A mai iskolás kis incidenst sikerült anélkül lerendeznem, hogy az én naaagy és erős bátyámat értesíteniük kellett volna az igazgatóságnak, hogy a kicsi húgicája kanokat megszégyenítő módon lerendezett három gennyláda osztálytársát, pluszban még a kémia tanárának is odacsapott egyet, csakhogy biztos legyen a dolgában. Nem kellett mást tennem csak kicsit megvillantanom a fogamat, és ez tulajdonképpen már elég volt arra, hogy még csak az igazgatóságnak se merjék elböffenteni magukat. Jeffrey ráadásként azt hiszem sikeresen belehugyozta a gatyájába Amerikát is, szóval... egy szó, mint száz, nagy sikereket arattam! Tisztában vagyok én azzal, hogy elég nagyot kockáztattam, de ha menekülésre lennénk kényszerülve, akkor legalább egy egész életre elfelejthetném Alaszkát az egész szaros kis Fairbanksjával együtt! Mindenesetre, a dolgot ma már suli időben a srácokkal megünnepeltük egy kis vicces cigi pippantásával a suli mögött, most pedig már csak a jól megérdemelt pihenés van hátra, ameddig az ördögfattya haza nem ér. Lábam a dohányzóasztalon, a sör valahol a lábaim mellett. Tisztára olyan minden, mint a napsütötte Toscana. Begyújtott kandallóval egész elviselhető, és az, hogy csak egy fekete topp és francia bugyi van rajtam, tök jó hangulatot ad az egésznek, akárcsak Wade napszemüvege. Valami azonban mégis megzavarja a holidayemet. Eleinte csak nagyon távolinak hallom a csengő hangját, de mikor újra felhangzik, már tudom, hogy lőttek a nyugalmamnak. -Ki a k*va anyád vagy? - Morranok fel, és ezzel együtt lecsapom Wade napszemüvegét a dohányzóasztalra, és nem zavartatva magam, úgy ahogy vagyok, lustán és ráérősen odacaflatok az ajtóhoz, hogy aztán lesújtó tekintettel üdvözölhessem a jövevényt. Alighogy kinyitom az ajtót, a szomszéd nyűgös fattya nyomódik a pofámba, és nekem alig jut időm arra, hogy megfoghassam. Kezeim a hóna alá csúsznak, és magamtól minél távolabb tartva fogom a bűzbombát. -Kérlek Shannon, csak most az egyszer, erre az egy napra vigyázzatok rá. Tudod, hogy soha nem kérünk ilyet, de sürgősen el kell utaznunk a szüleimhez. Apa kórházba került. -Ácsi-ácsi! Miért nem hívtok valami bébiszittert? Honnan tudod, hogy milyen emberek vagyunk? Lehet, hogy valami elmebeteg gyerekgyilkosok vagy pedofilok... -Jó emberek vagytok, Wade múltkor áthozta a postánkat, amit hozzátok dobtak be... - Húúúha, micsoda világ megváltó cselekedet! Idióta felelőtlen némber! -Csak ma. Kérlek... Nagyon jó baba, nem kell vele semmit csinálnotok. Itt van minden, a napirendje, néhány ruha, pelenka, babapépek, csak kérlek. Megháláljuk! - Ezzel a vállamra akaszt Judy férje egy táskát, Simon meg nyűglődni kezd a kezeim között, amikor az apja ad egy utolsó puszit a fejére, majd ügyetlenül is meg ölel(ne), ha nem húzódnék arrébb. -Holnap jön anyuci meg apuci haza... - Kezd el gügyögni a dagadék kölykéhez, majd bizalmaskodó tekintettel rám néz -a férje meg a cickóimra, mily' meglepő-, valamit még magyaráz, és megfordulnak, hogy beszállhassanak a kocsiba és elhúzhassanak. -Most mit csináljak veled? - Nézek farkasszemet a gyerekkel, aki erre egy nem éppen értelmes tekintettel fele, majd berúgom az ajtót, és mintha valami élesített bombát vinnék, eltartva magamtól a kölyköt, beviszem a nappaliba, és leültetem a kanapé legtávolabbi sarkába, hogy tovább folytathassam a sziesztát. Alig telik el pár perc, azon kapom magam, hogy Simon a combomon támaszkodik, és össze-vissza nyálazza a kezem. Fújtatva kapom le Wade napszemüvegét, és ezzel a lendülettel rá is morgok a kisfickóra, aki erre megszeppenve bömbölni kezd. -Óóóó ba*a meg! - Ejtem hátra a támlára a fejem.
A hozzászólást Shannon R. Christopher összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 27, 2013 1:32 pm-kor.
Jobbára mással se töltöttem a mai napot, mint az erdőben való flangálással. Szokásomhoz híven kikészítettem a házunk mögött elhúzódó erdő egyik jól elrejtett bozótjába a ruhámat, hogy ha visszaváltoztam és szépen lassan meguntam magát a farkas létet, valamint a természet lágy ölét, akkor felöltözhessek, és indulhassak a jókora házunk biztonságot sejtető falai közé. Nincs is néha jobb annál, mint bedobni magunkat a kandalló elé egy jó könyv társaságába úgy, hogy nincs senki, aki megzavarna minket. Igaz ezen zavaró tényező egyik személye Shannon szokott lenni, aki véresen komolyan veszi a saját sziesztáját, és halálosan megsértődik, mikor én, vagy bárki más meg meri zavarni. Viszont amikor ő szakít félbe engem, és ő kezd el nekem magyarázni, akkor bezzeg én ne merjem felkapni a vizet, mert... hogy is szokott fogalmazni? Gyerekes? Vagy nem áll jól? Levetve hát a fehér, vaskos, sörényes bundámat, már le is söpröm magamról a felesleges földdarabokat, leveleket és kósza gallyakat, melyek menet közben a hajamba akadtak. Minden felesleges terepszemlélés nélkül felegyenesedek, s előlépve immáron teljes harci öltözetemben - farmerban, cipőben és egy fekete pólóban - megcélzom a házunkat, melynek hátsó ajtaján nyerek betekintést. Lomhán nyomom le a kilincset, s már zárom is be magam után az ajtót. Sajnos nem tart túl sokáig a lelkesedésem, rögtön meg is torpanok, mihelyst valami igen zavaró szag szökik az orromba, mire elfintorodok, ezt követően pedig egy morgással keveredő gyerekbömbölés töri meg a nyugodalmas csendet. Mi a fene? Shannon éppen gyereket próbál enni? Megrohamozva a lépteimet, úgy fékezek le a nappali ajtajánál mikor megpillantom a dagadék gyerkőcöt, mintha a nemlétező kézifékemet húztam volna be. Értetlenül pillantok először Shannonra, majd a mellette, egyre vörösödő gyerekre, ki látszólag most akar belefulladni a saját nyálába. - Elárulnád, hogy ez mit keres itt? - mutatok rá a még mindig ordító gyerekre, ki remegő hangon sírva pillant fel rám. A szívem csak akkor esik meg rajta, mikor egy kibuggyanó könnycseppje tényleg arról árulkodik, hogy ez nem a megszokott műsírása, amiről a szomszédok mindig panaszkodnak. - Hé, jól van na - hajolok le hozzá annyira, hogy hóna alá nyúlva megemelhessem, majd meg se várva, hogy a mellkasomra fektessem, ő már hozzám is koccantja kopasz tök fejét, mire csak meglepetten felnyögök. - Meddig lesz ez nálunk? - lesek le Shanre, s még csak véletlenül se nevezem meg úgy ezt a szerencsétlen gyereket, mintha élőlény lenne. Csak simán, ez.
Hát rohadtul nincs ínyemre, hogy ezt a bűzlő ember kölyköt a nyakunkba varrták, de ha pénz jár azért, mert sintértelepet játszunk egy napig, akkor bevállalom. Legalábbis azt hiszem. Jeffersonékat ismerve, borsos árat fognak érte fizetni, az pedig mindig jól jön. Csak ne visítana ez a kis dög! -Nem akartalak megijeszteni, jó? Csak.. csak hagyd már abba! - Túrok bele a hajamba ujjaimmal meg is tépve annak végét, majd idegességemben felugrok a kanapéról és tehetetlenségemben leküldök egy jóóó nagy kortyot a sörből, mintha legalábbis attól várnék valamiféle megoldást. A gyerek azonban -mily' meglepő-, mégsem hallgat el, helyette a feje vörösödni kezd, és amint látom, már-már taknya-nyála is egybefolyik, amivel egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetem. Inkább csak ront az egészen, és az eddigi, a fű okozta melankolikus zsibbadtságom váratlanul huss elszáll, mintha csak valami kis bárányfelhő lett volna, amit most elfújt a vihar szele, és helyette borús fellegeket hozott. -Mivel vegyelek rá, hogy abba hagyd? - Kiabálom túl Simon fülsüketítő ordítását, amire egy kicsit elhallgat, de éppen csak annyira, hogy újabb oxigén mennyiséget juttathasson a tüdejébe a következő vonyításhoz. -Tudod mit? Énekelek neked valamit, jó? - Guggolok le hirtelen a kanapé elé, hogy szembe találhassam magam vöröslő fejével és taknyadzó orrával. -Mit is énekeljek neked...? - Szűröm idegesen a fogaim között, miközben az agyam a megoldást keresi, majd belefogok... -Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kistörpe... őő... elvitte a pedofil a sötét erdőbe, de... ömm... kemény fa*ú gyerek volt... ez a kistörpeee... - Énekelem, mint valami idióta, mire a gyerek valamelyest lehiggad és a bömbölés helyett most eltátott szájjal figyelni kezd, buborékot fújva az orrával... -Anyááám, de gusztustalan vagy! - Fintorgok, majd -mintha megértette volna-, folytatja azt, amihez a leginkább ért, a bömbölést. Hajamat tépve ugrok fel a kanapé elől, és igyekszem a lehető legtávolabb férkőzni a gyerektől, amikor megérzem Wade illatát. Még soha nem örültem ennyire neki, mint most! -Jeffersonék áthozták a bömbölő szarzsákukat. Tádááám! - Mutogatok Simon felé, majd fintorogva végignézem, ahogy Wade felemeli. -Nem tudom. Egy napot mondtak. - Vonok vállat, és megdörzsölöm a halántékomat. -De hallgattasd el valahogy, mert én ezt már nem bírom ép ésszel! -
Miután az ember egész nap majd meg hal az unalomtól és végre akadna pár szabad órája, amit békességben eltölthet a kandalló mellett, természetesen akkor csak be a ménkű. Már a telek végéről érzem, szimatolom és hallom, hogy valami nagyon nincs rendben a ház körül. Szerencsére nem azzal van gond, hogy épp nekikezdett leégősdit játszani, tekintettel arra a rengeteg fára. Sokkal inkább édeskés, de inkább büdös, mint kellemes szagok szöknek az orromba. Az egyik szagforrás biztosan fű lehet, amelyet nyilván Shannon szívott el olyan lelkesen, míg a másik... sz*ros pelenka? Mire kell nekem haza érnem? Komolyan, mintha egy füvező hippi feleségem lenne, és idepottyantott volna a nyakamba egy gyereket, akivel még csak azt se tudja, hogy mi a fenét kezdjen. Elkeseredetten, lemondóan csóválom a fejem, miközben holmi nagy f*szú törpékről énekel Shan annak a szerencsétlen, nyáladzó, taknyozó és még mindig szörcsögő gyereknek, ki hirtelenjében azt se tudja, merre húzza el azt a hájas hátsóját. Nem tagadom, szép gyerkőc, de vicces, hogy milyen hurkás karjai vannak. Igazán csak akkor kezd el ordítani, mikor a lány megjegyzi, hogy milyen gusztustalan. Mintha legalábbis értené. De garantálom, hogy itt a hangnemről van szó, az nem tetszik szegény bébinek. - Miért nem mondtál nemet? - értetlenkedek, ahogy a felém nyújtózkodó gyereket felkapom, és kérnem se kell rá, hogy elfogadjon, már bújik is hozzám, mintha régi haverok lennénk. Szabad kezemet a hátára fektetem, hogy lassú körkörös mozdulatokkal elkezdhessem simogatni, ezzel lassan de biztosan lenyugtatva. Egy idő után már csak a gőgicsélését lehet hallani, amint megtalálta a pólómon virító vörös feliratot, és nagy lelkesen annak tanulmányozásával kezd foglalatoskodni. - Remélem nem megint a suliban csináltál hülyeséget, hogy megint füveztél - pillantok immáron Shannonra, majd ellépve az ágy mellől, tartok egy alaposabb terepszemlét. - Ez a táska az övé? Nem ártana tisztába tenni, r*hadt büdös - jelenleg én fintorodok el, ahogy a kellemetlen szag beférkőzik az orr járatomba - nem akarod inkább te csinálni? Elvégre te vagy a "nő" - ajánlom fel neki a soha vissza nem térő alkalmat, bár gyanítom, hogy határozott nem lesz rá a válasz.
Egy percig -amikor Wade beteszi a lábát a házba és felveszi a gyereket-, azt hiszem, hogy megérkezett a felmentősereg. Az illúzióim azonban hamar szertefoszlanak, ahogy meghallom a nagyságos királyfi első hozzám intézett szavait. Ha nem ő lenne az Alfám, egész biztos, hogy nem válogatnám meg vele szemben a szavaimat. Bár, ha jobban belegondolok, még így sem szoktam türtőztetni magam. -Azért, mert Judy szóhoz sem hagyott jutni. Még az sem tűnt fel neki, hogy a férje úgy bámulja a melleimet, mintha kirakatban bámészkodna! - Fújtatom vérig sértve, aztán összefűzöm kezeimet a melleim alatt, és oldalra biccentett fejjel figyelem a gyerek minden egyes reakcióját, szúrós tekintettel méregetve a bűzbombát, mintha esküdt ellenség lenne, akire nem árt odafigyelni. Aztán a tekintetem egy pillanat alatt megváltozik, és már egyáltalán nem Simon van célkeresztben, hanem sokkal inkább a pótapja. A vérem gyorsabban kezd el áramlani, és tudom, hogy nem hazudhatok. Annyiszor próbáltam már, de mindig lebuktam. Ezek a genyó ösztönei! -Füveztem. Na, és? Nagy dolog, te is csináltad régen! - Akárhányszor magyarázkodni kezdek neki, úgy érzem magam, mint egy lúzer. Egyszerűen gyűlölöm, ki nem állhatom ezt az egészet! Csak élni akarom az életem a szabályai nélkül, ha már tönkre tette az egészet. -Hogy ÉN? Nézz már rám! Azt se tudom, hogy hogy kell megfogni... - Kerekednek el a szemeim, és egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez velünk történik. Miért ilyen jó a kölykök emésztése? Egyáltalán, miért nem abban a korban kezdenek el tojni, amikor már saját maguk is ki tudják törölni a seggüket?! -Mekkora egy hímsoviniszta barom vagy! - Köpöm idegesen a képébe, aztán egyszerűen csak magam mögött hagyom, hogy kerítsek valahonnan egy pár darab kihajtogatható újságpapírt. Amint rátalálok pár múlt heti számra, beterítem velük a dohányzóasztalt. -Nesze, már kezdheted is! - Fonom össze újfent melleim alatt a karjaimat, várakozóan az asztal felé biccentve, ahogy szám sarkában egy gúnyos vigyor kezdemény is feltűnik. Már alig várom, hogy ezt lássam!
Értetlenül állok Shannonnal szemben, kezemben a gyerekkel, miközben arra a kérdésre kapok választ, hogy mégis mit keres itt ez a kölyök, és, hogy miért nem tudta lemondani. - A mijeidet? - vonom fel a szemöldökömet, mikor is azokról a bizonyos, magukat mellnek nevező dolgokról kezd el beszélni. - Amúgy, tudod nem értem... máskor mindig akkora a szád, és olyan határozott tudsz lenni. Most miért nem sikerült elérned azt, hogy két ember odafigyeljen rád? Pont rád? Mondjuk ahogy hallom a kedves fél nagyon is odafigyelt. De... de akkor se tudom megérteni - ingatom a fejem ide oda, miközben a gyerek hátát simogatom megállás nélkül addig, míg végre le nem higgad, és már csak a halk, szörcsögő szuszogását hallom. - Nincs ellenemre, de... már nem egyszer megmondtam, hogy a fű nélkül is elég bolond vagy te, nem kell még pluszban ezzel is rátenni még egy lapáttal. És szokj már le arról Shannon, kérlek szépen, hogy rögtön támadsz! Most még csak véletlenül se említettem meg, hogy olyan nagy problémám lenne vele - ahogy megemelem a hangomat, Simon meglepetten, egyre kerekedő szemekkel néz fel rám, mire csak folytatom hátának folytonos dörzsölgetését, ezzel is jelezve, hogy nincs semmi baj, nem rá vagyok mérges. Igazából senkire. - Itt az ideje, hogy megtanuld. Hidd el, én se sok gyereket fogtam még életemben, ekkorát pedig főleg nem, de ha bennem is bennem van az apai ösztön, akkor talán beléd is szorult, ha nem is sok, de legalább egy aprócska anyai. Nem kételkedek benne - megjegyzésére inkább nem mondok semmit, csak megforgatom a szemem olyan gyorsasággal, hogy még én magam is attól tartok, hogy kiesnek az üregükből. Ahogy elém szökdécsel néhány újságpapírral, elkerekedett szemekkel pillantok le azokra, ahogy a dohányzó asztalra teríti őket. - Őőő - fogom meg úgy a gyereket, hogy az a karomon ülhessen, és gügyögve, nyáladzva leshessen ide-oda. Nem vagyok túl nagy gyerek centrikus, sőt, egy ideig rühelltem is őket, mint ahogy őt is tekintettel arra, amit éjjelente csinál. A folytonos bőgés. Így viszont kifejezetten elfogadható, sőt, még az én "jégszívemet" is képes egy kis ideig felolvasztani. - Szerintem ez a gyerek nem kutya, már megbocsáss... nem fogom újságpapíron tisztába tenni! - jelzem némi morgással a hangomban, majd elindulva a fürdőszoba felé, kiveszek egy fehér törülközőt a szekrény fiókjából, hogy aztán azt leterítve a nappali szőnyegére letérdelhessek, és ráfektessem a gyereket, ki menten neki is kezd a rúgkapálásnak. - Na essünk neki... hozd ide a .... a törlőkendőket és egy pelenkát is
-Gúnyolódsz? Akkor miért szoktad fogdosni őket? - Vágok vissza, egyáltalán nem válogatva meg a szavaimat, meggondolás nélkül szórva őket. Ha ennyire elégedetlen velük, akkor miért szokott mindig orvtámadást indítani ellenük -hol a szájával, hol a kezeivel-, valahányszor egy kicsit túlhevül köztünk a hangulat? Hülye balf*sz! Kocsikázzon egy kicsit, és majd találni fog olyan k*vákat az egyik utcasarkon, akiknek még a seggükbe is implantátum van! Elvégre, azt mondják, hogy nagy kufferba jó pakolni! -Jó, tudod, hogy miért nem mondtam nemet? Azért, mert ha eljátsszuk egy napig ennek a kis görcsnek a rohadt bébiszittereit, akkor kapunk érte némi suskát! - Észre se veszem, hogy mikor lendültem bele a hepciáskodásba annyira, hogy időközben már a kölyök hátát kezdtem el bökdösni, aki minderre nyüszögni kezd, mint egy kutya, és inkább a másik irányba fordítja a fejét. Oké, akkor talán most jött el annak az ideje, hogy kicsit visszavegyek. Nem akarok megint úgy járni, mint múltkor, amikor Wade megelégelt és úgy döntött, hogy kirak a házból pár napra. Na, meg, itt van most ez a fű téma is... -Oké, akkor legközelebb szóba se hozd, inkább csinálj úgy, mint akinek bedugult az orra! - Nyögöm még ki utoljára a miheztartás kedvéért, na meg azért is, hogy legalább ilyenkor had legyen az enyém az a kibeba*ott utolsó szó, -Persze, ha nem lennék ilyen bolhás dög, akkor szíves-örömest tutujgatnám! De így... - Mérem végig kettejüket rideg pillantásokkal. Az imént szándékosan érintettem olyan témát, amit már annyiszor a fejéhez vágtam. Emlékezzen csak arra, hogy milyen voltam halandóként, és hogy milyenné váltam miatta. Ha még mindig ember lennék, az aki voltam, képes lennék akár még gyereket is szülni ennek a görénynek. A további feszültségek elkerülése végett, inkább elindulok újságokért, amik úgy tűnik, hogy egyáltalán nem felelnek meg az elvárásainak. Egrecéloztatása hallatán csak megforgatom a szemeimet, és homlokom tetejére ugrott szemöldökkel figyelem, ahogy visszatér egy tisztán mosott törülközővel, amit a földre terít, arra pedig máris lefekteti a kölyköt. -Akkor inkább a törülközőt sza*ozod össze? - Ráncolom össze a homlokom, majd kutatni kezdek a táskában. Beletart egy kis időbe, mire sikerül megkülönböztetnem egymástól a seggtörlőt és a kéztörlőkendőt, de végül sikerül, ahogy a pelenkákra is rátalálok. -Istenem, mit eszik ez a gyerek? - Szippantok bele a levegőbe, rögtön az orrom elé kapva a kezem, így ejtve le Wade mellé a cuccokat.
- Mert nincs más - vonok vállat miközben elfordulok tőle, de azért egy utolsó, villódzó pillantást még vetek a lányra, mely arról árulkodik, hogy roppant jól érzem magam. - Némi suskát? Tudod jól, hogy van épp elég pénz, és azzal, ha egy alkalommal vigyázunk erre a vegyi fegyverre, attól még nem lesz jobb, elhiszed nekem? Állandó munkával talán... - magyarázom, s ezzel már eszembe is jut az, amit tegnap beszéltem Tazannával. - Ja, mellesleg lenne egy állásajánlat a sítelepen... viszont ahhoz kell az is, hogy megbeszéljük a falkával kapcsolatos ügyeinket, mivel a helyiek területén van ez a bizonyos helyszín, és a tulaj nem szeretne úgy állást ajánlani, hogy veszélyt jelentenénk a számukra, elvégre ott van még a másik falka is ahova mehetnénk... - magyarázom miközben zsibbadt jobbomról átültetem a balra a gyereket és engedem, hogy tovább markolássza, húzogassa a pólómat. Ha már egyszer annyira tetszik neki ez a minta, és csendben is van, akkor csak csinálja. - Az nehezen fog menni, de megteszek minden tőlem telhetőt ígérem - bizonygatom, bár arról tartok, hogy ez nem fog menni. Amilyen kib*szott büdös tud lenni az a sz*r amit szív, nem szívesen teszek úgy, mintha semmit nem éreznék. Sajnos túl jó szimattal áldott meg az ég, az ő legnagyobb szerencsétlenségére. Jól láthatóan valamint hallhatóan roppant mód nem tetszik neki, hogy egy törülközőre fektetem rá a gyereket pelenkázó gyanánt. - Inkább erre mint egy újságkupacra. Nem mellesleg van mosógép, majd az megoldja...vagy ha biztos akarsz lenni benne hogy tényleg eltűnjön, akkor majd kisúrolod te. És ez csak babasz*r, nem lótrágya - vonok vállat ahogy elkezdem kihámozni a fehér nadrágból, a sötétkék felsőjét pedig feltűröm minimum a háta közepéig. Amint lefejtem róla a pelenkát is, rögtön elborzadok nem csak a látványtól, de a szagtól is... - Egy r*hadt büdös babasz*r - kis híján heves öklendezésbe kezdek, de ez amint elkezd a gyerek lelkesen vigyorogni és nevetgélni, rögtön legyőzésre kerül. - Ja, hogy neked tetszik - ingatom a fejem és már nyúlok is a popsi törlőért, hogy azzal letörölgetve a gyerek mocskosabbik felét, elégedett vigyorral vegyem az első akadályt. - Addig rendelhetnél vagy három óriás pizzát - hajítom oda Shannonnak a telefonomat célzásként, hogy komolyan gondoltam.
Válasza egy nagyon is elégedett, gúnnyal fűszerezett mosolykezdeményt csal pofásabbik felemre. Aha, szóval nincs más! Kíváncsi lennék, hogy azért nincs más, mert nem akar mást, és beéri velem, vagy teljesen más oka van a dolognak, és esetleg nem tud csajozni. Na, majd erre valamikor máskor, amikor megfelelőbb lesz az alkalom, és nem fog a nyakunkban bűzleni a szaros szomszéd gyerek, visszatérek. -Nem te mondtad a múltkor, hogy bármilyen meló jól jönne, amivel lehet pénzt keresni? Hát tessék! - Az utolsó szavaimnál egyik kezemet kihámozom a melleim alól, de csak annyira, hogy a Wade által vegyi fegyvernek nevezett kölyök felé bökjek. Utána rögtön visszatérek az általam olyannyira kedvelt elzárkózó testtartásomhoz, miközben próbálom kizárni a gyerek bűzét. Sokkal jobban szeretem, amikor a ház és a bútorok fenyő, és Wade jellegzetes, jól ismert illata keveredik a levegőben. Tekintetem kérkedőből akkor vált érdeklődőbe, amikor állásajánlatról kezd el magyarázni. Szóval a sítelepen? Habár, nekem édes mindegy, csak jól fizessen. Nem akarok Wade pénzén élősködni, mert ameddig ő fizet mindent, addig én úgy vagyok kezelve, mint egy kölyök, akinek még azt is megszabják, hogy meddig van kimenője este. Cseszett szarul csinálja, hogy próbál kordában tartani, és uralni! Ez a falka dolog viszont kifejezetten nem tetszik. Nem kell nekem Wade mellé még egy okoskodó, keményfejű, öntelt hatalommániás pö*fej! -Már mondtam, hogy mi a véleményem a falkákról... - Sóhajtom, és hangom az előzőekhez képest már inkább reménytelenül és unottan cseng. Annyi, de annyi veszekedés volt már ebből a falkás ügyből, és még mindig nem jutottunk dűlőre. Szentül állítja, hogy ha be akarunk illeszkedni, muszáj lesz falkába kerülnünk, én viszont amondó vagyok, hogy ha eddig még senki nem tépte fel a torkunkat, akkor ezek után se leszünk háborgatva. Túljutva az egész füves témán, újabb feszültség lesz úrrá rajtam, ami csak kiéleződik, ahogy meglátom, hogy Wade egy törülközőn akar gyereket pelenkázni. -Súrolja az, akinek két anyja van! - Intézem el ennyivel az egészet, aztán előtúrom a táskából a kért dolgokat, amiket úgy hajítok le mellé, mintha valami időzített bombák lennének, és azt akarnám, hogy inkább Wade, mint az én kezemben robbanjanak fel. -Te még ezután a látvány után képes vagy enni? - Kérdezem, és fintorogva kezdek el kapkodni a telefon után, amit csak két ujjammal vagyok hajlandó megfogni. Előbb még a gyerek seggénél nyúlkált. -Szólj, ha végeztél! - Végül aztán pizza ide, vagy oda, inkább félrevonulok -egyenesen ki az erkélyre-, hogy megrendelhessem a három pizzát egy szál cigi mellett. Addig is kihúzhatom magam a sok szarság alól, és nem kell megfulladnom sem.
- De, viszont ez az egy alkalom nem lenne túl kifizetődő. Valamint most is inkább én érdemelném a pénzt tekintettel arra, hogy kezdted azzal, hogy ráhoztad szerencsétlen gyerekre a sárga frászt. Ha te bébiszitterkednél, akkor azt minimum egy vaskos cellán belül kellene csinálnod... - magyarázok gyorsan, szinte nem is véve levegőt a szavak után és előtt. Tényleg nem tudom ezt a nőszemélyt elképzelni bébiszitternek azok után, amit ma láttam. Újságpapíron pelenkázna, azt is minimum gázmaszkban, feje búbjára kontyolt hajjal, vastag sárga kesztyűvel, amivel első sorban a budit súroljuk, nem pedig egy gyerek fenekét. Látszólag - legalábbis ami a reakciójából kiolvasható - nem rajong a téma újonnani felhozatalának. Ennek ellenére mégis hajszolni fogom. - Igen, tudom. De nem lenne szerencsés megszegni a helyiek által felállított szabályokat, mert tényleg eltudom képzelni, hogy elűznek innen, vagy még rosszabbat tesznek. Shan, az ő területükön vagyunk és azzal, ha most a másik falkához társulnánk, csak még nagyobb sz*rt kevernénk magunk körül. Nem szeretnék viszályt szítani, és garantálják a biztonságunkat is. Egy családként élhetnénk és itt tényleg nem arról van szó, hogy ki parancsolna kinek. Nyilván, ha falkában lennénk, az alfa lenne a döntő, ő parancsolna neked, nem pedig én még akkor se, ha ezen nem óhajtok soha változtatni. Ennek ellenére kellenek nekünk és ezt te is nagyon jól tudod, csak túl hiú és önző vagy, hogy beismerd magadnak... - enyhe gúnytól és lemondástól éles a hangom, de nem félek kimutatni neki. Szeretném, ha végre benőne a feje lágya, és nem az a sértett gyerek lenne, akit már egy jó ideje olyan lelkesen eljátszik. - Még szép! Farkas éhes vagyok reggel óta - válaszolok neki, s a menet közben megérkező cumók között kezdek el kotorászni. Többek között szükségem van kb tíz darab törlőkendőre, amivel eltudom tüntetni azt a rakás csodát a gyerek fenekéről, amit odarittyentett. Mindig undorodtam a gondolattól, hogy egyszer majd nekem is ki kell próbálnom, mikor a tévében azt látom, hogy a kedves anyukák krémezik a kölykük valagát. Hát, tessék, most itt van a váratlan, de beteljesedett lehetőség. A fehér, mentolos illatú kenőcsből kinyomok egy kis adagot a kezemre, hogy azt a gyerek apró hátsójára kenhessem. - Parancsolj. Erősebb páncélod van gyerek, mint nekem - teszem le a lábait és a fenekét a törülközőre, ő pedig máris vad rugdalózásba kezd. Nyilván sokkal kényelmesebb így neki, mint egy kupac sz*rban ücsörögve, miközben azt érzi, hogy lötyög a pelenkában. Én se érezném túl jól magam. - Nem értem, hogy egy ilyen pici gyereket, egy céltudatos anyuka, hogy tud egy... gyakorlatilag vadidegen párra bízni?! Úgy, hogy nem túl sokat beszéltünk még velük csak akkor, mikor idejöttünk... na meg néha egy-egy köszönés - magyarázok, de azt már nem tudom, hogy a gyereknek, vagy Shannonnak. Annyi biztos, hogy Simon nagy lelkesen bámul rám azokkal a lehetetlenül kék szemeivel, miközben én elkezdem belecsomagolni a pelenkába. Ezt a nadrág követi, majd lehúzom a kis pólóját, hogy azt a nadrágja derekába tűrhessem. - Kész is vagyunk! - emelem meg a hangom, hogy Shan is tudja, végeztem a művelettel.
Kioktató szavaira szúrós tekintettel megforgatom a szemeimet, és már készülnék arra, hogy valami nem éppen kívánatosat visszaszóljak, de végül inkább csak ráharapok a nyelvemre, és bármennyire is nem jön be a dolog, csak sűrű bólogatásba kezdek. Talán a soron következő témára is csak ennyit kellene reagálnom, valahogy mégsem bírom figyelmen kívül hagyni. Ezt már nem. -Ha továbbra is észrevétlenül viselkedünk, ahogy eddig is tettük, nem fognak elüldözni. Ha nem adunk nekik rá okot, nem fognak. - Nem tudom, hogy most őt, vagy inkább magamat győzködöm, de azt biztosan tudom, hogy nem akarok semmilyen falkába kerülni, nem akarok igazodni másokhoz, és idomulni egy olyan alfa kéje-kedve szerint, akit még hírből sem ismerek. Talán nem mindig érzem így, és talán sokat marjuk egymást -nekem okom is van rá-, de ettől függetlenül jó, hogy csak ketten vagyunk, és hogy nem kell senkivel sem azonosulnunk. Nem akarok még több betarthatatlan, megszegésre alkalmas szabályt, mint ahogy több szaros pelenkát és bűzölgő, ordító gyereket sem. Legalább beszélni tudna, hogy értsük, hogy mikor mi a nyűgje éppen... -Hihetetlen! Nekem mindjárt kifordul a belem... - Fintorgok tovább, mintha valami elborzasztó jelenséggel állnék szembe. Igaz, ebben lakozik is némi igazság. Az, amit ez a kiskölyök abba a pelenkába pakolt, elég emberes adag ahhoz, hogy elborzasszon, és még meg is ijesszen. Ezer szerencse , hogy Wade ettől a gusztusos látványtól ennyire megéhezett! Így hát ki is cammogok az erkélyre, ahol máris telefonálni kezdek a pizza után, miközben rágyújtok egy szálra, és rákönyökölök a korlátra, hogy elnézhessek a fák sűrűje felé. A kinti friss levegő jó érzéssel tölt el, főleg azok után, amilyen állapotok odabent is uralkodnak. Hallom, ahogy a távolban lépdel egy őzsuta. Lépteit madár csiripelés kíséri, majd az idillt váratlanul megszakítja Wade kiszűrődő hangja. Elnyomom a korláton a csikket, majd a telefonjának dobálgatása közepette visszaindulok a házba. A levegő azonnal megváltozik. Nyomokban még érzem a gyerek bűzét, de a fenyő és Wade illata egyre inkább felülkerekedik rajta. -És a gyerek mit fog enni? Csak mert gondolom valamit neki is kéne adnunk... - Nézek fintorogva a látszólag egész nyugodt kölyökre, majd levágódom a kanapéra, és túrni kezdek a táskában. Megtalálom a Simonhoz kapott használati utasítást és pár kis üveg baba kaját is. -Szóval ezek a felelősek azért, amit a gyerek a pelenkába csinál? - Emelek ki homlok ráncolva egy kis tubust a táskából.
Szerencsére nem vág vissza, és ez már elég ahhoz, hogy ebben a témában győztesnek könyveljem el magam. A következők viszont megint nem tetszenek, és már ráncolom is az orromat - rossz szokás - hogy bebizonyítsam, ebben a témában való álláspontja, nagyon nem helyes. Legszívesebben egy fazekat húznék a fejére és addig püfölném egy fakanállal, míg kegyelemért nem könyörög és azt nem mondja, hogy szükségünk van a falkára. - Shan. Lehet, hogy tudok segíteni, az átváltozásokban segítek, a pajzsod megerősítésében és még sorolhatnám, de nem vagyok elég neked. Lehet, hogy jobban járnál, ha... ha nem én foglalkoznék veled, sokkal inkább egy idősebb, rangosabb egyed. Aki kifejezetten a kölykökkel...bocsánat, a frissen beharapottakkal foglalkozik. Talán még az is jó lenne, ha egy ideig nem látnál engem, hanem más farkasokat csak, hogy tudj azonosulni. Mellesleg nem vagyunk észrevétlenek. Mindenhol ott van a szagunk, és számtalan farkas járkál azokra a szórakozóhelyere, ahova mi is. És ők nagyon nagyon jól tudják, hogy újak vagyunk a terepen. Tegnap nagyon szívesen rávágtam volna Tazanna-nak, hogy élnék a lehetőséggel. Viszont nélküled nem akartam dönteni. Illetve de, ha nagyon tartózkodni fogsz akkor dönteni fogok egyedül. De szeretném, ha neked is jobb meglátásaid lennének ez ügyben - bizonygatom az igazamat. Nem fogok neki könyörögni, csak igyekszek emberien viselkedni neki, és ma nem olyan arrogáns és aljas módszereket bevetni ellene, amit eddig is csináltam. Azt akarom, hogy erős, határozott farkas legyen belőle, aki bármikor bármilyen formában megállja a helyét. De az amit művel, nem mindig jó. Attól még, hogy akaratos és makacs, nem lesz egy zseni a farkasok körében. Csak egy gyenge láncszem. - Bele ne pusztulj szépségem! - mosolyok fel rá, miközben odadobom neki a telefonomat. -Inkább menj levegőzz egyet... - miközben Shannon távol van, addig én nagy lelkesedéssel pelenkázom a gyereket, majd vissza is csomagolom eredeti szerelésébe. Sokszor hallom, ahogy a boltban visítoznak egymásnak a gyerekes anyukák, hogy a kölyke a háta közepéig összecsinálta magát. Hát, én most örülhetek annak, hogy nem történt ilyen, mert félő, a fürdetés már nem ment volna olyan könnyen, mint ahogy a pelenkázás zajlott. - És az mi? - biccentek a kezében található papír felé - használati útmutató? Ez a gyerek egy robot? Van hozzá kikapcsoló gomb is? - forgatom meg a kezeimben, hogy minden porcikáját átnézzem, de csak halk gügyögés alakul ki belőle, mire elégedetten elmosolyodok. Belekapaszkodva az összecsomagolt, már piszkos pelenkába, határozott mozdulattal repítem a konyha felé, így az hibátlan ívet írva le, rögtön a fém szemetesben landol. - Hát nem tudom, de ha ezek egy alig öt hónapos gyereknek ilyen kaját adnak, ne is csodálkozzanak, hogy ilyen jó az... emésztése - fintorgok, és ahelyett, hogy a színes bébipépért nyúlnék, inkább kikapom a méretes batyuból a tápszert, ami tudtommal vízben oldódó....valami. Por. Csak aztán nehogy ezt is Shan anyagnak nézze... ha már por. - Szerintem adjunk neki ilyet. Ettől talán nem fogja összecsinálni magát az elkövetkezendő két órában - dobozon található színes elefánt, vagy zsiráf..delfin keverék kifejezetten tetszik a gyereknek, gondolom már csak azért is, mert színes. Így rögtön a doboz felé kezd el nyúlni, mikor pedig megérinti, halványan elmosolyodik. - Így máris aranyosabb nem? Nem bőg mint akit nyúznak... vagy mint akire farkas morgott - lesek Shannonra mosolyogva.
Szemeim vad villódzásba kezdenek, amikor tovább győzköd erről az egész falkás dologról. Nem hiszem el, hogy még mindig nem képes felfogni, és elfogadni, hogy nem vagyok hajlandó csatlakozni semmilyen nemű falkához. Nekem aztán édes mindegy, hogy ott milyen új technikákra tehetnék szert, nem fogok idegenekkel együtt működni, és ha eddig látszólag nyugodtan, hőbörgés nélkül tűrtem a szentbeszédet, tovább nem fogom! -Nem, nem nem! Kizárt! Felejtsd el Wade! Nem fogok összezárva élni több száz idegen farkassal, akik mind ki vannak éleződve az olyan kölykökre, mint amilyen én is vagyok. Nem mellesleg, tényleg képes lennél egy olyan farkas karmai közé dobni, akiről a nevénél többet nem tudsz? Bele is dögölhetek abba a kiképzésbe, amit ott kapnék! - Emelem meg a hangom, kezeim mindvégig ökölbe feszülve lógnak a testem mellett, és mivel az ösztöneimnek nem tudok gátat szabni, reflexszerűen morgok rá egy fog megvillantós vicsorítással együtt. Tudom, hogy ennek a tettemnek a későbbiekben még meglesz a maga böjtje. Soha ne akarj nagyobbnak tűnni az Alfádnál, akármennyire is idegesítő! Ez az első számú szabály, mégis újra és újra megszegem... -Neked az csak jó lenne, nemde? - Ugrik egyik szemöldököm a homlokom tetejére, továbbra is úgy tartva a telefont, mintha valami élesített bomba lenne. Végül az egyértelmű undort és elégedetlenség érzetet felváltja az egész testemet átjáró és megbizsergető megkönnyebbülés, ahogy kimegyek, hogy telefonáljak. Érzékeimet közben kiterjesztem a környékre, és ameddig a cigi el nem fogy, mereven koncentrálok minden közeli zajra, az új szagokra, ameddig vissza nem megyek a házba, ahol furcsa, de máris azt kezdjük el latolgatni, hogy ez a szerencsétlen gyerek mégis mit egyen. -Esélytelen! - Morgom az orrom alatt, amikor szemem sarkából látom, hogy fordigatni kezdi Simont ide-oda. -Pont ettől nem? Ezt még ki is fogja okádni! - Pislogok hitetlenkedve a tápszerre, aminek azért gyorsan átfutom az elkészítési javaslatát, miközben meghallom Wadet, és felnézve meglátom a mosolyt ott virítani a képén. -Ömm... ja... biztos! Nem értek a kölykökhöz, emlékeztetnélek. - Válaszolom nem túl kedvesen és jó kedélyűen, majd rájuk se nézve, inkább kimegyek a konyhába, hogy ezt a szart valahogy megcsinálhassam, a mosogatónál tovább azonban nem jutok. A cumisüveget és a tápszert is levágom a konyhapultra, és csak támaszkodom a mosogató szélére, igyekezve úrrá lenni magamon, az érzéseimen és indulataimon, hogy nehogy szétrepesszem a mosogatót.
Nem csak az ő, de az én szemeim is "villogni" kezdenek, mikor meglátom rajta a haragot és a dühöt. Legelőször sikerül magam lenyugtatni, de a későbbiekben valamivel agresszívebben, mi több vadabbul válaszolok, miközben ki is mutatom a fogam fehérjét. - Mi az, hogy felejtsem el Shannon! Először is, te még egy kölyök vagy.... és, hogy nem leszel összezárva idegen farkasokkal? Sajnálom, kénytelen leszel beletörődni. Nap, mint nap iskolába jársz ezer meg ezer ember közé! Mellesleg nincsenek kiéleződve! Az a feladatuk, hogy a kölykökből erős és életképes kölyköket csináljanak. Szerinted engem miért nem kaptak szét olaszban vagy itt-ott, mikor falkába verődtem? Ha? Nem tudok a nevüknél többet, valóban. De helyiek. Tudtommal még egy farkast se öltek meg azért, mert csatlakozni mertek hozzájuk. Nekik se lenne előnyük abból, hogy ha beállnánk közéjük, és kinyírnának. Mellesleg nem hinném, hogy pont te dögölnél bele! Muszáj vagy élni ezzel a lehetőséggel Shannon, mert így fogsz megdögleni érted? - mikor viszont rám morog, nem fogom vissza magam, és sokkal hangosabban morgok vissza rá, mely már-már oroszlánüvöltésnek hat, mire a gyerek összerezzen a karjaimban és megint hüppögésbe kezd. Ez szerencsére segít abban, hogy visszanyerjem azt a bizonyos önkontrollt, amivel eddig is büszkélkedhettem, így már rá is fektetem a tenyeremet a kiskölyök tarkójára, hogy a mellkasomhoz húzzam. - Ajánlom, hogy fogd vissza magad - pillantok rá gyilkosan csak, hogy ismertessem vele a lefektetett szabályokat, melyek már bő három éve élnek, ő viszont minden egyes alkalommal megszegi őket. - Egy részben biztosan - prüszkölök, s már enged is a kezdeti feszültségem, mikor kisétál a teraszra. Szerencsére akkor, mikor visszajön egy csepp haragot se érzek... na jó az eddig se jelentett gondot, inkább a magasabbrendűségemet próbáltam megcsillogtatni előtte, hogy tudja, nem tartana sokba kitépnem a gigáját a helyéről. A használati utasításnak nevezett cuccon meglepődök, s már el is kezdem forgatni a gyereket, jelentem reménytelenül. Viszont neki annál jobban tetszik. - Tápszer Shannon! Tááápszer - húzom el az "á"-t - általában ha a nő már nem akar szoptatni, akkor ezt adják a gyereknek... legalábbis azt hiszem - nem tudom mikor lettem ilyen nagy gyerek és szoptatási szakértő, de jó! Úgy néz ki attól még, hogy nem koncentrálok a reklámokra, megmaradnak a fejemben. Mikor Shannon elhagyja a szobát, kíváncsi tekintettel pillantok utána. - Ha lehet, ne tegyél bele ciánt jó? - teszem fel maró gúnnyal a kérdés, ám mikor nem jelez először vissza, inkább lefektetem a gyereket a plüss szőnyegre terített törülközőre, és elindulva a konyhába, megállok Shan mögött olyan közel hozzá, hogy mellkasom a hátához simuljon. Kezeimet rásimítom az övéire, hogy lefejtve a mosogatóról magam felé fordíthassam. - Nyugalom... - ezt csak azért nyögöm, mert az arckifejezése nagyon nem tetsző dolgokról árulkodnak - mi a baj?
Számíthattam volna rá, hogy nem fogja az imént elhangzottakat szó nélkül elengedni a füle mellett. Ha így lett volna, egész biztos, hogy megkérdőjeleztem volna, hogy jól van. Akkor hát, lássuk a medvét! Ez esetben egy feldühített, robbanni kész kiba*ott nagy farkast... -Nem érdekel! Te csak a teremtőm vagy! Nem vagyok a tulajdonod, és a gyereked sem! Ha te falkatagokkal együtt akarod csóválni a farkadat, mert nem tudod elviselni, hogy ennyire kiba*ottul egyedül vagyunk, és hogy csak egymásra vagyunk utalva, és mert annyira tökéletes akarsz lenni, hát tessék! De azt felejtsd el, hogy én veled tartok... - A végére a hangom a hivalkodó helyett már inkább fenyegető és visszaesik a suttogás szintjére, ami után hátrálni kezdek, ahogy meghallom Wade morgását, ami jóval erőteljesebb, mint amilyen az enyém is volt, ráadásul nem tudja elkerülni a figyelmemet a belőle áradó felsőbbrendűség, így ösztönből eredően hunyászkodom meg előtte, és inkább távozom. A cigi valamelyest lenyugtatja az idegeimet, a farkasom mégsem bír magával, és még mindig olyan érzésem van, mintha belülről akarna szétszedni, amiért nem hagytam tovább és többet érvényesülni. Visszatérve, igyekszem figyelmen kívül hagyni azt a mardosó, sanyargató érzést, és helyette inkább arra koncentrálok, amiket Wade mond. Hihetetlen, de sikerül egy vigyort is villantanom az okoskodásaira. -Mikor lettél szoptatós anya, papi? - Kérdezem egy aljas, szórakozott mosollyal, ami hamar le is fagy a képemről, és újra csak a már jól ismert feszengés marad, ahogy kivonulok a konyhába. -Még nem öltem embert! - Köpöm oda neki így utólagosan is, ahogy kimegyek. Kezeimmel idegesen kezdem el markolni a mosogatószélét, állkapcsom pedig fájdalmasan megfeszül, amikor érzem közeledni Wadet. Testem úgy rezzen össze, amikor mellkasa a hátamhoz ér, mintha áramütés ért volna. Összeszorított szemekkel, mélyeket lélegezve tűröm, ahogy lefejti a kezeimet a mosogatóról, de azt már nem engedem neki, hogy tovább legyünk érintkezésben, mint amennyire az szükséges, így amikor szembe fordít magával, azonnal vissza is húzom a kezeimet a hátam mögé, hogy ökölbe szorítva megtámaszkodhassak velük a konyhaszekrény egyik ajtaján. -Nincs semmi. Csak fáradt vagyok... - Sóhajtom nem éppen nyugodtan, amint újfent hátat fordítok neki, és hozzákezdek a gyerek tápszerének a csinálásához. -Hogy kell ezt az izét megcsinálni? Azt se tudom mennyi kell... - Csapok rá ököllel a konyhapultra, mialatt hunyorogva szemlélem a dobozt.
- Nem vagy a tulajdonom és hál' Istennek a gyerekem se, de függsz tőlem! Ha nem lennék már rég halott lennél. És ha én falkatagokkal csóválom együtt a farkamat, akkor te is, mert csak, hogy mondjak valamit, nem fogják hagyni, hogy majd pont egy kölyök legyen egyedül a nagyvilágban és tengődjön ide-oda, hogy aztán egy kóbor rosszabb napján kinyírja, vagy az ellenséges falkához kerülj. Én mondom neked, hogy ha nem jössz velem, tenni fogok róla, hogy meggondold magad - szerencsére morgásom és hangom agresszivitásának hála türtőzteti magát és ha keserű szájízzel is, de elkezd hátrálni, ezzel aláírva azt a szabályt, hogy egyenlőre még én "parancsolok" neki. - Valószínűleg akkor, mikor ezzel a gyerekkel beállítottál... lassan előkaphatod a melltartóidat, hogy felpróbáljak egyet kettőt. Hátha valamelyik jó is lesz - motyogom, ahogy szembefordítom magammal a lelkesen gügyögő, ide-oda pillantgató gyereket, s már fektetem is le a takaróra, hogy kimehessek Shannonhoz. Azt még engedi, hogy hozzá érjek, majd magam felé fordítsam, de azt már kevesebb, hogy a megadatott öt másodpercnél tovább érintkezzünk, és már húzódik is el tőlem, ami először egy szíven döfésként ér, de aztán csak képzeletben intek egyet, hogy elhessegessem a kellemetlen érzést, hogy nagyban sz*rnak rám. Úgy néz ki, hogy ma csak Simon figyelmét élvezhetem kiemelkedően. A végén még neki mondok el mindent, ami a szívemet nyomja... mondjuk afelől semmi kétségem nincs, hogy meghallgatna. Talán még hozzá is tenne egy két baba gőgicsélést, nevetést vagy nyáladzást. - Akkor jobb lesz, ha összeszeded magad. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ma sok pihenés fog jutni nekünk - biccentek a nappali felé, ezzel jelezve Simonra, aki a hallottak alapján rengeteget van ébren éjjelente. - Ne püföld már azt az asztalt, mit ártott neked? - veszem ki a kezéből a dobozt. - Nem kell hozzá túl sok ész, csak épp annyi, hogy olvasni tudj - piszkálódok, miközben sarkon fordulva kiveszem azt az egy palack ásványvizet a gyerek táskájából, amit belekészítettek. Elviekben kifejezetten babáknak való. Menet közben persze ránézek Simonra is, de az csak fogatlan vigyorral nézelődik ide oda. Néha nem értem, hogy mit gondolnak ezek a kölykök. A konyhában felmelegítek egy egyszeri étkezésre elég vizet, amit a cumisüvegébe töltök, majd a dobozban található kanálkának mércéje szerint, két nem púpozott adagot beleszórok, hogy aztán vadul felrázhassam. - Elvileg így jó lesz, most már csak azt kell megnézni, hogy... - csöpögtetek belőle egy keveset a csuklóm belső részére - pont jó. Ettől nem fog leégni se a nyelve, se a torka. Megeteted te? - nyújtom felé az üveget, kíváncsian várva a válaszára.
-Miattad lettem ilyen, vállald a felelősséget a tettedért, és azokért is, amiket én fogok elkövetni még a jövőben! Na és mivel kényszerítenél? Csak mert a legrosszabbat három éve már megtetted velem... Már nem tudsz bántani, és akkora fájdalmat okozni, mint akkor is tetted! - A szavak úgy áramlanak belőlem, mint amikor a folyó áttöri a gátat. Olyankor aztán nincs megállás, nem lehet tenni ellene semmit. Meg kell várnod, ameddig magától visszatér a medrébe, és szépen lassan leapad a vízszintje. Mindenesetre, részemről ennyi mára bőven elég volt ebből az egész farkasosdiból. Csak egy olyan k*va napot akarok, amikor nem kell emlékeztetnie semminek arra, hogy mi lett belőlem, de úgy látszik, hogy már ennyi se jár nekem. Meg se lepődöm! Azon viszont annál is jobban, amikor valamit magyarázni kezd a melltartóimról. Ennek az embernek tényleg elment a maradék esze is, amit még volt neki?! Ez... hihetetlen! -Mi van? Mérd meg inkább a lázad! - Mondom lenézően, és még egy szemforgatásra is futja, ahogy feldúltan kimegyek a konyhába, ahol természetesen fél percnél több nyugtom nem lehet. Annyira gyűlölöm ezeket a rohadék érzékeket, és azt, hogy szinte belénk van programozva -nem csak az, hogy minden szagot megérezzünk, és hogy minden kis neszt meghalljunk-, de az is, hogy megérezzük mások érzéseit. Némán csikorgatni kezdem a fogaimat, amikor megérzem kezeimen az érintését. A hideg azonnal végig fut a testemen, és nem éppen a rosszabbik értelemből... Ilyenkor újra annak a naiv, hiszékeny kis csitrinek érzem magam, aki annak idején is voltam, és akinek kihasználta az ártatlanságát. Meg akartam védeni Wadet. Mostanra már rájöttem, hogy önmagától sehogy se tudtam volna. Kényszerítem magam, hogy visszarázódjak a jelenbe a múlt kísértő emlékeiből, és már inkább a tápszerrel kezdek el foglalkozni. Egyáltalán nem megy a koncentráció. -Akkor csináld te! Én inkább kimaradnék a buliból... - Morgom az orrom alatt, és ismét hátrálok tőle, hogy csípőmmel a pultnak dőlve, kezeimet a melleim alatt összefűzve figyelhessem a ténykedéseit. Szóval ennyi? Egy kis víz, bele ez a cucc és már kész is? -Hogy mit csináljak? Te nagyon el vagy tévedve! - Kapcsolnak élesbe védekező radarjaim, ahogy hitetlenkedve felnevetek kínomban, majd elnézek a nappali felé a földön gügyörésző szarzsák felé, aztán vissza a tápszerre. Nem lehet annyira nehéz, és egyenlőre egész normálisan viselkedik. -Add ide! - Kapom ki a kezéből a cumisüveget, a gyerek arca viszont nem tetszik, amikor meglátja, hogy közeledem felé, és hogy fel akarom venni. Próbálom úgy tartani, ahogy Wade is, de nem egyszerű, amikor úgy ficánkol, mint egy kukac. Végül aztán csak érvényesül az akaratom, levágódom a kanapéra, a gyereket az ölembe ültetem, és a szájába dugom a cumisüveget. Máris mohón inni kezdi a benne lévő trutymót, és egyszerűen nem tudom felfogni, hogy hogy tudják ezt meginni. Amikor egyik kezével a cumisüveget tartó karomra mar, igyekszem nem rámorranni, így inkább a nyelvemre harapok, és a bennem kavargó kellemetlen érzések ellenére próbálok vele türelmesen viselkedni.[/color]
- Vállalom! Épp úgy, ahogy ez alatt a három év alatt is tettem... - mikor viszont arról kezd el nekem magyarázni, hogy a legrosszabbat már megtettem, legszívesebben itt helyben változnék át, és adnám meg neki a végső döfést ahhoz, hogy megváltozzon az összes eddig elmondott magyarázata, visszaszívjon mindent és tudomásul vegye, hogy velem nem beszélhet így. - Shannon, hány kib*szott évig akarod ezt még felemlegetni ha? A múltat nem tudom megváltoztatni! Megmondtam már ezerszer meg ezerszer, hogy sajnálom és tudom ez nem elég, de arról én nem tehetek, hogy neked pont akkor kellett rám rontanod, mikor épp átváltoztam. Én rohadt boldogan éltem akkor is, még ha ez valamilyen szinten hazugság, mikor farkas voltam, és te még nem tudtál róla. Hidd el, én se akartam ez lenné. Én se akartam farkassá lenni, hogy aztán éj nap alá téve csak a bolyhos farkú cseszett nyulak után rohangáljak. De elfogadtam, és felnőttem a gondlathoz, hogy nem minden alakulhat úgy a nyomorult életünkben, mint ahogy akarjuk... mint ahogy azt is elfogadtam, hogy a természet ereje sokkal nagyobb és erősebb mint az emberé. Nem szabadna, hogy létezzünk tudod? Nem lenne szabad, hogy erre a világra ilyen lények szülessenek. De itt vagyunk titokban vagy nyilvánosan. És eleget kell tennünk ennek az akaratnak, annak, hogy élhessünk. Lehet, hogy nem kellemes, főleg nem az első pár év. De idővel rájössz, hogy míg eddig azt hitted, hogy a saját és egy másik test rabja vagy, addigra egy idővel, ötven év után nagyjából nem fogsz tudni lemondani róla, minden egyes érzékeddel, már megszerzett képességeddel követelni fogod a benned rejtőző vadat! Nem fogsz tudni nélküle élni, gondolkodni, mert ő fog befolyásolni téged! Ezt vedd figyelembe. Ha ötven év után még élni fogok - jutnak eszembe a tegnap Tazannától hallottak a háborút illetően - akkor majd megfoglak kérdezni rajta, hogy mi az akkori gondolkodás módod, és mennyire érzed majd kiszolgáltatottnak magad a farkashoz képest, aki egyre erősebb, hatalmasabb és életképesebb lesz. Ez nem büntetés, de nem is kiváltság... ez a te életed, ezt kell tovább dédelgetned, formáznod és igen, hihetetlen, de megemberelni. Attól még, hogy farkas lettél, nem kell, hogy elzárkózz a világtól, a léttől... és tőlem. Miért nem tudod ugyan úgy élvezni az életet, mint az előtt? Elvégre ez is te vagy. A farkas, és te. Egyet alkottok - magyarázok neki hosszasan, s már kezdem úgy érezni, zsibbad a nyelvem a puszta kántálástól, az agyam pedig kezd fáradni a számtalan gondolattól, ami folyamatosan érlelődik bennem és aztán ki is kívánkozik. Annyi mindent mondanék neki, de úgyse fogná fel. Vagy csak nem akarná. - Mérd meg inkább te a magadét és higgadj le - korholom le, miután máris a baba tápszerével kezdek el bíbelődni. Meglepő könnyen el is készítem a kicsinek az itókáját, ami után remélhetőleg aludni fog, és nem megállás nélkül gügyörészni. Lehet, hogy irtó aranyos és hányni valóan cuki, de már nekem is sok egy kicsit a megállás nélküli motyogása és nyáladzása. Tiltakozásai ellenére mégis kikapja a kezemből az üveget, s már le is ül a gyerekkel az ágyra, ki először nem adja könnyen magát, de végül csak bedobja a fehér törülközőt - korára való tekintettel a pelust- és már kortyolja is az elkészített tápszert. - Csak ésszel! Ne akard szétszedni szerencsétlent! - szólok be neki az ajtón, mikor a konyha ablakából kiszúrom magamnak a pizzafutár kocsiját. - Mindjárt jövök - tárom ki a bejáratit és már pattogok is lefelé a lépcsőn, hogy az ott álldogáló, három jókora dobozzal megrakodott sráctól átvegyem az elemózsiát. A maradék kis apró, ami a visszajáró lenne, jó szándékom céljából a srác zsebében landol, én pedig már battyogok is be a konyhába, felnyitva sorban mind a három dobozt, hogy nyálcsorgatva lecsaphassak az egyik legnagyobb, legtöbb hússal megrakodott szeletre. - Ha megetetted neked is lesz itt pár szelet jó? - lesek át az asztal fölött Shannonra, teli szájjal vigyorogva rá.
Bármennyire is böki a csőröm a dolog, nem tudok belekötni az imént hallottakba. Most az egyszer tényleg igazat mondott, de arra nem vagyok képes, hogy ezt szemtől szembe be is valljam neki. Ilyenkor az egyszerűbb, és szánalmasabb reakció mellett döntök. Egyszerűen csak úgy teszek, mint akinek el se jutottak -nemhogy az agyáig-, de még csak a füléig sem a szavak. Az ezután következő litánia viszont nagyon is izgatni kezdi a fantáziámat. Sőt, mi több! A kedélyeimet is egy röpke másodperc alatt felborzolja, nekem pedig már nincs időm arra, hogy megfékezzem az indulataimat. A feszültség a tetőfokára hág. Olyan sok mindent akarok hirtelen a fejéhez vágni, mégsem találom a megfelelő szavakat. A szám többször is szólásra nyílik, értelmes szavak mégsem törnek fel a torkomból, helyette inkább csak egy visszafojtott morgás, ami inkább tűnik egy fuldokló utolsó lélegzetvételeinek a víz alatt. Tudom, hogy vissza kell fognom magam, de ha az ösztöneim, a farkasom mást súg... -Hány kiba*ott évig? Hány kiba*ott évig?! Hogy tehetném túl magam azon, hogy megfosztottál minden emberitől, és lehetőségtől, ami még rám várt a jövőben? - Förmedek rá újfent, ezennel sokkal keményebben küzdve a bennem előtörni kívánkozó farkas ellen, akinek jóóóó sok melója lesz majd teliholdkor, ha ez így folytatódik tovább. -Apropó, milyen háborúról is beszélünk? Mi az, amibe még nem avattál be? És még így várod el, hogy bízzak benned, és hogy vígan csatlakozzak abba a ba*ott falkába? - Kezdem el szikrákat szóró szemekkel méregetni. Tekintetembe vegyült némi elfojtott harag is, ahogy egy hosszú percre megengedtem magamnak, hogy farkasszemet nézzek vele, ami után azonban jobbnak látom távozni pár perc erejéig. Azt nem mondanám, hogy teljes mértékig lehiggadva térek vissza, de valamivel nyugodtabbak az idegeim, mint amilyenek akkor is voltak mielőtt kimentem volna rendelni. Ettől függetlenül -a már csak nyomokban bűzölgő-, gyerek ittléte még mindig ugyanúgy irritál, az a gyengeség és elveszettség, ami az aurájából árad, még zavaróbb, mint amilyen eddig is volt, valahogy mégsem érzek már késztetést arra, hogy itt helyben feltépjem a torkát. Talán kezdem megszokni, pedig mennyi álmatlan éjszakától szabadulnánk meg, ha ez a kis dög már többé nem okozna fejfájást a környéken senkinek. A konyhában -azt se tudom, hogy miért lett hirtelen olyan észveszejtően fontos, hogy a gyerek is egyen-, egy pillanatra újra azzá a tizenhat éves hiszékeny kis libává fejlődök vissza, aki semmi pénzért sem kételkedett volna azelőtt, és aki még az életét is képes lett volna egy ember kezébe adni. A tápszer felvetése még éppen időben rángat vissza a sivár valóságba, megcsinálni mégsem tudom a jelenlegi dekoncentráltságom, és a fejemben össze-vissza kavargó idióta gondolatok miatt. Helyette csak mereven bámulom azt, ahogy elkészíti a tápszert, és akaratlanul is az jut az eszembe, hogy vajon honann ért ennyire a gyerekekhez. Elvégre, nem elképzelhetetlen, hogy nincsenek valahol a világban szétszórtan kölykei. Mégis csak leélt már száz évet! Ki tudja, hogy mennyire volt ez alatt a "pár" év alatt kangörcsös? -Csak bosszúból ne hányj le, jó? - Pislogok le az immáron már az ölemben ficánkoló kölyökre, aki csak akkor hajlandó lehiggadni, amikor végre a szájába kerül a cumi. Egészen addig nyugodtan tűri a közelségem, ameddig az utolsó cseppig ki nem issza a cumisüveg tartalmát. -Oké, a hánytatás, vagy mit szoktak velük kaja után csinálni, már a te dolgod. - Emelem fel a nyöszörgő Simont, ismét távolságtartóan tartva a kezemben, majd inkább leültetem a kanapé egyik sarkába, és lustán odacaflatok Wadehoz, hogy megtámaszkodva mellette az asztalon, odahajolhassak hozzá, így harapva le az ő pizza szeletének a végéből, miközben a szemeit fürkészem.
- Mi a f*szért nem tudod elfogadni, hogy ha nem nyitottál volna akkor rám, nem történt volna mind ez? És miért nem tudod elfogadni azt, hogy ez már te vagy és nem kell úgy gondolkodnod, hogy minden emberi énedtől megfosztottalak! Épp ugyan olyan ember lennél mint amilyen voltál, ha ugyan úgy viselkednél. Nem kell mindig azzal védekezned, hogy már nem vagy az. Mert igen, tényleg nem vagy az, mert még csak véletlenül se viselkedsz úgy! De ha egy kicsit is gondolkodnál, és néha visszafognád az indulataidat melyek manapság kezdenek nagyon kiborítani, akkor te is másként látnád ezt az egész kiakasztó helyzetet. Elhiszed nekem? - a végét már épp, hogy csak sóhajtom. Kezdek belefáradni a veszekedésbe, a morgásba és az örökös sérelmekbe, melyeket rendszerint a fejemhez vág. Ha elég erőm lenne hozzá, már rég megfenyítettem volna olyan mód, ahogy azt egy alfa is szokta a neki ellen szegülőknek. Tazanna szerint valamit nagyon elronthattam, mivel egy beharapottnak mindig szót kell fogadnia a teremtőjének, elvégre függ tőle és jobb esetben ha vele marad és "neveli" akkor ténylegesen ő felel azért, hogy életben maradjon, valamint ne csináljon eget rengető baromságokat. - Azt nem mondtam el, hogy tegnap elvállaltam egy munkát azzal a feltétellel, hogy befogunk lépni a falkába ha tetszik neked, ha nem. És igen, háború, mivel a betolakodó falka minden áron el akarja foglalni a környező területeket... legalábbis én erről tudok. És ahhoz, hogy helyt álljunk kellenek a képzett farkasok. Engem is tovább fognak képezni ahhoz, hogy ne ott dögöljek meg a háború közepén. Csak ennyiről van szó... - vonok vállat, mintha legalábbis semmiség lenne az egész. - Nem mellesleg... inkább én kérdezhetném ezt. Hogy mondjak el neked bármit is, ha rögtön a torkomnak ugrassz, és Isten káromlásba kezdesz mind ahányszor kinyitom a számat? Nem fog ez hosszú távon így működni, ezt én mondom pedig tudod jól, hogy roppant türelmes vagyok ezen a téren - nézek rá jelentőségteljesen, hogy fogja már fel végre a helyzet komolyságát. Nem a levegőbe beszélek, mikor a falkát emlegetem. Egy gyors kézmosást követően már nem is a gyerekkel foglalkozok közvetlenül, hanem a kajájával valamint Shannonnal, aki meglepő módon elfogadja azt a tényt, hogy neki kell megetetnie Simont. - Nincs elég pizza a dobozban? - húzom el tőle az enyémet, miután leharapta a végét, majd egy tányérra dobva azt elindulok a nappali felé. Egy fehér kendőt a vállamra dobok, hogy ha egy mód van rá és tényleg elhányná magát a gyerek, azt ne a pólómra tegye. - Na gyere öcsi! - veszem fel, majd a mellkasomra fektetve elkezdem finoman paskolni a hátát, miközben kicsit rugózok is vele. A kellő hatást elérve halkan elkezd gügyögni. - Te Shannon? Hogy fog ez a gyerek aludni? Kivel? - gondolkodok el egy pillanatra, ahogy felpillantok a fali órára, ami este nyolcat mutat. Meglepő, de baromi hamar beesteledett. Ez a gyerek jó móka ezen a téren. Vannak alkalmak, mikor egész nap csak unom a fejem és arra várok reggel, hogy végre este legyen már, de a cammogós idő nem engedi. Most bezzeg...
A továbbiakat sóbálvánnyá válva hallgatom, és bár soha nem vallanám be, de tudom, hogy most az egyszer tényleg neki van igaza. Minden, amit mond, igaz! Ha nem lettem volna annyira önfejű, és makacs és aggodalmaskodó, nem indulok el a teliholdas éjszakában egyedül és fegyver nélkül, hogy megkeressem. Túl naiv és szerelmes voltam. Nem veszíthettem el. Csak ez az egy dolog járt a fejemben. Végre jobbra fordultak körülöttem a dolgok, már nem a félénk, prűd szűz kislány voltam a suliban, hanem az a nővé érett csaj, aki kifogta a titokzatos, jóképű új fiút a városban, aki után minden csaj sóvárgott. Fogalmam sincs, hogy mikor leszek képes mindezzel elé állni, és őszintén a szemeibe mondani. Csak azt az egyet tudom, hogy most nem. Koránt sem ez a legmegfelelőbb alkalom a nagy színvallásokra... Azt ígérd meg, hogy nem fognak tőled elszakítani! Ha megteszik, abba hagyom az egészet és kiszállok a buliból, ezt vésd az eszedbe! - Mondom a szemeibe halálosan komolyan, miközben érzem, ahogy megenyhül bennem valami. Mint amikor kiveszel valami fagyasztott húst a fagyasztóból, és az elkezd kiengedni. Megkönnyebbültem, és egyben egy érzelgős, szánalmas kis libának is érzem magam, amiért mindez kiszaladt a számon, de ha ezzel végre leállíthatom, akkor azt mondom, hogy megérte... A vihar végül aztán elcsendesülni látszik, én pedig kételyekkel és feszültséggel telve megetethetem a gyereket, aki egyáltalán nem akar nyugton lenni. Össze-vissza kapálózik és teli szájjal gagyog valamit, így az összes tápszer kifolyik a szájából, egyenesen a térdemre. Összeszorított fogakkal, egy mély sóhajjal -amivel próbálom az indulataimat visszafojtani-, vetem hátra a fejem, egészen addig, ameddig a kölyök úgy nem gondolja, hogy jól lakott, és én le nem tehetem a kanapéra, ahonnan aztán undorodó fejet vágva állok fel, hogy végre én is kajálhassak, bár, azt inkább nem mondanám, hogy mennyire elment az étvágyam. Ezek a kölykök tényleg gusztustalanok! -A másé mindig jobb... - Kacsintok rá aljasan, majd levágódom az egyik székbe, és miközben eszem a saját szeletemet, elgondolkodva figyelem, ahogy Wade rázza a gyereket hánytatás, vagy büfiztetés vagy mi a franc gyanánt. -Velem nem alszik, az száz! De először is a fürdést kéne megoldani, nem? Ezek a degeneráltak még kádat se hoztak neki. A mosdóba fogjuk beültetni, vagy mi? Bele se fér a hájas testével… - Kérdezem felvont szemöldökkel két falat között, miközben az is az eszembe jut, hogy valószínűleg az a habfürdő se lesz jó neki, amit mi használunk... Csúcs!
Tetszik az a pillanatnyi kételkedés az arcán, amit felém intéz, majd a meglepettségnek köszönhető mozdulatlansága. Néha nem árt valamilyen módon hatást gyakorolni rá, és ha ezt csak így tudom elérni, akkor állok elébe. Vegye már észre néha magát és azt, hogy jelenleg én vagyok az ő teremtője, nem pedig fordítva. Nem én függök tőle, sokkal inkább ő tőlem, és ha nem lennék, valamint nem lenne a falka se, akkor sec perc alatt elveszne. Én viszont boldogan élnék tovább - ami mellesleg nem igaz, nem lennék boldog - és élvezném az életet. - Megígérem. Nem az a céljuk, hogy elszakadjunk egymástól, hanem az, hogy biztonságban legyünk, de legelső sorban az, hogy inkább az ő oldalukon, mint sem a másik falkáén - vallom be az igazat. Lehet, hogy csak én szeretném, ha a biztonság adás lenne az első számú céljuk, de nem az. Sajnos nem. - Eszembe véstem, de nem rajtunk múlik. Hidd el, nem engednének el a falkától még akkor se, ha berobbantanád a hadiszállásukat. Inkább tennének el láb alól, úgyhogy könyörögve kérlek, normálisan viselkedj majd jó? Legalábbis amennyire tudsz - tekintetem inkább könyörgő, mint követelőző. Nincs ellenemre, hogy nekiesett a pizzám bősz elfogyasztásának, de nem is vagyok oda a dologért, így inkább megemlítem azt a temérdek pizzát, ami még a dobozokban van. Három jókorát rendelt, nehogy már pont az enyém kelljen neki. - Azt rögtön gondoltam - fintorgok, és már indulok is a gyerekhez, hogy elintézzem az etetés azon részét, amit Shannon nem volt hajlandó. - Jól van, nem bánom, bebújhat mellém - adom be végül a derekamat, bár sejtettem, hogy ez lesz. A vendégszobába nem szívesen tenném be, elvégre a ház másik végében van és ha meg is hallanám, hogy sír, akkor se vagyok benne biztos, hogy lesz kedvem átmenni hozzá. Így inkább marad az A verzió, és a velem való alvás. - Szerintem elég nagy az a fürdőkád, Shannon! Miért kellene ezt a szerencsétlent mosdóba tenni ahhoz, hogy megfürdessük... - motyogom, ahogy leveszem a vállamról a fehér kendőt, majd simogatva a hátát elterpeszkedek a kanapén. - Piszok aranyos egy gyerek ez annak ellenére, hogy egész éjjel ordítani szokott - vallom be, miközben eltartom magamtól, hogy láthassam pufók arcát. - Nem is vagy te hájas... csak épp elég gömböc ahhoz, hogy kényelmesen foghassalak - gügyögök Simonhoz, miközben a karomra fektetem és elkezdem ringatni. - Nem értem mi bajod van szegénnyel... - fejem vad ingatásával pillantok Shanre, miközben felállva - mert nem tudok a seggemen nyugton maradni - elindulok az emeleti fürdőszoba felé, hogy lefürdethessem a kicsit. Langyos vizet engedve, elkezdem kihámozni a ruháiból. - Nézz már bele a táskájába, nincs tusfürdője? - szólok le Shannonnak abban reménykedve, hogy pár percen belül megérkezik a remélt tárggyal.
Kezeim újra összefonódnak melleim alatt, arcom pedig kételkedő vonásokat ölt, ahogy hallgatom a magyarázatát. Nem bírom ki, hogy ráadásként ne forgassam meg a szemeimet. Valamiért nem tudok hinni a szavának. Nem azért, mert benne nem bízom. Sokkal inkább a falkában, abban hogy tényleg nem fognak minket elszakítani egymástól. Hát még, ha jön majd az a háború, vagy mi a szar, amiről már beszélt! -Oké, de ha megszeged az ígéreted, elmegyek. - Nem, nem drámázom, eszem ágában sincs, nem is az én stílusom! Ez csak puszta tényközlés volt, ráadásul IGAZ tényközlés, mert akármennyire is hozzánőttem már ez alatt a röpke három év alatt, képes lennék elhagyni egy kattant pillanatomban. Akkor meg főleg, ha kiderül, hogy végig csak hazudott annak érdekében, hogy végre lepattanjak erről a témáról. -Tán csak nem problémád van vele? Mert, ha igen, azt előre jelezd nagyságos úr! - Ez most kivételesen is nem az a megszokott maró gúnnyal teli megjegyzésem volt, sokkal inkább a poénkodós szívatós fajta. Ha már egy kicsit végre helyre állt a "rend" nem kockáztatnám meg, hogy újra feldőljön a kártyavár, és elölről, az alapoktól kelljen felépíteni. Egyenlőre most a késztetésnek sincs nyoma, így inkább nem is gondolok arra, hogy milyen jó lenne ordítással kiereszteni a mai fáradt gőzt. -Mit tudom én? Hahóóóó! Még mindig nem konyítok egy fikarcnyit sem a gyerekekhez. - Kezd el egyik lábam megállás nélkül járni az asztal alatt, ahogy újra felhívom a tényekre a figyelmét, aztán az utolsó pizza szelet elfogyasztása után még nem mozdulok ültő helyemből. Csak nézem, és hallgatom, ahogy Simonhoz magyaráz, és lassan de biztosan, akaratom ellenére, kisimul az a megannyi ránc a homlokomon, és már csak egy rokonszenves tekintet marad helyette. Egész... aranyosak így együtt. Azt hiszem... -Csupán csak annyi, hogy huszonnégy órából minimum tizenkettőt végig bömböl, mindig figyelni kell rá, állandóan folyik a nyála és ráadásként, amikor beszarik, olyan büdös, hogy a szagáért a borz sírva könyörögne. - Sorolom fel a gyerekkel együtt járó zavaró tényezőket, ahogy félre biccentett fejjel tovább tanulmányozom őket, mialatt Wade feláll, és elindul az emeleti fürdőszobába. Alig telik el pár perc, máris hallom a fentről érkező kiabálást, és keserű szájízzel, úgy közelítem meg a táskáját, mintha bomba lenne elrejtve benne. Végül aztán a megannyi cucc között rátalálok a kért baba fürdetőre, és a következő percekben már fent is vagyok. Nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik fürdőben vannak. Az illatuk annyira jellegzetes, hogy már mélyen elraktározódott az agyamban és az ösztöneimben is ahhoz, hogy hamar rájuk találjak. -Honnan tudsz te ennyit a kölykökről? - Szólalok meg hirtelen, ahogy letérdelek a kád mellé, hogy beletegyek ebből az... akármiből, közben méregetni kezdem. Piszok jól áll a kezében az a kis szaros!
- Nem fogom megszegni - forgatom meg a szemeimet, miközben ezt a lehető leghatározottabb hangnememen elsüvöltöm. Nem áll szándékomban egész nap ezt bizonygatni még akkor se, ha végig a nyakamban fog lógni, vagy követ mindenhova mint egy engedelmes kiskutya. Részemről a téma lezárásra kerül, és ha tehetném akkor már most bejelenteném, hogy részemről ennyi, legközelebb csak holnap térünk vissza rá vagy akkor, mikor Tazanna megtudja mondani, hogy mikor csatlakozhatunk vagy, hogy mikor mehetünk el a falkához. Ezen kívül máskor nem. Remélem sikerült elég határozottan és elfogadhatóan beszélnem ahhoz, hogy megértse, most már nincs vissza út és bármikor csatlakozhatunk. Még akkor is, ha éppen a halálán van. - Nincs semmi problémám - lesek fel rá kacér vigyorral a képemen, melyet manapság nem túl sokszor engedek meg magamnak a jelenlétében. - Nem kell érteni hozzájuk ahhoz, hogy reális világképed legyen, drága! Nem fér be a mosdóba, elhiheted nekem, összehajtogatni pedig nem fogom szerencsétlent - ölelem magamhoz a kicsit, majd mosolyogva nyugtázom, ahogy az a fülemmel kezd el szórakozni. Örülhet neki, hogy emberi, nem pedig hegyes... Fél szemmel elcsípem, ahogy Shan egyre nyugodtabb, már-már elfogadható tekintettel figyel minket anélkül, hogy akárcsak egy csepp kis gúny, agresszió vagy undor villanna a szemeiben. - Ne légy már ilyen negatív Shannon. Egykor te is ilyen hisztis, nyáladzós, figyelem központú és büdös voltál, mint amilyen most ő. Most gondolj bele. Te nem fogsz túl gyorsan öregedni, ő viszont igen... nem tudhatod, talán húsz év múlva ő lesz az udvarlód - fordítom vele szembe a gyereket ahogy eltartom magamtól, az pedig vad kapálózásba és nyáladzásba kezd. - Na gyere pöttömke! - ezzel már meg is rohamozom a fürdőszobát, hol megengedve a baba hőmérsékletűnek - langyos - mondható vizet, és már kapkodom is lefelé róla a ruháit, hogy aztán belenyomhassam úgy a kádba, hogy az mellett térdelve, egyik kezemben tartva őt, másikkal elkezdjem vízzel locsolni. Eleinte csúnya grimasszal bámul rám, aztán csakhamar felenged az a gonosz tekintet, és vidám, megállás nélkül magyarázó kis szörnyeteg lesz belőle. - Kösz - mosolygok Shannonra, ahogy beleteszi a babasampont a vízbe. Kérdésére viszont nem tudok először válaszolni. Helyette csak felkavarom a vizet, hogy az egy kicsit habos legyen. - Nem tudom... életemben eddig nem túl sokat babáztam, de .... fogalmam sincs. Mintha valamiféle apai ösztön ébredt volna most fel bennem - beszélem a lehető leglágyabb hangnememben s mintha legalábbis a saját gyerekem lenne, úgy figyelem a kiskölyköt, ahogy az élvezi a langyos víz ölelésén aprócska, de úszógumis testén. Pofátlanul aranyos, annyi biztos. - Ne haragudj, hogy néha nagyon szemét vagyok veled. Csak... tudod, a farkasom követeli - fordulok oda Shanhez úgy, hogy minél közelebb legyek az arcához, hogy láthassa tekintetemben az őszinteséget.
Kezdőlap
