A nyalókának már útközben annyi volt, a Snicker's mogyoródarabjai már a gyomorsavamban égnek, nem maradt más hátra, mint a közrendre magasról téve lepattintani a söröm kupakját, és vezetés közben elszopogatni. A társaság nem változott. Nem raboltunk el senkit út közben, még csak egy stoppos csövesbe se botlottunk bele. Túl tiszta ez a környék. Az autópályát már réges régen elhagytuk, és ha nem lennék ennyire cseszettül magabiztos, még azt gondolnám, hogy eltévedtünk. Már tíz perce rally versenyzőként vágtatunk a fák között egy valaha volt földúton, amit szinte járhatatlanná tett ez a kva hó, meg a méteres jégpáncél. - Pontosan tudom, merre megyünk, ne szarjatok... Ja, pontosan bele a semmi közepébe. Iglut még úgysem építettem soha, de valahol a lelkem mélyén mindig is ki akartam próbálni. Hazudok, megint. Lényeg a lényeg, hogy a világért sem akarom bevallani, hogy lövésem sincs, hogy merre megyünk, ráadásul lassan be is sötétedik, szóval esélyes, hogy a kocsiban töltjük az éjszakát. Aztán persze jönnek majd a klisés horror szörnyek, de a változatosság kedvéért mi fogjuk őket lemészárolni, nem pedig fordítva. Még öt perc. Ha bármelyik baromállat szentségel, addig élek, kilököm a kocsiból, aztán futhat utánunk. Nem lesz itt gond, és bár semmit se látok szinte, mégis valami azt súgja, hogy jó felé tartunk. - Úgyse akartunk szem előtt lenni, nem? Vonom meg a vállam és a göröngyös, csúszós talajjal párbajozva épp az utolsó pillanatban sikerül elrántanom a kormányt, hogy ne szaladjunk bele egy ordas nagy fenyő ölelő karjai közé. Na jó, most már nekem is kezd elegem lenni ebből az egész műsorból. Ha lenne rá esélyem, esküszöm, hogy megfordulnék. Újabb hazugság, én sosem esküszöm semmire. Még néhány perc masszív anyázás és győzködés arról, hogy tudom mit csinálok, és a nem-is-olyan távolban feltűnik valami, ami akár egy épület is lehet. Nem vagyok egy IQ bajnok, de azt hiszem, hogy a sivataggal ellentétben itt nem fenyeget az a veszély, hogy hőgutát kapva csöcsös macákat és erdő közepi házakat fantáziáljak a horizontra. - Tessék, nem megmondtam, hogy pontosan tudom, hol vagyunk? Boldog karácsonyt, a masni lemaradt, de úgysem érdemlitek meg. Az autó fékez, mi pedig ott állunk valami elcseszettül romos és hatalmas kecó előtt. Kétlem, hogy bárki zokon venné, ha kicsit befészkelnénk magunkat. Minden esetre ha van bent recepció, én egész biztosan eljátszadozom a csengővel, de csak azért, mert legalább feldobnám valamivel ezt a kísértetkastélyt. - Megnézzük? Nézek rá mindkét testvéremre, miután leállítottam a motort. Persze ez akár utalás is lehet arra, hogy én már eldöntöttem, hogy megnézzük, és csak azért teszem fel a kérdést, hogy úgy tűnjön, előzékeny vagyok. Pedig nem is.
Most mit mondjak? Ez az idióta állat, úgy vezet, mint egy elszabadult mezei poszáta, amelyik röptében is hatszor befejeli ugyanazt a fát. Hát ez van. Még rágcsáltam valami M&M-s szerű szarságot, amiben már csak három-négy szem várt a gyomromba jutáshoz. Megráztam a zacskót, majd Miloš ölébe küldtem. - Lásd, hogy nem vagyok irigy. - igazából de. Bár a testvéreimmel szemben nem. Viszont bocsássa meg nekem az ég - ha akarja, bár nincs rá szükség -, hogy kizabáltam belőle a kilencven százalékát. Kéne valami pia is, de mivel azt is már csutra leküldtem, így marad a nyálnyelés egyéb művészete. - Ne parázzál, hanem vezessél, te majom. - jelképesen pedig még a fejfáját is meglökdöstem pusztán testvéri szeretetből. Azt se bánom, ha hátranyúl, és beleveri a fejemet az ajtókilincsbe. Remélhetőleg addig senki sem vág elénk, mert elég cinkes lenne. Igazából biztos voltam benne, hogy nem tudja hova megyünk. Sose tudja, csak tolja a biciklit, mint az őrült. Bánom is én, csak találjon végre valamit, ahol megállunk, mert kezdek agyfaszt kapni ettől a bezártságtól. Egy ideig csendben ültem tovább, ide-oda lökdösve magam az ülésen, majd ezt követően dobolni kezdtem Žar háttámláján, valami ütemes hip-hop ritmust. Lehet, hogy tényleg a véremben van, ugyanis képes vagyok már-már akaratlanul is belekezdeni. Akárcsak most. A fejem és testem együtt járt az ütemmel, és még valami beatbox-ot is kedvem lett volna nyomni, de akkor már biztos, hogy kivág a kocsiból. Így végül a dobolással is felhagytam, mielőtt még elönti a sok Snicker's az agyát. Így is anyázik már, nincs rá most affinitásom, hogy toljak még rá két kilóval. Közben pedig akár csak Žarko én is kezdtem észrevenni a távolban... - aztán még menni kell! Jóóó sokat! -, szóval azt a műemléknek is elég karcsú tákolmányt, ami egyre csak közeledett. Remélem jó lesz neki, mert a határt is elhagytuk, és mint már említettem rohadtul ki akarok szállni. - Pontosan. - sziszegtem az orrom alatt, majd beleborzoltam a friszkójába. - Te vagy a legügyesebb mókuskaki! - mindezt dünnyögtem, és valami emelt frekvenciát is hordoztam a hangomban. A kérdése pedig szinte már gyönyör közeli érzéssel töltött el. Hát még jó, hogy megnézzük, a faszomnak sincs türelme már ehhez a zötykölődéshez! - Én gyújtok egyet. - szóltam, miután leállította a motort, majd egyetlen mozdulattal kivágódtam a kocsiból. Amennyiben Miloš is kiszállt, úgy átdobtam neki a dobozt, amit kicsit már nagyon összegyűrtem a zsebembe. A benne lapuló négy szál cigi is ferde kóros volt, de még szívható. Arcomat csípősen simította át a hideg esti szél, miközben egyik kezemet zsebre raktam, és komótosan, nyugiban szívni kezdtem a bagót. - Van valami pia hátul? - néztem Žarkora, és ha bólintott úgy a csomagtérhez mászva felkaptam annak tetejét, és kihámoztam 3 üveg sört. Az egyiket dobtam, Žarnak, a másikat pedig a kocsi tetején csúsztattam Milošnak. - Részemről mehetünk befelé... - téptem le egyszerűen a sörös kupakot, majd hajítottam arrébb, és már nyaltam is bele a Jelen Pivoba.
A néma anyázásból, amit a mellettem ülő Žarko vezetési stílusa mellett az útviszonyok váltottak ki, az ölembe huppanó M&M's-es zacsi zökkent ki. Hátra sandítok a másik testvéremre, de a köszönöm-öt kiejteni a számon luxus. Érzékeltetve van, azt jólvan! Helyette fejemet hátra hajtva öntöm le a maradék pár szemnyi édességet. Önteném, ha nem akadna a torkomon az egyikük, mikor a bátyám kikerül egy elénk pofátlankodó fenyőt. Igazi megváltás volt, mikor a másik kettő végre abbahagyta a pofázást és a kocsi sem szenvedett már a társaságunktól. Krákogva, egyre vörösödő fejjel szálltam ki és igyekeztem feltornázni a torkomon akadt cukorkát. Fszom belé, most komolyan hánytassam meg magam, mint valami kisgimnazista picsa? - Ne a-khm... a sört adj má' bazhmeg, ne a rhedvás cigid! - passzolom vissza a dobozt JJ-nek, hogy a könnyem is kicsordul utána. Qrvára megható, hogy úgy döglök meg egy CUKORKÁTÓL menten, hogy még rá sem gyújthatok előtte. Oké, kissé talán rájátszottam a fuldoklásra, de mégis remekül csúszott - mind a kocsitetőn, mind a torkomon lefelé - az a söröcske. Elégedett szusszanással mértem végre én is fel a tákolmányt, ami előtt megálltunk és a beálló csendben, melyet az követett, hogy a két idősebbik megegyeztek benne: bemegyünk... Szóval eztán elismerő füttyentéssel adóztam a rezidenciának. Külsőre nem rossz, kellően tágas, sok szobás, ami fontos, ha unnánk egymás fejét, meg ilyen apróságok. Megpaskoltam a kocsi fagyos tetejét. - Hát akkor menjünk! - a sörösüveget egy húzásra kiürítem, majd a hóba dobom, lehetőleg minél távolabb. Szórakozott nyújtózkodásom közepette a tesók már meg is indulnak, szóval nem óhajtok lemaradni, hiába én zárom a sort.
- Miloš nyugodj le vagy dögölj meg rendesen. Te meg ott hátul, te busman... Mindegy, te csak kussoljál el! Elég cinkes lenne, ha elkezdeném ecsetelni, hogy melyikünk hajaz inkább egy lapát sz*rra, főleg azért, mert mást élből kinyírnék, ha ilyesmivel állna elő JJ-re mondva. Nem vagyok humoromnál, felidegelt ez a nyomorult erdő az összes havával meg jegével együtt. Éppen ezért, ahogy meglátjuk az épületet, egészen megkönnyebbülve sóhajtok fel, ahogy kiszállok a kocsiból. - Hogy a viharba ne lenne, ne nézzél már p*csának! Hozz egyet nekem is. Szólok oda JJ-nek, amikor a pia felől kérdezget. Én a magamét kiiszom, az üveget meg bevágom a fák közé. Megkerülöm a kocsit a motor felé és ha az öcskös még mindig fulladozik, akkorát vágok a hátára, hogy reményeim szerint felkenődik a kocsira. Hátranyúlok, és a kezeim közé veszem Natasát. Sosem lehet tudni. Az ég felé tartom a kishölgyet, felhúzom és az épület felé fordulok. Nem tudom, ki tette ezt ide, de ekkora helyet én még legfeljebb lebombázva láttam. Miután gondoskodtam Natasáról, és amiért kihagytak a buliból, a saját olcsó és mérgezően erős papírdobozos cigimből veszek ki egy szálat és gyújtom meg a benzines gyújtómmal. - Hölgyeim... Fújoma szavakat ércesen, füstös szájjal, aztán a térdig-hóban megindulok befelé. t a maradék bozóton egészen az első ajtóig. Zárva. Türelmetlenül sóhajtok fel, és inkább az egyik ablakhoz lépek, a könyökömmel pedig betöröm a már így is repedezett üveget. Nem vagyok olyan lovagias, hogy előre engedjem őket. Az fix, hogy iszonyú büdös van mindenhol és egyelőre csak azért látok valamit, mert a farkasom szeme segít a tájékozódásban. - Ki akarna a Hiltonba menni, ha ide is jöhet? Röhögök fel, ahogy sétálok és némi szemét és üveg recseg a lépteim alatt. A fegyvert az oldalam mellett lógatom. Nem hiszem, hogy szükségem lesz rá, ennek ellenére jó, ha kéznél van. Biztos, ami ziher. Ahogy látom, valami hall-szerűségbe érkezhettünk. Erről árulkodik a batár nagy lépcső felfelé, meg persze az, hogy a bejárati ajtó melletti ablakon kísértem be magam. Itt-ott akad még pár lehalt bútor, fotel, asztal, húgyszagú kandalló... Kandalló? Micsoda burzsoázia. Odalépkedek Miloš mellé és megragadom a kabátját, majd tolok egyet rajta a lépcső felé. - Mivel te vagy a töpörtyű, érted nem kár, ha alattad szakadna be valami, szóval fáradj előre. Mögé lépek és a tarkójának szegezem Natasát, majd igyekszem elkapni JJ tekintetét, amikor felröhögök a helyzeten. Ha nem indul meg magától, tolok a seggén a talpammal, közben pedig vígan elbagózom. Egy darabig még ott tartom a fegyvert, ha hátra akarna nézni, irányba állítom a fejét, de aztán elunom a dolgot. Elveszem a fegyvert, de továbbra is azt az érzetet akarom kelteni benne, hogy bármikor meghúzhatom a ravaszt. Szerintem még el is hinné.
Anyád picsája a busman, te sápadt arcú kripta szökevény! Gondoltam persze, mert még a végén felszívja magát hólapátolásra, és már így is totál ideg. És mivel szerencsésen, fenyőtlenül és egyben megérkeztünk, jobban mondva végre megálltunk, ő is visszapakolt az arcából. Bár, lehet még dolgozik benne a Snicker's... Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Miloš éppen volt olyan vadbarom, hogy mindjárt megfulladjon. Áh, kiröhögtem, a cigit pedig elkaptam, ahogy visszavágta hozzám. És még válogat is! Kedvem lett volna a fejét az autóba verni, de Žar megelőzött a hátba veréssel, úgyhogy ráhagytam. A sört leosztottam, a cigi kilóg a számból, én indulásra kész vagyok! Ahogy a tesóim megindultak úgy én is gázló funkcióra kapcsoltam, és toltam magam előtt az eszkimó takarmányt, csak előtte még leküldtem a piát, majd ez is berepült a havas bokrok közé. - Hát nem egy Ritz, de a fehér seggednek ez is megteszi! - pörgettem meg a számban a bagót, miközben széles vigyorra szaladt fogsorom. Ami azt illeti a szag engem sem került ki, így egy apró grimaszt is elengedtem. Mivel ezek már megindultak, így egyik se láthatta. Elmarad az oltogatás, de sajnálom! Követtem őket, az Uzi-t lefogva dobtam át magam a törött ablakon. Kár volna, ha kicsúszna, lehet egy stukker nem lesz elég... Ahogy felpillantottam tekintetem lassú, araszoló vonaglásba kezdett az épület gyomrában. - Otthonos. - rúgtam arrébb egy szakadt dobozt, meg pár porladásnak induló döglött patkányt. Nem zavart egyébiránt, ennél retkesebb helyeken is laktunk már. Mellesleg, nem sokat láttam, csak amennyit az érzékeim segítettek, de a felfele irányuló lépcsőt azért nehéz lett volna nem észrevenni. Žar mellé léptem, ahogy még pár üvegtörmeléken áthaladtam, kisebb-nagyobb hangeffektekkel. Már csak a mozdulatra lettem figyelmes, ahogy ez az idétlen ráfogott Miloš kabátjára és előrébb lökte. Felröhögtem, ez pedig csak fokozódott, ahogy a bátyám pillantását elkaptam. Kezeimet a zsebembe vágtam, miután a cigimet a talpam alá hajítva elgyúrtam. Kár lenne felgyújtani ezt a tákolmányt idő előtt. - Te is haladjál Al Capone... - álltam egészen közel Žarko oldalához, fejemmel biccentve felfelé. Mindhárman tudjuk, hogy én vagyok a legmagasabb és ez által a legnehezebb. Ha alattam szakad be, akkor ő lenn marad. - Miloš majd vigyáz rád, ne szarjál. - vigyorogtam, mint egy elbaszott hiéna, és megvártam míg végre elindul. Ha pedig felért, úgy én is követni kezdtem őket. Talpam alatt nyikorogtak a fokok, olykor erősebb reccsenést is hallattak, míg végül az egyik bedobta a kulcsot, és kiszaladt alólam. - Azt a kurv'... Rágjam meg az életed! - kezemmel a rozoga korlátba kapaszkodtam, ahogy hirtelen kirántottam lábamat az alattam képződő lyukból. A fadarabok szanaszét repültek, egy adagot még a testvéreim is kaptak belőle. El se hittem, mikor sikerült felérnem... Tekintetem egy ideig fürkészőn merült bele a sötétségbe, majd ahogy lendületesen fordultam a srácok felé, úgy homlokegyenest befejeltem Miloš képét. - Na, cseszd meg... - húztam végig a tenyeremet a képemen, mintha csak lesöpörnék róla valami, ahogy hangosan felröhögtem. - So, várunk valamire, vagy megyünk tovább? - kotorászni kezdtem a zsebembe, hogy újabb cigire gyújtsak. Alul megpöcköltem a dobozt, így a kivergődő szálat már számmal vettem ki, majd pörköltem meg annak elejét. A füst jótékonyan járta körbe tüdőmet, miközben a gyűrött dobozt áttoltam Miloš kezébe. Vagyis... gyomorszájába. - Most már szívjad. - Žart újfent nem kínáltam meg, mert nála mindig van, akárcsak nálam. De tőlem akkor gyújt belőle amikor akar, ez sose volt kérdés tárgya.
Válaszra sem méltatom ezeket a balfaszokat, lévén nélkülem már sehol sem lennének. Egoistán hangzik? Hol nem szarom én azt le! Hisz ki volt az, aki Naperville-ben előadta a hattyú halálát, hogy tök ingyér hozzánk vágjanak egy lakást, mondván, majd ráérünk fizetni később is? Miloš. Ki terelte el a benzinkutas figyelmét idefelé, míg loptunk egy kis útravalót és némi üzemanyagot? Miloš. Ki az, aki gondoskodott az édességkészletükről ezeknek a nagyra nőtt majmoknak? M... oké, az JJ volt, de vágjátok a lényeget. Tenyereim és homlokom hangos, fémes koppanással verődik a kocsinak, ahogy Zé meglendít. - Szarjál sünt. - szalad ki elhaló, érces tónusban, miközben ellöktem magam a kocsi fagyos felületétől és nyakamat "tekergetve" finoman roppantottam a csontomon egyet. Húzzunk befelé a picsába inkább!
Utolsóként mászok be, ennek pedig az a funkciója, hogy... őket lőjék főbe előbb, ne engemet. Viccet félre téve, tényleg. És a dolog iróniája, hogy ugyan akkor önként és dalolva tartanám a fejem a puskacsővel nézve szemközt értük, helyettük, ha lehetőségem adódna rá. Belépve szusszanva pillantok körbe, persze, szokás szerint nem a lábam elé nézve, inkább a lépcsőt, a plafont sasolva a másik kettővel ellentétben. Meg is lesz az eredménye: Žarko fegyverének hűvöse a tarkómat nyaldossa. Natasa, te álszent ribanc! - Nem kellene annyi Snickers-t zabálni és talán nem lenne olyan nagy a segged, bébi. - Szélesedik ki vigyorom, ezzel együtt persze qrvára zavaró az a hideg cső a nyakamnál, hátra is sandítok, de tesó elég világosan kiadja az ukázt: Előre ecsém! Te meg dugd fel magadnak a stukkert, életem méze!... Minden esetre megindulok a lépcsőn a lehető leglazábban, ők meg jöjjenek csak "szarógalamb"-formációban, ha ennyire félnek attól, hogy leszakad alattuk az egész. Amennyire én néztem, egész stabil, leszámítva a forduló feletti harmadik fokot. Szinte már a lépcső tetejére érek, mikor hallom a jellegzetes reccsenés és nem tudom türtőztetni magam: röhögve lépdelek tovább, utat engedve a tesókáknak... már amennyiben nem ragadt JJ végleg be a lába által vert lyukba, mint Micimackó a nyúlüregbe. Ja, olvastam a könyvet. Közöd? Lendületesen indultam volna meg arrafelé, amerre ajtót sejtettem, de ugyan ezzel a lendülettel sikerült JJ busa fejét meglelni. - Hogy vert volna anyád főbe... - kapok a tulajdon kobakomhoz hátrálva. - Szerintem gyorsabb, ha szétszóródunk. Le merem fogadni, hogy pár vadállaton kívül senki nincs itt. Azok meg jók lesznek vacsorára. - Ezzel együtt rágyújtottam, mert az, mintegy kárpótlásul a fejemet ért sérülésért igenis járt. Noha ettől hülyébb már nyilván úgysem leszek, akárhova verem. Már a fejemet, ugye.
- Akadj le a seggemről és tűzzél fel! Böködöm meg Miloš-t még egyszer a fegyver csövével, aztán ha nekiáll haladni, hát "vígan" megyek utána. JJ jön mögöttünk, a beszólásával meg nem foglalkozom különösebben. Többe mondd minden szónál, ahogy közösen röhögtünk, vagy éppen prüszkölve vinnyogtunk. Az meg, hogy Miloš vigyáz rám... Akkor én halott vagyok. Rohadtul szeretnék nem szívbajt kapni, amikor JJ úgy dönt, hogy megunja az életét, és leveti magát a mélybe. A pisztoly csöve az öcsém tarkójáról valahova a mély sötétség felé fordul, a reccsenés után pedig kétszer el is sül. Fogalmam sincs, hogy mit-kit (nem) talál el a két golyó, csak annyit hallok, hogy felettünk valami reccsen - bár arról még fogalmam sincs, hogy sikerült súrolni egy csillár tartókábelét. - Megmondtam nem? K*vára megmondtam, b*ssza meg! Röhögöm bele diadalittasan a sötétségbe. Az pedig csak tovább spanol, ahogy hallok... Szóval hallok valamit, hogy ez a két ökör anyázik egy sort, és mindketten rágyújtanak megint. Láncdohányosok... Persze, beállok én is a sorba, mert miért ne. Cigi elő, benzines gyújtó villan, ekkor látom csak egy pillanatra a két másik fejét, bár tegyük hozzá, hogy JJ feketesége még ebben a sötétben is kiveri a biztosítékot. - Biztos vagy benne, hogy elboldogulsz egyedül? Kis híján átlőttem a tarkódat, JJ pedig masszívan megfejelt. Jobban járnál, ha megvárnál a kocsiban. Miloš felé pöccintem a hamut, és felé fújom a füstöt. De nekem nyolc, azt csinál, amit akar, amíg nem rombolja porig az egész épületet. Minden esetre én megfordulok, hogy elinduljak valamerre a folyosón, viszont úgy öt lépés után - hála a hanyagságomnak - akkorát hasalok a földön, hogy elég nehezemre esik a csattanásnál nagyobb hangerőn káromkodni. Fogalmam sincs, miben botlottam meg, de ahogy felkelek, kitapogatom, hogy egy szék volt, és mint egy hisztis gyerek, úgy fogom meg, és a földhöz csapkodva töröm darabokra, nem törődve azzal, hogy ezer felé szállnak a fadarabok. - Találtam tűzifát. - morgom bele a sötétbe - JJ, van még söröd? Csinálj ezekből fáklyát, b*szottul elegem van abból, hogy semmit se' látok. Aztán mindenki megkeresi a saját szobáját, és meghívjuk egymást teázni. Fasza, mi? Nem, nem az, de ezt ők is tudják. Mármint, hogy már koránt sem vagyok annyira lelkes, mint lettem volna 200 évvel ezelőtt. Fellököm magam, és gyakorlatilag a két hülyéhez vágom a székdarabokat. Tőlem egészen szokatlan módon nekiállok a vaksötétben leporolni a nadrágomat, és amíg várok a tűzre - hátha felgyújtunk valamit -, néhány lépéssel az ígéretes és sok helyiséget magába olvasztó folyosórész felé lépdelek.
Nem is vártam mást... A három elmebajos idióta egy kicseszett nagy szakadár épületbe szerencsétlenkedik. Ennek főbb mutatói, hogy Žarko fegyvere hirtelenjében sült el, feltépve a mennyezet egy részét - amin megjegyzem nem bírtam nem röhögni úgy, mint egy herélt szamár -, vagy hogy a lábam (miért_is_ne) beszorult az egyetlen egy lyukba, ami létezett azon a szájba vert lépcsőn! És akkor még meg is fejelem ezt az agyatlan, nomád barmot! Bánom is én... Az ő koponyája hamarabb törik be, úgyhogy rohadtul nem fogok ilyeneken aggodalmaskodni. Ám ahogy Žar hangja a fülembe kúszik, igyekeznék felé fordulni, legalábbis a hörgése irányába. Kivételesen nem zúztam össze semmit, és még Milošt is egyben hagytam. - Szerintem is jobban tennéd. - szólaltam meg a bátyám szavait követően, erőteljesen oldalba vágva Milošt. - Kár lenne azért a fess pofádért. - nevettem fel hangosan, és képtelen voltam megállni benne, ugyanis Žarko taknyolását hallva kitört belőlem valami irdatlan módon a röhögés. Talán még be is könnyeztem, miközben alkaromat megtámasztottam az öcsém vállán. Ekkora vadbarmot, most őszintén! - Mit találtál te nagyon_idióta? Vagy máris takarítani támadt kedved? - már fulladoztam, együttesen verve a térdemet. Ááá... milyen kár, hogy látni nem láttam rendesen ezt a remekre szabott padló felnyalást... - Ja, hogy... "Tűzifát"... - ismételtem szavait, miután sikerült felhagynom a röhögéssel. Csupán sziszegtem és még a fejemet is megráztam. Isten bizony ilyen ökör nincs még egy a földön, mint a tesóm. - Fáklyát... Hol élsz te, barlangba? - elléptem Miloš mellől, elindulva Žarko felé. A szétreccsentett fadarabok sikongattak a talpam alatt, én pedig örültem, hogy nem kezdek el síelni valamelyiken nagy hirtelen. Nem sokat láttam, de amint a sötétben szédelgő bátyám elé értem, lendületesen betapogattam a képét. - Jól van, megvagy. Nincs söröm, hogy lenne? Hugyozd le a picsába, aztán gyújtsd meg. - közben igyekeztem feltérképezni a környezetünket, jó pár slukkot leszívva a tüdőmbe, míg végül kikaptam Žar kezéből a fahusángot, a bagót meg a padlóra dobtam. - Ne szerencsétlenkedjél már b'szd meg! - morogtam egész harsányan, majd a vállamhoz nyúlva téptem le a felsőm ujját. IQ bajnok... A ruhadarabot rátekertem az imént széttrancsírozott széklábra, ezt követően pedig a gyújtómat is előpattintottam. Persze, nem árt arra is gondolni, hogy JJ kezébe ne adj ütőszerszámot... Nos, ennek örömére röpke két lélegzetvétel között, úgy vertem gyomorszájon a testvéremet egyetlen mozdulattal, ahogy azt illet. Jól van, hát így járt, máskor majd messzebb áll, miközben én egy doronggal forgolódom mellette. Szóval lángot is csiholtam, és a száraz fa szálkásabbik részéhez emeltem, ahol a textil is rákanyarodott. Csak néhány másodpercbe tellett, mire az fattyúlángra kapott. Egyelőre még csak pislákolt, de most ez is megteszi. - Nesze. - löktem vissza a kezébe egyszerűen. - Mellesleg, nem arra kéne tovább menni. - szóltam utána, ahogy megindult pár lépést. De hát tőlem bebarangolhatjuk az egész kecót, rohadtul ráérek. - Ha előre megyünk, valószínűleg valami bálterem félébe botlunk, ott reggelig elszarakdohatunk. - mutattam abba az irányba, ami a lépcsővel szemben húzódott végig. - Ha arra megyünk, amerre te akarsz, ki fogunk kötni a pincébe. De nekem tök nyolc. - gondolom én, aztán ne legyen igazam. Mindenesetre követtem, amerre menni akart, félúton elkapva Miloš karját, magammal rántva őt. Szarok én rá ha elhagyjuk, de azért mégis csak az öcsém. Kár lenne érte, még akkor is, ha egy önelégült balfasz. Néhány métert követően azonban kicsit előrébb mentem, megelőzve Žarkot, így a következő fordulóban sikeresen telibe csókoltam valamit. - Kurva. - horkantam fel, arcomhoz emelve a kezemet egy pillanatra. Talán egy tartópillérrel volt randevúm, vagy... mi ez? Tenyerem sűrűn kezdte tapogatni az előttem magasodó "micsodát", aminek egészen emberi formája volt. - Mi a pöcsöm... - hátráltam párat, megvárva, hogy ez a két majom is ideérjen, és lássak is valamit. - Oszlop... vagy valami ilyesmi. - szóltam oda nekik, mielőtt ők is frontálisan benyalják, aztán végre a fény is megérkezett. Egyik szemöldököm sietősen szaladt fel homlokomra, és némi fintor is kiült az arcomra. - Beszarás. - futott fel tekintetem a szoborra, ami egy elég groteszk formában faragott minotauruszt ábrázolt, amint éppen felszarvaz egy embert. - Elég ocsmány... Majdnem olyan, mint te Miloš! - röhögtem fel, ahogy kellemesen hátba vertem az öcsémet.
- Nyasgem. - Hörrenek még mindig a fejemet fogva fájlalón, Zé szavaira. Fél év előny ide vagy oda, tehet egy szívességet és bekaphatja tövig, ha játszani akarja itt a nagyfőnököt. Jelaš még rá is kontráz, mire kénytelen vagyok kiegészíteni a röpke megjegyzésem egy kedvesnek szánt lábjegyzettel: - Mindketten. - Ezzel együtt az öngyújtóm után kutatok, hogy némi fényt csiholjak erre az istenverte helyre. Sötétedik odakinn... ilyen faszkalapok is csak mi tudunk lenni, hogy nem délelőtt érkezünk, fényes nappal! Sajnos a fény későn érkezik, a bátyám ugyanis hangos csattanással vágódik el valamiben, én pedig úgy röhögök fel ezen, hogy majd' elejtem az öngyújtót is - szerencsére, még "üresben" van. Amíg elszerencsétlenkednek a gyújtóssal, felpattintom a saját kis öngyújtómat és körbekémlelek magam körül. Hopp egy ajtó! Kissé indulatosan lököm be, minek következtében hangosan vágódik a falnak. Nem törődök az esetleges anyázással, beljebb lépdelek. Valami puccos nőci szobája lehetett és elég... sietősen távozhatott. Nekünk ez csak jó! Ha tudnám, hogy él még, küldenék neki virágot érte. Na persze. Az ágy melletti éjjeliszekrényként találok egy csonkig égett gyertyát. Szusszanva húzom ki a szekrény kis fiókját - hisz ahol egy van, kell lennie többnek is, nem? Bingó! Diadalittas, töklámpás vigyorral a képemen cserélem ki a kétágú tartóban a csonkokat és gyújtom meg. - Kösz az infót Batman, de kétlem, hogy az emeletre báltermet tettek volna. - hasonló képpel bukkanok fel, világító gyertyáimmal a szobából JJ szavaira. Erre elkap és egyetlen mozdulattal kényszerít, hogy csatlakozzak be a felfedező körút folytatásába. - Ne rángass, mer' felgyújtalak, baszod. - morranok félre tartva a gyertyákat. Így azért már egészen kellemesen be lehet látni a teret, hogy elöl Zé, hátul meg én világítok. JJ-n meg a hypo se segít már, ugyan ilyen sötét marad... Na mit mondtam? Épp most ment neki egy oszlopnak, a megjegyzésére pedig vállat vontam. - Inkább pattogjál tovább Žarko, te meg csak utána, okoskám, mielőtt még elveszel ebben a sötétben. - kezemmel körző mozdulattal jeleztem, hogy tessék most már menetirányba fordulni és haladni, különben itt hagyom őket a faszba.
- Jahbocs, igazad van. Én vagyok a hülye, hogy nem egyből a bennszülöttre bíztam a tűzcsiholást. Adom át ciccegve a botot JJ-nek, miután szét tapogatta az arcomat. Mindeközben a másik öcsém talált magának egy szobát. Már az égő "fáklyával" a kezemben lesek be utána és titkon reménykedem, hogy valami tenyér nagyságú pók rázuhan valahonnan a fejére, de sajna nem jött be. - Na, te már meg is találtad a szobádat... Nézek körbe az egykoron nő által használt helyiségbe. Remekül el tudom képzelni Miloš-t, ahogyan báli ruhában pörög a falnál levő, egész alakos tükör előtt. Csak türelmetlenül felsóhajtok, amikor JJ adja az okosat, és amíg várok rájuk, hogy eldöntsék, merre indulunk, a tenyeremmel a fáklya lángjával játszadozok. Az nem baj, hogyha kissé megpörköl, legalább történik valami érdekfeszítő is azon kívül, hogy egymás után rendre röhögünk a saját szerencsétlenkedéseinken. De aztán persze elindulunk valamerre... Én konkrétan leszarom, hogy bálterem lesz-e vagy sem, azért vagyunk itt, hogy feltérképezzük a kecót és ha tetszik, akkor kihozzunk belőle valami olyat, ami eléggé szalonképes ahhoz, hogy berúghassuk a vállalkozásunkat. Azért valljuk be, elég durva az a minotaurusz, ami éppen most készül felszarvazni JJ-t. Kissé tátott szájjal emelem az arcába a fáklyát. Egész menő. Szeretem a mitológiai figurákat, ha már magam is egy Főnix vagyok. - Na jó. Már most unom a dolgot, szóval húzzunk bele... Kilépek és ott hagyom őket, ahol vannak. Hogy jönnek-e utánam, arról halvány fogalmam sincs, de nem is nagyon érdekel. Az első utamba kerülő ajtón benyitok. Ahhoz képest nincs túlspilázva a dolog, van benne ágy meg szekrény, de ennyi. Pazar. - Jól van, ez az én szobám, köcsögök. Szólok ki a fiúknak, majd egy szomszédos ajtót is kinyitva meglepett kiáltást hallatok. - Beszarás! Két fős sarokkád... Fantasztikus, majd hozhatjuk a gumikacsákat és játszhatunk úgy, ahogyan gyerekkorunkban kellett volna, ha Apánk nem azzal oldja meg a fürdést, hogy bevág a jeges patakba azzal a címszóval, hogy nem csak büdösek de tetvesek is vagyunk. A mosdó felett faltól-falig tükör, a padló valaha talán márványból lehetett, de azt hiszem, hogy az elődeink néhol megkíséreltek kipattintani belőle nagyobb darabokat, így egy kicsit... hepehupás. De ki nem szarja le? Van sarokkád! Ráadásul pont az én szobám mellett. Minden okom megvan arra, hogy belépődíjat szedjek a majmoktól. - Na Miloš, robbantsd be a világhíres kreativitásodat és álmodd meg, hogy mi hol legyen. Jay, szerintem neked jut hely melózni valahol lent... Wow... Szinte már látom magam előtt... Végre elszakadok a fürdőszoba képétől, és mímelt balett-mozdulatokkal körbeugrálom a tesókat, aztán ide-oda hajlongva mutogatok, miközben magyarázok. - Ide teszünk cukorkás tálat... Ott lesz egy kanapé meg kis asztal zsepikkel... Aztán... Itt a sarokban majd lesz valami datolya vagy banánfa, attól függ, JJ melyiket szereti jobban... A falak törtfehérek lesznek, mer' az olyan szentséges... Vagy legyen pezsgő? Te mit javasolsz? Fordulok hirtelen Miloš felé - ekkor jövök rá, hogy valahogy sikerlt a háta mögé kerülnöm - és kihasználom az alkalmat. Fáklyával a kezemben ugrok fel a hátára, szabad kezemmel ráfogva a vállán keresztül a mellkasára, majd röhögve lóbálom meg az "olimpiai lángot" a fejem felett.
Az kurva isten, hogy nem lesz "nyasgem". Bukta. Mindenesetre jól képen röhögtem az öcsköst, majd fordultam is Žé-hez, hogy ugyebár elkészítsük azt a marha fantasztikus fáklyát. Jó, ezen még mindig röhögnöm kell... Körülbelül úgy érzem magam, mint egy sírfeltáró, aki ilyen szarokkal rohangál a kezébe, meg azokkal a szánalmas kis vésőkkel, meg ecsetekkel. Na mindegy. Jobbára ez van, én pedig most már mihamarabb aludni szeretnék. Ha más nem kimászok a kocsiba, aztán ezek meg baszhatják. A bennszülöttes szövegre csak vállat vontam. Megszoktam már az idétlen beszólásokat, ez már szinte lepergett. Egyébként is tudom, hogy szeretetből bombáz a baromságaival. Közben persze Miloš is el kezdte játszani a kalandort, ennek köszönhetően el is veszett a csajos szoba rejtelmeibe. Az ajtópuffanást követően én is, akárcsak Žar, utána mentem, és neki támaszkodva a félfának követtem a két idétlen piszmogását. Remek, gyertya. Egy fokkal máris jobb, mint az a kicseszett fáklya. Egyébként pedig marhára nem értem mit vannak úgy oda. Én simán ledobnám magam, aztán majd reggel körülnézünk. De neeem, most kell. Persze... - Tudod, igazából kurvára leszarom, mi van az emeleten. De két percen belül te biztos, hogy a padláson kötsz ki, ha nagyon vered a nyálad, aprólék. - morrantam egyet, bár kevésbé sem voltam ingerült, csak menni akartam, és végre befejezni ezt az idióta körtúrát. - Próbálkozz... - jegyeztem meg a felgyújtásomat illetően, felröhögve. Aztán elengedtem, mert húzza maga után a hóhér, ha akarja... Nem sokkal később találkoztam össze a minotaurusszal, és egy egész pillanatig meg voltam róla győződve, hogy hallucinálóm. Nos, ez hamar tovatűnt gondolattá vált, ahogy Žarko a képembe tolta a kibaszott fáklyáját. - Figyeljél már, ember! - löktem arrébb a kezét, majd el is léptem mellőle. - Na... haladjunk már a picsába... - a mondatom végén, sőt, valójában majdnem tökéletesen egyszerre zendült fel a bátyám hangja is. Pompás, akkor most már remélhetőleg tényleg mehetünk tovább, és nem kell még huszonhétmilliószor örömugrálásba kezdeni, hogy van fény, csaj szoba, minotaurusz és még gyertya is. Ahogy Žé megindul, úgy én is nekivetődöm a sötétségnek, remélve, hogy találok egy szobát, ahol eldőlhetek. Épp nyúlnék is rá az egyik kilincsre a tizenkettő közül, amelyek sorjázó ajtók mellett feszengtek, mikor a bátyámnak sikerült megtalálnia a magáét. Egyszerűen fordultam meg tengelyem körül, majd lépdeltem át hozzá, hogy megnézzem mi a szarnak örül ez ennyire. - Hát ez fantasztikus! - két fős kád! Dejó! Mindjárt rá is fogok érni ujjongani, tényleg! Íriszeim azért sietősen felmérték a talált tárgyak osztályát, majd egyszerűen csak a falhoz dőlve, összefontam mellkasom előtt karjaimat. Közben meg már jön az ötletbörze is, pedig valahogy reménykedtem benne, hogy ez holnapra marad. De hát így jár az, aki két ilyen gyökérrel él. Osztozok hát az örömön! - Gondolom. De azt már csak reggel fogom megnézni. Aztán, ha kitaláltuk, hogy mi hogyan legyen, akár neki is feküdhetünk, kipofozni. - halkan beszéltem, kicsit talán unottan. Jobban éreztem volna magam, ha nem kell majd még ezzel is szarakodni, meg szerencsétlenkedni, viszont legalább addig is le leszünk kötve. Közben meg nem árt feltérképezni a környéket sem. Ez a marha meg itt ugrál körbe-körbe. Fejemet a falhoz vágtam, szemeimet megforgatva egy pillanatra, de végül elég erélyesen felnevettem. Lévén, hogy a kis előadása még hozzájárult ehhez a felettébb érdekes mozgáskultúrához, nem bírtam elfojtani a röhögést. - Üsd már le magad, indián. - beszarok, előrittyent itt egy kisebb kántálást. Holnap már totemeket fogunk emelni, sírok helyett...! - Egyébként meg banán. Mintha nem tudnád. - ingattam meg fejemet szórakozottan, aztán egy kiadósat rávágtam a bátyám hátára, aki időközben már Miloš hátán héderelt. - Elfoglalom a következő szobát, aztán reggel rugdossatok elő. - léptem el tőlük, belökve a Žar - kinevezett - szobája melletti ajtót. Elég büdös volt, meg sötét is... És biztos vagyok benne, hogy lesz vagy nyolc patkány, plüssállatnak. De szarok rá. Én lefekszem... - Juuuj... ugye lesz kávé? - kapaszkodtam bele, visszafordulva a félfámba, szinte már csillogó szemekkel pislogva a kettősre. Persze úgy se lesz, de azért én próbálkoztam. - Na, jól van gyíkok, leléptem. 'Éccakát! - pöcköltem meg fejem oldalát, mintha tisztelegnék, aztán bevágtam magam mögött az ajtót. Szembe egy kicseszett nagy ablakon át beszökött a hold fénye, így azért könnyedén megtaláltam azt a dohos ágyat, ami pont alatta vergődött. Elég tágasnak tűnt elsőre, de jelenleg ez sem tudott most meghatni... Majd reggel lecsekkolom. Még egy cigire rágyújtottam, aztán háttal belevágódva az ágyba fürkésztem még egy órán keresztül az eget, keresztezett lábakkal, egyik kezemben a cigivel, a másikat pedig a fejem alá gyűrtem, párna gyanánt...
// Részemről off, zárhatunk ^^ És thanks the géjm! *-* //
Szemforgatva lépdelek a bátyáim után. Az egyik nekimegy a sötétben egy szatírnak vagy mi a tököm volt az, a másik úgy örül a kádnak, mint majom a farkának... mondjuk, ha három napja nem fürödtem volna, én is örülnék a kádnak, még ha vizet nem sokat is látott mostanság... Lehet, csak homok jönne ki belőle, ha megnyitnánk a csapot. Hmm... ki kellene próbálni! Elkaptam JJ pillantását, majd a hirtelen nyakamba vetődőt is próbáltam megtartani. Még jó, hogy nem nőtt akkorára, mint sötét bőrű rokonunk, így nem kenődtünk el hanyatt a padlón, magunkra borítva gyertyát, fáklyát egyaránt, égő áldozatot mutatva be magunkon az új lakás tiszteletére. - Pá, szivi! - intettem JJ felé, majd a fáklyát kikaptam Zé kezéből és a földre vágva eltapostam a tüzét, hogy aztán - mielőtt még ellenkezhetett volna - hátamon a bátyámmal bevágtattam az előbb megtalált, gyomorforgatóan nőies szobába, ahol az ágyra dobtam. Valószínűleg magával rántott ez a majom, mert a torkomnál hirtelen szorítással járt a művelet, hogy krákogva igyekeztem lebirkózni, megszabadulni tőle. Mikor a tesó felülne, visszarántom. - Máris lépnél le cica? Még csak most kezd izgalmas lenni... - jegyzem meg fojtott röhögéssel, miközben a sötétben nem csak a mellét, de a fejét is sikerül letaperolnom, míg visszarendezem fekvő helyzetbe. Tente baba. Igen, ez egy invitálás volt, hogy maradjon, a francia ágyon elférünk ketten is. Én magam már be is fészkelem magamat a térfelemre, hátat fordítva neki henteredve el oldalamon, hogy a beálló csönd drámaiságát még megtörjem egy totálisan oda vágó mondattal: - Szeretlek, édesem. - recsegem eldohányzott hangon bele a sötétbe.
- Hééé! - üvöltök bele az épp alattam tartózkodó öcsém fülébe, ahogy kikapja a kezemből a fáklyát és ennek tetejébe még szét is tapossa - Dugd fel, az az én lángom volt! És már néznék is JJ felé vagy küldenék valamit gondolatban, hogy lehetőleg _most_ rúgja herén ezt a kis szart, de mire eljutok odáig, hogy egyáltalán kitaláljam ezt a sátáni tervet, addigra ez a hülye már köszön is és velem együtt elnyargal visszafelé, valahova oda, ahol azt a bizonyos... Héjmár... - Tegyél le, te szar! Cső, JJ! Ütögetem meg a fejét, a másik alkarom pedig a torka alá szorul, ahogy a nagy rohanásban kissé hátrébb csúszom a hátáról. De "szerencsére" már nem kell sokáig ilyen idióta helyzetben lógnom rajta, mint egy hátizsák, aminek mindkét szíját túlságosan kiengedték. Az ágyon landolunk, amiből szolid mocsokfelhő száll ki érkezésünkre. Rohadt jó... Mondanám, hogy az én szénné füstölt tüdőmnek meg se kottyan ennyi, de mégis fel kell köhögnöm, közben pedig elfelejtem elengedni Miloš-t. Jah bocs... Engedek a szorításon, félrefordulok és az ágy mellé köpöm a nyálamba keveredett porfelhőt. És ja, jól gondolta, ha arra számított, hogy lendületből felülök, de csak visszarángat a mocsadék! Megadó, érces sóhajjal, prüszkölve hanyatlom vissza az ágyra, és szótlanul tűröm, hogy kinyomja a szemem, megbuzerálja a szám és persze hogy a mellemet fogdossa. Mindig is tudtam, hogy hülye gusztusa van, fogott ő már ennél érdekesebb helyeket is. - Láttam már, ahogy kirázod és nem izgatott fel. De akár be is öltözhetsz... Utalok arra, hogy amúgy egy női szobában tespedünk és ha akarunk, biztos találunk neki valami kedves kis kosztümöt. Hallom, ahogy mocorog, helyezkedik. Én csak hanyatt fekve bámulom a plafont, ő pedig a szívbajt hozza rám a recsegő vallomással. Mélyen beszívom a levegőt, majd oldalra fordulok én is. Én vagyok a nagytesó, én vagyok a nagykifli is. Egek, hányszor aludtunk így, amikor még kis pondrók voltunk. A fejemet az övéhez fúrom, a jobb karomat átdobom az oldalán. - Addig is élsz, Miloš... Addig is élsz... Morogva fújom ki a levegőt, megborzolva ezzel az öcsém amúgy is idétlen haját. Emlékeim szerint hamar elalszom, de nem álmodok semmiről. Se vágyakozás, se képzelt jövő... Csak a sötétség, és néha Miloš könyöke a gyomromban.
A több órás repülőutat követően valamikor az éjjel leple alatt érkezünk meg az erdőben álló, totálisan sötét és vak kúriához. Mivel a farkam végéig se látok, így az udvarral majd holnap megismerkedik maga a kölyök, ha akar, most inkább beljebb invitálom, már ha lehet azt a finoman határozott lökést invitálásnak nevezni, amit a hátára mérek, miután kinyitottam előtte a bejárati ajtót. Odabent magas, tágas beltér és a külcsínhez képest egyszerű, mégis modern berendezés fogadja. És fény! - Merőben fontos változás az eddigiekhez képest. - Dobd le magad valahova, aztán lássuk, miből élünk! - Mutatok körbe a nappalinak kinevezett helyiségben - bár én még mindig tartom ahhoz magam, hogy ez inkább terem - és én magam pedig a sráccal szemközti ülőalkalmatosságra teszem le magamat, amennyiben helyet foglalt. - Amíg betartod a játékszabályokat, oda mégy, ahova akarsz és jóban is leszünk. - Szögezem le előre, mert igazából ezen kívül másra nem is kellene odafigyelnie, ha nem tartanék attól, hogy a zöldfülűsége hazavágja azt, amit a nagybátyjával már felépítgettünk itt. De bezárva mégse tartanám, nincs nekem annyi időm, hogy állandóan lejárjak hozzá a pincébe babázni - csak ha muszáj. - Arról, hogy hol laksz, nem beszélsz. Ide falkatagot nem hozol, őrzőt szintúgy és embert is csak akkor, ha koporsóban hagyja el a házat. - Nem vagyok én semmi bulinak az elrontója, na! - A falkaterületeket lehetőleg kerüld az első időszakban, - ezt majd részletezem is neki persze, hogy melyek, amennyiben érdekli, de ha van orra a dologhoz - márpedig farkasként akadnia kellene - akkor maga is rá fog jönni, ha olyan területhez közelít, amit "körbevizeltek" a helyiek. - a Holliday Inn Hotel környékére pedig vinni se vigyenek, max én. A többi területen azt csinálsz, amit akarsz. Sört? Kérdésem teljesen oda nem illő, mégis olyan természetességgel jön, mint annak a rendje. Mert én meginnék egyet és ha már Zé nincs itt, hogy a saját részét elfogyassza, miért ne ajánlhatnám fel jótékony célra - avagy a gyereknek. Válaszától függően egy vagy két üveggel térek vissza és ülök le elé újfent. - Kérdés van?
Szóval még egy fagyos szentes helyet kell megszoknom. Fairbanks. - Lövésem sincs merre van, de rohadtul leszarom, veruj mi. – elhiheti valóban, végül döntöttem, vigyen el, vigyen magával… bár útközben, ami elég hosszú repülőút volt, eszembe jutott egy számomra fontos dolog. Bár nem vetettem fel a kérdést, kíváncsian várom, hova esz a fene. Nem épp egy "egy helyben" ülő farkas vagyok, aki várja, hogy elé pottyanjon egy sült galamb, szóval ez az utazás elég kényelmetlen volt. Éjszaka egy erdő felé vettük az irányt, illetve én csak követtem az öreget, ki egy épület felé ballagott. Erdő. Azt hiszem, amint időm lesz, átjárom az egészet. A férfi az ajtót kinyitva betessékelt, hátamra mért ütése se farkasomnak, se nekem nem tetszett, ezt pedig egy morranással jeleztük is. Bár kétlem, hogy a tagot pont ez érdekelni is fogja. Amint beléptem, a táskámat már le is dobtam az ajtó mellé, ott tuti nem lesz útban senkinek se. Úgyis jön velem, amint lerendeztünk ketten mindent. A szagok nem épp arról árulkodnak, hogy egyedül élne itt. Talán ketten? Ezen gondolatokkal dobtam le magam az egyik fotelba, míg szembe velem Milos foglalt helyet. A rohadt szabályokkal kezdi, fogaim közül egy Chh szűrődik ki, még a fejem is elfordítom a fickóról. Amint sorolni kezdi a tilos dolgokat, szemöldököm külön életet élve az egekbe szökik. Képen röhögném, de nem teszem. A végén még én húznám a rövidebbet. Ezért is csak csendben figyelek és hallgatom, „milyen hosszú láncra ver” egy folyton vándorló vadállatot. Sajnos nem tud rólam semmit. Sosem tudtam nyugton megülni és ez ezután sem fog változni. De amiről nem tud, az nem fáj neki. Meg valószínűleg nekem sem fog majd. - Mi van a Hotelnél, hogy ennyire "tiltod" az oda lépést? – érdeklődöm, itt egy kicsit elpattan a fonal, mert még maga a gondolat is felcsigázott, minél jobban tilt valaki valamit, a másik annál jobban csinálni fogja. Remélem, ismeri az efféle dolgot. Lassan hűl vissza az indulatom és térek vissza a normál kerékvágásba. Kicsit elragadtattam magam. Mindenkivel előfordul. - Adj egyet. – fogadom el a sört, majd ahogy visszatért el is veszem a nekem szánt üveget. Hogy kérdésem van e? Rengeteg van. Csak a feltevéséhez nincs kedvem. - Először is, gondolom nem csak úgyból döntöttél úgy, hogy haza hozol! Milyen szándékaid vannak?! – lehet egyre gondolunk, de ezt tőle, a saját szavaival akarom hallani. Had röhögjek egy jót rajta. - Másodszor… - elgondolkozom kicsit, hiszen nem igen agyaltam én ezeken a kérdéseken, amolyan rögtönzött szarok ezek. Vagyis hívhatjuk azoknak. - ...mit kell leraknom az asztalra? - vagy úgy gondolta, ingyen élek? Nekem az is bőven jó. - Először azt gondoltam, hogy egy kibaszott falkába akarsz bedobni, bár akkor biztosan szitává lőttelek volna ott helyben. Igaz, nem éreztem falka szagot. Bár nem tudom, hány napig utaztál, hogy megtalálj, szóval a szag probléma megoldva. Így aztán rohadt nagy szerencséd van, hogy kóbor vagy… - fejtettem ki a véleményemet, hiszen eszemben sincs újra falkában élni, megszokni a szokásos napi rutint, rendet és alázatot tanulni. Felejtse el. Messziről leszarom a törvényeket, sőt… Eltérve a témától foglalkoztatnak a szagok tulajdonosai is, bár halványan, de tuti biztos nem egyedül él itt. - A többiek merre? – kérdezem egykedvűen, majd meghúzom az üveget, tekintetem le nem véve az apámról. Milyen furcsa egy idegenre ezt a szót aggatni, lehet sose fog a számra csúszni, hiszen az apám mérföldekre innen, otthon van.
Beljebb tessékelem, hangja elégedetlenkedő a fogadtatásra. Ne morogj, te átkozott, ha egyszer tető van a fejed felett! Addig örülj, mert habár nem is sejtheted, innentől fogva egyetlen esélyed van csupán... aztán a pincében kötsz ki, ha épp jó kedvem van és nem a saját koporsódban távozol a házból kapásból. De ne álljunk ilyen negatívan hozzá, én azt mondom! - Lecuccolva a nappaliféleség közepén lerogyok a kanapéra hanyag, laza mozdulattal és máris a lényegre térek. - A helyi falka székhelye. Még egy ideig... - Remélhetőleg. Ha eddig vártam, ez után is tudok a megfelelő alkalomra, de lássuk be, nem lenne szerencsés, ha a kölyök belegyalogolna páros lábbal a nagybátyjával szépen lassan építgetett kártyavárunk közepébe. Valahogy csak kihúztuk már lassan egy éve a környéken, ne most bassza szét ezt a másik. - Mindössze ezért "tiltom" a hoteltől, más különben pont leszarom. Ha meg akarja öletni magát, csak tessék! Kiosztom a söröket, épp csak annyi időre kell nélkülöznünk egymás társaságát, míg újfent helyet nem foglalok, összecsókolózva az üveg szájával. - A fiam vagy. Szeretném, ha érdemesnek bizonyulnál a vérvonalamra is. - Közlöm kerek perec az egyetlen "feladatát" az elkövetkező időszakot illetően. - Ha megpusztulok, akkor azért, ha meg nem... nos, akkor azért. - Szélesedik ki képemen a szemtelen vigyor. Miért kellene bármiféle komolyabb mögöttes indoknak lennie az egész hátterében? S ha lenne is, mit számít az neki? Bizonyítson, aztán talán megosztok egy-két információt majd a vérvonallal, a nagyapjával, a Főnix hatalmával kapcsolatosan. De addig meg örüljön, hogy ennyit megosztottam vele. Az idegennel, aki mégis az enyém, hozzám tartozik. Vér a véremből. - A megadott kereteken belül azt csinálsz, amit akarsz, ahogy azt már említettem. Ismerkedj meg a környékkel, aztán majd rátérünk a továbbiakra. - Kezdetnek elég lesz ez is, azt hiszem, míg kiismerem őt, s míg ő is kiismer talán kissé engem. Akkor már remélhetőleg ilyen bullshit kérdésekre sem lesz rászorulva, hogy tudja, mit várok el. - Ja, igen! És kell neked egy amerikai álnév, amit a magadénak érzel eléggé ahhoz, hogy ne szagolják ki, hogy nem az igazat mondod. Az enyém Lucas Donovan. A helyi temetkezési vállalkozás társtulajdonosa vagyok. - Fűzöm a szavak mellé, mintegy mellékesen. Nem árt, ha tudja, hogyan is emlegessen mások előtt... Ritka kegy ugyanis Aleké azzal, hogy a valódi nevemet ismerheti. Nem igazán emlegetem a bátyám társaságán kívül máshol. Meghúzom a sört, mielőtt a kérdésére válaszolnék. - JJ valószínűleg odakint pisálja körbe a területet. - Avagy járőrözik. Néha szoktunk, ha nagyon unjuk a rezet baszni idebent. Noha azon se lepődnék meg, ha valóban a gyíkját csavarja ki a birtokhatárnál. - A nagybátyád meg... majd hazaesik, ha megunta a túrázást. - Morranok, mint aki telibe szarja, mit művel a testvére, de mélyen, pajzsom rejtekén igenis bosszantott, hogy nem jelentkezett már hónapok óta. Lehet, hogy a büszkeségünk nem ismert határokat, de sosem viselkedtünk annyira klimaxos vén picsaként, hogy ne ejtsünk legalább egy sms-t a másik felé bizonyos idő után.
A hozzászólást Miloš Vaskovic összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 13, 2014 5:03 pm-kor.
Valahogy nem igen hoz lázba a dolog a falkával kapcsolatban, a lényeg…hogy örülök neki, hogy nem egy rohadt falkában eszi az öreget se a fene. Arra, hogy szeretné…hogy a vérvonalára érdemes legyek, csak egy rövid és tömör választ adtam. - A-ha. – hangomból aztán érezhető mind az, hogy sejtettem, de kurvára nem érdekel, egy darabig biztosan még. Nem is ismerem az öreget, de komolyan…alig 5 órája evett össze vele a fene…mégis mit várt? Hogy a nyakába ugrok? Arra aztán 3000 évig is várhat…Akkor ingyenélő leszek. Siker. Csak bólintok egyet. Letudva a dolog, nem kell túlbonyolítani, sőt részletezni se kell. - Miféle földi pokolból szedted össze ezt a nevet? – morranok egyet farkasommal együtt, majdnem csak elröhögöm magam, de tartom magam, így kussba hallgatom tovább. Mindenki ezzel a szaros álnévvel jön? - Öreg! Aleksandar Johnas és kész. Semmi több. – mutatkozom be, hiszen ha ezt a Johnas nevet az a nő aggatta rám, aki megszült, akit nem neveznék anyámnak, mert kurvára nem ismertem őt se, csak Milos emlékeiből láttam az arcát, akkor miért ne használnám ezt a „Hős” nevet? Ha meg nem elég meg nyerő akkor, jöhet a többi… vagy elmehet a bánatba. JJ, meg a nagybátyám… meg az öregem…király, csak hármójukat kell kibírnom, és nem egy egész hegynyi farkas falkát. - Remek. – a dögömnek nem tetszik ez az egy helyben ücsörgés, menni akar, a szokásos nóta. Tudom cimbi mit érzel, de előbb az öreggel lerendezzük ezt, aztán talán…újult erővel hasítsuk keresztül együtt át az erdőt. A mai napig egyszer sem hittem volna, hogy egy nap váratlanul ennyit fogok egy helyben ülni. Szokatlan, idegesítő és hánynom kell tőle. De lesz bőven időnk felfedezni a terepet, sőt… talán a szemben ülőt is felkérhetem egy harc- „táncra”…lehet, nem is mondana nemet.
Van azért valami pozitív abban, hogy nem bonyolítja a dolgot túl ma a kölyök. Túl sok minden történt ma így is, talán jobb is, ha hagyjuk az egészet lassan. Az idő majd úgyis eldönti, megérte-e a fáradozásomat Alek felkutatása. Utálnék csalódni, de benne van a pakliban ez is, akárhonnét nézem! - Nézem, figyelek rá és a szavaira két korty sör között, s míg ő csak röviden kacag, addig én széles vigyorral nevetek fel a kérdésére, flegma vállvonás közepette. - Valami telefonkönyvből, a faszom se tudja már. - Azóta használom, hogy ide keveredtem a városba, mondhatni, zsír új a dolog nekem is. Nem kötnek hozzá sem rossz, sem jó emlékek, hogy nagyon mellre szívjam a kölyök szavait. De ha kötnének is dolgok hozzá... ez csak egy név! Eszköz, lehetőség, a túlélést megsegítő zálog, nem holmi szerelmeslevél, amit évek múltán is őrizgetnek a fehérnépek a párnájuk alatt. - És még csodálkozol, hogy a rákba találtalak meg, gyerek... - Fejcsóválok és meghagyom a holnapnak a leckét arról, hogy az őrzők mekkora genyák tudnak lenni a nevek kapcsán. Elvégre, ha szerencsésen alakulnak a dolgaink, lesz még időnk ilyen apróságok megvitatására. - Odafent van egy csomó üres szoba, azt választod, amelyiket akarod és még nem foglalt. Holnap majd szerzünk bele cuccokat, addig meg legyen jó, ami van. - Lássuk be, nem egy luxuskéróként találtunk a házra, s a saját élettereinket felújítottuk ugyan, de a többi szobában még mindig a régi bútorok és poros holmik tespedtek a zárt ajtók mögött. Ha ennyit se bír ki - egyetlen éjszakát - akkor csak sajnálni tudom a gyereket. Különben is örülhetne: olyan szobája lehet, amilyent szeretne és amit elbír a pénztárcája. Merthogy ágyon meg szekrényen kívül én mást nem fogok finanszírozni neki, az is biztos. Akárhogy is, amíg a sör kitart, megadom neki a lehetőséget, hogy kérdezzen, aztán viszont elhajtom a búsba, hogy cuccoljon be. Holnap is van nap, a mai már kezdem unni...
// Részemről, hacsak nem írsz olyat, ami módosítaná, ez a záró. Köszi a játékot és megkésve bár, de törve nem: üdv a családbannál! :3 //
Annyira nem is érdekel, hogy mit nyálaz össze Milos, mit akar tőlem és mit vár el tulajdonképpen. De mivel érdekel a vérvonala és tuti biztos, nem világbékét akar ezzel a bizonyos helyi falkával, csapjunk már bele abba a bizonyos lecsó közepébe. Meg megmutathatom milyen jó fiú (fia) is tudok én lenni. Csak sajnos az engedelmességem teljesen lapos, egyenlő a nullával. Bár rengeteg mesélni valóm van számára, ha már másnak nem tudom előadni, bár nem éppen a szívem csücske ő se, bár az apám se. A harc mindig is közel állt a szívemhez, így ettől a témától máris nyeregben éreztem magam. Rengeteg helyen jártam már eddig, így ódákat tudtam volna zengeni a különböző utakról, a kalandjaimról és a vérre menő harcokig, mindent. Bár én se vagyok kíváncsi az élete bugyraira, így elfelejtheti a mesémet. Az arcát figyeltem, az unalom jeleit kutattam rajta. Nem voltam benne egészen biztos, hogy érdekli a mondandóm, a kérdéseim. Nem voltam tisztában vele, hogy egy effélét mivel lehet lekötni. Nem igazán beszélgettem még vele… Ha ezt apám látta vagy épp hallotta volna, a fejemet is letépte volna a fejéről egy jól irányzott atyai pofonnal. Úgy fél percig csak céltalanul nézelődtem, memorizáltam a házat. Aztán végül visszafordultam Milos felé és az üveget emelve álltam fel, mentem az ajtó mellett hagyott táskámért, majd elindultam a lépcső felé, fel az emeletre. Egy ördögi mosolyt eleresztettem, mikor már elhagytam az öreg közelségét, tekintetemben megvillant a farkasom szempárja is. A szagok remekül jutottak el az agyamig, feltérképeztem a hollétüket, így könnyedebben hagytam el a foglalt szobákat és a mellettük lévőket is. Majd találomra nyitottam be az egyik full üres szobába, ahol egy francia ágy volt, poros vastag matraccal, meg egy annál is porosabb szekrény. A semminél ez is jobb...A holnapom egy kis túrával kezdem...ebben turira biztos vagyok. Kíváncsivá tettél Milos Vaskovic.
// Én is köszöntem A játékot és a "befogadást" is a családba. //
Eltelt némi idő azóta, hogy a fairbanksi ketrecünk peremén egyensúlyozva egy újabb leszármazottamba botlottam, és bár szívesen találkoztam volna vele ismét, nem ismertem semmi elérhetőségét, és én sem törtem magam különösebben, hogy kiderítsem. Minek? Hisz miénk a világ minden ideje, egyszer csak összefutunk újra… hittem én. Mióta Denaali felbukkant, már korán sem éreztem magam olyan idő-milliomosnak, mint azelőtt, sőt… akaratlanul is egy homokóra képe jelent meg a lelki szemeim előtt, ami mint az utolsó napjainkat, perceinket, pillanatainkat számlálja, megállíthatatlanul és senki sem tudja előre megjósolni, hogy mégis meddig tart ki. Az időnk véges, pedig még mennyi elintézni valónk van! Nekem pedig egyre gyakrabban forogtak a gondolataim a Próbát Állt Tökéletlen körül. Lehet, mégis csak kellett volna kérnem tőle minimum egy telefonszámot… Ennek híján pedig nem maradt más választásom, mint az összes, városban lévő leszármazottam felkeresni, hogy megérdeklődjem, ismeri-e valaki. Nem kellett csalódnom bennük, előbb-utóbb csak előkerült egy telefonszám is, én pedig a múltkori közös ebédünk után ezúttal vacsorára invitáltam a hímet – miután nem akartam, hogy megzavarjanak, és tudtam, hogy ő sem szívesen merészkedik be egy ilyen, vérfarkasoktól hemzsegő város kellős közepébe, így végül az utóbbi időben már-már rezidenciámmá váló határ menti nagybirtokra esett a választásom. Mióta a szerbek felszívódtak, az utolsó képviselőjük pedig leköltözött a pincébe, és a temetkezési vállalkozást is felszámoltam, az egész ház teljes átalakításon ment át. Új festés, új bútorok, függönyök, és berendezés a saját ízlésem és kényelmem szerint berendezve. Egyszerű, minimalista, természet-ihlette, sok-sok fával és rengeteg növénnyel. Egy kis sziget olyan esetekhez, amit nem feltétlenül szeretnék a húgom házában intézni, vagy őt zavarni vele… Úgy kalkuláltam, hogy nem sokkal a férfi érkezése előtt készüljek el az ételekkel – igaz, múltkor érdeklődést mutatott az indiai származásom iránt, ám az mégsem valós, igazi… hisz csak kölcsönkaptam a testet, így végül amellett döntöttem, hogy a gyermekkorom fogásaiból állítom össze a mai menüsort. Lehet, hogy a hely nem változott, de kétlem, hogy manapság bárhol is ismernék ugyanazokat a recepteket, elkészítési módokat, amiket mi használtunk, amikor még fiatalasszony voltam. Amikor pedig az utolsó villa és szalvéta is a helyére kerül, és úgy ítélem meg, hogy megfelelő a teríték, nincs más dolgom hátra, mint várni az érkezésére, miközben a pajzsom továbbra is ugyanannak sejtet, mint legutóbbi találkozásunk alkalmával.
Meglepett a meghívás, de nem volt vele semmi gondom, főleg azért, mert szemmel tartotta, hogy nem szívesen mennék Fairbanksbe és egy mindkettőnknek megfelelő helyet jelölt meg találkozási pontként. Kellemes, ugyanakkor némileg hivatalos is volt a hangja a telefonban, de nem túráztam ezen, nekem is mindig mondták,hogy búvalbaszott hangom van a vonalban és megérem bizonygatni, hogy az ég világon semmi bajom. Nem voltam se szakadt csöves, se slampos bunkó, de kényelmes cuccban mentem, már csak azért is, mert pár óra motorozás várt rám, ahhoz meg ajánlott a kényelem. Könnyen megtaláltam a birtokot és házat, egyfelől sose volt gond a tájékozódási képességemmel, másfelől pontos útbaigazítást kaptam, harmadrészt... messziről megéreztem az étel illatát. A hímeket tényleg a hasuknál lehet megfogni és mézes madzagon vezetni. Kárhozat, én se vagyok jobb az átlagnál. A ház előtt parkoltam le a Harleyval, ám a sisak levételét követően mozdulatlanná dermedtem. Volt itt még egy - számomra - ismeretlen hím, az energiái karistolták enyéimet, és mit ne mondjak, elég kellemetlenkedőnek tűnt. Rámordultam, hagyjon békén, nem vagyok rá kíváncsi, egyébként is elvileg csak Jyotsanához jöttem. Ő pedig nem említette, hogy hármas kaja lesz. Fura volt, mintha a föld alól éreztem volna az energiákat, és némi nyomort is. A kopogtatás és a beengedés után gyanakodva és óvatosan létem át a küszöböt. Akaratlanul is beugrott Jancsi és Juliska meséje, akiket a banya becsalt a házába, hogy aztán az egyiket felhizlalja, a másikat meg munkára fogja. Vajon a másik hím a hizlalt, vagy munkára fogott? Lehet addig jobb, amíg nem tudom. - Tudod, ez elég bizarr - mondtam mintegy mellesleg, ugyanakkor érezhette, hogy messze nem hagy hidegen a dolog. Ugyanakkor követtem őt a terítékhez, és most már sokkal figyelmesebben szimatoltam, hátha mérgezett valami. Bár csaknem! Akár volt méreg, akár nem, egy pillanatra ledermedtem. Halványan ismerős volt az illat, másabb, mint amit egykor szagoltam, de hasonló, és egy szívdobbanásnyi időre visszarántott a beharapásom pillanatához. Amikor a törzs körülöttünk állt, minden szem ránk szegeződött, a lábak tengerén túl pedig vacsora készült. Akkor fel sem tűnt, ám a szagok egybeforrtak az emlékekkel, s hogy hasonlót érzek, újra felelevenedtek bennem. A farkasom felemelkedett, készen állt, bár egyikünk sem tudta, hogy mire kéne késznek lennünk. Menekülés? Igen, talán ez, mert ezt kötöttük egyből ehhez az illathoz. Rohanás a minket elűzők elől újszülöttként is. - Ez mi? - kérdeztem talán kissé élesebben, mint kellett, vagy illett volna.
A másik pontosan érkezett, én pedig beírtam egy újabb képzeletbeli piros pontot az ellenőrző füzetébe. Beljebb is tessékeltem mihamarabb, ám amikor meghallottam a megjegyzését, egy fanyar mosollyal reagáltam. - Ha a másik vérfarkasra gondolsz, akkor ne fájjon a fejed miatta. Gondolom, az nem újdonság, hogy kóborként némi ellenszolgáltatással „fizetünk” az itt létünkért, ő pedig mind a falkának, mind az őrzőknek sok fejfájásra adott okot. Valaki kénytelen volt megmutatni neki, hogy hol a helye, ha már ennyire vérfarkashoz méltatlan módon viselkedett. -felelm, ha pedig esetleg másra értette volna, hogy bizarr, akkor majd kijavít. Nem hiszem, hogy a lakberendezési képességeimet tartaná annak, sehol preparált szervek, csontvázak, még csak különböző állati koponyák sem sorakoznak porfogóként a polcokon… - Hm? -pillantottam fel rá érdeklődő tekintettel miután helyet foglaltam, hisz éreztem, hogy feszült, hogy valami történt, csupán még abban nem voltam biztos, hogy micsoda, így, míg igyekeztem megőrizni a nyugodtság látszatát, lentebb engedtem a pajzsomat annyira, hogy érzékelje, ellenséges, negatív szándéknak nyoma sincs energiáimban. - Lazacleves, friss kukoricakenyér és szarvashúsos ragu. Egykoron az itt élő északi indián törzsek mindennapi eledelét képezte, igaz, sajnos ugyanazt az élményt lehetetlen visszaadni, amit akkor nyújtott. Génmódosított növények, megváltozott életkörülmények a vadak számára, nem a szabad ég alatt készült… -vontam vállat, hisz hazugság lenne azt állítani, hogy ugyanolyan – képtelenség lenne ugyanolyat készíteni, viszont ez is egész közel áll ahhoz, amit akkoriban ettünk. - Esetleg nem szereted? Igazán kár lenne érte, hisz manapság nem hiszem, hogy sok helyen lenne alkalma az embernek ilyesmit fogyasztani, de ez esetben készíthetek mást is, ami jobban igazodik az ízlésedhez. -ajánlottam fel lehetőségként, majd ha eddig nem tette volna, akkor intettem neki, hogy foglaljon helyet, majd magam előtt, az asztalon összekulcsolt ujjakkal találgattam tovább. - Vagy megérintett a hely szelleme? –néztem rá jelentőségteljes pillantással, s ha eddig sem sikerült volna eloszlatnom a kétségeit, úgy egy sóhajt követően engedtem kissé lentebb a vállaimat. - Nem kell tartanod tőlem, Solomon. -válogattam meg óvatosan a szavaimat, hisz a „nincs mitől félned” most lehet, hogy nem igazán fejezte volna ki a helyzet sokrétűségét - Szeretném, ha megnyugodnál és elmondanád, hogy mi váltotta ki belőled ezt a reakciót, és ami talán fontosabb: miért? -folytattam némi hatásszünet után, hisz nem épp a legjobb indítás, ha rögtön a kezdésnél így reagál, pedig a fontosabb dolgok még szóba sem kerültek. Előbb tisztázzuk ezeket az apró, negatív első benyomásokat, hogy tiszta lappal folytathassuk a komolyabb témákkal.
Kezdőlap
Nemsokára renoválunk!//
//
