*A gyűlés után letudtam, amit kellett Darrennel, de valahogy nem sikerült megnyugtatnom, sem magam sem őt. De nem is ez volt a célom, csak az, hogy tisztán lásson Ő is s Én magam is. Mint mindig, pajzsom mögé, a vérvonalamba burkolózva lépkedtem. Merre mentem magam sem tudtam. Csak a fehér trikóm jelezte azt, hogy mégis van itt valaki, aki megy, jár és lélegzik. Az est hűs levegője szinte átjárta a tüdőm és agyam sem forgott igazán. Nem volt miért, nem volt kiért. S bár többen is távozás mezejére léptek nem zavart. Az már annál inkább, hogy mit hagytak maguk mögött. Az a kölyök sem foglalkozott vele, talán fel sem mérte, hogy mit hagy maga mögött, azt meg végképp nem, hogy ezzel saját magát is veszélybe sodorja. De majd megtanulja és rájön, csak nehogy késő legyen. Viszont a gyűlésen nem jelent meg két Tark és mostanában amúgy is nagyon elbújva léteztek. Alex… na Ő meg hozta a formáját. De elég volt az arcára, a szemébe nézni, hogy lássa az ember, hogy valami nem stimmel vele. Persze nem tudtam, hogy mi… nem foglalkozom mások magánéletével, de ezt az apróságot is csak az veszi észre, aki figyel vagy épp érdekeli. Érdekelt? Engem? Ugyan már… Lehet, hogy nem vagyok a társaságok középpontja és meg sem jelenek bennük, de ettől még egy társamról volt szó. Lépteim egy idő után elkanyarodtak, hogy megnézzem miért nem jelent meg Tabi meg Danny. Tudtam, hogy a lakóbuszban szokták mulatni az idejüket. De most csak az üres helye állt, keréknyomokkal. A helyén pedig Alex ült. Egy pillanatra megtorpantam, hisz nem kellett ész kitalálni, hogy a srácok elmentek. Ha csak elugranak, Alex nincs itt. A háta mögött voltam pár méterrel, de a testtartása árulkodó volt. Nem szóltam egy szót sem, csak folytattam az utam. Véletlen keveredtem ide? Igen, úgy tűnhet. De sosem a véletlenjeimről voltam híres, azok nincsenek. Alex mellé érve, nem pillantottam le rá, csak vele megegyező irányba tekintettem és kezem a vállára fektettem. Edzenem kell. Nekem. Darren nem normális. Ezt eddig is tudtam. Ahogy azt is, hogy mégis igaza van. Hosszú ujjaim megfeszültek a hím válla körül, ahogy határozottan és kicsit sem finomkodva rászorítottam. Nem fájdalmat akartam neki okozni, amolyan egyszerű, ösztönös gesztus volt. Biztatás. De csak egyszerűen letelepedtem mellé és felhúzott térdeimen támasztottam meg a kezem, de nem szóltam. Mégis mit mondjak? Azt, hogy; nem jönnek vissza? A másik tudta. Azt, hogy; minden jobb lesz idővel? Közhelyes klisé. Kérdezzem meg, hogy mihez kezd? Ha tudná, már csinálná, és nem csak itt ülne a semmiben. Gondolkoznia kell. Láttam, tapasztalatból tudtam is. Meséljem el neki, hogy én mit tettem? Az sem segítene és nem is szeretek beszélni a múltamról. Nem tudtam mit tenni, hisz ezt magának kell lejátszania. Amit én tehettem, az csak az volt, hogy itt vagyok mellette. Ha kell reggelig, ha kell napokig itt ülök. Sokra nem megy vele, a gondolatait a döntéseit nem viszi előrébb, nem hozza közelebb a válaszokat. De mindenképp jelzi, hogy nincs egyedül. Ha beszélni akar, itt vagyok, hallgatok. Ha elakarja terelni a gondolatait, nem kell messzire menni. De megjegyzem Alex nem olyannak tűnt, mint aki a szőnyeg alá sepri a problémát. Ha kiakarja tombolni magából… ööö… hát itt vagyok, de az nehezebb dió. Viszont csendben ülni, nézni és merengeni… arra tökéletes vagyok. Nem fogom felesleges kérdésekkel traktálni, olyanokkal, amikre evidens a válasz. Csak némán ültem és vártam, szavak, tettek nélkül igyekeztem támogatni. De hogy aztán mennyire „örül”, nekem a franc sem tudja. Kérhettem volna, hogy álljon fel. Kezem nyújthattam volna neki, hogy felsegítse. De nem ilyen könnyű. Nem fizikálisan, lelkileg kell felállnia arra meg egy kéz édes kevés.*
Semmire nem akarok gondolni, semmivel nem akarok foglalkozni, legszívesebben kiüríteném az agyam most, hogy csak az üresség maradjon, de nem megy. Az emlékek, az együtt töltött 140 év az ökörködések, balhék, viták, bunyók, veszekedések, őrültségek... ezeket nem tudom kitörölni. Nem is akarom. Valahol mélyen reménykedek, reménykedek abban, hogy mégis visszatérnek, csak időre volt szükségük, nem végleg hagytak itt, pláne nem így, mint egy kutyát, aki már nem kell nekik. Csak a homokot markolom, mintha az lenne maga a lakóbusz, vagy abba kapaszkodnék, holott az is kifolyik az ujjaim közül. Folyamatosan pörög az agyam, döntenem kell, hogy menjek, vagy maradjak. A falkát nem kérdezem meg erről, egyrészt kurvára nem érdekel, mit mondanak, másrészt úgy is a 98% azt felelné, húzzak. 1% leszarja, a maradék 1% viszont elég fontos ahhoz, hogy maradásra bírjon. A főnök. Milyen jó, itt állok egy kölyökkel, és tulajdonképpen az egész életem összeomlott, semmissé lett egy pillanat alatt. Porig rombolt, bár az alapom erős, azt nem tudta szétszedni, de akkor is hazavágta azt, amiért eddig éltem. Értük, velük. Hallom a lépteket, hogy valaki közeledik, de most az sem érdekel, ha fenyegető, egyszerűen nem érdekel, mégis érzem, nem ártani akar, másról van szó. Ahogy ráfog a vállamra és megszorítja... valahol érti, mi történt, és nem szólal meg, csak szavak nélkül támogat. Jól esik, hogy leül, nem hagy itt a fenébe, nem fordul sarkon és megy el, pedig nem ismer, mégis kiszúrta, valami nem oké, bár takartam, amennyire tudtam. Alig észrevehetően bólintok, értékelem, hogy idejött és maradt, nem kérdez hülyeségeket és nem akar szóra bírni. Csak ül mellettem és ugyanarra néz, amerre én. Igen, arra mentek el. Követhetném a nyomaikat, hogy legalább azt megtudjam, miért? Miért így? Tombolni akarok, ki kell adnom magamból a feszültséget, érzem, hogy ha nem teszem meg, abból baj lesz, nem fogok tudni tiszta fejjel gondolkodni, amikor kell. Hirtelen, tiszta erőből verek a földbe, hallom a csontjaim reccsenését, darabokra töröm a saját kezemet, és mégsem érdekel. A fájdalomra sem rezzen az arcom, mintha mi sem történt volna, úgy ülök tovább. Végül Ayeshára pillantok, és a tekintetemben csak egyetlen kérdés van. Miért?
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*Miért mentem volna el? Fordultam volna sarkon? Jahm, a többség ezt teszi ha látja, hogy az egyik társának baja van. Mások segíteni akarnak és már annyira görcsösen, hogy a lényeg felett elsiklanak és többet ártanak, mint használnak. Vagy pusztán megpróbálják elódázni, hazug de mégis igaznak hitt szavakkal tompítani, félresöpörni. De ezek csak ideig-óráig működő dolgok, amik addig tartanak míg jelen vannak, vagy még addig sem. Én nem akartam segíteni. Magának kell lejátszania. Pusztán tudja Alex, hogy bár szar... és akkor még finoman fogalmaztam, de nincs egyedül. Egy falka vagyunk. Legalábbis annak kéne lennünk, egyek és mégis egyediek. Egymásért de semmiképp sem egymás nélkül. Együtt vagyunk, akkor is ha szinte semmit nem tudunk a másikról. Akkor is, ha sosem beszéltünk korábban. Ha baj van... ott vagyunk. Én itt vagyok. A bólintását érzékelem, elkapom a szemem sarkából de nem foglalkozom vele. "Nincs mit" felelhetné az ostoba. De az ilyenekhez nem kellenek szavak. Nem küldött senki, próbálta volna meg. De ez oda vissza játék, ha egyszer én leszek így, nekem is lesz ki támogasson. Lehet, hogy nem Alex. De nálam ez alapvető dolog. Így csak tovább merülök el a csendben, a homok szemcséiben melyek elterülnek előttem, a messzeségben, merre a nyomok vezetnek. A mozdulatot észreveszem, de nem kapok a kezéért, hogy ezzel nem old meg semmit. Tudja a másik is. De olykor jó, ezt pedig én magam tudtam. Hallom, ahogy repednek a csontjai, ahogy bütykei kissé elcsúsznak. Meggyógyul. Ettől még baja nem lesz, de talán a fájdalom segíti egy kicsit. Ahogy az első után abbahagyja, fejem kissé oldalra fordítom, hogy oldalra biccentett fejjel kémleljem az arcát. Jobb lett neki vajon? Még ha nem is oldotta meg, a feszültségét levezette egy hajszálnyit? Kétlem. De ezt csak Ő tudhatja, én maximum a vonásaiból kaphatok választ ha hagyja. A kérdése értelmetlen. Számomra. De látom, ott van és Tőlem szeretne egy választ. Olyat, amit sem én, sem más nem adhat meg neki. S bármi is az oka, akármiért is tették... a válasz az, mely megnyugtat még akkor is ha fáj. De vagy mélyebbre ássa a gödröt, vagy csak hagy lógni tovább a szakadék felett. De semmiképp sem temeti be, hisz a válasszal még nem jönnek vissza. Pár pillanat után elfordítom tekintetem róla és ujjaim a homokba túrnak, egy marékkal kiemelve a többiből és míg beszélek, hagyom hogy lassan folyjanak ki az újaim között. Leljenek új helyet, a lágy fuvallat vigyen távolabb pár szemet.* - Az emberek és farkasok olykor nem gondolkoznak. Teszi azt, amit jónak látnak s csökötten hiszik, hogy ha a tetteikkel fájdalmat is okoznak, a hogyan-nal enyhíthetik. Őket nem ismerem, választ is csak ők tudnának adni. De jobb lenne ha tudnád? Változtatna valamin? Akármiért is tették, úgy vélték, hogy ez a helyes út. Te ismered őket. Így csak te tudhatod, hogy vajon nekik könnyebb távol tőled? Sovány vigasz és talán nem is igaz, de elmentek volna ha nem hiszik azt, hogy neked jobb itt mint velük? * Ezekre én nem tudtam választ adni. Tényleg nem ismertek őket. Őket még annyira sem mint másokat, azon kívül, hogy mindig nagy hanggal vannak. Dannytól meg a frász kerülgetett mindig is és nem épp az erejétől. De ettől még... Alex talán tudja a válaszokat, ha kicsit mélyebbre tekint vagy épp fel, a mélységből. Mondhatnám, hogy visszajönnek és csak feladatot kaptak... de ez nem volna igaz, ha mégis hát én nem tudok róla. Ujjaim közül kiperget a homok és ahogy tenyérrel felfelé fordítottam már nem volt benne, csak itt-ott ragadt meg egy-egy szem. Az élet ilyen, mint a homok. Sokáig együtt vannak, egyek... de jön valami és elsodor minket, kiragad a többiből. Hangom nem nyájas, vagy vigasztaló. Ugyan olyan érzelem mentes mint máskor, de ennek ellenére nem rideg sosem még ha a lányom a fejemhez is vágta, hogy úgy beszélek mintha minden szavam meglenne fagyva.* - Add ki. Ha kivételesen beszéddel, akkor csak beszélj. - Na ebben kételkedtem, de folytattam. - Meséld el milyenek voltak. Fájjon bármennyire. Milyen ökörségeket csináltatok. Nehéz... de egy kicsit könnyebbé teszi. Ha dühös vagy menjünk el vadászni... kedvedre dühönghetsz, játszhatsz és kegyetlenkedhetsz. Ha neked fáj, fájjon neki is. Nem sok, nem old meg semmit. De utána talán könnyebben jutsz dűlőre. * Nem kezdtem el magyarázni mélyebben. Ha akarta a másik így is felfogta, hogy mire utaltam. Nem gyengeség megmutatni, kiadni azt, ami bennünk van. Sokszor segít. Nekem segített. De nem vagyunk egyformák. Pusztán tapasztalatból beszéltem, mégis a sötétben tapogatózva.* - De ha egyiket sem szeretnéd... Én ráérek. Hosszú az éjszaka, a napok... legfeljebb hozatok sört, hogy azért ki ne száradjunk. * Fejeztem be egyszerűen. Most lehet, hogy nem szeretné, de kifog bukni belőle előbb vagy utóbb. Megvárom. Ezen ne múljék. Szavaim továbbra sem azért voltak, hogy elódázzam a dolgot. Pusztán még egy lehetőséget nyújtott a másiknak. Nekem volt otthon pár söröm a lakásban, meg talán egy üveg bor. De mivel nem tartottam esélyesnek azt, hogy itt hagyja a helyet, így hát idehozatom ha kell. *
A kezem sajog, és nem törődöm vele, inkább megismétlem a mozdulatot, törjön egészen, minden ami benne van. Egy szó nélkül, hangtalanul. Érdekel? Pont hogy nem. Így nem másban teszek kárt, hanem magamban, úgy is összeforr, úgy is regenerálódik hamar, akkor pedig olyan mindegy. Törött kézzel nyúlok újabb adag homokért, és Ayeshát figyelem. Mintha választ tudna adni bármire is, mintha meg tudná mondani, mit tettem, hogy így itt hagyjanak. Hiú remény, tudom, hogy nem tudja, tudom, hogy még annyit sem sejt, mint én. Ők azt hiszik, nekem jó itt, otthonom van, de közben... nekem ők voltak az otthon, a biztos alap, ami most már nincs. Fájó pont, azt hiszik felnőttem, megállok a saját lábamon is már, és ki fogom bírni, ha ők eltűnnek? Nem tudom, semmit sem tudok, csak azt, hogy érteni szeretném. Ayesha beszélni kezd, de csak a lényegre figyelek, az utolsó mondatára. Nemet intek a fejemmel, érzem, hogy nem, nem mentek volna nélkülem, ha látják, hogy mehetnékem van. Talán nem. Mi az amiben bízok? Az, hogy ismerem őket, és szó nélkül talán tényleg csak ideiglenesen mentek, és márpedig egyszer visszatérnek. Vagy ez hülye reménykedés, kapaszkodás a semmibe, ahogyan a homokba is kapaszkodtam az előbb, és elfújta a szél? Milyenek voltak? Jó kérdés. -Testvérek. Őrültek, és mindent. Jól van Alex, hosszú és kimerítő választ adtál, gratulálok magamnak, Ebből aztán Ayesha tudja, milyenek voltak, valóban, de az első és az utolsó szó... azokban minden benne van. Nem voltam én ilyen visszafogottnak látszó hím, mint most, illetve itt. Ismét nemet intek a fejemmel, igen, jó lenne tombolni, de azzal nem oldok meg semmit. Pillanatnyi csillapodás, fizikai, de nem az, amire nekem most szükségem van. Az utolsó ötletére egy halvány mosoly költözik a pofámra. Lehet, unalmasnak hat, de most jól esik csak ülni úgy, hogy nem vagyok egyedül, hanem valaki itt van mellettem, még ha nem is vagyok üdítő társaság.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*Najó... azért túlzásokba ne essünk. Még egyet üt és árt magának vele, elkapom a kezét és aztán legfeljebb nekem esik, hogy ne tartsam fel. De most komolyan, ha most törne ki a frász akkor mit kezdene használhatatlan kézzel? Semmit. Utána meg azon emésztené magát. De úgy néz ki, hogy abba hagyja, szóval csak nem replayezik. Aztán beszélni kezdek, bár magam is tudom, hogy segíteni nem tudok vele. De talán tehetek fel olyan kérdést, ami könnyebbé teszi neki még akkor is, ha a válaszról dunsztom nincs. De nem is az a lényeg, hogy valaki válaszokat adjon. Legalábbis bízom benne, hogy nem olyan a hím, aki másoktól várja a választ. Mert akkor ki kell, hogy ábrándítsam no meg nekem is ki kell ábrándulnom. Fiatal, de nem hülye. Eddig ezt vallottam, bár a kutya sem kérdezte, hogy mit gondolok. A válaszára figyeltem és egy alig látható mosoly jelent meg az ajkaimon. Tömör, rövid, de mindent elmond. Hasonlót mondtam volna én is, ha valaki megkérdezi, hogy mit jelentett nekem vagy épp milyen volt Fernand. Volt amit nem lehetett túl ragozni és nem is kellett. A lehetőségeknél a mosolyát látva elővettem a telefonom és egy üzenetet pötyögtem le és a pajzsom is megeresztettem, hogy észre vegyem az érkezőt, akinek nyomatékosan meghagytam, hogy nem jöhet közelebb. Az kéne még, hogy Alex-et betámadják vagy híre menjen aztán egyszerre érkezzenek az ostoba kérdésekkel. De már nem szóltam egy szót sem, csak meredtem a kocsi vonalán és az agyam sem pörgött. Gondolkoznék azon, hogy miért mentek el... de nem rám tartozik. Engem meg jelenleg csak az érdekelt, hogy Alex ne legyen egyedül. Ne érezze azt, amit én éreztem... hogy nem maradt semmije, hogy ami van az kevés. Mondhatnám neki a kölykét akinek egyébként elfelejtettem a nevét, de mit érek vele? Semmit... Nem kellett sokat várni, hogy megérezzem az energiákat, melyek a távolból közeledtek és felállva, le sem seperve magam néztem le a srácra.* - Ha elszaladsz... te leszel a vacsorám, rég szopogattam már csontot. * Hát most na... mind a ketten tudtuk, hogy Alex kicsi is, vékony is szóval maximum nasinak jó. De ahhoz el kéne kapni... ami nem egy egyszerű dolog. De már megis fordultam és kisétáltam egy pár száz métert, ahonnan még Alexet nem láthatta a lány. Elvettem tőle a szatyrot, bájosan és hálásan - mert hát ilyet is tudok - megköszöntem a segítségét és vissza sétáltam, közben meg a helyére raktam a pajzsom is. Ha Alex még ott volt, vissza ültem mellé és a szatyrot elénk tettem. Még csak véletlen sem közénk. Elővettem belőle egy-egy sört - volt még benne négy, meg egy üveg bor - és felbontva nyújtottam oda neki. Mosolygott a maradásra, szóval maradni akar. Szomjasak meg nem lehetünk, szóval... ennyitől úgy sem rúg be. Szóval nem leitatni akartam.* - Egészségedre... * Ennyit fűztem mellé ha elvette és beleittam a sajátomba. Öreg vagyok, de nem ragadtam meg a régi szokásoknál, még ha a nézeteim nem is sokat változtak, aztán a fene sem tudja. Nah ha nem volt itt... azt kétlem, de hát nem vagyok jósnő majd kiderül, hogy hova tűnt ebben a pár percben.*
A kéztörés nem kellemes, pláne ha tovább roncsolom, és megteszem, érzem ahogy a csontok tovább törnek, szilánkok csúsznak el, hallom a reccsenéseket, de ez most kellett. Levezettem azt a feszültséget, ami bennem van. Ayesha megfogja a kezemet, és hagyom, nem akarom tönkre tenni magamat, csak... csak tehetetlenséget érzek. Mégis fel kell állnom, hiába hagytak itt, hiába mentek el, nem omolhatok össze. Valahol mélyen érzem, hogy Danny vissza fog jönni értem. Miért? Nem tudom megmondani, de érzem, most mégis egy világ omlott össze bennem, amit újra fel kell építenem. Ücsörögni azt tudok, azzal sosem volt bajom, de a sörre mégis elmosolyodok, mert lehet, ez a nőstény szinte nem is ismer, ennek ellenére nem hagy itt, nem áll fel és húz el, hanem velem marad, pedig nem fárasztottam a dumámmal, az biztos. Érzékelem, hogy üzenetet ír, ami azért nagy teljesítmény, főleg ha azt veszem, még mindig arrafelé bámulok, amerre a busz hajtott el. Magamban pörgetek le mindent, mim maradt, mit vesztettem, és nem könnyű, mert lehet pontokban megegyezne, na de %-ban, már nem éppen. Ayesha viszont feláll, tudom miért, bár a pajzsom nincs fent, én is érzem, hogy valaki közeledik, de a nőstény beszólására elvigyorodok. Őszintén és szélesen. -Oké. Én itt leszek, nem szándékozom visszamenni, de hogy a csontjaimat szopogassa, hát na. Nem tehetek róla, hogy nem kaptam nagydarab hímre hajazó géneket, ez van. Megpróbáltam én nagyobbnak látszani, de nem sikerült, ezzel kell beérnem, amim van, de nem bánom. Viszont egy zacskóval tér vissza, és erre már odapillantok. Nem tűntem el, pedig jó muri lett volna, ha most elásom magam valamerre, hogy vagy megtalál, vagy nem. -Köszi, viszont. Egy fokkal jobb kedvem van, elveszem a sört, és egy igen hamar lehajtom. Jól esik most, pedig nem bírom az alkoholt, azt az istennek sem sikerült megszoknom a 200 év alatt sem, pedig rajta voltam az ügyön, ha nem is durván. -Tudod, ez gáz. Más elveszít mindenkit maga körül, és nem azért, mert elmennek, és tessék. Én meg ezen is kiakadok, bár... nem tudom, melyik a jobb. Ha úgy mennek el, hogy élnek, vagy úgy, hogy nem. Ezt most minek mondom, és miért ilyen hosszan? Nem tudom, úgy jött, és azt sem tudom eldönteni, melyik verziót tudnám könnyebben viselni. Passz.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*A vigyora némiképp megnyugtató, hisz jelzi, hogy nincs veszve minden. Azaz nem hagyta el teljesen magát, szívesen mosolyognék vissza rá de csak a szám szeglete rándul meg halványan. Nem azért mert nem akarom vagy elfojtom, hanem tőlem ennyire telt. Nem fogok egy hazudd mosolyt csalni az ajkaimra, még úgy sem, hogy nem volna észrevehető. Egy társammal szemben nem. A sört átnyújtva neki kortyolok a sajátomba, amint tekintetem ismét a távolba mered nem az utat nézik hanem csak úgy... a messzeségbe. Alex azonban bármely alkoholistát meghazudtoló mód húzza le a sajátját. Nem lepődöm meg, csak a szatyor felé intek, hogy szolgálja ki magát... felőlem a bort is lehúzhatja így, engem aztán nem zavar. De a mozdulathoz nem fűzök kommentárt, úgy is érti, ha akarja. A szavain azonban elmélázok egy kicsit, de megingatom a fejem.* - Felfogás kérdése. Ha élnek... fáj, mardos és rohannál utánuk, reménykedsz, hogy visszatérnek hozzád. Idővel lehiggad az ember és a remény átfordul abba, hogy reméled, hogy boldogok, bárhol is legyenek. - ittam egy újabb kortyot, így legalább van mire fogni a pillanatnyi hallgatásom és azt a keserű ízt a számban aminek semmi köze nem volt ahhoz, hogy mit iszom. - Ha meghalnak... fáj, mardos és magad hibáztatod még akkor is, ha nem tehetsz róla, akkor jön az, hogy miért nem voltál ott és a sok "HA" és "mi lett volna HA" mondjuk ott vagy, bosszúra szomjazol még akkor is ha nem engedsz neki teret. Minden érző ember, aki szeret erre szomjazik csak van aki elnyomja és tudja kezelni és van aki nem, ezzel pedig a vesztébe rohan. Idővel lehiggad az ember, de nincs remény utána. Üres marad és csak az emlékek azok melyek táplálnak éveken, évtizedeken keresztül. Jobb reménykedni, nem tudni, hogy merre jár... mint biztosra kijárni egy sírhoz, tudva; hogy ott fekszik az, aki élhetett volna még. Persze vannak önző emberek, akik úgy vélik, hogy inkább volna holtan mintsem nélküle bárhol máshol... ezt mindenki maga dönti el. * Újabb két nyeletett ittam, de míg beszéltem nem néztem Alexre. Mégis mit nézzek rajta? Nem különösebben érdekelt, hogy mire tapintok a szavaimmal s bár kérdés nem hangzott el, de attól még ez a véleményem. Bennem azonban néma, halk sóvárgás éledezett. Bármit megadtam volna, hogy csak elhagyjanak azok akiket szerettem. Vágytam rájuk még mindig. Azonban a másik ezt nem érezhette, ahogy senki más sem. Hisz visszafelé visszahúztam a pajzsom, egyedül a vérvonalam nem használtam, hogy ne csak egy szellem legyek itt mellette, hanem tényleg érezze a jelenlétem.* - De inkább akadj ki, mintsem úgy élj tovább mintha mi sem történt volna... legalább nem lesz benned egy futó virág, ami csak tüskéket hajt és elmérgesít. * Vontam meg a vállaimat könnyedén. Mintha ez ilyen egyszerű volna.*
Hallgatom Ayesha szavait, értem amit mond, értem mit gondol, és valahol osztom is a véleményét, de csak valahol. Mert van igazsága, mégis azt érzem, hogy nem fog átfordulni semmi semmibe. Richard más volt. Róla tudtam, elment, és azt is rögtön, soha többé nem látom, ha rajta múlik, de ez egészen más. A sörös dobozt laza mozdulattal nyomom össze, és lám, még arra is figyelek, hogy azt a zacskóba tegyem vissza, ne máshová hajítsam. Greenpeace aktivista lettem, azt hiszem. -A fene tudja. Ők elmentek, de tudom, hogy nem örökre, mégis szar. Egy második sört is a magamévá teszek, viszont nem fogom matt részegre inni magam, mert ahhoz képest, hogy nekem a kevés is megárt, az utóbbi időben sikerült mindig beállnom mint egy gerely. Nem kéne, most nagyon nem kéne. A halál kérdése... erre felkapom a fejemet. -Nem, nincsen ha. Holtan látni őket... inkább élve, nem vagyok önző, csak az fáj, hogy semmit nem mondtak. Ez az egy, semmi más. Legalább tudnám az okát, legalább egy üzenetet hagytak volna, valamit, hogy tudjam az okot, de nem, ez nincs meg. Belekortyolok a sörbe, érzem, hogy Ayesha nem csak a szokásos közhelyekkel traktál, tapasztalatból beszél. -Kiakadtam, nem szoktam, de most sikerült. Senki nem látott még idegesnek, senki nem látott még összeroppanni, és most nem állok messze attól, hogy az utóbbi megtörténjen. Ami visszatart az az, amit tanultam, amit magam is vallok, mert hiába kapom épen a szart a nyakamba, nem süllyedhetek a mocsárba, akkor az egész eddigi életem a nullával egyenlő. Eddig úgy véltem, nem vagyok gyenge, de az érzéseimet nem tudom elrejteni, és ha ez valaki szemében egyenlő a gyengeséggel, akkor sajnálom, de nem is érdekel, mit gondol.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
- Elmentek. S ezen nem változtat semmi. Te sem és más sem. Szar, de... el kell engedned. Senki nem teheti meg helyetted. * Erre már nem tudok többet mondani, így csak meghúzom a söröm ismét. Amit tudtam azt elmondtam. Üres szavakkal meg nem fogok dobálózni és önmagam ismételni sem. Szóval akkor inkább csendben maradok, míg kell vagy épp nem reagál valami mást is.* - Van úgy, hogy nem tudnak szólni, nem tehetik. De ez mentegetésnek hangzik igaz? Tudom. Én egyszer egy ilyenért elküldtem az illetőt a fenébe, mert lusta voltam végig gondolni és pláne mögé látni, megérteni mert hagytam, hogy a fájdalom, a hiány bekebelezzen. * Ezzel azt is elárultam, hogy bizony nem annak szántam. Bár magamról még mindig nem mondtam többet, mint amennyit jónak látnak. Szóval szinte semmit. Az utolsó kortyokat lehúzva a boros üvegért nyúltam és kicsit megnéztem magamnak, majd a férfi felé fordultam pár perc némaság után. * - Felbontod valahogy itt vagy feljössz hozzám és megoldjuk ott? Szeretném ha ma éjjel mellettem maradnál... ígérem nem rontalak meg. - emeltem esküre a kezeim, amik hülyén mutattak a boros üveggel a mellkasom előtt. - Csak egy kicsit... *Kacsintottam végül a másikra. Nem tudom, hogy tudta-e, hogy hol lakom de ha nagyon erre akar nézegetni akkor tud, a nappalim ablakra erre néz. Mázli, hogy a hálószobámé nem. Na akkor már a duhajos éjszakákon igencsak kellemetlenkedtem volna feléjük. De nem álltam fel, hogy akkor menjünk. Mert ha maradni akar, akkor maradok vele. Viszont az alvásnál egy leheletnyi féltést sem hallhatott. Nem tudhatta eldönteni, hogy valóban magam miatt szeretném, hogy mellettem legyen vagy saját maga miatt, hogy ne legyen egyedül. Talán kicsit mindkettő. De nálam sosem tudni.*
-Az elfogadás ténye nem mindig elég, az elengedés más kérdés. De hogyan engeded el, ha él? Ebben nincs gyakorlatom, Richard nem zavart, akkor sem, ha ő a Teremtőm, menekülnie kellett, és ő azt tette. Az nem viselt meg ennyire, mint ez, de lehet, csak azért, mert hosszabb időt töltöttünk egymás társaságában, és együtt vágtunk át az államokon, együtt balhéztunk, és álltunk ki egymásért, akármi történt is. -Ez igaz. Amit mond, igen, önsajnálat és önzőség, semmi egyéb. A saját egónk előretolása, a saját érdekeink felnagyítása, nem egyéb. Nem tudhatom tényleg, hogy miért nem jelentkeznek, miért nem értesítettek, de ha akkora gebasz lett volna, csak érzek valamit, vagy nem? Tabi mondjuk képes a hirtelen elborulásra, eddig ebbe bele sem gondoltam. A borra pillantok, hát ha én azt most itt kinyitom... nem sok marad belőle. -Jobb ha nálad, itt csak széttöröm. Hú. A nyakát letöröm, az addig oké, de szilánkos lesz a pia, és éles az öveg széle. Jobb, ha nem itt próbálom meg, hanem akkor már Ayeshánál. Nem fog megrontani, elvigyorodok, végre elvigyorodok. Vele tartok, ha lehet, nem akarok most egyedül maradni, társaságra vágyom, én. Én, aki marha jól elvan a magányában, és az sem zavarja, ha mellette elhordják a farkaslakot, én most nem akarok magamra maradni. Vigyorogva bólintok, szép eskü volt ez borral megpecsételve, szó se róla. Kicsit ront meg, nem érdekel, ha nagyon, az sem. A lényeg, hogy nem vagyok egyedül. Felállok, és a kezemet nyújtom a nőstény felé, hogy felsegítsem. Az energiákat majd pótolom, az nem érdekes, és még az üres dobozokat is begyűjtöm, mint valami green peace aktivista, nehogy már szemetet hagyjunk magunk után.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*Persze a szavaim nem maradtak kérdés nélkül. S ezt nem is bántam, azonban most először csak pislogtam rá. Bár íriszeim érdektelenek voltak, mégis ha figyelt, az, hogy nem válaszoltam egyből, az jelezte, hogy a választ nem tudom és erre a kérdésre meg végképp nem számítottam.* - Na ezt nem tudom... nincs rá módszer, gyógyszer egyszerűen csak... megtörténik. De tegyél fel két könnyebb kérdést és a harmadik válaszom ajándékba kapod. Sajnálom... * Vontam meg a vállaim. Nem vagyok tudós, a lélekhez meg még semmilyen szaki nem igazán ért teljesen. Így ezt a kérdést magának kell megfejtenie, de az idő az majd megoldja neki. Csakhogy azt tudtam, hogy nem olyan egyszerű ám az időre hagyni az ilyeneket. Az, hogy nem álltam fel beszédes volt, hogy nem számítottam beleegyező válaszra, ám az ajánlatom nem is a levegőbe szólt így bizony szélesen elvigyorodtam mikor belement. A felém nyújtott kézbe, csak belecsúsztattam hosszú ujjaim és megkapaszkodva benne álltam fel. Azért annyira csak állt a lábán, hogy ne dőljön rám kapásból. Furcsa lenne két sör után. Míg begyűjtötte a szemetet leporoltam magam és rápillantva indultam meg a lak felé.* - Ne hú-gas, nem vagy bagoly. Mellesleg, kommentárt sem kérek majd. Te vagy az első aki a lakásomra jön... érezze magát megtisztelve Királyom. * Hajoltam meg színpadiasan, persze csak az után, hogy két lépéssel beelőztem és szembe kerültem vele. A farkaslak felé, ha csak nem replikázott valamit, akkor csendben haladtam, ahogy bent sem csaptam zajt... legszívesebben elbújtam volna, vissza a vérvonalam mögé is, nem csak a pajzsom mögé. Nem tudom miért... de azt legalább igen, hogy most mért nem. Azért, mert Alextől továbbra sem akartam elvonni/megvonni magam. Pontosabban a jelenlétem érzését. Az emeletre lépkedve felvezettem a Tetőtérre, ahol a harmadik ajtó előtt megálltam. * - Remélem nem fáradtál el... kénytelen voltam felcuccolni ide, mikor visszatérésemkor láttam, hogy az elsőt nagyon belakták. Valahogy... senkinek nem akartam az agyára menni. * Igazából csak beszélek, hogy járjon a szám. Nem hiszem, hogy túlságosan izgatta a másikat, hogy miért a tetőteret választottam, pláne úgy, hogy alig veszik észre, hogy itt vagyok. Nem is számít... a lényeg, hogy ne legyek csendben. Jézusom, agyamra ment Ryan folytonos beszélhetnékje és hogy sosem tudom megállni, hogy ne reagáljak neki valamit.* - Érezd magad otthon... * Tártam ki az ajtót előtte, természetesen előre engedve. Oké, hogy az én házam, az én váram. De sok mindent nem találhat benne.* //Nem tudom, hogy akarsz-e topikot váltani. De ha igen, akkor elkészült Ayesha szobája.//
-Olyan nincs. Talán... ha látom eltemetve magam előtt, ha magam zárom le a szemfedőt... akkor... akkor lehet, hogy sikerül. Agyalok, mert tudom, hogy nem létezik az, hogy megtörténik egyszer csak úgy magától, azzal besöpröm a szőnyeg alá a dolgokat, és úgymond elfelejtem, de ha egyszer költözök, akkor ott marad a szemét. Hirtelen felkapom a fejemet és Ayeshára meredek. A marha nagy takarításomkor a szőnyeget nem toltam arrébb, mikor kiporszívóztam. Na jó, mást se, a foltot is csak eltakartam a fotellel, de ha Launak nem tetszik, majd átvariálja. Csak ne szívecskékkel. -Az nincs. Felsegítem a földről, két sört ittam, ez nem vészes, még sima liba, eltalálok bárhová, de többet nem ihatok, mert az hülyén nézne ki, ha Ayesha a karjaiban vinne fel, mint valami menyasszonyt. Na ne már. -Még lehetek. Húúú. A második hú-zásom már annak szól, hogy elsőként láthatom a lakását, de amint kimondom, röhögni kezdek. Ne hú-zzak, már nem, túl vagyok rajta. Elindulok utána, az utat tudom, egy darabig, aztán jön a kérdőjel, de Ayesha töretlenül halad előre, felfelé, én pedig megint a Rocky-ban érzem magam, bár most nem rohanok. Azért amikor felérünk, ujjongok egy sort, mint aki most nyerte meg az olimpiát, és vigyorogva kezdek el zihálni. -De... deeeeee, annyi energiát vesztettem, de annyit, hoooogy... nem. Kit érdekel a tetőtér? Itt legalább nyugi van, nem átjáróház, mint lent az elsőn, mert Darrenék mindig alkotnak valamit. Akkor sem fogok elköltözni, mert egyet tudok, bármi van, félholtan, részegen egy lakást biztosan megtalálok, mégpedig a főnökét. Előre engednek, ezen meg is lepődök, mert ő a nőstény, de ha most attól fél, hogy valaki valamit felénk dob, akkor állom a sarat, és marha nagy habtestemmel megpróbálom kitakarni Ayeshát, ne őt találják el. Már csak egy tábla hiányzik a nyakamból, hogy "Ide lőjetek!".
Kezdőlap
