Döbbenete láttán aprót nyelek. Lehet, mégsem volt olyan jó ötlet előhozakodni ezzel, de akármilyen hihetetlen, az önérzetem – merthogy van, nem is aprócska – egyszerűen nem enged elsétálni a dolog mellett. Ahogy ő aggódott, hogy esetleg bántott engem, úgy számomra sem egyszerű hétköznap volt az említett este… Nem szeretném, ha megismétlődne, hiába farkas immáron ő is és esnénk nagy eséllyel egymás torkának marakodó kölykökként, végkimeneteleként a dolognak. - Akarod vagy sem, Rahim, ezek a tények! Ha ez sok… akkor… várj már! – Hajolok át a volán mögötti ülésre, ahogy kivágódik az ajtó és kiszáll. Mennék utána, a rohadt életbe is, fejébe verve, hogy megértse: ez egy ilyen játék, azokkal a lapokkal kártyázzon okosan, amik jutottak neki. - Na álljon meg a menet! Műveltetek? – Cseppet idiótán festhetek, ahogy a magassarkú cipőkben igyekszem átvergődni a volán mögötti részre, hogy kiszálljak majd utána (legalábbis itt még ez a tervem), miközben szavaira is igyekszem reflektálni, de nem érdekel. Úgyse látja rajta kívül senki, de ő meg túlságosan a saját nyomorát fújja, hogy megjegyezze. - Ha vádolni akarsz valakit, mert a fejedbe nyúlt, vádold az őrzőket! Kérd őket számon, mi igaz és mi nem, de ne velem kiabálj, aki segíteni akart akkor és segíteni szeretne most is! – Emeltem meg én is immáron hangomat, farkasom kellemetlenkedőn rázta bundáját odabent. Üssük már le, aztán hagy nyugodjon le ez a csóri hím… - Rahim, nézz rám! – Kértem. – Tudom, hogy ez az egész helyzet most… feszít és idegesít és… igazságtalan! Hidd el, tudom, én is pusztán csak azért vagyok még életben, mert apámnak baromi sok a pénze és hatalma van a város felett. Minden kölyök báb valahol… - Suttogtam az utolsó mondatot csupán, megérezve energiáinak intenzív mozgolódását, s felsikoltok rövid, riadt hanggal, mikor csontjai törnek. Basszus már! Higgadjon le! Fogalmam sincs, hogy tudnék neki segíteni. Lehet, nem is menne… Gondolati üzenete zökken ki a riadt lefagyásból, indulatosan vágom be a kocsi ajtaját, ahelyett, hogy kiszállnék, ám az indítás helyett telefon után kutatok. Ha addig a kocsinak ugrik… remélem, van rá biztosítása, mert az én sebeim begyógyulnak, ha kitörik a szélvédő, de az nem javul meg varázsütésre. Amikor sikerül végre tárcsáznom és fülemhez tartani a telefont, a biztonsági övvel nem szórakozva adom rá a gyújtást és hajtok tova, bízva benne, hogy nem lesz baja Rahimnak, míg a hozzáértőbb segítség megérkezik.
// A tárcsázott személy kapcsán keress majd meg, egyébként én is köszöntem szépen! *-* //
Sosem voltam lassú munkaerő, de ilyen gyorsan még sosem zártam a napi teendőimet itt a hivatalban, mint a férjem telefonja után. Épp csak bontottam a vonalat, már indult is meg a kezem a billentyűzeten, s fogtam neki az aktuálisan megnyitott táblázat szerkesztésének befejezéséhez. Egyébként sem volt már sok adat, amit be kellett volna vinnem, de sietni szerettem volna, hiszen utálok valamit félbehagyni. Ám a "baj van" egy anya életében nem az a mondat, aminek hatására azt tudja mondani nyugodt szívvel, hogy "pardon, de még dolgom van, nem tudok elszabadulni". Elég vonalasan ragaszkodom a számítógépek kikapcsolási metódusához - hiába asztali - így soha nem mulasztom el a lépéseket, de most majdnem rányúltam a konnektor kapcsolójára, hogy úgy áramtalanítsam a drágát. Végül az órára nézve és realizálva hogy van még időm maradt a rendes módszer, s közben volt időm felölteni a kabátomat, sálamat és sapkámat is. Utóbbit egyébként nem szeretem, de ebben a hidegben nem óhajtanék megfagyni, ezért hordom. Hazafelé mindenképp. Reggel nem kívánom ezzel agyonütni a napi frizurámat. A parkolóba jutás nem vesz igénybe több, mint 2 percet, így a megbeszélt 18:02-re már lent is vagyok. Utálom, hogy a torkomban van a gyomrom, de aligha hibáztathat érte bárki. Mégis mire gondoljak a férjem ilyetén indítása után?
Húsz perc. Ennyi ígértem, hogy ott leszek, de valójában kevesebb idő telik el, annak okán, hogy többször is átlépem a sebesség határt. Valószínűleg kapok majd egy csinos csekket erről, mint büntetést, de nem érdekel. Igyekszem lehiggadni, de ahogy az idő telik és én magam vagyok a gondolataimmal a volán mögött, úgy leszek egyre dühösebb és csalódottabb is egyszerre. Bekanyarodok a hivatal elé és leállítom a motort. A volánt nem eresztem el, az állkapcsomat még mindig feszítem és a tekintetem szikrákat hány, akkor is ha csupán, csak képletesen. Ennyire még sosem haragudtam Helenára – Celestre sem – nem is tudtam, hogy egyáltalán képes lehetek rá. És ez is bosszant. A vérnyomásom valahol az egekben, az pedig fel sem tűnik, hogy a nedves trikóm átnyirkosítja a rajtam lévő pulcsit is. Kabátot pedig egyáltalán nem vettem. Mikor meglátom Lenát, kikapcsolom az övet, kinyitom az ajtót, felvillantom az autó lámpáit és kiszállok, hogy intsek neki, majd visszaülök a kocsiba. Becsapom az ajtót és bekapcsolom az övet is. Automatikus mozdulat az összes, mégis borzalmasan darabos és feszült. Bár jelen pillanatban én magam vagyok a feszültség. Ha a nejem közben észrevett és be is ült mellém, akkor csak egy pillantással üdvözlöm, de alapvetően a szélvédőn bámulok ki meredten, noha a tekintetem sehová sem fókuszálódik. Nem szólalok meg azonnal, csak a fejemet rázom meg lassan, jelezve, hogy mindjárt kinyitom a számat, de most még keresem a szavakat. Ráadásul, mivel a feleségemre nem haragszom, biztos akarok lenni abban, hogy amikor megszólalok a hangom nem lesz bántó élű. - Az életben nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek ennyire haragudni Helenára. – kezdek bele az egészbe, és mivel ideges vagyok, nem tudom, hogy hol kellene belefognom. - Képes volt úgy felvezetni a beszélgetésünket, hogy végül kerek-perec rákérdeztem, hogy terhes-e?! – Lenára pillantok és ahogy befejezem a mondatot, megint megrázom a fejem, majd bal kezemmel a kormányra ütök, mintegy levezetendő a feszültséget, mielőtt szét találnék pattanni mérgemben.
Ahogy felvillan a fényszóró, már látom az autót, intenie sem lenne szükséges, de nyilván kedves tőle, nem fogom észrevételezni, hogy ebben a mínusz sokban nem kéne egy szál pulóverben kipattognia a meleg kocsiból. Beszállok mellé, a sálat viszont nem oldom meg magamon, ahogy a kabátból sem bújok ki, ugyanis figyelmem a férjemé. Van valami vészjósló a mozdulataiban, s ez a hallgatás semmi több, mint csend a vihar előtt. Ismerem már rég. Várok. Mindig képes voltam kivárni, amíg belekezd, bár azt nem lehet elmondani rólam, hogy arra is képes voltam, hogy mindig udvariasan és csendesen válaszoljam meg azt, amibe belekezdett. Voltak nekünk is veszekedéseink, de ennyi év alatt erről azt gondolom, hogy természetes. Csak finoman, röviden érintem meg kézfejét, miután lehúztam kesztyűimet, s az ölembe fektettem azokat. Ha nem fog rá a kezemre, akkor hamar elhúzom onnan, nem akarva belekényszeríteni Waltert egy olyan érintésbe, amire nincs szüksége. Áh. Szóval összevesztek Helenával. Komoly lehet, mert a lányunktól nem kaptam semmiféle üzenetet, nem vezette fel nekem. Picit türelmetlenül szusszanok, de igyekszem azért elég csendesen kivárni, míg eljutunk a.. ..masszív idegbajig, ami megkerül. - Hogy mondod? - kerekednek el szemeim, s egy pillanatra még azt is elfelejtem, mi a megfontoltság. Hangom hitetlen éllel telik meg, s el kell teljen pár szívdobbanásnyi idő, míg rendezni tudom a vonásaimat, s megtalálom a helyes kérdést. - És az? - teszem fel. Azt hiszem innen lenne érdemes felgöngyölítenünk ezt a torokba gombócot toló beszélgetést.
Lena érintésére rápillantok, de ezúttal nem tudom úgy fogadni a gesztust, ahogyan kapom. Egyszerűen túl ideges vagyok hozzá és így is nagy erőfeszítésembe telik, hogy ne álljak neki tombolni. Így csak egy halvány mosolyt küldök felé, jelezve, hogy észrevettem az érintést és jól is esik a gesztus. Az első visszakérdezésre még mindig a hitetlenkedéstől rázom meg lassan a fejem. - Viccelt! Mert szerinte ez olyan rohadtul vicces! – dühöngök, de már nem állok meg, a szavak egyszer csak elkezdenek folyni belőlem. - Kistestvért akar, kis unokatestvért, meg a csoda tudja még mit, vagy legalábbis ezzel kezdte. Visszakérdeztem, hogy ugye nem szándékozik még nagyszülőt gyártani belőlünk, mire komoly arccal és hanggal tette hozzá, ha már úgyis témánál vagyunk, akkor el akar mondani valamit, de ígérjem, hogy nem fogok kiakadni. Megígértem, pedig gondolhatod, hogy minden vicces hangulatom tovaszállt már ezen a ponton, majd közölte, hogy ő ezt itt és most nem tudja elmondani, menjünk valahová máshová beszélni. Haza akartam vinni, mire fogta magát és elrohant, amíg fizettem. Persze, előlem ugyan meg nem szökik, majd nagy nehezen végre kinyögte, hogy vicc volt az egész. Egy rohadt nagy vicc!! Ki képes arra, hogy ezzel viccelődjön?? Ki?! – fordulok Lena felé, de mielőtt még válaszolhatna, már folytatom. - Azt azért hozzáteszem, hogy eddigre a helyzet eléggé eldurvult és még ő van vérig sértve, hogy miket gondolok én róla?! Tizenkilenc éves az isten szerelmére, melyik tizenkilenc évesnek jut eszébe ez?! És főleg miért?! Még arról is nekiállt beszélni, hogy emlékszem-e a New York-i egyetemi bulira, amelyikre elment és ott történt valami, amiről beszélnünk kell. Az eszem megáll! – levegőt sem veszek, amíg dohogva dühöngöm ki magamat, hogy aztán hirtelen elhallgassak. Van még valami, amit Lenának el akarok mondani és amiért ezúttal önmagamra vagyok rohadtul pipa. - Megszegtem az egyetlen dolgot, amit megfogadtam, hogy veletek kapcsolatban soha nem fogok megtenni... – teszem végül az egészhez hozzá csendesebben. Mégis mi ütött ebbe a lányba? Mi a fenének kellett ez az egész? Minek??!
Elhúzom a kezem, nem akarom terhelni azzal, hogy még az érintés viszonzatlansága is frusztrálja. A mosolyt viszonozom, de őszintén nem tudok mit kezdeni vele, érzem én, hogy üres az egész, részemről is azzá válik hát. Ahogy hallgatom a pattogósan, idegességgel előadott történetet, egyre mélyebbre és mélyebbre merülök a magam hitetlenkedésében. Nem tudom elképzelni, hogy Helena ilyesmire képes lenne, de azt is tudom, hogy az apja is képtelen lenne ezt a történetet színekkel ellátni, tehát kénytelen vagyok befogadni, hogy minden szava igaz. Észre sem veszem, ahogy az ujjaimat kezdem el tördelni először, majd előtör belőlem a megszokott kényszerességem, mindig ezt csinálom, ha ideges vagyok és egyszerűen képtelennek látszom uralni egy helyzetet. Jobb kezem hüvelykujjához érintem először a mutatót, majd a középsőt, gyűrűset, kicsit, s ugyanezt visszafelé is megismételem. Mintha csak gombokat nyomogatnék, vagy egy ujjamon zongoráznék. És közben ajkaim járnak, de nem mondok semmit. Kicsit, mintha számolnék magamban az érintések ritmusára. Bár erről szó sincs. - Nem terhes. Én megértem a felháborodásodat, de próbáld meg a dolog lényegét megragadni, Nem vár gyermeket, nem volt felelőtlen. Még mindig a mi okos nagylányunk, az, akinek neveltük. Épp csak.. - fogy el a higgadtságom hirtelen, s be kell csuknom a számat, mert érzem, hogy torkomba remegteti a méreg a kimondani nem akart szavakat. - Mi történt még? - kérdezem csendesen, egy percre sem hagyva abba az ujjbegyérintgetést. Nem tudok leállni vele, lábaim is járnak ültemben, idegesen dobogok, bármennyire is utálom az ilyesmit, most fel se tűnik. Nem tudom azt kérdezni, hogy "mit tettél?", mert nem érzem felelősnek a férjemet. Mindketten túllőttek egy célon, az az érzésem, ám nem tudom Waltert hibáztatni. S itt az ideje annak, hogy Helena is megtudja végre azt, mégis milyen súlya van ebben a családban gyermekáldást emlegetni. Beszélnem kell vele. - Nehezet kérek, én tudom. De próbálj meg megnyugodni egy kicsit. Menjünk haza. Hívhatunk taxit is, ha gondolod. - próbálkozom. Egyszerűen muszáj, hogy ezt családként oldjuk meg, s az úgy nem megy, hogy Helena otthon van, mi meg itt. Viszont ha nem tud vezetni - én se tudnék, ideges vagyok - akkor inkább menjünk haza taxival. Ezért ajánlom ezt. És közben rettegek mindentől, amit ma délután - este - még hallhatok.
- Nem Lena. – pattogós a hangom és ráemelem íriszeim kékjét fejrázás helyett a tagadás jeleként. - Ostoba, felelőtlen csitri. Máskülönben, hogy jutna eszébe ezzel szórakozni? Nem tizenkét éves már! Majdnem felnőtt és abból csinál viccet, hogy ezzel áll elő?! És még neki áll feljebb?! – nagyon-nagyon pipa vagyok a kisasszonyra, mert nem értem, nem látom, hogy ebben, hol van a humor. Ez. Nem. Vicces. - És világgá szalad. Ez lenne az okos viselkedés?! Nem bántottam, nem emeltem meg a hangom, de szórakozásból komplett hülyét csinált belőlem, az apjából. Erre sosem neveltük. – az dühít az egészben a legjobban, hogy soha nem tanítottunk neki ilyesmit. - Bíztam benne, Lena. És visszaélt ezzel. – lehet, hogy nem terhes, de átvágni a saját apját a palánkon poénból, amikoe az bizalmat szavaz neki, mert komolyan vettem a szavait és fel sem merült bennem, hogy ilyesmivel szórakozna, számomra a bizalom kártya eljátszása. Nagyon megbántott és nem tudom, hogy mivel szolgáltam rá erre. - Nagyon haragszom rá. – teszem még hozzá, de már nem méregtől fűtötten, hanem inkább csalódottan. A kérdésére a választ úgy adom meg, hogy közben nem nézek Lenára. Nem tudok. Szégyellem, amit tettem. - Mágiával állítottam meg, mert nem hagyott más lehetőséget. – vallom be töredelmesen. Baja nem esett, de tény, hogy ezt nem lett volna szabad. - Mégis mit követtem el ellene, amiért ezt csinálta? – pillantok a nejemre, a lányunkra célozva a kérdéssel, ami halkan és szomorúan cseng. Mert az is. - Nincs szükség taxira. – ahogy kiejtem a mondatot a számon, már indítom is az autó motorját.
Sose voltam annak, híve, ha felpörgetjük magunkat. Mégis megadón szusszanok arra, amikor Walter kifakad. Igaza van. De kinek segítenék azzal, ha ezt közölném is vele? Csak még jobban felhergelné magát, még nagyobbá ásnám én magam a szakadékot közöttük, pedig mi sem állna tőlem távolabb. Ez az ő harcuk, de túlságosan is hasonlítanak egymásra, sejtésem szerint egyik jobbra fortyog, a másik meg balra, s ha még én is beszállok a paprikahalomba, akkor sose békülnek meg. Vagy csak sokára. - Valóban nem az, mindketten tudjuk, hogy mennyire nem. - sóhajtok, s magamban teszem csak hozzá, hogyha rajtam múlik, akkor Helena is meg fogja tudni ugyanezt. - De akkor is a mi gyerekünk, nem lett hirtelen ostoba csitri, mint ahogy te sem vagy dühöngő őrült. Mellényúlt, nagyon. De ettől még.. - abbahagyom az ujjpötyögtetést, tenyereimbe temetem arcomat, megdörzsölöm azt, próbálva némi nyugalmat erőltetni magamra. - Azt tetted, amit tenned kellett. - egyenesedek fel megint, higgadtságot erőltetve magamra. - Jogosan haragszol, én magam is csalódott vagyok. De te vagy a felnőtt.. felnőtteb, Szerelmem, neked kell helyén kezelni a dolgot. Mert valóban nem erre neveltük, de a legjobb szándékunk ellenére félrecsúszott a helyzet. Viszont éppen ezért kell most is neveljük. S a szemet szemért, haragot haragért nem old meg semmit. Próbálom én éreztetni, hogy mellette vagyok, mert ez így is van. Csalódottságom keserű epéjét nehezen nyelem le, mindazonáltal igyekszem én nem pálcát törni senki felett. Mindkettejüket szeretem, s tulajdonképpen mindkettejüket sajnálom is. Mert szerintem egyikük sem érzi komfortosan magát a helyzetben. - Nem követtél el semmit. Szereted őt. Különben nem érintene ilyen rosszul. És biztos vagyok benne, hogy ő is szeret téged. Nem keresek mentséget neki, egyrészt nem voltam ott, másrészt szerintem nincs is. De szeretnék beszélni vele is ugyanerről, ha megengeded. Tény, hogy én leszek az, aki amíg lehet, mindig ott van nekik, aki mindkettejüket - Celestet is beleértve mindhármójukkal - az ereje végezetéig igyekszik törődni, s megoldani a gondjaikat. Ha Walternek szüksége van rám, akkor beszélhetünk még erről. De előbb haza kellene jutnunk. Ezért teszem fel a kérdésemet. - Szeretlek! - olvasztom a beálló csendbe ezt a vallomást, egyszerre szánva nyugodj meg-nek, igazad van-nak, nincs semmi baj-nak. Teljesen mindegy, én csak jót szeretnék csinálni. De jelenleg azt sem tudom titkolni, hogy én magam is - pedig én csak hallomásból ismerem a történetet - rettentően csalódott vagyok, s ha illik ezt látatlanban, ha nem: haragszom Helenára, nem kicsit.
Megint megrázom a fejem, de ez nem az ellenkezésnek szól, hanem annak, hogy még mindig nem tudok napirendre térni a történtek felett. Végighallgatom a feleségem és akárhogyan is, de ez segít. Az a fajta idegeskedés, ami eddig ívbe feszített, kezd oldódni és felváltja megannyi másik érzés, a csalódottságon és megbántottságon túl a tanácstalanság és a félelem is. - Pár év és el kell mondanom neki, odakint több százéves vérfarkasok rohangálnak, hogy mit jelent őrzőnek lenni, hogy egy olyan világban és családban él, ahol a halál közelebb van, mintha egy temető kellős közepén élnénk. És akármennyire is benőhet addig még a feje, mostanra éreznie kellene, hogy vannak olyan mélységű dolgok, amikkel nem lehet viccelődni. – a tekintetemben ott van, hogy mitől is tartok, félek ebben a pillanatban. Lenát figyelem és amikor a tekintete az enyémbe kapaszkodik, akkor folytatom. - Ha teherbe esik, ha ez most komoly volna… nem véletlenül van családalapítás előtt az Elhívás. Soha nem mondhatnám el neki az igazat és néhány év múlva nem láthatnám többé, mert nem tudnék elfogadható magyarázatot adni arra, hogy lassabban öregszem nála. És amíg abban a kétségben hagyott, hogy gyereket vár, képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy pár év és többé nem ölelhetem magamhoz, hogy el fogom veszíteni és nem tehetek ez ellen semmit. – nem beszéltünk még arról, mi van, ha a lányaink esetleg nem az őrzőlétet választják. Ha történik valami, ami miatt az Elhívás nem valósulhat meg, vagy ha visszautasítják azt. Nem csupán arról van szó, hogy boldog tudatlanságban élhetnek tovább. Nem adna más választást, más lehetőséget, minthogy nekem előbb utóbb ki kell kerülnöm az életükből. És ma Helena úgy szembesített ezzel az érzéssel és félelemmel, hogy valósággá változtatta azt, még csak annyi időre is, amíg végre ki bírta nyögni, hogy nem komoly a terhessége. - Én is téged. – sóhajtom a szerelmi vallomására őszintén és kigurulok végre a parkolóból.
- Felelőtlen vicc volt, ebben mindketten egyetértünk. Csendesen hallgatom Waltert, nem akarom megakasztani. Az a véleményem, hogy jobb, ha végig tudja mondani, ha kiadja magából, mert hiszem, hogy megkönnyebbülhet ekképp. Igazából átérzem a problémáját, nagyon is ismerem az érzést, amiről beszél, s emiatt esik annyira rosszul hallanom. - Úgy sajnálom, hogy át kellett éld. Sóhajtok fel, mert így hirtelen csak ennyi az, amit mondani tudok. Ahogy a veszteségről beszél, egy részem örül annak, hogy megérezte ő is. Másik részem - a nagyobbik, nem elnyomott, szerető, komoly nő - pedig azt kívánja, bár sosem kellett volna Walternak is tudomásul venni mit jelent a fejünk fölött lebegő jövő kardja. - Sosem fogod elveszíteni. Nyelem magamba a "te legalább sosem"-et. Szívesen megölelném, hogy eloszlassam rossz érzéseit, de nem alkalmas rá a hely, s egyébként sem abban a feszültségi állapotban van, amikor jó ötlet lenne, bebizonyosodott a kézfogásból is az elején. - Nem tudhatom, hogy mit fog mondani, de ismerlek, s azt tudom, hogy meg fogod próbálni addig ütni a vasat, amíg az nem válik belőle, aki te vagy. És nem tudlak hibáztatni érte, hiszen nem akarod elveszíteni. Én.. nos nem tudok okos lenni ebben a helyzetben. Van az a momentum, ami megváltoztathatja az eltervezett jövőt, de talán ha beletörődnél, hogy talán eljön az idő, amikor ki kell lépjünk Helena életéből.. talán könnyebb lenne. Szavaim mögött ott van, hogy én mindig vele fogok menni, amíg mehetek, addig engem nem veszít el, járjon az Elhívás akármilyen következményekkel. Tudom, nem vigasz, amit mondok, de elsőre mást nem tudtam kinyögni. Nagyon ingoványos talaj ez nekem is, s hazudnék, ha azt mondanám: teljesen nyugodt vagyok. - Gondolkodtál már azon, hogy esetleg.. ne várd meg a 21. születésnapját? - súgom szinte, de kiejtem a szavakat. Nagyon nehéz ezt mondanom, de nem vagyok képes nézni, ahogy a szeretteim szenvednek. Márpedig Walter kiborulása elég súlyosan hatott rám ahhoz, hogy elmondjam ezt, vagyis meg merjem kérdezni. Amennyiben nem tart szóval, úgy hagyom, hogy vezessen hazáig, nem akarom megkockáztatni, hogy esetleg felbosszantsam, vagy elvonjam a figyelmét. Bár nem rám haragszik, de én meg ilyen óvatos duhaj vagyok.
Kiszalad, hogy mitől is tartok olyan nagyon, hogy miért nem tudom ezt a „viccet” viccként kezelni. Mert nem az, mert sokkal komolyabb és rémisztőbb dolog áll az egész hátterében. Még nem beszéltem erről Lenával, nem is volt rá okom és pontosan tudom, hogy mit jelent számára a másik oldala ennek az éremnek. Hogy mivel fog együtt járni számára, ha Helena is olyanná válik, mint Celeste, mint ami én is vagyok. Halvány és szeretetteljes mosoly szalad ajkaimra a szavait hallva és rá is pillantok. Hálás vagyok azért, amit mond, sokat jelent számomra. - Ebben nem vagyok annyira biztos, Lena. – szinte megfagy a vér az ereimben, csak attól, hogy kimondom. Soha nem akarom ezt átélni és pont ettől ennyire riasztó. Helena a lányom, a kicsi lányom és nem tudom, hogy lennék képes túl tenni azon magam valaha is, ha elveszíteném. Valószínűleg sehogyan sem. - Lena, az nem menne. És ne mondd, hogy te képes lennél rá. – megrázom a fejem, mert nem hiszek abban, hogy el tudná hagyni a lányát. Vagy nem úgy, ahogy nekem kellene, ha tényleg úgy dönt, hogy nem kér abból a világból, aminek a része vagyok. Mert számomra a kizárólag levelező apa-lánya viszont nem elfogadható opció. Egyszerűen nem. A feleségem következő szavait hallva döbbenet ül ki a vonásaimra és nem csak azért, mert ismeri az álláspontomat ezzel kapcsolatban, hanem, mert pont ő az, aki szóba hozza. - Szerinted ezt kellene tennem? – nem illik kérdésre kérdéssel felelni, de tudni akarom, komolyan így gondolja-e. Az ugyanis az egész életünket megváltoztatná. - Amikor megszülettek a lányok, megfogadtam, hogy megvédem őket és soha nem lököm abba, amin én is átmentem. – mert egyszerre helytállni mindenütt egyáltalán nem könnyű. És olyan nincs, hogy majd lesz olyan időszak, ami könnyebb és majd akkor visszatérhet az egyetemi tanulmányaihoz, mert a mi életünk folyamatos tanulás és edzés és gyakorlás és az évek múlásával csak nehezebb lesz. Az egész élete csak bonyolultabb lesz, amint leülök vele az első alkalommal beszélni. - Úgy gondolod, hogy készen áll rá? – mert én nem vagyok ebben olyan biztos. Bár a mai napból tanulva és a városban felbukkanó megmagyarázhatatlan rokonmennyiséget tekintve lehet, hogy nem lesz más választása egyikünknek sem...
- Eltemettük a fiunkat, képesek voltunk túllépni a gyászon. Vagy így, vagy úgy, de képes lennék rá, igen. Semmiképp sem kellene örökre megszakítsuk vele a kapcsolatot. Apa se tette. Így is lehet. Nem az minden vágyam, amit kifejtek, de ettől függetlenül úgy gondolom, hogy Walter kihagyott egy nagyon is kézenfekvő eshetőséget, ezért hívtam fel rá a figyelmét ekképp. - Sosem voltam az, aki megmondta mit kellene tegyél vagy tegyen bárki. Javaslatokat tettem, ahogy most is. Nem tudom, hogy mit kellene, de szerintem igen, megfontolhatnád. Saját szívemet tépem ki mindezzel, de tudnia kell, hogy mellette állnék, ha ezt az utat választaná. Nem jókedvből, hanem azért, mert így elkerülheti azt, amitől fél. Így boldog lehet. És Celeste is ezen az úton jár, miért épp Helenának ne járna? Nem vagyok híve a felesleges kockázatvállalásnak. Ha nem tudja távol tartani a helyzettől, igenis be kellene avatnia, nem ragaszkodva a felnőttséghez ebben. - Az régen volt, azóta egészen más a világ. Mondd, mi a fontosabb? Az, hogy kitanuljon egy szakmát, hogy barátokat szerezzen, hogy szerelembe essen, vagy az, hogy megtalálja az utat, amin eleve elrendeltetve járnia kell? Teljesen felesleges hagyni, hogy normális életet éljen. Minél tovább tudatlan, annál nagyobb az esélye annak, hogy ne mondjon igent. Erre nem tehetem le a nagy esküt, de egészen a mai napig hittem ismerem a lányomat. Nem bírja a változást, ha már megszokott valamit. Lázadó. Mi értelme lenne hát, hogyha megdolgozna mindenért, amire vágyik és utána venné el tőle az apja a régi életét? - Úgy gondolom, hogy ezt nem tudhatjuk meg addig, amíg meg nem kérdezed róla. Szerintem adj neki esélyt, Walter. Adj esélyt magatoknak. Mi tart vissza igazán? Isten látja lelkemet, szeretném őt megérteni. Jobban, mint valaha. És közben egyre inkább körvonalazódik bennem a Helenához intézendő szavaim vázlata.
A hozzászólást Magdalena Hagen-Prescott összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 18, 2016 7:34 pm-kor.
- Neked nem kell. – csendesen teszem hozzá ezt a kijelentéséhez, minden indulat nélkül. - Lena, én tisztelem a kapcsolatod és az érzéseid az apáddal kapcsolatban, tudod, hogy sosem szóltam bele, nem is tehettem volna, nem is akartam, azonban, amit mondasz... – szusszanok egyet, mert nem akarom a feleségemet megbántani, amit azonban felvázolt, az nem lehetőség. Az valami sokkal rosszabb. - Az nem kapcsolat. Nekem nem az és Helenának sem lenne. És azt elfelejted, hogy te jó ideje beavatott vagy, ami elfogadhatóbbá tette, hogy csak leveleken és telefonokon keresztül érintkeztek. Én mit mondhatnék a lányunknak, miért nem találkozhatunk egymással? Miért nem vagyok mellette, amikor férjhez megy vagy amikor megszületnek a gyerekei? Ezzel csak őt törném össze, egy csalódáson könnyebben túl tenné magát, mint egy életre szóló hosszúságú sorozaton kellene neki. – Helena és az én esetemben – és akkor már valószínűleg Celeste is ide tartozik, mert ő sem volna képes magyarázatot adni, hogy miért nem öregszik – nem járható ugyanaz az út, mint amit Lena és az apja csináltak. Egyszerűen nem működne. Bár még bízom abban, hogy ezt elkerülhetjük és sosem kell kitalálnunk, hogy mi legyen, ha a kisebbik lányunk nemet mond. Bólintok egyet a véleményét hallgatva. Talán igaza van. Nem tudom és nem is hiszem, hogy most, ebben a percben képes volnék eldönteni, hogy valóban ezt kellene-e tennem vagy tennünk. - Pont ez a lényeg Lena. Hogy addig adjuk meg neki a boldog tudatlanság éveit, amíg megtehetjük. Pontosan azért, mert utána mindez elveszik. – igazából a gyerekkorhoz hasonlítható mindez. Minek hagyjuk a gyerekeket hinni a Télapóban, amikor úgysem létezik?! A válasz egyszerű, a gyerekkor miatt. És pont ezért kicsit értetlenkedve nézek a feleségemre. - A féltés. És, hogy szerintem még nem áll készen rá. – nem tudhatjuk biztosan sosem, valahogy mégis… Celestenél tudtam, hogy képes lesz kezelni a dolgot és így volt. Helenánál azonban… nem tudom. Ez alkalommal tényleg nem.
- Szerinted szeretnék hazudni arról a lányunknak, hogy miért mentél el? Hagyjuk ezt. - igyekszem rövidre zárni, hogy a lelki üdv és nyugalom meglegyen benne is, de nekem se kelljen semmi olyasmibe belemennem, ami mélyebb és hosszabb kifejtést igényelne. Most nincsen időnk rá. - Tiszteled, de nem fogadod el. A te dolgod. Én pedig sosem tettem arra megjegyzést, hogy ez mennyire zavar engem. Apa dolga, a te dolgod, Helena dolga. Én csak meghallgatom. Tény, hogy mindig íyg volt és mindig így is lesz, s nem panaszként mondom. Megszoktam, elégedett vagyok az életemmel, mert élhetem. Mert vannak nekem, még akkor is, hogyha nem értenek egyet vagy nem úgy látják a világot, ahogy én. Nagy cucc. Én sem úgy látom, ahogy apa és Walter, pláne azért, mert ők többet tudnak belőle, mint én. Hiába vagyok beavatott. - Te tudod, te döntöd el a mikort. A mi lesz belőle meg Helenán múlik. Igazából, tudod, lehet egyszerűbb is lenne. Tekintve a jelen helyzetet. Nem a viccre gondolok, hanem egészen másra. Érteni fogja, tudom én, nem kell túlragozzam. Pont ez a szép az ilyen hosszú házasságban. Hogy van az a pont, amikor nem kellenek szavak. - Utána is van élet. Sőt, sokkal kevésbé lesz teli buktatóval. Talán neki több esze lesz és nem választ maga mellé embereket, akikben semmi mágia sincs. - nevetem el magamat kissé keserűen. - Nem megbántani akartalak, csak szerintem.. szerintem el kellene gondolkozz ezen a lehetőségen. Helenával meg hadd beszéljek a mairól én, négyszemközt. Utána azt csináltok, amit akartok. Nem tisztem beleszólni abba, hogyan is intézik a dolgaikat, tényleg nem is akarok. El fogom mondani, amit el kell mondanom, a többi dolog meg jó, ha véka alatt marad. Könnyebb. Ha nem is igazabb. - Az apja vagy. Mindig félteni fogod, s ez így természetes.
- Tudod, hogy nem ezt mondtam. – csendesen jegyzem meg. Tisztában vagyok azzal, hogy nem szeretne a lányunknak hazudni és legyen akárhogyan is – meglepő vagy sem – én sem szeretem ezt. Lenának is gyűlöltem hazudni az elején, rejtve tartani előtte, hogy mi vagyok, pedig joga lett volna eldönteni az esküvőnk előtt, hogy valóban akarja ezt az életet velem a jövőben. Be akartam avatni már akkor, de nem tehettem és most valamiért fojtogatni kezd az érzés, hogy amit eddig a szőnyeg alá söpörtünk, talán egy nap a legrosszabb formában fog a felszínre buggyanni. Tudom, hogy mennyire bántja, hogy a lányok örökölték az adottságot. És talán titkon – vagy nem is annyira titkon – engem hibáztat azért, mert a lányaink mágiaérzékenyek. És, ha így van, nem is téved, tényleg én tehetek róla… A következő szavaira nem mondok semmit, mert nem tudok. Sosem kívántam az apjával folytatott kapcsolatában vagy annak milyenségébe belefolyni, mert nem az én dolgom. Persze a lányokkal kapcsolatban már lenne egy-két szavam, de mivel teljesen és tökéletesen kimaradt az apósom az életünkből, így nincs mihez hozzátennem a magamét az majd később jön. - Ne csináld ezt, kérlek... – ha nem is tehettem mindent a szívem szerint, mióta nincs rejtve előle ez a világ, igyekeztem bevonni abba, amibe lehetett. Ami rá is tartozik, így pedig a lányunk életébe is, már ami az őrzőléttel kapcsolatos. Sosem rekesztettem ki, Celeste kapcsán is megbeszéltük előre, hogy mikor van itt az ideje az Elhívásnak és nem szándékozom ebben a kérdésben Helena esetében sem máshogy cselekedni. Ő ugyanannyira az én lányom, ahogyan az övé is, így pedig ez a döntés nem egyoldalú és a Protektorátus(ok)nak sem lehet(ett) egyetlen rohadt rossz szava sem, mert mindig is tudták, hogy Celeste és Helena is potenciális jelöltek. Csakhogy a szabályok vagy az útmutatás úgy szól, hogy ne legyenek a delikvensek túl fiatalok, de még családalapítás előtt, ráadásul teremtessék meg az a helyzet és környezet, ami a legjobban elősegíti a csatlakozásukat. Én pedig eszerint cselekedtem eddig is, viszont a döntés nem egyoldalú a gyerekeinket illetően. Lenának is van beleszólása, annyi, mint nekem az időpontot illetően. Míg Lena felnevet a megjegyzésén, addig az én arcomon mély döbbenet tükröződik és tulajdonképpen nem tudok szóhoz jutni. Számomra ez sokkal inkább keserű, mint szórakoztató. - Beszélj. – hagyom rá a sokktól túlságosan is gyors és halk beleegyezéssel dolgot, én most nem hiszem, hogy szeretnék a lányommal szót váltani, lévén, hogy nem kívánom elmérgesíteni a kettőnk közötti viszonyt még jobban. A hazafelé út további részében csendes maradok, ám mielőtt megérkeznénk, nem tudom visszatartani a szavakat, amelyek belülről marják a torkomat. - Sosem bocsátod meg, igaz? – nincs a hangomban se indulat, se vád, se semmi egyéb negatív felhang, a szomorúságot leszámítva. Mert nem tudta, hogy milyen házasságba gyalogol bele, mert – habár sosem mondtuk ki – felelős vagyok valahol a fiunk elvesztésért, mert az élete olyan volt mellettem amilyen, vérfarkas támadásokkal megtűzdelt, mert annyit kellett küzdenünk, hogy gyerekeink lehessenek – miattam –, mert nem voltam mindig hűséges, mert a lányaink nagy valószínűséggel nekem köszönhetően születtek érzékenynek a mágiára, mert Celesteből őrző lett – akit én Hívtam el –, mert Helenának is ezt a sorsot és jövőt szánom, így elveszem őket tőle – pedig nem, nem vettem el a gyerekeinket –, mert miattam érzi, hogy a kor lassan felemészti őt… annyi van a számlámon, hogy nekem is sok felsorolni, nemhogy neki még át is kellett élni...
- Tudom. - zárom le csendesen. Hogy tényleg tudom-e, abban nem vagyok teljesen biztos, de még csak függőben sem igyekszem hagyni a mondatot. Könnyebb így. Hiszen sosem akartam megbántani, senkit sem akarok megbántani. Úgy igyekszem élni az életem, hogy elfogadó legyek, s elfogadható. Ebbe az is beletartozik, hogy lenyelem a nyelvemet bizonyos esetekben. Egyedül anyával szemben nem ment sosem. Nem értem, hogy miért kér, de íme, egy újabb dolog, amiben tiszteletemet fejezem ki. Nem mondok egyebet - amúgy sem tettem volna - csak összecsukom ajkaimat, orromon fújva ki a megkezdett szóhoz, beleegyezéshez vett levegőt. Téves a feltételezés. Én nem akarok beleszólni sem az időpontba, sem semmi másba. Még csak azt sem kívánom, hogy a lányok bár ne lennének mágiaérzékenyek, ugyanis a Walter által felvázolt életet az apjuk nélkül sose kívánnám vagy kívántam volna nekik. Viszont ettől függetlenül megvan az a kialakult véleményem, hogy csak névleg szólok én itt bele bármibe. Megkérdez, mert szeret, s ezért becsülöm, szeretem. Beszélünk róla és én elhitetem vele, hogy jó nekem ez így. Mert amennyire jó, annyira rossz is, s amennyire rossz, annyira jó. Az én életem is, ez igaz, de amióta tudom, amit tudok kicsit mindig úgy éreztem, mintha kívülről élném a helyzeteket vagy épp nézném magam. Már nyúlnék a kilincs után, hogy biztonsági övem kicsatolása után az ajtót is nyissam, s kiszálljak, amikor a kérdése szó szerint belefagyaszt a mozdulatba. Rettegek attól, hogy akár csak egyetlen tincs hajam nemleges fejrázást mutatón rebben meg. Nem akarom, hogy megerősítést hallucináljon valami olyasmibe, ami csak az ő fejében létezik. - Nincs mit megbocsátanom. ~ám elfelejteni valóban nem tudom azt, ami minden egyes napon a képembe köszön. - Rendben vagyunk. Jó ez így, semmire nem cserélném. Remélem, hogy ezt tudod. Életem, ezek vagyunk. Nincs olyan, hogy egyszerű, de nem is az számít. Hanem az, hogy egy család vagyunk. Nincs okom panaszra. Egyszer. Egyetlen egyszer akartam eldobni magamtól a családunk lehetőségét. Akkor, amikor Mary-Margarethez mentem volna, hogy megtudjam, szeretik-e egymást a férjemmel. Akkor és ott döntöttem volna Walter feje fölött és eltaszítva-eleresztettem volna őt, ha azt látom, amit nem volt esélyem látni, mert September közbejött. Minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé érzem negatívnak a cselekedetét. Talán jót akart.. Bár akkor még nem ismertem őt. Ez lett volna a Karmánk? Méltósággal szállok ki az autóból, s mielőtt bemennék a házba, miután Walter is kiszállt még megölelem őt. Szeretném, ha érezné, tényleg rendben vagyunk. Amennyire lehetünk. Nem haragszom rá, nincs már mit megbocsátanom. S ha lenne is.. ugyan mit érnék azzal, ha kimondanám? Nem óhajtok árkot ásni magunk között. Szeretem őt, szeretem a lányainkat, szeretem az életünket. Mert ez a világom. A teljes, az egész. És nem tagadtam soha, hogy mennyire nehéz, de ettől még nem tudnám elképzelni, hogy máshogyan is élhetnék. - Beszélek vele. Aztán, ha akarsz.. valamikor mi is beszélhetünk. - lépek a házba, ha nem tartóztat, s levetve kabátomat, csizmáimat kézmosás után Helena szobája felé veszem az irányt. Nem készültem hosszú monológgal, de súlyossal annál inkább. Nem azért, hogy fájjon neki. Hanem épp azért, hogy többé soha ne fájjon. Senkinek.
//Amennyiben nincs ide más, szerintem összeértünk időben az Egyetemi könyvtárban kezdett játékotokkal. Köszönöm szépen a lehetőséget! //
Nem teszek a kérdéshez hozzá semmit, csak csendesen várom a választ vagy bármilyen reakciót azon túl, hogy megáll a kocsiból való kiszállás mozdulatában. És ahogy megszólal – meg amit mond – továbbra is némaságra sarkall. Lassan bólintok egyet, jelezve, hogy tudomásul vettem a szavait, ám valahogy a kétségeimet és a lelkiismeret-furdalásom nem csitítja el. Nem is kell, hogy ezt tegye, azt hiszem ez az én dolgom, ahogyan a vezeklésem is. Mert vezeklek, még ha némán is teszem. Sok minden bánok, sok mindent máshogyan tennék így utólag, amikor már sokkal okosabb vagyok… Ahogy kiszáll a kocsiból, én is azt teszem. Bezárom az ajtót és az ölelését is viszonozom, ezúttal úgy, ahogyan kapom és nem amiképpen az érintését fogadtam a kocsiban fél órával ezelőtt. - Igen, az jó lenne. – ha beszélgetnénk és talán azon alkalommal nem csak az éppen aktuális dolgokról kellene, hanem nagyon sok mindenről. Hiába nincs rajtam kabát és nedvesedett át a pulóverem is az alatta lévő trikótól, hagyom, hogy Lena menjen előre, én pedig csak egy-két perc elteltével követem őt a házba. Hagyom, hadd beszéljen a lányunkkal, míg én a dolgozószobámba veszem be magam és meditálásba kezdek. Nem csak azért, hogy megnyugodhassak, hanem, mert ma mágiát is használtam.
Kezdőlap
//
