- Nagyon kíváncsi vagyok rájuk! Az a baj, hogy eddig akármikor voltam itt, nem nagyon volt lehetőségem körülnézni, így nem mondhatnám, hogy túl jól ismerem a lovakat. Noël lovát viszont mindenképpen szemügyre fogom most venni – döntöttem el, és ajkaimon megjelent egy mosoly is mellékelve. Nem, nem akartam elvinni lovagolni, csak megnézni magamnak, habár volt egy olyan érzésem, hogy tőlem nem sajnálná az állatot. Eddig úgy jött le, hogy még mindig eléggé fontos vagyok neki, úgyhogy, ha megkérném, akkor biztosan megengedné nekem, hogy felüljek a hátára. Oké, hogy még a tulajdon vérének sem hagyja, de szerintem én teljesen más kategóriába tartoztam. Még az is lehet, hogy a közeljövőben bepróbálkozom majd nála a dologgal kapcsolatban. Miközben figyeltem a két közeledő alakot az ablakon át, ezerrel pörögtek az agytekervényeim. Nem tudtam, hogy ki lehet a pasas és Rose vajon miért hozta ide. Igazából mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy egyáltalán nem örültem a jelenlétének. Hogy miért? Ez egészen egyszerű. Azért, mert különösebben nem bíztam az idegenekben, főleg nem azokban, akik akkorára nőttek, mint egy szekrény. Nem lehetett véletlen, hogy pont most alakult úgy, hogy vele jött. Itt volt két magányos farkas, nekem pedig valahogy kezdett szöget ütni a fejemben, hogy mi lehet a céljuk. Egyáltalán nem voltam elragadtatva tőle, hogy őszinte legyek. - Hát, lehet, hogy tényleg az lenne a legjobb alá. Az legalább biztosan elbírná… - viccelődtem én is tovább Aiméevel. Azt gyanítottam, hogy különösebben ő sem örült a váratlan vendégnek, de hát az élet nem lehet mindig olyan, mint amilyenre mi akarjuk, úgyhogy inkább csak halkan kuncogtam és örültem, hogy sikerült ilyen szinten elengednem magam a másik nőstény előtt. Most együtt kellett szembenéznünk az úgymond ellenséggel, úgyhogy nem is baj, hogy nem akartuk átharapni egymás torkát. Rose normálisnak tűnt, de mégis gyanúra adott okot, hogy nem csak magát hozta, ahogyan ígérte, illetve, ahogyan megbeszéltük. Most mondjam azt, hogy nem szeretem a meglepetéseket? Mert különösebben tényleg nem rajongtam ám értük! Csak mosolyogva biccentettem egyet, és követtem a lányt egészen az ajtóig, ahol hamarosan már ténylegesen is szembenézhettünk a két érkező farkassal. Legalább annyira óvatos voltam, mint a hím, úgyhogy az én pajzsom is fel volt húzva. Nem igazán örültem volna neki, ha olyan vagyok előtte, mint valami nyitott könyv. Közben megtörténtek a bemutatkozások, és megjegyeztem, hogy a továbbiakban Aiméet Sophienak szólítsam. Úgy gyanítottam, hogy nem lesz egyszerű feladat, de hát csak meg tudom oldani, vagy nem? Azért annyira ostoba nem vagyok, hogy lebuktassam, ha már ezen a néven óhajtott mozogni a mai nap alkalmával. Azt is tudtam egyébként, hogy jelenleg nem ezen él a városban. - Te ismered őt? – kérdeztem immár Rosetól, láthatóan meglepetten. Talán nem kellett volna elszólnom magam, hogy én is, de mit számít ez most? Nem hinném, hogy bármelyik falka számára is fontos lenne, hogy én kit ismerek, és milyen kapcsolatban vagyok az illetővel. Vagy rám van szükségük, vagy nem… Bár, jobban belegondolva az is igaz, hogy simán tekinthetnek minket egymás gyengepontjainak, és akkor viszont nagy bajban lennénk mind a hárman. Nem, ez nem történhetett meg, úgyhogy hamar össze is szedtem magam, hogy maradjon csupán a meglepettség az arcomon, sőt, már az se nagyon. Végül is, ismerhetem én csak úgy is, nem? - Értem… csak azt hittem, hogy lányos nap lesz… - tettem még hozzá. Nem akartam goromba lenni, vagy ne adj isten megsérteni a hímet, de akkor is valamiért a jelenléte óvatosságra intett, és az már régen rossz, mert alapvetően nem szoktam rosszat feltételezni másokról, csak nagyon ritkán. Ez most nagyon ritkán alkalom volt a javából. – Ha már itt vagy, akkor nem hiszem, hogy feltétlenül el kéne menned – mondtam a férfinak, bár még mindig úgy voltam vele, hogy talán jobb lenne, ha tényleg a távozás mezejére lépne. Rosetól egyáltalán nem tartottam, de a férfitól már igen. Nem tudtam megállapítani sem a korát, sem mást, ami még inkább aggodalommal töltött el. Ha valaki titkolózik, az jót már nem jelenthet. Az már mellékes, hogy az én pajzsom is fel volt ám húzva. Egyébként, amíg feltehetően Rose vőlegényéről beszélgettek, addig én csendesen álltam, és próbáltam összerakni az információmorzsákat egy kerek, értelmes egésszé. Úgy látszik, hogy itt egy kicsit összegabalyodtak a szálak, és ez csakis bonyodalmakkal járhatott együtt. Nem mondhatnám, hogy különösebben repestem tőle, de attól még az arcomon ott virított egy mosoly, mert miért is ne? Alapvetően jó kedélyű szoktam lenni, és Rose is annak láthatott, úgyhogy nem akartam csalódást okozni. - Támogatom az ötletet! – csaptam le gyorsan a lehetőségre, mielőtt még esetleg elszabadulnának az indulatok. Már, ha jól sejtettem, hogy merrefelé tartunk. – Úgyis az előbb jegyeztem meg, hogy mennyire kíváncsi vagyok a lovakra! – mondtam, miközben kicsúsztam Aimée válla és az ajtófélfa között, egyenesen az erősödő napfényre. – Mondja, a Balázs milyen eredetű név? – érdeklődtem kíváncsian, odafordulva a hímhez. Igyekeztem oldott lenni, és ha már itt volt, akkor beszédbe elegyedni vele, még ha mindez csak minimális szinten történik is meg.
-Akkor épp itt az ideje bepótolni! –feleltem a lánynak, mielőtt még ajtót nyitottunk volna. Viszont azt díjaztam, hogy a leendő sógornőm is vevő a hülyeségre! Meg hogy nem akad fent a Sophie-n… Bár amúgy is, van olyan, aki még mindig a születési nevét használja? Na ugye! Noël, Cédric, Rust… Théokám, látom, azért te se szarozol az álnevekkel, ahány ismerősöddel találkozok, mindegyik más néven ismer téged… Még jó, hogy egyszer kifaggattam, hogy milyen neveken futott az elmúlt 300 évben, mert lennének ciki értetlenkedések. -A-a, most épp nincs, nem olyan rég közbejött valami elintézni valója. Bár nem tudom, meddig tart elrendeznie, bármelyik percben visszaérhet. Ha mázlitok van, akkor lehet, hogy még vele is találkoztok. –feleltem a vörösnek. Azon, hogy Faye-t meglepte a tény, hogy Théo Rose-t is ismeri, különösebben nem akadtam fent, biztos csak egy kis féltékenykedés dolgozik benne. Hogy a csajos programhoz meg Balázs is csatlakozik, hát istenem… -Ne aggódj, engem nem zavarsz. Amúgy meg ne szívd mellre, de idegeneket nem szívesen engedek ki egyedül lovagolni. Részben a lovak miatt, részben pedig, mert amíg nem tudom, a másik mennyire képzett meg ismerős a terepen, jobb, ha van vele valaki, ha esetleg valami baj történne. Ha a „kedves ismerős” egészen véletlenül nem adóellenőr, vagy valami hasonló, akkor különösebben nem zavar. Bár azon még mindig aggódtam picit, hogy melyik ló fogja elbírni… -Bizony! –feleltem a lány szavaira, s kissé ki is húztam magam büszkén a mondandója hallatán- Aztán remélem, csupa jót, különben nyakon csapom, ha hazaér! –tettem hozzá vigyorogva. Miután elregéltem, hogyan élt emlékeimben az én mon chérim, csak kíváncsian várom, hogy mit felel a lány válaszul. Bár nem vette valami bőbeszédűre a figurát, azért a szemöldököm egy kissé felszökött meglepetésemben. -Elég régen. Szóval a vőlegényed… -jegyeztem meg, és egy kissé elbizonytalanodtam. A szag, az energia és a kisugárzás alapján rohadtul ismerős volt, mégis… az, akit én ismertem, aki csak úgy szó nélkül ott hagyott egyik napról a másikra, mert félt az elkötelezettségtől, abból valahogy nem nézem ki, hogy most meg házasodni készül. Lehet, hogy csak összekeverem valakivel? Vagy ennyire megváltozott volna az idő folyamán? Lehetséges. Mindenesetre egy próbát mindenképp megér, hogy utána szaglásszak, pláne, ha a városban van. Tovább nem is faggattam a csajt, ha már ennyire titokzatoskodik, gondolom úgy se tudnék sokat kiszedni belőle, amúgy meg csak kár gerjeszteni a feszkót, baráti hangulatban kellemesebb a lovaglás, mint puskaporos állapotokkal, nem igaz! -Oké, akkor kövessetek, kérlek! Az istálló arra van! –biccentettem a fejemmel a másik épület felé, majd bezártam magam mögött az ajtót, zsebre vágva a kulcsot. -Alapvetően a tesóm intézi a lovarda működését, én csak besegítek neki, de ha már így alakult, hogy idejöttetek, ő meg épp nem ér rá, akkor ne várjatok hiába –felelem Balázsnak- A bérlés részt letudjuk, az anyagiakat meg majd vele rendezitek, abba nem szoktam belefolyni. Na jó, legyünk őszinték, Théo se rajongott a gondolatért, hogy a pénz közelébe engedjen. Lehet, hogy az a pár múltkor számla az oka a nagybevásárlás után, ahogy ideértem? Nem tudom, miért akadt úgy ki rajta, csak kicsit kipofoztam a házat. -Ezt nem beszéltétek meg korábban? –néztem vissza a férfira, útban az istálló felé- Na mindegy, akkor majd utólag, elég soktényezős a dolog, mennyi időre, hány ló, melyiket, meg társai, én sose rajongtam a matekért. Útban az istállóhoz még elhaladtunk a rohadó alvázú, rozsdás, sofőr-ülés, ajtó és tető nélküli kispolski cabriom mellett. Tudom, Théo nem rajongott a gondolatért, hogy ennyire szem előtt van, de basszus… ha nem dobbantott volna, akkor én mentem volna el csavarogni egyet, ha másért nem, akkor Alexhez, műszakiztatni… Az istállóba belépve lassan végigsétáltam a boxok között, ahogy a lovakról duruzsoltam. -Szóval… Az a fekete szépség, ott, ő sajnos nem lovagolható, a fekete-fehér foltossal pedig én lovalogok ki, de még így is van 4 másik, akik közül választani lehet. Étoile, Sheera, Caprice és Titusz. Tudom, nem valami nagy választék, de ez van, ezt kell szeretni. Faye, ha megengedsz egy tanácsot, akkor hozzád szerintem Étoile illene. Szóval, melyikeket szerszámozzam fel? Többiek?
Igyekszem én is kicsit lazább lenni, de nem nagyon tudok elvonatkoztatni attól, hogy Balázs a felettesem, vagy micsodám a falkában, és még csak véletlenül sem akarom átlépni nála azt a bizonyos határt. - Ööö... nem igazán... - felelem kissé zavartan. Amúgy sem vagyok egy nagy film rajongó, szóval az említett páros filmjeiből jó, ha láttam egyet vagy kettőt. Nekem nem igazán jött be, szóval gondolom pont azt a részt is kihagytam, amiben a korábban említett mondat is elhangozhatott. Végül odaérünk, lezajlik a bemutatkozás és minden egyéb kötelező kűr. - Érdekes, a bátyád, mintha más nevet említett volna. - jegyzem meg Sophiera pillantva, majd egy félmosolyt is megeresztek. - De lehet tévedek. - vagy nem. Ezzel kapcsolatban majd lesz mit mondanom még Balázsnak, de nem itt és most, majd később, nyugodtabb körülmények között. Faye kérdésére a nőstényre nézek. - Igen, már elég régen. - pontosabban elég régen találkoztunk egyszer, azóta meg még egyszer, szóval alig valamicske volt az ismeretségünk, de azt hiszem ezt most nem állok neki ecsetelni. Rust majd elmeséli, ha akarja. - Oh... hát... reméltem, hogy nem gond, ha eggyel többen vagyunk. Rust azt mondta bármikor, bárki jöhet, szóval... hát most már ez van. - nem tudom miért olyan nagy dolog, hogy Balázs is itt van, egyelőre senkit nem evett meg, de még csak meg sem kóstolt, kedves volt és udvarias, és tulajdonképpen alig ismerem Fayet, noha nagyon szimpatikusnak találom, a másik nőstényről viszont egyik sem volt elmondható. Ennek pedig egészen egyszerű oka van. Feltehetően Jesse után érdeklődik, de nem mondta meg honnan ismeri, nem mesél róla, vagy a múltról semmit, nem kezd el merengeni, kérdésemre kitérő választ adott. Ez pedig mind elég ahhoz, hogy azt feltételezzem, vagy rossz akarója a kedvesemnek, vagy egy numera csaj a múltból. Ha rossz akarója, akkor már elásta magát a szememben, ha pedig a másik eshetőség áll fent... az meg egyszerűen nem érdekel. Majd másfél évszázada van velem Jesse, értem hagyta el a falkáját, az apját, megkockáztatva ezzel azt, hogy Richard mindkettőnket megöl. Elhagyta a családját, az övéit értem, most is velem van, hozzám kötődik a farkasa, hiszen az övé az enyém, ahogy én az övé. Nem sokára itt az esküvő, tehát teljességgel nem tud érdekelni, ha a második eset áll fent. Ha pedig valaki olyan lenne, akinek nincs titka a múltból vele... akkor az nem így viselkedne. Átterelődik a szó arra, hogy akkor irány a lovak és a lovaglás, én pedig hallgatom csendben a beszélgetést, hogy milyen eredetű a Balázs név, vagy, hogy mennyi az annyi, meg, hogy melyik ló melyik. Nincs mit hozzátennem a témához. Csörögni kezd a telefonom és a kijelzőt meglátva kissé összeszaladnak a szemöldökeim. Balázsra pillantok. Semmi köze nem lenne alapesetben ahhoz, hogy ki hív, de most talán mégis. ~ Brad az, ezt felveszem. ~ küldöm felé a gondolatot és remélem, hogy annyi rés azért van a pajzsán, hogy ezt "meghallja" - ha nincs akkor majx csak úgy a semmibe küldözgetem az üzimet -, és ezzel egy időben a lányok felé fordulok. - Bocsánat, munkaügy. - mosolyogtam rájuk, majd kellően távol mentem, hogy beszélni tudjak a másik vezető testőrrel. Nem beszélünk egymással túl sokáig, mikor leteszem a telefont, visszamegyek a társasághoz, de még mielőtt odaérnék, már Balázs felé koncentrálok újra. ~ Brad azért hívott, mert most ér rá arra, hogy az Upperben feltérképezze , hogyan lehet az új rendszert kiépíteni. Öt perccel ezelőttre rendelt oda. ~ nagyjából mire visszaérek a társasághoz, addigra fejezem be a mondatot gondolatban. Magyarán mennem kell és ha bár az itt létünk is fontos, az Orfeum után az Upper helyzete is az. Az meg egy mellékes, hogy a hely az enyém. - Rettentően sajnálom, de el kell mennem, muszáj bemennem a munkahelyemre. Ti azért érezzétek jól magatokat. Faye, később felhívlak. Kellemes lovaglást! - mosolyogtam a társaságra és elindultam visszafelé az úton, amin idáig jöttünk, hogy egyenesen az Upperbe menjen, közben pedig hívtam magamnak egy taxit.
//rettentően sajnálom, hogy csak most írtam remélem folytatjátok a játékot, elvégre a jelenlétem nem volt célja a játéknak, csak ürügy a karakterek közös találkozására ^^ további jó játékot nektek és köszönöm az eddigieket ^^ //
Duane barátnője, Judy ki akarta próbálni a lovaglást. Nem, nem abban az értelemben, ahogy a hálóban szokták. Azon már túl vannak. A lány mindig érezte a természet erővonalait, a környezet és az állatok életerejét. A lovakban különösen nagy életerőt látott, de még soha nem ült lóháton. Őrzőként talán kockázatos volt elmenni egy olyan lovardába, amit vérfarkasok üzemeltetnek, de nagyon sok jót hallott róla és Judy számított arra, hogy itt az ügyfelekkel normálisan foglalkoznak akkor is, ha esetleg megérzik, hogy Őrzők. Ugyanis azt is érezhetik majd, hogy a páros nem kémkedni megy, hanem valódi lovas élményeket szerezni. Duane-t nem érdekelte ennyire az, hogy nyeregbe üljön és vágtázzon, de természetesen elkísérte Judy-t. Az összhang szinte vágható volt közöttük. Nem mindenben értettek egyet és az érdeklődési körük sem egyezett teljesen, mégis harmonikus volt a kapcsolatuk, kölcsönös elfogadáson alapult. A tanárnő a lovardában beszélt az illetékessel és az egyik ló mellett ki is kísérték a futtatóhoz. Duane pedig a kerítésre támaszkodva, tisztes távolból nézte, ahogy imádottja, a mágusnak képzett Judy ügyesen felkapaszkodik a nyeregbe. Elmosolyodott, ahogy nézte az első lépéseket, hogy miként vezetik a barátnőjét lovon körbe és körbe. Egy Titusz nevű, szépen ápolt barna paripa kapta a megtisztelő feladatot. Judy rendkívül mélyen tisztelte az életet és Duane tudta, hogy ezt a ló meg fogja érezni. Már ahogy a nő nézett a paripára, az is magáért beszélt. A kubai innen a kerítés szélétől akarta végignézni az első lovaglást. Egy fehér ing volt rajta, mellközépig kigombolva, barna bőrmellénnyel, alul világosbarna vászonnadrág és sötétzöld, fehér fűzős sportcipő. A nyakában lógott egy santería nyaklánc, eredeti nepáli gyártmány. A fegyvereit elhozta, a kés és a tőr a nadrágja hátsó zsebében rejtőzött, mint általában. Nem szerette volna, ha a békés ismerkedés az állatokkal farkas-Őrző balhéba torkollik, de ez is benne volt a pakliban. Judy-val együtt meditáltak, mielőtt jöttek, felkészítették a szellemüket is, hogy ha nagyon kell, jól tudjanak reagálni, erejük teljében.
Amióta túl vagyunk a falkaegyesítésen, egy kölyök viadalon és egy véres holdon igen sok minden megváltozott az életemben. A számomra legfontosabb változás és egyben legszomorúbb is az, hogy a divattervezést muszáj volt háttérbe szorítanom. Mind a lovarda miatt felgyülemlett munkák miatt, mind a kölyökléttel való hátrányok miatt. Nehéz volt elfogadni a tényt, de végül sikerült. Amúgy is azért hobbi szinten még rajzolgatok, sőt néha varrok is egy-egy darabot hol Odettnek, hol magamnak. Aztán ott van James lakása...Na jó a papíron már az én nevemen van, de amióta megkaptam azokat még mindig nem tudtam magam rávenni, hogy visszamenjek oda, még Odettel sem. Egyszerűen nincs hozzá erőm és nem is nagyon érdekel a dolog. Majd talán valamikor a távoli jövőben hasznomra válik, de most inkább jó messziről kerülöm, így még a papírokat is jó mélyen elrejtettem, hogy véletlenül se bukkanjak elő egyik nap. A farkasommal már teljesen jól kijövök. Olyan mint egy hűséges kiskutya, aki mindenhova követ engem, akire mindig számíthatok. Jelen esetben Odetten kívül, ha lehet így fogalmazni ő a legjobb barátom. Tudom...tudom ott a falka, de valahogy már nem tudok olyan nyitott és közvetlen lenni másokkal, mint régebben, így nehezebb is bárkivel barátkoznom. De hát az emberek változnak nemde? Azért nincs okom panaszra. Úgy érzem, hogy az életem nagyjából helyre rázódott. Minden letisztult és végre sikerült felvenni egy napi rutint. Nem is hittem volna, hogy ez boldoggá tud tenni...Pedig nagyon is. Tudom mikor mit kell csinálni, hova kell mennem, mikor van időm magamra és ilyenek. Nincs kuszaság, nincs az, hogy próbálok mindent megcsinálni egy nap alatt, hanem előre tervezek természetesen Odettel együtt. A mai napra nem terveztünk be sok plusz munkát a szokásosokon kívül, de én mégis próbálom minél jobban lefoglalni magam valami hasznossal. Így úgy döntöttem kicsit több időt töltök el a lovakkal. Egyre jobban szeretek velük foglalkozni. Olyan nyugodtak, békések és ezt átadják az embernek. Mindegyikkel szoktam beszélgetni. Odie azt mondja, hogy szerinte megértik. Én az elején féltem attól, hogy bolondnak fognak tartani, de ez már csöppet sem izgat. Éppen egyik kedvencemet Capricet vezetem szépen befelé az istállóba mikor észre veszem, hogy Odie egy párocskával beszélget. Még sosem láttam őket itt, de már innen messzebbről is érzem, hogy valamiért mások, mint a sima emberek. Csak pár percig figyelem őket, majd folytatom az utam Capriceal. Miután bezártam őt úgy döntök odasétálok a futtatóhoz és meglesem mi történik ott. Ahogy közelebb érek már egyértelművé válik a dolog. Máskor is éreztem már ilyet, nem is egyszer. Őrzők! Egy mosolyt varázsolok arcomra és úgy lépek a kint várakozó férfi mellé, hogy illendően köszöntsem őt. -Szép napot!-Nekitámaszkodom a korlátnak és úgy figyelem a lovagló hölgyet. Amúgy az öltözködésem a szokásos. Sajnos itt a lovarda mellett muszáj voltam a ruhákról is lemondani, így maradt a farmer, csizma, ing kombináció. De egészen megszerettem!
Duane a korlátnak támaszkodva kísérte szemeivel Judy-t, aki elindult a lóval. Persze nem ő vezette, hanem az itteni lovász kantáron. A nőnek csak ülnie kellett rajta, elsőre az is nagy dolog. A kubai majd megzabálta a barátnőjét, ahogy nézte a gyönyörű, nemes állatot, az erő hordozóját, ahogy szépen tanult mozdulatokkal lépeget vele. Judy el is nevette magát örömében. Majd utólag beszámol, mit érzett. Ő ugyanis mindig kicsit többet érez az átlagnál. A kubai szívesen nézte őket így együtt. Az állatokkal sose volt baja, barátkozott már macskákkal, kutyákkal. Túl nagy állatbarát sem lett, nem vágyott háziállatot tartani, se lovagolni. Távolról szemlélte ezeket a lényeket. Az emberek sokkal jobban érdekelték, akár hétköznapiak, őrzők, vérfarkasok vagy már csak szellemlények. Nézte, hogy vezeti a lovász a pacit és hogy egyensúlyoz rajta Judy. Az arcukat figyelte, a mozdulataikat és persze a lovat is, mert érdekes volt ennyire közelről látni a kezdeti lépéseket. Lépteket hallott és megérezte az energiákat is. Az a fiatal vérfarkas lehetett ez, akiről már hallott a társaitól, hogy itt dolgozik. Helyes kis ázsiai lány volt, kedves és szimpatikus ebben a klasszikus "tehenészlány" viseletben, amit nyilván az itteni munka kívánt meg. Nagyestélyiben nem érdemes szénát lapátolni és lovakat csutakolni. - Üdv, kisasszony! Épp figyelem, hogy ismerkedik a barátnőm a nyereggel. Szerencsére még nem esett le - kezdte Duane egy vidám fordulattal. - Maga is itt dolgozik, ugye? - kérdezte, végignézve a lány kényelmes ruháján. - Duane Alvarez, örvendek! Kezet nyújtott és egy barátságos mosollyal nézett Masako szemeibe. Még egy etnikum. Ilyenkor mindig úgy érezte, nincs egyedül a messzi északon. Nem is éreztették vele általában. Egyszerűen ha szétnézett az utcákon, inkább europid arcokat látott. Akik hozzá hasonlók voltak, azoknak a nagy részével együtt is zenélt konkrétan. Ázsiaiból viszont látott azért párat, itt is voltak kínai büfék, üzletek és ugye az Őrzők között is volt hasonló arc. Messze nem annyival találkozott, mint Kubában, ahová sokat vándoroltak a kínaiak, mint társországba, kommunistabarát államba. Duane-ben pedig semmi faji előítélet nem volt. Neki az ember volt a lényeg, ami belül van.
Mindig is szerettem nézni ahogy Odette tanít, akár kezdőt, vagy haladót. Mindig kikapcsolja az embert és ilyenkor visszaemlékszem minden olyan bénázásomra, amit én követtem el még az elején, mikor elkezdtem tanulni lovagolni. Talán előtte egyszer ültem lovon, vagyis inkább pónin, de az is vagy hat éves koromban lehetett. Valahogy ez kimaradt ez előtt az életemből. Be kell vallanom eleinte kicsit idegenkedtem tőle, de ma már nagyon élvezem főleg, mikor kimegyek Odieval az erdőbe. Olyan felszabadító, békés. -Nagyon ügyes! Bevallom őszintén én legelső alkalommal már az első lépés után leestem. Nem tudom, hogy hogyan csináltam, csak azt vettem észre, hogy a földön fekszem és sajog a fenekem.-Szélesedik ki mosolyom, majd a kérdésre csak bólintok egyet. -Igen itt.-A felém nyújtott kezet elfogadom és határozottan meg is szorítom miközben én is elárulom a nevem. -Masako, én is örvendek!-Nos a bemutatkozáson is túl vagyunk. Egy újabb őrzőt sikerült megismernem. Milyen régen láttam Willt. Egyszer meg kellene látogatni... Vagy hívjam meg ide? Lehet, hogy Odette nem örülne neki. De az egyszer biztos, hogy jó lenne őt látni. Bár ki tudja. Lehet, hogy ő nem is kíváncsi rám. Amilyen szerencsés vagyok... -Jól érzem, hogy önök is őrzők?-Mivel mások nem igazán vannak jelen, így bátran kérdezek rá a dologra.
Duane igyekezett kétfelé figyelni, de a férfiagya ezt nem igazán engedte. Inkább csak a szokásos ingadozó összpontosítás lett belőle. Egyszer Masako szavaira és viselkedésére koncentrált, utána a lovasoktatásra. Judy-t nem kellett félteni, de a kubai nem is csak azért nézte, hogy be kell-e avatkozni. Mindig öröm volt ránézni erre a nőre, már első alkalommal megakadt rajta a szeme. Akkor még tanította őt és a középkori történelemről magyarázott éppen. Duane a lovászt is vizslatta, hogy mennyire türelmes, milyen jól bánik Judy-val is, nem csak lóbolond, hanem emberbarát is. - Köszi, tényleg ügyes lány! - felelte a kubai, mert Judy igazán nem volt kétbalkezes. Odafigyelt arra, amit csinált, megfontolt volt és komoly. Most is úgy ült a lovon, hogy nem kalandoztak el a gondolatai, még a szívet, szellemet perzselő élmények hatására se. Egy végtelenül békés mosollyal ült a fekete lovon, melynek lábfejei felett szőrpamacsok voltak. Duane nem ismerte erre a pontos szakkifejezést, neki ez szőrpamacs volt. Azt még hallotta, hogy a lovász Tarajosnak szólítja a paripát. - Rossz belegondolni... Onnan nagyon nagyot lehet esni. A lovat nem zavarja meg az ilyen, hogy aláesnek? Nem kezdett rugdosódni? A kubai feltette kérdését, ami elárulta, hogy neki nincs tapasztalata a lovakkal. A fiatal leányzó története lejátszódott előtte és elképzelte, ő hogy próbálna fordulni, hogy ne üsse meg magát és az állatot se hergelje. Ezutóbbi még rejtély volt neki. A lányka belekérdezett a titkok közepébe. Persze egy vérfarkas mellett ezek nem titkok, kivéve ha informátorokról van szó, akik elrejtik az energiáikat. Duane nem akart volna erről beszélni. Nem vizsgálódni jöttek, nem ellenőrzést tartottak, csak emberként látogattak ide. A lány kedvesnek tűnt, de a kubai azért óvatos volt. Vannak nagyon trükkös és rafinált vérfarkasok, akik simán elérik, hogy a kígyót a keblére vegye az ember, melengesse, dédelgesse, majd hirtelen belemélyesztik a fogukat és onnantól lesz nemulass. - Jól. De nem ezért jöttünk. Judy lovagolni szeretne, én meg nézem. A kubai most egész komoly volt. Judy elindulhatott a lóval, akit a lovász még vezetett kantáron. A nőnek óriási élmény lehetett ez, csak egyszerűen fent ülni egy ilyen nemes, erőt sugárzó, óriási állaton és haladni vele, figyelni, ahogy jámboran lépeget, hátán az először látott utassal. Figyelte a lépéseket, aztán Judy kicsit fura pozíciót vett fel. És le is esett. A kubai már kezdte volna megmászni a kerítést és átugrani rajta, de a barátnője gyorsan talpraugrott. A ló pedig zavartalanul megállt. - Jól vagy? - kiabálta oda a kubai, Judy pedig mosolyogva visszabólogatott, miközben a haját igazította meg és a ruháját porolta. Csizmában jött, készült. A lovász segített neki és a kantárt is fogta egyszerre. Duane csodálta ezt a profizmust és segítőkészséget. Amíg Judy összeszedte ott magát, a kubai újra Masa-hoz fordult. - Ezen mindenkinek át kell esni, úgy látom... - reagálta le azt, hogy bizony Judy is lepottyant a lóról, akármilyen ügyesen is ült rajta addig. - Tegeződhetünk? Azt jobban szeretem. Szeretsz itt dolgozni?
-Oh ilyen miatt nem kell aggódni. Ezek a lovak nagyon is nyugodtak és hozzászoktak az ilyenekhez. Szerencsére nagyon kevés dologtól ijednek meg. Amikor én leestem ő megállt és elkezdett legelészni. Jól neveltek!-Nyugtatom meg őt. Még egy kedves mosolyt is elővarázsolok. Valóban nem kell félnie attól, hogy megvadulna a ló. Odette nagyon is jól tudja mit hogyan kell csinálni és remélem egyszer majd én is ilyen jó leszek. Semmi hátso szándékom sincs a kérdésemmel. Egyszerűen csak magamat akarom megerősíteni a válasszal. Ezzel is csak tanul az ember. De a jelek szerint nem volt olyan jó ötlet rögtön rákérdezni a dologra. Ezt megjegyzem és legközelebb nem vétek ilyen hibát. -Nem is azért kérdeztem. Nekem semmi bajom az őrzőkkel. A protektor nagyon jó barátom, bár iszonyatosan régen láttam.-Milyen jó lenne megint beszélgetni egyet Willel. Szerintem mióta átharaptak nem is láttuk egymást. Oké a viadalon ott volt, de az teljesen más. Vajon Odette örülne neki, ha egyszer áthívnám akár vacsorára? Azt hiszem ezt az ötletet fel is vetem neki ma este. Nem kell sok idő és a hölgynek sikerül leesnie a lóról. Érdeklődve figyelem, hogy hogyan is reagálja le a dolgot. Elkezd hisztizni, sírni, kiabálni, vagy csak feláll, leporolja magát és újra visszaül? Úgy tűnik, hogy az utóbbit választja. Szerencsére a legtöbb látogató ilyen, de volt már egy-két kellemetlen élményünk, de ezt is el kell viselni. -Természetesen tegeződhetünk én is jobban kedvelem azt. Mellesleg meg jól kezeli a dolgot. Volt már olyan látogatónk, aki teljesen kiborult a miatt, hogy leesett és a lovat okolta. Ott üvöltött szerencsétlen állattal, aki meg csak állt és bámult.-Ismét elmosolyodom, majd válaszolok is a kérdésére. -Igen szeretek, bár bevallom az elején nem szerettem. Én az a tipikus városi lány voltam. Megvoltak az álmaim. Nem tudtam volna elképzelni magam egy farmon....Jó ez nem igazi farm, de nem is a betondzsungel. Amúgy te nem szeretnél felülni az egyik lóra?-Abban azért még én is tudok segíteni.
Masako eloszlatta Duane tévhitét a lovakról. Hozzá voltak szokva, hogy esik-puffan a vendég és nem taposták össze. Lehet, hogy egy vadló támadásnak venné, ezek szelídek. A kubai elnevette magát, hogy akiről Masa lepottyant, az annyira rezignált volt, hogy inkább enni kezdett. - Tényleg? Az nem szívbajos ló akkor. Sok tapasztalata nem volt még ezekkel az állatokkal, naivan hangozhattak a kérdései. Városi gyerek volt és az Őrzőléttel se került sokkal közelebb az állatok világához. A kubai már abból indult ki, hogy hátsó szándék van a kérdésben. A feltételezés nem jött be. Mint kiderült, ez a fiatal nőstény ismerte magát a Protektort is. - Igen? Hogy futottatok össze? Duane-t érdekelte, honnan származik az ismeretség. Aztán Judy leesett és rá figyelt inkább. A nő nem esett kétségbe. Első dolga volt leporolnia magát, megigazítani a nadrágját. Aztán odanézett, a beszélgető párosra pillantott. Egy mosollyal jelezte, hogy minden oké vele. Társalgott a lovásszal, hogy mit rontott el és kapott is egy-két tanácsot. Duane látta, hogy sínen vannak a dolgok, újra Masa-é volt a figyelme. - Judy a legtöbb dolgot jól kezeli, nem egy ideges típus - dícsérte Duane a barátnőjét. Veszekedés is alig volt még köztük, az is inkább Duane miatt, még a régebbi időszakban. Akkoriban a nő még titkolta, hogy Őrző lett és mindenféle kifogással kerítette körbe a lényeget, hogy nem lehetnek együtt. A kubai temperamentumából ütközött ki előbb a bosszúság és összebalhéztak, aztán hosszabb szünet következett. Aztán elrendezték ezt is és azóta is mindent. Judy komoly nő volt, megfontolt, pedagógus, Duane meg... Művész, a művészekre jellemző szabadsággal. - A ló még ettől se lesz ideges? Csak megérzi, hogy neki szól a harag, nem? A lovásznak meg kell akkor idegrendszer. Te is segédkezel ott vagy inkább a háttérmunkákat csinálod? Duane el tudta volna magát képzelni ilyen munkában is. Kibírná, csakhogy a vendégeket is rendre utasítaná. Szolidan, határozottan adná a tudtukra, hogy nem otthon vannak, ahol lehet zsémbelődni. Ez teljesen jogos lenne egyébként. - Aha. Kösz, nem. Én csak kísérő vagyok. És hogy kerültél ide az álmaid helyett? - érdeklődött Duane. Ha a Protekor személyesen ismeri Masa-t, akkor nem kell vallatni, meg informálódni róla. Ezt már csak szimpla érdeklődésből kérdezte. Kíváncsi volt arra a sorsra, ami idevetette a városi lányt a lószőr és a vasvillák közé. Judy közben megint a ló hátán volt és újra elindultak.
-Hát az igen vicces történet. Már több mint két éve történt mégis egyik legkedvesebb emlékem. Akkor találkoztunk mikor Fairbanksbe jöttem. Hajóval jöttem és nos kissé hosszú volt az út, de nem volt mosdó, vagy nem működött…Erre pontosan már nem is emlékszem, de igazából nem is ez a lényeg. Ahogy megállt a hajó én rohanni kezdtem és nagy szerencsémre belefutottam Willbe. Útba igazított, majd be is vitt engem nagy kedvesen a városba. Ő volt az első ismerősöm itt. Ő az én hősöm!-Szélesedik ki mosolyom. Igaz voltak nehéz időszakok és sokáig iszonyatosan mérges voltam rá, talán még kicsit gyűlöltem is őt, de ez a harag az idő múlásával halványult és mára már nagyon is tudom, hogy csak nekem akart jót mindezzel. Csak akkor ezt nem tudtam meglátni, megérteni. Jobb is, hogy Odettehez kerültem… Lehet, hogy most árva farkas lennék, ami nem hiszem, hogy olyan jó dolog lehet. Bár lehet, hogy James magával vitt volna…Bár amennyire könnyen el tud futni a problémák elől... -De azért valamennyire megérzik és ők is idegesek lesznek. De tudni lehet, hogy mikor nem tetszik nekik valami. Például ha hátracsapják a fülüket jobb hagyni őket. Már volt akit megharaptak…De meg is érdemelte az a látogató. Nagyon bunkó módon viselkedett. Nem csak Odettel, de még a loval is…aki hát nem tűrte a dolgot.-És még sokan azt mondják, hogy az állatoknak nem lehet érzéseik. Nos igaz én régebben nem voltam olyan nagy állatbarát, de nem is utáltam őket…Most viszont már…Megértem azokat akik inkább egy állatot választanak társul. -Amúgy én inkább a háttérmunkákban segítek. Tudod jobb az óvatosság. Egyszer sajnos már átváltoztam civilek előtt… Nem igazán szeretnénk, ha ismét megtörténne.-Az egy olyan nap az életemből, amit teljesen ki szeretnék törölni a fejemből, de bárhogyan is próbálkozom nem sikerül. Igen nagyon kíváncsi ez a fickó. Sokat kérdez, főleg személyes dolgokat. Mondjuk jól esik, hogy érdeklődik felőle, főleg, ha az őszinte, de nem tudom, hogy jót teszek e azzal, ha mindent elmesélek magamról. Bár gondolom Willtől úgy is mindent megtudna, így nagyon sok titkolnivalóm nincs előtte. -Nos csak annyit mondanék erre, hogy rossz helyen voltam rossz időben. Egy mérges kölyök farkas és máris teljesen felfordul az életed.-És ezt itt le is zárnám. Nem szívesen mesélnék erről. Bár nagyon kedvesnek tűnik, de már nem vagyok az a nagyon vidám és nyitott lány, aki egyszer voltam, aki képes volt mindenkivel összebarátkozni.
Duane hallgatta ezt a történetet, ami nagy egyszerűnek hangzott. Olyan egyszerűnek, mint az ő találkozása Cassie-vel. Véletlenül épp ott volt, mikor új, fiatal farkas érkezett a városba. Ez Őrzőkkel is megtörténik, nem csak hétköznapi emberekkel. Mosoly terült el az arcán a történet hallatán, mert egy egész kedves sztori bontakozott ki belőle. Masako is kellemes emlékeket idézhetett fel, látszott az arcán. Amit mondott, az pedig szinte rózsaszín álomnak tűnt, a Protektort szinte istenítette. Egy ilyen tinilánynak minden sokkal nehezebb és többre is értékelheti a segítséget. Duane is fiatal tizenévesként került bele a dolgok sűrűjébe és borzasztóan nagyra becsüli azokat, akik segítettek neki: a nevelőszüleit és a zsarukat. - Kedves történet. Jó, ha akad egy ilyen hősies segítő, mikor új helyre megy az ember. Nekem is megvolt a magamé. Duane visszanézett a futtatóba és egy nosztalgikus mosollyal gondolt vissza az első napokra Fairbanks-ben. A nyitóórára az iskolában. A legelsőre, amikor meglátta a tanárnénit. Judy Haynes tanárnőt, a komoly és hihetetlenül bájos fiatal hölgyet, akinek a kisugárzása megfogta már akkor. Milyen érdekes sorsokat alakítanak az orisha-k és hogy összefonják az életek szálait a túlvilági szövőszékükön! Az övéket szépen egybeszőtték, szeretné azt hinni, hogy örök időkre. A mélázásból visszatért a tekintete Masa-ra. - Mint a kutyák? Ezt jó tudni. Rajtuk már láttam többször. Befogják ilyenkor a sérülékeny részüket és készen állnak, mert harci helyzet van. Szóval azt mondod, ha valaki eléri ezt egy lónál...egy itteni lónál, akkor meg is érdemli? Duane-nek elég komoly tapasztalata van a kivert, kóbor kutyákkal. Amíg az utcán élt, sok ilyennel találkozott. Egyesek már a banda kutyájává váltak, barátkozni lehetett velük, mások agresszívabban léptek fel. A kubai megtanulta a jeleket és egyben megszerette a kutyákat is. A lovastudomány új volt neki, nem tudta, miben hasonlítanak és miben viselkednek máshogy, mint a kutyák. Masa jó leckét adott és aki Judy-val foglalkozott, azt is élmény volt nézni. Értelmes és öntudatos állatnak tűnt a ló, Duane kezdte érteni, miért olyan népszerű és miért használták régebben a népek. A santería-ban inkább csak a patkója kellett, nem igazán áldoztak ilyet. Az istálló lovai jólneveltek lehettek és Duane el tudta képzelni, hogy tényleg úgy van, amint Masa mondja. Sokat bírnak, tűrnek, nem nyavalyognak, de náluk is van egy határ. Judy biztos nem fogja átlépni, de vannak kiállhatatlan, nagyon erőszakos emberek, akiknek sikerülhet és utána mehetnek a traumatológiára... - Aha. Ha erről ilyen könnyedén beszélsz, akkor gondolom, kicsit jobb vagy már a bestiád uralásában. Duane is hallott arról az esetről, amikor ki kellett menniük az emléktörlőknek. Most egy harmonikus, nyugodtan viselkedő lányt látott. Nem volt feladata azzal foglalkozni, hogy mennyire halad. Most már csak érdeklődött, beszélgetni akart vele, hogy egyikük se unatkozzon, amíg Judy a lóval ismerkedik. Most már biztos fenékkel ült a pacin, nem esett le, nem imbolygott. Szépen vezette a lovat a lovász és Duane barátnője egyensúlyozott a nyeregben. Az arcán óriási öröm látszott és megsimogatta az állat hátát is közben. A kubai egy széles mosollyal nézte őket, miközben válaszolt. - Én is voltam rosszkor rossz helyen, nem is egyszer. Aztán most már tenyerükre vettük az orisha-k, nem panaszkodhatom. Te is fiatal vagy még, lesz időd az álmaidra. Duane egy kedves és együttérző tekintettel nézett vissza Masa-ra, ahogy biztatta. Semmi oka nem volt máshogy nézni rá. Kedvesen viselkedett, látta a fiatalkori rosszalkodás következményét és már biztos óvatosabb is. Előtte az élet, minden farkas átesik a kölyökkoron és ha jó Teremtője van, aki neveli is, akkor még sokáig elélhet. Az ilyen kis mosolyalbumnak pedig Duane mindig szurkol, hogy megtalálják a számításukat. Ha rossz felé tévednek, az Őrzők, a hatóságok úgyis ott lesznek. - Lehet, hogy jövünk máskor is. Úgy látom, Judy-nak nagyon tetszik a lovaglás. Mennyi idő szokott lenni, mire valaki rendesen megtanulja?
-Amióta beharaptak és ide költöztem volt egy kis időm jobban megismerni az állatokat. Régebben nem néztem rájuk nagy csodálattal. Nem mondom azt, hogy utáltam volna őket vagy bármi, mert azért én is el tudtam olvadni egy pici cicától, vagy kutyától, de én magam nem tartottam volna kis kedvencet. De most, hogy jobban megismertem őket, hogy úgymond bennem is lakozik egy máshogy látom a dolgokat és tisztelem őket. Az intelligenciájukat, a türelmüket...Így igazából már azt mondom, hogy aki cseszeget egy állatot az igen is megérdemli azt, hogy "visszatámad". Vegyük például a bikaviadalokat. Nah ott egy másodpercre sem tudom sajnálni a pasasokat. Inkább a bikáért aggódnék, ha végig tudnám nézni azt az őrületet.-Na jó egy kicsit túlságosan is belementem ebbe a témába, de azért jó erről beszélni valakivel. Régebben szerintem egy ilyen téma untatott volna, vagy csak megrántottam volna a vállam, de ma már nagyon is érdekel. Nem kell azt gondolni, hogy örült állatvédő leszek, csak tényleg jobban megkedveltem őket. -Igen valóban jobban megy, de még mindig van mit fejlődni. Odette nagyon jó mentorom. Sokat tanultam és tanulok tőle. Nem hittem volna, hogy eljön majd az az idő, mikor kibékülök az életemmel és teljes mértékben elfogadom azt amivé lettem. De ő segített nekem elfogadni a dolgot.-Bár sokat változtam jellemben is és már csöppet sem vagyok az a lány, aki voltam, és ami kicsit még mindig hiányzik, de megint jól érzem magam a bőrömben és azt hiszem ez a legfontosabb. -Bevallom bármennyire is rossz ezt hallani ebben nem igazán tudok már hinni. Persze álmodni mindig szabad, de már nem igen merek semmit sem előre tervezni, mert bármi történhet és akkor megint csak a pofára esés maradna.-És abból az elmúlt időszakban eleget kaptam ahhoz, hogy évekre letudjam. -Ez igazán változó. Van, akinek nehezebben megy, van akinek könnyebben, de egy év alatt általában minden ember megtanul rendesen lovagolni, ha rendszeresen jár.-Nagy kitartás kell hozzá főleg az elején, mikor minden porcigád fáj és alig bírod mozgatni a lábaid. Az egy borzalmas időszak, de ha kitartó vagy ezen is túljuthatsz.
Az állatok Duane életében nagy szerepet játszottak. Nem csak a kutyák, amiket az utcán megismert és megszeretett. A birkák, kecskék és csirkék és főleg a vérük nagy szerepet játszottak a santería-ban. Az amerikai törvények megengedik az állatáldozatot a vallás híveinek bizonyos emberiességi feltételek mellett. Ezenkívül az istenek, az orisha-k is különböző állatokat uraltak, megvoltak a maguk szimbólumai. A kubai nem kívánt téríteni, sose volt olyan. Most is csak a maga diszkrét módján fejezte ki a véleményét: - Az állatok sok mindent hordoznak magukban. Nem a betegségekre gondolok, hanem energiákra, életerőre. Én abban hiszek, hogy mindennek megvan a szerepe a világban és aki a tűzzel játszik, megégeti magát. De a bikavér egyébként nagy erőt képvisel, nem véletlen, hogy kitalálták ezeket a viadalokat. A vérben sok áldást lehet találni, ha valaki ért hozzá. Duane nem érzett túl nagy szánalmat az állatok iránt. Hite szerint az istenek is használták őket és elvárták az áldozatban való felhasználásukat. Persze a céltalan öldöklés, piszkálódás mindig rossz, magának az embernek, mert gonosszá teszi. Ezt már nem osztotta meg, nem sokan voltak vevők a santería hitre, ilyen fiatalok között pláne nem. - Az jó. Örülök, hogy megbékéltél önmagaddal. Nekem is új volt, mikor Őrző lettem, minden megváltozott. Will és a többiek sokat segítettek, hogy el tudjam fogadni. Sokszor az a legnagyobb ellenfél, aki belül van és jó érzés, mikor az embernek már nem kell magával küzdenie - mondta vidáman. Masa világlátása egy kicsit reménytelennek hangzott, de ezt a kubai már ráhagyta. Még fiatal, majd rá fog jönni, hogy igenis választhat és mehet máshová. Sok vérfarkas bejárja a világot, a legkülönbözőbb életutak vannak mögöttük. Eszébe jutott Sofia, aki Dél-Amerikából jutott el ide és lehet, hogy még máshova is viszi a vére egyszer, a világot meg beutazgatta turnétáncosként. Vannak színes sorsok és még Masa is megtalálhatja a számítását, akármennyire rájött a tinidepi. - Aha. Meglátjuk, Judy-nak mennyi idő kell. Úgy látom, mára végzett - mutatott a kubai a barátnőjére, aki némi békés lovaglás után már befejezte a mai alkalmat. Csak rövid időre jöttek és ismerkedésnek elég is volt. Judy fizetett a lovásznak, pontosan annyit, amennyit kellett és most már a kerítésnél beszélgető pároshoz közeledett. Kíváncsian nézte, hogy milyen jól megértik egymást Masa és Duane. Nem féltékenység volt a szemében, hanem érdeklődés. Egy fiatal vérfarkas, akit itt nevelgetnek, ezt ő is tudta. A kubai barátnője szemébe mosolyogva várta, hogy odaérjen hozzájuk és felegyenesedett, nem könyökölt tovább a kerítésen. Közeledett a búcsú pillanata.
-Nos van valami igazság ebben, de őszintén szólva nem hiszem, hogy pont a bika vére miatt rendeznék ezeket a viadalokat. Nah meg azért teljesen más, ha békés és nyugodt körülmények között végeznek az állattal, vagy hagyják szenvedni. Én azt nem értem, hogy miért érnek az állatok kevesebbet az embernél? Persze én sem vagyok álszent, mert húst eszek, de ez nekünk már alapelemünk...De nem folytatom ezt a témát, mert nagyon bele lehetne mászni és száz év után is csal erről beszélgetnénk. A lényeg annyi, hogy mióta itt vagyok sokkal jobban tisztelem az állatokat.-Az elején nehéz volt elfogadni azt, hogy levadászok őzeket, szarvasokat, kis nyulakat, de ma már ehhez is hozzászoktam és nincs bűntudatom. Ez is hozzátartozik az élet természetes rendjéhez. -Ezzel teljesen egyetértek. Iszonyatosan rosszul aludtam miután beharaptak. Akkor sikerült mélyen végigaludnom az estét először mikor végre elfogadtam a sorsom, a farkasom. Megbékéltem magammal. Az előtt mindig felriadtam esténként, vagy csak forgolódtam az ágyamban, de ma már ezzel nincs gondom.-Közben Odették végeztek is a mai órával. Valóban nem tartott sokáig, de első alkalomnak nem is kell hosszabbnak lennie. Először csak meg kell barátkozni, hozzá kell szokni a dologhoz. Számomra nagyon is idegen volt az első alkalom, mikor felültem az egyik lóra. Igaz féltem is tőle, de végül Odette mellett teljesen megnyugodtam...Most meg már egyedül is örömmel elballagok vele. Látom, hogy Duan barátnője felénk tart. Természetesen azért megvárom, hogy ideérjen. Nem fogok bunkó mód elszaladni. Miután már igen közel van hozzánk felé fordulva szólalok meg. -Nagyon ügyes volt és remekül lekezelte az esés. Nyugodt maradt, ahogyan azt kell. Remélem tetszett Önnek az óra és hamarosan ismét találkozhatunk!-Természetesen nem akarom őket feltartani, így el is köszönök a párocskától. -Köszönöm a kellemes társaságot Duan! Nagyon élveztem. Nah de nem is zavarok tovább. Akkor majd várunk titeket! Sziasztok!-Intek is egyet nekik, majd szépen el is indulok Odettehez, hogy megkérdezzem tőle segíthetek e. Biztosan van mit megbeszélniük, ahhoz meg én nem kellek.
Duane tiszteletben tartotta Masako véleményét és nem akarta traktálni magyarázatokkal, azzal, hogy ő mit gondol. Az állatok mindig az ember mellett voltak, de sose felette. Vérfarkasként máshogy is lehet nézni a világot, ez érthető és ezért is nem forszírozta tovább. Nem múlt ezen semmi. - Ja, ja, ja, ja. Én az isteneket tisztelem jobban, akik uralják az állatokat. Megvannak a jelképeik és sokat jelent nekem mindez. Hidd el, a bikaviadaloknál is az eredeti célok mások voltak, nem csak a céltalan öldöklés. De el tudom fogadni, amit mondasz. Mind különbözőek vagyunk, más és más gondolatokkal. A továbbiak már szívderítőbb mederben folytak. Masa is kibékült azzal, ami lett, elfogadta magát, nyugodtan alszik és a nappalok is úgy telnek már, hogy jól érzi magát a bőrében, ez jött le a szavaiból. Fiatal még, változhat és sok mindent hozhatnak az élet szelei. Remélhetőleg hoznak neki több reményt is, mert arra még rászorul, gondolta a kubai. Judy időközben befejezte az ismerkedést. Az arcán látszott a teljes elégedettség, a felszabadult vidámság és Masa-hoz is nagyon kedvesen jött oda: - Köszönöm! Remek pajtit kaptam és igazán jól éreztem magam. Jövök máskor is. Judy Haynes vagyok egyébként, üdvözlöm! - mondta a lánynak még indulás előtt. A szavai tényleg jólestek, nem is várta volna, hogy ilyen figyelmesen kövesse a kezdeti lépéseket valaki, akinek nem muszáj. - Én örülök a szerencsének, Masako! Legyen szép napotok és vigyázzatok a jószágokra! Helló! Intett a lánynak és a lovásznak is, majd Judy-val kézenfogva indultak vissza a kocsihoz. A nő szokatlanul bőbeszédű lett, mindent elmondott töviről hegyire, hogy mit érzett, milyen volt felülni, leesni, egyáltalán a ló közelében lenni. Duane pedig mesélt neki a kis farkasról, akiről csak hallottak eddig, most pedig már megismerhették. Kellemes napot töltöttek itt mindketten, Judy biztos rendszeres vendég lesz, Duane már kevésbé. Ő is jól érezte magát, de egy kis beszélgetés még nem köti ide úgy, mint a lovak egy állatbarátot.
A mai nap számomra nagyon is különleges egy nap. Hogy miért is? Nos teljesen egyszerű! Ryan a napokban felhívott, hogy elvinne engem egy jót tombolni. Olyan kedvesen kérte, hogy egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani. Bírom őt nagyon is, igaz megvannak a maga dolgai, de benne még nem csalódtam. Persze volt már mikor legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra, de azóta rájöttem, hogy megvolt annak az oka, amiért úgy bánt velem és inkább már hálás vagyok neki. No de egy bulit alapjáraton nem szokásom elutasítani, mert amondó vagyok, hogy minden alkalmat ki kell használni. Most vagyok fiatal, most kell tombolni! Már a hívásának napján nekiláttam megtervezni a ruhámat a partira. Ez egy különleges alkalom, mint a kölyök pizsiparti, így meg kell adni a módját. Bár Natannak anno megígértem, hogy legközelebb nem fogok kiöltözni és kipróbálom a tanácsát, de most nem tartom be az ígéretem és beleadok apait-anyait. Én akarok lenni az est fénypontja!!!
Már reggel hihetetlenül nagy boldogsággal ébredtem fel. Minden sokkal szebbnek tűnik és a mosolyt szinte le sem lehet vakarni az arcomról. Igen ma végre megyek és táncolok és tombolok és annyit iszom, amennyit nem szégyellek. Már előre szóltam Odienak, hogy nagy eséllyel részegen fogok betoppanni valamikor hajnalok hajnalán, vagy lehet, hogy nem is jövök haza. Nem akarnám felriasztani őt... De majd meglátjuk mit hoz az este. Természetesen napközben a napi teendőkkel vagyok elfoglalva és ott segítek Odienak, ahol csak tudok, nah meg a szokásos gyakorlások sem maradnak el. De amint felállok az asztaltól a vacsora után már rohanok is be a fürdőbe, hogy nekifogjak a készülődésnek. Hajmosás, pancsi, szárítkozás, frizura elkészítése, smink... Ez mind vagy egy órát vesz igénybe, mert képtelen vagyok eldönteni, hogy miként fésüljem hajam, vagy milyen sminket tegyek fel. De végül csak elkészülök mind ezzel, hogy utána bevonulhassak a szobába, ahol szépen fel is öltözök. Emlékszem, hogy mit mondott nekem egyszer Ryan és próbáltam is a mai este alkalmából kicsit vadítóbb ruhát összehozni. Az eredményre nagyon is büszke vagyok és csak reménykedni tudok, hogy neki is tetszeni fog és nem szolja le, mint legutóbb. Az öltözködés már csak pár percet vesz csak igénybe, de utána egyszerűen nem tudok elmozdulni a tükröm elől.
Az elmúlt időszak miatt úgy gondoltam, hogy szarok mindenre, és elhúzok bulizni valamerre, de akkor már nem egyedül, hanem társasággal. Hirtelen ötlettől vezérelve fel is hívtam Masakot, anno úgy is megígértem neki, hát itt az alkalom, lépjünk le, rá is ráfér, hogy végre kiszakadjon a megszokott napi marhaságokból. Anno nyers voltam vele, nagyon is, de az az én titkom, hogy miért tettem, miért azt mondtam neki, amit, és miért olyan stílusban, ahogy. JLh tudja egyedül, senki más, a többiekkel elfelejtettem megosztani, hogy a nőstény tehetséges, csak olyan önbizalomhiánya van, ami nekem fáj. Ezt az öltözködésén is látni, pedig lenne mit megmutatnia, de nem, inkább magára húzza a függönyt, a szekrényt, a hűtőt, meg ami mozdítható a lakásban, csak nehogy már lássák, nőből van. Tehát ígéretemhez híven bejelentettem neki, hétvégén parti van, és a nemleges választ nem fogadom el, és megpróbáltam nagyon is kedvesen kérlelni, ne kelljen már egyedül mennem, ahhoz meg nekem nincs kedvem.
A napomat nyomozással töltöttem, foglalkoztam néhány kölyökkel, aztán ledöglöttem, mert estére marha kipihentnek kell lennem... mintha annyira elfáradtam volna. Ami bosszant, hogy nem jutok előrébb, nincs bizonyítékom, és egyre inkább az az érzésem, hogy sajnálatos módon Kirill tényleg igazat beszél, ami kizárt... de... nem tudok mit kezdeni vele. Egyedül Victort tájékoztattam az eddigi eredményekről, és Jennyt, akinek szöget ütött a fejében Nat levélírása, amikor elméletben senkije sem volt, tehát nem volt kinek írnia. Órát nem használok, így azt sem tudom, mikor keltem fel, nem is érdekel, a buli mindig megvár, mert nélkülem az nincs. Túl sokat nem molyolok, gyors zuhany, pacsuli, öltözés, és irány Masako, hogy akkor beváltsam az ígéretemet, és elhúzzunk egyet tombolni. A futtatónál parkolok le, és ahogy végignézek a nőstényen, füttyentek is egyet. -Szeva Masa! Na végreeee, ez már döfi, tetszik a látvány, pedig készültem, hogy ha kimonót veszel magadra, én azt kurva élet, hogy megritkítom. Csak győzzem a hímeket levakarni róla, az még szép baleset lesz, de nem ám csak egy oldalról nézem meg a nőstényt, hanem szépen megpörgetem. Hátul ugyan felsliccelném a minit, de már ez is hatalmas haladás Masakotól, tehát nem bántom sem őt, sem a ruháját. -Mehetünk? Épségben hazahozlak, ne aggódj. Még jó, aki egy ujjal is hozzáér, vagy fenyegetőleg lép fel vele szemben, annak velem gyűlik meg a baja. Kölyök, és ezt sem hagyhatom figyelmen kívül, tehát szemem a pályán, de ha nem akarjuk, hogy ránk hajnalodjon, akkor máris bepakolom a kocsiba, hogy minél előbb odaérjünk.
A telefonom csörgése zörrent ki gondolataimból. Először megijedek Ryan nevét látva a képernyőn. Át fut az agyamon az a gondolat, hogy most mondja le az estét, mert közbe jött valami, vagy már nincs is kedve hozzá. Félve veszem fel a telefont, majd mikor meghallom, hogy pár perc múlva itt is van, menjek ki úgy érzem, mintha egy hatalmas sziklát dobnának le a szívemről. Mosolyom kiszélesedik, és amint leteszem a telefont kezembe fogom még a picike táskámat és már sietek is kifele. A kis bundásomnak köszönhetően nem igazán kell foglalkoznom a kabát témával, így most ezt hanyagolom is. Előbb érek ki, mint ahogy Ryan megérkezik a kocsijával. A tájat fürkészem tekintetemmel, de amint megérzem a közelségét ajkaim széles mosolyra húzódnak. Száznyolcvan fokos fordulatot veszek és ekkor pillantom meg. Odasétálva hozzá mielőtt bármit is mondhatna, vagy tehetne a nyakába ugrok, hogy szorosan átölelhessem. -Istenem, de jó látni téged!-Szép lassan elengedem őt, majd még egy puszit nyomok az arcára. A bókjára kiszélesedik mosolyom. Ezaz! Nyertem! -Köszönöm! Ezt a ruhát direkt erre az estére készítettem és nagyon bíztam benne, hogy elnyeri majd a tetszésed!-Hagyom hadd pörgessen meg, nézzen végig rajtam. Izgatott vagyok az este miatt és bevallom kicsit félek is tőle. No nem Ryantől, hanem hogy valami elrontja majd... De próbálok nem erre gondolni. Minden rendben lesz és tökéletes lesz. Iszunk, rengeteget és táncolunk kifulladásig. -Én nem aggódom! Bízom benned!-Igen talán az elején nehezteltem rá, amiért olyan bunkó volt velem, de azóta megmutatta a másik oldalát is és megkedveltem. Ő legalább visszajött...
-Igen menjünk!-El is indulok a kocsi felé, hogy be is üljek az anyósülésre. A mosolyom egyfolytában ott csücsül az arcomon. Nem egy szomorú, elveszett kölyköt láthat most, hanem egy vidám, boldog, kiegyensúlyozott kölyköt.
Érezni lehetett Masako hangján, hogy most attól tart, éppen lemondom a bulit, és a megkönnyebbülést is, szó sincs erről, csupán jelzem neki, mindjárt ott vagyok. Lemondani? Én? Soha, és nem csak azért, mert imádok bulizni, de mégis hogy nézne ki, ha az ígéretemet szegném meg? Hamar odaérek, kiugrok a kocsiból, hogy összeszedjem a nőstényt is. Csodás este, nem kell várni a nőstényre, na ha valamit utálok, az az, bár tény, a látványt nézve itt megérte volna. Azt hiszem ma vakarhatom le róla a fickókat rendesen, de végre elérte nála valaki, hogy ne tekerje be magát egy függönybe, elrejtve mindent a tekintetek elől. Azt ugyan nem számoltam bele az érkezésembe, hogy a nyakamba ugrik, és még egy puszit is kapok, de egy szót sem szólok, csak vigyorgok. Megígértem valamit, és azt általában be is tartom, ahogyan most is, és nem foglalkozom azzal, hogy kölyök vagy sem. Megpörgetem, ezt muszáj megnéznem, tényleg így öltözött fel, hihetetlen. Fejlődik. -Így már téged is, egészen kivirultál. Ideje volt kislány. Bólintok, a ruha telitalálat, jó munkát végzett, és én ezt el is ismerem. Ne húzzuk az időt, nyomás a buliba, Masára az is ráfér, volt elég baja neki is az elmúlt időszakban. -Nem lesz semmi gond. Ez biztos, amíg mentor vagyok, amíg tark vagyok, no meg kifejlett hím, addig biztos nem. Aki a kölykeinket bántja, az rossz lóra tesz, velem mindenképp. Nagyon pakolni sem kell befelé a kis nőstényt, megy magától is, én pedig becsapom az ajtót, beülök mellé, megvárom, míg beköti magát, és ezerrel lövök ki, hogy egy percet se pazaroljunk el, ha lehet.
Nem akartam tudni, kihez-mihez mennyi és milyen közöm van vagy épp nincs. Zsibong mindenki energiája, rátapad a pajzsomra, mintha folyamatosa ostromnak lennék kitéve, amibe szép lassan kezdet belefájdulni a fejem és úgy éreztem, ha tovább maradok a Lakban, vagy annak környékén, egyszerűen széthasad a koponyám. Tényleg senkire és semmire sem voltam kíváncsi most, illetve egyetlen farkas volt, akit még ilyenkor is megtűrtem és ha másért nem is, hát ezért hálát adtam a falka korábbi vezetésének. Nála a nyugi volt, nyilván a lovarda ténye miatt is, elvégre nehezen lehetne ilyesmit a város közepén, vagy a hegyen működtetni. Távolabb van a többiektől, de mégsem teljesen elszigetelt, ráadásul ami azt illeti, nem mostanában volt az utolsó alkalom, amikor leültünk inni vagy beszélgetni Odette-tel. Vagy croiassant enni. Nekem ugyan az életben nem lesz a kedvencem, de elnyammogtam rajta, és ha már megint szarságokról lesz szó - mert valamiért nálunk szinte csak az szokott felmerülni -, akkor vittem két üveg bort is. Hátha azokkal jobban csúszik, ami a torkon akadna. Megérkezve szinte teljesen leengedtem a pajzsom, tuti, hogy a környezet az oka, meg a terápia-szerű érzet, amibe mégse érzem magam belekényszerítve. Körbetapogattam energiáimmal a nőstényt keresve, és amikor megéreztem, hogy bizony bent van házban, illedelmes jó gyerek módjára csengettem be. Nem vártam se megváltást, sem azt, hogy minden szépen rendeződik, csak el akartam távolodni és pár nyugodt órát akartam. Ennyi az egész. Aztán minden megy szépen tovább, a maga megszokott és sokszor számomra tökéletesen érthetetlen medrében. - Ó, de csini ma itt valaki - bukott ki, amikor ajtót nyitott és megláttam a leszedált fejét. - Egy egész ménes pusztult el, hogy így nézel ki, vagy húsz havi jött meg egyszerre? - kérdeztem az arcát méricskélve és tényleg olyan bizalomgerjesztő volt a megjelenése, hogy inkább hátráltam egy lépést. A vérmes nősténynél nincs rosszabb, főleg ha nem úgy vérmes, hogy épp szórakozásból harcra vágyik, mint Sarah, hanem úgy vérmes, hogy sírva tudná bárki szemét kikaparni, mert tökéletesen szétesett. - Na, mi a baj? - lestem oda óvatosan, kicsit le is hajoltam és már sehol nem volt a meglepett-ijedt-cukkoló első reakció. Tényleg nem emlékszem, hogy láttam-e így valaha, amióta ismerem, és áldottam az eszemet, hogy hoztam piát, bár őt elnézve szerintem arra azért volt gondja. Tényleg kezdtem azt feltételezni, hogy az egyik bokorból ráugrott az apokalipszis mind a négy lovasa méghozzá egyszerre és orvul.
Az ominózus bányás eset óta már eljutottam legalább idáig, így egy hét után, hogy naponta csak úgy 3-szor fakadok bőgve valami random kis apróságtól, az eredeti tizenakárhányról indítva azt hiszem, már ez is teljesítmény. Ha egyszer eljutok arra a szintre, hogy nem hullajtok többé könnyeket, szerintem az is csak azért lesz, mert lassan már porzanak a könnycsatornáim. Szó mi szó, miután önmagam főnöke vagyok, úgy döntöttem, hogy megérdemlek legalább egy hét pihenést az eddigi kemény munkáimért, arról nem is beszélve, hogy így szétcsúszva úgy se sok hasznom lenne... Csoda, hogy annyi életkedvet bírok verni magamba, hogy legalább az állatokat megetessem, ellássam valami minimális szinten, hogy aztán folytathassam a látványos szenvedést. Kár, hogy nincs kinek, de hogy én falkatulajdonban lévő ingatlan és épület közelébe nem megyek mostanság, az is biztos. Így is lerí rólam, hogy nagy a baj, nem hiányzik, hogy mások is az én problémáimon csámcsogjanak, mert jah... ismertem már a fajtájukat ilyen téren. 150 éve a férjem falkája "kebelezte be" a mi szétzúzott, maradványainkat, már akkor sem rajongtam különösebben ezért az alárendelt helyzetért, akármennyire is voltunk papíron egyenrangúak, mint falkatársak... Erre? Most, hogy ismét bekerülök egy falkába, kiderül, hogy ő már vagy 100 éve a tagja... Csoda, hogy kívülállónak érzem magam? Neki miért sikerül mindig minden jobban? Előbb? Falka, család, gyerekek, szeretik... Én meg? Életem nagy részét kóborként éltem, sosem volt igazi családom, lévén, apámat sem ismertem, a bátyám meg még egész fiatal koromban elhagyott minket, ahogy gyerekem sem született soha... A szerelmi életem? Az még kész katasztrófa, fogadok, a Sors büntet vele azért, mert anno elhagytam a férjemet. Épp az önsanyargatás mocsarában lubickolok teljes erőbedobással, amikor vendégem érkezik. Az első reakcióm az, hogy csutra felhúzom a pajzsomat és úgy teszek, mint ha itthon se lennék, a hátam közepére se kívánom most a társaságot, de aztán ahogy közeledik és felismerem az ismerős energiákat, végül meggondolom magam... és már épp indulnék, hogy valami normális ruhát kapjak magamra, de nagyjából három lépés után eljutok arra, hogy nem érdekel, jó lesz ez. Mackónadrágban és könyökig feltűrt kockás ingben, bolyhos rózsaszín zokniban battyogok ajtót nyitni, Darim bókját hallva csak fáradtan neki, hogy befelé, ne fárasszon...! - Erre mondanám, hogy bekaphatod... a sajátodat, a zsizsikek úgy is olyan ügyesek meg hajlékonyak... de nem vagyok olyan, szóval nem mondom. Amúgy meg inkább az jött volna... -mint a férjem a vallomásaival, sóhajtok, azt hiszem, jobban nem is közölhette volna, hogy szarul nézek ki. Legalább már tudom, hogy nem csak én érzem így, tényleg lerí rólam. - Minden?! -tárom szét a karjaimat, ahogy felé fordulok, és ahogy azon kezdek agyalni, hogy hol is kezdjem, azon kapom magam, hogy már megint meg-megremeg a szám széle, meg az előbukó könnyeimtől fátyolosodik a látásom. - Jajj, Darim... Segíts, te mihez kezdenél a helyemben? -kérdezem reményvesztett hangon, az azonban egyelőre még nem jut el az agyamig, hogy attól, hogy engem non-stop napi 24 órában ezek a gondolatok kínoznak, neki talán lövése sincs arról, hogy mi a pálya. Bár a farkasok pletykásságát tekintve szerintem már fent a hegyen is mindenki keni-vágja a szitunkat...
Kezdőlap
remélem folytatjátok a játékot, elvégre a jelenlétem nem volt célja a játéknak, csak ürügy a karakterek közös találkozására ^^ további jó játékot nektek és köszönöm az eddigieket ^^ //
//
//
//
