Ez a szoba némileg távol esik attól a vircsafttól, ami a szerkesztőségre oly nagyon jellemző. Általában senki sem használja, de legalább van egy hely arra az esetre, ha interjút kívánnak készíteni valakivel - ide minden esetben el lehet vonulni.
Esküszöm, ha csak egy kérdésre választ kaphatnék, most nem arról érdeklődnék, mi célból vagyunk a világon, vagy arról, miért kellett a teljes újságírói világ súlyát a hátamra vennem csak azért, mert nem bírtam tovább megmaradni abban, amivé változott. nem, a nagy kérdésem jelenleg az lenne, hogy mégis hogy a büdös francban sikerült nekem megvágnom a rohadt kezemet, ráadásul valami olyasmivel, ami még nehezen is akar begyógyulni? majdnem olyan, mintha valaki nekem esett volna ezüsttel, de ha valaki bejött a szobámba, megtámadott álmomban és otthagyott, akkor ritka hülye egy ember lehetett, mert nem ártana különbséget tennie az ember karja és a torka között. De mivel az ember karján a késvágás és egy baromi ütős másnaposság minden tünete nem kifogás a munka elől, hosszú ujjú ingben járok mostanában munkába. Nem szeretném, ha más is látná, főleg úgy, hogy a cikk, ami fölött valakinek gyilkolni támadt kedve a város legidősebb macskájáról szólt. Még mindig a fejem verem a falba ha csak erre a marhaságra gondolok, márpedig... Márpedig csak emlékeztetnem kellene magamat, hogy mindenhol vannak lépcsőfokok, amiket meg kell mászni. Nekem meg elsőnek rá kellett lépnem egy döglött macskára. Szuper. Nos, mindenféle rinyálást félretéve: a sebeknek majd utánanézek, a cikket leadtam már két napja, és egyelőre csak fogom a fejem az íróasztalom mellett, és arra várok, hogy föltűnjön valami. Persze, amit Lynn mondott, még mindig ott hever valahol az elmém hátsó szegletében, csakhogy két probléma van vele: egyrészt marha nehéz lenne korrupcióról írni ebben az esetben úgy, hogy kihagyjuk a bundások létét a dologból, másrészt pedig a farkasoknak azért illene tudnia, hogy nem szarunk oda, ahonnan eszünk. Rohadtul el tudja venni az ember étvágyát a dolog...
Kellett egy kis idő mire megkerestem Kylet azzal, hogy itt vagyok, visszatértem és szeretnék ismét dolgozni, ha lehetséges. Az elején még vissza kellett szoknom a sima emberi élethez. Minden olyan más lett a számomra. Mondjuk ami addig egyértelmű volt a farkaslétem után már nem gondoltam rá és állandóan emlékeztetnem kellett magam, hogy például a szemetes egyszer megtelik és ki kell vinni. Bár mind ez csak apróság, annyira megszokottá válik, hogy nem is vesszük észre. Fura volt ismét az asztal mögé ülni és újra megtalálni a szavakat. Az elején direkt kértem, hogy hadd kapjak kisebb munkákat, míg vissza nem szokok. Még egy picit magénak a gép használatát is elfelejtettem. Amit az előtt rögtön megtaláltam most keresnem kellett.
Bár próbálok nem túl munkamániás lenni mostanság mégis sokat túlórázom, hogy visszarázódjak a mindennapokban. Kyle nagyon rendes volt, amiért fenn tartotta nekem a helyem, így az a minimum, ha mindent megteszek azért, hogy minél hamarabb térjek vissza teljes egészében. Most viszont egy kis szünetet tartok, hogy felfrissítsem magam. A szemeimet is alig bírom már nyitva tartani, de egy kis séta, egy jó nagy adag koffein majd megteszi a hatását. A konyha felé sétálva észreveszem az újoncot a pihenőben. Igen fáradtnak és nyúzottnak tűnik szegény. A konyhából két bögrével sétálok ki és célba is veszem az új fiút. Nehéz lehet neki. Láttam, hogy sokan szeretik őt szívatni, ahogy az újakat mindig is. Szerintem ezzel rontják el az egészet. Pont nem erre van nekik szükségük. Hiszen nem elég, hogy egy teljesen idegen csapatba lépnek be, még meg is nehezítik a dolgát a beilleszkedéshez. -Szia Blake! Csatlakozhatom hozzád?-A hangom barátságos, de ha ez nem lenne elég egy mosolyt sis arcomra varázsolok. -Ezt neked hoztam. Úgy látom nagy szükséged van rá!-Ha engedélyt kapok le is ülök vele szembe, majd belekortyolok a kávéba. -Valami baj van?-Teszem fel teljesen őszintén a kérdést.
Amióta apával találkoztam, nem is gondoltam arra, hogy lehet még ebből furcsaság az életemben. Mármint persze alapvetően nem kellene furcsának lenni semminek, épp csak nem vagyok kész arra, hogy azt kelljen mondanom, hogy a bátyám, vagy ilyesmi. Márpedig most esélyes, hogy gondban leszek, hiszen beküldtek a Daily News-Minerbe friss húsként interjút adni, s a bemutatkozásnál majdnem elmondtam születési vezetéknevemet is. Nem kérdeztem, hogy Kyle használ-e valami álnevet, bár lehetett volna annyi eszem, hogy megteszem. Pontosan azért, mert mi is váltogattuk a neveinket New York után Dijonban, majd utána is, szóval.. Mindegy, elszúrtam. Maradt a Magdalena Riley Hagen, de valahogy rosszul esett nem azt mondani, hogy Prescott. Ez volt az, amitől akárhová költöztünk is, nem voltam hajlandó megszabadulni. Behúzom nyakamat vállaim közé, amikor a hátam mögött két lelkes szerkesztő a könyvrovatról társalog. Tudom, hogy melyik helyiségbe kell mennem, valami Miss Woodot kell keressek, de nem tudom megállni hallgatózás nélkül. - Akarok valami vérfrissítést a rovatba, gondoltam bemutathatnánk egy eleddig nem ismert szerzőt. - közli a férfi, mire a kolleginája azonnal lelkesen megérdeklődi kire is gondolhat. - C. E. Rise az írói neve, de ha engem kérdezel, biztosan álnév. Soha, sehol nem lehetett még olvasni arról minek a rövidítése lehet a C. és az E. Úgy húzok el a közelükből, mint a vadlibák. Szinte rettegek tőle, mikor talál meg a kiadóm azzal, hogy be kéne mutatkozzam a nagyközönségnek. Hiszen még a családom se tudja, hogy nem csak az asztalfióknak írok. Kínos, azt hiszem.
Kezdőlap
