Szokatlan módon a raktárajtó felől érkezett a terembe, ahelyett hogy a főbejáratot használta volna, bár alkalmazottai már azon is meglepődtek, hogy egyáltalán betoppant. Általában jó messzire elkerülte ezt a helyet, hiszen nem is lett volna semmi dolga, mostanában azonban elég furcsán viselkedett a főnökük, azóta, hogy legutóbbi utazásáról visszatért. Damien elsétált a pult mellett, közben levette nedves kabátját, majd felakasztott az egyik fogasra, hogy az esővíz szabadon lecsuroghasson a kastélyfolyosókat idéző a kövezetre. Kalapja is a helyére került. Egy hosszú pillanatra kitekintett a golyóálló ablakokon túl világba: az utcán ernyő-ernyő hátán és ernyő-ernyőt követett, az emberek szokásos hétköznapjukat élték. Damien lassan elkezdett hozzászokni a világ változásához és változatlanságához, hiszen nincs új a Nap alatt... minden csak ismétli önmagát. Manapság nagyon kevés ember hord kalapot és vízlepergető kabátot abból a régi fajtából, ami még az ő idejében volt, ami nem műanyagból és gumiból készült... amit a fehér galléros bűnözők viseltek. - Joe – szólt hátra a válla fölött, miközben hátra tette a kezét, - nézd meg, hogy bezártam-e a hátsó ajtót – hanghordozásából kihallatszott, hogy kivételesen jó kedvvel indult a napja, ezért a teremben lévők fellélegezhettek. Alig ötven perce nyitottak ki, a reggel induló kamionok már menetrendszerűen úton voltak, mivel a pontosság az egyik védjegye volt. Senki se merte volna a cégnél kivívni Damien haragját, mert állítólag brutális volt dühösen, bár még nem sokan számoltak be arról, hogy ezt látták volna. Talán inkább az a furcsa erőteljes kisugárzása késztette őket ilyen képzelgéseke. - Azonnal – válaszolta a stramm kiállású helyi férfi, aki nem csak a csomagátvétellel szokott foglalatoskodni, hanem besegít a logisztikusoknak is, mikor fel kell rakodni a dobozokat. Azon kivételes egyedek egyike volt, akinek nem csak erő jutott, hanem némi ész is. Damien munkáját megkönnyítette ez a lassan már öt éve a szolgálatában álló ember. - Jessica, főzz le egy kávét, és ne felejtsd el feltörölni a sarat, amit behoztam magammal – a Shepherd & Shepherd szállítmányozási vállalatnál tisztaságnak, rendnek és fegyelemnek kellett lennie... már, amikor a főnök benn volt. Ha éppen nem volt benn, akkor mint a legtöbb munkahelyen: a világ szép volt és nevetéssel teli. A berendezés is ezt a félig elegáns, félig vad kisugárzást kölcsönözte: először is ott voltak a kényelmes bőrfotelok, a nyers fából készült álmennyezet, aztán a márványlapos asztal, melyet egy szálloda recepcióján is megirigyeltek volna. A falra akasztott agancsok alatt lógó „ókori” winchester puska már egy egészen másik világot tükrözött. A modern időket pedig jól karbantartott kamionjaik képei hivatottak képviselni, és természetesen az a számítógépes rendszer, melyet használtak. Az illegális árú legális szállítása nagyon sok pénz megért, ezért mehetett annyira jól az üzlet. Damien elfordult az ablaktól, hogy a csomagfelvételi pulthoz sétáljon, ott belenyúlt az egyik mappába, majd kiemelte a szépen sorba rakott papírhalmazt. - Ezeket kell ma helyben kiszállítani? - kezdte el átnyálazni a paksamétát. Talán egy ismerős nevet keresett, talán a kórház rendeléseit szerette volna ellenőrizni. Ezt még maga se tudta igazán eldönteni. - Igen, Mr Baris – fordult vissza a folyosóról, amire a galérián létrehozott irodaszoba lépcsője alatt lehetett ráfordulni a pultok mögött. A lány a teakonyha irányába tartott, hogy eleget tegyen a férfi kívánságának. Damien egyedül maradt a fogadóteremben, háta mögött a főbejárattal. Úgy látszott, hogy nincs itt félnivalója - és miért is lett volna, hiszen a saját területén volt? - Remek – sorra szedte a lapokat. Máskor is tett már ilyet, bár elég ritkán. Az alkalmazottai nem is igazán értették, hogy egyáltalán miért foglalkozik ezekkel. Miért van az, hogy néha egy-két cuccot maga szállít le a helyi lakosoknak? Példának okáért rendszeresen foglalkozott olyan csomagokkal, melyek a szállodát érintették. Most is megakadt a tekintete egy neven. Piros filcet vett elő, hogy bekarikázhassa, majd egy kis rózsaszín noteszlapra felírta utasításait a csomaggal kapcsolatban. Közben a fotocellás ajtó surrogva adta a tudomására, hogy valaki pillanatokon belül belép az utcáról.
Csak valamivel messzebb találtam parkolóhelyet, de abszolút nem bántam, szerettem az esőt. Hagytam, hogy a cseppek végigszánkázzanak az arcomon, beleigyák magukat a hajamba, a ruháimba, hamar nedvessé varázsolva az összképet. Szemernyit sem érdekelt, hogy pillanatok alatt váltam igénytelenül csapzottá, igazság szerint, foglalkozzon mindenki saját magával meg a hülye kis ernyőjével. Én köszönöm, nem kértem ezekből a színes izékből, sokkal inkább ázom el ezerszer is, elvégre, pár esőcsepp még senkinek sem ártott meg. Amikor meglátom a szállítmányozási vállalat bejáratát, már irányítom is arra a lépteimet. A pajzsom fel volt húzva, az eső pedig némileg elnyomhatta az érzékeimet, mert csak akkor észleltem a másik farkas jelenlétét, mikor már nyílt az ajtó, és beléptem az épületbe. Ami azt illeti, elég pöpec egy hely volt első ránézésre, bizonyára sokadszorra is. Úgy saccoltam, elég jól mehet a cégnek, ha ilyen előtérre telik nekik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben némi simliskedés, hisz a mai világban legálisan nem feltétlenül lehetett valóban érvényesülni, s esetlegesen meggazdagodni. - Üdv! Vállalnak szállítást Detroitba, illetve Detroitból? Kérdeztem rá rögvest, miközben tekintetem lassacskán elszakadt a szép berendezéstől, mik közül a winchester puska tartotta fogva legtovább a tekintetem. Egészen érdekes volt egy ilyen helyen az agancsok társaságában. Tán vadász lelkületű lenne a pultnál álló? Mikor elkezdtem fixírozni a hátát, zavaróan ismerősnek éreztem, hamar leesett, hogy ő a farkas, és volt valami kósza kis bajsejtelmem, hogy ismerem is, de mivel a pajzsom a helyén volt, nem igazán tudtam belőni. Nem igazán akartam most balhét, valahogy azokból elég volt egy időre, és sokkal inkább kerestem a szórakoztató elfoglaltságokat. Ám mivel úgy döntöttem, kicsit tovább maradok bizonyos okokból kifolyólag, szükségem volt a kocsimra, de lusta disznó voltam arra, hogy elutazzak érte. Ez persze főleg annak volt betudható, hogy vélhetőleg Simon fülön csípne közben, és közel sem biztos, hogy másodszor is utamra engedne. Ezt nem akartam megkockáztatni, örülök, hogy végre lejárt az idő, amit kiszabott a számomra, és úgymond szabaddá váltam. Szerettem ura lenni a saját döntéseimnek, de az abszolút nem az enyém volt, hogy a detroiti falka tagja legyek… Szóval, hacsak nem szakad minden kötél, akkor nem utaznék oda, egyelőre még nem. Amint profilból láttam a másik farkast, esetleg egyenesen felém fordult, már szakadt is fel a torkomból a nem épp megkönnyebbült, ellenben sokkal inkább bosszús sóhaj. Több se kellett nekem a kifakadáshoz, mert hát, tényleg nem lehettem ennyire szerencsétlen… - Ó, hogy szakadna le az ég… már itt sem vagyok. Fordultam sarkon gondolkodás nélkül, heves, szenvedélyes természetem tökéletesen jól jött a manőverhez. Köszöntem szépen, de belőle az életben többet nem kérek. Fogalmam sincs, találkoztam-e valaha nála kellemetlenül bosszantóbb alakkal, mert ugye voltak azok, akik ugyan ingerelték az idegeimet, de el lehetett velük szórakozni, és még élveztem is. Na, Damien nem ilyen volt az eddigiek alapján, hanem az a tipikus tahó, akit inkább elkerülünk. Sokkal szívesebben repülök el Detroitba, és vezetem vissza a járgányomat, minthogy ennek az ürgének kedvezzek bármilyen csekély mértékben is, még ha esetleg pórul is járok…
Arra a kérdésre, hogy szállítunk-e Detroit útirányba, ösztönösen szállt tekintetem a pult mögött fellógatott térképre, annak ellenére, hogy pont annyira régóta voltam a szakmában, hogy az ilyen általános helyszínek távolságát viszonylagos pontossággal meghatározhassam. Az orromat megütő szag eléggé az elmémbe vésődött ahhoz, hogy még az esővízzel átitatott kipárolgás ellenére se kelljen ahhoz hang, hogy felismerjem a tulajdonosát. A hang is elég emlékezetes volt, annak ellenére, hogy milyen kevés időt töltöttem a közelében. Megfordultam, már csak azért is, hogy szememmel is megbizonyosodjak arról, hogy vezetéknevemet-nem-árulom-el Emma lépett a khm... területemre. Halvány mosoly jelent meg az arcomon. - Akár a világ végére is – hangzott a sokat ismételgetett szlogen, hiszen van az a pénz, amiért bárhová elviszünk bármit. Nem találkoztam még megoldhatatlan szállítási ügylettel. Először inkább megszokásból mint tudatosan a hónom alá akartam csapni a paksamétát, aztán ott hagytam az asztalon. Nyilvánvalóan semmi köze se lesz a mai napi kiszállításhoz ennek a farkasnak, máskülönben nem ezzel a kérdéssel indított volna. - Nem kell tőlem beijedni, nem harapok – szóltam utána vigyorogva, mert mégis csak ironikusnak hatott az a tény, hogy egy idősebb farkas akar megfutamodni az ifjabbtól. Közben ellöktem magamat a pulttól, hogy közelebb kerüljek hozzá. - Gyere fel az irodámba, és megbeszéljük, hogy mit szeretnél – intettem a fémlépcső irányába, mely egy ajtóba torkollott, és aminek erre a belső térre nyíló ablakából, ha az emeleten vagyok, akkor nyomon követhetem, hogy mi történik az alsó szinten. - Attól még, hogy engem utálsz, ebben a szakmában -pláne ebben a városban- nálam jobbat és diszkrétebbet nem fogsz találni – minden szavam igazul csengett, és nem csak azért, mert hittem benne, hanem mert ez volt az a dolog az életemben, amiben igen is elértem valamit. Ebben voltam a legjobb, még akkor is, ha az orvoslásnak szerettem volna szentelni a jövőben az életemet. - Még egy kávéra is meghívlak – ma kedves hangulatomban találtak meg. Ami azt illeti, ha ügyfélről volt szó, akkor a jobbik modoromat vettem elő, bár még ennél is lehettem volna illemtudóbb, de farkasok között csak nagyon ritka esetekben vettem elő, hiszen a nyers erőszakra való hajlam az őszinteségre ösztönözte a fajtánkat. - Vagy inkább teát szeretnél? - kérdeztem meg ezt már inkább csak azért, mert átvillant az agyamon, hogy nem mindenki kedveli a feketét. Ám ha úgy döntött, hogy mégis kilép azon az ajtón, akkor nem akadályozom meg, nem én lennék, ha ennél jobban próbálnám megakadályozni a távozásban.
- Nem be vagyok ijedve, hanem nem bírlak elviselni. Löktem vissza foghegyről, mert az már azért tényleg mindennek a teteje volt, hogy ilyen sokat képzel magáról. Nem beijedve voltam, egyszerűen nem óhajtottam tőle szívességet kérni, a zsebét tömni meg végképp nem. Még mindig szívesebben töröltem volna fel vele az aszfaltot, minthogy megint beszédbe elegyedjek vele. - Hahh… hogy mit szeretnék? Rázkódott meg a mellkasom az elfojtott nevetéstől, noha mivel még háttal voltam, vélhetőleg ezt nem látta. Ám ha nem is fogom igénybe venni a cége szolgáltatásait, azt rohadtul ideje lesz tisztába tenni, hogy melyikünk is a nagyobb kutya. Az történetesen hidegen hagyott, hogy a hely nem épp megfelelő, de elég szép esélye volt, hogy végül itt maradok, és csatlakozom Castor falkájához, akkor pedig már nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy Damient elintézzem… Egy éles kanyarral indultam a lépcső felé, egy büdös szó nélkül, mert bármi, amit mondani vágytam, minden higgadtságot nélkülözne, épp ezért igyekeztem nyugalmasabb dolgokra gondolni. Néha rohadtul idegesítő volt, hogy ennyire vad természettel áldott meg a sors, bár talán az is közrejátszott, hogy egy ilyen fiatal farkas mellett eszemben nem volt uralkodni magamon, a közelében nem kellett visszafognom a nyelvem és eljátszani az engedelmes jó kislányt, mert nem volt ellenem semmije, amivel sakkban tarthatna. Ha rajtam múlik, nem is lesz. - A kávé jó lesz. Erre azért feleltem, mert így ázott verébként nem különösebben volt kellemes a létezés, egy kávé bizonyára sokat segített volna a helyzeten. Az, hogy ilyen kedvesnek tűnt, nem tévesztett meg, bizonyára nem fog sokáig tartani, ha meg mégis, maximum majd visszatolom az állam a helyére. Meglehetősen kellemes csalódás volna, ha nem próbálna minden mondatával támadni és a sárba tiporni. Van az a pont, amikor már nálam is elszakad a cérna, mert ez még nem történt meg, bármennyire is ellenszenves volt számomra a fazon. Akkor fog betelni a pohár, ha beépítem mondjuk az íróasztalába. - Detroitban maradt a járgányom, azt szeretném elhozatni ide. Maradtam inkább a szakmai kérdésnél, és mellőztem a beszólogatást a pillanatnyi kedvességet illetően. Nem akartam most élcelődni, őszintén, csak szerettem volna mielőbb épületen kívül tudni magam, lehetőleg úgy, hogy még az autó kérdés is megoldódik, és nem kell semmilyen téren bizonygatnom az erőmet egy nálam sokkal gyengébb farkasnak.
- Szép kilátások – mosolyogtam arra a kedves kijelentésére, hogy nem bír elviselni. Már csak azért is, mert biztos voltam benne, hogy rajtam kívül senki se akad a városban, aki tudna segíteni neki abban, ami miatt belépett ezen az ajtón. Ez volt az oka annak, hogy gyakran úgy viselkedhettem, ahogy akartam: az embereknek és a farkasoknak, sőt még olykor az őrzőknek is szükségük volt olyan hasznos kapcsolatra, mint amilyen én voltam: elviselhetetlenül őszinte, és az üzleti életben is pont annyira nyers, hiszen ha megígértem valamit, az úgy is volt. Nem szerettem a kiskapus szerződéseket, ha fuvarozásról volt szó, míg mikor már a szívességekről, akkor jöhetett bátran a szócsavarás. - Amúgy az ég már leszakadt – fűzöm hozzá szakadatlan mosollyal, bár már nem azzal a gúnyos kifejezéssel, amit a múltkoriban produkáltam. Elég sok nőt láttam már ahhoz, hogy tudjam, bizonyos esős napokon, jobb ha az ember fia kedves velük... általában kifizetődő ez a viselkedés is, ha üzletről beszélünk. Az előbbi időjárást tükröző kijelentésemmel már el is szakítottam tekintetemet az ablaktól, hiszem odakinn nem volt semmi látnivaló... ám idebenn... - Csak utánad – tettem az illedelmest, annak ellenére, hogy milyen vehemensen indult meg az emelet felé, mintha csak éppen arra készülne, hogy letépje a fejemet. Nem kimondottan zavart az ilyen viselkedés, hiszen már hozzászoktam ehhez. A lépcsőn felfelé kellemes mosollyal az arcomon gondoltam vissza ősapáinkra, akik megteremtve az illemet terelték maguk elé rendszerint a formás idomokkal rendelkező hölgyeket, remek ötleteik voltak ezen a téren... egy szó mint száz: megbámultam az isten adta vonásokat hátulról (is). Az ajtót szerencsére nem kellett előtte kinyitni, hiszen azt szellőztetés céljából mint minden reggel, most is megtette helyettem a személyzetem egyik tagja. Az pedig, hogy a váróterem üresen maradt, nem kimondottan zavart, mert biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül megérkezik Joe a hátsó bejárat felől, hogy újra átvegye a frontot. Fülemben nem csalódtam, mert már hallatszott is, ahogy biztonsági acélbetétes bakancsának talpa földel össze-összetalálkozott. Átlépve a kongó vaslépcsőn túli küszöböt, egy tágas tér fogadott minket. A hatalmas asztal tőlünk balra az iroda ellenkező felén foglalt helyet, mely előtt -hozzánk közelebb- két kényelmes bőrfotel az üzletfelek és a másik -ablakhoz közelebb eső felén- ergonomikusan kialakított gurulós szék -az átváltozásoktól meggyötört gerincem számára- az asztalfiók felőli irányában. A szokásos iratrendező szekrények helyett, hogy bensőségesebb legyen a hangulat, ezért az elmaradhatatlan állkandalló és a hátsó falba építve egy elrejthető italpult is kapott helyet, így bármikor kiszolgálhattam vendégeimet, vagy saját magamat. A kanapét találhatta legrégebbi bútornak, ugyanis az abból az időszakból maradt rajtam, mikor még nem volt saját lakhelyem a városban, hiszen elég ritkán tértem itt nyugovóra. Talán emléknek hagytam meg, de az is lehet, hogy nem találtam még jobbat. - Kérlek, foglalj helyet – léptem el mellette oldalt, majd egy pillanatra felvéve vele a szemkontaktust -ha módom volt rá és- intettem a kezemmel a bőrfotelek felé, ugyan tudtam, hogy enélkül is tudná, hogy kinek hol a helye, mégis hagytam, hogy a régen nem gyakorolt illem vezesse kezemet. Végül is... -vándorolt tekintetem az italkülönlegességek irányába- ...megkínálhattam volna mással is, ám ahhoz még túl korai lenne... meg aztán kár is belé, hiszen nem kell ahhoz nagy ész, hogy tudjam mit akar... ahhoz meg aztán olaj lenne a tűzre egy-két pohárka. A mifajtánknál legalábbis biztosan. Detroit említésére ismételten egy térképen akad el a pillantásom, mely megbecsült helyen, a kandalló felett lóg, büszkén feszül, majdnem betöltve a fél falat, a behemót jószág, mely sokkalta, régebbi -más korokat idéző- és részletesebb is, mint amit lent láthatott. Őszintén, most hogy így szemügyre veszem a büszkeségemet, ha valaki itt végig pillant, azt gondolhatja rólam, hogy szerény műkedvelő vagyok -már a szerénység csak a műkedvelőségre vonatkozik, mert minden másban elég nagy arcom van, amit ideje korán be is szoktam mutatni a lehetséges ügyfeleimnek... nem sok mindenkit áldott meg a sors ilyen térképekkel. Még nem sétáltam el az asztalom mellett, hogy helyet foglaljak az engem illető vezetői pozícióban, vagyis az ablakok közelében, ahonnan mindenre tökéletes rálátásom nyílna, hanem megállok a bárpult mellett, majd az egyik alsó szekrényajtót kinyitva egy méretes szépen hajtogatott, sose használt törölközőt halászok elő. Igen, ami azt illeti, ha nem bundás állapotomban vagyok -de gyakran még akkor is előfordul-, hogy a tisztaságra és a rendre mások szemében talán túlontúl igényes vagyok. Szerencsére azért még a mánia határát nem súrolom ebben,... inkább úgy mondanám, hogy adok magamra, annak ellenére, hogy milyen modortalan tudok lenni. Ezt is a katonaság idejéből hoztam magammal, mint oly sok minden mást, mely jelenlegi életemben velem van. - Ruhában nem olyan kellemes megázni – lépek oda mellé, tekintetemet, ha figyelembe veszi szemeim létezését, akkor képzelheti, hogy nagyon is jól tudom, melyikben milyen érzés. Ám fantáziám nem lódul meg a messze volt évek sorában, hanem a mondatot befejezve – mint bundában – – mondom, mert nem fogom vissza magam, Senki se hallgathat le minket, aki meg mégis hallaná az úgyis elértené az utalásomat, így nem is lehet semmi gond. Áldom az embereket, amiért már nem hisznek a magunk fajta szörnyekben, hiszen így a racionalizáló gondolkodásuk révén akár az orruk előtt is beszélgethetek bármiről... legrosszabb esetben azt hiszik, hogy valamiféle argót használok, vagy egy számítógépes játékról tereferélek partneremmel. Ha elfogadja a törölközőt engedem kezébe, majd tovább lépek az asztal másik oldalához, míg tekintetemet újra a térképbe rejtem, és fülemmel sasólom a lépcsőn kongó lépteket. Ide nem sokan lennének képesek hangtalanul felosonni, hiszen még a parketta is -eredeti szándékom szerint- nyikorog. Azaz enyhe paranoia, mely farkaslétemből adódik, nem hagyja, hogy másokkal megismertessem rejtekeimet, éppen ezért tetettem le úgy a parkettát is, hogy csak nehezen lehessen kiismerni, mikor nem ad hangot. Gyakran még nekem se sikerül úgy ügyeskednem. - Szóval Detroit – mondom inkább magamnak, mint visszakérdezésként és látszik, hogy a gondolataimba mélyedek arra a pár hosszúnak nyúló pillanatra, míg a lépcsőn egyre közelednek a léptek. Talán éppen azon tanakodok, hogy mit kellene kérdnem érte, de az is lehet, hogy csak az időt húzom. Minden esetre, még mielőtt megszólalhatnék, vagy ő méltatlankodhatna a várakoztatásért, összecsapom a tenyeremet, mert a nyitott ajtón a lány kezei között fogott tálcán ringatózik a kellemes illatokat keverve a levegőbe az a pár csészének megfelelő forró itóka, mely a kancsóban várja, hogy majd kitöltsék. - Már itt is a kávé! Nagyszerű – örvendek meg, hiszen, ha valami olyannal találkozok, ami a gyomromnak kedves, az mindig boldogsággal tölt el. Így volt ez már akkor is, mikor Emma először látott engem, ezért ha visszaidézi korábbi találkozásunkat, könnyen gondolhatja azt, hogy igaz rám a gyomorhoz vezető mondás. - Jó reggelt! - köszön illemtudóan az üzletfélnek tekintetem kiséretében az alkalmazottam. Mert ha alkalmazottakat veszek fel, akkor nálam ez elsőrendű szempont. Itt csak én engedhetem meg magamnak, hogy bunkó legyek. A lány -természetesen- jó megjelenésű, szépen mosolygó fajta. Tapasztalataim szerint pontosan erre van szüksége a városi férfiaknak, míg a komolyabbaknak természetesen a személyes közbenjárásom is örömmel igénylik e kellemes szempár társaságában. Kiváló szűrő már egy ideje ez a butácskának látszó mozgó Barbie-baba, aki most a tálcát az asztalra csúsztatva adózik gyermeki bájából a nősténynek is. - Tehetek cukrot a kávéjába? - kérdi óvatosan, miközben szándékosan nem használja az asszonyom vagy kisasszony megszólítást. Mivel pár alkalommal már pórul járt ezzel, ezért leszoktattam róla. Sokan megsértődnek a rossz megszólításon, annak ellenére, hogy gyakran nem látszik rajtuk a koruk és a családi állapotuk. A választ megvárva a második kérdés már a tejre vonatkozik, ám ha Emma elhajtja, akkor engedelemmel távozik. Én magam csak intek a lány felé, ahogy úri helyeken szokás, hiszen tisztán és feketén fogom felhajtani, pont annyira keserűn, ahogy az élet adja magát. Na, nem mintha depressziós lennék, vagy bármi hasonló, csak szeretem a természetes dolgokat a maguk naturális voltában. Ahogy a lány gondosan beteszi maga mögött az ajtót máris Emmára tekintek. - Gondolom elég régóta vagy ahhoz, hogy tudd, nincs szükségem pénzre – annak ellenére, hogy ez milyen természetes, mégis fontos, hogy kijelentsem ezt. Már csak azért is, hogy lássa hányadán állok az anyagi javakkal. - Ám szívességekre a fajtánk esetében annál inkább – térek azonnal a témára, hogy letisztázzuk az ügyet. Aztán majd ráér rátérni a másikra is, mert először jöjjenek a barátságos dolgok, aztán a kevésbé barátságosak. - Mondd el a részleteket a kocsival kapcsolatban. Például, hogy mennyire veszélyes helyen van a mi – és itt a farkasokra utalok – szemszögünkből, vagy hogy darabokban hozzuk-e el, esetleg egészben. Ez fontos kérdés – fűzöm hozzá a magam már-sokat-láttam-féle modoromban – mert megjátszhatjuk akár a lopást is – nem lenne ez különleges kérés, hiszen nagyon jól tudom, hogy néha milyen forró a talaj a fajtámbeliek talpa alatt. Nem ez lenne az első eset, hogy egy farkas, aki el akar tűnni, velem töröltet fel nyomokat, aminek persze meg van az előnye és a hátránya is. A mérlegelést a nőstényre bízom, hiszen ez az ő dolga.
- A diszkréciómra számíthatsz, of corse - tettem a korábbi mondataimhoz úgy, hogy közben az arcomon látszott, e tekintetben nem szoktam viccelni. - Azt pedig, hogy később mire lesz nekem szükségem, az idő eldönti. Ahogy a Maffia című sorozatban mondották volt: Talán soha nem is lesz rá szükségem, de az is lehet, hogy már holnap. – Nem pontosan idéztem, mert minek azt? - Ami a másik kérdést illeti – mosolyodok el vidáman – nem hagytam figyelmen kívül azt, hogy mennyire borzolod rám a bundádat – talán nem a legtalálóbb hasonlat volt, de tőlem azért még ez sem rossz. - Ez itt egy álmennyezet, a legkisebb erőkifejtésre leszakad, szóval ha fel akarsz törölni velem valamit, akkor egy másik helyszínt és időpontot javasolok – ezer karátos mosolyomat villantom, gyémánt fogak nélkül. Közben eltűnődök azon, hogy vajon ez illedelmes viselkedés-e tőlem, vagy sem, mert valahogy magam se tudom, hogy hova soroljam, ahogy azt se, hogy annak ellenére, hogy milyen kiállhatatlanul idegesítő ez a „mindjárt leverlek” kisugárzású csaj, miért találom mégis kifejezetten vonzónak. Persze, ha azt vesszük, hogy az előéletemben milyen események fordultak meg, akkor talán ez nem is annyira meglepő. - Az időpont természetesen lehet közeli, de gondolom, Te se szeretnél a falkámnak problémát okozni – céloztam ezzel arra, hogy ebben a viszonylatban lényegtelen hová tartozik a másik, jobban járnunk azzal, ha nem tessük tönkre ezt az apró területrészletet. Azért Damien se volt éppen hülye, ha tehette, akkor a területén belül kerülte a csetepatékat. - Apropó – húztam elő a fiókból egy fekete könyvecskét, mely éppen úgy nézett ki, mint amilyenbe olyan titkokat szokás feljegyezni, amire mások vágynak. - Melyik oszlopba írhatom fel a nevedet? A kallódó kóborokhoz, vagy találtál már magadnak valami falkát? - ez is egy olyan fontos kérdés volt, hiszen bárkinek segítettem, míg az nem sértette falkám jövőjét -elég tágan értelmezem a törvényeket-, így olykor az őshonos falkának is szívesen tettem pár apró szívességet, főleg békeidőben, mégpedig azért, mert ezek a szívességek nagyon jól jöttek, mikor éppen egy-egy harcra került a sor... mert bárkit rá lehetett bírni az árulásra, ha úgy látszott, hogy csak egy apró-cseprő dologról van szó... és gyakran pont ezek az aprónak tetsző dolgok fordítottak a sorson. Ezt nagyon jól megtanultam az eltelt évek során.
- Sejtettem, hogy ezt nem fogod kihagyni, lehetnél egy kicsit kevésbé kiszámítható. Nem érdekelt a mosolya, nem hatott meg, nem sokszor van nálam valakinek egy dobása, de ő annyira elcseszte az elsőt, hogy őszintén, szabályosan viszketett a bőröm a közelében. Ennek pedig az égvilágon semmi köze sem volt bizonyos napokhoz, csupán ahhoz, hogy seggfej volt aznap, és kétlem, hogy ez ne zsigerből jönne nála. Előítéletek, na azok jól vannak, köszönöm szépen. Maradnak is. Én sem vagyok egy matyó hímzés, tudom ám jól, de legalább tisztába vagyok vele, hol a helyem. Az éppen meg sem fordult a fejemben, hogy lecsekkolnak hátulról is, Damien nálam már kiesett a férfi feliratú kosárból, épp ezért nem is gondoltam rá ilyen értelemben. Inkább volt szálka a körömben, szempilla a szemben, hasonló nyalánkságok… Nem sok olyan pasi akadt, akinek a közelében ne akartam volna kihasználni az adottságaimat. Egyszerűen annyira dühített ő maga, hogy képtelen voltam a homályos kép mögött meglátni a férfit. Az irodába lépve gondolkodás nélkül ültem le az egyik fotelbe, nem voltam idióta, és nem is próbáltam jelenleg többnek tűnni egy szimpla ügyfélnél. Üljön csak a kis főnöki székébe, és érezze nyeregben magát legalább itt, ahol ő az úr. Engem aztán az ilyen dolgok nem érdekeltek. Ha jobb viszonyban lennénk, biztos a kanapét választom, de most nem óhajtottam lazázni, sem pedig egy kicsit is jól érezni magam. Megtudom, amiért jöttem, aztán húzok is, több nem kellett belőle. - Kösz, már megvolt. Jegyeztem meg, most rajtam volt a pofátlan mosolygás sora, de igazából jelenleg eszemben sem volt feszültséget kelteni, csak el akartam tűnni innen amilyen gyorsan csak lehet. Vannak emberek, jelen esetben vérfarkasok, akik egyszerűen taszítják egymást, egész szép esélye volt, hogy beleessünk ebbe a kategóriába. Az eddigiek alapján nem nagyon lehetett kétségem felőle. - Ezt is kösz. Meglepően kedves vagy ma. Vettem el a törülközőt, de nem dőltem be ennek az előzékenységnek. Egyedül a hajam borzoltam össze szárítkozás címén, a ruhámmal aligha tudtam volna mit kezdeni, nem is érdekelt túlságosan. Mégis minek foglalkozzak vele? Egyrészt, megszárad, másrészt volt másik. Engem az ilyesmi hidegen hagyott. Igazából, a hajam sem érdekel, túlzottan, de nem akartam indokolatlanul bunkónak lenni, ha már láthatólag ő is megerőlteti magát. A csönddel nem tudok mit kezdeni, könnyedén hátradőlök, keresztbe vetem a lábaim, és a fotel karfáira simítom a kezeimet. Pótcselekvés, persze, de vagy ez, vagy megint elkezdem kóstolgatni, márpedig most esetlegesen jól jöhetne a segítsége. A lépteket hallom, el is terelik a figyelmem egy időre, és kevésbé érzem nyomasztónak a csendet. Kevésbé vagyok lelkes, mint ő, de nem igazán képes lázba hozni egy csésze kávé, ez se való másra, csak időhúzásra. - Jó reggelt! - Mosolyfélébe rándul az ajkam, de csakis kötelességből, jó kedvem az nincs, s nem is hiszem, hogy lesz. - Köszönöm, megoldom. Biccentettem végül felé, nem vágytam kifejezetten arra, hogy kiszolgáljanak. A kávéját egy majom is meg tudta ízesíteni, és ha rábólintok, hogy ő tegye meg, csak tovább marad itt, ami azt jelenti, hogy én is később szabadulok. S lám, amint kilép, már ki is bújik a szög a zsákból. Legszívesebben már fel is állnék, de előbb végighallgatom, noha már tudom, hogy nem fogunk egyezségre jutni, mert neki eszem ágában sincs tartozni. Végül csak akad valami, amire van értelme szavakat pazarolnom, el is vigyorodok, amolyan tipikus tenyérviszketős módon, már-már pasisan. Talán itt ütközik ki a domináns mivoltom, fene tudja, egyszerűen nem tudom reakció nélkül hagyni. - Ugyan, ne sérts meg azzal, hogy ennyire felelőtlennek nézel. Utalok itt az álmennyezetre, meg úgy alapvetően arra, hogy én majd a város közepén kezdek el parádézni és megtépni. Nem, én ennél sokkal inkább uraltam az érzéseimet, még ha ő nem is így látta. Ez utóbbival nem is volt semmi probléma, szerettem, ha egy kezelhetetlen hülye picsának tartanak, hisz onnan csak kellemetlen meglepetéseket lehetett okozni. - Ezt mindenképpen le fogjuk rendezni, nem kell siettetni. Kacsintásom természetesen tökéletesen arrogáns, nyilván nem tartom ellenfélnek ilyen téren, és az is egyértelmű a számomra, hogy más területen sem fogom átadni neki a gyeplőt. Már így is lógtam egy szívességgel egy nősténynek, nem szándékoztam megtoldani eme számot, épp elég púp a hátamon az is. - Szóval úgy gondolod, hogy a falkádat be kell vonni egy szimpla dominanciaharcba? – Sóhajtottam egyet, meglehetősen színpadias jelleggel. - Erre majd alkalomadtán visszatérünk. Én ugyanis tudtam valamit ezzel kapcsolatban, amit ő nem, de ez egyelőre maradjon csak az én titkom. Nem lett volna túlságosan nyerő dolog kijátszani ezt a kártyát, majd lepődjön csak meg tisztességesen, ha oda kerül a sor. Az pedig még mindig abszurd elképzelés volt, hogy itt óhajtsam lebonyolítani a dolgot, eszembe sem jutott. Végül felálltam, nem volt okom tovább maradni, és ezt talán sejthette is, ha szorult bele némi emberismeret. - Ne fáradj a nevemmel, nem szükséges sehová írnod, megoldom máshogy a problémámat. Köszönöm a rám fordított idődet. Pillantottam rá nyugodtan, nem voltam csalódott, már dühös sem, sőt, még gúnyt sem érezhetett a hangomban, de nekem elég volt ennyi ebből a helyzetből. A kávémat persze még lehúztam, majd visszatettem az üres csészét a helyére. - De egyébként… renegát vagyok, nem kallódó kóbor. – Jegyeztem meg, számomra közel sem volt mindegy, hogy milyen névvel illetnek. Így pedig joggal hihette azt, hogy nekem ilyen téren nem számít semmi, hisz feltehetőleg elárultam a falkámat. - Még találkozunk, Damien. Nem hívtam kölyöknek, pedig nagy volt a kísértés, s már indultam is kifelé az irodájából. Értelemszerűen nem fogok vele üzletelni, ha már szívességet kellene kérnem, előbb veszek inkább egy új kocsit, még ha valami használt romhalmaz is. Még mindig meg volt az a lehetőségem, hogy Markot idecitálom vele, bár Simon átlátna a szitán, de kétlem, hogy sokat tehetne egy rövid út ellen, különösképpen úgy, hogy nem haraggal váltunk el, egyszerűen elengedte a kezem, és remélte, hogy magamtól visszatalálok.
Természetesen félreértette a megjegyzésemet, legalábbis abból, amit mondott, erre lehetett következtetni. Viszont a lendülete nem engedte meg, hogy elejét vegyem egy újabb félre értésnek, vagy újabb félreértésekbe keverhessem magam. Nem tehettem mást, mint hagytam, hogy minden úgy történjen, ahogy a cselekmény gyorsasága vezette: tehát fel a lépcsőn.
- Általában kedves vagyok, csak egyesek nem értik a jó humort – mondom ezt olyan komolyan, mintha nem önelégültségből beszélnék, hanem puszta ténymegállapítást tennék. Arról, hogy a pesszimisták nem tudják értékelni az epés humort, én nem tehetek. És arról se, hogy az emberek -és gyakran a farkasok is- abba a hibába esnek, hogy a világot jó és rossz (vagyis jó és gonosz) skálán határozzák meg, gyakran végletesen, nem észrevéve az átmenetet. Persze ez esetünkben nem meglepő: ösztönlények vagyunk, ösztön-lényebbek az embereknél. Érzeteink, szeszélyeink, és gyakran első benyomásaink rabjai vagyunk, hiszen inkább cselekszünk előbb, és csak aztán gondolkozunk, hogy fejünket törhessük azon, egyes így kialakult problémáinkon hogyan kerekedjünk felül... vagy esetemben: hogyan fogadjuk el a kényelmetlen helyzetet.
Na, mindegy. Lényeg, hogy az információt kiszedtük belőle: egy kocsi Detroitban, a rang renegát, a név -vagy álnév- pedig Emma.
Nem kísérem ki, hiszen egyértelművé tette számomra, hogy ilyet nem vár el. Csak tekintetemmel követem, ahogy eltűnik az ajtóban. A székben hátradőlve bámulom az álmennyezetet és arra gondolok, hogy semmi kedvem sincs ezzel foglalkozni. Majd egyszer, valamikor, mikor szükséges lesz. Persze tudom, hogy lehetnék jó fej, és idehozathatnám a kocsit „ingyen”, de ahogy most viselkedett, az alapján... még azt is sértésnek venné... vagy, ami még rosszabb: benyalásnak. És ehhez nekem most éppen nincs semmi kedvem. Így telnek a percek. Talán öt is, hat is...
Felülök a székben és felemelem a telefont. Rég megjegyzett számot tárcsázok, mielőtt fülemhez emelném a kagylót. Kicsit rátámaszkodva az asztalra várom, hogy kicsengjen. Homlokomat dörgölöm két ujjammal, azon tűnődve, hogy nem vagyok normális. - Josué? - szólok bele a dörmögött halló után. - Mi van? - érkezik a válasz, ami azért némi mosolyt mégis kell, hogy csaljon az arcomra, hiszen tudom, hogy felismerte a hangom. Füle majd' olyan éles, mint az enyém, ha egy olyan üzletről van szó, ami „jó pénzt hoz a konyhára.” - Egy szívességet szeretnék kérni – a hanghordozásomból kiérződik, hogy micsoda vigyort csal az arcomra ez a mondat. - Már megint? - a válasz fáradt, mintha olyas valakinek tenném fel, akit nap mint nap ilyen dolgokkal zargatok, holott már igen régen nem hajtottam be rajta semmit. - Emlékszel, hogy ki húzott ki abból a...? - kis híján nevetésbe kezdek a kérődzése miatt, hiszen ő is nagyon jól tudja, hogy azok után, amit már meg tettem érte (párszor) az a minimum, hogy évente egyszer kereshetem. - Ne is folytasd – válaszol. Lelki szemeim előtt lepereg, ahogy legyint. Kedvelem ezt az ürgét az első találkozásunktól fogva. Talán hasonlítunk, mert ő is hasonlóan vélekedik felőlem. - Szóval mi kellene? - terelte vissza a témát. - Először is információ – hajolok a fekete notesz fölé, majd tollamat a kezembe véve firkantok fel pár rövidítést, mely ahhoz kell, hogy könnyebben fel tudjam idézni azt, mi is volt a mai tárgyalás témája. Semmit se írok le konkrétan, hogy egy idegen kezében mindig használhatatlan maradjon a könyvem. - Mit tudunk? - valószínűleg hasonlóan cselekszik, mint én, mert hallom a papír szakadását és a ceruza jellegzetes sercenését, ahogy egy újabb réteg grafit kerül fel a lapra. Talán még azt is képes lennék megmondani, hogy milyen vastag hegyű, ha erre figyelmezném magam, de nem kimondottan érdekel. - A név: Emma. A hely: Detroit. És szeretném, ha olyan diszkrét lennél, mint mindig – mosolygok, és reménykedek abban, hogy ezért a mondatért nem fognak fejek hullani. - Ez lehet álnév, tehát.. a város biztos és hogy egy nőstényről van szó – morfondírozik, az állát kapargatva. - Az, hogy renegát, valószínűleg sokat fog segíteni – fűzöm még hozzá. - Kapok mentőövet már az elején? Ma szokatlanul jó hangulatban lehetsz – replikázik, majd mély dörmögő hangját jellegzetes nevetése követi, mely nevetésnek, ha lehet mexikói az akcentusa, akkor neki bizony bőven adatott belőle. - A renegát szukánk Emma álnévvel, Detroitból indulva és Fairbanksba érkezve – összegzi az eddigi információit, megerősítve ezzel bennem a gyanút, hogy már szagot is fogott. - Csak ennyi? - kérdez, mielőtt búcsúzna. - Van egy kocsija a városban, amire nekem szükségem lenne. - Az egész kocsira? - nem megdöbbent kérdés, inkább kötözködő a maga barátságos módján. - Hidd el, ha repülője lenne, én azt akarnám – válaszolok jókedvűen. Hamarosan bontom is a vonalat. Nincs tovább miről "fecsegnünk".
Kezdőlap
