A terem átrendezhető, és különböző felszereléseket és burkolatokat kaphat attól függően, hogy éppen milyen csapat szeretné igénybe venni. Ilyenkor kicsit módosul a nézőtér befogadóképessége is. A meccsek és edzések közötti üres időben civilek is igénybe vehetik a pályát, műkedvelő sportegyesületek is tarthatnak itt edzést, ha megfizetik a bérleti díjat, ami viszont nem alacsony.
*Bizony tanár-diák kézilabda mérkőzés van készülőben az átrendezett stadion pályáján. Ez az egyetemi sportnap egyik szokásos rendezvénye. Tavaly például foci volt, de a hölgy tanárok és diákok úgy érezték nem tudnak igazán érvényesülni ebben a férfias sportban, így idén a kézilabdára került a sor. Persze ilyenkor az egyetem összes polgára rendkívül kíváncsi arra, hogy kedvenc tanára vagy épp a legjobb haverja hogyan is teljesít. Anya nem csak mint résztvevő van jelen, ő az egyik szervező is, de mint testnevelés szakos oktató, ez talán nem is olyan meglepő. Egész érdekesen festhet, amint Fairbanks-mezben rohangál fel és alá egy mappával és tollal a kezében. Ugyanis nem csak tanár-diák meccsek lesznek, hiszen lesz tűzoltó-rendőr, és mindenféle egyéb meccs is, hogy az egész város kicsit meg legyen mozgatva, szóval muszáj fixálni a sorrendet. Végül fáradtan szusszanva ül le a kispadra, még el sem kezdődött az egész, de már most elege van a szervezésből. Egyébként már teljes harci díszben van, ami természetesen a sporteseménynek szól. Ugyebár mez, meg még a haját is összefogta. Lelkes ám, csak most egy kicsit hagy ne kelljen szerveznie. Amúgy itt már azért jócskán szállingóznak a nézők is, hogy elfoglalják a helyüket és a lelkiismeretes sportemberek is elkezdtek már bemelegíteni. A hangszórókból pedig hangulatteremtő zene tölti be a stadiont, hogy addig se kelljen csendben várakoznia.*
Egyetemi sportnap. Repes a lelkem! Nem mondom, kell ez, mozogjanak kicsit, lazítsanak, már aki csak a lelátóra ül fel, és együtt hullámzik a tömeggel, az is többet mozog, mint egy átlagos napon, és a szurkolóversek üvöltése kitűnő légzőgyakorlat. De én nekem ennél több is jutott. A főnököm közölte, hogy új tanároknak erősen ajánlott a részvétel a meccsen. Az egiyk kolléganőm pedig vigyorogva közölte, hogy valahol csak meg kell mustrálnia mindenkinek a friss húst. Hát most itt vagyok, már beöltözve, és várom a csapatom többi tagját, akik közül egy csomót még nem is ismerek. Nem leszek egy nagy segítség a csapatnak, attól tartok. Nem is tudom, mikor volt labda utoljára a kezemben ... Ideges vagyok, mert ennyi ember előtt nem jó beégni, de még annál is cikibb lenne lelepleződni. Már arra is gondoltam, hogy beteget jelentek, de az meg ... hónapokig azt hallgathattam volna, hogy megfutamodtam. Egészen megkönnyebbülök, amikor meglátom Anyát, és hamar melléje csüccsenek a padra. Mivel nincs köröttünk senki, így ha halkan is, de megoszthatom vele az aggályaimat. - Hello! Nincs véletlenül egy olyan varázs a tarsolyodban, ami erre a napra normál földi halandót csinálna belőlem?
*Elüldögél, kihasználja, hogy most senki nem zaklatja mindenféle kérdésekkel. Még jó, hogy nem ő az egyetlen szervező, bele is bolondulna. Nem szeret igazán dirigálni, de felkérték, így nem mondhatott nemet. Hát itt van és csinálja a dolgát. Épp csak kiélvezi kicsit a semmittevést. Gabrielt viszont azonnal kiszúrja, amikor felé tart a férfi és azonnal kedves mosoly is jelenik meg az arcán. Legalább egy ismerős... mármint olyan belsős ismerős. Egész más azért az itteni sima halandókkal lepacsizni, mint mondjuk egy olyan illetővel beszélni, aki előtt nem kell nagyon titkolóznia. Szóval egy szó, mint száz, örül Gabe megjelenésének. Meg aztán igen szórakoztatónak tartja így mezben, de valószínűleg csak azért, mert még nem látta annyira a sulin kívül.* - Szia! Nekem nincs és kétlem, hogy Eva tudna ilyen helyzetben gyorssegéllyel szolgálni. De jó móka lesz, csak vissza kell kicsit fognunk magunk. Egyébként jól áll a mez. *Az utóbbi megjegyzését már kiszélesedő mosollyal mondja. Muszáj volt megemlítenie, mert tényleg remekül szórakozik a férfin. Nem mintha nem állna neki jól Gabenek, vagy ilyesmi, csak egyszerűen furcsa. Tőle azért jóval megszokottabb, hogy ehhez hasonló ruhákban flangál.* - Nem tudtam, hogy te is jössz. *Azért ezt még hozzáteszi kis szünet után, hiszen ennél azért komolyabbnak gondolta a férfit. Bár igen kellemes meglepetés, hogy itt találkozik vele, látszik is rajta épp eléggé, hogy örül neki.*
Anya jókedvű, és nem aggódik, ennek örülök, de azért nem tudja rám átragasztani teljesen. - Már éjjel azt álmodtam, hogy jobban megküldtem egy labdát, és amikor a kapus ki akarta védeni, akkor beszállt a kapuba azzal együtt. Erre felriadtam, kicsit lihegtem, és rájöttem, hogy nincs gáz, mert ahhoz, hogy ezt kivitelezzem előbb el kéne kapni ... mármint a labdát, nem a kapust ... és ... szóval nem jellemző ránk, hogy ilyen kis gömbölyű izék társaságában múlassuk a szabadidőnket. Hogy jól áll a mez? Végignézek magamon. Eléggé árulkodó, hogy vadiúj darab, aki közelebbjön, még a gyári szagát is érezheti, pedig egyszer már kimostam. - Kár, hogy túrázásból nem lehet bajnokságot szerbezni, az jobban menne ... Feltűnik egy háromfős lánycsoport, akik a temer másik végéből engem skubiznak. Mindhárom a tanítványom, és fülig érő szájjal tárgyalják ki, hogy itt vagyok. A pillantásomra aztán hangos nevetésben törnek ki, olyan igazi kamaszlányosan, és lelkesen integetnek. - Igen, úgy látom, másoknak is tetszik ... - mormolom, aztán felöltöm a mosolyomat, és visszaintegetek nekik. - A főnök azt mondta, hogy aki újonnan jön, annak ez olyan gólyabál szerű, vagy mi, és meg ne próbáljam kihagyni. Hát ... inkább táncoltam volna kiöltözve ... - sóhajtok egyet - ... na nem nyafogok tovább. Ha valami baj van, legalább te itt vagy és majd memóriát törölsz a fél stadionnak, igaz? - nézek rá egy kaján vigyorral, mert nehogy már csak én aggódjak, aggódjon egy kicsit ő is!
*Hirtelen nem is nagyon tudja hogy nevessen, vagy sem, az álmon, így végül valamiféle mosoly lesz a dologból. Persze, hogy azért valamennyire aggódik maga miatt, de úgy gondolja, hogy majd egyszerűen visszafogja magát. És ha neki megy, akkor Gabe-nek is kell mennie.* - A gömbölyű izé alatt a labdát érted? Amúgy meg nem lesz semmi baj, csak mindent csinálj egy kicsit... hmm... finomabban és ügyetlenebben, mint ahogy alapból tennéd. Akkor biztos nem fog repülni a kapus sehova. *Mondja végül barátságos mosollyal és persze erősen bízik benne, hogy nem kér a férfitól túl nagy dolgot. Ő se fog triplaszaltókat csinálni a pályán, hiába megy neki. Néha talán még meg is botlik, vagy ilyesmi, mint ahogy az edzéseken szokta. Ott se tűnt még fel senkinek, hogy emberfeletti lenne.* - Ki tudja, lehet, hogy őstehetség vagy. *Mosolya kiszélesedik, alapvetően viccnek szánja, de végül is ki tudja, lehet, hogy igaza van. Ha valaki nem próbált még valamit, akkor igazából abból még bármi kisülhet. Azért eltekint ő is a lányok felé a megjegyzés hallatán, de végül ragyogó mosolyával tekint vissza a férfira.* - Vagy neked, vagy a mezednek, de már konkrét kis rajongótáborotok van. *És ez úgy fest őt is rendkívül szórakoztatja. Persze fogalma sincs arról, hogy az ő háta mögött a srác tanítványok róla mit is beszélhetnek, valószínűleg nem tinilányos lelkesedésben nyilvánul meg az ő tetszésük. Viszont a következőkre eltűnik a mosolya és így hirtelen köpni-nyelni nem tud. Azért az elég meredek lenne már, ha tényleg egy fél stadionnak kéne kitörölni a emlékezetéből bármit is. És Gabe ezen még vigyorog is.* - Nem, mert odafigyelsz magadra. És egyébként sem vicces. *Azért a végén már elmosolyodik, mert gyanúsan csak őt akarja idegelni a férfi. Nem is akar gondolni arra, hogy valami rosszul sülhet el. Fő az optimizmus. Úgy fest nagyon ragaszkodik ahhoz a kis normális élethez, ami megadatik.*
- Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ügyetlenebben is kéne csinálnom ... - felelem egy sóhajjal, de vigyorogva - Az az igazság, hogy még a szabályokat is akkor olvastam el először, amikor megtudtam, hogy jönni kell. Jó, meccset már néztem a TV-ben, de még soha nem lőttem például kapura. Azon, ahogy Anya elhűl az általam felvázolt lehetőségtől, mi tagadás, igen jót derülök. Na, most már nem csak ő izgul. - Igen, odafigyelek. Már arra is gondoltam, hogy esetleg látványosan lesérülhetnék az első pár percben, és akkor onnantól nem veszélyeztetek senkit. De nem vagyok túl jó színész sem ... Kiszúrok pár srácot Anya háta mögött, mert ugye mért ne ott lennének, akik meg őt bámulják. Ők feltehetőleg nem járnak edzésre (már az alkatukból is látszik), és így a látvány újdonságként hat rájuk. - Látjátok, srácok, ezért érdemes a tesialáírásért megdolgozni, nem pedig hamisítani. - kacsintok rájuk, mire rákvörösen elhúzzák a csíkot. - Hát a te rajongóid valamivel szégyenlősebbek. - állapítom meg sóhajtva, bár élek a gyanúperrel, hogy beletrafáltam abba az aláírás stiklibe, és ez lehet a fő baj. Most aztán azon fognak agyalni egy hétig, hogy én ezt vajon honnan tudom, és tudja-e más is, és most akkor lesz belőle ügy, vagy sem.
*Halkan elneveti magát az ügyességet illető megjegyzésre, majd csak mosolyogva megcsóválja a fejét a továbbiakra. Már majdnem olyan a férfi, mint a tanítványai és ez így azért kifejezetten aranyos. Azért igyekszik barátként és nem pedagógusként válaszolni.* - Nem nagy ördöngösség az egész, meg aztán pontosan tudják, hogy a tanárok nagy része nem élsportoló. Ti az eszetekkel keresitek a pénzt és legfeljebb okoztok néhány vidám percet a diákságnak, talán még azt is megtudják, hogy ti is emberek vagytok... mármint... érted, hogy értem. *A végére azért csak belekavarja magát. Hiszen szigorú értelemben véve Gabe nem sima ember, de azért reméli, hogy a férfi érti a szófordulatot. Nem akarja megbántani még véletlenül sem egy esetlegesen át nem gondolt megjegyzéssel.* - Akkor ne színészkedj és ne sérülj le. *Von vállat apró mosollyal. Neki érdekes módon meg se fordult volna a fejében ilyesmi és nem is nagyon méltatja figyelemre. Az ilyesmi nem fair a csapattársakkal szemben, márpedig Anya abszolút csapatjátékos. Amikor Gabe hátra fordul a mögöttük ülőhöz, egyszerűen elneveti magát és még kicsit az arcát is eltakarja. Szerinte erre igazán nem volt szükség és szó, mi szó, zavarban is van.* - És te elijesztetted őket. *Még mindig mosolyog és egyáltalán nem hangzik megrovásként a kijelentés. Persze egyáltalán nem biztos benne, hogy azok ott hátul tényleg a rajongói voltak.*
- Mea culpa! - felelem, de az arckifejezésemről nem a bánbánatot lehet leolvasni. - Tudod, az a baj, hogy elvileg mi csak alig pár évvel vagyunk idősebbek náluk, és félig meddig elvárható lenne, hogy legyen még bennünk az ő romlatlan ... hmmm ... idiotizmusukból. De én ehhez már egy kissé vénnek érzem magam. De ott van a tanár szerep, ami komolyságot követel, és kitűnően el lehet bújtatni mögéje a még komolyabb ént. De itt van egy ilyen sportnap, és máris repedezik az álca. Nem, most nem vagyok komoly, mert én is próbálom egy jó kis mókának felfogni ezt az egészet. De tényleg érzem az ellentmondásokat, és azt, hogy valószínűleg egyre kevésbé fogom hitelesen játszani majd az iskolapadból kikerült, pályakezdő tudós-tanárt. De ha most itt szépen megtelepszünk, akkor öregedhetek a szereppel egy pár évig, és komolyodhatok is. - Persze ez nem azt jelenti, hogy soha nincs kedvem bolondozni egy kicsit, de az meg ... szóval az általában nem publikus. Eszembe jut a legutóbbi marháskodás Elishával, amikor hős lovagként kimentettem szívem hercegnőjét az erdei tóból. Alapvetően a derékig érő vízben ez csak azért volt nagy hőstett, mert már novembert írtunk. De rohadt hideg volt az a víz! Az emlékbe egyszerre beleborzongok, és kissé belepirulok. Nem szeretem társaságban túlzottan elengedni magam, még a holdtöltéken is zömében magányosan vadászom. Szóval az, hogy ilyen tömegben én felszabadult legyek, az kizárt.
- Akkor csak próbálj meg visszaemlékezni arra, hogy milyen is volt régen. Meg aztán nem vagyunk kötelesek sem annyi idősnek érezni magunkat, sem annyi idősként viselkedni, amennyik vagyunk. De lehet, hogy csak én vagyok lélekben még mindig húsz. *Von végül vállat, mosolyogva tekintve a férfira. Könnyeden beszél, igyekszik nem gondolni arra, hogy milyen galibák is lehetnek itt még ma. Meg aztán az öreges viselkedés a legkevesebb, mindig is voltak koravén emberek. Mondjuk ő se vette mindig ilyen könnyedén a korát, de mióta az egyetemen tanít, szinte kivirult és tényleg olyan, mint csak egy huszonéves pályakezdő tesitanár lenne. AZ ő álcája tehát sziklaszilárd. Azért az utóbbi megjegyzésen kicsit meghökken. Élénk fantáziája van, de így sem nagyon tudja elképzelni milyen is lehet az a nem publikus bolondozás. Akkor inkább kérdez, az a biztos.* - Akarom tudni, hogy te mégis mit értesz bolondozás alatt, ami nem lehet publikus? Annak nem épp az a lényege, hogy legyen szemtanúja? *Kérdi kiszélesedő mosollyal, némi értetlenséggel az arcán. Persze neki meg sem fordul a fejében semmi olyasmi, ami valójában áll a dolog mögött. Egy párkapcsolatban lévő bolondozás, pedig tényleg más, de neki arról speciel fogalma sincs, de legalább is része sosem volt benne.*
Egyre többen gyűlnek össze, kezdenek megtelni a lelátók. Lassan tényleg érzem a nyilvánosság súlyát. - Úgy értem, hogy nem ennyire publikus. - mutatok körbe egy kétségbeesettnek is beszámítható vigyorral. - Szűk baráti körben elmegy. Mondjuk ... olyan meg ritkán jön össze. Körbepillantok újra, de azért az ismerős arc az kevés. Pár tanár kollégát látok a lelátókon, illetve mezben a pálya környékén. Van, akinek már labda is van a kezében. Lehet, nekem is fogni kéne egyet? - Én sem érzem magam kilencven évesnek, de azért húsznak sem. Valahol a kettő között. Bár néha ... néha inkább ezer évesnek ... de ez azért csak ritkán fordul elő. Néha, amikor valami megtörténik, amit előre látni lehetett, vagy inkább én sejtettem a végkifejletét, de mások nem. Olyankor nagyon vénnek tudom érezni magam. - Mi hányadiknak is fogunk pályára lépni? Kaptam valami előzetes programtervet, de kissé zavaros volt, és a főnök csak annyit mondott, hogy programkezdetre legyünk itt.
- Áh, értem. Akkor majd azért érdekelne, hogy milyen is vagy, amikor nem vagy komoly. *Jelenti ki széles mosollyal. Persze, érti már a problémát és el is tudja fogadni. Mondjuk őt speciel annyira nem zavarja a sok ember, most se nagyon tűnik fel neki, hogy gyűlnek a lelátókon, persze a pályán bemelegítőket látja és amikor nem a mellette ülőt figyeli, akkor őket nézi. Viszont a kort illetően inkább hallgat. Nem azért, mert annyira titkolná, hiszen sejthető, hogy ő sem annyi, amennyinek tűnik, volt már rá néhány utalás. Inkább az érzés, amit Gabe mond... az tűnik túl ismerősnek. Ő sem szereti, de nem akar egyetérteni. Nem véletlenül próbál fiatalosan viselkedni és úgy is érezni magát. Nem mindig könnyű szabadulni attól a gondolattól, hogy ő egy fiatal testben rekedt vénasszony és ezen nem segítene, ha most elkezdenék boncolgatni a témát. Így a csend, akár intő jel is lehet a másik számára. A következő kérdés pedig tökéletesen ki is zökkenti, még mielőtt elmerülne a gondolataiban. Letekint az ölében lévő lapokra és gyorsan meg is találja a sorrendet.* - Másodiknak. Előttünk a fairbanks-i felnőtt válogatott fog játszani az egyetemistákkal. Gondolom mi leszünk azok, akik fényezhetünk az egójukat az esélytelen meccs után. *És sikerül kizökkennie az iméntiből, már újra mosolyog, ahogy oldalra tekint a férfire. De a következő pillanatban szépen félre is teszi a lapokat a kispadra és feláll, úgy néz le Gabe-re.* - Viszont a meccs előtt nem lesz nagyon időnk bemelegíteni és a világért sem szeretném, hogy lesérülj, szóval... fel. *Kezével is mutatja, hogy merre is érti azt a fel-t. Arcán széles mosoly ül, bizony szándékában áll kicsit megmozgatni a férfit. Ez azért baromi sok mindenről elterelné a figyelmét.*
Igen, most már nekem is összeáll a kép. - Szóval először megnézzük, hogy veri el a felnőtt csapat a diákjainkat, aztán a diákok elvernek minket. És a mi egonkkal ki fog törődni? És egyáltalán ... hogy akarnak ezek után jó jegyeket kapni a vizsgán? - reklamálok, de persze csak színlelem a kiakadást, és igazából tényleg nagyon muris ez az egész így. Át tudom érezni a helyet komikumát, és ha valóban az lennék, akinek kiadom magam, igazából kitűnően szórakoznék az egészen. Engem tényleg csak az zavar, hogy nehogy valakit odakenjek valamihez. Mikor Anya elkezd vezényelni, először még a lélegzetem is elakad, a meglepetést színlelnem sem kell. Szóval le leszek fülelve, és nincs esélyem sehogy sem lógni, Anya majd figyel itten a rendes részvételre. Nagyszerű. De akkor viszont egy kis bemelegítés valóban jó ötlet, így van időm belőni, milyen is emberként testmozgást végezni. De bennem is van egy jó adag csibészség, és nem szeretnék egy személyes műsorszám lenni, így amíg leballagunk a pálya szélre bemelegíteni, hátba csapok két lezengő kollégát, és mintegy magammal hurcolom őket. - Gyertek, profi vezényli nekünk a bemelegítést, ettől csak jobbak lehetünk! És a távolabb szerencsétlenkedőket is odacsábítom, amíg nincs meccs, lesz legalább valami műsor a pályán. A tanárok bemelegítenek. Lehet ... khmm ... röhögni, de csak diszkréten, mert aki kiesik a padsorból, azt nagyon meg fog szenvedni a vizsgáival ...
- Nekünk abból kell erőt merítenünk, hogy látjuk őket kikapni. Nálam pedig egyértelműen jó pont, hogy ha jól játszanak, hiszen ebből osztályzom őket. Szóval ebben most nem tudok melléd állni. *Széles mosollyal mondja, hiszen pontosan tudja, hogy a férfi sem teljesen komoly, értelemszerűen ő sem az. Viszont amit mond az így van, ő csak örülne neki, ha jók lennének a diákok a pályán, hiszen az azt mutatná, hogy jó edző. Számára a vereség a legkevésbé sem drámai, ő inkább a szórakoztató és fair játék híve. És akkor ugyebár felpattan, ő speciel készen áll egy kis bemelegítésre és arra is, hogy Gabe-et is bevonja. De arra meg aztán nem számít, hogy egy komplett tesiórát kell levezényelnie. Az első két embernék még csak kissé meglepetten tekint a férfira, de aztán a többinél már csak mosolyog. Hát jó, akkor mindenkit bemelegít.* - Próbáljatok kartávolságra állni akkor egymástól, mert az elsősegély dobozt nem tudom hova tettem és nem szeretném, ha tömegverekednétek. *Csak viccelődik, de maga a kartávolság, az persze komoly és amúgy is logikus. És akkor jönnek a középiskolai testnevelésórák jól ismert bemelegítő módszerei, a helyben futástól a törzsdöntésen át a négyütemű fekvőtámaszig. Tényleg jól átmozgatja a népeket és közben ő maga is csinálja. Neki sem árt a bemelegítés. Végig vidám és üde, nem nehéz megérteni, hogy a diákjai miért is szeretik őt. Néha kedves humorral odaszól annak, aki esetleg megpróbálja ellustálkodni a gyakorlatot, szóval egész jó hangulatú is a bemelegítés. Végül pedig légzési gyakorlattal zárnak.* - No, köszönöm a figyelmet. *Széles mosollyal oszlatja fel a "tömeget". Ugyanezzel a mosollyal tekint Gabe-re is, kíváncsi, mi a véleménye a férfinak a bemelegítésről.*
Én alapvetően egy lelkiismeretes fazon vagyok, szóval csinálom a gyakorlatokat ahogyan Anya mondja. Nem mondanám, hogy különösebben megerőltető lenne, bár a végére pár kolléga kicsit mintha lihegne. Na, hát erről van szó. Én még ki(be) se melegedtem igazán. Persze átmozgatni átmozgatott, szóval nem bánom, hogy beálltam. Hogy a nézőtéren a diákok, és a város lakosságának egy része is ütemesen tapsol,és füttyög a bemutatónkra viszont erőre vetít egy-két dolgot. Egyrészt ez itt tényleg nagy esemény, az egész város élvezi az ingyencirkuszt, és egy fél mozdulatot nem lehet úgy tenni, ne figyelné legalább négy-öt szempár. Másrészt ez még hetekig beszédtéma lesz. Ki hogyan mozog, mennyit bír, milyenek a reflexei. Kicsit tényleg árucikknek érzem magam. Az én időmben még nem volt ez ennyire bevett szokás, hogy az ember közszemlére teszi magát egy egyszerűen csak mókásnak szánt sporteseményen. Nem mondom, hogy nem élvezem, nem kívánom vissza a régi, zártabb időket, csak nem is tudom ... én már ebbe nehezen illeszkedem bele teljesen. A kollégák pedig annyit jegyeztek meg az egészből, hogy ezt a kis "performanszt" Anya és én hoztuk össze. Aki amúgy is jól érezte magát itt, a bemelegítés közben, és a mérkőzésen is elemében lesz, az őszintén vigyorog, a többiek kicsit kínjukban. Úgy döntök, hogy jobb lesz legalább az első mérkőzés idejére visszabújni a jelentéktelen néző szerepébe, és elindulok vissza a pad felé. - Kösz! - villantok Anyára egy széles mosolyt.
*Nem zavarja a figyelem, nem mintha szeretne a reflektorfényben fürdeni, de egyszerűen ki tudja zárni a tribünön ülőket. Nem érzi azt, hogy esetleg vásári majom lenne, vagy valami áru, akit felmérnek. Jóhiszeműen nem lát ebbe a sporteseménybe semmi többet a jó szórakozáson kívül. De úgy fest, hogy ezzel csak ő van így. Bizony észleli a néha talán erőltetett mosolyokat, a többiek kelletlenségét és ha nem is mutatja a bemelegítés alatt, de azért valahol zavarja. Őt lelkesíti, hogy egy kicsit normális lehet, még ha csak egy ilyen sportnapról is van szó és egyszerűen nem érti, miért kezeli ezt bárki is nyűgként. Persze a legtöbbeknek itt normális élet jutott és nem tudják ezt értékelni... de ennek akkor is jó murinak kéne lennie. Így amikor oszolnak és Gabe is megindul a padok felé, gyorsan beéri őt.* - Valamit elrontottam? Olyanok voltak néhányan, mintha citromba haraptak volna, szóval... valami rosszat mondtam? Vagy egyszerűen csak én vagyok lelkes ettől a csoportos mozgás dologtól? *Tényleg nem érti és bízik benne, hogy Gabe talán tud adni némi magyarázatot. Ő tényleg azt szeretné, hogy mindenki jól szórakozzon, de nagyon úgy fest, hogy jelenleg ő az egyetlen, aki jól szórakozik, márpedig ez eléggé illúzióromboló. Ha elérnek a padokhoz, akkor persze ő is leteszi magát, most épp nincs dolga azon kívül, hogy nézze az első meccset.*
- Dehogy! Nem rontottál el semmit. - legyintek, amikor kérdezi. - Csak vannak, akik most jöttek rá, mennyire nincsenek formában. Esetleg most röhögte ki őket egy fél évfolyamnyi diákjuk. - teszem hozzá némi kárörömmel. - Én tényleg lelkes lennék, ha nem tartanék attól, hogy valami olyasmit csinálok, ami feltűnő, vagy zűrös. A többiek meg ... Nem, inkább nem mondom, hogy nem érdekelnek. - ... szóval ők úgy érzik magukat, ahogy akarják. - fejezem be kicsivel kisebb lendülettel. De az, hogy itt beszélgetünk, és kisajátítom az egyik szervezőt szintén nem egy túl jó ötlet. - Azt hiszem, jobb lesz, ha hagylak dolgozni. Esetleg valamikor van kedved valami kevésbé nagy tömeg közepén is találkozni? Na, ezzel a kérdéssel még magamat is megleptem. igaz, Anya célzott rá, hogy megnézné, mit művelek, amikor nem vagyok komoly. Bár ezt nem az első randin akarom előadni. Randi? Na, izé ... szóval szívesen beszélgetnék még vele.
*Na jó, azért azon halkan elneveti magát, hogy van akit kiröhögött egy fél évfolyam. Azért ez vicces, akárhogy is nézi, de ez gyorsan csak egy kedves mosollyá válik, az iménti téma ismételt felhozásakor. Amúgy ha Gabe szerint nem érdekes miért fanyalognak, akkor őt sem érdekli, inkább jobban érdekli a férfi aggodalma. Barátian a férfi vállára teszi a kezét, ezzel is kicsit nyomatékosítva, amit mondani akar.* - Nem lesz semmi baj. *És társul mellé egy biztató mosoly is. Hisz Gabriel-ben és meg van győződve róla, hogy ügyesen fogja kontrollálni a fizikai előnyét. Viszont annak az említésére, hogy dolgoznia kéne a fejéhez kap. Már szinte el is felejtette, hogy ő itt szervezőként van jelen többek között. Kicsit elbeszélgette az időt, megesik. Így viszont nem ül le, csak felveszi a papírjait a padról.* - Majdnem elfelejtettem, lehet, hogy rám várnak és azért nem kezdődött még el. csodálkoztam is, hogy késik a kezdés... *Na igen, erről egy kicsit megfeledkezett, tiszta bolond, viszont torkán akad a szó, amikor egy lehetséges találkozás merül fel. Hirtelen nem tudja hova tenni, vagy hogy hogyan is kellene értékelnie ezt. Végül szépen eldönti, hogy nincs ebben semmi különös és elmosolyodik.* - Persze, a suliban úgyis össze fogunk futni még. Viszont most rohanok. *Mondja ismét vidáman, majd iszkol is a stadionnak valamelyik eldugottabb része felé, ahol minden bizonnyal lemaradt a szervezői fejtágítás egy részéről. Nem baj, most már toppon lesz.*
Na, az szép lenne, ha amiatt kezdenénk, mert én feltartom az egyik szervezőt! Még a nyakamat is behúzom a feltételezésre, és már meg se nyikkanok, csak intek, hogy menjen csak. Az utolsó mondaton elgondolkodom. Most vagy nem vette a lapot, hogy a sulin kívül is szívesen venném a társaságát egy kicsit, vagy nem akarta venni, vagy úgy gondolta, hogy a suliban, ha találkozunk, majd lesz időnk ezt úgyis megbeszélni? De hiába idézem fel újra és újra a mondatot, és a körülményeket, egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy akkor most melyik eset is áll fenn. Közben elkezdődik az első meccs, és a játék leköti a figyelmemet, igyekszem ellesni pár fogást, meg hogy hogyan lesz itt gól a csapatmunkából, és végül úgy döntök, hogy én inkább majd a védekezésben fogok "jeleskedni". Az jóval egyszerűbbnek tűnik.
A múlt héten a Zedzőnk leköszönt. Hogy meggyászoltam-e? A legkevésbé sem. Ekkora egy tahó seggfejet is ritkán találni széles-e világon. Nem tudom, igazság szerint értem én, hogy fontos a győzelem, meg hogy de Luca bácsi nem lenne elégedett, ha felesbe menne a pénze, amit a csapatba invesztál, de a játék akkor is csak játék nem? Nem... Kíváncsian vártuk a srácokkal, hogy ez a Carter mégis miféle-fajta forma lesz, és úgy döntöttünk, hogy kicsit meglepjük.
Edzés előtt egy órával már a pályánál voltunk páran. Az összes készleten lévő sípot eltömködtük rágóval, az edző kispadján meglazítottuk a tartócsavarokat, elcseréltük a mezeinket, úgyhogy én a mai napon 8-as számmal vagyok a jégen, mint Fletcher. Aztán rendre nem fogunk hallgatni az álneveinkre, sem az álszámainkra, és ha bejön, akkor a jövő héten újra pólót cserélünk majd - persze akkor már megint másokkal. Teljesen rám fért egy ilyen hosszú és fárasztó nap után, hogy már a készülődés közben teljesen felpörögve vihogjak. És mivel én voltam az ötletgazda, ezért a felsorakozáskor elmondandó köszöntő beszédet is nekem kell majd felolvasni, amit írtunk. Közösen. Nem kellett sokat győzködni egyébként.
Fletcher mez pipa, sisak pipa, minden király. Persze már előbb hallom az új edző cipőinek kopogását, mint a többiek, szóval gyorsan lesúgom az infót, aztán már be is állunk katonás rendbe, a pálya szélére. Aztán meglátjuk őt. Óóóóóó, baaaaaszki.
Nem is tudom, igazság szerint lehet az a baj, hogy megszoktam, hogy az öreg Everett szakállas és mindig izzadtságszagú. Nem tudom. De ahogy ez a faszi belibben a nettó két méterével, és a bugyirohasztó mosolyával, kedvem lenne közbeszólni, hogy ja, amúgy a szurkolólányok edzése a suliban van. Mert hát ilyen arcberendezéssel evidens, hogy ott kellene lennie, nem? Nonót juttatja eszembe és az egyetemet. Mert nyilván van ott egy irodája vagy valami, nem itt székel all day a jég hátán. Ez egy dolgot jelent. Egy: ez a mocsok Nonó körül fog sündörögni. Vagyis hát ez tökre nem biztos, dehát az ilyen pasikból vannak romantikus filmek is, nem? Kávéegymásraöntés, meg ilyesmi. És ha megkedveli és megtudja, hogy szívattam, tuti ki fog akadni. A picsába már... Mindegy. Gyors fejrázás, és már kint is termek, kilépve a sorból nyúlok a zsebembe, hogy a beszédért nyúljak. Nyugi van, ez csak egy hülye kis móka, senki sem fog belehalni még. - Elnézést, Mr. Carter, ha megengedi, szeretném hivatalosan is köszönteni a csapat nevében, ha tudna szánni rá egy percet... - ha nem, az se baj, akkor maximum engedély nélkül kezdem el a felolvasást, láttunk már ennél nagyobb kihágást is.
- Carter edző, a Jegesmedvék szeretettel üdvözlik a városukban, és mi sem fejezhetné ki jobban ezt a szeretetet, mint az, hogy ünnepélyesen bevonjuk Önt saját szokásaink, rituáléink egyikébe. Minden új csapattagnak és edzőnek kötelessége a csapat iránti elkötelezettségét kifejezni azáltal, hogy a nézőtér VIP részlegében elhelyezett kupát csókkal illeti. A Jegesmedve nem ostoba állat, tudja, hogy nem nyalhatja meg a jeget, de a kupa nem jég, tehát nem kell tartani semmitől. Örömünkre szolgálna, ha a csapatunk élére állva, annak teljes jogú tagjaként győzelembe vezetne minket, és ezzel a gesztussal már a kezdet kezdetén elnyerné a bizalmunkat. Nem igaz, Macik?
Kérdezem meg a hokisokra oly' jellemző, srácok hörgő-üvöltéssel, a Macik pedig fennhangon kiáltanak egyet, az ütőjét pedig mindenki a védőfelszereléséhez ütlegeli. Úristen, remélem, hogy kurvára nem fogja megnyalni, mert elvileg fel akarják venni és feltenni a youtube-ra. És remélem, hogy saját sípja van, hogy tablóról már betanulta a neveinket (bár én még nem vagyok rajta egyiken sem) és kurvára nem lusta, és nem fog leülni a kispadra sem... Istenem Carter, miért kell neked Photoshopnak lenni?
Move and show me what you can do When you step into the circle and shake like we do Move when you just can't take it And move if you just feel like breaking it
Kár, hogy ilyen hamar elszaladt a hétvége és kénytelen voltam visszatérni Fairbanksbe, de szerencsére most már nem csak az ügyintézéssel és tétlen kallódással teltek a napjaim, elvégre ma volt az első munkanapom, mint edző. Ha a napon nagy része be lesz táblázva, úgy legalább addig se kell Naomi miatt rágódnom-problémáznom, nem igaz? Bár vártam az első edzést, hogy végre megismerhessem a kölyköket is, egy kis félsz azonban mégis volt bennem az egész kapcsán, hogy mégis hogy fog sikerülni… Igaz, még az egyetem alatt voltak gyakorlataink, meg évtizedek óta jégkorongozok, így biztonsággal mondhatom, hogy ismerős a terep, mégis, valahol érdekes kihívás hogy ezúttal nem a játékos szerepében vagyok jelen, hanem én vagyok az, aki a többieket irányítja, koordinálja. Hát, akkor csapjunk bele, lássuk, miből élünk… A fiúkkal ellentétben én nem sietem el a dolgot, csak kezdésre cammogtam be hozzájuk a pályára, nyakamban a saját sípommal, kezemben egy ütővel, hónom alatt egy fekete mappával ami a szokásos adminisztratív papírokat rejtette – ha már edzőváltás volt, mint szükséges rossz, ezeken is túl kell esni – illetve a vállamon a jégkoris táskámmal. A védőfelszerelést ezúttal az irodámban hagytam, nem hiszem, hogy egy rakás kezdő tizenéves meg gólya ellen különösebben szükségem lenne rá, ha pályára lépek. - Jó reggelt, fiatalok! -lépek a pálya szélén felsorakozott orgonasípok elé, miután a hokis felszerelést a padon hagytam, majd végig is nézek a kis jegesmedvéken… Nos, a létszámmal nincs gond mindenesetre. - Az én nevem Jackson Carter, és gondolom, már értesültetek róla korábban, hogy Mr. Everett nyugdíjba vonult, mostantól pedig én veszem át a helyét. -néztem végig a csapaton, kivárva néhány pillanatot, van-e valakinek hozzáfűzni valója, aztán tovább folytattam - Tekintve, hogy korábban csak versenyszerűen játszottam, és ez az első alkalom, hogy edzőként dolgozok, lehet, hogy nem leszek egyből olyan jó, mint az elődöm, de igyekszem mihamarabb beleszokni a helyzetbe és felvenni az itteni ritmust, ha meg addig is valami nem a legjobban alakulna, azért előre is az elnézéseteket és türelmeteket kérem. Ígérem, gyorsan tanulok, szóval amiatt nem kell aggódni. Van bárkinek bármi kérdése vagy hozzáfűzni valója, vagy ugorhatunk a következő napirendi pontra? -tettem fel a költői kérdést, és naná, hogy volt… Hogy köszöntővel is készültek számomra… hát nem édesek? Egy bólintással jeleztem a kölyök felé, hogy csak nyugodtan, ám ahogy szóba kerülnek a szokások és rituálék, már sejtem, hogy hol van a kutya elásva… Azért csak hagyom, had mondja, türelmesen végigvárom a beszédet. Ahogy végez, a tekintetem a VIP részleg felé irányul, hogy azt a bizonyos kupát keresse, de aztán csak jókedvű nevetéssel csóválom meg a fejem. - Nos, amennyiben így állunk… Az „egy mindenkiért, mindenki egyért” jegyében azt hiszem elmondhatjuk, hogy így, hogy csak most érkeztem, én is lemaradtam arról, ahogy ti csókolgatjátok a kupát, így meg nem lenne túlságosan fair a játék, nem igaz? Szóval ha ismételnétek akkor balra át, és fel is vonulhatunk tiszteletünket tenni. Mellesleg, csak úgy megjegyzem, csókolgatni mást szokás, a győztes kupából inkább pezsgőzni illik. -felelem vigyorogva, azzal, hacsak nem indul meg a tornasor, akkor a kezeim összecsapva jelzem, hogy ezen is túl vagyunk, jöhet a következő napirendi pont. Felcsapom a bőrmappámat, majd egy – elvileg – aktuális névsort varázsolok elő belőle. Nem mint ha nekem annyira hiányozna, a vezetőség ragaszkodik hozzá, hogy minden edzést ezzel indítsunk… Valahogy el kell számolni vele, hogy az egyetemisták teljesítették-e a követelményeket tesióra kapcsán, vagy csak felvették és ellógják… - Szóval… Aki hallja a nevét, az jelentkezzen, és szeretnék tőle is egy rövid kis bemutatkozást hallani, csak hogy mihamarabb megismerjem a csapatom, meg tudjam, ki mennyire gondolja komolyan ezt az egész jégkorong témát. Gyúrjunk további kupákra és aranyérmekre, vagy csak azért vagytok itt, mert muszáj… Mondjuk akkor sem fogunk visszavenni nyugdíjas tempóra, mert ez a sport nem arról szól. -ismertetem a továbbiakat, majd el is kezdem olvasni a neveket, szépen, abc sorrendben, ahogy kinyomtatták és a kezembe nyomták… - Harris, Connor? -nézek fel a papírból, ahogy lassan elérek a lista feléig.
// nem tudom, ha már mezt cseréltetek, itt is ragaszkodtok-e a szívatáshoz és egymás helyett kamuzzátok sorra a hülyeségeket, szóval egyelőre eddig írtam //
Blablabla, és még egy adag blablabla. Nem tudom, mi van velem, igazából tökre nem érdekel Carter edző bemutatkozása, mert egyrészt az érzem, hogy az útjában áll minden mókának, amit kitaláltunk - főleg, hogy saját sípot használ. Másrészt meg szeretnék már túlesni a saját részemen, ha már egyszer muszáj, nem igaz? Szóval amint lehet, már kapva kapok az alkalmon, hogy "köszöntsem" a misztert, és azt kell mondjam, hogy elképesztően nagy csalódást okoz. Mert ez okos! Értitek? Okos. Szerencsére a sisak alatt annyira nem látszik a grimasz, amit a közösségkovácsolás jegyében előadott monológjára sikerül vágnom. Azért kérdő tekintettel végigpislantok a többieken, gondoltam, hogy akkor majd megszavazzuk. Ne nekem kelljen már eldönteni. Tanácstalan tekinteteket, apró vállvonogatásokat és a rácok energiáiban felmarkolható csalódott kétségszerű izét érezve lemondóan sóhajtok inkább. - Nos, öööm, Carter edző. Mi már végigcsókolgattuk, amikor bekerültünk a csapatba. A szabály szerint nem lehet, csak egyszer, szóval ha maga nem akarja... Hagyjuk. Ezt a "mentést" mondjuk egy olyan... Hármasra értékelem. Nem szándékozom bunkó lenni, sőt, igencsak tudálékosan próbálok magyarázni. Aztán amíg az edző a bőrmappáját bújja, elkapom az igazi Fletcher tekintetét, aki - mialatt Carter nem figyel - csak a nyakához emelt kézzel jelzi, hogy akció lefújva, vége a bulinak, ezt az embert még megszívatni se lehet tisztességesen. Úgyhogy ennek értelmében mindenki csalódottan lép elő a nevére - Fletcher előbb, mint én ugyebár, a mezcsere meg szerintem a kupás trükk befuccsolása után elég evidens lesz majd ez edzőnek, ha odáig jutunk. Amíg el nem érünk hozzám, próbálom kitalálni, hogy mi a jó eget meséljek magamról. Heló, Connor vagyok és anyám íratott be, mert szerinte muszáj gyúrnom egy kicsit, ha már egyszer vérfarkas vagyok... Amikor engem szólít, épp el vagyok bambulva, szóval balról Carpenter löki meg a vállamat, amikor ki kéne lépnem. Felocsúdok, és lehámozom magamról a sisakot, ami alól a már kicsit beizzadt és kócos hajzatom elég nevetséges kuszaságban mered minden elképzelhető égtáj felé, aztán előre lépek, és... - Én csak szeretek játszani. - vonok vállat, még mindig duzzogva kicsit a kupás cucc elrontása után - Tizenkilenc vagyok, idén kezdtem a sulit, kémia szakon, hogy Breaking Badeset játszhassak anyám pincéjében, és hogy ne égjek be a barátnőm előtt. A hokit testépítő célzattal űzöm. Gyorsan futok és nehéz fellökni. Ennyi. És már lépek is vissza a sorba, egyúttal pedig a sisakot is visszacsatolom a fejemre, és rá kell jönnöm, hogy rohadtul nem vagyok kíváncsi az utánam következők beszámolóira.
- Csak egyszer? Azok, akik megnyerték? Ugyan már… -csóválom a fejem, ha már ennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek azzal a nyamvadt kupával, sejtem, hogy valami turpisság lehet benne – de köszönöm, inkább nem kockáztatok, hiányzik a fenének, hogy utólag kiderüljön, valamelyiknek akad gyógyszerész ismerőse és valami hashajtóval kenték le az egészet, vagy valami allergén szutyokkal, vagy… vagy inkább nem is akarok belegondolni, mennyire szárnyalhat a fantáziájuk szívatás terén. Én mondtam, csak utánuk… Tudom, néha túlságosan is hangulatromboló tudok lenni, úgyhogy inkább ugorjunk a névsorra, mert még a nap végére sem végzünk. Ahogy lassan végighaladunk a neveken, igyekszem mindenkit megjegyezni magamnak, de azt már előre látom, hogy nem fog egyik napról a másikra menni… Pláne úgy, hogy úgy tűnik, hogy nehezítsék a dolgomat, még a mezeket is felcserélték. Hát ez valami csodálatos, élmény lesz így játszani. A beszámolókra csak apró hümmentésekkel és bólintásokkal reagálok, néha egy-két apró megjegyzést is közbeszúrva, miközben minden jelenlévő neve mellé rakok egy pipát, hogy itt volt… Aztán az edzés végeztével még alá is szignózhatják nekem, hogy a tanulmányi osztályosok is elégedettek legyenek, ami pedig a felhozatalt illeti… elég vegyes, azt kell mondjam, legalábbis ami a „ki miért van itt” témakört illeti. - Az jó. Amikor ennyi idős lehettem mint te, az én barátnőm is csípte, hogy jéghokizok. Emlékszem, milyen jól mulatott akkor, amikor valamiért büntetésből, edzői „parancsra” úgy kellett fekvőtámaszoznom, hogy közben a hátamon ült. Testépítésnek kiváló, nekem elhiheted. -jegyeztem meg apró érdekességként, majd már jöhetett is a következő név a listán… Hogy miután a végére értem, és előre vettem a következő lapot, fáradtan felsóhajtsak. - Gondolom a balesetvédelmi és tűzvédelmi tájékoztatókkal már a hócipőtök is tele, szóval azzal nem is fárasztanálak titeket… Ha nincs több kérdés, akkor akár vissza is cserélhetitek a mezeket és elkezdhetitek a bemelegítést is, egy perc és jövök én is. Ha maradnak a mezek, részemről az sem gáz, még úgy sem tudom a neveket, szóval mást nem mindenki egyedi becenevet kap, és mostantól úgy foglak szólítani titeket. -csaptam össze a mappát egy elégedett mosollyal az arcomon, majd egy hátraarcot követően a koris táskámért mentem, hogy én is lecseréljem a cipőmet – korcsolyával mégiscsak könnyebb a mozgás a jégen. Igen ám, ám ahogy odasétáltam az edzői padhoz, hogy leüljek a cipőcseréhez, azzal nem számoltam, hogy a kölykök nem csak a kupával meg a mezekkel seftelnek – talán két másodperc sem telt bele, mire a pad egyik pillanatról a másikra megadta magát, és mire észbe kaptam, már az összeomlott romjain dekkoltam. - Ó, hogy az a... -morogtam az orrom alatt, a derekam dörzsölgetve, miközben lassan feltápászkodtam, és megpróbáltam tudomást sem venni a pálya felől érkező kuncogásokról és röhögésekről. Már gondolatban azon voltam, hogy milyen feladatokkal szívassam a kis ördögfiókákat az edzési idő végéig, amikor eszembe jutott valami jobb. - Egy null a javatokra… -feleltem kelletlenül, de elismeréssel, miközben lesepertem a nadrágomat, közben pedig komótos léptekkel a pálya széléhez sétáltam - Viszont tudjátok mit? Mivel ez az első közös edzésünk, legyen ez egy rendhagyó alkalom – én is beszállok mellétek a játékba… Mire visszaérek, alkossatok két csapatot – mivel úgy is páratlanul vagytok, ahol kevesebben lesznek, oda fogok beállni. Az edzés végeztével pedig, ha még meg bírtok mozdulni, vagy nem a kórházban kötök ki a további csínyeitek végett, akkor mindenki vendégem egy italra a Nanooks’-ban. -aki elég idős, egy sörre, akinek még kicsi az ilyesmihez, forró csokira… vagy tudomisén. Úgy is rég játszottam már csapatban, szóval visszasietve az irodámba magamra öltöttem a védőruházatomat, hogy aztán pár perccel később már teljes menetfelszerelésben legyek jelen a fiatalok között. - Készen álltok? -teszem fel a nagy kérdést, mielőtt egy sípszóval indítanám a meccset, már ha persze megalkották a csapatokat, mire visszatértem – bár gondolom, a játék gondolata még mindig csábítóbb, mint két-három órán keresztül felüléseket meg fekvőtámaszokat csinálni, vagy teljes jégkorong-felszerelésben ugrálni keresztül a palánkon, hogy a lépcsőzést már ne is említsem.
Komolyyan. Nem elég, hogy címlapfaszi, de még esze is van? Nem hiszem el. Jó, mondjuk hülyeség eleve az egész, ha arra gondolok, hogy biztos nem így dobta a világgra a gólya ugyebár. Nyilván volt ő is játékos, meg csapattag, és neki is volt edzője és pontosan tudja, hogy ilyenkor a beavató szívatás a szeretet és az elfogadás jele... Na meg persze azé, hogy nem teljesen vagyunk százasok agyilag, de őszintén: ki az, aki ebben a csapatban teljesen normális? Minden hokis egy vadbarom, elég abból kiindulni, hogy milyen erőszakos sportágról beszélünk. - Öööö. - ennyit tudok reagálni Carter edző megjegyzésére erre a barátnős témára, aztán némileg elvigyorodom, belegondolva abba, hogy ezt talán tényleg érdemes lenne kipróbálni. Bár Nonó nem jár suliba meg semmi, mégis sokat van itt az egyetemen, szóval ki tudja, egyszer... Talán. Bár nem tudom, van-e "joga" egyáltalán eljönni egy edzésre. Nyilvánosak ezek a szarok? - Erre ne nagyon számítson, ő már nem jár egyetemre. De kösz a tippet, Edző, majd otthon kipróbáljuk. Billentem kissé oldalra a fejem, mert bár még nagyon tapogatom az új kapcsolat "határait", mégis nehéz megállnom, hogy ne vágjak fel a többiek előtt (is) azzal, hogy a barátnőm már felnőtt nő és hogy "bezzeg otthon" mennyi mindent próbálunk ki. Ugyebár van az a mondás arról, hogy aki csinálja és aki beszél róla... Bazmeg. Oké, aláírom, hogy egy jó pontot fel kell véssek az edzőnek azért, mert nem fáraszt bennünket a kötelező előírások ismertetésével. Különben is, nekem inkább senki se mondjon semmiféle szabályt, mert a tiltás és az utasítás tudatában hajlamos vayok homlokegyenest az ellenkezőjét csinálni a dolgoknak. Ki tudja, talán ha lövésem sincs arról, hogy mit kell és mi tilos, akkor egy idő után már talán tök véletlenül pont azt fogom összehozni, amit elvárnak tőlem. Egy közös, teljes csapatban felhangzó sóhajtással vegyesen indulunk el egymás felé - én Fletcher felé -, hogy visszacseréljük a mezeinket. A srác odasúgja nekem, hogy ez mekkora gáz már, és hogy valamit ki kell találnunk a jövő hétre, mert ez így marhára nem vicces, amikor hirtelenjében óriási csattanások közepette szakadössze a pad az edző alatt. Tééényleg, a pad! Néhányan fojtottan röhögnek, az én szívverésem megugrik kissé. Egy mélyen eltemetett részem szeretne odamenni, hogy felsegítse az edzőt. De a nem eltemetett részem szerint meg fel tud állni magától is. Persze nyilvánosan csak nem pacsizhatunk le a srácokkal, hogy ezt milyen jól összehoztuk, de azért váltunk pár pillantást, amikor Carter edző összeszedi magát és elismeri munkánk tökéletességét. Nem tudom, mennyire örülök annak, hogy ő is be akar szállni, de mindent megteszek azért, hogy ne az én csapatomban legyen. Amikor pedig már csak egyetlen ember marad hátra, a két csapatkapitány kő-papír-ollóval dönti el, hogy ki legyen pillanatnyi emberhátrányban és ezáltal hová kerüljön Carter edző. A mi eredményeink és beosztásunk szerint megkönnyebülve veszem tudomásul, hogy ellenséges térfélen fogunk játszani, persze ezt az edző bármikor felülírhatja, de szerintem nem lenne oka rá. Mire visszaér, már az első hobbiköröket leírjuk a jégen, mindenki pozícióban, ütővel a kezében, a csapatokat megkülönböztető kék és sárga szalagokkal a karunkon - én a jobb szélen leledzem -, a másik csapat kapitánya pedig integet Cartnernek, hogy ő márpedig elvileg a sárga csapattal kellene, hogy legyen. A sípszóval párhuzamosan én, mint akit rakétából robbantottak, úgy vágódom be a dolgok sűrűjébe. Gyors vagyok, és bírom a gyűrődést, szóval előszeretettel alkalmaznak a zúzdában, bár mindig parázok kicsit, hogy ne robbanjon el a Zöldike agyacskája. És teszem ezt most is, ahogy a labdát megpróbálva megszerezni - szabályosan - lökök félre valakit, aki az utamba került.
Kezdőlap
//
