-A Mamát inkább most hagyjuk ki ebből a körből.- Tudom én nagyon jól, hogy ezennel nem sértésnek szánta a szavait, amikben anyát is megemlítette, de akkor is kellemetlen számomra, hogy őt és a nevelési szokásait emlegetjük, amikor ezenkívül rengeteg érdekesebb megbeszélni valónk lehetne még. Nem akarok ma többet hallani Mama felől. Elég lesz nekem az, ha majd valamikor késő este -mert ebből már csak az lesz-, hazaesek és egy órán keresztül hallgathatom majd az anyai szentbeszédet. Biztos vagyok benne, hogy egy egész éjszaka nem lesz elég neki arra, hogy kibeszélje magából a feszültséget, és hogy rikoltozva -miközben megkönnyebbülésében agyonnyomorgat-, ecsetelje, hogy mennyire de mennyire borzasztóan aggódott értem, és hogy azt hitte, hogy többet nem lát, vagy hogy széttépett valami medve. Egyszóval, csak a szokásos aggodalmas duma. -Maga aztán tényleg nagyon tud! Le a kalappal! Mondja csak, a következő kutatásomba nem akar majd egy kicsit sunyiba besegíteni? Az előadásom végén megemlíteném a maga nevét is, mint közreműködőt.- Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, hogy ilyenekre kérem meg -elvégre, jobb szeretem egyedül végezni a munkámat, mert úgy gyorsabban haladok és minden az én elképzeléseim és terveim szerint folyik-, de már nem vonhatom vissza. Az túl furcsa lenne, és tekintettel arra, hogy milyen változó a kedélyállapota -akárcsak egy terhes nőé-, lehet nem venné túl jó néven, és még azelőtt itt hagyna, hogy leérhetnénk a kocsihoz. Na, mindegy, majd elválik! A következő munkám úgyis csak egy hónap múlva lesz, addig meg még bármi megtörténhet. -Ömm... khmm... igen, biztos! Erre inkább nem mondanék semmit... - Az övéhez hasonló zavart tekintet költözik az én arcomra is, és ahogy egy kicsit alaposabban is beleásom magam gondolatban ebben a nagyon is kétértelmű, kínos témába, az arcom is pírba borul, és szinte kényszerítenem kell magam arra, hogy még csak véletlenül se tévedhessen el tekintetem arra, amerre Dylané is egy pillanatra. Az olyan illetlen, nem? Ezért, még mielőtt bármi meggondolatlan dologgal rukkolhatnék elő, máris átveszem tőle a dzsekit, és el is vonulok azzal, hogy magamra kaphassam. A végeredmény elég idétlen, de legalább tiszta és ég meleg is, na és persze nem a Vörös szőnyegre készülök! -Ha egy egész háremet tartana otthon akkor sem lenne hozzá semmi közöm! - Közlöm vele felvont szemöldökkel, mert hát akárhogy is nézzük, tényleg így van. Én meg nem vagyok olyan könnyűvérű, hogy egy csábos pillantástól önként ugorjak ki a hímeknek a bugyimból! Na azt már nem! -Hát... ez a nagyon jól áll enyhe túlzás volt, deee köszönöm! - Habogom végül, mint egy idióta, aztán csak beülök, és várom, hogy induljunk. Az út közben többször is kételyeim támadnak, és rám tör a pánik, hogy ki kell innen szabadulnom, de végül nem teszek semmi feltűnőt, csak magamon hagyom az álcaként szolgáló műmosolyomat, és úgy teszek, mint akit annyira érdekel a táj. Aztán megérkezünk... Nem mondom, újra felébrednek az ösztöneim, amint az agyam kombinálni kezd a ház és az erdős, eldugott terület láttán, de inkább nem szólok egy szót sem. -Nos, akkor indulhatunk? - Kérdezem érdeklődve, ahogy kiszállok a kocsiból, és rövid terepszemle után már csak arra várok, hogy vezessen. A környezet egyébként ideális lehet a farkasok számára.
Halvány mosollyal fürkészem az arcát, mikor azt vallja, hogy jobb lenne kihagyni az anyját a témából. Érzem, előlem nem tudja titkolni, hogy tisztában van vele, hogy nem sértésnek szántam, csak jobban járunk vele, ha nem vonjuk bele a családot a mai napba. És persze attól is fél, hogy ha hazamegy, az anyja megállás nélkül morogni fog neki, rikoltozni, hogy mennyire aggódott. Még szép, egy anya mindig aggódik, ha nem ad magáról hírt a gyermeke. - Nem tudom, szerintem nem járna jól vele. Kitúrnám és nem hagynám érvényesülni, legalábbis ahogy magamat ismerem - sóhajtok fel keserűen. Soha nem votlam egy ember forma csapatjátékos. Farkasként még talán, akkor teljesen jól elboldogulok... de mikor egy emberrel kell úgy dolgoznom, hogy nem is tudja mi vagyok, na az már más tészta. Akkor a lehetetlent is számba kell venni. Mindketten ugyan úgy "zavarba jövünk", mikor félreérthetőre sikerül egy megjegyzésem. Én automatikusan lepillantok az említett, illetve azon pontomra, amit be lehet venni a számításba, viszont érzem, ahogy ő erőt vesz magán csak, hogy ne kelljen ugyan úgy rálesnie, mint ahogy én is teszem. Furcsa, hogy még most is képes vagyok meglepő dolgokat mondani úgy, hogy abba még az én bicskám is beletörik. - Valóban. De gondolom ettől szívesebben ugrik be hozzám - vallom be, de koránt se emiatt mondtam. Inkább megnyugtatásként... a magam megnyugtatása végett. Halványan elmosolyodok a megjegyzésére, miután bevallom, hogy igen jól áll neki a dzsekim. Kicsit talán tényleg nagy rá, de ez a legkisebb gond. A kocsiban ülve érzem, hogy szó szerint csak pillanatok választják el attól, hogy felrobbanjon a pániktól, és az újra-újra benne felmerülő kételyektől. - Nem kell félnie, Hazel. Csak kap tiszta ruhát, megiszik egy kávét vagy kakaót, kapucsínót amihez kedve van, és már vihetem is haza - próbálom nyugtatgatni, le nem véve a tekintetemet róla. Alig öt perc múlva már fel is gurulunk a kocsi beálló elé, s kérdésére rögtön biccentek. - Jól van, mehetünk - csapom be magam mögött az ajtót majd intek a lépcsőfeljáró felé, hogy menjen előttem. Ha megteszi, rögtön követem, és mielőtt elérné az ajtót, előrenyúlok mellette, hogy kinyithassam az ajtót. - Parancsolj! Egyenesen tovább - nem kell még egyszer mondanom, ha esetleg nem értette, Chrystal már pattog is felénk mint egy vidám gumilabda... olyan létezik egyáltalán? - Uhha te vagy Dylan soha nem látott barátnője? - és ezzel már magához is öleli a nála jóval alacsonyabb Hazelt. - Öhmmm... Hazel, ő... ő az ikrem, Chrystal. Chrystal, ő itt Hazel. Etológus - nyomom meg a foglalkozását jelezve, hogy ne akarjon túl sokat mutatni a farkas lényéből. - Nagyon örülök neked - el se hiszem! Nem mindennapi látvány ilyen állapotban a lány.
Nem tudom, hogy meg kellene-e könnyebbülnöm, hogy látszólag visszautasította az ajánlatomat, vagy inkább éppen ellenkezőleg, el kéne, hogy szontyolodjak. Jó partnernek bizonyul -legalábbis szigorúan csak a munka terén-, és a tudása elegendő ahhoz, hogy segíteni tudjon nekem, de talán tényleg nem tudnám hosszútávon az önfejűségem és makacsságom miatt elviselni magam mellett, mint munkaerőt még ha csak egy pár hetes projektről is lenne szó, és nem az örökkévalóságról. -Mert maga szerint én nem? - Kérdezem egy visszafogott kacajjal, ahogy belegondolok abba, hogy annak ellenére, hogy mennyire különbözőek vagyunk, milyen sok közös van bennünk. Érdekes, hogy milyen váratlan fordulatokat tartogat számunkra az élet, és hogy milyen furfangosan dobálózik azokkal a bizonyos lapokkal az az olykor nagyon is szemét sors. Mint például most is. Sikerült ugyanis egy félreérthető szófordulattal olyan kínos helyzetbe sodornunk magunkat, hogy jobb, ha inkább nem is feszegetjük tovább a dolgot, és elindulunk, ami szerencsére kisvártatva meg is történik. A kocsiban mégis feszengve mocorgok az ülésen, miközben próbálom mindennek az ellenkezőjét sugározni, de nagyon úgy tűnik, hogy Dylant lehetetlen becsapni és ettől a ténytől csak még feszültebbé válok. -Csak tudja... még önmagamat is megleptem azzal, hogy felmegyek magához. Nem szokásom ilyet tenni. - Vallom be végül az igazat, elvégre, vagyok elég beszédes és nyílt ahhoz, hogy ne kerteljek és bevalljam az igazat. A szavai valahogy mégis megnyugtatnak, mire leparkolunk a háza előtt, ahol persze újra viaskodni kezdek magammal, és csak az a tény tud megnyugtatni, hogy itthon van a húga is, tehát semmi gond nem történhet. Egy szégyenlős mosollyal bevágok elé, amikor beljebb invitál, majd ugyanolyan szerénységgel, ahogy eddig is közlekedtem, beljebb lépek, amikor kinyitja előttem az ajtót. Odabent aztán időm sincs körül nézni, egy ragyogó arcú angyal máris a nyakamba veti magát, én meg csak állok, mint egy idióta -úgy is érzem magam, és ilyen hiányos öltözetben úgy is érzem magam-, és félénken Chrystal hátára simítom a kezeimet, miközben egy kínos mosollyal Dylanre nézek a húga válla felett. -Ömm... Hello, Hazel Andrews ééés nem, nem vagyok a barátnője. - Nyújtok kezet totál zavartan a lány felé, amikor már elengedett, aztán összekulcsolom magam előtt kezeimet zavaromban és így kezdek el Dylan felé pislogni.
- De... ön is. Ezért nem lennénk jó együttes munkaerő... - válaszolom, s mintha fél várról venném, csak megvonom a vállamat. Hamar véget vetünk az eddigi témáinknak, s immáron a kocsiban kell feszengenünk egymás mellett. Mármint ezt első sorban csak Hazel csinálja, én nem aggódok semmi miatt. Elhiszem, hogy furcsa lehet a számára, hogy egy teljesen idegen férfi felhívja magához egy kávéra. Általában a horrorfilmekben van a krimikben ekkor jön az, hogy az aki felhívja magához a csinos, egyedülálló nőt, az megtámadja, vagy megerőszakolja. Na nekem most semmiféle hátsószándékom nincs, tényleg csak egy kávéról lenne szó, ha már annyira ígérgette, valamint tényleg nem árt új fizimiskát öltenie, mielőtt valaki meglátná és kapna egy instant szívrohamot. Úgy néz ki, hogy a nyugtatónak ható szavak mégis hatnak, ennek ellenére, rögtön el is fordulok tőle mondván, hogy nem árt az utat is figyelnem, ha már volán mögött ülök. - Hát... valószínűleg valamilyen szinten megbízik bennem. Tudat alatt. Csak az agya nem engedi, hogy erre gondoljon. Mellesleg miért ártanék önnek, ha már egyszer a munkaidőmön kívül elmentem önért, megkerestem és épségben ki is hoztam? - ha tudná, hogy mivel foglalkozok a falka életében, akkor biztos visítva rohanna tőlem minél messzebbre. A házba bejutási ceremónia külön fejezetet érdemel. Úgy kerülgetjük egymást, mint medve a forró kását, végül odabent még Chrys is beleugrik Hazel ölébe, ki rögtön felém kezd el pislogni. Csak egy bocsánatkérő pillantással vonom meg a vállam. Most úgy se fogja elereszteni addig, míg meg nem unja. - Nyugodj meg Chrystal, nem a barátnőm. A végén még magas lesz a vérnyomásod, szóval vegyél vissza - húzom el vigyorogva Chrístalt a derekánál fogva Hazeltől. - Megtennél nekünk egy szívességet? - amint ezt meghallja, már készségesen ácsorog is előttünk. - Kéne neki pár ruha, elvégre nem adhatom át az anyjának az én dzsekimben. - Pedig biztos vagyok benne, hogy nagyot nézne - vigyorodik el ahogy először Hazelt, majd engem vesz szemügyre. - De jól van, nem bánom. Gyere, keressünk valami göncöt - int a lány felé, hogy kövesse, addig én sóhajtva bebattyogok a konyhába, hogy odatehessek főni egy nagy adag kávét. Meggyötörten, halk nyögés kíséretében támaszkodok rá a konyhapultra, s behunyt szemekkel próbálom leküzdeni a fejem zúgását. Túl sok az információ. Túl sok, és Chrystal nem is tesz azért, hogy ez megváltozzon. Nem húzza fel a pajzsát, így mindent érzek ami belőle árad. És akkor még itt van most Hazel is, aki még többet enged lévén, hogy nincs pajzsa. Én pedig megbeszéltem Chryssel, hogy nem fogjuk egymás ellen rejtegetni az érzelmeinket, véleményünket és semmi mást, nyitott könyvek lettünk egymás számára, de csak most jövök rá, hogy ez már sok. Csak akkor térek valamelyest magamhoz, mikor a kávéfőző el nem kezd fütyülni.
-Talán igaza lehet... - Vonok vállat lazán, ezzel ennyiben is hagyva az egészet. Ha nem, hát nem! Ha igazán őszinte akarok lenni, annyira nem vettem a szívemre, így érthető, ha eret sem fogok vágni az miatt, mert egy idegen férfi -mert számomra tényleg az még-, visszautasította a munka lehetőséget, amit én kínáltam fel neki. Így legalább biztos, hogy mind a kettőnket megóvom attól, hogy valamit nagyon elrontunk amiért nem tudunk dűlőre jutni, én pedig a nehezen megszerzett állásomat, amiért éveken keresztül keményig tepertem az egyetemen, nem akarom elveszíteni! Jobb mind a kettőnknek, ha ő továbbra is marad ennél a hegyimentősdinél én meg a farkasok további tanulmányozásánál. Amikor már a kocsiban ülünk, kellemetlen, elbizonytalanító érzések kezdenek el a hatalmukba keríteni, de Dylan szavai által szerencsére hamar megnyugvásra találok. -Nem tudom. A hülye össze-vissza kombináló agyamtól kérdezze! - Vonok vállat, miközben zavartan fürkészem az ölemben egymással babráló kezeimet, ahogy lassan feltolatunk a garázsának feljárójára, és ezt követően már csak percek kérdése, és a házában találom magam a nyakamba csimpaszkodó, egyébként nagyon édesnek és lelkesnek tűnő húgával. Nagyon közvetlen típus vagyok, de ez most még számomra is sokkoló meglepetés volt, és egy jó darabig csak értetlenül pislogok Dylan felé., mire ő levakarja rólam Chrystalt. -Ömm... hát jó, oké, keressünk. - Dadogom és kissé idiótán érzem magam. Miközben Chrys szobája felé tartunk, alig van időm arra, hogy akárcsak egy kicsit is jobban szemügyre vehessem a ház többi pontját, mivel nagyon figyelnem kell arra, hogy lépést tudjak tartani a túlbuzgó húgával. Amint betoppanunk egy kisebb, nagyon is lányos szobába, ő tovább folytatja a derült fecsegést, én pedig egyszerűen képtelen vagyok vele lépést tartani, akármennyire is imádok hozzáhasonlóan sokat dumálni. Így hát, csak mosolyogva bólogatok, miközben a kezembe nyom valami fekete tréning nadrágot egy narancssárga pólóval együtt, ami furcsa, farkasokéhoz hasonlítható pézsma illatot vélek felfedezni, amit inkább nem is hozok szóba neki, helyette csak mosolyogva és egyben megkönnyebbülten, amiért végre tiszta ruha van rajtam, megköszönöm a jó szívűségét és azon az útvonalon, amin idáig jöttem, kimerészkedem a konyhába Dylanhez. -Két cukorral iszom, sooook sok tejjel és tejszínhabbal. - Szólok oda neki egy szolid mosollyal, ahogy megtámaszkodom jobb vállammal az ajtó félfának, miközben kezeimet lazán összefonom a melleim alatt.
A saját érdekünkben mondtam nemet, de ez még nem jelenti azt, hogy soha nem akarok belekukkantani abba, hogy dolgozik, vagy nem segítenék neki. Csak hát, jelenleg nem látom értelmét annak, hogy feleslegesen ígérgessek neki dolgokat, hogy aztán egy esetleges "nem" legyen a vége. - Akkor próbálja legyőzni a gátlásait. Lehet, hogy zord és ellenszenves a külsőm, de főként a viselkedésem. Ennek ellenére elég jó vendégváró vagyok, szóval nem kell attól félnie, hogy magát tálalom fel vacsorának - és nem is épp a szavak embere. Nem hiszem, hogy pont ezzel kellene megnyugtatni egy amúgy is kétségbeesett nőt, akivel épp a házam felé tartok és meg van az esélye, hogy az utolsó pillanatban fúj visszavonulót. Mondjuk akkor mindenképpen gyávának könyvelném el. Nem fél attól, hogy egy farkas megtámadja, de attól igen, hogy feljöjjön hozzám úgy, hogy semmi hátsószándékom nincs, csak megiszunk egy kávét, adunk neki ruhát és tádámm! Mehet isten hírével. Chrystal pörgése még engem is meglep, úgy kell levakarnom szerencsétlen lányról, hogy aztán távozásra bírjam, miszerint kellene egy-két ruha Hazelnek, nehogy az én bőrdzsekimben töltse itt az egész napot. Eleinte meg se hallom a kávéfőző szorgos füttyentését, csak támaszkodok a pulton előre biccenő fejjel. Végül az éles sípolás ahogy egyre bántóbb kezd lenni, úgy egyenesedek ki és nyúlok a gáz gombja felé, hogy eltekerhessem. A kávéfőző egyre halkabb fütyüléssel teljesen elcsendesül, és már kezdem is a ténykedést a bögrék között, mígnem megérzem Hazel közeledését és már akkor felé pillantok, mikor még ide se ér. Tekintetem akkor találkozik az övével, mikor megtámaszkodik az ajtófélfánál. - Úgy érti két szem cukorral, vagy két kiskanál cukorral? - pimaszkodok szegényes mosolyszerkezettel, de természetesen felfogom, hogy gondolja és már pakolom is bele a kért dolgokat az egyik bögrébe, és nagyjából ugyan ilyen arányban töltöm fel a másodikat. A sajátomat csak teletöltöm tömény feketével. Első sorban nincs kedvem elrontani a kávé igazi ízét tejjel meg cukorral, másodszor... a tejeskávétól nem maradok életben. Egyik kezemben Hazelével, másikban a fülénél fogva Chrysével és az enyémmel elindulok a nappali felé, s mind a hármat leteszem az üvegasztalra. Chrystal úgy pattog lefelé a lépcsőről, kezében a kabátommal, mintha tényleg felhúzható játék volna. - Én is kapok? - Ott van az asztalon - biccentek a kávék felé, majd elvéve tőle a dzsekimet felakasztom a fogasra. - Nyugi fiatalok, nem kell parázni, nem maradok itt - kapja fel az asztalról a bögréjét és már távozik is a hátsó ajtó irányába. - Bocs miatta, úgy néz ki jó napja van - pillantok azon pont felé, ahol az imént Chrystal eltűnt és már le is dobom magam a kanapé egyik végébe, hogy fejemet megtámaszthassam a kezemen az ágy karfája segítségével.
Csupán csak egy vérszegény mosoly szökik számra, amikor már a kocsiban ülünk és Dylan továbbra is azon ügyködik, hogy valahogy megnyugtasson, nem én leszek ma este a főfogás, ami nem mondom, elég érdekes lenne. Akármennyire is félelmetes néhány vonása, szava és megmozdulása, azt mégsem nézném ki belőle, hogy embert eszik, kivéve persze hacsak nem kannibál, de... miért is lenne az? És én egyáltalán miért fárasztom az agykerekeimet ilyen lehetetlenségekkel? Oh, Édes Jézus! A házba toppanva nem kis meglepetésben lesz részem, ahogy a húga a nyakamba veti magát. Azonnal megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy ezután a legyűrhetetlen közvetlenség után melyikőjüktől is kéne rettegnem jobban, de aztán lassan beigazolódik, hogy senkitől. Elvégre, még mindig itt vagyok, élek és virulok, ráadásul olyan önzetlen vendégszeretetben van részem, mint amilyet talán még soha nem éltem. A húgától kapott ruhák pont az én méretem, és amint hallom és érzem is, a kávéra sem lehet majd egy rossz szavam sem. Az a kesernyés, mégis mindennél jobb illat egyenesen a konyháig csalogat, ahol Dylan konyhatündéreket megszégyenítő módon tesz-vesz. Na jó, nincs semmi nagy dolog egy kávé lefőzésében... -Annyira azért még nem vagyok bevállalós! - Mondom egy ugyanolyan pimasz, sanda mosollyal, ahogy az imént ő is megszólalt, majd követem a nappaliig, ahol szinte minden bútor fából van. A fenyő illata az egész helységet belengi, ezzel még otthonosabb külsőt kölcsönözve a helynek. Csodás! Chrys lelkesedésén csak mosolygok, miközben kényelmeseb, törökülésben bevackolom magam a kanapé egyik végébe, két tenyerem közt szorongatva a bögrét, élvezettel szívva magamba illatát, miközben Chrystal lassan kitáncol és csak ketten maradunk Dylannel. -Nem is értem, hogy hogy nem volt képes hosszútávon elviselni engem odakint, amikor látszólag a húga is olyan kis buzgómócsing, mint én. - Puszta ténymegállapítás volt mindez a részemről. Semmi rosszindulat, sértettség nem lapult meg hangomban. -Egyébként nagyon szép ház! - Dicsérem meg, majd még egyszer körbefuttatom a szemeimet a bútorokon és jóízűeket hümmögve beleiszom a tejeskávémba.
A kocsiút épp olyan gyorsan telik el, mint ahogy reméltem, mint ahogy az is, hogy egy kisebb unszolásnak hála le tudom vakarni Hazelről Chrystalt, ki nem mutatja cseppnyi jelét se annak, hogy zokon vette volna. Nem szokása emberekkel olyan normálisan viselkedést produkálni, mint ahogy azt Hazellel is teszi. Általában csak egy-két embert képes elviselni maga mellett, de ők már tényleg olyan VIP személyek, akik itt alszanak akkor is, ha nem kellene. Egyedül csak a farkasok azok, akikre nincs egy rossz szava se. Elégedetten nyugtázom, hogy sikerült találni rá ruhát még akkor is, ha az nem valami előkelő, kosztümös gönc. Mondjuk az nem Chrystalra lenne jellemző. Pimasz mosolya és megjegyzése hallatán kicsit több élet költözik az arcomra, és már teszem is bele az említett adagra való cukrot majd tejet, hogy aztán az összes létező bögrébe belekapaszkodhassak, és átcsattoghassak a nappaliba. Milyen szerencse, hogy csak ennyien vagyunk. Miután végignézem ahogy a húgom itt hagy minket, már kapok is egy megjegyzést, vagy inkább kérdést a tőlem nem messze ülő nőtől. Egy ideig csak gondolkodok azon, hogy mégis mit mondja erre, végül megosztom vele az igazat. - Lehet, hogy pont ez volt a bajom. Hogy egy ilyen pörgős, állandó víg kedélyű nő elég nekem az életembe, nincs szükségem többre - vonom meg a vállam, miközben a számhoz emelem a bögrét, hogy ha másért nem is, hát az íze kedvéért letudhassak egy-két kortyot. - Mondjuk ön még a jobbik eset, mert amikor mérges, akkor nem tartom fenyegetőnek. Viszont amit Chrystal művel bizonyos alkalmakkor, hát az... az valami csodálatos. Olyankor általában itthon hagyom, zúzzon csak kedvére. Ez a lámpa mióta itt lakik már a nyolcadik generáció - mutatok a mellettem lévő szekrényen található egyszerű lámpára. Szokása minden kézbe vehető dolgot darabjaira zúzni, ha előbújik belőle a fenevad, és én hülye nem, hogy kitenném ilyenkor a szűrét, nem, inkább én megyek el csak, hogy ne lássam. Mondjuk az se lenne szerencsés, ha kitenném az udvarra, a végén valaki kiszemelné magának mint prémet, vagy veszedelmes szörnyeteget. - Higgye el, nem az én "jó ízlésem" dominál. Ha rajtam múlik nem lenne más benne csak egy ágy meg egy kávéfőző... na jó talán egy bögre is. De ez alatt a három év alatt amit Chrystal eddig nálam töltött, egyre újabb és újabb bútortákolmányokkal rukkol elő, így nagyjából félévente évente tartunk egy... kis...felújítást - pillantok körbe én is a ház belátható részein. Otthonos tényleg, én is jobb szeretek ilyen körülmények között élni. - Ha belegondolok abba, hogy mennyi pénzt adtunk már ki rá, még a hajam is megőszül... - fintorgok, majd egy újabbat kortyolok a meleg kávéból amit követően lejjebb csúszok a kanapén, hogy fejemet a háttámlára fektethessem. - Na megnyugodott végre? Remélem, most már elhiszi, hogy nincs mitől tartania - fordítom felé a fejem egy bíztató pillantás kíséretében.
Szavai meglehetősen elgondolkodtatnak, főleg az a szövegkörnyezet amiben kimondta őket. "Elég nekem egy ilyen nő, nincs szükségem többre az életben" Nem kérdés, úgy beszél -vagy csak én értettem félre túlságosan is-, mintha a jövőbe látna és már előre tudná, hogy valamilyen ügyes-bajos módon az élete részese leszek. Mindenesetre, jobb ha nem kezdek el hangosan is értetlenkedni. Még a végén megint félreértjük itt egymást. -Így már mindent értek!] - Végül csak ennyi az, amit megengedek magamnak, és ezzel már tovább is hajózunk. A felmerülő ház-téma sokkal kedvemre valóbb, és a kis meséje sikerrel eltereli a gondolataimat az imént szóban forgókról. Mosolyogva -közben elmélázva figyelve arcának változó vonásait, ahogy a kemény, szigorú tekintet lassan átalakul valami egészen mássá-, hallgatom és amikor az általa nyolcadik generációnak nevezett lámpára esik a szó, azonnal az egyszerű kis asztali lámpás felé kapom a fejem. -Ő legalább kiadja magából! Én még ahhoz is túl nyuszi vagyok... - Sóhajtom zavartan, ahogy szégyenemben valami kínos mosolyféle -amiből csak egy idétlen grimasz lesz-, is végig fut az arcomon. Hiába mondják a nőkre, hogy milyen házisárkányok és, hogy a két nem közül mi vagyunk azok, akik a leginkább szeretjük magunkat kitombolni, engem soha sem visz rá a lélek, hogy valamiben kárt tegyek. Inkább csak megvárom, ameddig leülepszik bennem a dolog és tovább lépek. -Ezek szerint akkor a húga nem csak jó kedélyű, hanem költséges is. - Nevetek fel harsányan, aztán újra elmerülök a kávé isteni illatában. Kár, hogy a mi bútoraink eddig még soha nem voltak kicserélve, kivéve egy-két darabot, de azokat is csupán csak azért, mert már tényleg használhatatlanná rágta őket az idő vasfoga. Mama szerint a villában minden bútor, régi antik darab emlék, az őseinktől hátramaradt örökség, amit óvnunk kell, így a kitömött állatokat és állatfejeket is, amik ott díszelegnek a falon, és amik horrorisztikus külsőt kölcsönöznek a villának. Bárcsak valahogy el tudnám érni, hogy lekerülhessenek onnan! -Igen, megnyugodtam és azt kell, hogy mondjam, a kávéja is első osztályú! - Fordulok felé mosolyogva, ahogy azt ő is tette az imént. Jobban belegondolva, ő az első olyan férfi, aki mindenféle hátsószándék nélkül hívott fel magához.
Jóízűen elvigyorodok, mikor képzeletben valamilyen formában összeboronál minket. Elképzelni se tudom, hogy mit érezhet ilyenkor és, hogy milyen ügyes-bajos módra gondol. Minden esetre kifejezetten tetszik az ötlet. Megjegyzésére nem válaszolok, csak biccentek és már evickélünk is tovább a következő témára. Tartok neki egy hosszabb beszámolót neki akkor, hogy Chrystal mit szokott csinálni akkor amikor ideges - Jól van, tőlem kiadhatja magából, de annyiszor megmondtam már, hogy ne a házba tegye mind ezt, elvégre nem ártott neki semmit ez a lámpa. Az más kérdés, hogy nekem többször megégette már a kezem, de neki egyszer se. Rajtam verje le a sérelmeit főleg akkor, ha én vagyok az okozója, ne pedig a bútorokon, hogy aztán még fizessünk is érte - fintorgok. Hogy ő nem adja ki magából? Addig jó! Csak egyszer érezzen rá az ízére, onnantól nem lesz kegyelem, és tényleg törni zúzni fog. - Sokszor inkább költséges, mint jó kedélyű. Nem sűrűn van ilyen jó napja, ez valószínűleg kivételt képez. Ez alatt a három év alatt, míg ő itt volt, soha nem hoztam haza nőt... legalábbis akkor, mikor ő is itt volt. Szóval valószínűleg elkönyvelt most téged elsőszámú sógornő jelöltnek. Szóval emiatt bocsánat - igen, Chrystal már csak ilyen. Imádja az embereket főleg akkor, ha nekem is közöm van hozzájuk. Nem tudom, hogy mi váltja ki ezt belőle, de ez van. Ilyennek kell őt elfogadni. Mind emellett persze egy imádni való, lepcses szájú nőszemély. - Ennek örülök. Tartsa nagy becsben, cibet kávé.... vagy mi a fene - pillantok automatikusan a konyha felé, hol a kis aranyozott zacskóra pillantok, amiben benne pihen a kávé – asszem’ ez az, amit az a kis rusnya állatka kisz*rik magából... vagy mit is csinál. Nem értek hozzá, csak iszom. Minden esetre tényleg nem rossz, csak szemét drága - nyúlok előre, hogy megragadhassam a bögrét, így dőlve ismét hátra. Apró örvény keletkezik a kávétömeg közepén, ahogy aprókat körözök vele. - Remélem nem érzi túl kellemetlenül magát a társaságomban... nem sűrűn vagyok annyira szemét, mint ba, de... de nem a legjobb napon fogott ki engem. És tudja már, hogy milyen csoda sztorit fog beadni az anyjának? - terelem is el gyorsan a témát, ahogy az órára pillantva megállapítom magamban, hogy lassan ideje lenne indulni.
Sokat hallottam már -munkatársaktól is-, hogy ha tombolnak, valamilyen kényszerből mindig az először a kezükbe akadó tárgy szokta megsínyleni a kirohanásukat, és ott és azt törnek-zúznak, ami éppen a közelben van. Azt hiszem, hogy tényleg nagy mázli, hogy én inkább amolyan csendben szenvedő és dühöngő típus vagyok! Nem biztos, hogy mára már sok maradt volna az örökölt antik vázáinkból. -Nézze el neki, nőből van! Tudja, nagyon szeszélyesek tudunk lenni, ugyanakkor a legrosszabb pillanatainkban is elvárjuk, hogy szeressenek minket és törődjenek velünk. Megsúgom magának, hogy akkor van a legnagyobb szükségünk törődésre, amikor a legerősebbnek mutatjuk magunkat. - Osztok meg vele egy általános kis titkot Rólunk nőkről, és a végén még -fogalmam sincs, hogy milyen indíttatásból-, de rá is kacsintok. Tudom én, hogy a világ legbonyolultabb teremtményei a nők, de igazából hamar meg lehet fejteni minket is. -Első számú sógornő jelölt? Huh... hát... lehet, hogy tényleg arra lenne már szüksége. Tudja, még egy nő a házban, akivel megoszthatná az ügyes bajos dolgait! - A végére el is pirulok, ahogy eszembe jut, hogy talán kicsit félreértelmezhető volt az egész iménti szövegelésem. Mintha csak felajánlottam volna magam annak a bizonyos sógornő jelöltnek. Oh, Istenem! Hogy zavaromon enyhítsek valamelyest, összepréselt ajkakkal lehajtom a fejem és inkább újra hosszas szemezésbe kezdek a kávémmal, egészen addig, ameddig el nem múlik a vörösségem és Dylan újra meg nem szólal. -Tulajdonképpen nem a macska ürüléke. Csak egy abban érlelt mag a titok nyitja mindennek. És igaza van, piszok drága! - Mosolygok fel rá csillogó szemekkel. Igazán nagyra méltányolom, hogy ennyire sokat -még, ha nem is eleget-, tud erről a nagyon drága és ritka kávéról. Sok pasi általában azt sem tudja, hogy mit eszik és iszik. -Igazából, nagyon kellemeset csalódtam magában! Már nem magát képzelem a zsákosembernek. - A végén harsányan felnevetek, hogy az újfent rám tört zavaromat valahogyan ellensúlyozni tudjam, aztán leküldöm az utolsó kortyokat a kávéból, és szépen leteszem a bögrét az asztalra. -Majd azt mondom, amit maga is hazudott készségesen a munkatársainak! Kicsit kihűltem, és maga haza hozott rendbe szedni, ha már úgyis hegyimentő. - Vonogatom meg szemöldökeimet egy szám szélén megbúvó mosollyal együtt. -Nekem viszont azt hiszem tényleg indulnom kéne. - Köszörülöm meg a torkomat, és kissé kínosnak érzem, hogy újra kocsikáznia kell, hogy engem ténylegesen is hazajuttasson. -A húga ruhái... nos, ha lesz következő találkozás, akkor majd visszaadom, ha meg nem óhajt többet látni, akkor egyszerűen csak házhoz hozom az egyik nap. - Dörzsölöm meg zavartan a nyakam, miközben kerülöm a tekintetét és lassan felállok. Én teljesen készen állok!
- Ez alatt a három év alatt sikerült ezt felfedeznem... és bár, csak a húgomról van szó, mégis olyan lelkesen várja el tőlem, hogy akkor is szeressem, ha hülyeséget csinált. Viszont ami a törődést illeti... mit gondol, valamit titkol előlem? És szüksége lenne most rám, csak nem mutatja ki? - értetlenkedek. Jelenleg Chrystal pajzsa teljesen fel van húzva, így nem tudok meg sokat, fogalmam sincs, hogy mit érez. Áttörni pedig meg se kísérlem lévén, hogy nem akarom megsérteni a magánszféráját. Majd, ha már úgy érzi, hogy készen áll és el akarja mondani, akkor meghallgatom. De addig inkább bájosan vigyorgok rá, akárhányszor rám néz. Talán célzásnak felfogja. Ha meg nem, akkor ne, felesleges erőltetni. - És egy nő, akivel talán kinyírnák egymást. Nem vagyok benne biztos, hogy ő egy általam választottal eltudna éldegélni békességben. Első sorban féltékeny lenne. Végtelenül féltékeny, ami agressziót csak elő belőle. Ennek pedig nem akarom kitenni egy olyan nőt se, akitől esetleg többet akarnék. Na meg... nem szabad lehorgonyoznom senki mellett - jelentem ki határozottan. Első most a falka, csak azzal szabad foglalkoznom. Majd, ha már meglesz, amit akarunk, és amiért idejöttünk, akkor azt mondom, hogy most már lazulhatunk. De addig nem! - Ezzel tisztában vagyok. Nem innám meg, ha másként lenne. Miután megvette Chrys, volt elég eszem ahhoz, hogy utána olvassak és lám, így nem hülyén fogok meghalni - húzódik féloldalas mosoly az arcomra, amit azonnal le is törlök onnan. - Ja, hogy eddig én voltam a zsákos ember? Értem én... - ingatom lemondóan a fejem. Borzasztó. Szerintem változtatnom kellene a megjelenésemen. Mit csináljak? Növesszek hullámos fürtöket, vigyorogjak állandóan, mint aki beszívott? Nem is értem! - Ez nem is rossz ötlet. Talán akkor az édesanyja nem úgy fog rám nézni, mint ahogy ön eleinte... - fintorgok. Tényleg nem ártott neki egy ruha, de ami a kihűlést illeti, hát... szerintem az még elég távol állt az igazságtól. Viszont ez tűnt akkor a legjobb kifogásnak. - Remek, akkor induljunk! - pattanok fel. - Hagyja csak - legyintek - dobja be az eső szemetesbe, ha nincs szüksége rá. Látnia kellene a szekrényét... édes istenem, egész Etiópiát fel lehetne belőle öltöztetni - morgok egészen addig, míg be nem szállunk mindketten a kocsiba, hol feltekerve a fűtést, már indulunk is a központba, hogy átadhassam Hazelt az anyjának.
Kezdőlap
//
//
