági övemet és ültemben felé fordulva egyazon mozdulat keretében. Tekintetem az övét fürkészi. - Rahim... felfogod egyáltalán, mit is mondasz? - Szusszanok hangomban finom aggodalommal. - Őszintén? Nem igazán érdekel, hogy nős vagy, de ha ez kiderül, szerinted kit vesz elő az az állítólag vérmes nejed? - Engedem le kezemet ajka elől, de csak annyira, hogy arcára simíthassak tenyeremmel. Hajajj, arab kisherceg... mihez kezdjek így most véled?
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
- Igen. Felfogom. – Válaszoltam határozottan. – Beleőrülök, hogy minden tettemet és gondolatomat alaposan át kell gondolnom, nehogy valami olyat szóljak, amit nem szabadna. Itt és most csak ketten vagyunk, ne is kérd, hogy ne mondjam ki… ami kikívánkozik, mert akkor is megteszem. – Keményedtek meg egy pillanatra a vonásaim. Valóban tele van már a hócipőm. Úgy érzem magam, mint egy marionett bábu, akit dróton rángatnak és elvesztette minden téren a szabad akaratát. Üvölt benne a férfiúi büszkeség, és mindazon elvek, amik szerint nevelkedtem. Ez az élet így ahogy van, nekem keserű. Ujjaim Dana kézfejére siklottak. - Soha nem hagynám, hogy ő… vagy bárki más bántson. Amíg élek, addig nem. – Erről egyáltalán nem tehet. Erről csakis én tehetek. – Nem tudlak elengedni, Dana. Neked kell ellöknöd magadtól, ha azt akarod, hogy békén hagyjalak. Érezni akarom a bőröd melegét, a csókodat… minden porcikádat. – Suttogtam, ahogy egyre közelebb hajoltam, s hacsak nem lök el, akkor szenvedélyes hevességgel csapok le ajkaira. Orrlyukaim kitágulnak, ahogy mélyen magamba szívom bőrének finom illatát, ujjaim selymes tincsei közé siklanak, nyelvem pedig szenvedélyes keringőre kéri fel puha meleg nyelvét. Szívem majd kiugrik a mellkasomból, tenyerem lesiklik karcsú testére, finoman megmarkolva a csípőjét, aztán a combját. ~ Őrülten kívánlak. ~ Tolakszanak szavaim a gondolatába, majd mély levegővétellel szakadok el ajkaitól a fülledtté váló levegőjű kocsiban, és nyakából hátra söpörve sötét tincseit harapok gyengéd csókot kecses, karcsú nyakára.
Ezer bocsánat, hogy ennyit várattam magamra! :oops:
Akaratlanul is mosolyféle kerekedik ajkaim szegletébe szavait hallva. - Nem mondom, én csak... nem értem! - Tényleg nem, bár mint azt sokszor ellőttem már magamban, belőlem genetikailag hiányoznak az efféle kódolások, ami pedig volt, azt leölte Boston örömnegyede. - Nem is ismersz igazán, Rahim! - Sóhajtok aprót, épp csak kiszélesedő mosollyal, melyben nincs bocsánatkérő él, hisz miért volna? Csak az igazat közlöm, ő is beláthatja, hogy ez így van. Arról meg sejtésem sincs, számára a farkasélet tehet csupán, de biztosan akadna közös témánk e téren is, ami azt illeti. Nem mintha olyan hűdeha mélyen eldumáltunk volna valaha is... Szavai hallatán pilláim meglepetten rebbennek, tekintetem kékje az övéit keresi, onnét merítve néma kérdéssel bizonyosságot. Ilyet tennél? Értem...? Vagy pusztán csak magadért? - Akárhogy is legyen, tenyerem vállára szalad fel, nyakán simít cirógatón, hogy elérve tarkóját tincseivel kezdjenek szórakozott játékba ujjaim. - Nem is kérem, hogy engedj el Rahim... te tudod, mi a jó neked, senki más. - Szélesedik mosolyom, ahogy közelebb hajol és elébe megyek mohó csókjának. Ajkaink percekre összeforrnak, s ha még csak mentális üzenete érne el... de bizony a csókja is elvándorol, nyakamat éri, melybe én magam élvezettel merülnék el, finoman borzongva meg, élvetegen, ám bundásom nem kifejezetten értékeli a dolgot. Moccan bennem elégedetlenül, figyelmeztetőn, noha rácsainak még nem ugrik neki, amiért roppant hálás vagyok. De jelez, hogy itt van, figyel és vigyáz rám, ezt a nyakas dolgot meg nagyon gyorsan felejtsük már el, mert kidobja a farkastaccsot... - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. - Nyögöm finom, ám határozott mozdulattal tolva el magamtól kissé a másikat, én is visszahuppanok az anyósülés felőli oldalra, biztos, ami tuti. - Kölykök vagyunk, nem tudjuk uralni a farkasunkat rendesen és... a francba! Rahim, én annyira sajnálom, de ez nem fog menni... nem akarlak bántani! Megint. - Suttogom szinte felé a szavakat, miközben igyekszem lélegzetvételem sietős számát normalizálni némileg azzal, hogy egyenletesen próbálok lélegezni. Pillantásomat le sem veszem róla.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
- Nem. – Bólintottam kurtán. - ..De szeretnélek megismerni. – Szőke hajamba túrtam, ujjaimmal megmarkolva a tövét téptem meg kicsit magam, fizikaivá téve a belső kínomat. – Folyton csak kerülgetjük egymást, de én ennél többet akarok tőled. Nem érdekel, hogy ki voltál… a farkaslét tele van hazugságokkal, erre már magam is rájöttem. Nekem elég az is, ha megismerhetem azt, aki most vagy. – Más értékeket és dolgokat helyeztem előtérbe, mikor még ember voltam. Akkor számított az, hogy ki honnan jött… mit tett le addigi élete során… milyen a családja… Vérfarkasként ezek a dolgok már teljesen hiábavalóságnak tűnnek. Emberi dolgok, amik ha akarom… ha nem, elenyésznek. Félek attól, hogy elveszítem az emberi oldalam, hogy egyéniségem legyűri és bekebelezi a Vad, mégse vagyok képes az ellen tenni, hogy ez ne következzen be. Változok, még ha nem is akarom. Egyet tudok tenni… a jelenből kihozni a legjobbat, ami csak tőlem telik. Érted is, és magamért is megtenném. Még ha a padlóra is löknének miatta, de érezném, hogy szabad akaratomból cselekedtem… úgy, ahogy én akartam, és nem úgy, ahogy a norma szerint helyes! Tenyerem becsúsztattam a dereka mögé, hogy közelebb húzzam magamhoz a karcsú női testet… de a szenvedélyes csók nem csak az én vágyamat szította fel, hanem a farkasom is mocorogni kezdett legbelül. Talán megérezte Dana farkasának feszültségét, és bár nem túl erőszakosan, de jelzésértékűen húsbörtönének nyomakodott. Megremegtem. Nem erőszakoskodtam soha nővel, nem is most fogom elkezdeni, így amikor megérzem a tolást, eleresztem. Kezeimet felemelve dőlök a bőrrel bevont ajtónak, tarkómat a hűs üvegnek nyomva. - Sajnálom. Elfelejtettem… - Vettem mély lélegzeteket, gyomromba szívva le a levegőt, hogy így oldhassam némileg saját… és farkasom feszültségét. - Megint? – Zavarral a tekintetemben pillantok kékjei mélyére. – Ezt nem értem. Nem bántottál.
Pillantásom érdeklődő, érintésem gyengéd, ahogy figyelmem teljes egészével neki adózok, kivárva, mire is akar kilyukadni mondatával. - Megéri, mosolyt kelt ugyanis akaratlanul is szava ajkaim szegletébe, mely mohó csókban teljesedik ki. A csók pedig eltávolodásban... Vonzások és taszítások összjátéka az élet, s mindketten abból a fajtából valók vagyunk - én biztosan, de amennyire sikerült megismernem, fogadni mernék rá, hogy Rahim is - akik egyszerűen megvesznek a gondolattól, ha valamit nem kaphatnak meg. Ha valami nem történhet, alakul a kedvül szerint... Ebből a szempontból tényleg sanyarú sors a farkaslét, belátom. Máskülönben nekem nincsenek problémáim vele, imádom. Erősnek lenni... kortalannak. Gyorsnak, mint a szél! Még levegőt kapkodok, mellkasom pihegve jár fel le, ahogy eltolom magamtól a férfit és ő megadóan hanyatlik vissza a volán mögötti ülésbe. - Semmi baj... - Tekintek oldalt rá, megeresztve egy bátorítónak szánt, mégis kissé félszegnek tetsző mosolyt. Anyám, már megint mibe sikerült keverednem...! Kétlem, hogy segíthet neki a mély lélegzetvétel, tekintve, hogy a kocsi beltere illataink egyvelegével van telítve. - Emlékszel, hogy baleseted volt aznap este, mikor legelőször találkoztunk? Én... voltam az a baleset valójában. Majdnem megöltelek, basszus... - Sóhajjal fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt, hajamba túrok és pillantásom sem arcát fürkészi már, sokkal érdekesebb a kocsi műszerfala. - Szerencsére időben leállítottak, az őrzők meg átkozmetikázták az emlékeidet a támadás kapcsán és... ne haragudj, én... csak azt akarom mondani, jobb, ha bébiléptekkel haladunk, bárhogy is legyen.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
- Igen. – Vontam össze a szemöldökömet, nem igazán tudva mire akar kilyukadni. Rég volt már… másfél év eltelt azóta, de még mindig nem tudom pontosan mi és hogy történt. Nagyon zavaros volt az egész. Rengeteget ittam, és csak arra emlékszem, hogy egyik percben még Dana ágyában vagyunk, a következőben meg egy kórházi ágyon térek magamhoz. - Hogy? – Bukkan ki belőlem hitetlenkedő döbbent kérdésem, majd ahogy tovább meséli az este történéseit, lassan felemelem a kezem, hogy megállítsam. – Ne… Dana, nem akarom hallani. Ez. Túl… sok. – Kilököm a kocsi ajtaját, hogy ténylegesen friss levegőt szívhassak. Tenyerem a tarkómra siklik, aztán a néhány lépésre levő egymásra halmozott kivágott fatörzsek közé ütök egyet az öklömmel. A bőr szétnyílik, vér serken a sebből, de egyáltalán nem érdekel. Az ideg végighullámzik a testemen. - Nem egy rohadt báb vagyok a büdös picsába! Érző ember Dana, érző ember! Mégis hogy jön ahhoz bárki, hogy kedvére mások fejében matasson? Talán ez az egész nem is igaz… Talán soha nem is volt igaz! Ki tudja, mit műveltetek velem! – Dagad ki egy ér a nyakamon, s szemeim borostyánba fordulnak át, majd a következő pillanatban éles roppanások jelzik csontjaim törését, és térddel előre zuhanok a földön. Felhergeltek a hallottak, de nem csak engem, hanem a farkasomat is. Üvöltve fogadom a fájdalmat. A környék fáin pihenő madarak ijedten reppennek a magasba a dühös, vad energiákat érzékelve. ~ Tűnj innen, MOST! ~ Utolsó emberi tettemként még gondolatban lököm oda figyelmeztetésemet, hiszen széttörő állkapcsom miatt szólni már képtelen vagyok. A kocsiban ott a kulcs, ha jót akar magának, akkor most azonnal elhajt, és itt hagy, hogy kitombolhassam magam. Mindazok ellenére amit bevallott, továbbra se ártanék neki… szándékosan legalábbis nem. A farkasom viszont már más tészta.
// Hacsak nem akarsz mégis maradni, akkor köszönöm a játékot! //
Kezdőlap
//
