- Zűr... - ízlelgettem a szót, aztán rágyújtottam még egy cigarettára. - Így is mondhatjuk - szívtam meg a szálat, és eltettem az öngyújtóm. - Bár azt a korcsok gyülekezetét már nem nevezném falkának. - Az, hogy milyen velük a viszonyuk nem tartottam hét pecsétes titoknak, ahogy a jelenlegi helyzetemet sem. Bár továbbra is úgy voltam vele, hogy minél kevesebben minél kevesebbet tudnak rólam, nekem annál jobb. Elhúztam a számat. - Meghívóra mások is igényt tartanak, de ha olyan lesz a helyzet, szólok. - Nekem tulajdonképpen csak az ikertestvérem és az apám feje kellett, a többieket azok és úgy csócsálják szét, akik és ahogy akarják. Láttam rajta, hogy neki sem okozna lelki törést, ha némi borsot törhetne az alfák orra alá, és egy kis szórakozás mindenkinek kijár. Néha napján talán még nekem is. - K*rva nagy tyúkszemre lépés lenne ebből, az ziher. - Nem azért, mert létszámban olyan hú de nagy fölényben lennénk, hanem maga a gesztus, és a mögötte rejlő pofátlanság. - Azt hiszem, az ego mindkettejüknél több hónapon túl gyógyuló sérülést szenvedne. - Egyikkel sem találkoztam még személyesen, de az alfák általában érzékenyek egy másik falka felbukkanására. Főleg, ha az csak fricska. - De... azt hiszem, élvezném. Eddig jöttem, láttam, öltem az esetek kilencven százalékában, pimaszkodásra sem kedvem, sem időm nem volt, meg az amúgy sem az én asztalom. Ám arra is gondolnom kellett, hogy előbb-utóbb Williamék is kézre kerülnek, és most már inkább előbb. Vagyis hamarosan más elfoglaltság után kell néznem, ami leköt, pihentet s lehetőleg szórakoztat is. - Egyelőre csak nézelődni tudok - vontam vállat, aztán jött a füsteregetés. - Viszont valóban nem ez itt az életcélom. - A fogam közé haraptam a bagót, hogy vessek egy pillantást a telefonomra. Danieltől vártam üzenetet, de még semmi. - Hogy hívják? - néztem ismét a másik farkasra, és amióta idejöttem, most először érdekelt valakinek a neve.
Úgy tűnik, ráhibáztam a dologra. Sőt, nagyon komoly gyűlölet feszülhet a háttérben, a szavai legalábbis erre engednek következtetni. Érdekesebb lesz ez a város, mint hinni mertem volna. A válaszára rajtam a sor, hogy enyhén felvonjam a szemöldököm. - Nem nézném ki magából, hogy csapatban játszik… Az őrzők akarnak beleszólni a nézeteltérésük rendezésébe? Abból próbálok következtetni, amit mond, és abból ahogyan mondja. Persze az is lehet, hogy rosszul logikázom, de ha mások is igényt tartanak arra a meghívóra, akkor nem saját jószántából hívná őket. Hát, velem tuti jobban járna, mint az őrzőkkel, de végülis az ő dolga. Ha van egy kis szerencsém, akkor nem fogok lemaradni a buliról, mert ha nem is hívnak, talán kiszúrom. A következőre még halkan, röviden el is nevetem magam. - Egészen biztos vagyok benne, hogy egy harmadik falka felbukkanása nagyon komoly gondot okozna az alfáknak. Én is élvezném… Micsoda érzelmi töltése lenne a levegőnek… Most egyszerűen csak feszültségszaga van, ami eleinte érdekes, aztán rájövök, hogy semmi nem történik, és már csak bosszantó, mert mindig piszkálja az érzékeimet, de nem hoz magával semmi izgalmat. - Most még én is csak nézelődöm. De talán hamarosan megváltozik a helyzet… Én legalábbis nagyon örülnék neki, ha változna. Az a baj, hogy a falkához csatlakozás sem segítene a dolgon, ahogy én most látom. A kérdésre felé fordulok, hogy a szemébe nézhessek. - Jelenleg Raymond Carvernek. Ha arra kíváncsi, hogy ki vagyok, akkor azt célszerű megkérdeznie. Mert a kettő nálam – ahogy a legtöbb százat már megélt farkasnál – nagyon nem ugyanaz… - És maga kicsoda? Ha tolakodásnak veszi, vagy nem akarja megmondani, akkor legfeljebb nem válaszol.
Az őrzők említésére vegyes érzések öntenek el. Egyrészt eredetileg azért jöttem, hogy csatlakozzak hozzájuk, de a minden lében kanál stílusuk - így, hogy az én levemben is kanalak - nem olyan szimpatikus. - Bingó! - fújom ki a füstöt a számon át, ami így kicsit olyan, a pillanatnyi bosszúságom mellett, mint amikor egy sárkány tűzokádásra készül. Egy olyan képesség nem is lenne rossz. - Tudja, nem szeretnek bármiből is kimaradni. - Habár ha már volt dolga velük, vagy csak hallott már róluk, akkor ezt ő is tudhatta. - Berobbanna - mondtam, majd felé sandítottam. - Ahogy mondta, nem vagyok egy csapatjátékos. De ha arra adnám a fejem... - Megrándult a szám sarka, és inkább nyitva hagytam a mondatot. Egyelőre jól akartam viselkedni, mert nem holnapután terveztem kivételesen tovább állni. Ha valahogy sikerül bekerülnöm az őrzők közé, az is bekerülhet a világ csodái közé. - A jó buli mindig jó buli. Micsoda bölcsesség, elmehetnék prédikálni. Ez a manus nem tűnik szívbajosnak, vagy görcsölőnek, kifejezetten üdítő, a sok cidriző farkas után. Jó, nekik mondjuk van is okuk cidrizni. - Jelenleg - ismételtem, de hát nem volt mit csodálni, idősebb nálam, gondolom nem ez az első névváltása. - És eredetileg? - Nem az álca érdekelt most, hanem az, aki alatta van. Az eredeti általában érdekesebb, mint amit rápakolnak, habár előfordul természetesen a fordítottja is. De az olyanok nem érdekelnek. A visszakérdezésre számítottam, ennek ellenére nem feleltem egyből. Aztán jobban belegondolva: tök mindegy, hogy eltitkolom-e a valódi nevem, vagy sem, mondhatok bármilyen álnevet, mindegyik rám mutat. - Cain di Notte. - Annyira nem volt titkos, egy ekkora városban egyébként se maradhat sokáig titokban, ha még itt grasszálok.
Az őrzőkkel kapcsolatban nekem nincsenek vegyes érzéseim. Én egyszerűen feleslegesnek találom őket. Balhém nemigen volt velük, de ha tehettem kerültem is őket. Újabb ok, miért nem akarok alfa lenni, és miért nem állok sorban a falkatagságért sem. Nincs szükségem osztályfőnökre… sem valakire, aki apám helyett próbál apám lenni. Ezt a támogatást megkaptam, mikor tényleg szükségem volt rá, de többé már nincs. - Sejtettem… Örökké mindenbe beleütik az orrukat, mintha legalábbis feltételesen lennénk szabadlábon, és felügyelőtisztre volna szükségünk… A morrantásom a végén meglehetősen beszédes. A félmosolyom újra előkerül a célzásra. - Ki tudja? Talán lesz alkalmunk kipróbálni, mennyire bántaná őket egy ilyen merénylet… Még az is lehet, hogy nagyon rövidtávra ilyesmit is bevállalnék. Csak utána valószínűleg nem nagyon lenne maradása senkinek, aki a mókában részt vett. De a jó bulikat én is nagyon szeretem Biccentek, mikor visszamondja a hozzáfűzésemet a nevemhez. Ezután már számítok is a tovább kérdezésre. Ehhez a válaszhoz azonban már nyújtom a kezem. Az igazi nevemre mindig büszke leszek. - Nikolai Jevgenyijevics Vladik. Többszáz év alatt megtanultam tisztán, és teljesen akcentusmentesen beszélni az amerikai angolt, de most, hogy az eredeti nevemen mutatkozom be, az oroszt minden angol akcentus nélkül tudom használni. Végülis az anyanyelv örökké anyanyelv marad. Beszélek még pár nyelvet, de ebben a kettőben vagyok a leginkább profi. Ha nem fogadja a felé nyújtott kezet, akkor sem húzom fel az orrom. Felkínáltam csupán a gesztust, elfogadni nem kötelező, bár illene, persze, de ő nem az illedelmesség élő szobra. A nevét megjegyzem, bár már megszoktam azt a furcsaságot, hogy élhet ötszáz évig is egy vérfarkas, akkor is csak kevés fajtársát ismeri meg ahhoz képest, hogy mennyien is vagyunk. Még róla sem hallottam, bár mintha aza energiája valahonnan nagyon-nagyon régről ismerős lenne. Egyszer – vagy néhány futó alkalommal – lehettünk már közel egymáshoz, de biztosan nem találkoztunk még személyesen... - Cain az eredeti neve? Nem gúnyolódom, csak érdeklődök.
Nézzenek oda, valakinek nem igazán a szíve csücske az Őrző brigád. Többféle típussal volt már dolgom, volt amelyik rátelepedett arra a falkára, amelyikkel egy területen élt, mások harcban álltak, megint mások jó szomszédi viszonyt ápoltak, és volt olyan, ahol az Őrzők tényleg csak akkor mozdultak, ha a farkasok már vérfarkas mércével mérve is túlléptek egy bizonyos határt. - Ilyen mindent ellenőrzés alatt tartó rendszert nem sok helyen láttam. - Mert mind a két félnek nyűg: mind a szemmel tartás, mind pedig annak elviselése. Plusz feszültség. Persze, ha a megfigyelt megalkuvó, és nem zavartatja magát, akkor működhet. - Elég... paranoid. Viszketett is tőle a hátam, mintha minden repedésből kukkolnának, és azt is jegyeznék, hogy hányszor fingok. - Igen - biccentettem, és egy füstös belégzést követően folytattam. - Bár utána kétlem, hogy szívesen látnának minket bármelyik falkában is - vontam vállat. Szép, amikor a farkas fiát hidegen hagyja, hogy nem veszik be egy falkába. Nem mintha nagyon erőltetném a dolgot, egyrészt rohadtul elszoktam tőle, másrészt nincsenek virágos emlékeim arról az időszakról, amikor még falkában nyomultam. Az igazi nevére már jobban felfigyeltem. nagy lenne, ha kiderülne, hogy Oroszországban összefuthattunk. A szavai ezúttal oroszosan keménnyé váltak, nyoma se volt az angol kiejtésnek, a hangjában büszkeség csendült. Nos, én csak a nevem egyik felé voltam büszke, a másikat az öregemtől kaptam, és csak azért nem dobtam már el rég, hogy véletlenül se felejtsem el a múltat. Gyűlölni fogom, amíg csak élek. A felém nyújtott jobbot pár röpke pillanatig bizalmatlanul méregettem. Kínos, nem kínos, ennyire elharapódzott a gyanakvó természetem. Kezet fogtam vele, és ekkor majdhogynem egy teljesen új érzés villámként cikázott át bennem. majdnem elkaptam a kezem, de az elég gyáva lett volna. Megéreztem az erejét. Eddig is érzékeltem, már farkasokét is éreztem, de testközelből legfeljebb harc közben, amikor az én energiám is csúcsra voltak járatva, és az adrenalintól alig fogtam fel az ellenség hatalmát. Most, tiszta fejjel, viszonylag nyugodt környezetben úgy ért, mint embert a sokkoló. Az én erőmből nem érezhetett olyan sokat, ha csak sétáltam és tébláboltam a városban mindig visszafogtam, amennyire csak lehetett, hogy minél kisebb feltűnést keltsek. - Igen, az - bólintok. Ja, eredeti, és milyen cuki becenév is társult hozzá. - Ön orosz - micsoda felfedezés! - Sok időt töltött a hazájában, vagy korán eljött onnan? - firtattam a dolgot, amire persze lehet, hogy nem válaszol, vagy hazudik, de egy próbát megért.
Nem, valóban nem kedvelem különösebben az Őrzőket. Nem szeretem azokat az mbereket, akik egyszerűen csak fontosak akarnak lenni. Akikkel pedig közülük eddig találkoztam, nem volt szerencsém más benyomást szerezni, mint hogy fontoskodó kis patkányok, akik imádnak mások dolgaiba belekontárkodni. - Nem is sok helyen tűrik meg az ilyen rendszert. Amivel mellesleg mélyen egyetértek. De nem hiszem, hogy paranoid lenne. Egyszerűen csak szeretik érezni a saját fontosságukat és nélkülözhetetlenségüket… Most ragadom meg az alkalmat, hogy újra rágyújtsak. A véleményem maradékát a füsttel együtt nyelem le. - Az egyetlen visszatartó erő, ha a magunkfajta hosszútávon tervez itt. Hagyom helyben a megjegyzését. Valószínűleg egy ilyen akció után nem csak a falkában nem látnának szívesen, de a túl jól sikerült tréfa még a fejünkre kitűzött vérdíjban is megnyilvánulhat. Ha nem is feltétlenül a szó klasszikus értelmében vesszük a vérdíjat. Igen, a nevemre büszke vagyok. Nem a szerencsétlen apám miatt. Azért, aki vagyok, aki ezzel a névvel lettem… nem feltétlenül értem meg a másik farkas érzéseit. Valószínűleg minden mélységét akkor sem érteném meg, ha ismerném a gondolatait, érzéseit, a múltját. Én még a gyűlölethez is túl önző vagyok. Energiapazarlás. Legalábbis bizonyos szinten az. A gyanakvást nem bánom, a kézfogás részemről is rövid, és formális, közben sem igyekszem rászabadítani az összes energiámat. Alapjáraton, vagy inkább takaréklángon égek ilyenkor, de nem próbálom leplezni, mert akkor nem találnak meg olyan könnyen, és nálam ez most nem lenne kívánatos. A válaszra biccentek. Ha eredeti, akkor nem annyira beszédes. A kérdésre tétovázás és utánaszámolás nélkül válaszolok. - Nagyjából száz évet. Nem tudom, soknak számít, vagy kevésnek… Ki hogy méri az időt, ugyebár… - És maga? Korán elhagyta a hazáját?
A véleményét, hogy úgy mondjam zsebre tettem. Per pillanat csak annyit tehetek, hogy elraktározom, az információgyűjtés sose árt, és megtanultam, hogy a jelentéktelennek tűnő is lényegesé válhat. Áldom a memóriámat! A hosszútávú tervezés sarkalatos pont volt, tekintve, hogy ez alapján soroztak be ugyebár minket is. Kíváncsi vagyok, hogyha legközelebb összefutunk, akkor is ilyen semlegesek leszünk-e még, vagy már valakinek a színeiben parádézunk. Erősnek tűnt, valószínűleg mind a két falka minél előbb meg akarja kaparintani. Én se voltam egy Nyikhaj Jani, de a falkásosdi nem az én műfajom. Ki tudja. Tulajdonképpen mindent az adott helyzet - meg az itteni körülmények - dönt el. - Nézőpont kérdése - vontam vállat. - Nálam a "pont elég" kategória. Elnyomtam a cigimet. Eleget füstölögtem és rostokoltam egyhelyben, lassan ideje továbbállni. Legalábbis erről a térről mindenképpen. Olyan, mintha céltáblát ragasztottam volna magamra ilyen nyílt terepen. Hiába, a paranoia nem egy könnyen levetkőzhető tulajdonság. vagy inkább hívjuk ingernek, mert azt, ami a hátamon futkos, nem nevezném tulajdonságnak. - Sokkal korábban, mint szerettem volna - feleltem némiképp kitérően. - De nem hiányzik. - Csak nagy ritkán sóvárgok egy normális múlt után, de az ilyen szentimentális érzések elszállnak egy pillanat alatt. - Örülök, hogy összefutottunk! - pillantottam rá, és ez csak háromnegyed részt volt puszta formalitás. Ismeretlen farkasokkal mindig jó így összeakadni. Javíthatja a túlélési esélyeket. Az enyémeket mindenképp. - Na, ciao! Érzékeny búcsút intettem neki, tekintetemmel sebtében felmértem távozáskor is a környéket, aztán pár pillanat múlva már látótávon kívül voltam. Épp csak annyiban segített be a farkasom a gyors mozgásba, hogy az ne legyen túl feltűnő, de túltegyen valamelyest az emberekén. Az ilyen kis finomságokat jó hamar megtanulni...
A következő találkozás gondolata engem még nem foglalkoztat. Ha valóban azért hív, mert besegíthetek a saját kis bosszújába, vagy legyen bármi más, akkor minden bizonnyal örülni fogok neki. Ha pedig nem… az még a jövő zenéje. Ki tudja, látom-e még valaha egyáltalán. - Nálam is az volt… Pont elég. Ha az akkori falkám – a családom – erőszakosabb lett volna, akkor könnyen lehetett volna belőle túl sok is, de szerencsém volt velük. Látom, vagy inkább érzem rajta, hogy indulni készül. - A visszatérés mindig nyitott lehetőség… Csak megjegyzem. Nem próbálom meggyőzni, nem nézem le ezzel a mondattal, és gyávának sem titulálom. Csupán így gondolom. Én is akkor megyek vissza Oroszországba, amikor csak kedvem tartja. Pusztán nem akarok. Nem akarom látni a boldog idők romjait. - Én is örülök. Sok szerencsét a vadászathoz… Búcsúzom, és hagyom, hogy köddé váljon. Csak futólag nézek utána, ahogy eltűnik a tér egyik sarkán. Elszívom még a cigarettám, addig újra szemügyre veszem az immár csonka jégszobrot, és miután a csikket elpöcköltem, megcsóválom a fejem. Értelmetlen rombolás. Mennyi harag lehet ebben a fiúban! De végülis az ő dolga. Talán békére lel, mire a vadászat véget ér, noha ezt erősen kétlem. De szerencsére nem az én dolgom… Én a másik irányba hagyom el a főteret, és egyenesen hazafelé veszem az irányt. Közeleg a telihold, ilyenkor szeretem kialudni magam a három igen hosszú éjszakám előtt…
Miért éppen Alaszka? Amióta átléptem a hóföld határát, csak ezen jár az eszem. Miért nem Miamit választottam inkább? Na jó, had ne kelljen emlékeztetni saját magamat, hogy miért erre az istenverte, béka segge mögötti földrészt választottam utazásom következő állomásának. Minél távolabb vagyok a szülőföldemtől, annál kevesebb az esélye, hogy szagot fogjanak a hajdani falkám tagjai. Vannak napok, amikor legszívesebben fognám magam és visszatérnék Írországba, hogy a képükbe köpjek és kitárt karokkal, éles karmokkal üdvözöljem őket. Nem tudom mi lehet most velük, de felfordulhatnak mind. Örömmel mennék a halálba, ha csak egyet is magammal ránthatnék közülük. Jórészüket én képeztem ki, tanítottam, oktattam, ha még életben vannak, akkor nem jelentenének gondot. Ezért nem félek attól, ha majd egyszer rám találnak. Mert rám fognak, tudom. Érzem. Örökké nem menekülhetek, mégis vagyok olyan paranoiás, és mindent elkövetek, hogy biztonságban tudjam magam. Hosszú ideje elrejtem az energiáimat, szinte minden lehetséges módon álcázom farkas énemet, pedig tudom, hogy nem ezen fog múlni az életem. Az az igazság, hogy már nem is az üldöztetés miatt változtatom a helyem. Magasról teszek rá ha rám találnak, nagy kislány vagyok már, nem félek a kudarctól. Annyira megszoktam már, hogy nincs otthonom, hogy sehová nem kötődtem, egyik megálló sem volt több átmeneti kutyaólnál ahol meghúzhattam magam, ellézengtem, de ennyi, nem több. Sehol nem éreztem azt a megnyugvást, vagy belső hangot ami azt súgta volna, hogy maradjak. Úgy látszik ez az én sorsom. És tessék. Elég agyalágyultnak tartom magam ahhoz, hogy ezt is valami megfoghatatlan hatalomra hárítsam. A satnya kis életemért csak is én vagyok a felelős, mégis hárítok. Sors, méghogy végzet.... ugyan már... Melankóliázásom közepette még mindig ismerkedő túrán járok. Egy hatalmas szobor vonja fel magára a figyelmem, fintorgok egy sort előtte, valahogy nem tetszik amit látok. Na jó, sosem voltam a művészetek szerelmese, tőlem akár aranyba is bele lehetne foglalva maga a mindenható is -ha létezik egyáltalán-, akkor sem hozna lázba. Elég is lesz belőle hamar, úgy döntök valami igazán pompásat fogok csinálni, feltéve ha találok egy edzőtermet valahol. Egyáltalán van ilyesmi a városban? Megfordulok és végigpásztázom az utcasoron, mintha ezzel rohadtul előrébb lennék. Vagy talán mégis előrébb vagyok? Nem, csak egy idős uraság tekintetét vonzottam magamra. Jajj de jó nekem...
Ritkán mozdulok ki. Elfoglalt vagyok, és már valljuk be kissé öreg. A téli hideg már nem az én csontjaimnak a nyári hőség meg nem a szívemnek való. De ilyenkor, amikor az idő felenged, de még nem jön el a nyár szeretek a szabadban lenni, még akkor is, ha ez nem jelent mást, minthogy gyalog sétálok be a munkába, vagy onnan haza. Viszont ritkán adódik ilyenkor bármi érdekes, azon kívül, hogy páran rám köszönnek a helyiek közül. Most azonban farkast érzek. Először azt hiszem, hogy Tara az, Castor megtért tékozló báránykája, de nem, a nő nem hasonlít a fényképhez, ami az adatok között volt. Ő nem tartozik még egyik falkához sem. Nem is tudom, mióta protektor lettem, történ-e már ilyesmi, hogy én botoljak bele először egy a városba érkező kóborba. Előveszem a mobilomat, és gyorsan lefényképezem, ha már ilyen szépen modellt áll nekem, így könnyebb lesz beazonosítani. Nem zavar az sem, ha észreveszi. Feltehetőleg tudni fogja, mi végre kaptam le. Ha hajlandó be is mutatkozni, az még jobb lenne. Egy barátságos mosoly megeresztek felé, és biccentek, hadd lássa, szívesen látjuk alapból, amíg nem csinál nagyobb ribilliót, mint kívánatos lenne.
Nemcsak néz, de... le is fényképez, és mosolyog is hozzá. Első reakcióm a ledöbbenés, majd nem meglepő módon enyhén szólva sem díjazom a húzását a vénségnek. El sem tudom képzelni vajon mit akar a képemmel, hacsak nem valami perverz kéjenc, aki kiszemelt magának... Nem várok sokat, naná, hogy odamegyek hozzá, hogy kérdőre vonjam. Nem hiszem, hogy az elsődleges tippem a nyerő, mert a férfi biztosra veszem, hogy emberi lény, mégis megéreztem benne valamit, amitől kiráz a hideg, mert energiáról van szó. De ha tudnám ezzel most mit is kezdjek... -Aktfotót nem akar készíteni rólam, ha már ennyire belejött? -Azon kívül, hogy egyetlen nő sem szereti, ha akaratán kívül kapják lencsevégre, én kimondottan gyűlölöm azt is, ha esetleg a hamis okmányaimra kell friss képet készíttetnem. Az első gondolatom ösztönösen az, hogy nyomoznak utánam, mert nem lehetetlen, sőt, nagyon is valószínű eshetőség. Csípős tekintettel méregetem a férfit, igazán kíváncsi vagyok mivel érdemeltem ki a figyelmét. -Igazán kíváncsi lennék rá, mi célja van a képpel. -Bökök a telefon felé, s megfigyelem a férfi vonásait, a ruházatát, minden apró rezdülését. A válaszára várok, addig pedig igyekszem megőrizni a hidegvérem. Próbálom felidézni atyám tanításait, valami dereng az emberekről és mágiáról, de mindez megfakult pár képkocka, nem több. Ennyi viszont nem elég.
Úgy látom, nem tetszik a manőver a jövevénynek. Nem baj. Engem ez igazán nem zavar. - Nem, nem szükséges az aktfotó. Nekem csak az arca kell, hogy beazonosíthassuk. Persze, ha már csevegni kezdtünk, akkor esetleg be is mutatkozhat, elmondhatja, honnan jött, és mért éppen Fairbanksben óhajt szerencsét próbálni. - nézek rá továbbra is mosolyogva. - Szeretem, ha képben vagyok a kóbor farkasok szándékai felől, akik a Protektorátus területére lépnek. Ellenőrzöm, hogy megvan-e a kép a mobilomon, aztán elteszem zsebre a készüléket. Kicsit mulattat, hogy a kéjencnek néz, aki ismeretlen nők fotóit gyűjtögeti ki tudja mi célra. De hát rossza az, aki rosszra gondol.
Mosolyogva beszél hozzám, ennek ellenére nekem nem tetszik a kérése, miszerint áruljam el ki vagyok, mit miért teszek. Esetleg azt nem kell elmondanom, hányszor veszek levegőt egy nap? Miért tenném? Karjaimat a mellkasom előtt összefonom, várom, hogy felfedje magát, vagy elejtsen valami hasznos morzsát. Pazar, hogy úgy állok itt mint az a bizonyos testrész amit most nem mondok ki, de körülbelül úgy is érzem magam. Szívás a javából. -Beazonosítani? Azt hiszem igencsak le vagyok maradva. -Jegyzem meg és valóban értetlenül állva bámulok rá. -Mi lenne, ha ön felvilágosítana, én pedig cserébe megadnám az információt, amit kér? -Vetem fel az ötletet kényszerből, aztán meglátjuk mi lesz. Nem repesek az örömtől. A város nem is olyan kihalt, vagy egyszerű, mint azt én az elején gondoltam. Protektorátus- ejti el mondandója közben, nekem pedig eszembe jut rá egy szó: Őrző. A mi falkánkat Írhonban elkerülték, nem is tudok róluk sok mindent. De valahogy úgy érzem ez akár végzetes hiba is lehet.
- Le. - hagyom helyben a felvetését, hogy le van maradva. - Akkor kezdjük elölről! Mortimer Aplletown vagyok, a helyi Protektorátus vezetője. Kicsit biccentek, mint a régimódi öregurak, és várom, hogy a kis hölgy magára találjon. Annyira már nem egy fiatal farkas, de eléggé elveszettnek tűnik most. Hirtelen ötlettől fogva felveszem a mobilom, és elpostolom a fényképet az ügyeletünkre. Beazonosítást kérek! - írom mellé üzenetben. - Ön pedig, hölgyem, farkas, aki nem tartozik egyik, a területen működő falkához sem. Kóbor, aki ki tudja milyen céllal jött ide. De amíg a területemen van, addig ez rám is tartozik. Nem szoktam a Protektorátust a saját területemként emlegetni, de néha az olyan beszédmodor, ami egy alfáéra emlékeztet, eredményes lehet egy farkassal szemben. Könnyebben belehelyezkedik a szituációba, mégpedig abban a viszonylatban, ahogy én szeretném: én vagyok a főnök, és ő alárendelt. Ez nem felesleges hatalmaskodás, nem szoktam vele visszaélni, csupán a kommunikációt hivatott megkönnyíteni. Mivel elég közel állunk egymáshoz, itt az autók között a város morajában nyugodtan beszélgethetünk nyíltan, amíg valaki túl közel nem ballag hozzánk.
Dublinban nem voltam Őrzők. Nem tudom azért, mert nem volt rájuk szükség, vagy azért, mert atyám nem engedte volna az ott tartózkodásukat. Nem szerette, ha bárki is az útjában állt, képes volt mindenre, hogy megőrizze sziklaszilárd hatalmát. Az őrzőkre nyilván betolakodókként tekintett volna, még akkor is, ha azoknak célja korántsem ártó lett volna. Nem tudom mi az igazság. Úgy nőttem fel, hogy csak hallomásból tudok ezen 'szervezet' létezéséről. Írországból való menekülésem, s az azt követő bolyongásom alkalmával egyetlen egyszer sem botlottam több falkába, pusztán néhány magányos farkas keresztezte utam, őrzőkkel szintúgy sem találkoztam. Tudatlanságom hátránynak tűnik az előttem álló furcsa idős urasággal szemben, s valahogy nem vagyok feldobva, hogy olyan ismeretlenbe tenyereltem amiről lényegében fogalmam sincs mit takar. Érzem az erejét, tudom, hogy nem szabad sokat pattognom, de nem is érdemes. Előbb szabadulok ha képes leszek holmi kompromisszumokra. -Amy Jones, szolgálatára -Ha már bemutatkozás, akkor mutatkozzunk be... Ezzel a névvel élek azóta, hogy elhagytam a falkám. Az összes hamis iratom, okmányom így mutat be. Még az idáig társaságomban megfordult farkasok sem tudják a valódi nevem vagy származásom, erre különösen odafigyeltem és figyelek is főleg a vérdíj miatt. Ügyeltem rá, hogy egyetlen szál se vezessen vissza Dublinba. Amy Jones sosem járt ott. -Nem voltak céljaim az ideérkezésemmel. Nagy ívben kikerülöm a várost, ha tudom, hogy két falka is megvetette benne a lábát. Az itt tartózkodásom csupán átmeneti. -Valóban nem akarok két tűz közé kerülni, egyszerűen láthatatlan akarok maradni amíg lehetséges, és elkerülni a két falka tagjait. A legkevésbé sem vágyom senki figyelmének középpontjába állni. -Nem vagyok tisztában az őrzők feladatával, tehát szeretném tudni lesz e hátrányom abból, ha a városban tartózkodásom ideje alatt ezen a területen maradok. -Szép kilátások elé nézek. Két falka plusz egy protektorátus. Ez egy elméletben semleges terület a farkasoknál, de azt sem feltétlenül igényelném, hogy az őrzők csesztessenek.
Néhol felnőhetnek farkasok úgy, hogy nem tudják, mik is azok az őrzők. Eddig is tisztában voltam ezzel a ténnyel, de amióta beindult a népvándorlás a városban már szembesülök is vele. Lehet, én vagyok túl nyílt? Persze ez sem jelenti azt, hogy ott nincsenek őrző közösségek, legfeljebb ők rejtve végzik a munkájukat, és a beavatkozásikat álcázzák. Esetleg tényleg csak a megfigyelői szerepre korlátozzák a tevékenységüket. - Nos, Amy, nem származik belőle hátránya. Legalábbis olyan nem, amiért mi lennénk a felelősek. Alapból nem. Civilekre kezet-mancsot emelni tilos. Ezt kell cska betartani. De a két falka már más kérdés. Ők erősödni szeretnének, lehet, meg fogják környékezni, ha találkozik velük. Vagy, ha potenciálisan arra számítanak, hogy a másik falkához csatlakozik, akkor ellenségesen is felléphetnek. Ezen nincs nagyon mit ragozni tovább, sőt, erre akár magától is rájöhet, ha gondolkodik kicsit. Hogy aztán mit kezd az információval, az az ő dolga. Ezek azok a pillanatok, amikor igen jó feltételekkel csatlakozhat egy külsős egy falkához. De ha nincsenek ilyen ambíciói, akkor ez nyilván hidegen hagyja.
Elég sok dolgom volt délelőtt, és hiába esteledett rám, még mindig nem végeztem a felével sem. Ez a költözködés annyi macerával jár, hogy ha legközelebb eszembe jutna elillanni csak úgy hirtelen, akkor rögtön leláncolom magam valami stabil dologhoz. Először is, vennem kellett egy rakat téli holmit, mert nem szokásom hatalmas bőröndöket cibálni magammal folyton, úgyhogy csak épp annyi cuccom volt, amennyivel pár napig kihúztam. Hogy én mennyire gyűlölök vásárolni! Fel kéne vennem egy saját bejáratú szabót, és akkor meg lehetne spórolni az órákig tartó caplatást. Logan is mondott még néhány dolgot, amire szüksége van a felújításhoz, úgyhogy azokat is megvettem. Négy hatalmas szatyorral a kezemben ballagtam végig a főtéren, de már a kezem leszakadt a sok vacak súlyától, ráadásként magas sarkú csizmát húztam jobb híján. Megcsörrent a telefonom. A szatyrokat próbáltam átegyensúlyozni az egyik kezemből a másikba, hogy a zsebemből ki tudjam halásznia. Már nem is ért meglepetésként, hogy megéreztem egy farkas jelenlétét. Ráadásul nem mai darab lehetett. Inkább koncentráltam a telefonra, a többivel még ráérek. Ahogy megkaparintottam a mobilt, az ujjamról lecsúszott a szatyor füle, és mobilostól , csomagostól minden menekülőre fogta, és egytől egyik a földön landolt, ráadásul ahogy próbáltam megmenteni, még rá is tapostam a telefonra, ami hangos reccsenéssel jelezte, hogy nem kíván nekem többet szolgálatba állni. A fene vigye el. - Hát ez nem az én napom - motyogom magamban, miközben lehajolok, hogy összekaparjam a dolgokat.
Alapvetően már kinéztem a célpontomat, Madeirára megyek egy pár hétre, az egy kellemes éghajlatú vidék, ahol jó borok, és finom ételek várnak, tengerpart, és napsütés. De mielőtt indulnék, még el kellett intéznem egy dolgot. Nem zavartattam magam ilyenekkel, minthogy ki mit gondol a tetteimmel kapcsolatban. Az orfeummal kapcsolatban lemondtam minden ügyvezetői jogomról, és megadtam egy számlaszámot, amire az esetleges nyereségrészesedést utalhatja Duncan, de ha egy fillér nem lesz rajta, akkor sem fogok pampogni. Egyszerűen csak megadom neki a lehetőséget, hogy ha úgy látja jónak, akkor teljesítse a vállalását, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy adósnak érezze magát. De igazából nincsen szükségem a pénzre. Még így is tulajdonos maradok, de hát úgyis megbeszéltük, hogy majd kivásárol, ha lesz elég pénze. A szerződésmódosítás elég macerás volt, és még neki is jóvá kell hagynia, de a szöveg estére elkészült. Fáradtan ballagtam hazafelé. Nem bánom, hogy ennek a terhe is lecsúszott a vállamról, mert nem én akartam ezt a helyet, én csak támogattam őt abban, hogy megvalósítsa az álmát. Érzékeltem az idegen farkast a közelben, de a helyi ügyek engem már nem érintenek, így nem gondoltam, hogy meg kéne állnom, ki kéne térnem, vagy bármi módon reagálnom kéne a jelenlétére. Nem a mi falkánk tagja, de ez nem jelenti azt, hogy őslakos, és még ha az lenne is, én nem fogom provokálni. Mikor aztán minden holmija körötte hever színes kavalkádban, és éppen a telefonját is kivégezte, akkor azért megállok tőle pár lépésnyire. Szinte biztos, hogy kóbor. Ha nekem ennyi dolgom lenne, nem cipekednék, minimum egy kölyök loholna mellettem vigye a cuccokat. Egy pillanatig végigmérem, aztán úgy döntök, hogy mégsem, szólítom meg. Nem kívánom jelenleg a fajtám társaságát, bár úgy egyáltalán senki társaságát nem kívánom. Elfordulok, és tovább ballagok.
Nem is értem mire ez a sok felesleges cucc. Lehet, hogy egy hét múlva már valami napfényes tengerparton fogom süttetni a hasamat, de a szekrényem mégis tele lesz télikabáttal, sapkával, meg egy rakat sállal. A pénztárcám meg üres, mivel munkám, az persze még mindig nincs. Az üres azért enyhe túlzás, mert az évek során gondoskodtam róla, hogy mindig legyen tartalék, így a fél tucat bankártyámon mindig van annyi összeg, hogy bármi jön is közbe, ne kelljen kétségbe esnem. Persze az tényleg csak vésztartalék, ahhoz csak akkor szabad nyúlni, ha nincs más lehetőség. Következő teendő: keresni kell mindegy milyen munkát. Holnap nekilátok annak is, ma már örülök, ha egyben hazajutok. Összekapartam a mobil- darabokat. Felpillantottam a közelben ácsorgó farkas jelenlétére. Hát mit ne mondjak, ez sem a kedves fajtából lehet, mivel még csak a szándékot se láttam a szemében, hogy segítsen. Mi van ezekkel? Hol van már a segítőkészség, meg az összetartás, és a többi ami régen még számított? ~ Meg se forduljon a fejedben, hogy segítesz. Még véletlenül se. ~ Küldtem felé a kissé morcos gondolatot. ~ Fel sem tudom fogni, hogy egyáltalán létezik nálatok az összetartás fogalma. Beképzelt, önértékelési gondokban szenvedő, egoista banda ~ morgolódok tovább, mialatt egy szatyorba már visszatuszkoltam a cuccokat.
A szitokáradattól, amit az elmémbe kapok egészen meglepődök, de nem idegesít fel, inkább mulattat a dolog. ~ Igen, valahogy úgy. Bár én még csak kezdő vagyok ebben a mókában másokhoz viszonyítva. Azt hiszem simán meg tudnék nevezni két olyan farkast, akik ezen könnyedén túltesznek, meg gyanítom, hogy az általam nem ismert őslakos falkában is van egy pá ilyen jómadár. Ha nem így lenne, akkor nem lennénk itt. Vajon, ha Chicago-ban maradunk, akkor is bekövetkezett volna ez a szakítás? Igen, talán még hamarabb is, hiszen ott volt Tara, és hamarabb összegabalyodtak volna. De elsöpröm a múltra vonatkozó gondolataimat, nem érdemes ezen rágódni. Itt van ez a "mintafarkas" ... ~ Tudja, most nyár következik. Az itt Fairbanksben is roppant meleg. Lesz vagy 30 fok. ~ teszem hozzá, csak hogy érezze felőlem a segítő szándékot, és megértse, mennyire is felesleges most ez a sok frissen vásárolt téli holmi. Biztos új a varosban, s nem is igazán tudja, mit érdemes tennie. Muris, ahogy beraktározott télire.
Kezdő? Miben kezdő, miért, és mégis mivan? Egy pillanatra nézek csak fel rá, aztán folytatom a pakolászást. Nem jellemző, hogy idegen farkasokkal leállok vitatkozni, úgyhogy most sem teszem. Ha valaki ennyire érdektelen, akkor menjen csak tovább és főjön a saját levében, mert ahogy elnézem nincs épp virágos jó kedve, annak ellenére, hogy kioktatott, hogy nyár van vagy lesz és totál fölöslegesen vásároltam be. Persze, de addig fagyjak meg, amíg kegyeskedik az időjárás jobbra fordulni? ~ Igen ám, de ha holnap kitalálom, hogy Oroszországig meg sem állok, akkor ezek jól fognak jönni ~ Felelem ismét gondolatban. Valami szerszám félére bukkantam még fél méterre tőlem. Igazából azt sem tudom mire jó, de Logan azt mondta kell, úgyhogy megvettem. Sosem vonzott, hogy tudjam ezeket a dolgokat, igaz hogy szeretek több lábon állni, és egyedül is megállni a helyem, de van, amit jobb a férfiakra bízni. Végre minden megvan, úgyhogy talpra szökkenek és az ismeretlen nőre bámulok. Húúú. Nem egy törékeny barbibanának néz ki, annyi biztos. A kora is tiszteletet parancsoló, bár ha azt vesszük ő is ugyanolyan ember, mint én vagy mindenki más. - Sajnálom ... - kezdtem , először szólalva meg hangosan. A gondolatátvitelt egyébként sem csípem annyira. Az is olyan rendellenesen természetfeletti. - Még nem igazán szoktam hozzá, hogy errefelé nem igazán segítőkészek az emberek. Mindenki mindenkiben az ellenséget keresi - magyarázom mialatt még mindig a szatyrokkal bajlódok. És hogy bizonyítsam mennyire nem vagyok én ellenség, közelebb léptem hozzá, kiszabadítottam a kezemet, majd felé nyújtottam: - Carmen Valencia vagyok.
Na, ahogy az előbb a szitokáradatra, most a bocsánatkérésre sem számítottam. A magyarázat meg egészen meglepő. Fel is vonom a szemöldökömet, egy pilllantra, aztán lenézek a felém nyújtott kézre, mintha nem is tudnám, mire való a mozdulat. De aztán persze végül elfogadom. - Patrisha Bennett. Szerintem az emberek mindenhol nagyjából ugyanolyanok, Carmen. Az persze más kérdés, hogy milyennek akarnak mutatkozni. És az ellenséget nem csak keressük, hanem meg is találjuk. ~ Néha közelebb, mint számítanánk rá. ~ de ezt az utolsó gondolatot már mentálisan sem osztom meg. Carmen olyan kis ártatlannak tűnik, szerénynek, zavartnak ... de az ilyen álcák mögött szoktak a legnagyobb átverések megbújni. - Carmen, nem tudom, mik a céljaid, de látom frissen érkeztél. Ha elfogadsz egy tanácsot, akkor valóban felpakolsz, és meg sem állsz Szibériáig. Nem tudom, mi lesz itt, de a mostani tudásommal én már egyik falkába se állnék be.
Nem fogok belemenni most az erkölcsi vitákba. Kezd belőlük elegem lenni, pláne hogy léptem nyomon farkasokba botlom, és igazából már ki sem tehetem a lábam anélkül, hogy ne akadnék össze eggyel rövid időn belül. Lehet, hogy elvonulok valami lakatlan-farkastalan szigetre. Hát róla sem sugárzik az optimizmus, az is biztos. - Tudom, ellenség akad mindenhol. De - az összes csomagot ledobtam a földre. Tartogatja a fene. Ha már elkezdtünk beszélgetni, legalább ezeket a vackokat ne kelljen emelgetni. -, azért én pozitívan állok a dolgokhoz. A tanácsa meglepett, de valahogy éreztem rajta, hogy nincs minden rendben. Nem akartam faggatózni, hiszen még öt perc sem telt el, mióta összeakadtunk, de azért érdekelt mire fel ez a nagyon bősz tanácsadás. - Szívesen megfogadnám, de az a helyzet, hogy egyelőre úgy döntöttem, maradok. Viszont ahogy látom, te nem igazán kívánkozol itt maradni. Vagy tévedek? Erősnek tűnt, magabiztosnak és büszkének. Az egész megjelenése tiszteletet parancsoló volt, annak ellenére, hogy nem lehetett idősebb nálam, amennyire meg tudtam állapítani. Mégis, valahogy sokkal fiatalabbnak, gyengébbnek éreztem magam mellette. Bár ez sokszor a nálam jóval fiatalabb farkasokkal szemben is így van. - Megkérdezhetem, hogy melyik falkához tartozol? - Érdeklődtem miközben a kinyírt telefonom darabjaival babráltam. Ahogy elnéztem, ez már újraéleszthetetlen, és még a halál időpontját sem tudom megállapítani, mert hát órám az ugye nincs. Igazán remek.
Kezdőlap
/
