Megvilágosodottan hümmentek a szavaira. - Áh, vagy úgy. Nem értem, hogy miért kell ez a magázódás, vagyis hát lehet, hogy értem, de akkor meg sértődötten veszem tudomásul, ugyanis a franc belé ezzel a távolságtartással. Mindegy tulajdonképpen, tudok én így is műteni, csak nem kedvelem a pöffeszkedést - mert annak tartom ezt. - Életedben először mondtál frappánsat! Nevetem el magam végül, s kacsintok rá annál a pontnál, amikor a hajunkat elemezi. Azonos sztereotípiák vonatkoztathatók ránk, rendben van, ott a pont. Nem szégyellem megadni neki, felróni ezzel a képzeletbeli meccstáblánkra egy humormorzsajutalmat is. - Kedvességedtől elolvadok. Kacsintok rá. Nem lenne kifogásom a viharban repülés ellen, aki volt már háborúban, az próbálta ezt is, s különben is, nem lehet rázósabb annál, mint amilyen az első átváltozás volt. Vagy a második.. sokadik. Kellett idő, míg már nem fájt istentelenül. Aggódom kicsit azért a defibrillálásért, de meglepő módon van esze a hímnek, sokat fejlődhetett az elmúlt évek alatt. Amikor már nem sípol a gép fülsiketítőn, s megszólal, kettőnk viszonyában először villan elismerés orvosi kérdésben a tekintetemben. - Ügyes. És mi, kivételesen. Teszem azért oda ezt a fricskát is, mert nem bírom megállni. Az elkövetkező órákban egészen korrektül sikerül együtt dolgozzunk s láss csodát, a beteg életben jut ki a műtőből. Miközben odakint a folyosón levetem magamról az eldobható köpenyt, s kesztyűimmel együtt a kukába hajítom, Joshra tekintek. - Köszönöm az asszisztenciát. Kezdem, majd gondolok egyet, s a következőt is hozzáteszem: - Amennyiben esetleg hajlandó lennél tegezni, meghívlak egy italra. Remek kávét adnak a büfében, meglepődnél.
Megállok magamban egy pillanatra. Nem vág vissza sértetten, nem felesel. Elismerően kacsintok a farkasa felé is. Fejlődnek. Vagy, talán mindketten változtunk. – Életemben először kaptam magától őszinte dicséretet. – szemöldököm felvonva, vigyorgok tovább a maszk mögött. Egészen elviselhető így, a helyzet is. Furcsa, mintha itt megváltozott volna. Kérdőn nézek a farkasára, hátha tud válasszal szolgáltatni, amit nem fogok megkapni, pusztán így jött a lépés. - Tudunk, ha akarunk. – ha nem műtőben lennénk, egy ötöst nyomnék le vele, és még van mit tenni is. A további menet sem könnyű, nem pedig egyszerű. A keze alá dolgozok, s rest sem vagyok jelezni, ha másképp látom, a döntés nem az enyém, ezért nem vitatkozom, ha eltér a véleményem. Kivéve, ha nagyon eltér, ez nem pedig nem fordul elő. A sapkát és a maszkot, kesztyűt és a műtős ruhát levéve, a kézmosóhoz lépek, sikálni kezdem a kezem. – Nagyon szívesen. – ezt azután mondom ki, miután elég rácsodálkozó tekintettel meredek rá egy ideig, majd elismerés ül ki az ábrázatomra. Ez tovább fokozódik az ajánlatai alapján. A kezemre nézek, jelezve, kezet fognék vele, orvosként az inger van bennem, ne tegyem. – Josh. Javaslom, tegyük át a kávézást más időpontra. A vihar miatt nincs felszállás, ha elül, beindulnak a járatok, velem együtt. Addig viszont alszok. – negyven órája vagyok talpon, a vihar után még ennyit leszek. – mégis nyújtom a kezemet felé, egy bajtársi kéz szorítás ránk fér. – A melóhoz további sikereket. – szúrom még oda, pimasz vigyorral. Még nézek utána, amíg eltűnik, az öltözőben ugyanolyan gyorsan visszavedlek a ruhámba, mint előtte. Rágódni dolgokon, rövid ideig szokásom, mire kiérek a bejárathoz, hogy elővegyem a mobilt, addigra le is zártam magamban azt a kérdést, mint a sors iróniáját illetően, kettőnkkel kapcsolatban. Jó kezdet volt a mostani összefutás, isten tartsa meg jó szokásában. Ideje a mai repülős eseménnyel is foglalkozni.
A vörös mintha kissé sértődötten húzná fel pofáját, míg nekem épp csak ráncba szalad orrom a majdan - de még nem most a műtét közben - levetni kívánt maszk alatt. - Életünkben először nem öltünk meg közös erővel valakit. Jegyzem meg, s a végére már mosolygok, hiszen most nincs ok az idegeskedésre, egészen korrektül sikerült ez a mi kis koprodukciónk. - Nem mondom, hogy ismételjük meg.. Van egy "de" szólam a végén, ám nem szólok semmit, inkább innentől a betegre koncentrálok, s arra, hogy minden rendben legyen vele. Jobb nem elkiabálni a dolgokat, mert valljuk be, nálunk sosem lehet tudni, hogy mikor gurul el a gyógyszerünk, s teszünk olyat, amivel egyrészt emberéletet oltunk ki, másrészt pedig egymásban - önbecsülésben mindenképp - is kárt teszünk. A mosdótál fölött, immár a műtéti sallang által lemeztelenítetten állok mellette, s ajánlom fel, hogy kávézzon velem. A meglepett szívélyességen nevetnem kell, jó hallani a saját hangomat. Aztán persze elnyomok magamban egy "puhány" jelzőt a hímre, s csak feszesen bólintok, nem vesztve el mosolyomat. - Willow! Kínálom meg a nevemmel, mert találkozásainkban nem igazán jelentem meg nőként, s talán nem tudja. Ha meg nem is érdekli, az engem nem érdekel. A lényeg, hogy megjegyeztem, ahogy ő is megjegyzett engem. S mivel kóbor, legalább a nevéről lesz mit jelentenem. Kezet fogok vele, majd továbbvíve a mozdulatot a fülem mögé tűrők egy, a copfból kiszabadult tincset. - Szavadon foglak! Kacsintok rá, s faképnél hagyom. Kávézni egyedül is lehet, ezen ugyan ne múljon semmi sem.
Hat év… Nagyon hosszú idő. Végtelenül, leírhatatlanul nagy idő, ha azt veszem alapul mennyi minden változott ezalatt. Apa és Symara elváltak, a nősténynek új hímje akadt. Elköltözött a lakból… tényleg sok minden történt és csak a negyedének a negyedét emeltem ki a fontosakból. Már reggeli után a városba mentem, hogy beszerezzek egy-két apróságot. Néhány ajándékot Sym születésnapjára, a tortákat megrendelem addigra, meg az ebédet, ilyesmik. Na jó, bevallom beugrottam fodrászhoz is, és ha már ott voltam a körmeimet is megcsináltattam, de ebbe az egy órácskába talán nem hal bele senki. Külső szemlélőnek tipikus elhagyatott, lázadó fruska benyomását kelthettem, ezt jól tudom. Hogy érdekel-e ez? Aligha… Megszoktam, hogy mindig ferde szemmel néznek rám, már régen is. Vagy az öltözködésem miatt, vagy az állandóan változatos hajszínem miatt. Most még szőke, holnap lehet Padlizsán színű lesz. Lassan nyílnak ki a szemhéjaim, óvatosan pislogok párat gyorsan, túl gyorsan, és túl hamar, barna szivárványhártyáimat sűrű, fekete pillák zavartan repkednek. Elterveztem az életemet, apámra akartam hasonlítani, ő volt a példaképem mindig is. Mai napig az. Elmémben végigfutó gondolat valamelyest megnyugtat, a feszültség csillapodik idegszálaimban. Az egyetlen, ami továbbra is nyugtalanít, az Axel utáni keserves sóvárgásom. Elvesztettem valakit, aki az övé is… hogyan mondom én ezt el apának? Hogyan mondom el Axelnak? Arról, hogy vajon szerelmes vagyok-e még belé? A válasz azt hiszem nem. Szeretem nem arról van szó, de fogalmazzunk úgy, hogy inkább biztonságban éreztem magam a közelében. De még sem szerettem azzal az őrült, mesébe illő érzelemmel, igazából, ha őszinte akarok lenni magammal, akkor egyszerűen csak biztonságos volt, semmi meglepetés nem várt rám, mindig tudtam, hogy mire számíthatok tőle, és mindig tudtam, hogy mit fog reagálni, vagy esetleg hogyan fog viselkedni. Nem volt benne semmi újdonság, semmi meglepetés… Úgy terveztem, hogy senki sem szerez tudomást erről a dologról. De ezt sokáig titokban tartani lehetetlen. Apa vérfarkas az istenért! Akármikor rájöhet hogy gond van… hiába vigyorgok mint a tejbe tök! Hm. WC-re kell mennem. A tekintetem kutat mindenféle lehetőség között. Mentőállomás? Hm, talán beengednek egy pillanatra. Szóval 2 szatyor vásárolt holmival beszlalomoztam az épületbe. Halk reszketeg sóhajjal fújtam ki a levegőt. Egy pillanatra elmélázok. Mi van ha a hullaházba tévedek? Van itt egyáltalán olyasmi? Tekintetem magába szívta a helyet, és nem tudtam mit kezdeni a bennem dobogó katarzissal. Lépteket hallok közeledni, majd egy ajtónyitódás és csukódás tölti be a csendet. Szóval arra megyek, amerről mindez érkezett. Áh, egy iroda… a lépteket oda bentről hallom. Megindulok, kissé nagyobb léptekkel a tervezetnél, a szatyrok csak úgy repülnek utánam. Befordulok az ajtóban, belépek a szobába, abban a pillanatban, miként testem előre lendül, egy másik ütközik egyenesen nekem. A magasabb testbe csapódásomtól elvesztem az egyensúlyom, ám reflexeimnek köszönhetően még sikerül az utolsó pillanatban megkapaszkodnom, hogy ne vágódjak hátra. A szatyrokat meg azzal a lendülettel eresztettem is el, hála nekik, az ajtó is megmozdult és becsapódott. - A kur…- pillantottam az ajtóra, majd az illetőre néztem és felegyenesedtem. - Helló, izé. Bocs. - nyögtem ki ennyit és végignéztem a másik szőkeségen…. aztán a kilincsért nyúltam, de le se tudtam nyomni, hiába erőlködtem vele emberi módszerrel. Az ablakon meg rácsok vannak? Kurvajó!
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Valami eligazítás van, remek, vagyis most nem nekünk orvosoknak, hanem a mentősöknek, így a hívások is a kórházba csörögnek be és ha valami extrán gázos ügy van, akkor beszólunk és ők már indulnak is, illetve két személy most is úton van, ők voltak az ügyelet. Egyszerűbb lenen csak leszólni és megérdeklődni, hogy az egyik beteg papírja tényleg lent maradt-e vagy itt fent kavarodott el, de így már semmi esélyem se lesz. Mobilon és csipogón is elérnek, ha közben tűz ütne ki a kórházban, akarom mondani valami súlyos eset. Sietve rohantam le a lépcsőkön, majd ki mentősökhöz vezető ajtón egyenesen az irodájuk felé, hiszen nekik is valahol lenniük kell, miközben készenlétben vannak. Vannak olyanok, akik bejönnek és minket, vagy az ápolókat szórakoztatják, míg mások inkább az irodában maradnak és ott élvezik az életet. Sietve a haladtam végig, majd pedig egyszerűen besétáltam az irodába, miközben az ajtót kitámasztottam, majd pedig elkezdtem kutakodni, hogy merre is lehet a papír. Szerencsére mára semmi komoly műtét nem volt kiírva, így nem kellett amiatt aggódnom, hogy lekésem vagy nem tudom átnézni a papírokat. Egyszerűen csak inkább zavart, hogy a kartonból hiányzik az eredeti mentős lap, hiszen az egyik ápoló már leírta mind azt, ami itt történt és belerakta, hogy teljes legyen a kortörténet, de én akkor is szerettem volna az eredetit. Azt is tudtam, hogy pár napja eléggé őrültek háza volt, így nem csoda, hogy lába kélt, de bíztam abban, hogy meglesz. Egyik asztal jött a másik után, s ugyan így tettem a fiókokkal, amikor megpillantottam az egyik polcon. Sietve léptem oda, majd kicsit lepakoltam a rárakott dolgokat, hogy utána szemügyre tudjam venni a dokumentumot, hogy az-e, amikor is fordultamban valaki nekem jött és a papír a földön kötött ki. Nem érdekelt a papír, inkább a lány után akartam kapni, hiszen nem szeretném, ha még a fejét is betörné, vagy agyrázkódást kapna amiatt, mert nekem jött, vagy én neki. Ez már csak részletkérdése, de még mielőtt elkaphattam volna sikerült neki is megtalálni az egyensúlyát, de a szatyrai már annál nagyobbat szóltak, ahogyan az ajtó is. – Hola! – köszöntem vissza neki, mielőtt még az ajtó becsapódott volna, az elharapott szóra pedig csak megforgattam a szemimet, hiszen én se vagyok szent, de akkor se szoktam így beszélni. Rövid szőke fürtjeimbe túrtam, amiket még én magam sem szoktam meg, de úgy éreztem, hogy muszáj 80 év után változtatnom a hajamon. Talán a hazugság miatt volt, magam sem tudom. Egyszerűen csak muszáj volt. Kíváncsian fürkésztem a lányt, majd egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Szerintem tönkre ment, legalábbis a csapódásból ítélve. – jegyeztem meg egy kisebb sóhaj keretében, hiszen az már más kérdés, hogy én még mit hallottam, majd távolabb sétáltam és az egyik asztalnak dőltem. – Nos, nagyon sietsz? Megbeszélésük van, s ha nem ég a ház, akkor nem zavarnám őket. – pillantok a telefonra, hiszen könnyedén felhívhatok valakit, de mi értelme lenne. Mindeközben pedig szinte attól fogva, hogy tudtam nem vagyok egyedül elrejtettem a farkasra vonatkozó kilétemet. Éljenek az árnyak. – Szóval mi járatban vagy? Esetleg az egyik mentős a pasid? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen a mai fiataloknál sose lehet tudni, hogy mi a menő és ennyi szatyrot elnézve…
A szöszi szerint tönkre ment a zár, meg a kilincs, melyek miatt nem lehet ezt az egészet kinyitni. Simán kijuthatnák innen, használva ezt azt, de nem lenne helyes lebuktatni Őrzősségem egy ember előtt. Szopacs, nah. Csak egy sóhajjal fordulok a lány felé, majd leguggolok a szatyraimhoz és visszadobálok bele mindent. - Nem, már nem. - pillantottam rá mosollyal arcomon, majd a szatyrokat felemelve támasztottam azokat a szekrénynek. Hmm, lehet, hogy inkább otthon kellett volna maradnom egy üveg vodka társaságában, valahogy jobban éreztem volna magam, mint egy ilyen helyen. De… én nem vagyok ilyen, ez nem felfogás, régebben a bulik királynője voltam, alig aludtam valamit, mert munka utána azonnal buliztam. Meg az őrzői dolgokat csinálgattam. A csaj kis helyes. Mennyi lehet, huszonnégy? A kinézetét ítélve valószínű annyi, na de válaszolva is neki. - Az egyik mentős? Dehogyis! Isten ments! - nevettem el magam, majd eltűrtem egy szőke tincset arcomból. Kell a kikapcsolódás, kellenek a férfiak is... De van egy sokkalta élvezetesebb módja annak, hogy levezesd a fölösleges és idegbeteg energiákat. Még hozzá a szex, viszont nekem nincs időm arra, hogy pasizgassak, hogy komoly kapcsolatot építsek fel, és az ezzel járó bonyodalmakkal foglalkozzak. - Csak épp dolgom volt a városban, útközben jött rám egy kis WC-re mehetnék, már elmúlt. - sóhajtottam kissé könnyedén. Nem, nem vizeltem be, uram isten. Hanem ahogy jött úgy el is múlt az érzés. Szerencsére. Az agyamban ismét felvetődik a gondolat, hogy mégis mit keresek itt, miért hagytam erre rábeszélni magam erre az egészre. Azt a kevés szabadidőt amivel rendelkezek, nem pazarolhatom el, nem is szoktam, általában még munkaidőmön kívül is az őrzősséggel foglalkozom. Vagyis majd vissza kell térnem... még a helyi protektorral is kellene majd beszélnem. - És te itt dolgozol? - végül ismét a táskáimhoz guggoltam le és előhalásztam két ásványvizes üveget, egy - egy liter. - Tessék. - nyújtottam felé az egyiket, nem akartam, hogy szomjan haljon miattam. Nem venném a lelkemre, de komolyan. - Kristin vagyok. - mosolyogtam rá kedvesen, ha már össze vagyunk zárva egy kis időre, ne legyek már bunkó, legalább az ő szemébe ne.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Kíváncsian figyeltem a szőke hajú lányt. Nem értettem, hogy miért sminkeli magát ennyire a mai fiatalság, de ez is részben az önkifejezés művészete, legalábbis egyek szerint. Szerintem kevesebb sminkkel is gyönyörű lehetett volna, de ez se az én dolgom, de ha az embert bezárja a sors valakivel, akkor akaratlanul is eltöpreng dolgokon. Ha már arra nem gondolhatok, hogy egy másodperc alatt kijutnék innét, ha nem kellene titkolnom azt, hogy farkas vagyok, de most teljesen titkolom, hiszen még se tudom, hogy kivel hozott össze a sors és jobb biztonságban lenni, mint később szívni emiatt. Minek raktak rácsot az ablakokra? Ja, tudom a helyi huligánok miatt… - Ha mégis meggondolnád magad, akkor az az ajtó mögött találsz mosdót. – mutatok az egyik ajtóra, majd amikor összeszedi a cuccait, akkor nem ugrok segíteni érte. Talán, ha idősebb lenne, akkor megtenném, de most valamennyire nem is a szívem csücske, hiszen végre mehettem volna majdnem haza. Csak ezért a kartonért jöttem le, erre itt ragadok, mert az ügyeleteseknek valahova menni kellett a többieknek meg valami megbeszélés van. Tiszta szívás. – Ezt úgy mondod, mintha az lenne a világ legrosszabb dolga. Pedig a korod béliek általában buknak az izmos pasikra, vagy tévednék? – billentem oldalra a fejemet és picit meglendítem a lábamat is, miközben továbbra is az asztalon ülök. Újra és újra a lányt figyelem, mintha csak meg akarnám fejteni őt. – Szóval inkább a kalandokat kedveled. – nos, persze ez a mai fiatalság másik kedvence, hogy mindenkivel lefekszenek. Oké, én is inkább a kalandok híve voltam és vagyok is még mindig. S eme gondolatra megforgatom az ujjamon lévő gyűrűt, hiszen ez meg kamu, de mindegy. Inkább az a legrosszabb, hogy nem gondolnak a következményekre. Vagy megölik a csemetét, vagy szülés után lemondanak róla. Fura, hogy hova fejlődik ez a társadalom, de ez se az én gondom, legalábbis biztos vagyok abban, hogy sokan ezt mondanák nekem. Emelkedésemből pedig az újabb kérdés szakít ki, majd felvonom kicsit a szemöldökömet, hiszen a köpeny szerintem eléggé árulkodó, meg a rajta virító név is. – Igen, az egyik orvos vagyok. – mondom neki kicsit talán ridegen, majd elveszem tőle az ásványvizet. – Köszönöm! – azért én se vagyok teljesen bunkó. – Maeve. Régóta vagy a városban? A kabátodat esetleg nem szeretnéd levenni? – Nos, ha bizonyos őrző, akkor a karja is eléggé árulkodó lehet, így még szép, hogy megpróbálom bejátszani ezt a dolgot, mert félóra alatt rá fog izzadni, hiszen rendesen befűtöttek. Én pedig minél többet akarok tudni arról a személyről, aki kicsit elcseszte a napomat.
Nem vagyok az a fajta ember, akit egy könnyen fel lehet húzni. Általában higgadtan kezelem a dolgokat és próbálok ésszerűen végiggondolni mindent, mielőtt akármit is csinálnék. Velem is megesik, hogy elönt a düh és a harag, aztán csak ész nélkül cselekszem, de próbálom az ilyen helyzeteket elkerülni. A düh sosem vezet semmi jóhoz. Ahogyan a harag sem. A kettő kombinációja meg aztán pláne nem. Régebben eléggé hirtelen természetű voltam, de ahogy telt az idő, változtam én is. Mondhatni… túl vagyok azon a szakaszomon. Otthon is maradhattam volna, feküdhettem volna az ágyamban, bámulhattam volna a plafont és még sok egyéb roppant izgalmas opció állt fent a pihenés címszó alatt, de inkább emberek közé akartam menni. Az említett ajtó felé pillantottam, majd apró grimasz futott végig a vonásaimon, de aztán bólintva pillantottam vissza a szőke szöszire. - A korom béliek... - húzom el a számat és közben azon gondolkozom, hogyan is könnyíthetném meg a dolgunkat. - Mondjuk úgy, hogy nem kötöm le magam egyelőre... - pillantok a lányon végig, amolyan stírölve a testi adottságait... Elmondani nem tudom, hogy mekkora kis ideggóc gyűlt össze az agyam mélyén. Már rég le kellett volna fújnom ezt az egészet, emellett nem hallgatni apára, nem foglalkozni a csajokkal, csak otthon maradni pihenni a kedvenc filmem társaságában, vagy ha már valakivel beszélni kell valamiről, akkor ki más lenne az, ha nem Symara, vagy apa, vagy... vagy? Oké, most kéne megnyugodnom és némi komolyságot erőltetnem magamra, szóval nagyon igyekszem ám, de folyamatosan mosolygok, le se törölhető ez a pofimról. De izgatott vagyok és pörgök mint a búgócsiga. Orvos... hát fogjuk rá, hogy jobb munkája van, mint amit elképzeltem róla... mondjuk én szeretem a munkám, de orvosnak lenni? A rengeteg vér, a csonkolások... - Szuper munkád lehet. Gondolom sok sürgősségi dologban kell részt venned. - mivel nem mostanában fog az ajtó kinyilni, igy mellé lépek és az asztalnak dőlök én is a hölgy mellé. - Szereted csinálni? Nem olyan egyszerű az életem, hogy tényleg csak egész nap az ágyban hemperegjek és élvezem az életet. Bár erről talán őt sem kellene kioktatnom, ezért inkább nem mondom ki hangosan. Épp elég jelen pillanatban a gondolataimban panaszkodni. Mert lehet, hogy szeretem kimondani azt, ami a nyelvem hegyére kúszik, de nincs hangulatom erre még rádobni egy lapáttal. Nem vagyok én mindig kegyetlen. A lány bemutatkozik, viszonozom a pillantását, s mintha gondolataink útján kommunikálnánk felsóhajtok. Még mindig nehezen tudom felfogni, hogy ez az egész a valóság, hogy mindez tényleg megtörténik és nem csak egy álom, amiből nemsokára felébredek és porrá hullik, csak az emléke marad majd. Körbe is nézek, amíg Maeve még érdeklődik. Kérdésére amúgy nem számítottam. A mosoly lágyít egyébként vonásain - ahogy beszél, irigységet ébreszt bennem. - 2010-ben költöztem el Montana-ba, külön akartam élni apámtól, meg amit tanulni akartam, hát csak ott érhettem el. Ott kezdtem el a tanulás mellett dolgozni is. De végeztem a sulival és visszatértem. - magyaráztam neki, majd egy vigyor bujkált szám szegletében. - És te mióta vagy itt? Nem rémlik az arcod...meg a neved sem. Tetoválásaim a ruhák szövete alatt bújnak meg a kutató pillantások elől...szóval a kabátom alatt még nem kandikálnak elő a különlegességeim, így csak lehúzom a cipzárt. - Kösz a kérdést... meleg van, de én a fázós típusokhoz tartozom.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Nem mondanám magam társasági lénynek, de a legtöbb ember, vagyis személy nehezen viseli azt, ha az arcába mondják az igazságot. Én pedig sose voltam rest kimondani azt, amit gondolok. Nem mondanám hirtelenharagúnak se magamat, de voltak olyan helyzetek, amikor néha az emberek fejét az asztalba vertem volna a bugyuta kérdéseik vagy dolgaik miatt. De most már mindegy. Szerencsére ma nem kellett kisietnem a pályára se, hogy ott legyek, ha esetleg valami baj történik, mert különben tuti, hogy még felcsörgettem volna az igazgatót is, hogy engedjen ki innét, mert nem csak az én hírem, hanem a kórházról is meglett volna a hokisaink véleménye, ha a dokijuk nincs ott. Nem értem, hogy mi a baja, hiszen leír róla, hogy nem egy idős személyről van szó. Lehet, hogy őrző, ezt a lehetőséget nem zárom ki, de nem egy idős fajta, hiszen azok nem így viselkednek, így jogos az, ahogyan általánosítottam. – Magyarul a kalandokat keresed... – mondtam ki újra azt, amit mondtam már korábban is, hiszen ezen kár szépíteni, de ha az ő lelkét a finomkodás nyugtatja meg, akkor nem ragozom tovább a dolgot és ráhagyom, viszont mindig is utáltam az olyanokat, akik inkább finomkodnának ilyen téren, mint kimondanák az igazságot, hogy kaland kedvelők, hiszen aki nem akarja lekötni magát az már bocsánat nem keres mást, csak kalandot. Tényleg nem értettem, hogy miért mosolyok folyamatosan. Olyan volt egy pillanatra, mint aki szívott, de ezt sietve űztem távol, hiszen nem mutatta annak jelét, illetve én is elég gyakran tudok mosolyogni. Ahh, tényleg mindegy, meg nem is érdekel igazából. De jelenleg eléggé tininek gondoltam a viselkedése alapján, viszont talán majd idővel változni fog. Még van körülbelül 20 percünk. - Mondjuk azt, hogy van, de nem annyira sok, vagyis változó. Sportorvos vagyok, néha még a gyerekosztályon vagy éppen a sebészeten segítek be. – nem árultam el nagytitkot azzal, hogy jelenleg még mindenes vagyok, s ez még számára se lehet gyanús, hiszen a legtöbb orvos eleinte még mindenes, aztán majd választ egy szakirányt, s mivel eléggé fiatalnak nézek ki, így eléggé hihető is a dolog. Na, meg szerencsére Jackson csapata nem túlzottan szokta összetörni magát, így sok dolgom nincs, általában csak az rutinvizsgálatok miatt látom a fiúkat. – Ha nem szeretném, akkor nem orvos lennék, hanem hentes. – pillantottam rá komolyan, mert szerintem egy orvostól nem éppen normális dolog megkérdezni azt, hogy szereti-e azt, amit csinál. Ha nem szeretnénk, akkor nem érdekelnének az emberéletek és előbb vagy utóbb elveszítenénk az állásunkat is. – Te dolgozol valamit? – kérdeztem tőle kíváncsian. Gondoltam ideje lenni egy kicsit barátságosabbnak lenni és érdeklődni. Kíváncsian hallgattam őt és még egy mosolyt is villantottam, hiszen abba még senki se halt bele. Meg amúgy is aki mosollyal az arcán hal meg, arról azt mondják, hogy legalább boldog volt, amikor a halál érte jött. Lassan bólintok, majd egy pillanatra kipillantok az ablakon. – Szóval akkor édesapád él itt? Kicsoda ő? – puhatolóztam ártatlanul, hiszen ki tudja lehet, hogy ismerem, majd kortyoltam egyet a vízből, majd visszacsavartam rá a tetőt. – Nyár környékén érkeztem, így pont elkerültük egymást valószínűleg. Itt kaptam állást. – mondtam könnyedén, mintha ez lenne az igazság, s mivel nem tűnt vérfarkasnak így még rá se jöhet arra, hogy nem ez a dolog hozott ide. A munka kivételesen másodlagos volt számomra. A reakciója viszont még inkább kezd megerősíteni a gyanakvásomban, hiszen tényleg eléggé meleg van itt bent, így a kabát alatt tuti melege van. – Te tudod, de ha kabátban maradsz, akkor meg fogsz fázni, amint kilépsz a természetbe. – jegyeztem meg az orvosi dolgot, hiszen ez nem kitaláció volt, hanem tény. Amúgy meg a tetoválási nem beavatott szemében csak fura dolog lenne, számomra többet mesélnének, de akkor ezek szerint ő is gyanakszik rám? Hmm, érdekes… - Nyissa ki a csomagot, majd egye meg a mogyorót! – szólaltam meg sietve, majd megköszörültem a torkomat. - Mármint ha van mogyoró az egyik szatyorban azt szívesen elrágcsálnám veled. Közben lehet beszélgetni is. – pillantottam rá mosolyogva, s ártatlanul. – Látom, hogy mozog a szád, de még nem főtt le a kávé. – jegyzem meg kicsit halkabban, majd ha esetleg valamit szóvá tesz ezzel kapcsolatban, akkor ártatlanul pillantok rá újra. – Mármint egy ismerősöm jutott eszembe, hiszen a mentősök azon élnek, ahogyan az orvosok és pont megszólalt a kávéfőző és egyszer ezt mondta ilyenkor az egyik mentős a másiknak. Tudod régi emlékek. – uhh, ezt is sikerült kivágnom, vagyis nagyon remélem.
Mit érnék el ha ennyi idősen összejönnék egy olyan illetővel, akit apám fullra nem bír? Az miatt szakítsam meg a kapcsolatot apával? Vagy ha épp a világ másik oldalára kell költöznöm ez miatt. Mondjuk Olaszországba? Azt nem… ezt a pár évet is alig bírtuk ki… jó hát most elég negatívan állok hozzá a dologhoz, de mi van ha egy semmit tudó emberbe szeretek bele? Nem akarom veszélybe sodorni…. Sportorvos… akkor kisebb nyúzásokat kezel, meg bokaficamot… esetleg ájult hokisokat. Jó dolog lehet másoknak segíteni. Régen én is doki néni akartam lenni, de ennek már 12 éve. - Jó dolog lehet… annó én is ezen a szakon akartam elindulni, csak kikerültem. - húztam fintorra a szám, elidőzve a zárt ajtón… - Jelenleg nem. Nemrég végeztem a fő sulival, az mellett dolgoztam ugyan egy keveset, de a tanulás jobban lekötött. - én boldog vagyok, mosolyogva vagy anélkül, de az vagyok, főleg mióta hazajöttem. Én élvezem az életet. Teszek érte, hogy jó legyen. - Nem tudom mennyire vagy képben a várost illetően…van erre egy autószerelő műhely. MMW…azt hiszem. Ott segédkezik… - gondolkodok el egy pillanatra, hogy jól magyarázom e a dolgot, hogy már megváltoztatták e azt a helyet mássá, nos passzolom. Apa biztos szólt volna erről. - Wood, Ryder Wood. Lehet, hogy a te kocsidat is bütykölte már. - pillantottam rá egy pillanatra egy kisebb mosoly kíséretében. Igen, apának sok dolga van, főleg hogy csak ketten hárman vagy négyen munkálkodnak arra. Lehet adott névjegykártyát is neki.... Nyár környékén…. - Igen, nagyon elkerültük egymást. Sóhajtással pattantam le az asztalról, azzal a lendülettel vettem le a kabátom. Egy pont oda, ezt a meleget már nem nagyon lehet „bundában” kibírni. Az akasztó felé sétáltam, hogy felakasztom, mikor megszólalt. Meglepetten néztem hátra, majd elnevettem magam. - Te is imádod a mogyoród? Hát az nagyon király. - lelkendeztem és már le is guggoltam a szatyorhoz, amibe beletúrtam.
Kikaptam kettő nagy zacskó mogyit és visszaléptem hozzá, az egyiket neki nyújtva. Közben egy újabb frappáns szöveggel nyomult. - Az orvosok a mentősökkel nagyon érdekes dolgokat tudnak produkálni. - mosolyodom el szélesen….
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Sose gondoltam azt, hogy valakinek meg kellene felelni az életünk párjának, akit választunk. Az a fontos, hogy mi boldogok vagyunk, legalábbis sokan erről papolnak, hiszen én ezt nem tudhatom. Sose voltam szerelmes, még ha jegygyűrű is csillan az ujjaimon. Az egész csak egy színjáték, vagyis olyasmi és nem is akarok ezen változtatni jelenleg, vagyis de. Szeretnék kilépni ebből a hazugságból, de nem tudom, hogy mennyire sikerül majd. Ahogy azt is érzem, hogy valami fura oknál talán Balthazar tényleg fontos kezd lenni, másképpen, mint előtte. De ezen nem is akarok agyalni és nem is törődök vele, hiszen ostobaság lenne. - Kikerültél? Miért? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen szerintem annyira nem nehéz elvégezni. Lehet, hogy nem olcsó, meg nem is olyan egyszerű, mint az egyszer egy, de nem is annyira vészes, mint sokan gondolják. Persze idővel kiderülhet az is, hogy nem bírja az illető a vért, vagy esetleg a különféle sérülések látványát. – Minek tanultál? Akkor most munkát keresel, vagy esetleg csak élvezed az életet? – kérdem tőle minden szemrehányás nélkül. Pusztán csak érdekel, hogy ő melyik mai fiatalságba illik bele, hiszen sokan úgy vannak, hogy apuci és anyuci eltartja őket, így minek megerőltetni magunkat. Kíváncsian fürkészem őt, majd egy pillanatra azért sikerül meglepnie a válaszával. Nem rezdül az arcom se, nem adom jelét a döbbenetnek és a csodálkozásnak se, ami hirtelen úrrá lesz rajtam. Remek, pont a féltestvéremmel kell összezárva lennem. Már csak tényleg ez hiányzott, de továbbra is csak mosolygok, ahogyan előtte tettem és nem engedem, hogy az arcom bármit is eláruljam. – Igen, ismerem azt a helyet és már volt szerencsém hozzá is. Azt mondják róla, hogy olyan, mint egy nagy gyerek, de gondolom számodra fontos lehet. Igazán erős lehet a kötelék köztetek. – jegyzem meg könnyedén, mintha nem most akarnék eltűnni innét egyből. – Ha jól gondolom, akkor meg édesanyád Symara, vagy tévednék? – fogalmam sincs erről, csak hallottam ezt azt és minél többet szeretnék megtudni róla. Neki meg nem kell tudnia azt, hogy ki is vagyok valójában. - De most az élet mégis egymás útjába sodort és talán még látni is fogjuk a másikat később. – nagyon remek lesz. Teszem hozzá magamban, de persze jelét továbbra se adom. - Akkor igazi mogyorófan vagy? – pillantok rá ártatlanul, majd a következő megjegyzésén kicsit elnevetem magamat. Majd ártatlanul megrándítom a vállaimat. – S akkor most már végleg hazaköltöztél? Újra itt élsz vagy csak ideiglenes a dolog?
- Mert nem éreztem készen magam arra, hogy végig csináljam. Felelősség? Akkor még nem nagyon…most már lehet meg tudnám csinálni. Végig tudnák rajta menni. - mosolyogtam el magam, tekintetemben önbizalom csillogott. Magabiztosság magas fokon, nem igaz? - Sidneyben a suli mellett dolgoztam is, sosem voltam az az otthonülős típus. Még kicsiként sem… most meg? Majd megőrülök, ha egy helyben kell lennem 10 percre legalább. Buzog bennem a tenni akarás...- nevettem el magam majd előzőleg feltett kérdésére is választ adtam. - Tervezőgrafikus. Kiadvány és plakáttervezés, illusztráció, interaktív grafikai felületek tervezése, rajzi, képgrafikai és tipográfiai technikák, fotózás, digitális grafikai, kiadványszerkesztés, háromdimenziós modellezés… - bővítettem ki neki a tudástárházam, ebből legalább profi vagyok. Büszke is vagyok az eddig elért sikereimre. Annak meg örülök, hogy ő is ismeri a helyet, ahol apám melózik, sőt…őt is ismeri. Elnevetem magam. - Persze! Nála nagyobb gyereket sehol sem találni. Nem is kívánnék nála jobb apát. - mosolyodtam el szelíden, igen, aput szeretem minden hibája ellenére is. Igaz hogy szoktunk vitatkozni, de nem úgy hogy szétcsapjuk egymás fejét. - Symara a nevelőanyám, az igazit sose ismertem… az igazat megvallva sose akarom megismerni… - az első dolgom lenne bemosni neki egyet. - De Symarát ugyanúgy szeretem, mint apát. Ő ott volt velem a legnagyobb gázban is… - tisztelet jár érte neki, meg egy legjobb anyu díj. - És a te szüleid? Biztos büszkék rád minderre… - pillantok rá kicsit kedvesebben. - Bízom benne, hogy egyik se költözik el a világ másik végére… - én nem teszem, örülök, hogy végre haza jöttem, másra sem vágytam már, csak hogy itt lehessek a családdal. Ennél több meg nem is kell. Plusz egy barátfélét(?) is összeszedtem. Újabb kérdés, erre csak egy bólogatás futja, majd a következőre válaszolok…- Végleg. Elég volt az a pár év távol mindentől. És te? Mióta élsz itt? - érdeklődöm, ha nem titok elmondja, ha meg nem, akkor nem. Nem sértődök meg, nem szokásom.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Ismerős az, amit mond. Én is így voltam vele, meg ugyanakkor tomboltam is eleinte, aztán elegendő volt egy tragédia és minden megváltozott. Meg akartam tanulni a gyógyítás minden apró dolgát a mentoromtól. – Elhiszem, hogy nem lehetett volna könnyű megcsinálni, de szerintem pont ettől érdekes, hogy belemersz e vágni, hogy meglásd elbuksz vagy a rejtett dolgait előjöjjenek. – pillantottam rá egy szelíd mosollyal az arcomon, majd az újabb szavaira bólintottam. – Biztos vagyok abban, hogy érdekes lehetett ott tanulni és az a táj után biztosan fura lehet újra megszokni ezt a hideg és fagyos vidéket. Akkor egészen moderndolgokat sajátítottál el, így lehet majd lecsap rád valamelyik nagyobb városból lecsapnak. – nem hiszem, hogy Fairbanksban annyira kelendő lenne az ilyen. Főleg, hogy a legtöbb bolt és minden már ezer éve megvan, legalábbis nekem így jött le, de lehet tévedek. Annyira nem vagyok otthon abban a világban. Kinek a szike, kinek a számítógép a munkaeszköze. – Miért nem mész el edzeni? Mármint ahogy hallottam az egyik csaj tart valami önvédelmi órákat. Ott kiadhatod a feles energiáidat, vagy esetleg próbálj meg állást keresni? Biztosan valahol el kél a segítőkéz, amíg nem találod meg azt a helyet, ahova tartozol. – tudok én kedves is lenni, ha akarom, meg persze normális. Főleg a korábban elszólt fura dolgaim miatt. Nem szokásom másokat lenézni, maximum elkerülni nagyívben, mint például Rocky-t, pedig tudom, hogy előbb vagy utóbb biztosan látni fogom őt is és nem tehetek semmit se ellene. Felkészülni… Na, azt ilyenkor nem lehet. - Mindenki a saját szüleit tartja a legjobbnak. – kuncogom el a dolgot, de legbelül azért a farkasom a fejét forgatja és legszívesebben még fel is morogna, de nem hagyhatom neki. Én nem ezen a véleményen vagyok, de talán nem is nekem kell elmondanom Kristinnek, hogy nem is olyan egyke, mint hiszi és apuci se volt mindig jó fej papa. Nehezen megy, de erősen harapok az ajkamba, hogy nehogy szóvá tegyem, s pont kapóra is jön, hogy Symara-ra tereljem a szót. Addig se kell az apukánkról hallgatnom az áradozást. – Szerintem nem mindig a vér szerinti kötelék a legerősebb, hanem sokkal inkább az, amit a szív diktál. – lehet, hogy nem ő az igazi édesanyja, de szemmel láthatóan, vagyis a hallottak alapján fontosak egymásnak. – Én szüleim meghaltak jó pár évvel ezelőtt. Még a szülőhazámban. – adok választ alig hallhatóan. Farkasként ez annyira nem meglepő, de most csak egy egyszerű ember vagyok a testvérem szemében és addig jó, amíg ez így is marad. – Reméljük, bár sose lehet tudni. Eléggé őrült egy város. Talán még jobban is, mint a világvárosok. – fogalmam sincs arról, hogy ő mit gondol erről az egészről, majd a kérdésére megrázom a fejemet. – Mint említettem körülbelül nyár óta, s nem tervezek elmenni. Sok még itt a teendőm, meg a szerelem is itt talált rám, meg más szellemek is, így még boldogítani fogom az itteni embereket. Még az is lehet, hogy látjuk egymást és talán nem ilyen fura helyzetben. – igen, ennél még furább is lehet majd… Remek…
A rejtett dolgok, a rejtett képességek előrántása. Lehet ebben valami… azt hiszem belekezdek újra… ugyan nem most. Majd úgy jövőre, vagy majd év vége felé. Az hogy végig tudom- e majd csinálni, az a jövő zenéje lesz majd. Szentül hiszek abban, hogy igen, sikerülni fog. Mert sikerülnie kell. Megtettem mindent annak érdekében, hogy meglegyen! - Igen, állandóan megmozgatja a fogaskerekeket egy ilyen. - méláztam el egy kis időre, aztán megcsóváltam a fejem. - Csak egy kicsit. - hát igen… itt sokkal hidegebb van. De ez van. Ha apa kibírja, meg más is, akkor jómagam is. Bár apának könnyű… - Hm…edzeni? Jól hangzik. Hol tartja az a csaj mindezt? - pillantok rá kérdőn. Dolgozni is elmegyek, ugyan nem tudom még, hogy a szakmámban keresnek e erre felé bárhol is embereket, de ha nem kérdezősködök körbe sose fogom megtudni. Ha meg nem…akkor belevágok valami teljesen másba. Igen…mindenki azokat tartja a legfontosabbnak. Ha ők nincsenek, akkor kell valami más kapaszkodó. Valami egész más. Sym a szívemhez nőt. Több ő mint nevelőanya. Egyszerre aggódó szülő és legjobb barátnő egyszerre, kivel megvitathatom a problémákat. Nem mindet szoktam kiteríteni… tudom hogy kicsodák, illetve micsodák is ők és hogy nem sokáig lehet titkolni előlük semmi.(Bár nem lehetetlen.) Csak elferdíteni a valóságot… és minden szuper a maga valóságában. Az ő szülei meghaltak. Alig eltátom a számat, keserű pirula mászik meg, de aztán rendezem magam…baszki. Ezt talán nem kellett volna megkérdeznem, na de nincs más hátra mint előre… Legalább őt megtalálta a szerelem….nem sokkal lehet idősebb nálam, vagy lehet negyven és harminc között mozog. De milyen fiatal arca van… lehet csak egyidősek vagyunk, de nem kérdezek rá, majd adja magát a dolog. - Hát akkor összefutunk még és mogyorózhatunk. - kacsintok rá jókedvűen, na ez elég érdekes szóhasználat volt tőlem, bár ki mit gondol. Ugye bár. Lehet neki perverz a fantáziája, lehet nem, de ez nem ijeszt meg.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Mindig is úgy gondoltam, hogy minden csak akarat kérdése és kevésbé szerencsén múlik, de ezt nem túlzottan hangoztattam és igazából ő neki se akartam megmondani, mit csináljon. Csak elmondtam azt, amit gondolok a szerény 82 évemmel. - Legalább nem unatkozol. – pillantottam rá szelíden és barátságosan, pedig ez egyre inkább nehezebben ment. Tudom, hogy nem ő tehet arról, hogy apánk egyszer engem csak úgy otthagyott és felém se nézett. S ha nem hoz erre az északi szellő, akkor sose ismerem meg, de kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen tett után is ennyire felmagasztalná ezt a férfit, de minden erőmmel inkább elharaptam a nyelvemet és hallgattam. Néha bölcsebb a hallgatás. - Az egyik önvédelmi edzőteremben, ha jól rémlik a neve, akkor Cali-nak hívják. Azt mondják, hogy barátságos, de szerintem nem fogod eltéveszteni. Kicsit tetkó őrült is. – vágtam hozzá igazán ártatlan arcot is. Persze, egy nem hozzáértőnek annak tűnik, míg egy hozzánk hasonlónak annyira ez nem titok, amikor kicsit lazább felsőben látjuk a harcosokat. Tény, hogy nem a legjobb hely a tetoválásnak a kéz. De legalább ez a színjáték könnyedén megy, így nincs miért aggódnom. Érzem, ahogyan a hallottak alapkán kicsit megváltozik a légzése, vagy éppen a pulzusa. Igazából nekem mindegy. Fiatalnak tűnök és még szerintem semmilyen okot nem adtam arra, hogy gyanakodni kezdjen, így még baj se lehet a dologból. Bár sokkot tuti nem kapna, hiszen két farkas nevelte fel, de akkor se az én tisztem elmondani, hogy „Hé, amúgy a fél tesód vagyok és én röpke 82 évvel ezelőtt láttam meg a világot és még plusz pár hónap”. Jó vicc. Na, ezzel már lehet kikergetném a világból. A kijelentésén elnevetem magamat és picit még meg is rázom a fejedet. – Vigyázz, mit mondasz, mert ha olyan hallja meg, akinek nem kellene, akkor soha többé nem szabadulsz az ugratásoktól. – kacsintok rá barátságosan, majd újra iszom pár kortyot a vízből, s közben ügyelek a farkasomra is. Reménykedek abban, hogy hamarosan végre ledobja magát és inkább nem fordít semmire se figyelmet. - Van testvéred? Esetleg egyke vagy? – kérdeztem tőle eme ártatlan kérdést, ha már ennyire személyes vizekre eveztünk. Még jól is jöhet, mert legalább kideríthetem, hogy mit tud és mit nem. Pontosan úgy, ahogyan az árnyak tennék. Talán még se vagyok annyira reménytelen eset.
Cali… Tetkó őrült… Őrző. Egyből leszűrtem a dolgot… akkor megkeresem, úgyis beszélni akartam pár dologgal kapcsolatban… meg a Protektorral is, de azt egy kicsit később. Más dolgok foglalkoztatnak jelenleg. - Amúgy mikor születtél? - érdeklődöm én is azért, lehet egyidősek vagyunk, lehet fiatalabb, de lehet idősebb, ki tudja? Lehet, hogy ilyen fiatalos arca van, aztán 30 éves. Ismerek ilyeneket… jó embert nem, de a dolog ugyanaz, nem? Nem. Oké. - Ugratások? Ugyan… kérdezhetném, hogy ki ugrat kit, mert hamarabb megy vissza a dolog, mielőtt kettőt pisloghatna. - nevettem őszintén, jókedvűen. Ha engem ugratnak, benne vagyok efféle játékokban, de az illető hamarabb visszakapja a dolgot, mielőtt végig gondolná, megérte e neki? Iszok én is, jól meghúzom a vizes flakont, majd a kérdésre is bólogatok. - Nem, nincs. Szerencsére. - magamat nem tudom olykor elviselni, hát még egy testvért. Baszus. Még belegondolva is szörnyű. Bár apa korát tekintve… előfordul hogy van pár elpotyogtatott kölyke… mondjuk az a része nem érdekel a dolognak, semmi beleszólásom sincs… az ő élete volt, ő élte meg, ő tudta mit csinál. Hiszen túl van a 300-on… csak mostanában ne akarjon gyereket csinálni… azt mindenki tud, de azt fel is kell nevelni. Emberi szemekkel apa meg van kb 45-50... Igen apa, ilyen vén vagy a szakálladdal... ha meg megszabadulna tőle, 20-as éveit taposná... jobb ha marad a cucc rajta. Engem felnevelt tisztességesen Symmel, amiért borzasztóan örülök és tisztelem is őt, őket érte, a múltja nem rám tartozik. Ha előkeveredne egy ilyen az életéből a világ végéről…. hát egészségükre… nem nézném jó szemmel, de legalább megismerem a teljes valóját apának. Fogalmam nincs milyen lehet egy vér szerinti testvérrel... szeretni őt, vagy épp veszekedni.... de nem is érdekel komolyan. - Tudod... talán szerencsés vagyok, talán nem, de nekem ez így jó. - gondolkodom el hosszasan, majd a szemeibe pillantok. - Ne és te? Házasság? Gyerek? - láttam a gyűrűt és kíváncsi vagyok, ha nem rám tartozik, akkor úgy se mondja.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
A kérdésének köszönhetően elég sok minden megfordul a fejemben, de már megtanultam leplezni az érzelmeimet, így semmit se sejthet belőle. Nem tetszik a kérdés, de nem esek pánikba, könnyedén füllentek úgy, ahogyan a nagykönyvben és az irataimban is megtalálható. – 27 éves vagyok, ha ez lett volna a kérdésed. Miért? Túl vénnek tartasz? – kérdeztem tőle kíváncsian, ami egy tudatlan ember szájából ártatlannak hangzott, de én nem voltam az. S tudnom kellett, hogy mit gondol erről az egészről, de persze neki fogalma se lehetett arról, hogy csöppet se ez az igazság és jóval több vagyok. Talán majd idővel megtudja. Amúgy se az én saram elárulni azt, hogy amúgy az apja nem olyan szent, mint hiszi. - Köztudott tény, hogy a mentősök nem szentek, ahogyan az emberiség többsége se. – nem mondanám azt, hogy túl rokonlelkünek éreztem a fél tesómat, de még változhat. Én se vagyok szent, de legalább nem képzeltem sose azt, hogy mindenben jobb vagyok, mint mások. Mint például most itt van ez az ugratás is. Mindegy is, hiszen napi szinten csinálunk szinte őrültségeket Balthazarral, de még se vagyok emiatt beképzelt és senkit nem akarok földbe döngölni. Na, nála meg eléggé úgy hangzott, hogy képes lenne rá. – Akkor ezek szerint szereted az elkényeztetett egykék életét. – s végén kapcsolok, hogy kicsúszott az ajkaim között az, aminek lehet, hogy nem kellett volna. – Mármint a legtöbb egyke eléggé elkényeztetett és a világért se akarná azt, hogy többé már ne körülötte forogjon a világ. Te ilyen vagy? – próbáltam kicsit finomítani a helyzeten, de nem fűzők hozzá sok reményt. Tudom jól, hogy sokszor hamarabb csúszik ki a valódi véleményem az ajkaimon, mint kellene, de valakinek szókimondónak is kell lennie. Legalább nem vagyok álszent. Eme kijelentése után pedig jobbnak láttam azt, ha inkább tényleg mélyen hallgatok arról, ami számomra eléggé nyilvánvaló volt. Nem hiszem, hogy túl sok jó dolog sülne ki abból, ha kiderülne, hogy tesók vagyunk. Nem rajongana értem, s várhatóan én se. Lehet idővel változna, de van elég kaland és bonyodalom most is az életembe, nem kell még egy húg. Főleg addig nem, amíg nem tudom, hogy milyen is ő valójában és mi lappang a felszín alatt. Nem elutasító akarok lenni, inkább csak óvatos. Voltak testvéreim és tudom milyen elveszíteni őket, ahogyan azt is sejtem, hogy sose tudná egyiket se pótolni vagy a hiányuk miatt keletkezett űrt betölteni. - Még fiatal vagyok, így nincs gyermekem… - pedig régebben sokat álmodoztam róla. Az én gyerekeim a kórházfalain belül vannak, csak mindig hamar kiröppennek. – Esküvő meg talán egyszer lesz, nem sietek sehova se. Már az is szívmelengető, hogy van olyan személy az életemben, akit szeretek. – s ekkor az ujjam az eljegyzési gyűrűre siklik. Persze ez az egész egy nagy hazugság, de nincs kedvem pont őt beavatni ebbe. – Te szeretnél egyszer majd családot? Vagy inkább örökre a kalandokra szaval? – pillantok rá kérdőn és kíváncsian.
27…. - Nem, dehogyis. Fiatalabbnak hittelek magamnál. Ránézésre. - vigyorodok el, hiszen tisztára a húszas elejére tippeltem volna a korát. De sebaj, ez van, jó tipp, de mégis helytelen. Van ez így mindenkivel. Én csak húsznak nézek ki, apám meg azzal a szakállal vagy hatvannak… anélkül feleannyi. Szal’ jah. - Senki se csak jó, vagy csak rossz, mindkettőben van ez is és az is. Benned is. - vonok vállat, persze ez nem sértegetés, de egyik opcióból sincs csak ez, hanem igenis van mindkettőből. Bőven, ha azt vesszük. Szavaira feljebb vándorolnak a szemöldökeim, nem ismer, szóval merész kijelentései vannak. Van benne kurázsi nah. Bátor. Ezután kérdez. - Nem. Sose voltam elkényeztetett. A szeretetet megkaptam mindig mindkettő féltől, de a kényeztetést nem szerettem akkor sem. Megdolgoztam azért, hogy idáig eljussak és nem apám pénzén… - önerőből és lelki támogatással vagyok ott ahol és ezt mindkettejüknek köszönhetem. Illetve még pár egyénnek, de az megint másik téma és nem is ehhez a beszélgetéshez tartozik, azt hiszem. Apám szeret, de ha odaállítanék elé, hogy pénz kellene, hát elhajtana… de sose álltam elé ilyen kéréssel, max csak más féle témában, akkor pedig ott áll mindig mellettem. Ahogy Symara is, ő talán az ilyen helyzetekben jobban oda tette magát, mint apa. Még nincs gyereke… - Hát akkor ideje lenne felpörögnötök gyerekvállalás kapcsán…ugye tudod, hogy harmincon felül már nehezebben jön össze egy lurkó? - pörögnek a szavaim, nem kioktatás, isten mentsen az ilyesfajta ténykedéstől, de többen is foglalkoznak ilyenekkel és rengeteg felé hallani ezt azt erről. Az esküvő meg olyan dolog, hogy teljesen felesleges, csak egy darab papír. Eddig is egymás mellett vannak, esküvő után meg? Van egy papírjuk róla, aztán ugyanúgy együtt lézengenek? Változik valami azon kívül, hogy az egyik felveszi a másik nevét? Az égvilágon semmi, de ezt se az én számból fogja hallani. Két külön világ létezik. Vannak, akik házasodnak és vannak, kik megmaradnak egymás mellett. - Majd igen… - vigyorodom el, bár úgy vagyok vele, hogy egy gyereknek nem kellene gyereket felnevelnie. Mert belül igen csak gyereknek érzem magam, még ha vannak olyan pillanataim is, hogy tök komolyan előadok vagy épp megoldok bármilyen problémát. - De még nem érzem készen magam rá. - folytattam, majd hallottam valamit az ajtó felől, ahonnan betoppantam. Kopogás is jött felőle, majd valamivel megkocogtatták az ajtót. Pillantásom oda siklott, a kilincs is mozdult, majd sóhajtottam. Nem kell örökre itt maradnom, hála a magasságosnak. Beletúrtam a szatyromba és előhalásztam még egy zacskó mogyorót. Amit közelebb sétálva Maevéhez leteszem mellé az asztalra. - Bocs, hogy csak így megzavartalak a munkádban, remélem még tényleg találkozunk. - pillantottam mosolyogva rá, majd kinyilt az ajtó, oda pillantottam, vissza Maevére, majd szélesen elvigyorodtam, visszavettem a kabátomat, fogtam a táskáimat. - Szia. - köszöntem el, majd meg is indultam haza felé, hogy eltudjam tüntetni a hűtőbe való holmikat. Vannak furcsa tagok a világban, de ez a kis csaj most túltett mindenkin. Furcsa figura annyi szent...
/Köszöntem a játékot. Még ha ilyen hosszúra is nyúlt, akkor is imádtam! /
Kicsit kezdtek már helyre rázódni a napok, de még mindig érezni lehetett az áprilisban történteknek a nyomasztó hatását. Sokat dolgoztam még mindig, hiszen ott legalább nem kellett a saját kis lelkivilágom miatti dolgokon aggódnom, vagy túl sokat rágódnom. Szerettem látni a gyerekek mosolyát, azt, ahogyan képes vagyok elterelni a figyelmüket, vagy a szülök arcán a megnyugvást, hogy a gyermekük állapota javul. Sok sportóli sérülés nem volt mostanában, így egyre többször voltam újra ebben az épületben, de mindig változott, hogy éppen hol. Bár csak a gyerekosztályon, vagy a műtőben voltam meglelhető. Sebész voltam részben és sose adtam volna fel ezt a dolgot. Még akkor se, ha néha csöppet se volt egyszerű ott helytállni. De bármire képes lettem volna azért, hogy mások életében a káoszt picit csökkentsem. Vajon, ha ember maradtam volna, akkor nekem is lett volna családom? Néha a gondolatok magával ragadtak, de mindig sietve űztem el, hiszen kár erre gondolni és amúgy se tudnék rá választ adni. Már jócskán a horizont alá süllyedt a nap, amikor az irodám felé vettem az irányt, hogy visszabújjak a hétköznapi ruhámba és elinduljak haza. A táska könnyedén landolt a vállamon, a dzsekin, majd mosolyogva köszöntem el, de az arcom fáradtságról árulkodott. Valószínűleg ma is bent éjszakáztam volna Lucy miatt, ha nem javul az állapota, vagy nem dob már ki a főorvos a kórházból. Néha jó itt lenni, néha az ember a munkájába menekül, míg máskor pedig a magánéletébe. Fura dolog az élet és mennyivel könnyebb volt, amikor képtelen voltam bárkit is közel engedni. Másrészt viszont nem bántam azt, hogy Balthazart közel engedtem. Örültem, hogy így alakultak a dolgok. Lassan haladtam a parkoló felé, amikor a telefonomat majdnem leejtettem, sietve kaptam el, de helyette a kulcsom landolt a földön. Bosszankodva kaptam fel, majd megnyomtam au autónyitó gombot, de reakció nem érkezett. Csodálkozva pillantottam fel, hiszen tényleg nyoma se volt az automnak. Remek, hogy egy vandálnak pont az enyém kellett. Idegesen túrtam a hajamba, de fura módon egészen nyugodt voltam, amikor is ismerős energiákat éreztem. Remek, már csak tényleg ő hiányzott. Pillantottam Stephen felé, aki egyre közelebb jött. - Csak nem orvosra van szükséged? Mert akkor feleslegesen jöttél, mára már végeztem. – szólaltam meg minden köszönés nélkül. Most valahogy semmi kedvem nem volt vele beszélgetni, de ez nem meglepő. A Teremtőm szeretné, ha kibékülnék, ha esélyt adnék neki, de én még mindig nem tudom, az álmom után meg pláne nem. Láthatta azt rajtam, hogy nem vagyok jó kedvemben és majdnem teljesen fel volt húzva a pajzsom.
|| Mivel nincs parkoló, gondoltam jó lesz ez is. ^^
Lassú, kimért léptekkel, cigarettafüstben úszva közeledem a kórházhoz. Fejemben összegzem a miérteket és a hogyanokat. Eska még várat magára, mióta sms-t váltottunk. Annyira megnyugtatott, hogy jól van. Azóta nem tudok róla, de valami földöntúli nyugalom burkol be. Érzem, hogy nincs baja. Az viszont aggasztó, amiről álmodtunk és az is, hogy akik látták a kőoltárt, azok mind beájultak, bárhol is voltak. Alignak megint átlépett egy határt és megint újított ezzel a párhuzamos dologgal. Leah elvesztése egy tragédia, persze, hisz komoly és megbízható tagunk volt. Nagy társalgást sose folytattam vele. Egyszer próbáltam meg kihúzni pár infót a vöröskéből, de nem adta. Csak Castornak. Helyes. Könnyeket nem ejtettem, hamar túlléptem az elvesztésén. Természetesen szóltam pár jó szót Lucas-hoz, titkon, amikor senki se láthatta és a temetésen is ott voltam. Még virágot is vittem. A többiek viszont jól vannak, mindenki épülget vagy már felépült. Az a kis kirándulás a kölykökkel, a kártyaparti, a felügyelet, meg még előtte a fura indián nőstény emlékezetes marad. Egy darabig. Rég mozdultam ki ennyi időre a városból. Hozzá kell szoknom, mert eljön az ideje, amikor nem csak Fairbanks lesz a területem, hanem az egész világra rá kell vetülnöm, minden falon árnyék leszek, mindenki mögött járok, minden vérvonaltárs mellett. Felelősség. Ezzel kell kelnem és feküdnöm. Maeve a csúfos bukás példája, de igyekszem felállni és végre meglett az ötlet, a lehetőség, az idő, minden. Falják egymást az idegorvossal és ahogy figyelem (mert mindig figyelem), jót tesz neki a kapcsolat. Sokkal szelídebb és talán boldogabb is. Kivéve most, mikor a haját tépi. Na jó, még nem, de már turkál benne és ideges. Teljesen felhúzott pajzzsal is látni rajta. Természetes reakció arra a helyzetre, amibe került. Büszke vagyok a tervre és bízom a sikeremben is. Azt hiszem, ez a nap az Árnyak napja lesz. Eska büszke lenne rám, ha megtudná, mit tettem és miért. Elmondani biztos nem fogom, senki sem tudhatja. A sírba viszem a titkot, remélhetőleg ez még nem mostanában következik be. Pár meghökkentő, mármint tőlem meghökkentő ruhadarab, egy teljesen más stílus, játék a hanggal, a szavakkal és máris egy nagyszabású maffiózóvá avanzsáltam, aki megrendelt pár autót a város kisstílű tolvajaitól. Ha leszállítják, nagy lóvé üti a markukat. Direkt nem csak a nőstény autóját vagy annak típusát jelöltem meg, hanem még párat és adtam tippeket, hogy merre találnak ilyeneket. Ki lop egy mentőállomásról? Csak a leggyalázatosabbak, ezért kisebb a kockázat. Nem számítanak rá. Mindezt pedig azért, hogy majd a hős képében tetszeleghessek. - Szia, Maeve! - köszönök rá mosolyogva. - Ez a helyzet itt az, aminek látszik? Tuti nem a Vegyész vitte el? - kérdezem higgadtan, ahogy a közelébe érek. A korkülönbség miatt azt a kis rést ki tudom használni, ha én is nyitok egy kicsit. Belekukkantok. Fel van ajzva, de ez nem olyan, mint múltkor. Csendesebb a dühe és a kedvetlenség uralja a terepet. Jó kiindulási pont. Nem játszom a hülyét, mert azt nem hinné el. Pontosan tudja, hogy ismerem az autóját és a szituációkat is hamar levágom. Persze lehet olyan, hogy Balthazar vitte el a kocsit, csak nem szólt. Kitelik tőle és lehetnek olyan viszonyban, hogy meg van engedve, szóval a kérdés végülis helyénvaló. A szemeit fürkészem, majd a cigibe szippantok bele még egyet. - Ezek szerint rosszabbkor jöttem, mint gondoltam... A szavaimban ott játszik, hogy tudom, mennyire utál és kerül, de szembe akarok ezzel nézni és változtatnék rajta. Most nem fogok vele kötözködni, pedig jólesne, mert vele aztán lehet. Másik arcomat kell megismernie. Múltkor produkció volt és a közönség nem díjazta. A láthatatlan közönség... Most más műfajban indulok. Ármány és szélhámosság, ösztön nélkül. A farkasom csendesen ül és nézegeti Maeve fiatal bestiáját, ártalmatlanul, szinte ölelgetni valóan lesi. Én pedig körbenézek, mert lassan leég a dekk és nem leszek olyan bunkó, hogy teleszemetelem a mentőállomást. Nem ajánlkozom, inkább hagyom, hogy Maeve ömlessze rám a dolgokat és hogy benne szülessen meg a gondolat. Hogy aki itt van, az véletlenül segíthet is. Mondjuk kárpótlásként a múltkoriért...
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Talán nem volt a legjobb megoldás itt tölteni a legtöbb időmet, de mintha az ügyek megvártak volna és most akarnál elhavazni a kórházat. Én pedig eléggé felelősségteljes személy voltam ilyen téren. Meg kicsit jó érzés volt kikapcsolódni is, szép lassan végig gondolni az elmúlt hónapok dolgait, hiszen eléggé sok minden történt. Még olyan, amiben sose hittem volna, de az élet megint ügyesen bebizonyította azt, hogy ne becsüljük alá, mert örömmel megajándékoz minket meglepetésekkel. Boldog voltam munkám kívül is, de kár lenne tagadni, hogy nem voltam tele félelemmel is, hiszen mostanában egyre gyakrabban olyan terepen sétáltam, aminek nem tudtam, hogy mi lesz a következménye és telkesen új volt számomra. Fogalmam sincs, hogy ki mit gondol arról, ami köztem és Balthazar között zajlik. Bár valószínűleg elég sokan sejthették azt, hogy színjáték volt közöttük az, ami mostanra valósággá vált… Fura dolog az élet, az pedig még inkább, hogy Abigail korábbi szavai valósággá válnak. Lehet, hogy ő még jós is, vagy talán még inkább jobban ismer, mint én azt valaha gondoltam. Fáradtam keresem a kocsimat, hogy végre hazamenjek, vagy éppen Balthazarhoz. Igazából a hely oly mindegy, mert itt is és ott is elszoktuk ütni az időt. Ma viszont, ha jól tudom, akkor korábban végzett, vagy inkább én keverem már az órákat és túl sok ideje vagyok bent, emiatt pedig összefolynak már a napok? Magam sem tudom, hiszen jelenleg már is bosszantó, hogy valaki képes a kórház elől ellopni egy autót. Annyira nem is előle, hanem inkább a személyzeti parkoló részről. Nem értem, hogy mi ütött az emberekbe. Sietve próbálom előkotorni a telefonomat, hogy felhívjam Balthazart értem tud-e jönni, vagy segítsen megtalálni a járművemet, mert már egészen megszerettem, de helyette szép lassan más sétál felém. Tényleg mit vétettem, hogy pont ő neki kell idejönnie? Arcomon bosszankodva simítok végig, s ennek elég hamar jelét is adom, viszont ahhoz képest, hogy mennyire zavarna a jelenléte eléggé higgadt maradok még mindig. Fura, mintha valami nem stimmelne velem. - Stephen. – köszöntem neki kimértem és lassan túrtam a hajamba, mintha semmi bajom se lenne. Ez a higgadtság, mintha nem is én lennék. A tombolást a szellő könnyedén viszi magával, ahogyan körbe ölel, hogy utána tovább szökkenjen és másnak is a küllemét kicsit összeborzolja. – Van neve is a vegyésznek, Balthazarnak hívják, de pont te ne tudnád? – szólaltam meg kissé cinikusan és pöppet iróniával fűszerezve. Összefontam a karomat magam előtt, de a telefon még mindig ott volt a kezemben. – Igen, valaki megfújta az autómat, ha erre gondolsz. – adok neki végül választ, de nem túl nagy örömmel, mert tényleg semmi hangulatom hozzá. Helyre kell hozni azt, ami köztünk történt, de nem most. Fáradt vagyok, s inkább vágynék egy kád forró vízre, vagy másnak a társaságára, mint az övére. - Tudod fura, hogy mindig pont ott vagy, ahol valami baj történik. Ezek után nehéz lenne elhinni, hogy semmi közöd hozzá vagy éppen nem te vonzod a bajt. – pillantottam rá semmilyen arckifejezéssel. Ez nem vádaskodás volt. Ahhoz valami fura oknál fogva túlzottan is higgadt voltam, de ez van. Nem fogok most ezen agyalni, majd eldől, hogy mi lesz és miért vagyok ennyire higgadt mostanában, mert az tuti, hogy nem a Teremtőm miatt és az ájulás óta történik ez. Talán akkor történt velem valami? Ki tudja, vagy lehet ahhoz a fura álomhoz van köze? Mindegy is, mert tényleg nem akarok most ezen agyalni. - Téged mi szél hozott erre? Esetleg az éjszakai sétádat pont erre felé ejted meg? Amúgy meg nyugodtan fojtathatod, mert meg tudom oldani. – s kicsit meglengetem a telefont is, ami majdnem kicsúszik a kezem közül, de talán sikerül még idejében elkapnom…
Nem tudom, Eskának volt-e szerepe abban, hogy sikerült Mae-t Wasillába deportáltatni, de büszke vagyok rá, hogy így lett. Lucas elvileg semmit sem sejt, csak egy jó tippet adtam, ennyi. Figyeltem a nőstényt a táborban is, azóta is, de nem nagyon szóltam hozzá. Ma fog megtörni a jég. A kezdés nehéz. Pont ahogy várható volt. Őszinte pillanat, nyílt elutasítás. Semmi jópofi. Azt még tanulnia kell... És lassan halad is, ahogy a nevemen szólítva viszonozza a köszönést. Érzem, hogy elfutna innen, de nem teszi. Ez valamit jelent. Többek között azt, hogy megfogadta a tanácsot és nem őrjön, nem visít, nem hisztizik. - Ahogy azt is tudom, hogy szeret beceneveket adni és kapni. Régóta ismerem. Részemről tényleg nem bunkóskodás volt. BB egy bohóc, aki ennél durvább neveket is ragasztott már magára. Például Füst. Te jó ég... Akár én is lehetnék, mióta ennyit bagózom. Elmosolyodom a vádaskodásra. Semmit nem ér el vele, tudhatná már. A háta közepére sem kívánna, még mindig dacoskodik, de nem eléggé. Én pedig finomabb leszek. Ma egyszerűen helyre kell billenni. Nincs más megoldás. Halhatatlanság. Nem halhat meg az, amiről Eska azt szeretné, hogy éljen. A kapcsolat az ír nősténnyel. Ma felélesztjük, az egyszer szent. - Értem én. Ha mindenképp magadra akarsz maradni, akkor lépek is. Mutatóujjammal intek a homlokomnál, ahogy a távozók szoktak fejbiccentés közben és megfordulok, hogy elmenjek mellette. Úgyse fogja hagyni. Ez nem az a viselkedés. Érezné, hogy valami félbe maradt. Ha már én vonzottam vagy én okoztam, akkor talán hasznos is lehet a jelenlétem, ez adódik a szavaiból. Megállok a kérdésére és visszanézek. A telefont lengető kezét kísérem figyelemmel. Nem kell közbelépnem, mert csak majdnem ejti el. Végül nem pottyan le. - Veled akartam beszélni. Múltkor nem sikerült tiszta vizet önteni a pohárba. De megértem, hogy most gáz van és a kocsi az első. Én se haboznék segítséget kérni, amíg még lehet. Nem mondom, hogy tőlem. Egyszerűen intézkedni kell. Mikor a magánrepülős cégnél ellopták az én verdámat, ugyanúgy nem voltam rest, ahogy most Maeve sem lesz az. De még nem fordulok el. Megvárom, hogy szóljon. Hogy megküzdjön a dilemmákkal. Kit ismerhet a zsaruknál? Darimot, akit jól leteremtett a segítségnyújtás után? És nem is kell mindig a rendőrség, sőt néha jobb is megkerülni őket. Niával ezt csináltuk hónapokon keresztül és utólag mindig jött a lehordás után a dícséret...
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Tipikusan igaz az életre, hogy mindig pont az a személy toppant be az életünkbe, akit abban a pillanatban a hátunk közepére kívánunk. Jelen esetben ez igaz volt Stephen-re is. Ki kellene békülnünk, de most nem voltam olyan állapotban és a pillanat se volt a legmegfelelőbb, mintha pontosan érezni, hogy mikor a legrosszabb és akkor toppan be. Nem az volt a baj, ami köztünk történt, hiszen az mindennapos dolog az emberek között, ahogyan farkasok között is, hanem sokkal inkább az, ami utána következett. Na, azt már nehezen bírtam lenyelni, de bár mennyire is dühített a dolog, mert pontosan annyira voltam higgadt, mintha a dühöm inkább higgadtsággá változna és az járná át a lényemet. - Szóval róla szeretnél beszélgetni? Vagy esetleg éppen arról, ami közte és köztünk van? Most ez után kell kémkedni? – kérdezem tőle kissé csipkelődve, hiszen számára csak egy feladat voltam, én pedig ostoba lettem volna túlzottan megkönnyíteni a dolgokat. Nem, ahhoz túlzottan arcon csapott az igazság, még ha nem is mondtam ki kerekperec a dolgokat. Pedig át kellene lépnem és elfogadnom a felém nyújtott kezet, de mi van, ha pont tőle nem akarom elfogadni? Ha anyám nyújtaná a kezét, akkor habozás nélkül elfogadnám, ahogyan talán másét is, de az övét… Nem bízok senkiben se, de azt gyűlölöm, ha valaki átver és ő megtette kicsit. Hallgatom a szavait, s megforgatom kicsit a szemeimet is a reakciójának köszönhetően. Se nem tagadja a dolgot, se nem vallja be. Őszintén szólva nekem aztán mindegy, hogy ki nyúlta le, csak kapjam vissza, hiszen hozzám nőtt és vannak benne személyes értékek is. Így szerintem annyira nem meglepő, hogy vissza akarom szerezni. Figyelem azt, ahogyan ellép mellettem, de nem mozdulok meg. Minek, nem lenne semmi értelme se. - Nem vagyok egyedül, mert tudok segítséget kérni. – szólalok meg komolyan és közben a hímet fürkészem. – Múltkor? Nem rémlik, hogy bármikor is próbálkoztál volna. Wasillában is elég jól feltaláltad magad… - teszem hozzá még kicsit szúrósan, majd összefonom újra magam előtt a karomat. – Ha akarsz gyere, de nem hiszem, hogy túlzottan helyre tudnád hozni ezt a dolgot. – s rá, majd magamra mutatok. Nem szokásom felejteni, bármennyire is legyen idős vagy tapasztalt. Tudok kedves is lenni, Balthzara ismeri azt az énemet, ahogyan Abigail is, de kötve hiszem, hogy Stephenben valaha annyira meg fogok bízni, még a Teremtőm kérésére. Ez nem megy parancsszóra. A bizalom az élet ajándéka, amit gyakran könnyedén játszunk el.
Kezdőlap
//
