Nem is értem mire ez a sok felesleges cucc. Lehet, hogy egy hét múlva már valami napfényes tengerparton fogom süttetni a hasamat, de a szekrényem mégis tele lesz télikabáttal, sapkával, meg egy rakat sállal. A pénztárcám meg üres, mivel munkám, az persze még mindig nincs. Az üres azért enyhe túlzás, mert az évek során gondoskodtam róla, hogy mindig legyen tartalék, így a fél tucat bankártyámon mindig van annyi összeg, hogy bármi jön is közbe, ne kelljen kétségbe esnem. Persze az tényleg csak vésztartalék, ahhoz csak akkor szabad nyúlni, ha nincs más lehetőség. Következő teendő: keresni kell mindegy milyen munkát. Holnap nekilátok annak is, ma már örülök, ha egyben hazajutok. Összekapartam a mobil- darabokat. Felpillantottam a közelben ácsorgó farkas jelenlétére. Hát mit ne mondjak, ez sem a kedves fajtából lehet, mivel még csak a szándékot se láttam a szemében, hogy segítsen. Mi van ezekkel? Hol van már a segítőkészség, meg az összetartás, és a többi ami régen még számított? ~ Meg se forduljon a fejedben, hogy segítesz. Még véletlenül se. ~ Küldtem felé a kissé morcos gondolatot. ~ Fel sem tudom fogni, hogy egyáltalán létezik nálatok az összetartás fogalma. Beképzelt, önértékelési gondokban szenvedő, egoista banda ~ morgolódok tovább, mialatt egy szatyorba már visszatuszkoltam a cuccokat.
A szitokáradattól, amit az elmémbe kapok egészen meglepődök, de nem idegesít fel, inkább mulattat a dolog. ~ Igen, valahogy úgy. Bár én még csak kezdő vagyok ebben a mókában másokhoz viszonyítva. Azt hiszem simán meg tudnék nevezni két olyan farkast, akik ezen könnyedén túltesznek, meg gyanítom, hogy az általam nem ismert őslakos falkában is van egy pá ilyen jómadár. Ha nem így lenne, akkor nem lennénk itt. Vajon, ha Chicago-ban maradunk, akkor is bekövetkezett volna ez a szakítás? Igen, talán még hamarabb is, hiszen ott volt Tara, és hamarabb összegabalyodtak volna. De elsöpröm a múltra vonatkozó gondolataimat, nem érdemes ezen rágódni. Itt van ez a "mintafarkas" ... ~ Tudja, most nyár következik. Az itt Fairbanksben is roppant meleg. Lesz vagy 30 fok. ~ teszem hozzá, csak hogy érezze felőlem a segítő szándékot, és megértse, mennyire is felesleges most ez a sok frissen vásárolt téli holmi. Biztos új a varosban, s nem is igazán tudja, mit érdemes tennie. Muris, ahogy beraktározott télire.
Kezdő? Miben kezdő, miért, és mégis mivan? Egy pillanatra nézek csak fel rá, aztán folytatom a pakolászást. Nem jellemző, hogy idegen farkasokkal leállok vitatkozni, úgyhogy most sem teszem. Ha valaki ennyire érdektelen, akkor menjen csak tovább és főjön a saját levében, mert ahogy elnézem nincs épp virágos jó kedve, annak ellenére, hogy kioktatott, hogy nyár van vagy lesz és totál fölöslegesen vásároltam be. Persze, de addig fagyjak meg, amíg kegyeskedik az időjárás jobbra fordulni? ~ Igen ám, de ha holnap kitalálom, hogy Oroszországig meg sem állok, akkor ezek jól fognak jönni ~ Felelem ismét gondolatban. Valami szerszám félére bukkantam még fél méterre tőlem. Igazából azt sem tudom mire jó, de Logan azt mondta kell, úgyhogy megvettem. Sosem vonzott, hogy tudjam ezeket a dolgokat, igaz hogy szeretek több lábon állni, és egyedül is megállni a helyem, de van, amit jobb a férfiakra bízni. Végre minden megvan, úgyhogy talpra szökkenek és az ismeretlen nőre bámulok. Húúú. Nem egy törékeny barbibanának néz ki, annyi biztos. A kora is tiszteletet parancsoló, bár ha azt vesszük ő is ugyanolyan ember, mint én vagy mindenki más. - Sajnálom ... - kezdtem , először szólalva meg hangosan. A gondolatátvitelt egyébként sem csípem annyira. Az is olyan rendellenesen természetfeletti. - Még nem igazán szoktam hozzá, hogy errefelé nem igazán segítőkészek az emberek. Mindenki mindenkiben az ellenséget keresi - magyarázom mialatt még mindig a szatyrokkal bajlódok. És hogy bizonyítsam mennyire nem vagyok én ellenség, közelebb léptem hozzá, kiszabadítottam a kezemet, majd felé nyújtottam: - Carmen Valencia vagyok.
Na, ahogy az előbb a szitokáradatra, most a bocsánatkérésre sem számítottam. A magyarázat meg egészen meglepő. Fel is vonom a szemöldökömet, egy pilllantra, aztán lenézek a felém nyújtott kézre, mintha nem is tudnám, mire való a mozdulat. De aztán persze végül elfogadom. - Patrisha Bennett. Szerintem az emberek mindenhol nagyjából ugyanolyanok, Carmen. Az persze más kérdés, hogy milyennek akarnak mutatkozni. És az ellenséget nem csak keressük, hanem meg is találjuk. ~ Néha közelebb, mint számítanánk rá. ~ de ezt az utolsó gondolatot már mentálisan sem osztom meg. Carmen olyan kis ártatlannak tűnik, szerénynek, zavartnak ... de az ilyen álcák mögött szoktak a legnagyobb átverések megbújni. - Carmen, nem tudom, mik a céljaid, de látom frissen érkeztél. Ha elfogadsz egy tanácsot, akkor valóban felpakolsz, és meg sem állsz Szibériáig. Nem tudom, mi lesz itt, de a mostani tudásommal én már egyik falkába se állnék be.
Nem fogok belemenni most az erkölcsi vitákba. Kezd belőlük elegem lenni, pláne hogy léptem nyomon farkasokba botlom, és igazából már ki sem tehetem a lábam anélkül, hogy ne akadnék össze eggyel rövid időn belül. Lehet, hogy elvonulok valami lakatlan-farkastalan szigetre. Hát róla sem sugárzik az optimizmus, az is biztos. - Tudom, ellenség akad mindenhol. De - az összes csomagot ledobtam a földre. Tartogatja a fene. Ha már elkezdtünk beszélgetni, legalább ezeket a vackokat ne kelljen emelgetni. -, azért én pozitívan állok a dolgokhoz. A tanácsa meglepett, de valahogy éreztem rajta, hogy nincs minden rendben. Nem akartam faggatózni, hiszen még öt perc sem telt el, mióta összeakadtunk, de azért érdekelt mire fel ez a nagyon bősz tanácsadás. - Szívesen megfogadnám, de az a helyzet, hogy egyelőre úgy döntöttem, maradok. Viszont ahogy látom, te nem igazán kívánkozol itt maradni. Vagy tévedek? Erősnek tűnt, magabiztosnak és büszkének. Az egész megjelenése tiszteletet parancsoló volt, annak ellenére, hogy nem lehetett idősebb nálam, amennyire meg tudtam állapítani. Mégis, valahogy sokkal fiatalabbnak, gyengébbnek éreztem magam mellette. Bár ez sokszor a nálam jóval fiatalabb farkasokkal szemben is így van. - Megkérdezhetem, hogy melyik falkához tartozol? - Érdeklődtem miközben a kinyírt telefonom darabjaival babráltam. Ahogy elnéztem, ez már újraéleszthetetlen, és még a halál időpontját sem tudom megállapítani, mert hát órám az ugye nincs. Igazán remek.
Hát, ha marad, akkor marad. Csak megvonom a vállam, hogy felőlem aztán mindegy. Én sem akartam erkölcsi vitákat nyitni, csak közöltem a véleményemet, ami szerintem elég jól védhető. Az emberi természet nem változik, nem javul, nem romlik, csupán a közerkölcs és éppen aktuális korhangulat befolyásolja, hogy mi bukkan belőle felszínre. - Nem tartozom egyik falkához sem. Ezt ugyan hivatalosan még nem közöltem Castorral, de ami késik nem múlik. Még az is lehet, hogy csak akkor írok neki erről egy SMSt, amikor már a kocsimban száguldok elfelé a városból. Bár Duncan akár jelezhette is neki. Nem tudom. Nem is érdekel. Nem akarok sem könnyes, sem fröcsögő búcsút venni. - És valóban rövidesen elhagyom ezt a helyet. Csak pár hivatalos ügyet kellett még elintéznem. S most tudatosul bennem, hogy igen, ezeket elintéztem, valóban mehetek, akár most rögtön bepakolhatok az autóba, és leléphetek. Egy kicsit megdöbbent a tény, de egyben fel is szabadít.
Érdekes. Pedig elsőre rögtön rávágtam volna, hogy egy őslakossal vagy dolgom, de mindenképp azt gondoltam, hogy ez a nő itt él egy ideje. De nem vagyok egy nagy ENSZ megfigyelő, úgyhogy a megérzéseimre, na meg az éleslátásomra inkább nem is hivatkozok. Általában szokásom rosszul megítélni az embereket, de ez persze mindig utólag derül ki, amikor már késő nyavalyogni rajta. Eszembe jutott az apám. Róla még így utólag sem tudnék konkrét jellemrajzot adni. Számomra az az ember mindig is egy nagy homályos paca marad. Meg kell hagyni, nem volt túl bőbeszédű. Afféle hidegvérű, tartózkodó, veszélyes figura összkép alakult ki róla így pár perc után. - Eddig sem tartoztál egyikhez sem, vagy már nem? Nem mindegy. Az a helyzet, hogy nem akartam mindent harapófogóval kiszedni belőle, mégiscsak egy vadidegen, de ha már itt tartunk, ha csak egy pillanatra is, de megfordult a fejemben, hogy se kutyája, se macskája, így nem hiányozna senkinek. De a korára való tekintettel, és persze arra, hogy nem akarok bántani senkit, meg én sem akarok kinyúvadni, gyorsan kiráztam a fejemből az őrült gondolatokat. - Ha már úgysem vagy falkatag, mit tanácsolnál azon kívül, hogy húzzak el a városból? Melyik falkához ésszerűbb tartozni? Valamerre csak billen a mérleg ... Minél több véleményt hallgatok meg, annál élesebb képet kaphatok. De ez azon is múlik, hogy egyáltalán mond e valamit, mert ahogy elnéztem nagyon nyomasztotta valami.
Érzem a kíváncsiságát. Szinte odaképzelhetem a kis tapogató gondolatcsápokat az elmém köré, bár mentálisan nem próbálkozik, csapán a belőle áradó érdeklődés érezteti ezt velem. Nem, ennyire személyesen nem akarok belemenni a dolgokba. Ha csatlakozik valahová, úgyis megtudja, ki voltam, és minden bizonnyal kap egy verziót arról is, hogy mért mentem el. Nem lesz az, amit én elmondanék, de ez engem már nem zavar. - A második falkát azért helyezték át ide, mert az elsővel gond volt. És azért éppen arra a falkára esett a választás, mert velük is gond volt. Ez két süllyedő hajó. Rosszul esik kimondani, de így van. Semmi olyasmit nem mondtam, ami nem lett volna más korábbról is nyilvánvaló, vagy ne tudná bárki. De a kérdésnek a második részét eddig nem feszegettük, csupán megjegyeztük néha, hogy itt majd biztosan jobb lesz, már jobb is, és ennyi. De a javulás, lehet, hogy csak időleges volt. Most már nagyon nem fűlik a fogam ehhez a beszélgetéshez tovább. Nem akarom, hogy bennem vájkáljon, még ha nem is vezeti ártó szándék. - Megbocsáss, de mennem kell! Hacsak nem kardoskodik tovább a beszélgetés folytatása mellett, akkor én bizony távozom is.
Semmi olyat nem tudtam meg, amit már ne regélt volna el minden helyi, akivel csak összefutottam. Mindig ugyanazt hallom, és már kezd belém égni az egész. - Remélem azért a pesszimizmusod csökken, ha itt hagyod a várost - mosolygok rá. Amikor menni készül nem tartom vissza. Ha menni akar menjen csak, biztos van rá oka. - Örültem - biccentek felé még mindig mosolyogva, majd a csomagjaimra összpontosítok tovább. Felnyalábolom az egyiket, majd a távozó farkas felé pillantok. Pár gondolat azért megfogalmazódott bennem. Egy; elhagyja a várost, és ettől úgy látszik senki sem tántoríthatja el, ergo nem fog hiányozni senkinek, jobban mondva senkinek nem lesz meglepő, ha csak úgy eltűnik, mivel ha idegenekkel, mint jómagam is megosztotta a hírt, akkor biztos tudnak róla a hozzá közel állók is. Kettő; na az az egyből következik, mégpedig egyenes vonalban. Nekünk kell egy kísérleti alany. De senkit nem akarok megölni, olyat meg pláne nem, aki miatt bajba kerülhetek. Ajajj. Gyorsan pörgettem le magamban a lehetőségeket, de végül úgy döntöttem, hogy nem döntök. Csak teszem, ami épp elsőnek eszembe jut. Carpe diem vérfarkas módra. Még mindig a szatyrokkal babrálva előhúztam a táskámból egy ezüst kést. Ez nagyon nagy vészhelyzetek esetére lapul jó mélyen benne. Óvakodok tőle, hogy használni kelljen. Röpke pillantást vetettem a környezetre. Már beesteledett, de azért még jó páran lézengtek a téren. Nem akartam feltűnést kelteni, úgyhogy lassan a nő után indultam. ~ Még egyszer köszönöm a tanácsokat. Jó utat. ~ Küldtem felé a gondolatokat, és reméltem, hogy nem fordul meg. Úgy tettem, mint aki egyszerűen csak el szeretne haladni mellette, jó másfél méterre kikerülve őt. ~Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom. ~ De ezt már nem hallhatta, csak magamban mantráztam, afféle nyugtatásként. Mikor csökkent közöttünk a távolság, és mellé értem, megpördültem, és ha nem fordult meg, nem számított rá, akkor egyenesen át tudtam metszeni a gerincét.
Még mindig erősen tompa voltam érzelmileg, a világ egy része amolyan jótékony szürke függöny mögött maradt. Ahogy otthagytam Carment, megint indult volna odabenn a mókuskerék a "hol rontottuk el" végtelenített szalag felé, de leállítottam azonnal, és csak azért is Madeirára, a meleg, napsütéses tengerpartra koncentráltam. Igen, ott majd csökkenni fog a pesszimizmusom, ebben én is biztos vagyok. Az utánam küldött gondolatfoszlányra már nem reagáltam. Viszont két dolog tűnt fel. A csaj közeledett hozzám, a holmik viszont garantáltan nem. Egyrészt nem halottam, hogy felemelte volna őket, nem zörögtek, másrészt a szaguk... És akkor érkezett meg az a bizonyos bűntudat hullám hozzám konkrét üzenet nélkül, erősen leárnyékolva, de mégis ott volt. Ez már volt annyira furcsa, hogy beindítson valamiféle gyanakvást, és valóban megfordultam volna, de a mozdulatot csak megkezdeni volt időm. A gerincem mellé ment a szúrás, és a vesém bánta. Felnyögtem, és megrogytam. Persze első gondolat az értetlenség volt, amit ilyen helyzetben nem engedhet meg magának az ember. A második az, hogy ki küldhette, de ez is felesleges még az éles vészhelyzetben. A harmadikkal már sikerült mozgásra bírnom magam, és előrelépni, hogy a kés akkor is elhagyja a testem, ha Carmen nem rántaná vissza, majd befejezni a fordulást. Közben csúszott a kezem a zsebembe a pisztolyért, de nem vesztegettem az időt arra, hogy kihúzzam, simán átlőttem a zsebemet, de természetesen a támadó volt a cél. Nem tudom, megállítom-e vele, de az biztos, hogy a lövés hangja felveri a környéket.
A kezemből indult a remegés, végigfutott a testemen, és szinte lebénultam a sokktól, de egyszerűen nem hátrálhattam vissza, most már nem. Eszem ágában sincs megölni, halálos sebet meg pláne nem szeretnék neki okozni, akármilyen irányba is fordulnak az események. Az utolsó pillanatban feleszmélhetett, de nem tudta teljes mértékben kivédeni a támadásomat. Támadásomat... Jajj, istenem, mit tettem. Lesüllyedtem a szintjükre. De jó cél miatt tettem, nem? Nem akartam rosszat. Neki is jót akarok, valahol az ő érdeke is. Mindenkinek jobb lenne, ha újra ember lehetne, rajta is látszik, hogy szenved, akármi is legyen az oka, emberként mindent könnyebb lenne elviselni. Ahogy próbáltam magam meggyőzni, hogy nem is olyan aljas ami tettem, éles fájdalom hasított a combomba. Nem volt nála fegyver, de a keze a zsebében volt, és ebből a távolságból vaktában leadott lövés is célba talál, pláne, hogy még mindig ott álltam mellette, igaz a kést már kihúztam belőle. Vérzett a sebe, de nem volt olyan vészes, legalábbis nagyon remélem, hogy hamar begyógyul. A véres pengére meredtem, és elfogott a hányinger. A lábamban lüktető fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, mikor a nőre pillantottam. - Sajnálom - suttogtam a semmibe, a kés kiesett a kezemből, közvetlenül Patrisha mellett ért földet. - Sa- sajnálom. - Elkezdtem hátrálni, de megbotlottam valamiben, ami még nem lett volna jelentős, de ahogy próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, a sérült lábamra nehezedtem, elvesztettem az egyensúlyomat, és hátrazuhantam.
Sajnálja?! Ennyi, hogy sajnálja? Egyszerűen nem is értem a helyzetet. De most sem időm, sem kedvem kibogozni a dolgot, mert iszonyatosan fáj a sebem, és egy főtér kellős közepén vagyunk. A másik zsebembe nyúlok, és onnan a mobilomat kotrom elő, de a fegyvert nem engedem el. Bal kézzel kezelem inkább a mobilt, és úgy hívom Jake-et. Nagyon remélem, hogy kicsöng, és ha igen, akkor vázlom a helyzetet. - Hello, Jake, elnézést a zavarásért, Patrisha vagyok. Megtámadott egy idegen vérfarkas a főtéren. Ő hátba szúrt, én lábon lőttem. Azt hiszem, Ön kell ide, mert a lövést többen is hallották. Megvárom a választ, és közben próbálok nem összecsuklani. A seb lüktet, és zsibbad, és szúr, de nem vérzik. Az ezüst egy gyilkos dolog, mert a vele okozott sebek lassan gyógyulnak, viszont elégeti az összes nagyobb eret, mit felsért, így a vérzés egy sima szúrás esetén nem olyan jelentős. Carmenre nem vesztegetek most több szót, de tudhatja, hogy nálam a fegyver. Hogy mért nem az ügyeletet hívom? Mert egyikünk sem fog ebbe belepusztulni, takarítani se nagyon kell, de ha a téren lebzselő pár buzgómócsing hívja a zsarukat akkor mire az őrzők ideérnek egy halom rendőr fog itt szaglászni, és mindnek törölhetik ki az emlékeit.
Patrisha hívása természetesen kicsöng. Az én telefonom valószínűleg még akkor is ki fog csengeni, hogyha az élet már minden formájában eltűnt a Föld színéről. Engem mindig el lehet érni, 7/24-es állandó ügyeletben vagyok egész évben. Gyorsan fel is veszem, mivel kivételesen éppen nyugisan kávéztam az őrsön. A szám nekem ismeretlen (honnan tudja vajon minden egyes vérfarkas a mobilszámom? – a kérdés persze költői), de azért felveszem, és végighallgatom Patrishát, de már a megtámadottnál felpattanok asz asztaltól, és miközben elhaladok Rowen irodája előtt intek neki, hogy szedje össze magát, és jöjjön. Nem érdekelnek a konfliktusai Patrishával, vagy bárkivel. Jön, és kész. - Patrisha, ha tud mozogni, akkor húzódjon kevésbé feltűnő helyre, de maradjon a téren, már úton vagyok. A támadója ott van még? A beszélgetés közben már az autó motorját is beindítottam, és amint Rowen is beült, már indulunk is. Szabálytalanul, vezetés közben is telefonálok, és nem is teszem le addig, míg oda nem érünk a Főtérhez, akkor viszont igen. Szabályosan parkolok, mert akkor nem kell villogó, sem sziréna. Itt már nem kapkodok egyáltalán, nem akarom még jobban felkelteni a figyelmet, bár valószínűleg már majdnem mindegy. - Megkeressük Patrishát, és ha ott van még a támadója, akkor őt is. Bár már valószínűleg lesz, aki bámészkodik, nem akarok a jelenleginél nagyobb feltűnést, úgyhogy ne csinálj műsort! Egyelőre ennyi eligazítás elég lesz, azt hiszem, bár Rowennél sosem vagyok benne biztos, hogy mi elég, és mi nem. Természetesen miért is lenne ott a másik farkas? Még szép, hogy nincs ott, nehogy egyszerűbb legyen a dolgunk… Na mindegy. Foglalkozzunk azzal, aki itt van, úgyhogy inkább Patrisha felé veszem az irányt.
Jake hangja kifejezetten megnyugtatóan hat rám. Amúgy egy ilyen támadás nem verné ki nálam a biztosítékot alapból, ha nem teljesen előjel nélküli, nem egy főtéren történik, és nem lennék már amúgy is egy kissé kikészülve. Amikor Carmen észlelte, hogy telefonálok, és a lövés miatt aggódom, valószínűleg kikövetkeztette, hogy nem fogok még egyet lőni rá, és egyszerűen kereket oldott. - Éppen most lóg meg. - válaszolom a kérdésre. - Behúzódom az óratoronyhoz ... Szerencsére a téren az események hatására nem nő, hanem fogy az amúgy se nagy tömeg. Elballagok a pár lépésre lévő oszlopig, ami legalább pár irányból eltakar a kíváncsi szemek elől. Minden lépés fájdalmas, se ennyit azért még simán kibírok. Mikor meglátom Jake-et kiszállni autóból, emelem a kezem, hogy intsek neki, de amikor Rowent is meglátom, a kezem lekókad. ~ Ó, na hurrá, már csak ő hiányzott ... Itt vannak olyan dolgok az ügyben, amik nagyon nem tartoznak rá, vagyis nem szeretném vele megosztani. Majd meglátjuk, hogyan tudom ezt megoldani.
Éppen a semmittevéssel voltam elfoglalva, na meg az önsajnálattal, mikor megláttam, hogy Jake fővezér jelez, hogy indulunk. Hát persze, hogy azonnal felpattantam, végülis a felettesem, vagy mi. Na jó, nem érdekel, hogy micsodám, de már tényleg nagyon durván untam magam, és mindenfélén agyaltam, amivel fel lehetne dobni a napot. De a mindenféle mostanában kb addig terjed ki, hogy elcsórok egy vattacukrot egy négyéves kislánytól. Mire kettőt pislognék már bilincsben ülnék valamelyik cellában, Sedna néni üvöltene, Jake bácsi meg szigorúan skandálná, hogy enyhe-benyje. A lényeg, hogy eléggé meg van kötve a kezem. Beültem Jake mellé a kocsiba, de a biztonsági övet nem kapcsoltam be. Szóljon csak valamit érte. Ő meg telefonálgat, mert megteheti. - Nagyjából körvonalaznád, hogy mi újság van? - Kérdeztem, miközben letekertem az ablakot résnyire, majd elővettem egy cigit ér rágyújtottam. A szuper-szabályos parkolását nem hagyhattam szó nélkül. - Nem tudom mire ez a sietség, ha dupla annyi időt pazarolsz parkolásra, mint amennyi alatt ideérünk - jegyeztem meg, miközben kiszálltam a kocsiból. A kioktatás persze nem maradhatott el. Csak a szememet forgattam a megjegyzésére. Nem kedveltem a bétát, és ezzel biztos Jake is tisztában volt, különben nem figyelmeztetett volna olyan aranyosan. Követtem a nőstény felé, mikor odaértünk, egy kárörvendő vigyort azért megengedtem magamnak. - Ugye nem fogsz belehalni? - Kérdeztem maró gúnnyal a hangomban. Tudtam, hogy nem fog, de hát a remény hal meg utoljára. Igazából nem nagyon érdekelt, hogy ki támadta meg, az meg pláne nem, hogy mi lesz a sorsa Patrishának, vagy a támadójának.
Rowen mostanában eléggé össze van csúszva, és magába fordult, vagy inkább kicsit magába szállt? Utóbbi kifejezetten jót tenne neki, legalábbis a saját véleményem szerint. Most legalább készségesebben emeli a seggét, mikor menni kell valahová. Eszemben sincs az öve miatt kötözködni, bánom is én, hogyha egy esetleges karambolnál kirepül a szélvédőn? Az nem lep meg, ha megnyugtató hatással tudok lenni másokra, elvégre ez is a munkám része. Nem nyújtom hosszúra beszélgetést, Patrisha válaszára hozzáteszek egy rendben, sietünk-et, majd bontom a vonalat. Miután letettem a telefont, oldalra pillantok egy futó pillanatra Rowen kérdésére. - Természetesen. Ms. Bennett-et megtámadta egy idegen farkas a főtéren. Hátba szúrta, ő pedig lábon lőtte a támadóját. Röviden körvonalazva, megint lehet takarítani valaki után, aki nem fér a bőrébe… Később a parkolással kapcsolatos megjegyzésre elhúzom a szám. - Egyrészt nekem nem kerül hosszú percekbe kivitelezni egy parkolást, másrészt nem akarok szirénát és villogót. Azt meg tudom, hogy Patrishával nem csípik egymást, de nem érdekel. Ki fogják bírni, mert én így döntöttem, és pont. Legalább bámészkodni nem állnak meg a népek. Egyszerűbb dolgom lesz az adminisztrációnál. Látom Patrishán is, hogy nekem még csak örülne, de Rowennek egyáltalán nem. A feltett kérdést megválaszolom én Patrisha helyett. - Nem fog belehalni, és te sem halnál bele, ha viselkednél… Kezd a hócipőm tele lenni a rengeteg problémás vérfarkassal. - Mennyire súlyos a sérülése? Ezt már Ms. Bennett-nek címeztem…
Rowennek inkább nem válaszolok, amúgy is megteszi Jake helyettem. - Egy pár napig nem fogok discoba járni. - felelem egy eléggé fanyar mosollyal. - De megleszek. Persze amúgy sem sűrűn fordultam elő az említett intézményben, de ez most lényegtelen. Viszont az elutazásomat is kénytelen leszek elhalasztani pár nappal, mert így vezetni önkínzás lenne. - Azért is hívtam Önt s nem az ügyeletet, mert gyógyítóra nincsen szükség, a lövöldözést viszont valahogy majd kezelni kell rendőrileg, ... gondolom. Ehhez nem értek, de nem is kell értenem, hiszen nem az én dolgom. Én átadom az információkat, ők meg valamit majd kezdenek vele. Viszont határozottan jó lenne már leülni valahová. Illetve legszívesebben lefeküdnék, de az még odébb van. Bár lehet, hogy állva kevésbé fáj? Nem tudom, még soha nem szúrtak vesén. Volt már egy pár sérülésem, de ez eddig kimaradt az életemből. Viszont Rowen semmiképpen sem tudhatja meg, hogy kiváltam a falkából, vagy hogy Castor és én már nem vagyunk együtt. A legjobb lenne, ha szinte semmit nem tudna meg.
Jake megjegyzésére csak megvonom a vállam, aztán csendben hallgatom őket. Nem tudom mire ez a nagy felhajtás, mert igazából úgy sem kapjuk már el a támadóját, a szuka meg tud magára vigyázni, ezt már tapasztalatból kijelenthetem, egy kis szúrásba nem fog belehalni. Nem mintha meghatna. Sőt. Látszólag mindketten jobbnak látják, ha csak maguk között tárgyalják ki a dolgokat, de ha már Jake mindenhova magával ráncigál, mint egy láncra kötött kutyát, legalább hagy tegyem magam hasznossá. Mostanában ez az opció úgy sem jött össze. A hab a tortán meg az, hogy én is kezdek rájönni, hogy csak toporgok egy nagy kupac trágyában egy helyben, és lapátolom magamra az egészet, amíg totálisan be nem temet. Így belegondolva most elég negatív az életszemléletem. Olyan, mint a szinusz-függvény; egyik pillanatban lent, a másikban fent. - Farkas volt a támadó. - Ez nem kérdés volt. - Ismered esetleg? Pontosan mi történt? Közelebb lépek Patrishához, és lovagias mozdulattal felé nyújtom a karomat, bár még mielőtt kiforrott bennem a szándék, már akkor sejtettem, hogy felesleges mozdulat lesz. - Segíthetek? - Teszem még hozzá érdektelen hangsúllyal, miközben fejemmel intek a nem túl távoli pad felé. - Le kéne ülnöd. Ha elfogadja a karomat, ha nem, én megindulok a pad felé, Jake segítségét hamarabb elfogadja, mint az enyémet, ő majd összekaparja a nőstényt. Közben egy- két járókelő jól megbámult minket, de egyik sem állt meg, csak lassítottak és sutyorogva elhaladtak mellettünk. Ingerenciám volt egyet kettőt lábbal arrébb taszajtani, de Jake őrmester ott lihegett a nyakamba, úgyhogy elnyomtam a késztetést, és visszafordítottam a figyelmemet a sérült nőstényre.
Az élet iszonyú bonyolult, újra és újra rájövök. Ezeket ketten egymás mellé tenni nem okos ötlet, mert úgyis csak bosszantják és utálják egymást. Mit vétettem, de most komolyan? - Rendben, akkor vegye fel ezt, és csak mérsékelten legyen hős… Leveszem a kabátomat, és tartom Patrishának, hogy könnyen fel tudja venni. Így nem látszik a vér a ruháján. Felőlem aztán Rowen is hasznossá teheti magát, amint nem piszkálja a sértettet… Ez akkor is rendőri ügy, ha a jelentésben téves riasztás fog szerepelni. Ebből a szempontból tulajdonképpen Rowen nem rossz partner, mivel beavatott, és az az érdeke, ami nekem is. Patrishának bólintok. - Nem lesz gond. Írunk egy jelentést, amiben nem lesz semmi. Mindenesetre a megérzéseim most is tökéletesen működnek. Nem tudok semmit, csak azt, hogy ne ajánljam fel, hogy hazaviszem. Akkor az irányt az egyetem felé fogjuk venni… Szinte meglepődöm, amikor Rowen normálisan és konstruktívan szólal meg, így aztán nem is szólok közbe, hagyom beszélni, és csak akkor mozdulok, hogy segítsek a nőnek, ha ő nem fogadta el Rowen felkínált karját, aminek nem örülnék. Ha fegyverszünet, akkor mindkettőjüknek kutya kötelessége részt venni benne. Ha egy ilyen fickó erőt vesz magán, és zsaruként viselkedik, akkor Pat kezelhetné úgy. - A kocsiba ültessük be, akkor egy darabig nem kell újra mozognia. Megfelel, Ms. Bennett? Csak azért kérdezem, hogy ne érezze úgy, hogy a feje fölött beszéljük meg mi legyen vele, egyébként hagyom Rowent beszélni, és segíteni.
Rowen hozzáállásán egészen meglepődöm én is, és még egy mosolyt is megeresztek feléje. Aztán leveszem a két helyen is kilyukadt kabátomat, és felveszem Jake-ét. - Köszönöm! Elrendezem magamon a holmit. Összevérezni már nem fogom, mert a seb az ezüstnek köszönhetően alig vérzik. De még napokig érezni fogom, és hátráltatni fog mindenben. Nem repesek a boldogságtól. - Nem ismertem korábbról, de bemutatkozott, mint Carmen ... Carmen ... a fene, elfelejtettem! Szerintem kóbor, és most érkezett, de ha esetleg hozzátok tartozik, akkor meg ... - Rowenre pillantottam - ... hát kissé problémás. Itt szambázott egy csomó szatyorral, elejtette őket, aztán rám förmedt, hogy mért nem segítek felszedni őket. Aztán bocsánatot kért, kérdezett párat a falkákról, elköszöntünk, aztán utánam iramodott, hátba szúrt. Én meglőttem, ő megint bocsánatot kért, aztán átesett a saját szatyrain, és elfutott. Széttárom a két kezem, és megrázom a fejem, jelezve, hogy ez így nekem inkább kabaré, mint orvtámadás. A jó ég tudja mi volt ez. Először tiltakozni akarok az ellen, hogy a rendőrautóba üljek be, mert ha azzal megyek haza, akkor itt hagyom a saját kocsimat, és gyalogolhatok majd vissza érte. De rájövök, hogy ha még béta lennék, simán leküldhetnék érte valakit, szóval nem szólalok meg. Egy újabb mosollyal elfogadom Rowen kezét, és elindulok a rendőrautó felé. - Köszönöm! Kicsit valóban rátámaszkodok, mert így kevesebb súlyt kell viselnie a szintén átszúrt hátizmaimnak. Én nem kedvelem a fickót, de mindenkit a cselekedetei szerint ítélek meg. Ő most jó fej, én sem leszek bunkó.
Valami nem ideillő csapta meg az orrom. Aztán levándorolt a tekintetem... Hallgatom a tömör összefoglalót, de közben azzal voltam elfoglalva, hogy valahogy levakarjam a kutyaszart a cipőmről. Biztos akkor léptem bele, mikor Jake nagyvezírrel átkajtattunk a főtéren. A franc essen bele a sok kutyasétáltató pupákba, aki nem tudja eltakarítani a dögök mocskait. - Carmen? - Egy másodpercre felnéztem Patrishára, aztán visszatértem a projektemhez. - Nálunk nincsen semmilyen Carmen. Asszem. Mikor végigért a beszámolóval elröhögtem magam. - Szóval egy zakkant libát keresünk. Elintézhette volna a bétát, végülis a meglepetés ereje megvolt, akkor mi a pokol tartotta vissza, hogy befejezze, amit elkezdett? Még tisztán emlékszem, mikor én támadtam rá a nőre, de akkor azért az esélyek felé billentek. De ha már valaki rátámad, és meg is sebzi, utána pedig elrohan világnak, hát annak annyi értelme van körülbelül, mint halottnak csókot adni. - Ez egy vicc - jegyzem meg végül, mikor belém karol. - Legalább a vezetéknevét kapard elő az agyadból, azzal legalább mennénk valamire. Beültettük a kocsiba, de mielőtt beszálltam volna újabb cigit vettem elő. Ha már jó arcot kell vágni ehhez a nőhöz, legalább hagy gyújtsak rá, mielőtt beszállok vele egy kocsiba. - Le tudod írni hogy nézett ki? A kocsi tetejére könyököltem, és érdeklődve figyeltem elő tud e hozakodni valami használhatóval. Végül Jakre néztem, és kezemmel intettem a kocsikulcs felé. - Én vezetek. Te vigyázz a nőre. Egyébként sem díjazom a vezetési stílusodat. Tényleg nem csíptem, meg egyébként is; a vezetés megnyugtat. Alapból a tököm tele volt már az elmúlt pár nappal, ne kelljen még az anyósülésen ücsörögnöm.
A köszönetre csak biccentek, hiszen igazán nincs mit megköszönni. Inkább átveszem a lyukas, véres kabátot, és úgy hajtom félbe hosszában, hogy a lehető legkevésbé látszódjon rajta a vér, csak után terítem a karomra. Úgy tűnik, kicsit normalizálódik a helyzet, mert Rowen ajánlja, Patrisha meg elfogadja a segítségét. Nahát, még a végén kiderül, hogy párszáz év alatt tényleg felnőnek a vérfarkasok is… Gondolkozom egy kicsit, de Carmen nem rémlik nekem a falkákon belül. Ettől még lehetett falkatag, elvégre temérdek álnevet használnak, ami annyira nem is meglepő. Rowen megjegyzése csak megerősít az első következtetésemben. Mindenesetre a támadó a leírás alapján igen zavartnak, vagy legalábbis kissé bolondnak tűnik. Remek… nincs elég megoldanivaló így is. Aztán a korábbi elégedettségem is szenved némi csorbát. - Rowen, a stílusod… Amíg szolgálatban vagy, addig tartsd magad az előírásokhoz… Ha nem lesz udvarias, egyszer teljesen biztosan nyakon vágom. És ha csak úgy szimplán nem elég, akkor fogok egy feszítővasat, hogy a kemény vérfarkas-feje is megérezze… Mivel a kocsinál Rowen rágyújt, egyelőre nyitva hagyom a hátsó ajtót is, hogy járhasson a levegő, míg nem indulunk. Viszont így még beletelik egy kis időbe az indulás. Sóhajtok egyet, és Rowen megjegyzésére biccentek. Minden apró-cseprő szarságból nem csinálok vele hatalmi vitát, mert egy nap alatt belefáradnék az életbe is. - Majd ha befejezted a bagózást. Rohadt büdös tőle a kocsi, úgyhogy ne füstöld még jobban tele… Utána Patrishával foglalkozom. - A fegyvere ugye magánál van még? Ha igen, akkor nyújtom érte a kezem, és ha megkapom, kiürítem a tárat, ellenőrzöm, hogy a csőben se maradjon golyó, csak aztán adom vissza a tulajdonosának, külön-külön. Én elhiszem, hogy jól kezeli, de most nem fog kelleni… - Maradt valami a helyszínen, ami feltűnő lehet egy ilyen helyen? Tudomisén, nagy vértócsa, egy levágott ujj, hulla, gazdátlan cuccok, mert mintha szatyrokat is említett volna Patrisha, és ha már leszúrták, akkor lehet szó a késről is. Korábban, rögtön az elején meg kellett volna kérdeznem, de nem koncentráltam eléggé. Az agyamra mennek ezek a farkasok… Macerásbbak, mint két rivális banda.
Mivel jelenleg együttműködünk egy közös probléma megoldásában, és én nem vagyok Rowennek a főnöke, így nem zavartatom magam a stílusa miatt. - Azon vagyok, hogy eszembe jusson, de igazából már akkor sem érdekelt igazán, amikor bemutatkozott ... Na, bezzeg, ha tudtam volna, mi következik utána, biztos megjegyzem. De Rowen kérésére egyetlen pillanat alatt átnyomom a fejébe a nő képét, hadd legyen egy kicsit csendben. Az autóba ülni kényelmetlen, mert alacsony az ülés, de némi fészkelődés után találok megfelelő pozíciót, és csökkennek a fájdalmaim egy kicsit. Elég morcos képet vágok arra, hogy Jake lefegyverez, de engedelmeskedem. Azért ez egy eléggé necces szituáció, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy Rowennél viszont töltött pisztoly van, és már csak Jake őrzői tekintélye véd engem, semmi más. A lövedékekekt viszont nem tudom így átvenni, csak ha egy zsebkendőt nyújtok értük. Vagyis tudnám, de nem vágyok újabb égési sérülésekre. - Otthagyott mindent, a szatyrait, és a kést is. A kés az egyik táska mellett landolt, és utána berúgta alája, ahogy hátrált, szóval nem látszik ki, azt hiszem. Ott van. - mutatom az irányt. Még senki nem nagyon környékezte meg, remélem a tűzszerészeket sem riasztották egy elhagyott gyanús csomaghoz ... - Valami spanyol neve volt, ami egy város ... és egy tartomány is ... Tudom, hogy automatikusan beugrott egy pár kép onnan ... Tengerpart ... Na, ezzel nem jutok előbbre, elég sok tengerparti tartománya van. Fújok egyet. Aztán beugrik a kép, és az is, hogy milyen emlék kötődik hozzá, egy majd 150 évvel ez előtti utazás ... - Valencia. Carmen Valencia. - jelentem ki diadalmasan. - Persze gondolom álnév ...
- Szerinted miért állok itt a kocsi mellett, poénból? - Mutatom fel a füstölgő cigit jelzésképpen, hogy nem szálltam be, ergo nem lesz büdös, úgyhogy felesleges stresszelnie magát minden apró megmozdulásomon. Személyleírás helyett kaptam egy teljes képet. - Nagy kérés lenne, hogy ne mássz bele a fejembe? - Förmedtem rá ingerülten, miközben beleszívtam a cigibe, és próbáltam felidézni a nő arcát, de nem volt ismerős. - Nem ismerem - jelentettem ki vállat vonva. Egy kósza vigyor azért átvillan az arcomon, amikor Jake elveszi Patrishától a fegyvert. - Ne legyél morcos angyalom, ma már úgy sem lesz rá szükséged. De azért valamilyen szinten jó érzéssel töltött el, hogy nálam viszont ott a fegyver, nem mintha használni akarnám, de a fölény megvolt, az meg már bőven sok. Mindent otthagyott? Ennyire nem lehet amatőr valaki... Abba az irányba nézek, amerre mutatott. - Te hozzáértél a késhez? - Elnyomtam a cigit a kocsi kerekén, majd elpöcköltem a susnyásba. - Voltak tanúk? Látta valaki, hogy mi történt? Attól függetlenül, hogy nem hívta senki a zsarukat, még lehettek szemtanúk. És abból még elég sok kellemetlenség származhat. De legalább most már van egy nevünk, még ha nem is az eredeti. Na meg egy kés. Miután megkaptam a válaszokat, Jakehez fordultam. - Maradj itt vele, majd én visszamegyek. Ha rábólintott, ha nem elindultam a helyszínre, hogy megkeressem a kést. Ott volt, ahol mondta, és valahol csodálom, hogy még senki nem nyúlt a csomagokhoz. Belenyúltam a szatyrokba valami használható után kutatva. Westmoreland már azért szívrohamot fog kapni, hogy nem szabály szerint kezelem a bizonyítékokat. Csak az a bökkenő, hogy már akkor felrúgtuk a szabályokat, amikor megtudta, hogy Patrisha hívta. Onnan már édes mindegy mit csinálunk, mert a jelentés semmiképpen nem fogja a valóságot tükrözni. Akkor meg szarok a szabályokra. Találtam egy bizonylatot, kártyás fizetésről. Elővettem a zsebemből egy zacskót, és a kést beledobtam, de arra azért ügyeltem, hogy ne érjek hozzá, majd a papírfecni is ment egy másikba. Végül fogtam az egész adag cuccot, majd szatyrostól, késestől visszacsörtettem a főnökúrhoz, és a lába elé hajítottam a csomagokat. A bezacskózott cuccokat felraktam a kocsi tetejére. - Mást nem találtam. Nem értettem mire ez a nagy felhajtás; Patrisha él, rendben lesz, és ha akarja akkor majd megtorolja a falkája, vagy az Alfája. Miért kell ebbe nekünk beleavatkozni?
Patrisha jól viseli Rowent, bár gondolom ez nekem is szól, ami kedves tőle. Tényleg rendesek, hogy megpróbálják elviselni egymást, még akkor is, ha ez csak átmeneti, és csak azért van, mert itt állok én is a közvetlen közelükben. Mondjuk arra azért én is kíváncsi lennék, hogy nézett ki a támadó, úgyhogy majd ha végre a társam egy kicsit visszafogja az arcát, akkor rákérdezek újra. - Rowen! A minimális tiszteletet megkövetelem, úgyhogy vegyél vissza! Akkoris a főnöke vagyok, hogyha gyűlöli. Mikor ráförmed Patrishára én már csak lemondóan sóhajtok egyet… Komolyan mondom, hangfogót kéne szerelni a pasasra, és akkor egyszerűen kikapcsolhatnám a hangot, ha megunom az állandó fegyelmezést. Hogy a nő morcos a fegyver miatt, az nem hat meg, a kocsira támaszkodó zsaru megjegyzésére viszont felnézek, hogy elkaphassam Rowen pillantását. - Nem kell aggódnia, Ms. Bennett. Nem lesz szüksége a fegyverre. A nyomozó a saját életével felel a magáéért… És ezt nagyon komolyan gondolom. Ha nem védi meg, vagy ha ő maga emel rá kezet, esetleg fegyvert, akkor itt helyben lelövöm Rowent, és garantáltan nem fog felépülni a sérüléséből. A kijelentés komolysága egyértelmű lehet mindenkinek, de főleg a nyegle, és morcos zsarunak. Mikor kiürítem a pisztoly tárát, már látom, hogy ezüst golyókkal van töltve, úgyhogy azokat a saját zsebkendőmbe csavarva adom vissza. Most hagyom, hogy Rowen kérdezzen, nem akarom teljesen minden mozdulatát és szavát megszabni, mert akkor tuti megőrül a semmittevésben, és nekem nem ez a célom, csak az, hogy ne csináljon zűrt. Egész sokat tudunk már ez egyelőre azt hiszem elég is lesz. Nem szívesen hagynám kettejüket magukra a kocsinál, úgyhogy csak biccentek Rowennek, mikor közli, hogy majd ő… Az utasítás-osztogatást majd az őrsön megbeszéljük, úgy kb ezredszer… Még egy pár pillanatig figyelem a társam, ahogy távolodik, aztán fújtatok egyet, és inkább Patrishával foglalkozom. - Ha visszajött, elvisz minket az egyetemhez, onnan előreküldöm a kapitányságra, és én bekísérem magát, ha így megfelel… És ha úgy kényelmesebb, nyugodtan le is feküdhet. Persze az autó hátsó ülése nem egy franciaágy, de meg lehet oldani. Mikor a csomagok a lábam előtt landolnak, meglehetősen morcosan nézek a visszaérkező zsarura. - Rowen! Megőrülök tőled, próbálj már meg viselkedni… Nem hiszem el! A gyilkosságok után én buliztam ki, hogy maradhasson, és rúghatom majd ki azért, mert képtelen egy csepp tiszteletet tanúsítani a főnöke irányába? - Pakoljunk be a csomagtartóba, és menjünk. És fel is kapom a csomagokat a földről. Egyelőre mindent berakunk a kocsi hátuljába, aztán majd később átnézem én is, mi van bennük. Utána odadobom a slusszkulcsot Rowennek, és beülök a kocsiba.
Kezdőlap
