Nos nagy tervek jutottak az eszembe. A fiúknak nemfog tetszeni, de nincs az az isten, hogy engem meg akadályozzanak a dologban. Ahogy ellenben azt sem tudom elképzelni, hogy egy ilyen jó kis kalandba nélkülük vágjak bele. Hiszen olyan régóta vagyunk mi bűntársak a csínyek elkövetésében. Ezért telefonáltam Alexnak, hogy igazán meglátogathatna egy kis murihoz. Persze nem fogja megenni azt, hogy csak le akarok vele gurítani pár doboz sört és a fejem az ölébe hajtva nosztalgiázni. Tuti át fog rajtam látni. Már csak az a kérdés mennyire lesz türelmes hangulatban. Ha éppen nem bosszantja semmi akkor szerintem sokáig fog várni mire rá kérdez, hogy mit is tervezek igazából. Csalinak kiteszek egy szép egyenruhát az ágyamra. Persze precízen katonásan össze hajtogatva. Előkapom a mobilom, és gyorsan írok egy SMS-t neki. - Nálam ivászat most! A chipset te hozod! Ha nem érsz ide időben a filmet is én választom. - Írom az SMS-be majd egy gombnyomással elküldöm neki. Persze a filmet általában én választom. Hiszen Alex ritkán szól bele a vitáimba Leonnal. És Leont meg addig idegesítem a hisztimmel, míg beadja a derekát és azt nézzük amit én akarok. Elteszem a telefonom és neki látok készülődni a vendég fogadásnak. A hűtőm kicsinyke szabadtér kapacitását sörrel szüntetem meg, és tálakat veszek elő a chipseknek. Amiket remélhetőleg Alex nem hagy otthon. Majd kanalakat, is előkészítek. Ismerve magam tuti elő fognak kerülni vagy a nutellás üvegek, vagy a fagyis üvegek. És ha már előkerültek a srácok sem szokták visszafogni magukat. Még pár sör alátét elhelyezése és kész is vagyok tűkön ülve várom, hogy valami történjen. Persze történni az biztos fog. Elvégre ha Alex nem ér rá akkor bemegyek a városba, és addig iszom míg a sitten nem ébredek. Persze Leont ismerve nem lenne valószínűtlen a dolog ha a szomszéd cellában lenne az ébredésemkor.
Esti elfoglaltságom, hogy a farkaslak előtt figyelek két nyomorult éti csigát, amint éppen egymásra kattannak, vagy mit csinálnak, mert az elmúlt két órában éppen hogy megközelítették egymást. Már épp a nászi fészküket készítem elő, már ha nem bezabálják vagy feldúlják hajnalra -addigra saccolom, hogy elérik egymást úgy is-, amikor jelez a telefonom. Kurva jó, kellett zsebre vágnom és rezgőre állítanom, most a tökömet vibrálja. Az aki ilyenkor kereshet, csak két személy lehet, Danny vagy Tabitha, így kivételesen előhalászom a készüléket... na jó, azért szedem elő, mert idegesít a rezgése. A kijelzőre pillantok, a csigák nem fognak faképnél hagyni, attól sokkal rendesebbek, és elolvasom az üzenetet. Hogy mi? A filmet nélkülem választja ki? Baszki, azt már nem, akkor valami csöpögős lószart fogunk látni, ezt meg kell előznöm. Felállok, a csigáknak annyi, majd legközelebb elkapom őket, de irány a chips készletem. Pár zacskóval összeszedek, kelleni fog a tivornyához, aztán egyenesen Tabitha buszához megyek. Imádom ezt a buszt, legalább ha költözni kell, akkor nem kell arra várni, hogy az utolsó piperecuccát is összebányássza, ő már bent lesz. Szórakozottan lépek az ajtóhoz, és mindenféle finomkodás és udvariasság nélkül dörömbölök be az ajtón. -Enyém a filmválasztás joga. Köszöntem, hát nem nyilvánvaló? És még azt is megvárom, hogy ajtót nyissanak nekem, nem szakítok fel semmit, nem török be semmit. Megjavultam, rohadjak meg, már velük szemben is... aha, hát hogyne. Csupán tele van a kezem chipsekkel, és féltem őket. Nem morzsát akarok zabálni, hanem szép, ropogós, méretes chipseket. Persze ha most pofán vágnak az ajtóval, akkor azzal tompítok, de remélem, tesóéknak van annyi eszük, ne tegyék. Akkor zacskóstól etetem meg velük amit hoztam, az tuti. Kurvára érdekel, mit találtak még ki, mert minden egyes összeröffenés úgy kezdődik, hogy Alex, hozz chipset., majd úgy folytatódik, hogy kiürítjük a hűtőt, és valamelyik cellából bányászom össze az enyéimet, sűrűn megígérve, mi aztán olyan kurva jól fogunk viselkedni, hogy csak na. Az óvadékot inkább hagyjuk, lassan a gatyám is rámegy.
Imádom Alexet. A maga módján olyan kiszámítható. De talán a sok együtt töltött időnek köszönhető a dolog. Tudtam, hogy a fenyegetésem a film választással kapcsolatban be fog válni. Pedig nem is nézetek a fiúkkal olyan sok romantikus filmet. Olyat pedig még ritkábban, ami előhozza belőlem a romantikára vágyó nőt és elpityeredem tőle. De az a kevés is sok nekik, szóval mindig megy a veszekedés, hogy ne nézzünk olyan filmet. Nem mintha annyira szeretném én azokat, csak olyan jó velük vitázni ilyen kis semmiségek miatt. Viszont ez működik fordítva is ha ők akarnak kitolni velem akkor családi filmet választanak, bármennyire is unják ők is. Hiszen a családi filmek azok amikben undorítóan sok a gyerek. A fiúk tudják mennyire ki tudok akadni a gyerekeken. De a fiúkat nem kikészíteni akarom, hanem be rángatni őket egy jó kis balhéba. Azt hiszem erre pedig inkább egy horror filmmel kell alapozni, vagy egy jó kis ivós fősulis partis cici villantós vígjátékkal. Szóval, mint elkezdtem Alex kiszámítható, mert mire elkészültem a parti előkészítésével éppen csak ledobtam a popóm a kanapéra, mikor meghallom őt zörögni és bekiabálni.. - Álmodj csak hercegem! - Kiáltok ki neki és felpattanva az ajtóhoz libegek. Lassan kinyitom az ajtót, és mint a melóban igyekszem kitakarni a bejáratott a vékonyka kis női vállaimmal. Végig mérem Alexet, és elégedetten nyugtázom, hogy minden oké a sráccal. Nincs az a hajszál vékony merevség a hátában ami akkor jellemzi mikor valami gyötri. Szerintem más ezt észre sem venné rajta, de mi már a másik tartásából is tudunk olvasni. Lassan fenyegetően előre nyúlok és elveszem tőle a chipses zacskókat miközben összehúzott szemekkel a lábát kezdem fixirozni. - Ügye nem gondoltad komolyan, hogy azzal a vacakkal a lábadon jössz be a birodalmamba? - Kérdem tőle egy kicsit fúriáskodva. Nagyon jól tudja, hogy mióta saját lakóbuszom van azóta kínosan ügyelek annak a tisztaságára. Na persze nem idegesítően kínosan, de a cipő nyomokat nehéz kiszedni a puha szőnyegből. Ezért nálam mezítláb a módi. Majd meg sem várom, hogy elkezdje levenni a lábbelijét hátat fordítok neki az elorzott chipsekkel, és ki bontva őket elkezdem a chipset a tálakba önteni. - Választhatsz! Alien maraton, a predátor filmek nélkül, vagy pedig Leon kedvenc fősulis piálós filmjei? - Mondom és jó házi asszonyként fel szisszentek egy hideg sört és már nyomom is a belépő Alex kezébe. Nem menekülsz! Ma te is inni fogsz velem. Fut át a fejemen a gondolat.
Nem akarok romantikázni, ismerem Tabithát, és ha már így ír, akkor tudom, hogy ha nem érkezem pár percen belül, akkor csöpögni fog a tévéje, rongy meg nincs nálam, és a szekrényeit sem akarom kiüríteni, persze, hogy inkább ordítva jelzem, ki keresi a ma esti filmet. Hát én apukám, én, mert nehogy már, hogy nem én. A válaszából ítélve máris tudom, telitalálat volt a beszólásom, háhá, lesz itt még vita. De mi az igazi célja? Na majd elmondja a nőstény, ha eljutunk odáig. -Úgy nyisd ki az ajtót, ha hazavágod a chipseket, akkor beszórom a morzsákat a hűtődbe... is. Szerencséje, tudja, hogy mi a pálya, nem bassza rám az ajtót, óvatosan nyitja. Meg kéne lepődnöm, hogy jééé, ilyet is tud, de ismerem, naná, hogy tud. A chips mindenek felett. Hagyom, hogy elvegye, sőt, örülök neki, mert így nem zsibbad tovább egyik kacsóm sem. Na de az, hogy a lábamat fixírozza, most mi van? Fürödtem, és tudom, hogy le kell vennem, nem kell máris a torkomnak esni, hékás. -Na figyu, te hárpia, hogy én mit gondolok, az egy dolog, de zárd el a házisárkányos tűzeregető csapodat, mert leégeted a buszodat. Imádom a morgásait, ha nem tenné, esküszöm unatkoznánk Danny-vel. Lerúgom a cipőmet, majd megtalálom visszafelé, aztán ha már nála a chips, akkor felemelem, és vele együtt lépek be a buszba. Baszki, milyen rendes vagyok, ott még le is teszem, menjen csak a dolgára, borítson csak nassolnivalót, de lehetőleg ne mellé. -Az Alien unalmas, maradnak a fősulis piálós filmek. Megvan neked az Anatómia? Na az is horror. Vagy nem? De előtte áruld el, mit tervezel, mert hogy nem egy nagy ölelésre, az biztos. És ha már ideértem, akkor simán kényelembe helyezem magam, na de hol van Dan? Már megint hova tűnt? Mindegy, addig is várom a választ, mert hülye nem vagyok, tudom, hogy Tabi tervez valami balhét, csak nem mert úgy indítani, mert tudta, akkor nem jövök el. Na jó, ez így ebben a formában kurvára nem igaz, mert most is tudom, aztán mégis itt vagyok, és hagytam magányosan a csigáimat a lak előtt. Tehát elő a farbával, mit fogunk ma csinálni?
- A házi sárkány jól van ott ahol van, és nem fogom elzárni. Ne is tiltakozz! Még el sem kezdtelek szekálni. Csak diszkréten szóltam a cipődért. - Öltök rá nyelvet. Mikor felkap csak a szemem forgatom. Még szerencse, hogy nem hagy túl sokáig a levegőben lógva. - Nem, nincs sok darabolós filmem tudod jól csak a klasszikusok. - Mondom neki, és a kávézó asztalra teszem a chipset és a söröket. A sör alá persze alátétet is teszem. Nem hagyhat nyomot az asztalon a hideg sör. Majd a Blue-Ray lejátszó elé állok harcias terpeszben csípőre teszem a kezem, és rá vigyorgok. - Alex drága. Mit szólnál, ha megnéznék újra a Casablancát? - Kérdezem tőle. Nekem az egyik kedvencem az öreg fekete fehér film. De mivel pityergősen romantikus a fiúk nem szeretik, azt teszem be. Bár tegyük hozzá, hogy azért csak velük tévézem, mert ők ők. Szóval ő előttük el merek kicsit pityeredni. Így ők sem lepődnek meg ha valamelyik háborús filmen is elindulnak a könnyeim. Jó példa erre a Ryan közlegény megmentése. Az elején a temetős jelenetnél mindig el erednek a könnyeim, és lopva törölgetem a szemeim. A srácok meg úgy tesznek mintha nem látnák ezt. De nem lehet nem sírni a tisztesség és bátorság és önfeláldozás ilyen szépen bemutatott témáján. Szóval Casablanca. Tudom, hogy Alex tiltakozni fog, de direkt ezért kérdeztem ezt a filmet, mert azt akarom, hogy tiltakozzon. Egy kis csípős vita. Egymás szüleinek emlegetése. Majd végül film választás. - De a horror témánál maradva. Akarunk röhögni? Mert újra előszedhetjük a vérfarkas film gyűjteményt. Vagy azt meghagyjuk a karácsonyi film maratonra? - Kérdezgetem, és hátat fordítva neki ki nyitom a film szekrényt és lapozgatni kezdek a film lemezek közt. - Péntek tizenhárom? Rémálom az elm utcában? Halloween? Sikoly? - Kérdezgetem a meglévő horror filmeket lapozgatva. Majd rá lelek egy régi gyöngyszemre amit rég láttam. Felkapom, és nagy lendülettel Alex mellé ugrok. - Nézzük ezt! Nézzük ezt! Nézzük ezt! - Kántálom könyörgő követelőző hangon, még a szempilláimat is rezegtetem hozzá. Majd a kezébe nyomom a „The Thing” című horrort. Ez a film olyan borzongató. De talán azért érzem annak mert a szörny a film elején a kutyából bújik elő.
-Aha, mélyen elzárva 8 ketrecben. Igazad van, olyan kedves vagy, hogy már csak egy láncfűrész hiányzik a kezedből, de ne felejtsd el bekapcsolni, mert hiteltelen leszel. Imádom ezt a tyúkot, bár néha nem úgy néz ki, pedig de. Ja, hogy beszélek? Előttük igen, szoktam, főleg ha zártkörű buli van, de ezen kívül, csak ha kurvára muszáj, mint például Darren kölykénél, akinél megtettem. Baszki, nála többet lebegtette a szél a számat, mint az elmúlt évtizedekben összesen, és minek? A szarnak... hogy annak adjak egy pofont, tehát leszarom, nem érdekel, maximum ha szólnak, hogy megmurdelt, akkor bólintok. Tabitha pedig mentegetőzni kezd, hogy a régi filmjei vannak csak... felháborító. Ezért jöttem ide? Én is csípőre vágom a kezem, hátha attól keményebbnek látszom. -Elég baj az, haladj a korral tündérbogaram, még a végén múzeumi látványosságként fogunk mutogatni, hogy őskori filmeket nézel. Na ja, nem az őskorban élünk, rongyosra néztünk mindent már, előre mondjuk a szöveget, ez meg egy idő után nem buli. Mindenféle hangon kipróbáltuk már, ideje lenne váltani kicsit, csak egy kicsit. Tényleg, van olyan horrorfilm, amitől megijedek? Aha, álmaimban, kár, hogy nem emlékszem rájuk. -A Casablancát? Akkor te egyedül nézel filmet, viszont én viszem a chipset. Dönthetsz, és nem engem. Nem elég, hogy elrángat a csigáimtól, de hogy csöpögős nyálfilmet nézzek vele... nincs vödröm, hogy abban gyűjtsem, hogy utána visszatöltsem bele, ki ne száradjon. Sört meg nem pazarlok ilyesmire, kap citromot, termeljen csak. Várok, mert kibaszott türelmes vagyok, és akkor az utóbbi idők első valamirevaló mondata hagyja el kicsinyke lepénylesőjét... hihetetlen. A szekrény nyitását nyikorgó hanggal kísérem, csak hogy meg legyen a fílingem. -Na, na, az első értelmes megnyilvánulásod és ötleted mára édesem, tehát akkor vígjáték, vérfarkasok. Ez tőlem hatalmas dicséret, azaz egy kurva bók, mert inkább szívom a vérét, mintsem egyszer is azt mondjam, ügyes kislány. Még mit nem, elbízza magát, aztán nem csak házisárkány lesz, hanem fúria is. Az meg hülyén néz ki, kurva mutáns, és a végén tényleg meg kell erőltetnem magam, azaz csapnom... lefelé... Tabithát, hogy utána Dan utána engem üssön. Kicsi a rakááás. -Á-á. Mindegyik gáz, ha altatót akarsz, akkor szervezz pizsama partit, és ígérem, felveszek valami rajzfilmfigurás boxert hozzá. Áll az alku? Azaz felkészülök a bunyóra, kő, papír, olló formájában, mert ebből az lesz. Szeretem az ilyesmit, amikor mindenki azt hiszi, verekedés tör ki, sima mezei játékkal lemeccseljük a dolog. Ha nem, akkor meg Danny szokott szétszedni minket. -Engem? Engem ugyan ne, láttál már eleget, de majd hagyok itt képet magamról, ne unatkozz. Jaaaaa, hogy azt? Hm... mint egy 8 éves kisgyerek... na de... mit is terveztél az éjszakára? Aha, aha, megpróbálja adni itt az angyali teremtést, de ismerem már annyira, hogy tudjam, ő maximálisan a bukott angyal lehet, tehát várom, hogy mit akar ma művelni? Megint. Baszki, érzem, ebből balhé lesz, nagy balhé, és jobb ha nem iszom, mert valakinek ki kell mentenie a seggüket a szarból. Viszek lapátot.
Azt hiszem nem sokáig fogom tudni kerülni a választ a kérdésére. Előbb utóbb ki kell rukkolni a tervekkel, de félek a dolog túl súlyos ahhoz, hogy engedjenek beleugrani. De az ötlet már kipattant, és nincs az az isten, hogy csak úgy hagyjam elveszni. Azt hiszem itt az ideje egy kis terelésnek. - Nem a múzeumba nem tesznek be. Talán inkább egy cirkuszba mutogatnak majd, mint a nőt aki még mindig betárcsázós internetet használ, és szereti a régi fekete fehér filmeket. És már száz éve ugyan azok a barátai. Tiszta őskövület. Ráadásul, még csak nem is fekszik le velük felváltva. Micsoda egy frigid picsa. - Mondom neki és kihívóan az ölébe helyezkedek duma közben. Persze tudom, hogy nem fogja komolyan venni. Vagyis, eddig sosem vette komolyan. Nem hiszem, hogy pont most kezdené el fontolgatni, hogy a barátságunkat testiséggel fűszerezi. Ahogy én sem venném komolyan őt, ha most le teperne a földre. A mondandóm végén viszont megpöckölöm az orrát majd villám gyorsan arrébb vetődöm tőle. Ha nem vagyok elég gyors most halálra fog csikizni. Így az ágyam mögé menekülök előle. Persze ez kiszámított mozdulat volt. Talán így megakad a szeme az új egyenruhán ami precízen az ágyra van hajtogatva. - Énn mit is terveztem? - Nos azt hiszem húzom még az agyát egy kicsit találgasson csak rendesen. - Semmi különöset, gondoltam áthívlak filmezni, és mikor már beléd diktáltam egy üveg vodkát és vége a filmnek szólok Leonnak is. Még fogyasztunk és utána megváltjuk a világot. - Mondom, és még mindig kerülve a csiki képes mancsait húzok egyet a sörömből. A hideg folyadék jól esően csúszik le a torkomon. Már a finom íz is elég ahhoz, hogy egy kicsit oldjon rajtam, és máris tovább incselkedjek Alexal. A filmes szekrényhez lépek. Felkapok egy filmet, és belököm a lejátszóba. - NOSZTALGIÁZUNK!!! - Kiáltok fel, és elindul egy régi háborús film. „A halál ötven órája”. - Emlékszel még Franciaországra negyvennégyben? - Kérdezem és be vackolok a vállához. Egy újabb húzás a sörből. Miközben a film kockái elkezdenek peregni, és máris feltűnik egy harckocsi rajta. - Emlékszel arra a kis falura, ahol elloptunk egy harckosit, majd fel alá rohangáltunk vele? Azt a megdöbbenést amikor a káposztafejűek közé hajtottunk a saját tankjukkal. Addig mentünk fel alá a környéken rá lőve minden németre amíg volt üzemanyag a konzervdobozban. - Mondom és most már rá sem merek nézni. Helyette a tévéképernyőt nézem vagy a sörömet. Sőt húzok is egy nagyot az italomból. Hangosan büfögök egyet, és végre Alex szemébe nézek. - Tudod az jutott eszembe, hogy meg ismételhetnénk a dolgot. Itt van a közelben nem is olyan messze egy támaszpont. Be pattanhatnánk egy tankba, vagy valami erősen páncélozott dologba, és randalírozhatnánk egyet vele a betolakodók területein. Aki pedig elénk kerül, azt BANG! A nagy farkas istenhez küldjük, hogy ítélkezzen a hitszegő betolakodón. Szét lapítjuk a kocsijaikat, és boltjaikat. Majd mikor már sok fakabát villog a környéken eltűnnénk, és rá terelnénk mondjuk pár bizonyos személyre a gyanút. - Magyarázom el az elképzelésemet, nah most fog robbanni a bomba. Már csak az a kérdés miként. Mert ez a terv messze a legfelelőtlenebb az összes közül amik mostanában feljöttek mondjuk az elmúlt negyven évet tekintve. Elvégre ezzel elég nagy eséllyel még a fajunk is le leplezhetjük. De ha viszont sikerül keményen a trágyába verhetjük a senkiházi csavargók orrát.
-Az utolsót nem tudom megcáfolni, sajnálom, a többivel egyetértek. Pofátlan vigyor ül ki a képemre, mert hát na, minek mondanám azt, hogy nem igaz, amikor de? Ja, hogy ezen az anyatigris begurul? Majd kinyitom a lakóbusz ajtaját, és az utolsó pillanatban félreállok az útjából, had repüljön tovább, és kurva rendes leszek, mert még integetek is, mielőtt az orra előtt bezárom a nyílászárót. A saját buszát csak nem töri ripityára, ha meg igen, akkor mentem a kerekeket, azok még jók lesznek valamire. Hiába ül az ölembe, és adja elő, hogy hú, most ő csábító, ezt már réges régen nem veszem be, és várom, hogy végre előrukkoljon a hihetetlenül okos, merész, botrányos és hasonlók. A pöckölésére csak ülök és nézek, nem ugrálok, nem vagyok bolha. A hirtelen és gyors mozdulat, amit nem alapos bemelegítés után végzünk, az káros az egészségre, legfőképp az enyémre. Nem szabad. Pláne, hogy még azt se nehéz kitalálni, hol érném utol, ha akarnám, vagyis egy centit sem mozdulok, csak az ágyra nézek. -Beállunk a seregbe? Én? Mi másra gondolnék egyenruha láttán? Á-á, én nem megyek hadseregbe, sem katonai objektumba, mert az zárt, és én sokkal jobban kedvelem a szabadságot annál, hogy majomnak álljak. Farkas vagyok baszki, nem gorilla. Vodkát... én? Amikor másodszorra sikerült rövid időn belül kidőlnöm a piától? Ez nem nyert hangszórót, pedig szép kéket szereztem volna. Nosztalgia? Pont most? -Emlékszem, de ugye most nem akarsz harckocsit lopni? Mondd, hogy nem. Az aztán betenné a nagykaput, bár ha beállítjuk a farkaslak elé, akkor láthatja a bolhás csürhe, nem szórakozunk, keményítünk, de azt a botrányt, amit az vált ki. Baszki, ezt még szét se lehet szerelni, vagy átütni az alvázszámot, meg átfesteni, hogy azt tudjuk mondani, nem ezt keresik. Ahogy hallgatom az óriási ötletét, az arcom teljesen rezzenéstelen, jelét nem adom annak, hogy bármit is kiváltana belőlem. Aha, mert nem mi? Kezdem azt hinni, Tabitha teljesen megőrült. -Ez a korszakalkotó terved ma estére? Anyukám, erre a falka összes megtakarított pénze nem lenne elég, hogy kihozzam a kicsi popsitokat a sittről. A kijáratig nem jutnál el a hatalmas pattanásoddal, nem hogy a bolhások területére. Szerinted ez a monstrum tud 260-at minima? Nem, édesem, szépen öregurasan odazötyögünk, mi? Hangtompító nélkül, mi? Ezt most álmodtad meg, vagy hetek óta tervezed? Most már röhögök, mert ennél betegebb akciót még életemben nem láttam. Mégis hogyan képzelte? Beosonunk, lopunk, meglépünk, zúzunk, majd más elviszi a balhét... csodás. Kezdem azt hinni, Tabinak megártott a hideg levegő. Leon persze ilyenkor sehol nincs. Baszki, ki fog halni a családom, ha ezt engedem, már most látom, aztán temető járatot kell szerveznem hozzájuk, hogy ott rúgjam szét a seggüket igazán. Megtenném. Ásóval kiásnám őket, és addig ütném amíg repkednek a csontjaik és a darabjaik.
- Nos ezt nem kellett volna. - Sértődök meg egy kissé. Persze Alexre nem tudok tovább haragudni pár percnél. Amúgy is megszokott, hogy ilyen kedves jelzőkkel illetjük egymást. - Tudod, hogy meglovagolnálak ha nem lennél impotens. De ha nem áll fel akkor nem áll fel. - Öltök rá nyelvet vissza vágás gyanánt. De nem kell ezt nagyon ragozni, úgy is sejtem, hogy a fél este frigid picsának fog csúfolni, én meg impotensnek őt. Minden esetre a szerencse az oldalamon áll. Alex nem annyira kapkodós, és nem támad rám csikizve ahogy Leon tette volna. De azért a biztonságos távolban maradok még az ujjaitól. Ő ismeri a gyengém, előbb győznek le engem csikizve, mint verekedve. - Igen kedves. Be állunk, és majd a helikopter fedélzetéről írtjuk a terroristákat. De valójában csak addig kell az egyenruha amíg a bázis területén akarunk lopakodni. Kapsz majd mellé ha akarsz egy szép rendfokozatot. Mondjuk egy századost. Ez a terv estére. És nem csak bele csapunk, mint koldus gyerek a tepsi nyalásba. Szépen precízen csináljuk mint a seggtörlést részegen. És nem kellenek ezek a negatív gondolatok. A mai tankok már jóval gyorsabbak, mint a világháborús fémkasznik. Amúgy sem egy olyan nagy lánctalpasat néztem ki. Hanem egy olyan szép sok kerekűt ami akár százhússzal is képes hajtani. A terv pedig az, hogy nem a laktanyából lopunk közvetlen, hanem a lőtérről. Mikor is a harcjárműveket a katonák hozzák ki a bázisról. Nekünk csak el kell térítenünk egyet. Erre két opciót látok. A szexi nős figyelem elterelős módszer ami működött már a náciknál is. Vagy pedig a magas rangú tisztnek kiadós dolgot. Ha szerencsénk van még lőszer is lesz a járműben. - Magyarázom neki a tervet. Hiszen eltéríteni egy ilyen járművet tényleg nem nehéz ha megállnak nekünk. És ugyan miért is gyanakodnának a katonák? Nem Afganisztán hegyei közt vagyunk, hanem a jó öreg Amerikában ahol mééég soha senki nem akart harcjárművet eltulajdonítani. A tank személyzete pedig nem ellenfél hármunknak. Még egyedül is elintézném azt a pár alakot. De hárman egyszerre támadva nem látom miért ne sikerülne a dolog. - Ha a bázis szól a rádióban, majd bele dörmögöd, hogy „kiment a GPS a tizedes meg nem hozta a térképet, és eltévedtünk, de úton vagyunk vissza”. Nade nade! Képzeld el! A páncél test alatt ropogó gépkocsik hangját ahogy áthajtunk rajta. Le romboljuk pár kóbor dög ingatlanját, és mikor fogy a nafta Castor seggébe parkolunk vele! - Mondom egyre lelkesebben beszéd közben visszamerészkedve Alex mellé. Azt hiszem minél többet gondolkozok a dolgon annál biztosabb, hogy meg akarom csinálni. Akár segítséggel akár egyedül. Az biztos, hogy az én türelmem ebben a háborúban most ért a végére. Ideje valami igazán ütőset lépni.
-Miért nem? Megsértődtél virágszálam a saját kijelentésedre? Nem veszem be. Ő mondta, nem én, akkor meg? Helyeseltem? Nem? Tagadtam? Nem. Akkor meg? Azért a pofátlan vigyorom nem marad el, tehát veheti úgy, hogy igenis egyetértek vele. -Attól tartok, csak te vagy rá ilyen hatással, látod? Neked nem áll fel, ismer. Tehetek én róla, hogy Tabitha semmiféle hatással nincs a farkamra? Abból a korból már kinőttem, hogy az első szellőre is rezzenjen, na de Tabitha inkább tesó, mint nő a szememben. Saját testvérrel meg nem vérfertőzünk, ennyiiii. Nem csikizem meg, az fárasztó dolog, és görcsöt kap az ujjam, á-á, vigyázunk rájuk, meg minek ugráljak? Majd ideér mellém, annál kevesebbet kell mozognom felé. Ez is egy taktika. -Okos kislány. Egy dolgot nem számoltál bele, mégpedig azt, hogy a mai katonák között rohangálnak nőneműek is tudod? Torony magasan leszarják a női idomaidat, és nem fognak megállni a két szép dudádért, ugyanis stopposokat nem vesznek fel. Tehát marad a második terved, ami egy fokkal használhatóbb, de szerinted nem háborús helyzetben beveszik, hogy te éppen csak lemaradtál valahonnan, és most azonnal de máris szükséged van egy sokkerekűre? Oké, én tudom, hogy ami kerek azt tolják és ami kocka azt gurítják, de ennyire nem faszkalapok. Ahaaaa, a városban akarsz furikázni úgy, hogy senki nem zavar? Édesem, te mit szívtál? Jó a cucc, én is kérek. Ezen már röhögnöm kell, mert ez annyira beteg ötlet, hogy ilyet vígjátékokban látok, de magunkat ismerve, ezt mi is megalkotjuk. Na de akkor is. Mert ha még lenne valami szervezett ötlete kedves Tabithának, akkor azt mondom, oké, kivitelezhető, na de arra hagyatkozni, hogy lesz ami lesz, hát az nekem is sok. Danny képére kíváncsi leszek, amikor ezt meghallja, már ha végre előkerül, és nem csak akkor jön, amikor már késő, mert hogy én a nőstényt visszafogom, és behúzom a kéziféket, az is biztos. Maximum elfüstölnek a gumijaim, de nem engedem. Felőlem rohangálhat egyenruhában, sokkerekű nélkül, vagy megkapja modellben, aztán tologathatja kedvére. Azt is lehet abban, még rendfokozatot is szerzek neki, ha ez minden vágya.
Azt hiszem ebben a buliban nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon az én kisöcsémmel. Tényleg le kellett volna őt itatnom. Nem mintha részegen duhajabb volna, de talán jobban lelkesedne az ötletemért. De talán más szemmel vizsgálná a dolgot. - Hé öcsém! Láttál már te nőt egyenruhában? Úgy néznek ki mint a hermafroditák. Széles válluk van és bajszuk. Tuti beválik még mindig a szexi nő technika. Az én ikreim pedig minden kanos pasi szívesen kényeztetné! - Mondom megragadva a tulajdon melleimet a falatnyi kis ruhán keresztül. Szó mi szó, mondhatni dúskálok az olyan hímekben akik szívesen elföldelnék nálam az antennájukat. Elvégre csak egzotikum vagyok itt északon a csoki barna bőrömmel. A munkámnak pedig kb a tizedét az teszi ki, hogy az olyan pasik tanítom móresre a melóban akik azt hiszik kötözködhettek egy csinos kidobóval. - Konkrétan pedig a szexi bajba jutott nő technikára gondoltam. - Mondom neki és felpattanok mellőle és sörért nyúlok. Fel szisszentem a sört és nagyokat kezdek belőle kortyolni. A hűs hűvös buborékos folyadék áldásként csúszik le a torkomon. Mikor elveszem az üveget a számtól nagyot büfögök, úgy olyan igazán isteneset. Tudom ez nem illik egy nőhöz, de máris sokat dobott a hangulatomon ahogy a feltörő büfi megrezegtette a bordáimat. Ennél jobban most csak egy valami tudja növelni a hangulatom. Ki nyitom a szivaros dobozt kiválasztok egy szépen sodort példányt. Már a látványától is össze fut a nyál a számban. Lassan végig húzom a szivart az orrom alatt ki élvezve a tömény dohány aromát. Ezután persze kicsit sem szépen egyszerűen leharapom a szivar végét, és a hamutartóba köpve azt máris kész a szivarom. Ezek után komótosan rágyújtok, és extázisban nézem az első felszálló dohányfüst pamacsokat. Ezután kicsit átmegyek véglénybe. Sörrel öblögetek, majd aromás füstöt szívok. Sörrel öblögetek, majd újra a szivar. Egy pillanat alatt elfogy a söröm, és már bontom is a következőt, miközben Alexhez sétálok, és bevackolom magam a vállához. Nem vagyunk szeretők sem vele sem, Leonnal. film nézés közben azonban valamelyikőjüknek kötelező engem átkarolni, hogy a vállukhoz fészkelődhessek. Elvégre minden keménységem ellenére csak egy nő vagyok aki szereti ha a hozzá közel állók figyelnek rá. - Amúgy azt hiszem igazad van. Ha bele gondolok nehéz lenne a konvojból elcsábítanom pont az utolsó járművet elvégre már rögtön az első tragacs sofőrje fékezne, hogy gyakorolja velem a csőre töltést. Szóval el kell vetnünk a dolgot. Bár kíváncsi lennék hány katona akarna megdönteni. - Spekulálok, és a filmet nézem. Nem akarok le mondani az ötletemről, és ezt erősíti az éppen a képernyőn dübörgő német harckocsik látványa is a filmből. - A rendfokozatos dolog be válhatna pedig! Csak elég magasra kell tennünk a lécet, és még meg is tankolnak nekünk a srácok. Talán egy ezredesi ezüst sas meggyőző lenne. Én meg be öltöznék az aranyos kis szárnysegédnek, és mindenhez bólogatnék. - Mondom persze ahhoz, hogy meg győzzem Alexet segítségre lesz szükségem. A szivart a számba véve előhalásztam a mobilomat, és gyorsan gépelni kezdtem egy üzenetet Leonnak. „Baj van Alexal mert le akar velem feküdni!” Küldöm el az SMS-t. Persze nem kell csalódnom mert pár pillanat múlva jön is a válasz üzenet. „Na ezt megnézem a tulajdon két szememmel! Várjatok meg, tartani akarom a gyertyát. 10 perc és kamerástul ott vagyok.” Nem kell csalódnom benne és vigyorogva küldök neki még egy SMS-t. „hozz még sört, és töményet! Addig keresek gumit!” Majd a a telefont félre dobva a sörömnek a szivarnak és a filmnek szentelem magam.
Még mindig azt próbálom megfejteni, hogy drága nővérem milyen anyaghoz jutott, hogy ilyen remek és kiváló stratégiát dobott össze. Vajon hány napig törhette ezen a fejét, mire elő mert állni vele? Felmutatom két ujjamat, hogy ezt megtudjam. Baszki, optimista lettem, asszem, mert kizárt, hogy ennyi idő alatt szervezzen meg mindent, na azt már nem. -Láttam édesem, és jól néznek ki. Nem a buzikról beszélek, hanem a nőkről. Te melyik adót nézed kincsem? Az ikreidet tartogasd Leonnak, előbb lőnék keresztül a légpárnáidat, mint hogy megkérdezzék, mi a baj. Fapofával nézem végig, ahogy saját magát markolássza... nos, ezt úgy két nőtől el tudnám viselni, na de Tabitha? Ő más, ő nekem nem nő, tesó. Maximum ha annyira kuriózum, akkor emelt díjon számíthatja magát még a katonáknak is. -Szexi, bajba jutott női katona... neked tényleg elmentek otthonról. Nézd már meg, kint vagy-e? Katonáéknál leszarják, ha egy nő bajba jut, azért katona, hogy megoldja a helyzetet. Ott nincs ez az én nő vagyok, segítsetek rajtam fiúk fíling, vágod? Röhögök, konkrétan röhögőgörcsöt kapok azon, hogy Tabitha a filmekből veszi az információját, és azt hiszi, ha kidobja a légzsákokat, akkor majd egy teljes konvoj kocsányon lógó szemekkel fogja vizslatni, és amíg mindenki körülötte tobzódik, hát mi majd szépen elkötjük a járgányt. Nem, nem lennének azonnal a nyomunkban, dehogy, simán eldöcögnénk azzal a szarral, hát persze. Öcsém, ez annyira abszurd, hogy egy forgatókönyvíró is azonnal lecsapna rá. Más meg aztán tényleg nem hiányzik, hogy még a falkára haragítsuk az egész várost is, mert kicsit szórakozni támadt kedvünk. Felsóhajtok és a sört választom, inkább azt kortyolgatom, hogy ne röhögjek tovább, és úgy tegyek, mint aki a filmet is figyeli. Azt se tudom már, mit választott, de olyan mindegy, mert egyik jobb mint a másik. Mindent láttunk 6000-szer, és nem is az a lényeg, hanem a chips, a sör, meg az, hogy együtt vagyunk. Amint mellém fészkeli magát, átölelem, mert így szoktuk, hiába Tark, akkor is ő a csaj a családban, én meg a legkisebb, vagyis nekem jár a legtöbb nassolni való. Ez köztudott, ezért szoktunk Dannyvel ilyenkor ölre menni, aminek a végén néhány sérüléssel gazdagodunk... azaz leginkább én, mert erősebb tőlem, na de a chips az enyém. Nem szereti miszlikben. -Jó reggelt kívánok! Ürül a cucc? Pofátlan vigyorral a képemen kérdezek, hát nehéz szülés volt ez baszki, mire rájött, hogy amit olyan nagy gonddal kitalált és megszervezett a kis buksijában, az kurvára nem működik. -Aha, és gyártasz papírt, hogy miért is kell nekünk azonnal az a dög, ugye? Tudtad, hogy menetlevél is van csibém? Parancs és hasonlók? Vagy ezeket nem vetted számításba, mondván egy plecsni mindent megold? Csak nem tesz le róla, de hogy akkor egyedül megy, hát rohadjak meg, az tuti. Az illem nem működik, pofátlanul beleolvasok abba amit ír, és még bólogatok is, igen, pont erre gondoltam én is, hogy mire Danny ideér, mi javában kamatyolunk. Hogyne. Drága bátyám meg van akkora hülye, hogy elhiszi, nem? A válaszba már nem lesek bele, megpróbálok rájönni, hogy most tulajdonképpen mi a fenét nézünk?
Hova máshová jönnék, mint ide, ahol nem is olyan rég még a lakóbusz állt, a nővéremé és Dannyé. Leroskadok a földre, mintha abban reménykednék, hogy az a busz visszajön, és felvesz, vagy ők jönnek vissza... értem. Minden értelmét vesztette, minden, amit eddig szerettem, azok hagytak itt, akikkel lehúztam 140 évet, akiket testvéremként szeretek, akik a családom, vagyis... akikről azt hittem, a családom. A homokot markolom, a földet nézem és a távolt, amerre a nyomok mutatnak. Nem tudom, mit csináljak. Mi tartana a falkában? Semmi. Ki tartana a falkában? Senki. Raven halott, a családom elhagyott, mit keresek még itt? Darren az egyetlen kötődésem, senki más. Mi a fenét tettem, amiért így mentek el, egy szó nélkül, magamra hagyva? Miért nem mondták, hogy elegük van belőlem, és ők új utakon járnak? Ez így jobban fáj, mintha a pofámba vágták volna. Ha csak sejtésem lenne róla, mit basztam el, amiért ezt érdemeltem, csak egy cseppnyi sejtelmem... de nincs semmim. Nélkülük tulajdonképpen halott vagyok, mert nincs értelme az életemnek, nincs értelme annak, hogy maradjak. A falkában nincsenek barátaim, egyedül Darren, de ennyi, kifújt, nincs tovább. Magasról leszarom, mit gondolnak rólam, ők nem ismernek engem, én sem ismerem őket, csak egy olyan képet látnak rólam, amilyet akartam, hogy lássanak. Falka... az. Mennem kéne, ez lenne a logikus lépés, el innen messzire Lauval együtt, valahová, csak el innen. Olyan helyre, ahol nem emlékeztet a tesóimra semmi, ahová nem tudok visszajönni csak úgy, és a távolba meredve abban hinni, hogy még visszatérnek, csak elugrottak valamiért. Miért nem mondtam azt a gyűlésen, hogy köszönöm, ennyi volt? Darren miatt. Támogattam, hogy hívja ki Milit, megtette, legyőzte. Arcon köpés lenne, ha magára hagynám mint Tark. Pedig ezt kéne tennem, ahogyan régen is volt, amikor fogtuk magunkat, gondoltunk egyet és leléptünk, mert nekünk így volt jó... a triumvirátus, együtt, egymásért, egy célért. Volt... és ez az ami fáj. Minden múlt idő, a jelen egészen más, üres, és céltalan. Ezt még akkor sem éreztem, mikor Richard lelépett, a mentoromat megölték, akkor sem. Az még nem volt annyira hosszú idő, de ez már az. Az életem nagy részét velük töltöttem, és ez egy pillanat alatt foszlott semmivé, már nincs miért küzdenem, nincs kikért harcolnom. Darren és Lau az egyetlenek, senki más, talán ők tartják bennem a lelket, hogy ne omoljak össze teljesen, máshoz pedig amúgy sem tudnék fordulni, de előbbi elfoglalt, utóbbit meg nem terhelhetem ilyenekkel, amúgy sem értene semmit az egészből. Tehát ez a magány, ez a rohadt érzés az, amikor elvesztesz mindent, és nincs melletted senki, te pedig vagy beledöglesz, vagy talpra állsz. Talpra kell állni, igen, én is tudom, csak még nem találtam meg, hogyan. Nem röpke pár órás ismeretségről van szó, amit elfelejtek, amit ki tudok verni a fejemből, hanem azokról, akik az életet jelentették nekem. Ordítani tudnék, törni-zúzni, szétmarcangolni, de ez csak a tehetetlenség, mégis mi értelme lenne? Romboljak, hogy nekem jobb legyen? Nem. Mióta ülök itt, az sem érdekel, semmit nem akarok most, csak a távolt figyelem, hátha egy nyomorult délibábot látok, vagy tényleg megjelenik az a busz... amiről tudom, hogy nem fog. Mindent kizárok, a külvilággal nem foglalkozom, és ha most valamelyik kitépi a torkomat, tegye, az sem érdekel, ahogy semmi más, csak a gondolataim, a kérdéseim, amire szeretnék választ kapni. Mi a fenét csináljak? Menjek? Maradjak? Itt csak 60 éve vagyok, ez nem pálya ahhoz a 140-hez képest, csak egy apró töredék, de ebben ők is benne voltak, viszont már nincsenek. Van értelme bárminek is a továbbiakban? Minek foglalkoznék akármivel is? Egyáltalán az ilyet lehet kezelni valahogy, vagy könyveljem el közhelyesen, hogy az idő mindent begyógyít? Kurva jól hangzik, de a seb túl friss és túl mély, a szívem 2/3-a oda... de most nincs senki, aki kihúzna a gödörből, vagy a kezét nyújtaná, hogy te idióta Tark, emeld fel a segged, és menj tovább. Akik megtették volna, azok már nincsenek, magamra maradtam, újra fel kell építenem mindent, de hogyan? Ezt hogyan? Nem tudom kitépni az elmúlt időszakot, és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Akkor hogyan? Valaki mondja meg.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 310
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*A gyűlés után letudtam, amit kellett Darrennel, de valahogy nem sikerült megnyugtatnom, sem magam sem őt. De nem is ez volt a célom, csak az, hogy tisztán lásson Ő is s Én magam is. Mint mindig, pajzsom mögé, a vérvonalamba burkolózva lépkedtem. Merre mentem magam sem tudtam. Csak a fehér trikóm jelezte azt, hogy mégis van itt valaki, aki megy, jár és lélegzik. Az est hűs levegője szinte átjárta a tüdőm és agyam sem forgott igazán. Nem volt miért, nem volt kiért. S bár többen is távozás mezejére léptek nem zavart. Az már annál inkább, hogy mit hagytak maguk mögött. Az a kölyök sem foglalkozott vele, talán fel sem mérte, hogy mit hagy maga mögött, azt meg végképp nem, hogy ezzel saját magát is veszélybe sodorja. De majd megtanulja és rájön, csak nehogy késő legyen. Viszont a gyűlésen nem jelent meg két Tark és mostanában amúgy is nagyon elbújva léteztek. Alex… na Ő meg hozta a formáját. De elég volt az arcára, a szemébe nézni, hogy lássa az ember, hogy valami nem stimmel vele. Persze nem tudtam, hogy mi… nem foglalkozom mások magánéletével, de ezt az apróságot is csak az veszi észre, aki figyel vagy épp érdekeli. Érdekelt? Engem? Ugyan már… Lehet, hogy nem vagyok a társaságok középpontja és meg sem jelenek bennük, de ettől még egy társamról volt szó. Lépteim egy idő után elkanyarodtak, hogy megnézzem miért nem jelent meg Tabi meg Danny. Tudtam, hogy a lakóbuszban szokták mulatni az idejüket. De most csak az üres helye állt, keréknyomokkal. A helyén pedig Alex ült. Egy pillanatra megtorpantam, hisz nem kellett ész kitalálni, hogy a srácok elmentek. Ha csak elugranak, Alex nincs itt. A háta mögött voltam pár méterrel, de a testtartása árulkodó volt. Nem szóltam egy szót sem, csak folytattam az utam. Véletlen keveredtem ide? Igen, úgy tűnhet. De sosem a véletlenjeimről voltam híres, azok nincsenek. Alex mellé érve, nem pillantottam le rá, csak vele megegyező irányba tekintettem és kezem a vállára fektettem. Edzenem kell. Nekem. Darren nem normális. Ezt eddig is tudtam. Ahogy azt is, hogy mégis igaza van. Hosszú ujjaim megfeszültek a hím válla körül, ahogy határozottan és kicsit sem finomkodva rászorítottam. Nem fájdalmat akartam neki okozni, amolyan egyszerű, ösztönös gesztus volt. Biztatás. De csak egyszerűen letelepedtem mellé és felhúzott térdeimen támasztottam meg a kezem, de nem szóltam. Mégis mit mondjak? Azt, hogy; nem jönnek vissza? A másik tudta. Azt, hogy; minden jobb lesz idővel? Közhelyes klisé. Kérdezzem meg, hogy mihez kezd? Ha tudná, már csinálná, és nem csak itt ülne a semmiben. Gondolkoznia kell. Láttam, tapasztalatból tudtam is. Meséljem el neki, hogy én mit tettem? Az sem segítene és nem is szeretek beszélni a múltamról. Nem tudtam mit tenni, hisz ezt magának kell lejátszania. Amit én tehettem, az csak az volt, hogy itt vagyok mellette. Ha kell reggelig, ha kell napokig itt ülök. Sokra nem megy vele, a gondolatait a döntéseit nem viszi előrébb, nem hozza közelebb a válaszokat. De mindenképp jelzi, hogy nincs egyedül. Ha beszélni akar, itt vagyok, hallgatok. Ha elakarja terelni a gondolatait, nem kell messzire menni. De megjegyzem Alex nem olyannak tűnt, mint aki a szőnyeg alá sepri a problémát. Ha kiakarja tombolni magából… ööö… hát itt vagyok, de az nehezebb dió. Viszont csendben ülni, nézni és merengeni… arra tökéletes vagyok. Nem fogom felesleges kérdésekkel traktálni, olyanokkal, amikre evidens a válasz. Csak némán ültem és vártam, szavak, tettek nélkül igyekeztem támogatni. De hogy aztán mennyire „örül”, nekem a franc sem tudja. Kérhettem volna, hogy álljon fel. Kezem nyújthattam volna neki, hogy felsegítse. De nem ilyen könnyű. Nem fizikálisan, lelkileg kell felállnia arra meg egy kéz édes kevés.*
Semmire nem akarok gondolni, semmivel nem akarok foglalkozni, legszívesebben kiüríteném az agyam most, hogy csak az üresség maradjon, de nem megy. Az emlékek, az együtt töltött 140 év az ökörködések, balhék, viták, bunyók, veszekedések, őrültségek... ezeket nem tudom kitörölni. Nem is akarom. Valahol mélyen reménykedek, reménykedek abban, hogy mégis visszatérnek, csak időre volt szükségük, nem végleg hagytak itt, pláne nem így, mint egy kutyát, aki már nem kell nekik. Csak a homokot markolom, mintha az lenne maga a lakóbusz, vagy abba kapaszkodnék, holott az is kifolyik az ujjaim közül. Folyamatosan pörög az agyam, döntenem kell, hogy menjek, vagy maradjak. A falkát nem kérdezem meg erről, egyrészt kurvára nem érdekel, mit mondanak, másrészt úgy is a 98% azt felelné, húzzak. 1% leszarja, a maradék 1% viszont elég fontos ahhoz, hogy maradásra bírjon. A főnök. Milyen jó, itt állok egy kölyökkel, és tulajdonképpen az egész életem összeomlott, semmissé lett egy pillanat alatt. Porig rombolt, bár az alapom erős, azt nem tudta szétszedni, de akkor is hazavágta azt, amiért eddig éltem. Értük, velük. Hallom a lépteket, hogy valaki közeledik, de most az sem érdekel, ha fenyegető, egyszerűen nem érdekel, mégis érzem, nem ártani akar, másról van szó. Ahogy ráfog a vállamra és megszorítja... valahol érti, mi történt, és nem szólal meg, csak szavak nélkül támogat. Jól esik, hogy leül, nem hagy itt a fenébe, nem fordul sarkon és megy el, pedig nem ismer, mégis kiszúrta, valami nem oké, bár takartam, amennyire tudtam. Alig észrevehetően bólintok, értékelem, hogy idejött és maradt, nem kérdez hülyeségeket és nem akar szóra bírni. Csak ül mellettem és ugyanarra néz, amerre én. Igen, arra mentek el. Követhetném a nyomaikat, hogy legalább azt megtudjam, miért? Miért így? Tombolni akarok, ki kell adnom magamból a feszültséget, érzem, hogy ha nem teszem meg, abból baj lesz, nem fogok tudni tiszta fejjel gondolkodni, amikor kell. Hirtelen, tiszta erőből verek a földbe, hallom a csontjaim reccsenését, darabokra töröm a saját kezemet, és mégsem érdekel. A fájdalomra sem rezzen az arcom, mintha mi sem történt volna, úgy ülök tovább. Végül Ayeshára pillantok, és a tekintetemben csak egyetlen kérdés van. Miért?
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 310
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*Miért mentem volna el? Fordultam volna sarkon? Jahm, a többség ezt teszi ha látja, hogy az egyik társának baja van. Mások segíteni akarnak és már annyira görcsösen, hogy a lényeg felett elsiklanak és többet ártanak, mint használnak. Vagy pusztán megpróbálják elódázni, hazug de mégis igaznak hitt szavakkal tompítani, félresöpörni. De ezek csak ideig-óráig működő dolgok, amik addig tartanak míg jelen vannak, vagy még addig sem. Én nem akartam segíteni. Magának kell lejátszania. Pusztán tudja Alex, hogy bár szar... és akkor még finoman fogalmaztam, de nincs egyedül. Egy falka vagyunk. Legalábbis annak kéne lennünk, egyek és mégis egyediek. Egymásért de semmiképp sem egymás nélkül. Együtt vagyunk, akkor is ha szinte semmit nem tudunk a másikról. Akkor is, ha sosem beszéltünk korábban. Ha baj van... ott vagyunk. Én itt vagyok. A bólintását érzékelem, elkapom a szemem sarkából de nem foglalkozom vele. "Nincs mit" felelhetné az ostoba. De az ilyenekhez nem kellenek szavak. Nem küldött senki, próbálta volna meg. De ez oda vissza játék, ha egyszer én leszek így, nekem is lesz ki támogasson. Lehet, hogy nem Alex. De nálam ez alapvető dolog. Így csak tovább merülök el a csendben, a homok szemcséiben melyek elterülnek előttem, a messzeségben, merre a nyomok vezetnek. A mozdulatot észreveszem, de nem kapok a kezéért, hogy ezzel nem old meg semmit. Tudja a másik is. De olykor jó, ezt pedig én magam tudtam. Hallom, ahogy repednek a csontjai, ahogy bütykei kissé elcsúsznak. Meggyógyul. Ettől még baja nem lesz, de talán a fájdalom segíti egy kicsit. Ahogy az első után abbahagyja, fejem kissé oldalra fordítom, hogy oldalra biccentett fejjel kémleljem az arcát. Jobb lett neki vajon? Még ha nem is oldotta meg, a feszültségét levezette egy hajszálnyit? Kétlem. De ezt csak Ő tudhatja, én maximum a vonásaiból kaphatok választ ha hagyja. A kérdése értelmetlen. Számomra. De látom, ott van és Tőlem szeretne egy választ. Olyat, amit sem én, sem más nem adhat meg neki. S bármi is az oka, akármiért is tették... a válasz az, mely megnyugtat még akkor is ha fáj. De vagy mélyebbre ássa a gödröt, vagy csak hagy lógni tovább a szakadék felett. De semmiképp sem temeti be, hisz a válasszal még nem jönnek vissza. Pár pillanat után elfordítom tekintetem róla és ujjaim a homokba túrnak, egy marékkal kiemelve a többiből és míg beszélek, hagyom hogy lassan folyjanak ki az újaim között. Leljenek új helyet, a lágy fuvallat vigyen távolabb pár szemet.* - Az emberek és farkasok olykor nem gondolkoznak. Teszi azt, amit jónak látnak s csökötten hiszik, hogy ha a tetteikkel fájdalmat is okoznak, a hogyan-nal enyhíthetik. Őket nem ismerem, választ is csak ők tudnának adni. De jobb lenne ha tudnád? Változtatna valamin? Akármiért is tették, úgy vélték, hogy ez a helyes út. Te ismered őket. Így csak te tudhatod, hogy vajon nekik könnyebb távol tőled? Sovány vigasz és talán nem is igaz, de elmentek volna ha nem hiszik azt, hogy neked jobb itt mint velük? * Ezekre én nem tudtam választ adni. Tényleg nem ismertek őket. Őket még annyira sem mint másokat, azon kívül, hogy mindig nagy hanggal vannak. Dannytól meg a frász kerülgetett mindig is és nem épp az erejétől. De ettől még... Alex talán tudja a válaszokat, ha kicsit mélyebbre tekint vagy épp fel, a mélységből. Mondhatnám, hogy visszajönnek és csak feladatot kaptak... de ez nem volna igaz, ha mégis hát én nem tudok róla. Ujjaim közül kiperget a homok és ahogy tenyérrel felfelé fordítottam már nem volt benne, csak itt-ott ragadt meg egy-egy szem. Az élet ilyen, mint a homok. Sokáig együtt vannak, egyek... de jön valami és elsodor minket, kiragad a többiből. Hangom nem nyájas, vagy vigasztaló. Ugyan olyan érzelem mentes mint máskor, de ennek ellenére nem rideg sosem még ha a lányom a fejemhez is vágta, hogy úgy beszélek mintha minden szavam meglenne fagyva.* - Add ki. Ha kivételesen beszéddel, akkor csak beszélj. - Na ebben kételkedtem, de folytattam. - Meséld el milyenek voltak. Fájjon bármennyire. Milyen ökörségeket csináltatok. Nehéz... de egy kicsit könnyebbé teszi. Ha dühös vagy menjünk el vadászni... kedvedre dühönghetsz, játszhatsz és kegyetlenkedhetsz. Ha neked fáj, fájjon neki is. Nem sok, nem old meg semmit. De utána talán könnyebben jutsz dűlőre. * Nem kezdtem el magyarázni mélyebben. Ha akarta a másik így is felfogta, hogy mire utaltam. Nem gyengeség megmutatni, kiadni azt, ami bennünk van. Sokszor segít. Nekem segített. De nem vagyunk egyformák. Pusztán tapasztalatból beszéltem, mégis a sötétben tapogatózva.* - De ha egyiket sem szeretnéd... Én ráérek. Hosszú az éjszaka, a napok... legfeljebb hozatok sört, hogy azért ki ne száradjunk. * Fejeztem be egyszerűen. Most lehet, hogy nem szeretné, de kifog bukni belőle előbb vagy utóbb. Megvárom. Ezen ne múljék. Szavaim továbbra sem azért voltak, hogy elódázzam a dolgot. Pusztán még egy lehetőséget nyújtott a másiknak. Nekem volt otthon pár söröm a lakásban, meg talán egy üveg bor. De mivel nem tartottam esélyesnek azt, hogy itt hagyja a helyet, így hát idehozatom ha kell. *
A kezem sajog, és nem törődöm vele, inkább megismétlem a mozdulatot, törjön egészen, minden ami benne van. Egy szó nélkül, hangtalanul. Érdekel? Pont hogy nem. Így nem másban teszek kárt, hanem magamban, úgy is összeforr, úgy is regenerálódik hamar, akkor pedig olyan mindegy. Törött kézzel nyúlok újabb adag homokért, és Ayeshát figyelem. Mintha választ tudna adni bármire is, mintha meg tudná mondani, mit tettem, hogy így itt hagyjanak. Hiú remény, tudom, hogy nem tudja, tudom, hogy még annyit sem sejt, mint én. Ők azt hiszik, nekem jó itt, otthonom van, de közben... nekem ők voltak az otthon, a biztos alap, ami most már nincs. Fájó pont, azt hiszik felnőttem, megállok a saját lábamon is már, és ki fogom bírni, ha ők eltűnnek? Nem tudom, semmit sem tudok, csak azt, hogy érteni szeretném. Ayesha beszélni kezd, de csak a lényegre figyelek, az utolsó mondatára. Nemet intek a fejemmel, érzem, hogy nem, nem mentek volna nélkülem, ha látják, hogy mehetnékem van. Talán nem. Mi az amiben bízok? Az, hogy ismerem őket, és szó nélkül talán tényleg csak ideiglenesen mentek, és márpedig egyszer visszatérnek. Vagy ez hülye reménykedés, kapaszkodás a semmibe, ahogyan a homokba is kapaszkodtam az előbb, és elfújta a szél? Milyenek voltak? Jó kérdés. -Testvérek. Őrültek, és mindent. Jól van Alex, hosszú és kimerítő választ adtál, gratulálok magamnak, Ebből aztán Ayesha tudja, milyenek voltak, valóban, de az első és az utolsó szó... azokban minden benne van. Nem voltam én ilyen visszafogottnak látszó hím, mint most, illetve itt. Ismét nemet intek a fejemmel, igen, jó lenne tombolni, de azzal nem oldok meg semmit. Pillanatnyi csillapodás, fizikai, de nem az, amire nekem most szükségem van. Az utolsó ötletére egy halvány mosoly költözik a pofámra. Lehet, unalmasnak hat, de most jól esik csak ülni úgy, hogy nem vagyok egyedül, hanem valaki itt van mellettem, még ha nem is vagyok üdítő társaság.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 310
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*Najó... azért túlzásokba ne essünk. Még egyet üt és árt magának vele, elkapom a kezét és aztán legfeljebb nekem esik, hogy ne tartsam fel. De most komolyan, ha most törne ki a frász akkor mit kezdene használhatatlan kézzel? Semmit. Utána meg azon emésztené magát. De úgy néz ki, hogy abba hagyja, szóval csak nem replayezik. Aztán beszélni kezdek, bár magam is tudom, hogy segíteni nem tudok vele. De talán tehetek fel olyan kérdést, ami könnyebbé teszi neki még akkor is, ha a válaszról dunsztom nincs. De nem is az a lényeg, hogy valaki válaszokat adjon. Legalábbis bízom benne, hogy nem olyan a hím, aki másoktól várja a választ. Mert akkor ki kell, hogy ábrándítsam no meg nekem is ki kell ábrándulnom. Fiatal, de nem hülye. Eddig ezt vallottam, bár a kutya sem kérdezte, hogy mit gondolok. A válaszára figyeltem és egy alig látható mosoly jelent meg az ajkaimon. Tömör, rövid, de mindent elmond. Hasonlót mondtam volna én is, ha valaki megkérdezi, hogy mit jelentett nekem vagy épp milyen volt Fernand. Volt amit nem lehetett túl ragozni és nem is kellett. A lehetőségeknél a mosolyát látva elővettem a telefonom és egy üzenetet pötyögtem le és a pajzsom is megeresztettem, hogy észre vegyem az érkezőt, akinek nyomatékosan meghagytam, hogy nem jöhet közelebb. Az kéne még, hogy Alex-et betámadják vagy híre menjen aztán egyszerre érkezzenek az ostoba kérdésekkel. De már nem szóltam egy szót sem, csak meredtem a kocsi vonalán és az agyam sem pörgött. Gondolkoznék azon, hogy miért mentek el... de nem rám tartozik. Engem meg jelenleg csak az érdekelt, hogy Alex ne legyen egyedül. Ne érezze azt, amit én éreztem... hogy nem maradt semmije, hogy ami van az kevés. Mondhatnám neki a kölykét akinek egyébként elfelejtettem a nevét, de mit érek vele? Semmit... Nem kellett sokat várni, hogy megérezzem az energiákat, melyek a távolból közeledtek és felállva, le sem seperve magam néztem le a srácra.* - Ha elszaladsz... te leszel a vacsorám, rég szopogattam már csontot. * Hát most na... mind a ketten tudtuk, hogy Alex kicsi is, vékony is szóval maximum nasinak jó. De ahhoz el kéne kapni... ami nem egy egyszerű dolog. De már megis fordultam és kisétáltam egy pár száz métert, ahonnan még Alexet nem láthatta a lány. Elvettem tőle a szatyrot, bájosan és hálásan - mert hát ilyet is tudok - megköszöntem a segítségét és vissza sétáltam, közben meg a helyére raktam a pajzsom is. Ha Alex még ott volt, vissza ültem mellé és a szatyrot elénk tettem. Még csak véletlen sem közénk. Elővettem belőle egy-egy sört - volt még benne négy, meg egy üveg bor - és felbontva nyújtottam oda neki. Mosolygott a maradásra, szóval maradni akar. Szomjasak meg nem lehetünk, szóval... ennyitől úgy sem rúg be. Szóval nem leitatni akartam.* - Egészségedre... * Ennyit fűztem mellé ha elvette és beleittam a sajátomba. Öreg vagyok, de nem ragadtam meg a régi szokásoknál, még ha a nézeteim nem is sokat változtak, aztán a fene sem tudja. Nah ha nem volt itt... azt kétlem, de hát nem vagyok jósnő majd kiderül, hogy hova tűnt ebben a pár percben.*
A kéztörés nem kellemes, pláne ha tovább roncsolom, és megteszem, érzem ahogy a csontok tovább törnek, szilánkok csúsznak el, hallom a reccsenéseket, de ez most kellett. Levezettem azt a feszültséget, ami bennem van. Ayesha megfogja a kezemet, és hagyom, nem akarom tönkre tenni magamat, csak... csak tehetetlenséget érzek. Mégis fel kell állnom, hiába hagytak itt, hiába mentek el, nem omolhatok össze. Valahol mélyen érzem, hogy Danny vissza fog jönni értem. Miért? Nem tudom megmondani, de érzem, most mégis egy világ omlott össze bennem, amit újra fel kell építenem. Ücsörögni azt tudok, azzal sosem volt bajom, de a sörre mégis elmosolyodok, mert lehet, ez a nőstény szinte nem is ismer, ennek ellenére nem hagy itt, nem áll fel és húz el, hanem velem marad, pedig nem fárasztottam a dumámmal, az biztos. Érzékelem, hogy üzenetet ír, ami azért nagy teljesítmény, főleg ha azt veszem, még mindig arrafelé bámulok, amerre a busz hajtott el. Magamban pörgetek le mindent, mim maradt, mit vesztettem, és nem könnyű, mert lehet pontokban megegyezne, na de %-ban, már nem éppen. Ayesha viszont feláll, tudom miért, bár a pajzsom nincs fent, én is érzem, hogy valaki közeledik, de a nőstény beszólására elvigyorodok. Őszintén és szélesen. -Oké. Én itt leszek, nem szándékozom visszamenni, de hogy a csontjaimat szopogassa, hát na. Nem tehetek róla, hogy nem kaptam nagydarab hímre hajazó géneket, ez van. Megpróbáltam én nagyobbnak látszani, de nem sikerült, ezzel kell beérnem, amim van, de nem bánom. Viszont egy zacskóval tér vissza, és erre már odapillantok. Nem tűntem el, pedig jó muri lett volna, ha most elásom magam valamerre, hogy vagy megtalál, vagy nem. -Köszi, viszont. Egy fokkal jobb kedvem van, elveszem a sört, és egy igen hamar lehajtom. Jól esik most, pedig nem bírom az alkoholt, azt az istennek sem sikerült megszoknom a 200 év alatt sem, pedig rajta voltam az ügyön, ha nem is durván. -Tudod, ez gáz. Más elveszít mindenkit maga körül, és nem azért, mert elmennek, és tessék. Én meg ezen is kiakadok, bár... nem tudom, melyik a jobb. Ha úgy mennek el, hogy élnek, vagy úgy, hogy nem. Ezt most minek mondom, és miért ilyen hosszan? Nem tudom, úgy jött, és azt sem tudom eldönteni, melyik verziót tudnám könnyebben viselni. Passz.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 310
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*A vigyora némiképp megnyugtató, hisz jelzi, hogy nincs veszve minden. Azaz nem hagyta el teljesen magát, szívesen mosolyognék vissza rá de csak a szám szeglete rándul meg halványan. Nem azért mert nem akarom vagy elfojtom, hanem tőlem ennyire telt. Nem fogok egy hazudd mosolyt csalni az ajkaimra, még úgy sem, hogy nem volna észrevehető. Egy társammal szemben nem. A sört átnyújtva neki kortyolok a sajátomba, amint tekintetem ismét a távolba mered nem az utat nézik hanem csak úgy... a messzeségbe. Alex azonban bármely alkoholistát meghazudtoló mód húzza le a sajátját. Nem lepődöm meg, csak a szatyor felé intek, hogy szolgálja ki magát... felőlem a bort is lehúzhatja így, engem aztán nem zavar. De a mozdulathoz nem fűzök kommentárt, úgy is érti, ha akarja. A szavain azonban elmélázok egy kicsit, de megingatom a fejem.* - Felfogás kérdése. Ha élnek... fáj, mardos és rohannál utánuk, reménykedsz, hogy visszatérnek hozzád. Idővel lehiggad az ember és a remény átfordul abba, hogy reméled, hogy boldogok, bárhol is legyenek. - ittam egy újabb kortyot, így legalább van mire fogni a pillanatnyi hallgatásom és azt a keserű ízt a számban aminek semmi köze nem volt ahhoz, hogy mit iszom. - Ha meghalnak... fáj, mardos és magad hibáztatod még akkor is, ha nem tehetsz róla, akkor jön az, hogy miért nem voltál ott és a sok "HA" és "mi lett volna HA" mondjuk ott vagy, bosszúra szomjazol még akkor is ha nem engedsz neki teret. Minden érző ember, aki szeret erre szomjazik csak van aki elnyomja és tudja kezelni és van aki nem, ezzel pedig a vesztébe rohan. Idővel lehiggad az ember, de nincs remény utána. Üres marad és csak az emlékek azok melyek táplálnak éveken, évtizedeken keresztül. Jobb reménykedni, nem tudni, hogy merre jár... mint biztosra kijárni egy sírhoz, tudva; hogy ott fekszik az, aki élhetett volna még. Persze vannak önző emberek, akik úgy vélik, hogy inkább volna holtan mintsem nélküle bárhol máshol... ezt mindenki maga dönti el. * Újabb két nyeletett ittam, de míg beszéltem nem néztem Alexre. Mégis mit nézzek rajta? Nem különösebben érdekelt, hogy mire tapintok a szavaimmal s bár kérdés nem hangzott el, de attól még ez a véleményem. Bennem azonban néma, halk sóvárgás éledezett. Bármit megadtam volna, hogy csak elhagyjanak azok akiket szerettem. Vágytam rájuk még mindig. Azonban a másik ezt nem érezhette, ahogy senki más sem. Hisz visszafelé visszahúztam a pajzsom, egyedül a vérvonalam nem használtam, hogy ne csak egy szellem legyek itt mellette, hanem tényleg érezze a jelenlétem.* - De inkább akadj ki, mintsem úgy élj tovább mintha mi sem történt volna... legalább nem lesz benned egy futó virág, ami csak tüskéket hajt és elmérgesít. * Vontam meg a vállaimat könnyedén. Mintha ez ilyen egyszerű volna.*
Hallgatom Ayesha szavait, értem amit mond, értem mit gondol, és valahol osztom is a véleményét, de csak valahol. Mert van igazsága, mégis azt érzem, hogy nem fog átfordulni semmi semmibe. Richard más volt. Róla tudtam, elment, és azt is rögtön, soha többé nem látom, ha rajta múlik, de ez egészen más. A sörös dobozt laza mozdulattal nyomom össze, és lám, még arra is figyelek, hogy azt a zacskóba tegyem vissza, ne máshová hajítsam. Greenpeace aktivista lettem, azt hiszem. -A fene tudja. Ők elmentek, de tudom, hogy nem örökre, mégis szar. Egy második sört is a magamévá teszek, viszont nem fogom matt részegre inni magam, mert ahhoz képest, hogy nekem a kevés is megárt, az utóbbi időben sikerült mindig beállnom mint egy gerely. Nem kéne, most nagyon nem kéne. A halál kérdése... erre felkapom a fejemet. -Nem, nincsen ha. Holtan látni őket... inkább élve, nem vagyok önző, csak az fáj, hogy semmit nem mondtak. Ez az egy, semmi más. Legalább tudnám az okát, legalább egy üzenetet hagytak volna, valamit, hogy tudjam az okot, de nem, ez nincs meg. Belekortyolok a sörbe, érzem, hogy Ayesha nem csak a szokásos közhelyekkel traktál, tapasztalatból beszél. -Kiakadtam, nem szoktam, de most sikerült. Senki nem látott még idegesnek, senki nem látott még összeroppanni, és most nem állok messze attól, hogy az utóbbi megtörténjen. Ami visszatart az az, amit tanultam, amit magam is vallok, mert hiába kapom épen a szart a nyakamba, nem süllyedhetek a mocsárba, akkor az egész eddigi életem a nullával egyenlő. Eddig úgy véltem, nem vagyok gyenge, de az érzéseimet nem tudom elrejteni, és ha ez valaki szemében egyenlő a gyengeséggel, akkor sajnálom, de nem is érdekel, mit gondol.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 310
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
- Elmentek. S ezen nem változtat semmi. Te sem és más sem. Szar, de... el kell engedned. Senki nem teheti meg helyetted. * Erre már nem tudok többet mondani, így csak meghúzom a söröm ismét. Amit tudtam azt elmondtam. Üres szavakkal meg nem fogok dobálózni és önmagam ismételni sem. Szóval akkor inkább csendben maradok, míg kell vagy épp nem reagál valami mást is.* - Van úgy, hogy nem tudnak szólni, nem tehetik. De ez mentegetésnek hangzik igaz? Tudom. Én egyszer egy ilyenért elküldtem az illetőt a fenébe, mert lusta voltam végig gondolni és pláne mögé látni, megérteni mert hagytam, hogy a fájdalom, a hiány bekebelezzen. * Ezzel azt is elárultam, hogy bizony nem annak szántam. Bár magamról még mindig nem mondtam többet, mint amennyit jónak látnak. Szóval szinte semmit. Az utolsó kortyokat lehúzva a boros üvegért nyúltam és kicsit megnéztem magamnak, majd a férfi felé fordultam pár perc némaság után. * - Felbontod valahogy itt vagy feljössz hozzám és megoldjuk ott? Szeretném ha ma éjjel mellettem maradnál... ígérem nem rontalak meg. - emeltem esküre a kezeim, amik hülyén mutattak a boros üveggel a mellkasom előtt. - Csak egy kicsit... *Kacsintottam végül a másikra. Nem tudom, hogy tudta-e, hogy hol lakom de ha nagyon erre akar nézegetni akkor tud, a nappalim ablakra erre néz. Mázli, hogy a hálószobámé nem. Na akkor már a duhajos éjszakákon igencsak kellemetlenkedtem volna feléjük. De nem álltam fel, hogy akkor menjünk. Mert ha maradni akar, akkor maradok vele. Viszont az alvásnál egy leheletnyi féltést sem hallhatott. Nem tudhatta eldönteni, hogy valóban magam miatt szeretném, hogy mellettem legyen vagy saját maga miatt, hogy ne legyen egyedül. Talán kicsit mindkettő. De nálam sosem tudni.*
-Az elfogadás ténye nem mindig elég, az elengedés más kérdés. De hogyan engeded el, ha él? Ebben nincs gyakorlatom, Richard nem zavart, akkor sem, ha ő a Teremtőm, menekülnie kellett, és ő azt tette. Az nem viselt meg ennyire, mint ez, de lehet, csak azért, mert hosszabb időt töltöttünk egymás társaságában, és együtt vágtunk át az államokon, együtt balhéztunk, és álltunk ki egymásért, akármi történt is. -Ez igaz. Amit mond, igen, önsajnálat és önzőség, semmi egyéb. A saját egónk előretolása, a saját érdekeink felnagyítása, nem egyéb. Nem tudhatom tényleg, hogy miért nem jelentkeznek, miért nem értesítettek, de ha akkora gebasz lett volna, csak érzek valamit, vagy nem? Tabi mondjuk képes a hirtelen elborulásra, eddig ebbe bele sem gondoltam. A borra pillantok, hát ha én azt most itt kinyitom... nem sok marad belőle. -Jobb ha nálad, itt csak széttöröm. Hú. A nyakát letöröm, az addig oké, de szilánkos lesz a pia, és éles az öveg széle. Jobb, ha nem itt próbálom meg, hanem akkor már Ayeshánál. Nem fog megrontani, elvigyorodok, végre elvigyorodok. Vele tartok, ha lehet, nem akarok most egyedül maradni, társaságra vágyom, én. Én, aki marha jól elvan a magányában, és az sem zavarja, ha mellette elhordják a farkaslakot, én most nem akarok magamra maradni. Vigyorogva bólintok, szép eskü volt ez borral megpecsételve, szó se róla. Kicsit ront meg, nem érdekel, ha nagyon, az sem. A lényeg, hogy nem vagyok egyedül. Felállok, és a kezemet nyújtom a nőstény felé, hogy felsegítsem. Az energiákat majd pótolom, az nem érdekes, és még az üres dobozokat is begyűjtöm, mint valami green peace aktivista, nehogy már szemetet hagyjunk magunk után.
Kezdőlap
