Lassan, de biztosan megérkezünk a lakásomhoz. Marcus egészen lehiggadt már, bár még mindig igen keserű. - Kedves Marcus! Az lehet, hogy most élve kell Castornak, de ez nem jelenti azt, hogy élve is akarja hagyni, és főleg nem jelenti azt, hogy akkor is éltben hagyja, ha kiderült, hogy pluszban még ellene játszott azon az egy kölyökverésen kívül is. Nem kell magunkat illúziókba ringatni! Persze nekem akár jó is lehetne, hogy vidoran besétál a csapdába, abban a reményben, hogy majd ki is jut, még ha megtépázva is. Ugyan mit érdekelne engem, hogyha nem így van? Nos, az az érzésem Marcus gondolkodása az állapota javulásával majd tisztulni fog, és akkor elképzelhető, hogy már nem fog örülni neki, hogy én ráhagytam az öngyilkos terveket, és nem figyelmeztettem. - Ennél csak az a nagyobb taktikai előny, ha az ellenfél azt hiszi, hogy ő kezdeményezett, de igazából azt teszi, amit mi akarunk. - felelem az okfejtésére, majd egy időre elengedem, hogy ki tudjam nyitni a ház ajtaját. Ha úgy vélném, hogy nem áll meg a lábán erre az időre, akkor a falnak támasztom, vagy nem tudom, de valahogy megoldom a problémát. - Na, mindjárt jobb lesz. A lakás nem nagy, de nem is terveztem itt házibulikat, vagy éppen hosszabb tartózkodást. A hálószoba felé menet csak lekapok egy törölközőt a fürdőszoba ajtajáról, és mielőtt elfektetném Marcust, ezt alája terítem. - Na, akkor most már biztonságban van egy időre. Lehet gyógyulni. Mivel úgy vélem, hogy jelen állapotában még mágia nélkül is elég könnyedén elbánnék vele, ha mégis békétlenkedne, így még egy kis összpontosítással újabb gyógyító energiákat küldök feléje. Minél hamarabb felépül, annál jobb nekünk, mert egyrészt az ellen még gyengének gondolja, másrészt nekem sem kell sokat várni a terv folytatásával.
- Ilyen taktikai előnyt csak a legnagyobbak tudnak szerezni. Igazából csak a franciák Császára volt képes erre azok közül, akiket én ismertem. – Elkomorodok, ahogy eszembe jutnak a régi szép napok. Áh, ingyen kirándulás Párizstól Moszkváig… csak a visszaút ne lett volna annyira döcögős! Meg lehetett volna valamivel szebb vége annak a történetnek. Na, nem mintha panaszkodni akarnék, ha az nem történt volna, akkor sosem kerülök ide. Igazából, ha belegondolok akkor mégiscsak szeretnék panaszkodni… - Ha sikerül elérned, hogy a te szabályaid szerint játszanak, akkor becsókolok, Ms. Ismeretlen. Azonban vigyázz, könnyedén megvezethetnek, és kiderülhet, hogy csak azt hitted, te irányítod a játszmát. Veszélyes talaj ez. Lerogyok a legközelebbi ülőalkalmatosságra, és szívélyes örömmel fogadom a gyógyító energiákat, amiket felém küld. A fájdalmaimat szinte teljesen elmulasztotta, de jó pár napra lesz szükségem ahhoz, hogy összeszedjem magam ezután a kiruccanás után. Elég rossz mérlege ez ennek az első napnak, hiszen máris szereztem magamnak pár ellenséget a városban. Igazából ezen a törékeny, mindig a hátam mögé nézős szövetségesen kívül gyakorlatilag csak azt szereztem. Tudtam, hogy meg kellett volna hívnom a kölyköt egy kávéra, mielőtt még nekiesek. - Holnap majd beszélünk, kedves hölgyem – mondom, és kezet csókolok. – Elalszom a kanapén – jelentem még ki, mielőtt besétálnék a szobába, és végigfeküdnék a kanapén. Homályosan él az elmémben, hogy talán nem ártott volna lezuhanyoznom, de a vér már úgyis megszáradt. Azután álomba merülök, de ezennel elkerülnek a képek. Nem láthatom már ismét tündökölni az otthonom, és nem látom Eveline arcát. Nem baj. Így legalább van okom megkeresni őt.