- Semmi baj, ne is törődj vele! – legyintettem végül, egy hosszabb sóhajt követően. – Csak vannak témák, amik egy kicsit talán érzékenyebben érintenek, mint kellene. – vontam meg a vállaimat, de tényleg nem akartam hagyni, hogy a véleménykülönbség miatt máris megromoljon az épp csak kialakulni látszó viszonyunk. Tényleg szerettem volna jóban lenni Hannah-val, ha már egy család vagyunk, azt pedig ráfogtam a fiatal korára, hogy nem mindenben értettünk egyet. Joga volt hozzá, hogy másképp gondolja a dolgokat, mint én. - Igen, én látom rajta ezt, de te nem biztos, hogy észrevennéd. – mosolyogtam rá a mellettem sétáló lányra biztatóan. Annyira azért tényleg nem volt szükséges aggódni Ash miatt. Én csak túl jól ismertem már, de alapvetően azért a viselkedésén nem teljesen látszott, hogy valami nem oké. Maximum akkor, ha olyan helyzetbe került, de a család körében szerintem ez a veszély nem fenyegetett senkit. Persze lehet, hogy csak én voltam túlontúl pozitív ezzel kapcsolatban, de reméltem, hogy tényleg javult az állapota. Erre talán majd Hannah is rájön, és nem érzi majd szükségét az aggodalomnak. - De azért köszönöm, hogy aggódsz értem! – tettem még hozzá, mert nem akartam máris ellökdösni őt magamtól. Még elég bizonytalan terepen jártunk egymás megismerésében, de szerintem nem volt még veszve semmi. – Figyelj, nem az a lényeg, hanem a szándék. – mondtam őszintén, hiszen én tényleg azt értékeltem volna, hogy tőle kaptam valamit, és nem pedig az elkészült dísz küllemét. – De szerintem tökéletes lenne az is. Akármilyen lesz, kirakom. Áll az alku? – néztem rá komoly, de alig bírtam visszafojtani a mosolyt, ami máris ott bujkált a szám sarkában. - Ó! – vettem át óvatosan, ami némi keresgélés után végre előkerült. Türelmesen vártam meg, de végül hozzám került a kis kulcstartó. – Ez nagyon szép, köszönöm szépen! – emeltem fel, hogy jobban megszemlélhessem a kutyát. – De biztos, hogy nem fogod ezt hiányolni? – közben azért előbányásztam a saját kulcsaimat, és felraktam a többihez. – Tökéletes! – ráztam meg elégedetten, most már szélesebb mosolyt küldve Hannah felé. - Van még valami, amit esetleg szeretnél megnézni? – kérdeztem kíváncsian, hiszen amiért én jöttem, az már itt lapult a szatyromban. Persze szívesen elbámészkodtam még, ha neki volt hozzá kedve, mivel nem volt más dolgom mára, csak annyi, hogy vele töltsem az időmet. Ezért, ha úgy dönt, akkor szívesen fogom tovább kísérni egy másik árushoz. Én sosem tudtam ilyen szép dolgokat készíteni, bár az is igaz, hogy én mindig lekötöttem valami teljesen mással magam. Most azonban örültem a kis ajándéknak, és talán majd készít nekem valami olyan ajtódíszt, ami sokkal személyesebb, mint amit itt vásároltam.
- Értem és sajnálom. – mondtam alig hallhatóan, mert tényleg nem akartam rosszat mondani, de ha ő azt mondja, hogy hagyjuk, akkor én nem erőltettem semmit se. Jobbnak láttam, ha hallgatok, legfeljebb a későbbiekben jobban odafigyelek, hogy miként is fejezzem ki, ha egyáltalán kifejezem a valódi véleményeimet. Nate-l már megszoktam, hogy a legabszurdabb gondolataimat is kimondhatom, mert tudja kezelni és sose zavarta az, ha másabb véleményen voltunk. Sőt néha tök érdekes beszélgetések születtek belőle. - Az a lényeg, hogy te nem így látod. Mégis csak te ismered őt igazán. – mosolyodtam el barátságosan, hiszen ez volt az igazság. Én igyekszem neki hinni, de azért az emberi természet olyan, hogy tud kicsit hitetlen is lenni, amíg saját maga meg nem tapasztalja a dolgokat. Én pedig reménykedtem és talán kicsit drukkoltam is amiatt, hogy ne legyen igazam Ash-al kapcsolatban. Mármint, hogy tényleg jól legyen, ahogyan Ronnie mondja. Csak bólintottam, amikor megköszönte, de igazából ez természetes volt. Az aggódás úgyis magától jön és attól még, hogy nem igazán ismertük egymást megjelent, hiszen családtag volt. Amikor ismét megszólalt, akkor kíváncsian pillantottam rá. Mosoly végül ismét megjelent az arcomon és sietve bólintottam. – Áll az alku, de azért ha nagyon-nagyon nem tetszik, akkor nem kell kiraknod. – mosolyodtam el, hiszen tényleg nem vártam el, hogy valami olyat rakjon ki, amit nem szeretne egyébként, mert nem tetszik. Nem szoktam ilyen miatt megsértődni. - Nem dehogy, bármikor tudok másikat csinálni. Meg szerintem a polcomon is porosodik hasonló. – rántottam meg a vállaimat, mert nem volt nagydolog tőlem. Viszont annak örültem, hogy Ronnienak tetszett. Lehet majd csinálok valami hasonlót csak mondjuk anyagból, vagy ki tudja. Majd eldől. Mostanában ott a tanulás is, így bőven van mivel lefoglalnom magam. - Nincs, szerintem mindent láttam, amit szerettem volna. Egyedül még megnézhetjük a kiállított Betlehemet, ha gondolod, de utána szerintem ideje hazaindulni is. Megígértem Nate-nek is, hogy segítek. – fel se tűnt, hogy már több órája bóklászunk, de ha jól érzi magát az ember, akkor az idő gyorsan repül. Amikor pedig eljött a búcsú ideje, akkor könnyedén öleltem meg és reméltem azt, hogy még látni fogjuk egymást és szép lassan valamiféle közelebbi kapcsolat is kialakulhat közöttünk, ha nem is olyan, mint ami a testvérével volt, de valami ahhoz hasonló.
|| Részemről ez egy záró lenne, mivel eléggé régi játék már. ^^ Köszönöm a játékot, élveztem!
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Csak megráztam a fejemet, ezzel jelezve, hogy ne is törődjön vele. Bocsánatot kért, én jobban a szívemre vettem, mint kellene, tisztáztuk a dolgot. Több szót nem is akartam vesztegetni erre a dologra, mert úgy éreztem, hogy egyrészt felesleges lenne, másrészt a végén csak még több félreértés lesz belőle, azt pedig nem szerettem volna. Nem akartam, hogy máris fasírtban legyünk, épp csak amikor nyitni kezdett felém. - Igen, ez így van. Szerintem nálam jobban senki sem ismeri őt, talán még saját magát sem. – ez persze lehet, hogy túlzás volt, de úgy éreztem, hogy igaz. El is mosolyodtam a gondolaton, bízva abban, hogy minden rendben lesz majd Ash körül. Nem kellett, hogy minden egyből csodás legyen, és mesébe illően tökéletesen oldódjanak meg a problémáink, de azért jó lett volna, ha szépen haladunk tovább a javulás útján. Másra sem vágytam, mint egy rendes, normális, nyugodt életre vele. Azt nem mondom, hogy legyen végtelenül unalmas, csak annyit, hogy legyünk újra rendben egymással. Aztán majd kialakulnak a továbbiak úgyis. - Kétlem, hogy ne tetszene, de akkor is ki fogom rakni. – jelentettem ki újra. Ez egy gesztus volt, azt hiszem mind a kettőnk részéről. Próbáltuk megismerni a másikat, és esélyt adni annak, hogy jóban legyünk mi is, ahogyan a húgommal is jóban volt annak idején. Nem szándékoztam elfoglalni Gabbie helyét, csak szerettem volna, ha a család egy kicsit összekovácsolódik jobban. Nate a barátom volt, az más, Noah a szemem fénye, de Hannah valahogy mindig is nehéz diónak tűnt számomra, és még most pluszba itt volt ugye Ash is, mint nehezítő körülmény. - Rendben, akkor nézzük meg azt is! – bólintottam, és máris arra irányítottam a lépteimet, amerre a kiállított kis jelenetet sejtettem. Most is szép volt, mint minden évben. Szerintem egyre profibban és élethűen csinálták meg, kedveltem az ilyesmit tényleg. Amikor már eleget bámészkodtunk ott, és újabb tömeg kezdett gyülekezni, mosolyogva fordultam oda Hannahhoz. – Szerintem mehetünk. Hazaviszlek, jó? – igazából nem volt kérdéses számomra. Ha nem akarná, akkor is elfuvaroznám. - És mielőtt azt mondanád, hogy nem kell, egyáltalán nem fáradtság. Úgyis egy irányba megyünk! – mosolyogtam rá barátságosan, és ha nem ütközött különösebb ellenállásba a tervem, akkor elindultam a távolabb leparkolt kocsim felé. Nem akartam, hogy a végén Nate kiakadjon, amiért nem vittem haza időben a húgát. Jó, nyilván tudta, hogy biztonságban van mellettem, de ha tényleg szüksége volt a segítségére, akkor már biztosan tűkön ülve várta. Én meg így is jól éreztem magam ma délután, hiszen kellemesen sikerült eltöltenünk az időt, és még koszorút is sikerült vennem az egyik ajtóra. A másikra majd természetesen azt fogom kibiggyeszteni, amit majd Hannahtól kapok.
Nem mondom, hogy soha nem kerültem összetűzésbe egyetlen tanárral sem a vörös ördögfajzatom miatt, de az esetek tetemes részében a gyerek nem követett el olyan bűnt, amit igazából komolyan kellett volna vegyek. Szerintem teljesen normális volt kiskamaszhoz képest eddig is, persze a középiskola már kicsit komolyabb meglepetéseket is tartogathat az ember lányának életében, főleg, ha már a srácok bekerülnek a képbe. Ettől függetlenül nem aggódtam kifejezetten, mikor kaptam egy tiszteletteljes hangvételű emailt annak kapcsán, hogy legyek szíves befáradni Blake Lewis Palmer fogadóórájára. Nem igazán volt alkalmam Mayával egyeztetni az ügy kapcsán, mivel újabban elég gyakran fordul meg az egyetemen, és van, hogy csak akkor esünk haza mindketten, amikor zuhanyon és ágyba zuhanáson kívül semmire sincs erőnk. Summa summarum, fogalmam sincs, követett-e el mostanság olyasmit, amiért bajban lehet, pedig általában töredelmesen bevallja, hogy anya… ebből most gáz lehet. Gyújtotta már fel példának okáért a kémia labort, noha az véletlen volt, ültem már fogadóórán beragasztózott szék, ajtó felé lógatott lisztes vödör, és hasonló szépségek okán az elmúlt években, de ezek egyike sem volt olyannak nevezhető, ami miatt komolyan aggódnék. Tekintettel arra, hogy most nem az igazgatónő hívott be, reménykedtem, hogy nem annyira fajsúlyos a dolog. Hallottam már erről a Palmer tanár úrról, bár inkább arcpirító viszonylatban, nem a tanulás milyenségének okán, tekintettel arra, hogy Maya szerint a tanár úr megérné az ajtócsapkodást. Bár nem tudom, milyen aktuális trendi tini megjegyzéssel illette pontosan, de ez volt a lényeg. Nem mellesleg nyilván tudtam, hogy a falka tagja, de nekem soha nem volt bajom a farkasokkal, és mivel már Őrző a lányom, nem tudnak olyan szinten ártani nekem, hogy komoly bajom legyen velük. Sőt, bizonyos aspektusban, tisztelettel adózva a múltam nagyon fontos részének, tulajdonképpen mindig is kedvelni fogom őket. A portán eligazítást kértem, hová is kell mennem, hol van az irodája a tanár úrnak, vagy a tanári, akárhol kell éppen megjelenjek, és mivel az épületben jártam már, nem volt nehéz meglelnem a célállomást. Így eshetett meg, hogy szokásomhoz híven pont időben kopogtattam a megfelelő ajtón, ahová rögvest benyitottam, ahogy engedélyt kaptam rá. - Szép napot, Mr. Palmer, Naomi Sharp vagyok, Maya Carter-Sharp édesanyja. Léptem oda miközben kezet nyújtottam a bemutatkozásom mellé, szavaimat egy mosoly követte, nem mondom, hogy az utóbbi időszakban olyan gyakran fordul elő ilyesmi a vonásaimon, de igyekszem megtalálni minden napban azt, ami érdemes lehet a jókedvre. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a fogadóóra ilyen irányba kanyarítja majd a dolgokat.
Nem szokásom üzengetni a szülőknek, lévén nincsen saját osztályom, akikért direktben felelnék, ugyanakkor úgy vélem, mégis mindegyikért felelek valamilyen szinten, mint az iskola tanulóiért úgy általában. Éppen ezért sem tudtam kihagyni múlt héten az üzenetküldést Maya édesanyjának, hogy várom szeretettel a negyedéves fogadóórák következő alkalmán. Többnyire végig játszom a telefonomon ezt az időt, mert nem nagyon szoktak jönni a szülők és csak kötelező rossz bent lenni munkaidő után - az osztályfőnökök a célpontjaik, nem a szaktanárok általában - ám most azért reménykedtem, hogy felbukkan a vörös hajú leányzó édesanyja legalább az irodalomterem ajtajában nemsokára. Amíg ez meg nem történik, addig remekül elvagyok az iskolaújság következő számában várhatóan megjelenő cikkek lektorálásával. Legalább nem ülök itt hiába, a farkaslakban úgysem nagyon van rá időm és megvallom, kedvem se, hogy ezzel foglalkozzak. Legalább itt hagy őrizzem meg a felelősségteljes felnőtt látszatát, hisz odafent úgyis csak egy suhanc vagyok újdonsült farkasom éveinek számát tekintve... A közeledő léptekre előbb a fenevad kapja fel fejét bennem, majd ahogy nyílik a tanterem ajtaja, úgy én magam is arrafelé fordulok, hogy igazítva egyet a viselt, sötétszín zakón - nyakkendőt azért nem veszek egy szülői kedvéért, de ennyi azt hiszem belefér, megtisztelve a betérőt azzal, hogy mégsem pusztán egy farmer-pólót veszek fel - feltoljam magam a tanári asztaltól és a nő felé lépjek, viszonozva a kéznyújtást, finoman fogva rá kezére. - Jó napot, Miss Sharp, örülök, hogy tud rám szánni pár percet! Kérem... - Intek a tanári asztal elé helyezett két szék felé, hogy foglaljon helyet nyugodtan. Én magam is ekképp teszek, miután leült a nő. Meglehet, eddig fel se tűnt neki, csak most szúrja ki, ahogy szemtől-szemben vagyunk, hogy fehér ingemen az apró fekete minta fenyőfákat és szarvasfejeket mintáz, ha jobban megnézi az ember. - Mayát nem kell szerintem bemutatnom, meg úgy általában a kamaszok hajlamosak sokszor túllőni a célon, ugyanakkor feltűnt, hogy az utóbbi időben... a szokásosnál is jobban elszalad vele a paci, belerángatva másokat is a hülyeségbe. - Oké, ez így elég általános elsőre, de valahonnét le kell vezetni a dolgot, hé! Nem mindennap kell őrző anyukával kooperálnom a hormontúltengéses kicsi kincse szellemi fejlődése kapcsán, no! Magával a gyerekkel megbeszélni, hogy nem oké a dolog, annyival egyszerűbb.
Mivel anyaként a lányom első kilenc évéből kimaradtam, ha bárki jelzi, beszélnünk kellene, azonnal jövök, már csak azért is, mert sosem tudhatom, mikor jön elő a gyerekből valami addig lappangó eszementség annak kapcsán, hogy én anno örökbe adtam, akármennyire nem önszántamból tettem ezt. Ettől függetlenül nem igazán szerettem az ilyen alkalmakat. Akkor bezzeg nem tudnak írni, amikor a gyerek valamit jól csinál, mert alapvetően egy nagyon eszes kölyök, noha a szorgalmát többnyire nem az iskola tanulmányaiba öli, az biztos, de mindegy, ezen való háborgásomat megtartom magamnak. A jól ismert, tarkómon felszaladó enyhe borzongás azonnal jelentkezik, amint az ajtó közelébe érek, eleinte nem tudtam, minek köszönhetem, de nyilván évek óta tudom, hogy a mágiaérzékenységem ekképpen „riaszt” a farkasok kapcsán. Tavaly már mondhatni egészen megszokottá vált, de az utóbbi időben nem érzem túl gyakran, némi gombóc a torkomba kúszik a gondolattól, de nyilván nem ezért vagyok most itt. - Ugyan, ez természetes. Azt nem mondom, hogy köszönöm a meginvitálást erre a bizonyára kellemetlenebb hangulatú beszélgetésre, hisz nyilvánvalóan hazugság lenne, még vérfarkasnak sem kell hozzá lennie valakinek. Mivel szeretem megadni mindennek a módját, ezúttal is egy csinos elefántcsontszínű blúz volt rajtam, ceruzaszoknyával és magas sarkú csizmákkal, a kabátomtól megszabadultam, mielőtt leültem. Röpke, megszokott mozdulattal simítottam végig a szív medállal ellátott nyakláncon, amit még Connortól kaptam, ettől képtelen voltam megválni, nem azt érdemli, hogy egy fiók mélyén porosodjon, közben hallgattam a felvezető szöveget Maya kapcsán. - Értem. Egész pontosan milyen hülyeségekről van szó? Nyilván a témakörnek vannak fokozatai, Maya az utóbbi időben elég sok mindenen ment keresztül, és kissé más irányt vett az élete, el tudom képzelni, hogy az élete egy más szegmensében keletkező feszültséget az iskolában engedi ki magából. Ez ettől még nyilvánvalóan nem volt helyénvaló, és keresnünk kell rá valamilyen más megoldást, de tudni szerettem volna, hogy nagyjából mekkora a vész. Gondolom, azért ha olyan nagy lenne, most az osztályfőnökkel vagy egyenesen az igazgatóval beszélnék, szóval talán ezt egy jóindulatú figyelmeztetésnek is vehetem. Mindenesetre egyelőre nem szaladok ennyire előre, meglátjuk, miket hajlamos elkövetni az én kis vörös ördögöm mostanság.
Ha tudomásom lenne az örökbeadásos sztoriról és ezzel kapcsolatos félelmeiről az édesanyának, meglehet, előre megírom aggodalmam forrását, mintegy megnyugtatásul, de boldogok a tudatlanok, mint azt a Nagy Könyvben is megírták, így csupán a beszélgetésre invitáló üzenet éri el Naomit tőlem. Ő pedig engem a megadott időben és helyen, ami kellemes meglepetésként ér, fel is pattanok ültemből, a kezem ügyében levő papirosokat letéve, hogy viszonozza üdvözlő gesztusát és hellyel kínáljam a tanári asztallal szemközt. Vérfarkas voltomat nem rejtem el előle, egyfelől, mert már kilenc éve élek a falka kötelékében különféle minőségeimben, másrészt, ő sem teszi ezt a saját energiáinak zizegésével, szóval totál bunkóságnak érezném az egészet, akkor is, ha ő nem vágná le kapásból, mi a helyzet. A koromszínű fenevad bennem lusta ráéréssel várja ki a sorát, hogy végre hazaérjünk a sajátjaink közé... ám előbb még itt van ez az eset, melyben remélem sikerül valamiféle kooperatív kapcsolatot kialakítani a velem szemközt helyet foglalóval. Legalábbis valami ilyesmi a célom az egésszel. - A folyosón jártamban-keltemben többször megütötte már a fülemet, amint a tanárokat ekézi fennhangon. Nem azt mondom, hogy mindenkit szeretnie kell, de sajnos sem a hely, sem a stílus nem volt épp megfelelő, amit megütött és ez úgy fest, a visszajelzést követően sem igazán változik. - Ideig-óráig persze mindig összekapja magát a leányzó, de amíg én elengedem a fülem mellett, hogy épp melyik fiatal kollégával kellene a kiskamasz agy szerint összejönnöm, addig Mrs. Priest lehet kevéssé elnéző egy folyosó közepén elejtett "Az mekkora egy picsa!" kapcsán. Ha kell konkrét példa a nőnek, ez utóbbit be is dobom felé, hozzátéve: - ... érthető, hogy az osztálytársa nehéz időszakon megy keresztül, de ez nem jogosítja fel Mayát, hogy ekképpen nyilatkozzon az egyik tanáráról, bármennyire is minden bizonnyal az igazságérzet és a jó szándék vezérli Norma irányába. - Megvannak a magam kérdései az ügy kapcsán, de ezen a ponton kivárok, szeretne-e Naomi bármit hozzáfűzni esetleg.
Helyet foglalok a tanári asztallal szemközt, nem mondom, szépen csendben, gondolataim mélyén meg kell állapítsam, hogy a lányomnak van ízlése. No de ettől függetlenül nyilván sosem lesz egy súlycsoportban a tanár úrral, szóval jobb lesz megálljt parancsolnom az ilyen irányú fantáziáinak. Is. Figyelmesen hallgatom, mert nyilván azért vagyok itt, hogy bármi is a probléma, orvosolni tudjam záros határidőn belül. - Hallottam róla, hogy vannak ellenérzései bizonyos tanárokkal kapcsolatban. Különösképpen egy bizonyos Mrs. Priestet illetően, de azt azért nem gondoltam volna, hogy ezt nem csak velem osztja meg otthon a négy fal között. Vallom be töredelmesen, mert hát azért mi egészen sok mindent megbeszélünk, így többnyire tudok az iskolai problémákról, valós vagy vélt igazságtalanságokról, de azt valóban elhallgatta, hogy idebenn éppen úgy köpköd rájuk, mint alkalmasint otthon teszi. Okos lány, nem hiszem el, hogy nincs ennél több esze… A bennem fellobbanó feszültség némi haraggal színezve arra késztet, hogy kényelmetlenül mozgolódjak a széken. Nem szeretem az olyan beszélgetéseket a lányommal, amiről előre sejtem, hogy vita lesz belőle, de sajnos ezt nem fogja megúszni a kisasszony. Ezáltal én sem, hogy éppen bekerüljek a szaranya klubba, csak mert igazat adok egy tanárnak. - Azt esetleg lehet tudni, hogy miért Ön a rossz hír tálalója? Ha annyira zavarja Mrs. Priestet, miért nem ő hívott be? Bizonyára nem hallottak még rólam olyan infót, hogy embert ennék, de az is lehet – és amennyit hallottam róla, inkább erről lehet szó -, hogy az említett tanárnő nem brillírozik a kommunikációt illetően. - Nem, valóban nem jogosítja fel. De köztünk szólva… Maya életében igencsak sok változás történt az utóbbi időszakban, és meglehetősen túlterhelt lehet, szóval egészen valószínűnek látom, hogy nem pusztán a barátnője mellett óhajt nem megfelelően kiállni, hanem a benne felgyülemlett feszültségnek is ilyen módon ad hangot. Sóhajtok fel, nekem nem voltak ilyen problémáim, és hiába beavatott Maya évek óta, úgy tűnik, mégis lényegesen nagyobb falat ez most neki, mint amilyen nekem volt már bőven felnőttként. - Természetesen mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy elcsendesüljön ez a dolog… Nem akarok neki hosszútávú problémákat, a giminek nem holnap lesz vége, szóval jó lenne, ha nem lehetetlenítené el a saját életét itt…
Halk szusszanással és egy szelíd mosollyal tárom el a kezeimet a kishölgy véleménnyilvánítási szokásainak megerősítése nyomán, amolyan "hát ez van sajnos"-módon, mert bizony attól, hogy nem feltételezte volna az édesanyja, még biza így van, ahogy felvázolta. - Fogalmazzunk úgy, meggyőztem a kolléganőt, hogy adjon egy esélyt nekem, mielőtt még az igazgatóhoz rohanna az eset kapcsán, hogy ő kezelje azt. Tekintettel arra, hogy MRs. Priest mugl... nincs tisztában mindennel, ami a világunkat illeti, bátorkodtam feltételezni, hogy talán mi könnyebben szót értünk majd a helyzet megoldásában. - Meg egyébként pocsék és múlt századbeli a kommunikációs stílusa is az említettnek, de nyilván ezt azért nem fogom így közölni egy szülő előtt, hiába a mágikus sorsközösség. A kollegiális ugyan úgy dolgozik bennem, főleg így, az iskola falai között ülve este fél hatkor. Nyelvbotlásom és pontosításom közepette költözik egyébként vissza a lelkes derű a borostás képemre, ahogy beszélek. - Ó igen, a változás! Fel akartam én is hozni, nem lehet-e ez a háttérben valamilyen formában, szóval örülök, hogy előkerült. - Ereszkednek meg kissé vállaim, ami a gyerek túlterheltségét illeti. Hát igen, a tanonc lét minden bizonnyal nem épp egy délutáni szakkör leterhelésével bír, már amennyire azt a nagyi szavaiból egykor ki tudtam venni. - Muszáj lesz kezdeni ezzel valamit, mert ha jól tudom, az érettségi alól a képzésük nem mentesít. - Kezdeni és nem kezdenie. Mert szerencséjére nincsen egyedül a dologgal, persze, csak ha partner benne a nő. - Nézze, Miss Sharp... Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet az almát a körtével összehasonlítani, de ugyanabban a sérülékeny időszakban találkoztam a természetfelettivel, mint az ön lánya most. Amennyiben szeretné és beleegyezik, szívesen beszélgetek Mayával mindarról, amin most keresztülmegy. - Ajánlom fel, amiért tulajdonképpen berángattam ide a munkaidőn túl a nőt.
Kezdőlap
