1862-ben születtem, Lord William McGregor egyetlen lányaként a skót felföldön. Lévén, hogy akkor még nő nem örökölhette a földet és a családi vagyont, testvérem pedig nem született, úgy nevelkedtem fel, hogy egyszer majd egy magas rangú férfi felesége leszek és majd ez teszi ki életem minden momentumát. Atyám kérésére igen hamar megkezdték a taníttatásomat, hogy a majdani uram és parancsolóm legfőbb segítsége és támasza legyek a házasságban. Olyan, aki kézben tartja a háztartást, elegánsan és illedelmesen viselkedik az estélyeken, bájosan cseverészik a szomszéd birtok úrnőjével teázás közben, és mindent eltűr majd attól a személytől, akit egész életében szolgálnia kell, a férjétől. Ennek megfelelően kiokítottak a betűvetésre és olvasásra, némi számtanra, hogy a háztartás költségeit átlássam, latinra, hogy a hölgyekkel megvitathassuk a klasszikus írók, klasszikus műveit. Tanultam táncolni, zongorázni és énekelni, ha netán az unalmas téli estéken a leendő férjem szórakozásra vágyik, de az esetleges havazástól nem lenne kedve, vagy lehetősége útra kelni és egyéb szórakozás formát találni valahol az otthonától távol. Nem mondom, hogy mindent utáltam, amit tanulnom kellett, de gyakorta előfordult, hogy a hosszú latin órákon elkalandozott a figyelmem és szívesebben mentem volna lovagolni, úszni menni, virágot szedni, fára mászni, vagy almát lopni a szomszédos birtokról. Néha, amikor nagy ritkán én választhattam meg mivel is foglalatoskodom, akkor ezeket meg is tettem. Általában a nap végén pedig hallgathattam, hogy úri kisasszony ilyet már pedig nem csinál! Hát én csináltam. Nem olyan gyakran, mint szerettem volna, de mindenképpen gyakrabban, mint a szüleim szerették volna. A gyerekkorom így telt el.

A sok-sok tanulás pedig meghozta a gyümölcsét. Úgy rémlik, talán tizenhat lehettem, amikor egy napsütéses délután, - erre azért emlékszem, mert minden vágyam volt úszni egyet a kis tóban a birtok végénél - apám, arcán ragyogó széles mosollyal szakította félbe a latin órát, hogy bejelentse, férjet talált nekem. Egy Lordot, aki inkább lehetett volna apám, semmint hites uram, és akinek olyan mélyen nyertem el a tetszését, hogy még a tél beállta előtt oltárhoz óhajt vezetni. Csak azért nem előbb, mert idő kell ahhoz, hogy a családom és az ő vagyonát egyesíthessék. Pontosan tisztázni kellett mennyi a hozományom és mekkora részt kap leendő férjuram apám whisky gyárából. Tudom, hogy hirtelen tört rám a maró és fojtó érzés, és legszívesebben szerettem volna eltűnni, vagy elpárologni, mert a legkevésbé sem vágytam arra, hogy feleség legyek. Minden idegszálam, jó érzésem tiltakozott a dolog ellen... Hát így lettem nem is olyan boldog ara...
A történet, vagyis az akkori életem pikantériáját az adta meg, hogy szoros viszonyt ápoltam apám lovászának inasával. A nevére ma már sajnos nem emlékszem. Tudom, hogy akkor nagyon helyesnek tartottam és irigyeltem azért, hogy nem kell naphosszat a kastély egy szobájában ülnie és magolnia, hanem az egész napját az istállóban töltheti. Valamivel idősebb volt nálam és azokon a napokon, amikor kiszabadulhattam a könyveim közül, vele fedeztem fel a környéket, jártam lovagolni és úszni, és ha megéheztünk, gyakorta dézsmáltuk meg a gyümölcsfákat. Kedveltem őt és tetszett is, így talán érthető, ha a sokkoló örömhír után, amint lehetett, azonnal hozzáfutottam a bajommal és azt hiszem azt vártam szegénytől, hogy legyen a megmentőm, a hősöm és tegyen valamit az ellen a sors ellen, amit apám olyan jól kifundált nekem. Szegény fiú... túl sokat vártam tőle...

Még aznap, ahogy elengedtek, hogy diszkréten, egymagamban is örülhessek a hírnek, felkerestem a lovászfiút és vázoltam neki a helyzetet. Persze apám nem így gondolta a hír megemésztését. Akkoriban ugyanis a hölgyek olyan finom lelkűek voltak, és a prűdség olyan magaslatait döntögették meg, hogy emlékszem anyám sosem mondta ki, hogy a "fotel lába", ha éppen arról óhajtott mondani valamit, hanem helyette úgy emlegette, hogy a bútor "végtagja", mert szerinte és akkor minden magas rangú hölgy szerint is, a "láb" szó illetlen képzeteket kelthetett volna. Nos ebben a szellemben jó atyám azt hitte a szobám magányában virulok majd az engem ért szerencsének, miszerint annyi év tanulása után végre kiszolgálhatok majd egy férjet... Ezzel szemben én teljesen máshogyan gondoltam megünnepelni a nagy eseményt. Ma már nem tudom, hogy az ellenkezés, a pánik, a kíváncsiság, vagy a kétségbeesés vitt rá, vagy ezek mindegyike együtt arra, ami később megpecsételte a sorsomat.
A lovászfiú meghallgatta a panaszomat és lévén, hogy vigasztalhatatlan voltam, mert nem akartam férjhez menni, az istállóba hívott, hogy megmutassa a kiscsikót, ami aznap délelőtt született meg. És akkor ott, ahogy elnéztem a csikót, az a képtelen ötletem támadt, ha nem lennék ártatlan és érintetlen ebben a nagyon is erkölcsös világban, akkor biztosan nem lenne egyetlen teremtett lélek sem, aki feleségének akarna majd. És ez a gondolat olyannyira tetszett és fellelkesített, hogy elhatároztam, nem maradok ártatlan. Ezen tervem véghez viteléhez pedig nem másra volt szükségem, mint a mellettem álldogáló fiúra.
Akkoriban a csábítás művészetéhez egyáltalán nem értettem, inkább a "gyorsan essünk túl rajta" elvet vallottam, ezért a fiú felé fordultam és szájon csókoltam. Ő pedig viszonozta az akciómat. A csókot egy másik követte, majd jött a simogatás, egymás kifejtése a ruhájából és mire felfogtuk volna egyáltalán, hogy mit is csinálunk pontosan, már rég túl voltunk az egészen. És ekkor talált ránk apám...

Ő a lováért jött, hogy elmenjen megünnepelni a lánya eljegyzését, erre minket talált ott, amint meztelen fekszünk egymás mellett, nyilvánvalóan túl olyasmin, amin nem kellett volna túl lennem a nászéjszakámig. Máig emlékszem, - többek között azért, mert a bőrömön viselem most is az eredményét - hogy apám milyen haragra gerjedt. A lovász inassal nem tudom pontosan mi történt, de többet nem láttam őt. Verést nem kaptam, annál valami rosszabbat eszelt ki jó atyám. Szajhának nevezett és úgy döntött, ha már az vagyok, hát viseljem is annak a jelét. A kováccsal tulipánt formázó billogot készíttetett. Valamikor régen, jóval korábban, egy időben szokás volt a szajhákat így megjelölni. Egy tulipánt égettek az ősi mesterséget űző nők bőrébe a lapockán, a váll alatt. Amikor atyám engem is megbillogozott ez a szokás már nem élt, de őt ez a legkevésbé sem érdekelte. Dühében így állt bosszút, mert a terve meghiúsult. Majd miután a bőrömbe égette a virágot, kitagadott és elzavart a birtokáról. Anyám könyörgött ugyan, hogy ne tegye ezt, de atyám kérlelhetetlen volt, hát mennem kellett. Anyám titkon pénzt adott és némi élelmet, mielőtt útnak indultam volna, de mind a pénz, mind az élelem nagyon hamar elfogyott.Délnek indultam gyalogszerrel, gondoltam ha apámnak nem kellek többé, hát ő sem kell nekem, dacos voltam, megbántott és dühös. Eleinte a méreg hajtott, aztán már nem is tudom, hogy mi. Talán az életben maradás ösztöne. Volt, hogy felvett egy-egy szekér, de leginkább a lábaimon haladtam az utamon. Nem volt könnyű és nem is tartott rövid ideig ez az utazás, de végül viszonylag esemény mentesen értem el Londont. Eddigre a ruhám már több helyen szakadt volt, a hajam kócos, én magam pedig mindenhol koszos. Éhes voltam, lefogytam, hófehér bőröm pedig lebarnult ott, ahol a nap érte. A nagyvárosban igyekeztem megtalálni a szerencsém. Eleinte mosónőként dolgoztam, de a napi tizenhat-tizennyolc óra munkától hasogatott a hátam, kérgessé vált a kezem a víztől és a szappantól és gyakorta véresre repedezett, és a heti három shilling és öt penny keresetem nem volt elég arra, hogy egy szobát béreljek és ételre is jusson. Próbáltam másféle munkát keresni, gondoltam talán lehetnék segéd egy kis boltocskában, de minthogy ételre is alig telt, nem, hogy rendes ruhára, a rongyos megjelenésem miatt mindenhonnan elutasítottak.Az életem akkor változott meg gyökeresen, amikor egy pékárukat kínáló üzletben utasítottak el újra. Míg én a tulajdonost próbáltam meggyőzni arról, hogy igenis értek a számokhoz, egy nagyon elegáns asszony, aki drága ruhákat és ékszereket viselt, épp vásárolt. Ahogy újfent elutasítottak az üzlet előtt megálltam, és azon gondolkoztam, most vajon, hogyan tovább? A nő is kilépett az üzletből és megszólított. Azt mondta ő tud nekem munkát adni, olyat, amivel több, mint elég pénzt kereshetek, lesz fedél a fejem felett, és étel is mindennap elegendő az asztalomon. Nem csoda, hogy azonnal felkeltette az érdeklődésemet, de kérdésemre, hogy milyen munkával válhat ez valóra, nem válaszolt. Azt mondta, jobb lesz, ha a magam szemével látom, menjek vele és majd miután ettem és megfürödtem, eldönthetem, hogy szeretném-e. Gondolkodás nélkül vele tartottam.

Az asszonyt Madame Giselle-nek hívták és hihetetlenül gazdag asszony volt a saját erejéből. A fogatán egy nagy, több emeletes, vörös téglából épült, nagy ablakokkal díszelgő házhoz vitt. A ablakai fehérek voltak, ahogyan a bejárati ajtó is, amihez kőlépcső vezetett fel. Nagyon tetszett az a ház akkor. A fehér ajtóra valaki vörös pipacsokat festett. Gyönyörű volt. Ez a ház, mint később megtudtam, a Vörös Pipacs, London egyik legelegánsabb kerületében lévő "luxusbordély". Madame Giselle vezette a házat, több, mint sikeresen.
Enni adott, megfürdetett és amikor már tiszta voltam, alaposan körbe mustrált. Elég szépnek tartott ahhoz, hogyha szeretnék, akkor maradhatok. Elmondta, hogy ebben a házban összesen tizenkét lány dolgozik és él, és a lányok mindösszesen egyetlen vendéget fogadnak minden éjjel, igen ritka az az alkalom, amikor kettőt. Ide csak a londoni nemesség legelitebb társasága jár, és olyan összegeket fizetnek egy-egy éjszakáért, hogy a lányok játszi könnyedséggel vásárolhatnak meg maguknak bármit, amit csak megkívánnak. A nappalokat szabadon lehet eltöltetni, mindenki azt csinál, amihez csak kedve van, és éjjelente egy-egy vendéget kell kiszolgálni és boldoggá tenni. Madame Giselle megmutatta milyen lesz a szobám, aminek kandallója volt, csodás berendezése és a szekrény tele volt nagyon drága és elegáns ruhákkal és ékszerekkel. Azonnal igent mondtam neki... A következő egy év újra a tanulásról szólt, de ez más volt, mint amit otthon kellett bemagolnom. Mindegyik ott dolgozó lány tanított valamit és maga a madame is. Addig nem is engedtek vendég közelébe, amíg Madame Giselle úgy nem döntött, hogy most már készen állok arra, hogy egy férfit szórakoztassak egy egész éjszakán át. Az első vendégre még ma is emlékszem. Egy idősebb fickó volt, aki inkább vágyott arra, hogy meghallgassam gondját-baját, mint másra. Attól az éjszakától kezdve én is egy virág voltam Madame Giselle pipacsai között...
Az "elegáns kéjnők" - akkoriban így is neveztek minket - élete számomra nagyon kényelmes volt, sőt mi több, hihetetlenül élveztem. Senki sem szólt bele mikor kelek fel, mit eszem, mit teszek, merre megyek, mit veszek. És bármit megvehettem. Nem kellett ehhez apám, vagy más férfi engedélye, azt tettem, amit csak akartam. És ez a szabadság több, mint mámorító volt.

Lassan megismertem egész Londont. Vásároltam, lóversenyekre jártam ki, előadásokat látogattam. Egy-egy vendég szórakoztatása gyakran nem csak a négy fal között történt, hanem elkísértük őket olyan helyekre, ahová akkor tisztes asszony nem tette be a lábát. Ilyenek voltak például a színház világában a Shakespeare előadások. Akkoriban igen csak mellőzték a darabjait, mert azokat erkölcstelennek és túl szókimondónak tartották. Persze voltak társulatok, amelyek akkor is műsorra tűzték a műveit és a férfiak egy része szívesen is látogatta, és ezen alkalmakkor voltunk mi, elegáns kéjnők, a társaságuk. Rajongtam Shakespeare műveiért, élveztem minden színházi előadást, amire eljuthattam.
A Pipacsban rengeteg féle és fajta férfi megfordult. Volt olyan, aki csak néhány kedves és megértő szóra vágyott, volt aki olyasmiért jött, amit otthon az erkölcsös felesége elutasított, volt akinek valamilyen különleges vágya volt és ha azt teljesítette neki egy szajha, akkor érzett csak igazán tökéletes elégedettséget, és olyan is volt, akit az agressziója hozott hozzánk, lévén otthon az asszonyra vigyázni kellett, nehogy az úri társadalom megtudja, mi is hozza igazán tűzbe. Madame Giselle ugyan megválogatta, hogy kit enged a közelünkbe, de alapvetően ő is egy üzletasszony volt, az elegendő fizetség pedig mindig elérte a célját.

1883. telén történt, hogy a Pipacsban egyik éjjel, miután elment a vendégem, sehogy sem tudtam elaludni. Próbáltam egy forró fürdőben ellazulni, de valahogy nem jött álom a szememre. Hogy ne unatkozzak, úgy döntöttem átmegyek a könyvtár szobába és keresek valami olvasnivalót, hátha akkor elálmosodom. Ma már nem emlékszem miért, de a könyvtár helyett a lépcsőn indultam el felfelé, talán valami zajt hallhattam, de ebben ma már nem vagyok biztos. Az emeletre érve nem találtam semmi különöset, ezért megfordultam, hogy visszamenjek, de ahogy elhaladtam az egyik álló tükör előtt a folyosón, észrevettem, hogy az valahogy nem úgy lóg a falon, ahogy addig korábban. Odamentem, hogy megnézzem és legnagyobb meglepetésemre a tükör mögött találtam egy titkos helyiséget. Beléptem. A kíváncsiság hajtott. Halkan mozogtam, úgy hiszem még levegőt is elfelejtettem venni. Bent, a titkos szoba közepén pedig egy férfi állt. Egy idegen, aki egy levelet olvasott, majd a következő pillanatban rám emelte tekintetét. Ezen alkalom előtt ezt a férfit még sosem láttam a házban és ahogy rám nézett, valami azt súgta, hogy azonnal meneküljek. Én pedig hallgattam a megérzésemre és sarkon fordulva elindultam visszafelé. Azonban a tükörajtót már nem értem el. Minden olyan gyorsan történt, amit akkor még felfogni sem voltam képes, a következő pillanatban már a falnak szorított az idegen és a szemeimet figyelte. Tudom, úgy vert a szívem, akár egy rémült kismadáré. Megszólalni nem tudtam, valahogy bennem szakadt minden szó, ami megjegyzem általában nem jellemző rám. A férfi pedig nem mozdult és szintén nem szólt. Majd hirtelen közelebb hajolt és megcsókolt. Én pedig, - talán azért, mert annyira meglepődtem - viszonoztam.
A csókja forró volt és szenvedélyes, birtokló és követelőző. Ma is ugyanígy csókol, de arra az első csókra még most is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Fogalmam sincs, hogy akkor és ott miért történt mindaz, ami történt, de végül az idegennel, akitől megrémültem és aki elől menekülni akartam, egymásba gabalyodtunk. És ez az idegen volt Jesse. A nevét nem tudtam meg azonnal. Sőt, ami azt illeti nagyon sokáig nem tudtam kicsoda, micsoda, egyáltalán a ház vendégei közül való-e vagy, máshonnan. Éjjelente jött el, előbb ritkán, majd egyre gyakrabban, végül mindennap. Későn, mondhatni már-már inkább korán érkezett, amikor a házban már nem volt fizető vendég. Hangtalanul surrant be a szobámba, hogy együtt legyünk, és a hajnal első sugara előtt távozott is. Eleinte túl sok szó nem esett közöttünk, furcsa kapcsolatunk kimerült annyiban, hogy lángoltunk a másikért, és minden porcikájában akartuk egymást. Hevesen, szenvedélyesen.
Csak lassan, apránként kezdtük el máshogyan is megismerni egymást. Én meséltem neki magamról, ő pedig meghallgatott. Én hiába kérdeztem őt, válaszaiban nem mondott semmi konkrétumot, gyakran vagy mellébeszélt, amivel az őrületbe kergetett kis híján, vagy válasz helyett inkább az ajkaimra tapadt és akkor már nem éppen azzal foglalkoztam, hogy a kérdéseimre feleljen. Egy év telt el így.

1884. Februárjában pedig megfordult a világ velem... Volt egy vendége a Pipacsnak, aki nem túl gyakran járt felénk, és ha jött, akkor Madame Giselle úgy intézte, hogy ne mindig ugyanahhoz a lányhoz kerüljön, hanem mindig másikhoz. Azon alkalommal, pedig én voltam a soros. Nem tudtam kicsoda, vagy miféle az illető, a lányok mind mélyen hallgattak róla, és a madame is csak annyit mondott, hogy az után az éjszaka után, a hónapban már nem kell dolgoznom. Akkor még nem tudtam, hogy miért...
Ma is jól emlékszem Lord Walton minden vonására. Magas volt és erős testalkatú, a szemei szúrósak, a kezei nagyok és durvák, csakúgy, mint ő maga. Ezt a férfit semmi sem hozta olyan izgalomba, mint az, ha egy nőt verhet és a kínlódását láthatja. Hát ezért nem beszéltek róla a lányok és a madame sem jóindulatból hagyott utána szabad estéket nekem. Idő kellett míg a kék-zöld és lila foltok eltűntek a testemről, mert addig nem adhatott oda másik fizető vendégnek. Hiszen ki akarna a pénzéért selejt árut? Lord Waltonnal való találkozásomra még most is élénken emlékszem és azt hiszem a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám, hogy átélje azt az éjszakát, amit nekem kellett vele. Úgy rémlik pár napig talán felkelni sem tudtam, egészen addig, amíg Jesse újra el nem jött. Gyorsan kiderült számára, hogy mit éltem át, nem volt nehéz, hófehér bőrömön szinte világítottak a sötét zúzódások nyomai. Leültetett és mesélni kezdett egy történetet farkasokról és őrzőkről én pedig hallgattam, bár az egészből semmit sem értettem. Ahogy a történet végére ért, megkérdezte, hogy el akarok-e innen menni, hogy szeretnék-e egy más életet vele, amiben ő fog rám vigyázni, és nem engedi, hogy újra megtörténjen az, amit Lord Walton művelt. A válaszom egyértelműen igen volt. Ő bólintott, aztán felállt, levette a ruháit és olyasmit láttam, amitől enyhén szólva is meghűlt az ereimben a vér. A szemem láttára lett emberből farkas. Még mielőtt megrémülhettem volna a fogai a combomra záródtak. Azt hiszem ezután talán a rémülettől elájultam. Mire magamhoz tértem újra ember volt. Lágyan beszélt hozzám és gyengéd volt. Azt mondta mennünk kell, én pedig engedelmesen tettem, amit mondott. Vakon szerelmes lettem abba az idegenbe, akinek a nevét még mindig nem ismertem. Kivitt a Pipacsból, majd a városból is. Egy romos templomnál álltunk meg. Az átváltozás akkorra már megkezdődött és azt hittem ott helyben meghalok. Nem tudom, hogyan éltem túl, de túl éltem és olyan lettem, mint ő. Aznap volt a születésnapom.

Jesse - végre hajlandó volt elárulni, hogy hívják - úgy döntött, hogy Párizsba megyünk. Az utazás alatt még többet mesélt és akkor tudtam meg azt is, hogy miért kell menekülnünk. Azóta járjuk a nagyvilágot. Számtalan helyen voltunk már, ezernyi vidéket bejártunk. Közben Jesse tanított. Megint nebuló lettem és megint teljesen mást tanultam, mint addigi életemben. De élveztem ezt is. Minden érdekelt, amit elmondott, vagy megmutatott. És, ha voltak nehézségeik is, együtt túl jutottunk rajtuk. Még most is úgy szeretem őt, ha nem jobban, mint mikor a Pipacsban látogatott meg éjjelenként, és bármikor szívesen adnám érte az életem.
Most úgy döntött, hogy Alaszkába megyünk. Követem őt oda is, mint eddig mindig bárhová, ahova csak a lábunk vitt. Azt hiszem a világ végére is vakon mennék utána. Azt mondja, hogy itt az ideje, hogy egy falkához tartozzunk. Én nem tudom milyen egy falka tagjának lenni, sosem tapasztaltam, de izgalommal és lelkesedéssel várom a dolgot. Bár bevallom őszintén, kicsit azért izgulok is. Biztos nem sokan vagyunk, akik ennyi idővel a beharapásuk után még sosem éltek falkában... Remélem, hogy tényleg sikerül végre letelepednünk valahol.