Most, hogy Nonó elrepült New Yorkba (mert remélem elrepült és nem néztem be semmit), volt időm gondolkodni. Persze ez csak nekem eredmény, mert valószínűleg más nem azt értené "gondolkodás" alatt, hogy folyamatosan a lehető legidiótább végkimeneteleken kattog, mint egy mániás hülye. De én komolyan nem értem, hogy mi van, mert amikor elkönyvelem, hogy végre nyugi van egy kicsit, mindig beüt a szar. Az edző? A barátnőm első és egyetlen exe? Aki... jó, most az mindegy, miért hagyta el, de azt tudom, hogy rengeteg fájdalmat okozott neki. Hogy beszéltem-e erről valakivel? A világért sem. Végül is, minden tinédzsernek tök strapás szerelmi élete van, bár azt hiszem, hogy az enyém magasan viszi a prímet egy szuperszexi hokisztárral és egy kislánnyal az élen.
Amikor már képtelen voltam megülni a seggemen, és meguntam, hogy nem tudok aludni, és a nyári szünetem azzal telik, hogy bulik helyett szénné idegeskedem magam, úgy döntök hogy véget vetek a mártírkodásnak. Férfi lettél Connor baszki, növesszél szakállat és induljál el.
Az utóbbi időben kihagytam a nyáron megritkuló edzéseket. Se puszi, se pá. Ám ettől függetlenül van róla halovány sejtésem, hogy a hét ezen felében, ebben az időszakban esélyes, hogy elcsípem valahol Cartert. Az edzés végét odakint vártam meg, lapulva a folyosókon, hogy senki se szúrjon ki a csapatból. Aztán, amikor már eléggé tiszta volt a terep, magamhoz képest döngő léptekkel indultam meg az öltözők felé. A dzsekimbe dugott kezeim ökölbe szorultak, a farkas pedig némiképp értetlenül állt szerintem a helyzet előtt - de melyik ragadozó ne élvezné a vadászatot...? Na ugye. És hogy veszély? Nem, sajnos fogalmam sincs, hogy miről van szó.
Csend van, én pedig érzem a szagát. Hangtalanul nyitom ki az ajtót és osonok be, de nem terveztem túl sokáig titkolni az ittlétemet. És amikor sikerül meglátnom az edzőt, rögvest felé is indulok. Nem akarom többet sírni látni. Miattad nem. Te rohadt állat. Azt hiszed, hogy majd csendben tűröm, hogy valahogy megint fájdalmat okozz neki vagy a gyerekének...? Aki a tiéd... Úr Isten. Ha szól is, nem felelek, csak egyenes vonalban tartok felé, hogy az utolsó pillanatban kikapjam a kezem a zsebemből, és lendületet véve egy erőteljes jobb horoggal készülök megajándékozni felebarátom orcáját. Akár sikerül, akár nem, azért azt még gyorsan hozzáteszem, hogy - Tudod mit? Meggondoltam magam. Mégis inkább a kurva anyádat. - rendben, ez kicsit hangosabbra sikerült, mint terveztem, de van ez a dolog a farkassal és a kontrollal... - Ja, és ha nem lenne egyértelmű, kiléptem! Részemről ennyi is volt, bár gyanítom, hogy nem szeretne ennyivel elereszteni. Azért a szívem mélyén nagyon remélem, hogy nem fog túl sokat akadékoskodni, mert nem szívesen mennék úgy haza, hogy a lábszárcsontját húzom magam után. Le kellene higgadnom egy kicsit, de az fix, hogy vele egy légtérben ez nem fog összejönni.
Itt a nyár, és az általános iskolával szemben az egyetemen sajna nincs egész nyáron szünetünk, nekem legalábbis… Hisz ott vannak a nyári kurzusok, meg egyébként is, nem csak egyetemi keretek között folynak az edzések, ott vannak a városlakók, és a hivatalos csapat is, akikkel a versenyekre edzünk, szóval túlságosan így sem unatkoztam. Épp végeztünk az aktuális edzéssel, én pedig visszaindultam az irodámba, hogy végre letudjam a mindenféle papírozási hercehurcát is… nem mint ha annyira rajongtam volna érte, de miután még mindig jobb azonnal megírni őket, mint egy hetet várva egy fél méteres stócnak nekiesni, így most próbáltam tartani magam ahhoz, hogy ne gyűjtögessem őket ok nélkül. A folyosón haladva azonban meglepődtem, amikor Harrist láttam viszont… nem azért, mert elmaradozott az edzésekről, hisz elég hamar le szokott morzsolódni a csapatról a puhányabb része, inkább az foglalkoztatott, hogy miért keresett fel? Kisírni, hogy kapja meg az aláírást részemről és ne bukja a krediteket? Beütött valami orvosi krach, aztán az lenne a kifogás? - Üdv, Harris. Rég láttalak. -köszöntöttem közelebb érve, hisz láthatóan rám várt itt az irodám előtt szobrozva, gondolom, ha nyitva lenne az ajtó, akkor odabent várt volna meg, de túl sok értékes irat lapul odabent, hogy csak úgy nyitva hagyjam mindenki előtt, amíg a jégen hajtom a játékosokat. Connor jön azonban meg sem mukkan, én pedig csak kissé értetlenül állok a dolog előtt… Annyira azért nem nagy az alapzaj, hogy ne hallanám amit mond, így pedig csak naivan megindulok felé – hogy aztán derült égből villámcsapásként érjen a támadása, ahogy telibe kapja az arcomat az öklével. A mappa a földön koppan, én pedig a falnak esve kapok reflexből az arcomhoz, már hiába… egy szempillantás alatt megérzem a sajgó zsibbadtság és a lüktető fájdalom oly ismerős koktélját, ezzel egyidejűleg pedig mint ha valami gombot pöccintettek volna át, a vérnyomásom is rekordidő alatt ugrik az egekbe. A te anyádat, azt… Kell pár másodperc, mire sikerül összekapnom magam valamennyire, de ha addig dolga végeztével el is indult volna Connor a kijárat felé, garantálom, hogy akkor sem fog messzire jutni. Már ugrok – vagy épp futok is utána, attól függően, milyen messzire jutott a gyávája – hogy hassal a földre kényszerítsem. Helyzete adja, hogy hozzá hasonlóan én is egy jobb horgos után építsem bele a padlóba, vagy nemes egyszerűséggel a lábait rúgjam ki. Szemet szemért, fogat fogért, mondja a mondás ugyebár, így ha eddig valamilyen oknál fogva megúszta volna, akkor most az öklömmel is egyenlítek az arcán, mielőtt a földre szorítanám. - Nem szeretem, ha ilyenek veszik a szájukra az anyám, mit te. -kelek egyetlen édesanyám védelmére, a vörös gőz miatt átmenetileg megfeledkezve arról, hogy amúgy most épp én is haragszom rá a 10 évvel ezelőtti szarkavarásuk és hazugságaik kapcsán, de ez legyen most a legnagyobb bajom. - Lennél oly kedves és megosztanád velem, hogy mégis mi ütött beléd?! -tartom továbbra is biztosan, a hideg kőre szorítva, de ha sokat mocorog, akkor még a hátára is telepszek ráadásként, had érezze csak a tettei súlyát. - Mert gondolom nem az edzésekkel van a bajod, tekintve, hogy hetek óta ide sem toltad a képed. Ki vele, miről van szó? És a saját érdekedben remélem, hogy igencsak jó kifogásod van... -morrantam rá újfent ingerülten, mielőtt oldalra fordulva kiköptem volna a vért, ami idő közben az ínyemből szivárgott szorgosan. A rohadt életbe, ha még fogorvoshoz is kell mennem, én esküszöm kinyírom a kölyköt…
A húsos roppanás, ami felszakad Carter arca felől és az ujjaimba nyilalló fájdalom együttesének hála elégtétellel nyugtázhatom, hogy sikeresen bevittem az ütést. A baj csak az, hogy nagyjából eddig terveztem a dolgokat, és igazából tökre elégedett voltam, de arról mondjuk nem volt szó, hogy ő mit fog majd csinálni. Mert az úgy elég ciki, hogy nem csak visszaszól, hanem még utánam is ered. A sértése marhára nem érdekel, a felém közeledő, gyorsuló léptei az enyémet is megszaporázzák. Nagyjából a fél folyosón sikerül átrohannom, mielőtt egy ugrással rám vetné magát, és mindketten kinyúlnánk a földön. A picsába már. Fújtatva és nyögdécselve kapálózok, rugdalom, mint valami csenevész kölyök - mert hát máshogy nyilván nem megy ebben a korban. Az arcomat ért ütése vért fakaszt valahol a számban, Zöldike pedig... Nos, érdekli is őt! A szemeimbe és a harcizajokat felköhögő hangomba keveredve próbálok a férfi arca felé nyúlni, egyszerre tolva el magamtól minél messzebb és megpróbálva összegyűrni az arcberendezését. - Még te kérdezed??? - préselem ki "birkózás" közben a vádaskodó kérdést - Hogy alszol mostanában, mi? Tudsz te egyáltalán tükörbe nézni, hogy meg kell kérdezned, mi bajom van baszki?! - minden erőmet latba vetve próbálom kézzel-lábbal lehámozni magamról, ha kell, még mindig az arcánál tolva, ám ha a keze elérhető közelségben van, megpróbálom oldalra fordítani a fejem és beleharapni annyira, hogy kicsit lazuljon a fogás. Fúj, egyébként. - Szállj le rólam! - üvöltök fel a végén - Meg a barátnőmről is, vagy húzz vissza oda, ahonnan jöttél, mert itt senkinek nem kellesz vágod? Főleg nem Naominak! Ha csak pár évvel idősebb lennék, elég szánalmasnak tartanám magam ezért a műsorért. De mivel ez sajnos nem opció, így csak gondolkodás nélkül teszem és mondom mindazt, ami elsőre kikívánkozna, amit az ösztön és az irigység, na meg persze egy baromi nagy adag félelem kiköpet velem.
A fene sem gondolta volna, hogy ilyen jó futó a kölyök, de harmatos kölyök létére előbb kell felkelnie ahhoz, hogy engem lehagyjon – még ha kori nélkül jóval lassabb is vagyok, de hát na, nem boríthat mindent jég… Még jó, hogy nincs közönségünk, mert tuti a föld alá süllyednék szégyenemben, amilyen gimis csajbunyónak beillő verekedést produkálunk itt egymás ellen. Én viszonzom a képen nyomást, miközben próbálom leszorítani, ő meg karmol, fújtat, harap, kapálózik, meg olyan hangokat ad ki amikről inkább nem is akarok tudomást szerezni, komolyan, mint valami rakás szerencsétlenség… Te jó ég. Inkább nyögné ki végre, hogy mit akar, többre mennénk vele. Az első kérdéseit nemes egyszerűséggel eresztem el a fülem mellett, ami azt illeti, elég szarul alszok a balesetem óta, de kétlem, hogy pont arra a panaszáradatra kíváncsi tőlem, amit az orvosok várnak egy-egy kontroll során. Közben persze próbálom menteni az arcomat amennyire tőlem telik, ha nagyon sokat mocorogna, kaphat egy térdest is tőlem, hátha attól lehiggad. És végül csak kinyögi, hogy mi a gyíkja… én pedig egy pillanatra lefagyok a név hallatán. Naomi…? Ez most komoly…? És ahogy összeáll a kép, csak még egyet taszítok rajta tőlem minél távolabb, mielőtt annyiban hagynám és felkelnék, abbahagyva a verekedést. - Szóval erről lenne szó? Így már minden világos… Pattogsz itt nekem mint valami féltékenységtől felpörgött hősszerelmes tini…? -csóválom a fejem szánakozva, miközben leporolom a ruhámat a harc hevében összeszedett kosztól. - Te lennél Naomi pasija? Hát ez eszméletlen… -tör fel belőlem a diszkrét röhögés, és egy cseppet sem igyekszem leplezni, hogy milyen jót szórakozok a kölyök műsorán – és ezzel egyidejűleg milyen szánalmasnak tartom ezt az egész kapcsolatot. Szóval erről lenne szó? Az a bizonyos vérfarkas pasi egy szaros kis kölyökfarkas? - Akár tetszik, akár nem, törődj bele - semmi közöd hozzá, hogy Naomival hogyan rendezzük a sorainkat. -közlöm végül nemes egyszerűséggel, egy könnyed legyintéssel sutba vágva minden fenyegetését és figyelmeztetését.
Amikor ellök magától, és seggen csúszva támaszkodom fel, igazság szerint csak azért pattanok fel én is, mert nehogy már én üljek a földön, ő meg perzsa hercegként basáskodjon felettem. Így is elég tré a helyzet, ami az önértékelésemet illeti, nem kéne még tovább rontani ilyenekkel. - Nem vagyok féltékeny! Köpöm felé reflexből, bár azért ez így nem teljesen igaz. A maflást csak azért kapta - elvileg -, mert nem akarom, hogy azt gondolja, hogy csak úgy, bármit megtehet és egyébként is idegesít, hogy ennyire felkavarta a lassan egész békéssé váló kapcsolatunkat Nonóval. Aztán kiröhög. Hát ez kiröhög bassza meg, úgyhogy én már nekifutásból célba is veszem megint, hogy meghajtva a törzsemet a vállam valahol a gyomra körülre érkezzen, hogy egy hősszerelmes öleléssel repüljünk megint pár métert. Minden esetre az fix, hogy dühödt bika módjára vágtatok felé, és akár borulunk, akár nem, el kell telnie néhány másodpercnek, mire megtorpanok. Belefagyok az épp megkezdett mozdulatba és úgy nézek Carterre, mint aki még sosem látott azelőtt hokiedzőt. - Várj, most ezzel azt akarod mondani, hogy nem mondta el neked? - próbálom ám összerakni a képet, ám minél inkább próbálok belegondolni a helyzetembe, annál kevésbé tudom eldönteni, hogy éppen mi fáj jobban. - Különben meg igenis van hozzá közöm, és különben se legyenek nektek semmiféle soraitok a kislányon kívül, jó? Hadarom el zavartan, a vége egészen kérlelőnek tűnhet. Megint fogalmam sincs, hogy kit akarok átverni. Meg azért mégsem ehetem a pasast ugyebár, más eszközöm pedig perpill nem nagyon van ahhoz, hogy érvényt szerezzek az akaratomnak. Újabb pont azon a végtelen listán, amiért olyan messze vagyok attól az áhított "nagy-nagy" nagy és erős farkastól, amivé Nonó hite szerint egyszer majd válnom kellene.
A hozzászólást Connor Harris összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 03, 2015 12:59 am-kor.
Még hogy nem féltékeny? Én meg nem jégkorongozó, hanem húsvéti nyuszi vagyok… Így, az új információk fényében egyből minden más megvilágítást nyer, és amennyire nem tudtam hová tenni eleinte a pattogását meg harcikakaskodását, most már csak szórakoztatott az egész gyerekes, elkeseredett próbálkozása. Csodálkoztam volna, ha túl sokáig nyugton bír maradni a seggén, így ahogy újra megindul felém, valahol a távolság felénél mormogom el magamban a Bénítás varázslatot – 2 kézre, 2 lábra, mielőtt még engem találna megölelni. Ölelgesse inkább a padlót Mimi után, mintsem engem, maximum annyira vagyok még hajlandó, hogy amennyiben hason csúszva érkezne elém, teszek egy oldalirányú lépést, nehogy még véletlenül nekem ütközzön. - Költői kérdésnek szántad? Dehogynem elmondta, ahogy az összes pasiról beszámolt aki megfordult az ágyában az elmúlt 10 év alatt. Szerinted? Idióta. -csak tudnám, az ilyen miért jár egyetemre, ha annyi agya van mint egy marék porcelánlepkének, majd pont egymás magánéleti mocsarában fogunk megmártózni. A halál se kíváncsi rá. - El kell keserítenem, de tévedsz. -felelem, és ha a varázslat miatt még nem tudatosult benne, hogy vajon miért is, az már nem az én problémám. - Hogy egymással mit kavartok, az rohadtul nem érdekel. -guggoltam le mellé, hogy egész közelről nézzünk farkasszemet egymással, s csak úgy folytattam, komoly, ellenmondást nem tűrő hangon - De ha bármi komolyabb kárt teszel benne… Vagy akár egyetlen egyszer is meglátlak a lányunk közelében, azt nem fogod megköszönni magadnak. -feleltem attól függetlenül, hogy még az egész örökbefogadási procedúra tart, és még az sem biztos, hogy egyáltalán Maya ideköltözik… de ha igen, jobb előre tisztázni a dolgokat, mert kétlem, hogy ezek után túl sokszor futnánk össze laza haveri csevegésre. - Amúgy meg, hány éves is vagy? 18? 19? Pont a kedvenc korosztálya, csak vigyázz, mert lassan kiöregszel. Én a helyedben kezdeném visszaszámolni a napokat, csak hogy ne érjen meglepetésként, ha dob... -paskoltam meg még „barátian” a fejét, csak úgy koccanjon a márvány járólapon, mielőtt ismét felegyenesedtem volna.
Kurvára nem értem, hogy mi történik, amikor egész egyszerűen eltaknyolok (megint), és mindenféle próbálkozás teljesen hiábavaló, hogy megpróbáljak feltápászkodni. A kezeim és a lábaim nem hogy nem élnek külön életet, de egyenesen hullának tűnnek, mintha nem is hozzám tartoznának. Mintha nem is lennének. Nebaszki már, hogy ez is egy herripotter... Felnyüszítek - na nem mintha annyira fájna bármi amit csinál vagy mond (egyelőre), de a farkasom totál megzakkant. Belülről feszít a túlélési kényszer, és mivel úgy fest, hogy így még változni sem tudok, a fájdalom csak a húsomba, a csontjaimba mar, ahogyan kissé belefeszülök a vergődésbe. Pánikszerűen, morgásokkal meg-megszakítva préselem a levegőt ki és be, miközben leguggol mellém, és olyan mértékben leoszt, hogy erre igazából normál körülmények közt se tudnék semmi hatásosat visszavágni, nemhogy így. Hiszen még azt sem tudom mondani, hogy nem fogok kárt tenni benne - hiszen annak idején pont én okoztam minden galibát az életében. Pont azért, mert majdnem kárt tettem benne. - Mondja ezt egy apa, aki képes leállni verekedni egy gyerekkel? - sziszegem a fogaim közt, szóval ha úgy vesszük, akkor elég hiteltelen lenne az erőszaktól való tartása, bár ez eléggé lepkefing - Majd ha Naomi azt akarja, akkor távol maradok, addig meg nyugodtan fordulj fel. Ahogy megpaskolja a fejem, megpróbálom elrántani magam, de teljességgel hiába való. Ahogy az is, hogy megpróbáljam figyelmen kívül hagyni azt a röpke beszólást, amivel volt olyan kedves és lesüllyedt a szintemre. - Ne aggódj, amíg téged elvisz a rák, én vígan eladom magam annyinak, amennyi most vagyok. Ja, szar lehet, ha téged még úgy sem keresett fel, hogy emlékezett rád, engem viszont a törölt emlékei ellenére is felkutatott. Seggfej. Hördülök fel a végén, és a szemeimben egyértelműen megvillan a zöldség, aminek most csak azért nem örülök, mert ezáltal még intenzívebben érzem a szagát, mélyebbre mászik a hangja a fülemben és aprólékosabban látom a cipője orrát is. - Engedj már el.
Ahogy meglátom a kétségbeeső pillantását és azt a felismerés tényét felcsillanni a tekintetében, nagy a kísértés, hogy a szavait idézve magam is feltegyem a kérdést, némi kárörvendéssel. Sőt, fel is teszem: - „Várj, most ezzel azt akarod mondani, hogy nem mondta el neked?" Ha annyira töretlennek hitte a bizalmukat, hogy míg ő mindenbe beavatást nyer, én meg rengeteg mindenbe nem… hát, most nagy pofáraesés lehet részéről, hogy tévedett. Ellenben legalább úgy tűnik, Naomi képes volt tartani a száját ha másról nem is, legalább erről. Mondjuk elég gáz lenne, ha informátor létemre pont ő tenne nekem keresztbe és buktatna le, csak mert boldog-boldogtalan előtt leleplez. Azt hiszem, ő is tisztában van vele, az mekkora balhét vonna maga után egy ilyesmi. - Gyerekek nem akarnak ész nélkül összeverni olyanokat, akik ellen esélyük sincs. És a gyerekek felnőtt nőkkel sem randiznak, nem hogy mást… Bár ha azt nézzük, hogy kölyök vagy, gondolom sok más még nem nagyon történt, így pedig már az is érthető, mire fel ez a nagy féltékenységi kirohanás. Szóval tudod mit? Legyen igazad, lehetsz gyerek, ha annyira annak érzed magad. -ajánlottam fel nagylelkűen, miközben táncoltam tovább az idegein, amikor pedig arral próbálkozott, hogy majd Naomi dönt a téma kapcsán… - Kár, hogy ezt nem fogod eldönteni. -elvégre amennyire Naomi az anyja, én ugyanannyira az apja is vagyok a kislánynak, és azt hiszem, eleget láttam ahhoz, hogy ne akarjak egy ilyen kiszámíthatatlan kölyköt az egyetlen lányom közelében tudni, aki ráadásul egyszer már túlesett egy vérfarkas támadáson. Bocs kölyök, de ebbe nagyjából annyi beleszólásod van, mint nekem a Naomival romantikázásaidba. - Nem aggódok, mert mire engem elvisz a rák, addigra már Naomi is minimum olyan ráncos öregasszony lesz, mint a nagyanyám. Biztos felemelő élmény lesz, ha mindenki az unokájának hisz. -vágtam vissza halál nyugodtan, mert érdekelt is engem, hogy 150 évesen is úgy fog kinézni mint egy 15 éves kölyök, van nagyobb gondom is, mint hogy ilyeneken rágódjak. Ellenben a következő megjegyzése elevenembe talál, és nem is tudok rá mivel visszavágni. Igaza van, valóban szar érzés, kimondhatatlanul. Épp ezért nem is lopom tovább a szót, ellenben a kérésének nem teszek eleget, sőt… lehajolok, hogy megragadjam a felsője nyakánál, és úgy húzzam magam után, be az irodámba, hogy aztán egy finomnak csöppet sem nevezhető mozdulattal ejtsem – taszítsam vissza a padlóra. Mint valami ragadozó, ahogy a zsákmányát hurcolja magával a barlangjába, zárul az ajtó, kattan a zár, én pedig a székembe lehuppanva nyúlok a telefonom után, hogy a „főnököt” tárcsázzam. - Szia, itt Jackson. Akadt egy kis gond… Az egyik falkabéli kölyök, Naomi kis barátja rám támadt nyilvános helyen. Szemtanúk nincsenek, ártalmatlanná tettem, ellenben szükségem lenne valakire, aki innentől átveszi, mert nem szeretném napokig az irodámban őrizgetni… – akár valamelyik falkatag, a Teremtője, vagy bármelyik őrző, ha a továbbiakban még bármilyen megregulázást terveznek vele a történtek miatt.
// Hacsak nem írsz semmi olyat amire mindenképp reagálnom illene, úgy köszöntem a játékot! Imádtam! :3 és összefuthatnánk máskor is… xDDDD <3333 Azért majd Willel egyeztess, hogy mihez kezdenek veled... //
Ha a helyében lennék, marhára elégedett lennék magammal, és szinte biztosra veszem, hogy én is hasonló módon lennék görény, mint ő. Kihasználva azt, ami a legjobban fáj - hát persze. Miért is ne játsszunk Michael Flatleyt a másik gennyes sebein, nem igaz? Persze, hogy nem mondta el. Vigasztalom magam, amíg ő röhög a markában, hiszen nekem sem szabad kiadni a falka tagjainak pontos személyazonosságát. Ezt vágom. És ez egy remek kapaszkodó a józan ész felé, hogy elhiggyem: nem azért nem avatott be, mert Carter fontosabb neki, mint én - hanem szimplán azért, mert őt is kötelezik a szabályok. Mondjuk én már kismilliót áthágtam az ő érdekében. Nem lehetett volna legalább a kislánya apjával kivételt tenni...? - Rohadj meg... Nyüszítem végezetül, mert hát valljuk be: tényleg aggasztott a korkülönbség. Még akkor is, ha a nagyszüleinél sikerült jó pontot szereznem. És tényleg nem történt semmi szexuális, de nem azért, mert gyerek volnék, hanem mert... Nem, nem fogom megint elölről kezdeni az ezen való rugózást. Csak halkan mormogok el egy "majd meglátjuk"-ot. Kötve hiszem, hogy Naomi eltiltana a kislánytól. De ha még az is mondja, hogy nem találkozhatok vele... Tőle sokkal inkább elfogadnám, mint Cartertől, és szerintem nem kell túlságosan részleteznem, hogy miért. Járjon a havibaj az edző kedvében, ne én. - Nem tűnsz olyasvalakinek, aki hisz a holtomiglanban, szóval ez most annyira nem tűnt hitelesnek. És egyébként is, akkor már mögöttünk lenne egy csodálatos élet. Akkor meg kit érdekel, minek néznek? Most érdekel, mert az a csodálatos élet elég ingatag lábakon áll. Érzek valamit. Érzem, hogy valami eléggé beütött, de hogy pontosan mi és hogyan, azt nem tudnám megmondani. Mégis kárörvendően horkanok fel a ki nem mondott reakciójára. Ám amikor a dzsekimnél fogva kezdi el velem feltörölni a folyosót, elfog a pánik. - Hé... hé-hé-hé, most meg mi a szart csinálsz? Hova viszel? Engedj el, nem hallod? Engedj már el, légyszi... Kényelmetlen. Nem hiszem, hogy komolyan kárt akarna tenni bennem, de a bénítással egybekötött tehetetlenség megijeszt. A fejem próbálom forgatni, hogy tudjam, merre tartunk. Az irodája padlóján koppan az arcom, hevesen zakatoló szívvel hallgatom végig a telefonbeszélgetését. - Ez most miért kellett? Ez most jó neked? Elégtétel, ha? Mondd csak, hány évig kell őrzőnek tanulni ahhoz, hogy visszaélj a hatalmaddal, Carter? A picsába... Ilyen és ehhez hasonló kérdések repkednek szüntelen, amíg le nem lép vagy nem ad egy újabb adag bénítást a számra. Nem baj. Hagyom, hogy a homlokom a padlónak feszüljön, és próbálom lenyugtatni magam. Aprón fejelgetem a padlót, és közben Anyára gondolok és Nonóra. Én nem ezt akartam. Én nem úgy "támadtam" rá. A filmekben nem mindig ez van? De a filmekben az is van, hogy ilyenkor bosszút esküszünk, hogyha majd eljön az idő, megölhessük azt, aki megalázott minket. De ez nem egy film. A feltevés első része sem volt az. Ahogy a kapcsolatom Nonóval sem. És ez csak azért szar, mert nincs csapó kettő, és mégis: melyik Őrző hinné el nekem, hogy nem akartam komolyan ártani a kollégájuknak?
//Én is nagyon köszönöm, örülök, hogy letudtuk gyorsban és nem állt meg miattam végre! Én is nagyon élveztem, mondanám, hogy repeta, de... xD És majd konzultálok Willel //
Egész nagy paksaméta volt ismét nálam, amit sikerült összeszednem a különféle edzőktől, hogy aztán leadjam majd a vezetőségnek. Szerencsére nem nekem kellett most átnéznem azt, hogy minden alá lett-e írva, hiszen nem az én feladatom volt eredetileg. A másik asszisztens lebetegedet és szerencsére úgy döntött, hogy nem is jön be. Én ennek roppantmód örültem, ahogyan annak is, hogy amikor legutóbb amikor vásárolni volt a nagynéném, akkor szerzett nekem egy igazán vékony kesztyűt. Volt rajta egy madzag és egy masni is a csukló résznél. Amolyan elegánsabb volt, viszont nekem tökéletesen megtette most is. Amikor pedig ma valaki szóvá tette, hogy miért is viselek kesztyűt, akkor csak annyit mondtam, hogy nem rég értem vissza kintről és véletlen rajtam maradt a nagy sietségben. Szerencsére el is hitték, vagy legalábbis nem firtatták tovább a dolgot, nekem pedig ez elegendő volt. Így is próbáltam óvatos maradni és kerülni mindenkit, minden bacit. A sálra meg rá lehetett fogni, hogy kicsit kapar a torkom – már csak az kellene -, belegondolni is rossz ebbe a dologba. Nem túlzottan örültem annak, hogy majdnem az államig értek a mappák együtt, de sok mindent nem tehettem, hiszen hamarosan tuti mindenki eltűnik ebédelni, addigra meg nekem le kell adni. Ma se akartam bejönni, egyedül nagymamámért tartottam még mindig ki, miközben legtöbb esetben szinte kérleltem nanit, hogy szabadítson ki innen. Talán nem mindenkinek való a nagyvilág és én pontosan utóbbiak közé tartoztam. Teljesen megfelelt nekem otthon, hiszen amikor Cal jött át, akkor is képes voltam inkább a szobámban rostokolni, mint ismét találkozni vele. Nem hiányzott, hogy még egyszer hülyét csináljak magamból, vagy furán nézzen rám a legutóbbi miatt. Könnyedén fordultam be az egyik folyosóról a másikra, de amikor megláttam a nagyobb tömeget, akkor akaratlanul eszembe jutott, hogy mi történt múltkor. Nagyot nyeltem és megtorpantam. Nem haladhatok át rajtuk, de más irányba meg nem mehetek az irodám felé és a vezetőség irodája felé. Megvárom amíg elmennek, az lesz a legjobb és alig, hogy ezt végiggondoltam már fordultam is meg, hogy eltűnjek és pár méterre várakózzak, miután ismét szemügyre vettem a baktériumcsordát, ami leshet ott rám, vagy más dolgok. Ennek köszönhetően pedig fel se tűnt az, hogy valaki már szinte majdnem teljesen mögöttem áll, így alig, hogy megfordultam máris totálisan neki ütköztem valakinek. A mappák meginogtak, ahogyan én is, és ha csak valaki legalább engem nem tartott talpon, akkor a mappákkal együtt könnyedén foglaltam helyet pontosan azon a helyen, amitől még inkább irtóztam, hiszen itt tuti, hogy ezernyi baktérium lelt már otthonra, akarom mondani a padlón. Persze, hogy most se maradhatott el a sikoly, bár egy fokkal halkabb volt, mint a múltkori. Inkább szólt a meglepettségnek, mintsem másnak.
Azt követően, hogy elvittem Syannát a suliba, volt egy kis szabadidőm, és ez idő alatt elmentem boltba venni valami alapanyagot a vacsorához. Meg még egy-két dolgot, amik szükségesek lesznek a későbbiekben is, ha elhasználódnak az őket megelőzőek. Mindent beraktam a kocsim hátuljába, aztán pedig otthon elpakoltam mindent a helyére, és már mentem is a cuccomért. Edzésem volt ugyanis, és ugyan még bőven volt idő a kezdésig, én már szeretek korábban odamenni, és bemelegedni a srácok előtt. Valamikor az edzőteremben, valamikor a pályán, igazából attól függ, hogy melyikhez van éppen kedvem. Jelenleg még volt egy olyan órám az edzés kezdéséig, szóval bőven volt időm magamon is dolgozni egy keveset, így inkább az edzőtermet választottam mai célomként. Kiszállok a kocsimból, és a sporttáskámat felkapom a vállamra, hogy aztán meginduljak be a Carlson Centerbe. Akkor veszem csak le a sapkám, meg kesztyűm, mikor beérek az épületbe, ahol szokásosan kellemesen meleg van. Mondjuk el is várható szerintem. Zsebre dugott kezekkel járom a folyosókat, hogy elérjem az edzőtermet. Kicsit el is merülök a gondolataimban, de nem ezért ütközök bele valakibe, hanem mert az illető túl hirtelen fordult meg, hogy irányt váltson. Várható volt, hogy ő jár ebben a helyzetben rosszabbul, hisz vagy negyven kilót szerintem simán rányomok a lányra. Esne is elfele, de utánanyúlok, és alkarjánál megfogva állítom őt vissza a talpára. - Kicsit jobban odafigyelhetnél. Mosolygok rá a lányra, aki valami fenemód ismerősnek tűnik nekem. Kell is néhány pillanatig szemlélnem az arcát, mire rájövök, hogy ki is ő. A legnagyobb meglepetés nem az, hogy találkozok vele, hanem hogy itt történt mindez. Mert hogy ugye ott van az a kis problémája… na mindegy is. - Szia, Daphné. Legutóbbi találkozásunkkor még nem tudtam a nevét, ez azóta változott, merthogy elmondta a nagynénje. - Hadd szedjem össze ezeket, ha már ekkora melák vagyok. Mosolyodok el újfent, aztán pedig már guggolnék is le a mappákért, hogy összeszedjem őket.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Kezdtem úgy érezni, hogy Fortuna is megint egyre inkább kezd elpártolni tőlem, vagy az is lehet, hogy már megtette 7 éves koromban, azon a napon, amikor anyát elvette mellőlem. Sose fogom tudni szerintem elfelejteni azt, amit akkor láttam és most, hogy apám hamarosan talán szabadlábra kerülhet, mert befolyásolható tanúnak akarnak beállítani – vagyis az akkori énemet-, ami annyira talán nem is lesz nehéz. Főleg, hogy senkinek se sikerült rávennie arra, hogy a tárgyalásra majd menjek vissza, legalább a végsőre. Nem akarom újra látni apát, nem akarom azt a fura szikrát látni az íriszeiben, amit láttam egykoron. Akkor is megijedtem tőle, és ha nincsen a hadnagy, akkor nem kizárt, hogy sose lettem volna képes elmondani bíróság előtt azt, amit látni véltem. Szerintem egyik gyermek se akarna ilyet kitalálni… Próbáltam láthatatlan maradni és erőt venni magamon, hogy ne essek mindig pánikba, de valahogy sose jött össze. Múltkor is csak a büféhez sétáltam el nagyinak innivalóért és még persze, hogy ott is leszólított egy csöppet se bizalomgerjesztő pasas. Az a hajkorona is, amit viselt. Itt meg, mondjuk azt, hogy ez akár lehetne az én személyre szabott horror házam is. Nem értem, hogy nagyi miként is gondolta azt, hogy képes leszek ezt túl élni. Még csak rövid ideje dolgozom itt, de úgy érzem minden egyes nap, hogy legszívesebben egyből hazafutnék, csak hát az se olyan egyszerű az én helyzetemben. Főleg, hogy még a várost se ismerem igazán, hogy mi merre van, így el is tévednék, közben meg talán még pánikrohamot is kapnék túl sok minden miatt. Sietve akarok ismét elillanni inkább, amíg nem lesz biztonságos a terep, de ez se jön annyira össze, hiszen sikerül neki sétáltam egy toronynak, legalábbis hozzám képest eléggé magas volt és még széles is. Mappák hangosan puffannak a földön, közben a papírok is saját életre kelnek, a kisebb sikolynak köszönhetően pedig sikerült talán ismét pont azok figyelmét is magamra vonni, akikét nem akartam. Amikor pedig az illető elkap, akkor legszívesebben menekülnék és sikítanék megint, de szerencsére elég hamar elenged, vagy talán csak érezte a célzást, amikor a kezemet igyekeztem kiszabadítani. - Vagy csak nem kellene settenkedni mások mögött. – cincogom az alig hallható hangommal, majd sietve húzom vissza a pulcsimat a lehető legjobban elrejtve alatta a karomat, kezemet és már dokumentumok felé is fordulok kétségbeesett arccal. Miért mindig ezek miatt kerülök bajba? Lehet, hogy ez is egy jel. Amíg ki nem ejti a nevemet, addig nem is túlzottan mérem végig, de aztán mégis csak megkeresem őt az íriszeimmel. - Cal, ugye? – ejtem ki döbbentem a nevét. – Ha nagyit keresed, akkor ő már nem dolgozik itt. – kicsit talán mentegetőzésnek hallatszik, hiszen hirtelen le se esik, hogy talán nem is ő tőle akart most valamit. Nem egyszer járt már nálunk, de még nani se tudott kiszedni olyankor a szobámból, utána meg órákig képes voltam akár az asztalt is súrolni, ha hozzáért, vagy éppen evett valamit. - Igazán, neem kelle…- kezdenék bele, majd idegesen harapok az ajkamba. Amikor viszont valaki pont el akarna haladni, akkor inkább szinte teljesen a falhoz simulok, hogy nehogy hozzám érjen. – Vagyis azt megköszönném. – helyesbítek végül, mert mire én ezeket összeszedném, az is szép mutatvány lenne, hiába van rajtam kesztyű is. Tuti ezek után be se viszem őket az irodámba, hanem csak lerakom a megfelelő asztalra, majd valami fertőtlenítő kúra is jöhet. Főleg, hogy az ütközésnek köszönhetően jobban is hozzáértem a férfihoz, mint akartam.
Nem hittem volna, hogy találkozni fogok még Daphnéval… úgy valaha. Eléggé visszahúzódónak tűnt, mikor legutoljára láttam, a nagynénje pedig még egy-két dologról felvilágosított ezen kívül. Erre most itt találom meg, pont a Carlson Centerben? Kicsi a világ. De amúgy kezd tényleg érdekelni, hogy mit keres itt. Elég sok ember jár-kel errefelé, neki meg ott van a hipochondriája is, szóval… - Settenkedni? Kicsoda, én? Csak sétáltam az öltöző felé, te rohantál belém, drága. A mosoly még mindig az arcomon virít, miközben azon gondolkozom, hogy ha így folytatja, rendkívül hallgatóznom kell, hogy meghalljam, mit akar mondani. Bár, ha belegondolok, ezt lehet nem is akarta, hogy meghalljam, azért beszélt különösen halkan. Hm… mindegy is. - Nem őt kerestem, edzésre mentem… ami még nem most lesz. Előtte szoktam edzeni kicsit magamnak. Na de egyébként mi újság van vele? Rég beszéltünk már. Nem is igazán tudom, hogy mikor. Néhány hete… vagy van az már egy hónapja is? Tudja a fene igazából. Felhúzom a szemöldököm, ahogy látom a mutatványát, mikor Dave elsétál mellettünk. Odaköszönök a srácnak, de fél szemmel Daphnét figyelem. Na, akcióban sem láttam még hipochondriást. Végül pedig bólintok, aztán pedig nem sokkal később már össze is szedem a földön heverő mappákat. - Merre indultál? Törhetem neked az utat, ha gondolod, akármerre is mész. Időm az van amúgy is. Aztán ki tudja, lehet kicsit jobban is megismerhetjük egymást. Még mindig a kezemben tartom a mappákat, de ha el akarja venni tőlem, hát nem fogok ellenkezni.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Sokan úgy tartják, hogy minden okkal történik, de én ebben nem láttam semmi jót se. Inkább csak ismét azt éreztem, hogy nem jó helyen vagyok, nagyon nem. Mintha Fortuna túlzottan is elhagyott volna és az élet inkább nevetni szeretne rajtam, vagy csak még inkább megkínozni. Bárkinek szívesen odaadnám a munkámat, aki irigykedik rá, ahogyan szerencsésnek se éreztem jelenleg még magam. Az pedig hab volt a tortán, hogy sikerült pont egy „ismerősnek” neki sétálnom most. - Szerintem nem én közlekedtem hangtalanul. – feleltem kisebb habozás után, majd megráztam a fejemet is, amint sikerült a megfelelő távolságot felvenni. – Másrészt meg nem rohantam, éppen hogy csak megfordultam. – pontosítottam kicsit a dolgokon. Még mindig nem volt túl erős a hangom, de nálam azt hiszem, hogy ez jelentette a normális hangerőt, vagy maximum pár fokkal erősebb hangnem. Most viszont nem éreztem magam biztonságban, így érthető volt, hogy megint olyan voltam, mint egy kisegér, aki nem tud elfutni, pedig akarna. - Aha… - csak ennyi bukott ki először az ajkaim között, mert erről fogalmam sem volt. Igazából minden sportolót és edzőtermet igyekeztem messzire kerülni, amennyire csak lehetet, ahogyan az öltözőket is. Izzadság, betegségek melegágya lehetnek ezek a helye. Még belegondolni is borzalmas. – Élvezi a nyugdíjasok életét és boldogít mindenkit a városban. Biztosan örülne neked. – pillantottam rá, de mosoly nem bujkált az arcomon, mint talán egy átlagembernek tenné. Mosoly azóta az eset óta nem igazán ült az arcomon. Maximum igazán halovány, de az is csak a családom részére és nem a nagyvilágnak. Hamarosan pedig még inkább összehúzom magam és igyekszem elkerülni az elhaladó férfit a lehető legnagyobb ívben. Mintha csak félnék tőle, legalábbis a külvilág számára biztosan így hat. - Csak az irodák felé, de előtte még Mr. Stonestreet irodájába is be kell mennem a maradékért. – a pulcsiba bújtatott kezemmel kicsit megvakargattam a nozimat, mintha csak viszketne. – Biztosan nem gond? – pillantottam rá egy kisebb aggodalommal, de ha tuti volt a dolog, akkor lassan elindultam, közben pedig igyekeztem kerülgetni mindenkit, aki éppen arra felé sétált, amerre mennünk kellett volna. - Azt hittem, hogy már nem játszol. Nem láttalak mostanában. – próbáltam megtörni a csendet és erőt venni azon, hogy ne legyek totálisan kuka. Persze nekem tökéletesen megfelelt volna a némaság is, de ha nem akarom, hogy mindenki dilisnek gondoljon, meg ha már segít, akkor azt hiszem ez a legkisebb erőfeszítés, hogy megpróbálom. Az már más dolog, hogy mennyire is fog ez menni.
Inkább annyiban hagyom ezt az egészet. Teljesen átlagosan sétáltam az öltöző felé, se nem hangtalanul, se nem hangosan. Vagy lehet arra értette, hogy meg sem szólaltam, nem beszéltem senkivel, és ilyesmik. Még mindig jobb szerintem, mintha patáliát csaptam volna, hogy érkezem. Mindegy is… - Lehet meg is látogatom majd a napokban. Rég találkoztam már vele, és a nagynénéddel is. Nem igazán volt szükségem az elmúlt időben bárkire is, hogy vigyázzon a lányomra. Amennyiben még is, akkor bátyám elérhető volt ilyen szinten. De elég idős már Syanna, hogy egyedül is meglegyen, és el tudja foglalni magát. - Ugyan, dehogy. Ahogy mondtam, időm az van még, nem mostanában lesz még az edzés. Aztán pedig, ha gondolja, már indulhatunk is. Tudom merre van Stonestreet irodája – fura is lenne, ha nem tudnám ennyi év itt töltött idő után. Félre is tessékelem az embereket az utunkból, ha már sehol nem tudunk elférni – egyébként meg elkerüljük őket. - Hm… nem is értem, hogyan. Elég gyakran járok ide, hetente többször is, ami azt illeti. És igen, még mindig játszok. Miért is ne tenném? Mióta anno egyszer, még az egyetemi éveim alatt kipróbáltam ezt a sportot, nagyon megszerettem, csak hát Syanna születése aztán kicsit átírta a terveimet, és úgy az egész életemet. Most viszont, hogy már ő is egyre inkább kezd felnőni – egek, hogy már nyolc éves -, sokkal nyugodtabban csinálom én is azt, amit szeretek. Meg hát valljuk be, jó is vagyok benne. - Na és veled mi a helyzet, Daphné? Miért döntöttél úgy, hogy kibújsz az odúdból, és elkezdesz dolgozni? Meg egyébként mi is a munkád? Már ha nem veszed tolakodásnak a kérdésemet, persze.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Csak egy aprót bólintottam arra, amit mondott, hiszen remélhetőleg előre fog telefonálni és akkor megy, amikor én nem leszek otthon. Elég itt elviselnem a sok idegent, nemhogy még otthon. Az otthon inkább maradjon meg egyelőre biztonságos terep és amennyire muszáj itt összeszednem magam, hogy néha többet tudjak mondani két szónál… Az otthon tényleg inkább maradjon meg olyannak, amilyen. Ne kelljen megjátszanom magam semmilyen értelembe se és ne kelljen állandóan görcsölnöm dolgokon. - Rendben van. – csak ennyit motyogtam az orrom alatt, hiszen egyszerre volt ez megkönnyebbülés, mert még nem kell a mappákhoz érnem, ugyanakkor a közelségét továbbra se tudtam levegőnek nézni. És ez nem éppen könnyítettem meg a dolgokat; részben azon kattogtam, hogy vajon a mappák megfogásával tenném ki magam nagyobb veszélynek, vagy azzal, hogy hagyom azt, hogy mellettem sétáljon. Egyik se volt éppen számomra túlzottan jó, de dönteni se tudtam, így maximum majd leadjuk a mappákat és aztán máris eltűnök. - Kitartást és sok sikert. – feleltem először, hiszen a másikra én részben tudtam a választ. Nem mozdultam ki az irodámból annál többször, mint ami szükséges. Az is egy fertőtlenítésen esett át és részben minden nap átesik rajta. Fő az óvatosság, hiszen jobb félni, mint megijedni. – Talán csak véletlenül elkerültük egymást. – ha rajtam múlna, akkor szerintem mindenkit elkerülnék. Persze ez valahogy mostanában baromira nem akar összejönni. Idegenek szólítanak le újra és újra. Csak tudnám, hogy mivel vonzom őket. - Odúmból? – pillantottam úgy rá, mint aki nem érti a dolgot és nem éppen örül ennek a megnevezésnek. – Eddig se odúban éltem. – és talán most szerencse volt, hogy nem olyanok vagyok, mint az átlag.- Másrészt meg azért, mert nagyi a helyére bepakolt engem. – feleltem csendesen, de érezhette, hogy nem nagyon nyerte el a tetszésemet. Ebből pedig szerintem azt is megtudta, hogy asszisztens vagyok, hiszen nagyi is az volt. Így legalább két kérdést egyben válaszoltam meg.
- Köszönöm, azon leszek, és remélhetőleg be is válik ez a recept, de hát ez nem csak rajtam múlik. Te szereted a sportokat? Kérdezem tőle kedvesen, érdeklődéssel. Nem tudok valami sokat róla azon kívül, amit a rokonaitól hallottam, de valószínűleg össze fogunk még futni ezeken a folyosókon. Na meg szeretek megismerni újabb embereket. - Lehet. Végül is, elég nagy ez a center. Azt pedig megtartom magamnak, hogy szerintem, ha tehetné, akkor ő úgy ezt az egész helyet elkerülné a legtávolabb. De szerintem ezt nem nézné mindezek után túl jó szemmel se a nagyanyja, se a nagynénje. Amit végül is meg tudok érteni. Nem élhet Daphné élete végéig egy burokban, amit ő állított fel maga köré. Szerintem mind a két közeli rokona azt akarja, hogy legyőzze ezt a kis problémáját is. És tudtommal a hipochondria gyógyítható is, csak persze ez függ attól is, az egyén mennyire akarja. És annyira nem ismerem még a leányzót, hogy meg tudjam ezt állapítani. Meg nem is teljesen az én dolgom, ami azt illeti. De szeretek másoknak segíteni, és Daphné családját már régóta ismerem, és szeretem is őket. Szívesen segítek nekik is, amiben csak tudok. - Sajnálom, nem sértésnek szántam... Csak mikor ott voltam nálatok, egy alkalom kivételével egyszer sem láttalak. Ennyiről szól az egész. - Nehéz beilleszkedni ide? A munkába, a Carlson Centerbe. Kérdeztem tőle kedvesen, miközben hátrapillantottam rá. Időközben egyre közeledünk az iroda felé, és remélhetőleg nem veszi tolakodásnak a kérdéseimet sem. Egyszerűen csak nem szeretek csendben baktatni a folyosókon, mikor van társaságom is.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Kérdésének köszönhetően pislogtam párat meglepetten. Szerintem aki rám néz, vagy eltölt velem pár percet egy helységben annak könnyedén leesik az, hogy egyáltalán nem vagyok tömegbe való, nemhogy a sportok közelébe. Nem is értettem, hogy miként kérdezhetett ilyet, de végül inkább csak sietve megráztam a fejemet nemlegesen. Nem rajongok értük és igazából legszívesebben a lehető legtávolabb lennék. Elég csak a sok vérre, baktériumra és a többi nem éppen kedves tényezőre gondolni. Nem tehetek arról, hogy kibukott belőlem az, hogy mennyire is nem tetszett az, amit mondott. Nem volt rám jellemző, de talán ennek a helynek köszönhető ez is. A szavaira csak alig észrevehetően megrántottam a vállaimat, de nem feleltem egyből. - És ha valakit nem látsz túl gyakran, akkor máris odúban él? – legalább nem börtönt mondott. Bár fogalmam sincs, hogy ezért miért zavart ennyire, de nem bírtam csak tovább haladni ezen a dolgon, mint máskor. Igaz, a hangom hangereje nem változott. Továbbra is kis egércincogás volt, de attól még érezhető volt, hogy sikerült túlzottan is mellé fognia. – Az is lehet, hogy volt más dolgom vagy meg volt az okom rá, illetve nagyiékhoz jöttél, így nem hiszem, hogy kötelezően meg kellett volna jelennem. – tettem még hozzá egyre halkabban, hiszen nem ismerem őt és mégis amit mondott. Mintha azért, mert ő jött át nekem is ki kellett volna menni hozzá. Inkább neki se kellene átjönnie, kevesebb baktériumot, vírust hozna át hozzánk. - Nem könnyű, hiszen teljesen idegen vagyok itt. Senki se ismer – és nem is akartam senkit se ismerni. Minden egyes nap csak azt vártam, hogy végre hazamehessek és biztonságban legyek. Főleg, hogy tudtam apa tárgyalásának a napja is egyre közelebb jön. – de idővel talán menni fog és nem fogok annyit ügyetlenkedni, mint most eleinte. – nem hiszem, de hát azt kell mondani, amit mindenki mondana ebben a helyzetben. Nem volt könnyű, de inkább lódítottam, hogy hiszek ebben a változásban, miközben nagyon nem.
- Természetesen nem, csak… Próbáltam a szavakat találni, de nem igazán sikerült olyat mondanom, amit kellene. Kezdek rájönni, hogy miként kell beszélnem Daphnéval. De nem gond, mert kifordulni önmagamból nem fogok, egyszerűen csak visszafogom magam egyes dolgokban. Ilyen például, hogy próbálom a humoromat olyanra redukálni, hogy még véletlenül se vehesse bántó szándékúnak. - Igazad van, sajnálom. Csak hát tényleg kicsit meglepődtem, amikor először megláttalak, hisz sokszor jártam nálatok. De való igaz, hogy a nagyidhoz és nagynénédhez mentem, így nem volt okod neked is kijönnöd. Mondjuk az is hozzátartozik még ezekhez, hogy nem ismerem Daphnét, és próbálok nem is úgy tenni, mint aki ismerné. Annyit tudok róla, amit elmondtak nekem, de igazából nem faggatóztam. Van bizonyos fogalmam a hipochondriáról, szóval végső soron teljesen érthető, hogy miért nem jött ki egyszer sem. A kérdésemet is ezért tettem fel, mert nem hiszem, hogy könnyű lehet neki itt lenni. Ennyi ember között lenni néha még nekem is sok, pedig nincsen semmi ilyesmi problémám. Csak hát volt már rá példa, hogy siettem volna valahova, csak hát az embertömeg rosszkor volt rossz helyen. Daphné érdekében remélem, hogy ilyesmibe nem fog ütközni, mert nem hiszem, hogy valami jól bírná. - Értem. És szívesen segítek bármiben, ha esetleg szeretnéd. Jól ismerem már ezt az egész helyet, az itt dolgozókat is, és sokat is járok erre. Barátságosan ajánlom fel ezt a lehetőséget neki. Nem fogom ráerőltetni, mert nem ez a szándékom. De ahogy mondtam, nagyon szívesen kisegítem, amiben csak tudom, és ezt komolyan is gondoltam. Sejtem, hogy milyen nehéz lehet neki, meg hogy mennyire nem akar itt lenni. Szóval ki tudja, ha ki tudom valamiben segíteni, még hamarabb is hazajuthat, mint amúgy tenné. Egy-két perccel később pedig meg is érkezünk Stonestreet irodájához. - Nos, itt vagyunk. Kihozhatom én is a dokumentumokat, ha gondolod. Azért ajánlom fel neki ezt az eshetőséget, hogy ne kelljen még egy bacihordozóval találkoznia. Meg hát nem hiszem, hogy valami sok lenne még ez a maradék, szóval bőven elfér még az is a kezemben.
Meglepetés cameo a gerlepárnak, hogy érezzétek a szeretetet és a törődést A Carlson az én "birodalmam"
Rühellem, amikor az edzés közben zavarnak, de valami halaszthatatlan telefonhívás miatt most is kénytelen voltam lelépni egy pár percre, hogy a központi irodába menjek, lerendezni ezt az egészet, amikor azonban visszafelé vettem az irányt, érdekes dologra bukkantam. Nocsak... a csapat fekete báránya erre kóvályog ahelyett, hogy edzésen lenne? - Nem gondolom. - szólaltam meg mögéjük sétálva, mielőtt még a játékosom bemehetett volna az irodába - Hacsak nem gondolja úgy, Mr. Teller, hogy ezentúl a műkorcsolyázók közt szeretné folytatni a pályafutását. Megtudhatnám egyébként, hogy miért Miss Sewardnak udvarol ahelyett, hogy edzésen lenne? - néztem rá kérdő tekintettel, ha pedig nem emlékezett volna rá, akkor segítettem felfrissíteni az emlékezetét. - A múltkori meccsen olyan ramaty teljesítményt nyújtottak, hogy abban maradtunk, magukra fér némi plusz edzés – éppen ezért minden nap előbb kezdünk. Miss Sewardot még a meccs másnapján kértem meg, hogy e-mailben értesítse a játékosokat. Érdekes módon mindannyian megjelentek, kivéve magát. - ha van is mentsége, kifogása, akármi magyarázata erre az egészre, akkor sem érdekel különösebben, mert... nem. Ha csak hobbiként tekint a jégkorongozásra, akkor ott az amatőr csapat, ha viszont hivatásos játékosként ebből akar élni, akkor igenis tartson lépést a többiekkel. Ez csapatjáték, a leggyengébb láncszem teljesítménye az egész csapat teljesítményét lehúzza. - Miss Seward, örülök, hogy ennyi szabadideje van. Kitalálom, ebédszüneten van épp? Irigylem magát, bár nekem kezdődne ilyen korán. Teller, ha már a mai edzés elejét lekéste, a hátralévő részére sem kell bejönnie, pihenjen egyet, menjen haza a lányához, vagy amit akar, csak másokat ne hátráltasson a munkában. Ellenben a következő meccset a cserepadról fogja végignézni. - vagy ha annyi esze van, hogy még vissza is pofázzon, kifogásolva a döntésemet, akkor grátiszként bejegyezhet magának még hármat. Miért? Mert. Én vagyok az edző, ő a játékos, ez egy ilyen műfaj, én pedig megyek is vissza a pályákhoz, folytatni az edzést.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
|| Ez a felem mindig kész balszerencsének tartja, ha megjelensz. <33 És köszi a cameot
Nem lepődök meg azon amit mond, hiszen ha tehetem, akkor elkerülök mindenkit, aki hozzánk jön. Nem tudok úgy társalogni, mint mások és eléggé kényelmetlen lesz számomra is a szituáció és más számára is. Így igazából mindenkit megkímélek egy kényes helyzettől, hiszen vele is az volt. Ő kezet akart fogni velem, én meg sután hadonásztam, majd eltűntem. - Valószínűleg nem véletlenül, mert így jobb mindenkinek, vagyis az volt, míg egyszer nagyi másképpen nem döntött. Meg ha tudom, hogy betoppansz te vagy akárki más, akkor még előtte eltűntem volna. – rántom meg alig láthatóan a vállaimat, majd lesütöm ismét a szemeimet. Sokszor kerülöm az emberek pillantását, mert úgy könnyebb nem észrevenni azt, ahogyan néznek rám. Sajnálatot, szörnyedést, érthetetlenséget, tanácstalanságot és hasonló dolgokat. Lehet emiatt gyáva vagyok, lehet nem. Azt is tudom, hogy anya se örülne annak, ha így látna, de már nincs itt és én pedig a távozásával megváltoztam. Idegesen túrók a hajamba, miközben igyekszem valamennyire leplezni azt, hogy mennyire is nem szeretek itt lenni. Nem a társasága a gond, vagyis az, de hát minden ember közelsége szinte az őrületbe kerget. Nem értem, hogy miért nem tudok igazán láthatatlan maradni, mert se különlegesen szép, se kihívó nem vagyok. Én csak elveszni szeretnék, de valahogy mostanában egyáltalán nem jön össze. - Köszönöm az ajánlatot, de nem akarlak leterhelni téged se. Biztosan van jobb elfoglaltságod, mint itt lebzselni egész nap. – meg egyedül is mennie kell, mert nem akarom, hogy miattam viccelődjenek rajta és nagyinak se okozhatok továbbra se csalódást. Még akkor se, ha néha egy-egy könnycsepp az „irodám” rejtekében kicsordul, amikor úgy érzem, hogy nem fogom tovább bírni, de még itt vagyok és csak ez számít, nem? Nagyon remélem, hogy de… Már éppen válaszolnék Callum kérdésére, amikor egyszer csak egy hang mennydörög mögülünk. Ijedten rezdülök össze, de a találkozásunkat nézve nem meglepő ez. Nem éppen volt zökkenőmentes az ismeretségünk kezdete, se a folytatása az elmúlt napokban. Idegesen markolásztam a pulcsim ujját újfent, majd egy arasznyit is hátráltam tőle, mintha csak leginkább tőle tartanék. Amikor viszont az edzés, és az általam kiküldött e-mail kerül szóba, akkor lázasan kezdek el gondolkozni és igazából még a nekem szánt kérdéseket se igazán fogom fel, nem hogy azt, hogy Callumnak van egy lánya. Végül óvatosan köszörülöm meg a torkomat, mintha attól félnék, hogy mindjárt engem fognak megenni. – Igazából… igazából az én hibám Mr. Carter… - nyöszörgöm alig hallhatóan, hiszen időközben rájöttem, hogy az egyik névnél pecsétes volt a dokumentum a névsorral és véletlen másnak küldtem el. – Ceaser Teller kapta meg azt az e-mailt helyette… Nem volt jól olvasható a dokumentum, s azt hittem, hogy az ő neve áll ott… Én igazán sajnálom… - sütöttem le ismét a pillantásomat, mielőtt esetleg esélyt kapna arra, hogy felnyársaljon, de hát mégis miért is reménykedek abban, hogy együttérzésről tanúskodna? Múltkor se tartott fejmosást annak a srácnak, aki egy ismeretlen hölgy – vagyis az én – fenekemre csapott, majd ment volna tovább, mintha mi sem történt… - Ne őt büntesse meg azért, mert megint elszúrtam valamit, kérem… - tettem még hozzá cincogva, fülemet-farkamat behúzva, mint valami mimóza. Félve pillantottam Callumra is és kicsit bocsánatkérően is, hogy miattam keveredett bajba.
- Ne aggódj emiatt, nem terhelnél le. Másképpen nem ajánlottam volna fel. Ha itt vagyok, és nem éppen edzésen, akkor általában szabad vagyok. De igazából, ha nem is vagyok jelen, mégis szükséged van segítségre, akkor felhívhatsz. Meg hát egyébként is, szeretek másoknak segíteni. Ez mindig is így volt az esetemben, hogy akárkinek segítségre volt szüksége, az hozzám nyugodtan fordulhatott. Meg hát így ismertem meg Daphné nagymamáját is. Szeretem őket is, szóval így természetes, hogy a lánynak is felajánlom a szolgálataimat. Az ő döntése, hogy elfogadja-e. Nem fogom ráerőltetni ezt. Ha most el is utasítja, de valamikor vészhelyzet lenne, akkor meg tudja, hogy kit keressen. Épp várnám Daphné válaszét, mikor Carter hangját hallom meg mögülünk. Hát ő mit keres bent ilyenkor? Az edzésig még van egy bő óra. Felé fordulok, ahogy elkezd beszélni. Kérdőn nézek rá, ahogy az edzésről kezd el beszélni. - Várjunk csak! Az edzés még egy jó óra múlva fog csak kezdődni, ebben biztos vagyok. Ha valamiben, hát ebben biztos vagyok. Komolyan veszem ezt az egész sportot, és ha valami változás is van edzésügyileg, akkor azt nem szoktam elfelejteni. Nem is értem, hogy most miről van szó pontosan. Bár lehet csak nem szólt nekem senki, és emiatt van ez a félreértés most. Valamilyen e-mailre terelődik a szó, én pedig teljesen tanácstalanul állok az egész előtt. Fogalmam sincs, Carter miről beszél, mert én nem kaptam semmiféle üzenetet a megváltozott időponttal kapcsolatban. Kérdőn tekintek le a lányra, hátha ő tudja, mi történt. Nem sokkal később viszont pedig meg is szólal, hogy felvilágosítson mindkettőnket a történtekről. Igazából felesleges magyarázkodnia, mert ismerem már Cartert, hogy tudjam, nála egy perc és egy óra késés ugyanazzal ér fel. Ha elkésik valaki, akkor elkésik, nincs mit szépíteni ezen. És az edzés már javában zajlik, a szavaiból legalábbis erre tudtam csak következtetni. Én pedig elkéstem, akármennyire is önhibámon kívül. Visszapofázni sem fogok, mert nincs kedvem jelenetet rendezni, valamint valószínűleg csak olaj lenne a tűzre. Sóhajtok csak egyet, miután elmegy az edző, és megvakarom a fejemet. Újra Daphnéra terelődik a pillantásom, de nincs benne semmi megvetés, vagy ilyesmi. - Ne aggódj, Daphné, nincs semmi baj, bárki hibázhat. És nem is kell rosszul érezned magad emiatt. De tényleg. El tudok viselni egy meccset a cserepadon. Azt nem mondom, hogy örülök is neki, de emiatt nem fogok haragudni rá. Kisebb malőr volt az egész, és legalább ennyivel megúsztuk mindketten ezt az egészet. - De a mai edzésről már lekéstem, ez nyilvánvaló. Szóval ha már így állunk, akkor tudok akár neked is segíteni, ha szeretnéd.
// Köszi még egyszer a belépőt Jax.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Nem éppen jött be az, amiben reménykedtem. Nem azzal volt bajom, hogy segíteni akart volna, vagyis részben igen, hiszen hiába jön jól olykor-olykor a segítség, attól még nem vágytam senkinek se a társaságára. Minél távolabb vagyok másoktól, annál inkább nagyobb az esélye annak, hogy elkapok valamit. Vagy ha minél többet kószálok a folyosókon, az öltözők közelében, akkor vért is láthatok. Egyik rosszabb és rosszabb kilátás volt számomra, de inkább nem adtam hangot neki. Inkább csak egy mosoly szerűséggel ajándékoztam meg, miközben szinte hallottam nagyanyámat, ahogyan rám förmed, mert nem köszönöm meg a kedves gesztust. - Köszi előre is. – próbáltam lazának tűnni, de nagyon nem voltam az és már kezdtem is feladni, hogy valaha nekem ez normálisan fog menni. Nem vagyok az a társalgós fajta, de engem ez csöppet se zavar. Elvagyok én a könyveimmel, meg a biztonságot jelentő otthonban is. Persze azt már nem tettem szóvá, hogy egyébként nem tudom a számát és az aktából se lesném ki, mert az tilos… Mondhatjuk azt is, hogy inkább menekültem ilyen téren, bármennyire is ciki. Nem igazán hallottam azt, amit egymással beszéltek, hiszen lázasan kezdtem gondolkozni, amikor az e-maileket és az edzés említette. Rémlett valami, de annyi minden szakadt most a nyakamba, hogy az egyik asszisztens szintén kiesett, hogy hirtelen tényleg nem tudtam, hogy mikor merre kellene mennem. Ami egy részt nem baj, mert gyorsabban telik az idő, másrészt viszont borzalmas, mert eléggé kevés időt lehetek a biztonságos irodámban. Aztán persze rájövök arra is, hogy én bakiztam, de miért is hittem azt, hogy ez érdekelheti Mr. Cartert? Szerintem saját magán kívül senki és semmi se. Sőt, még azt is kinézem belőle, hogy élvezi azt, ha másokat „kínozhat” és „megbüntethet”. Tudom, nem illik ilyet gondolni, de akkor is ezt gondolom. Azon pedig csak pislogok, hogy még válaszra se méltat minket, mert egyszerűen elsétál. Amikor meghallom a sóhaját, akkor óvatosan pillantok rá, de legalább ő nem akar ketté harapni vagy megenni a pillantásával, ami fura. Biztosan, hogy nem örül annak, amit kapott büntetésként miattam. Hmm, talán nagyiék elkotyogtak neki valamit? Nem, sose tennének olyat, de akkor meg miért ilyen kedves? Nos, ez fura… roppant fura… - De gondolom nem lesz olyan jó, hogy csak kispadról kell végignézned. – nem azért szoktak sportolni az emberek, hogy utána ne játszhassanak. Végül csak megrántottam a vállaimat, hogy mindegy. Ha azt mondja, akkor úgyis mindegy. - Már csak az az akta kellene, aztán leadni őket és jönne a felhánytorgatott ebédszünet. – szólaltam meg óvatosan, hiszen ebédig tényleg nem volt más teendőm. Hirtelen pedig meg se fordult a fejemben, hogy esetleg a szavaimból az is jöhet, hogy ebédeljen velem. Ahh, én meghívjak mást enni? Szerintem az se ebben az évezredben lenne amennyire kis minyon vagyok. – Szóval megköszönném, ha megszereznéd azt a mappát neked. – pillantottam a háta mögött lévő iroda irányába.
Kezdőlap
//
//
<33 
