Amikor megtudtam, hogy mi a helyzet azzal a teherautós balhéval, aminek a híre hozzánk is eljutott, maradjunk annyiban, hogy egy kicsit kijöttem a sodromból. Hogy az idegesség, vagy az aggodalom miatt, azt igazából magam sem tudnám megmondani. Csak az biztos, hogy nagyon dühös lettem, amiért már megint valami balhét csinált a mi drága Drakeünk. Igazából fogalmam sincs, hogy miért érdekel a sorsa. Talán azért, mert a távol élő öcsém helyett is öcsém, és szükségem van arra, hogy valaki iránt felelősséget érezzek. Lehet, hogy afféle anyai ösztön lenne ez a részemről, amiért nagymama korú nőszemély létemre még mindig nincsen gyerekem? Lehet… Még néhány percig csak ültem az asztalomnál és azon gondolkoztam, hogy mégis mennyire jó ötlet az, ha ilyen feldúlt lelkiállapotban indulok neki az útnak. Oké, általában derűs szoktam lenni, de néha muszáj volt valakinek felelősségteljesen is viselkednie, nem? Erre lettem tanítva, és ehhez tartottam is magam általában. Kenneth jó munkát végzett, csak mindössze a szabadszellemű gondolkodásomat nem sikerült kiirtania belőlem. Jól is volt ez így. Végül rászántam magam az indulásra és sebes léptekkel ki is masíroztam az őrs épületéből, hogy aztán beüljek az autómba. Sajáttal mentem, nem villogós szolgálatival, mert akkor minden fej felém szegeződne út közben, és ahhoz most nem volt kedvem. Ahogyan ahhoz sem, hogy elkezdjenek kombinálni, miért ment házhoz a rendőrség Mattewséknál. A meglátogatásban még nincs semmi komoly, ugye? Végtére is, nem hivatalos minőségemben voltam itt most se. Miután lefékeztem a ház előtt, szépen leállítottam a motort és kihúztam a kulcsot is, hogy aztán beledobjam a táskámba. Majd úgyis jó sok időbe fog telni, mire képes leszek kibányászni a nagy halom kacat közül, de ráérek ezen aggódni akkor is, amikor már eljött az ideje. Most sokkal, de sokkal fontosabb problémákat kellett megoldanom annál, minthogy megküzdjek egy kulccsal. Fel is caplattam hát a lépcsőn és erőteljesen bekopogtam az ajtón. Nem, inkább bedörömböltem, a kopogás talán túl finom kifejezés lenne most ide. Még jó, hogy az ajtó ilyen masszív fa, én meg nem vagyok olyan jó erőben, különben lehet, hogy szó szerint is rátörtem volna, ha ezen múlik. - Nyisd ki, tudom, hogy itthon vagy! – közöltem hangosan. Nem aggódtam, hogy mások felfigyelnének a kiabálásra, mivel a napnak olyan szakában voltunk, hogy a többség dolgozott, akik meg mégis otthon ültek, valószínűleg nem rendelkeztek egy farkas éles hallásával, hogy esetleg megzavarhassam őket bármiben is. Meg aztán, senkinek semmi köze nem volt ehhez az egészhez. Ha nekem egyszer kiabálni volt kedvem, akkor bizony kiabáltam úgy, hogy kicsit sem fogtam vissza magam. Türelmetlenül álltam át egyik lábamról a másikra, miközben a táskámban lapuló mappáról legszívesebben elfelejtkeztem volna. Nem szabadott volna elhoznom, de még nem sikerült végigolvasnom és éppen elég volt az is, amire eddig jutottam vele. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy szinte gondolkodás nélkül megindultam ide. - Francba! – szisszentem fel, mert a nagy kopogások közepette egy szálka szépen belefúródott a kezembe. Nem volt nagy, de ahhoz éppen elég volt, hogy bosszantónak lehessen titulálni. Ez egy nagyon, de nagyon rossznap. És ha már én is ezt mondom, akkor tényleg!
Előző este nem kellett volna annyira belemerülnöm az ivászatba, amibe egykori cimboráim rángattak bele, nosztalgiázásra hivatkozva. A tömény alkohol annyira megtette a hatását, hogy délelőtt tíz óra körül térhettem magamhoz az ágyamban. Mire felnyíltak szemhéjaim, a nap gyenge sugarai már az államat simogatták. Forgott körülöttem a szoba és majd szétrobbant a fejem, ráadásul minden bajom volt, úgy éreztem, hogy menten kiszabadítom Vukot a barlangból. Ez persze valahogy elmaradt, jó pár percig csak ücsörögtem az ágy szélén, derekamra csavart lepedővel és azon agyaltam, hogy mégis, ki hozhatott haza vagy pontosan mi történt az előző este. Teljes képszakadás, nem emlékeztem semmire, bárhogy is törtem a fejem, minden homályban maradt. - Francba. - Dünnyögve másztam ki az ágyból, szemeimet dörgölve lépdeltem a szobaajtó felé, amikor meghallottam a mobilom csörgését, valahonnan az ágy alól. Hirtelen fordultam meg, ismét forgott körülöttem a szoba, egy pillanatra megtámaszkodtam a falban, majd csak azt követően indultam a készülék felkutatására. Mintha ezer éves lennék, olyan nehezen guggoltam le , hogy végül kihúzzam az ágy lába mellől a telefonomat. A kijelzőre pillantva megláttam a bátyám telefonszámát, s a pontos időt, 10:06 perc. - Baszki...- Hiába volt ez családi vállalkozás, nem engedték a késéseket és én épp úgy kaptam ezért, ahogy bármelyik más beosztott. - Helló Doug, még otthon. Nyugodjatok már le...megyek, jól van már, megyek, na...- Összeráncolt homlokkal nyomtam meg a piros gombot, majd visszahajítottam az ágy tetejére a telefont és megindultam a fürdőszoba felé, hogy rendbe szedjem magamat. Nem ártott volna egy zuhany, meg egy alapos fogmosás sem. Neki is készülődtem, már dobtam volna le a gatyámat, mikor észveszejtő dörömbölésre figyeltem fel odalentről. - Ó hogy az a...Doug, agyonverlek! - Dünnyögtem magamnak, miközben visszahúztam az alsómat és lesiettem az emeletről. - Jól van már, megyek! - Végig azt hittem, hogy az idegesítő bátyám zargat, mert csak a vad kopogást hallottam odafentről. - Mit aka...Mandy? - Meglepődtem, ahogy ajtót nyitva nem a feldúlt, haragos bátyám állt előttem, hanem kedves Amanda. Ha ezt tudom, minimum egy nadrágot kaptam volna magamra. - Miben segíthetek Neked? - Léptem kicsit hátrébb, hogy ha akar, be tudjon jönni a házamba. Volt már nálam párszor, tudta pontosan, mi merre van, így nem kellett bemutatnom neki a terepet. - Egyébként én sietnék...öhm, nem érne rá később?- Finoman kérdeztem csak rá, de valahogy jelezni akartam felé, hogy éppen a legrosszabbkor zavart meg.
Nem feltétlenül lehetne azzal vádolni, hogy türelmetlen típusú ember lennék, de azért vannak azok a bizonyos helyzetek, amikor nem vagyok képes nyugodt maradni. Főleg akkor, ha már előzőleg is teljesen fel lettem spannolva. Nos, nekem ma bőven elégnek bizonyult mindehhez az is, hogy csupán az előzetes jelentésbe olvastam bele, annak is csupán az első másfél oldalába. Csak egyetlen nevet kellett kiszúrnom ahhoz, hogy felmenjen a pumpa a fejemben és olyan dühös legyek, amilyen már nagyon régen nem voltam. Hát mégis, mit képzelt magáról ez a gyerek?! Oké, ez most így nevetségesnek tűnhet, hiszen nagyjából egy korúnak látszunk, de attól még hozzám képest nem volt más, mint egy kis ostoba bugris, aki időnként marhaságokat szokott csinálni, én meg szépen felmosom utána a mocskot. Remek dolog ez a felelősségérzet, mondhatom… Úgy toporogtam az ajtó előtt, mintha mindjárt bepisilni készülnék. Jó, igazából tényleg nagyon kellett, és most már a kezem is fájt, hála a kósza szálkának, ami volt szíves kilyuggatni a tenyeremet. Pedig a múltkori horzsolásom már pont kezdett elmúlni, erre tessék! Szerintem teljesen biztos, hogy én meg vagyok átkozva. Hogy miért és ki által, azt nem tudnám megmondani, de valami állhatott a háttérben, ennyire szerencsétlen egy ember sem lehet, vagy mégis? Legalább ebben is igyekeztem meglátni a pozitívumot azáltal, hogy bizonygattam magamnak, ennek megvan a maga oka. Valamiféle nevelőcélzat az élettől, vagy effélék. - Igen, én! – jelentettem ki, amikor végre kinyílt az ajtó előttem, és szabad utat kaptam a vécé felé. Csak egyetlen pillantást vetettem amúgy a srác felé, és konstatáltam, hogy még a mosott szar is szebb nála. – Ennyire azért ne örülj, hogy láthatsz… - tettem még hozzá, de azért el kellett ismernem magamban, hogy a helyében valószínűleg én sem örülnék annak, ha délelőtt tíz körül, amikor éppen magamhoz készülnék térni, egy rendőr állít be hozzám. Nos, ez az ő formája, nekem éppen elég gáz lesz ezt az egész helyzetet megoldani, úgyhogy egészen nyugodtan elnézheti ezt majd nekem. Eleve el sem szabadott volna hoznom a mappát, de majd maximum megmondom az őrsön, hogy véletlenül keveredhetett a holmik közé és kész. - Te nekem valószínűleg semmiben, én viszont segíthetek neked. Rohadt nagy szükséged lesz rá, erről biztosíthatlak! – közöltem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem szoktam sűrűn csúnyán beszélni, de azért vannak kivételes alkalmak, és különben is férfiak között dolgozom a nap nagy részében. – Na, jó, talán mégis segíthetsz – eszméltem fel hirtelen. – Keríts nekem valahonnan egy tűt, amíg én elmegyek és meglátogatom a mosdódat. Remélem, az jobban néz ki, mint most te – mutattam végig rajta csak úgy egy kézmozdulattal. – Siess, nem érek rá egész nap! – sürgettem még meg gyorsan, mielőtt eltűntem volna a mosdó ajtaja mögött. Közben azért hallottam, hogy még mit mondott utoljára, de csak így válaszoltam neki, átkiabálva az ajtó tömör rétegét. - Eltaláltad! Egyáltalán nem ér rá később. Hoztál már tűt? – kérdeztem meg, és miután lehúztam a vécét, gyorsan kezet mostam, majd úgy ahogy voltam, vizes kézzel vonultam ki, és néztem körül a nappaliban, Drake után kutatva.
Összeráncolt homlokkal, értetlen kifejezéssel az arcomon bámultam a házamba fuvallatként berontó Mandyt, aki olyan mérgesen pillantott rám, mintha ártottam volna neki. - Bocs, de délelőtt tíz körül nem számítottam látogatóra. - Jegyeztem meg epés szavaira, s figyeltem, ahogy megindul a mosdó felé. - Ja, nyugodtan használd csak a mosdót, azért van itt a ház, hogy ha kedvet kaptok, bármikor beugorjatok egy pisi erejéig. - Ezúttal én voltam kicsit gúnyos, mert nem tudtam felfogni a helyzetet, ami nekem még kora reggelt jelentett. Nem is értettem, hogy Amanda, ahelyett, hogy dolgozna, miért épp az én fürdőszobámat szeretné lecsekkolni. Az ő háza egyébként is közelebb van a rendőrséghez, mint az enyém. Gondolataim közben becsuktam a faajtót és a nőre pillantottam. - Segítségre? Nekem?? - Mi a fenéről beszélhet ez a csaj? Bármennyire is agyaltam, figyelve ajkai mozgását, nem jöttem rá, hogy miért lenne szükségem az Ő segítségére. Tudtommal nem telefonáltam rá, hogy ugorjon át hozzám, és a rendőrséggel sem volt semmi dolgom. - Jól van már, menj inkább, mielőtt még...- Be sem fejeztem, érthette, hogy mire gondolok. Fejemet csóválva sétáltam be a konyhába, keresgélve tű után, de semmit sem találtam, csak kést és konyhai ollót. Azért tovább kutattam, közben ha tompán is, de hallottam hangját a wc-ből kiszűrődni. - Keresem még, ne sürgess, így nem tudok koncentrálni. - Nem igaz, majd széthasadt a fejem az előző esti tivornyától, és akkor nekem másnaposan még tűt kell keresgetnem? Átkutattam minden fiókot, de csak egy csipeszt és egy mini csavarhúzót találtam az ollón és késen kívül. Ezekkel tértem vissza a nappaliba, lepakolva azokat a kis asztalka tetejére, vártam, hogy visszatérjen Mandy. Aztán ráeszméltem arra, hogy még mindig csak egy alsógatya van rajtam, az idő pedig nem volt annyira kellemes, hogy csak úgy félpucéran szambázzak. - Néhány eszközt az asztalra tettem! Jövök mindjárt! - Kiabáltam a fürdőszoba felé, majd gyorsan felrohantam az emeletre. Felrángattam egy pár zoknit, a farmeromat, egy pólót és egy vastagabb pulóvert, de még meg sem igazgattam a nyakamnál az anyagot, már lefelé siettem a lépcsőn, s ha Mandy már kijött a wc-ből, megálltam előtte. - Szóval, miért tört rám Miss Dulifuli? Hm? Mond csak, ez jó így? - Nem láttam jól a pulóverem nyakát, csak próbáltam beigazítani a helyére. Anyámtól kaptam karácsonyra, hülye gombok voltak az oldalán és garbószerűnek tűnt a nyaka.
Nem is reagáltam arra, hogy nem számított látogatóra. Naná, hogy nem számított rá, hiszen szándékosan nem telefonáltam ide azért, mert attól tartottam, hogy esetleg beijedne és lelépne gyorsan, mielőtt ideérnék. Vagy esetleg ki is találhatott valami mondvacsinált indokot és megint ugyanott tartunk. Szóval nem, kivételesen hívatlanul állítottam be azért, hogy ne adhassak neki lehetőséget még véletlenül se a kibúvókra. Ez most túl fontos és kényes volt ahhoz, hogy menekülési útvonala lehessen. - Nem pisilni jöttem Drake, és ezt te is tudhatnád nagyon jól, ha nem innád el az agyad szépen lassan… - hogy megrovó lenne a hangnem? Igen, talán valóban az, de ez engem egy cseppet sem zavart ám, elég sok élettapasztalattal rendelkeztem ahhoz, hogy simán megtehessem és ilyenfajta kiváltságban részesüljek. Persze erről a férfi nem tudhatott, de ez már egy másik téma. Helyette inkább befoglaltam a vécét és nem kezdtem el kifejteni neki az alkohol romboló hatásait. Szerintem ő is pontosan tisztában volt velük, csak éppen magasról tett rájuk. Végül is, így is lehet ám élni, csak kitudja, hogy meddig… Miután kijöttem a mosdóból és a felét nem hallottam annak, amit mondott, körülnéztem, hogy merrefelé tűnhetett el a ház ura. Felvont szemöldökkel pillantottam az asztalra, és amikor megláttam, hogy miket pakolt ki nekem, hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. - Ez most komoly?! – tettem fel a leginkább költőinek nevezhető kérdést, és egy pillanatra a tenyerembe temettem a fél arcomat és csak megráztam a fejemet lemondóan. – Drake! – szóltam rá, amikor végre felbukkant a látóteremben. Természetesen egyből felé is fordultam, mint valami kisebbfajta tornádó, a hajam repkedett az arcom körül a lendülettől, lévén, hogy kiengedve viseltem ma. – Szerintem egy ilyen - felemeltem közben a csavarhúzót – valamivel ki tudom szedni a szálkát a kezemből? – megrökönyödve bámultam rá még mindig, aztán visszadobtam a többi cucchoz, és elkezdtem szívogatni a sebet, hátha attól jobb lesz. Közben azért megközelítettem a fiút és megálltam közvetlenül előtte. - Na, látod? Még felöltözni sem tudsz egyedül… Gyere, megigazítom én!- közben felnyúltam és elkezdtem megigazgatni a nyakánál a gallért. Hamarosan már kifogástalanul állt, én pedig hátrébb léptem és megszemléltem az összképet is. – Főzök neked egy kávét, azt hiszem, hogy az rád férne most. Addig szedd össze magad! – böktem felé a mutatóujjammal figyelmeztetően, aztán bevonultam a konyhába, hogy beindítsam a gépet. Legalább kávét főzni azt tudtam anélkül is, hogy odaégettem volna. Valószínűleg azért, mert a gép magától megcsinálta és nem nekem kellett. Igen, csakis ez lehetett az oka! - Ülj le, én is iszok valamiből – azt már csak magamban tettem hozzá, hogy feltéve, ha találok valamit, amiből mindezt megtehetem. Hogy otthonosan éreztem volna magamat? Minden bizonnyal, de ez nem is volt meglepő, általában mindenhol úgy mozogtam, mintha otthon lennék. Hozzátartozott a személyiségemhez, a természetes bájamhoz, vagy mi a fene. Valószínűleg nagyon idegesítő lehetett ez mások számára, de engem sohasem zavart. Az a lényeg, nem?
Miközben öltözködtem, odalentről csak hangfoszlányokat csíptem el, így nem is értettem, hogy már megint mi lehet a gond, egészen addig, míg vissza nem tértem a nappaliba, s nem adta tudtomra a tényeket. - Nem tudom, nem találtam tűt, tudod, hogy nem szokásom varrni. Azért még megpróbálhatod, hátha..- Vállat vontam, hisz én csak segíteni akartam , bár tény, hogy az eszközök többsége használhatatlan volt. De honnan is tudtam volna, hogy ő szálkát akar kipiszkálni a kezéből? Talán gondolhattam volna, lehet, de ilyesmi még sem fordult meg a fejemben. - Ha gondolod, kereshetek egy fogpiszkálót, vagy áttúrhatom újra a fiókokat. - Lelkes voltam, már ami a segítségnyújtást illeti, de látva, hogy egymaga is boldogul, felhagytam a tű keresgélésével. - Hm? Valld be, hogy csak erre vártál egész idáig, hogy megigazgasd a pulóveremet. Akár le is vehetném, mit szólsz?- Ajkaimra perverz mosolyt húztam...Na igen, néha előbukott belőlem a hülyeség, párszor már csipkelődtem Mandyvel ilyen formában, de általában mindig elhajtott, amit sosem vettem zokon, tekintve, hogy nagyon jó barátságban voltunk, legalábbis én úgy éreztem. - Most már jól nézek ki, hm? - Érdeklődtem a pulóver igazgatás után, miközben ujjaimmal beletúrtam a hajamba, hogy rendezetlen hajszálaimat is a helyükre igazítsam. - Jól van - Sóhajtva vettem tudomásul, hogy Amanda nincs vicces kedvében - ami tőle elég ritka volt - s most már egyre inkább érdekelt, hogy miért van paprikás kedvében. Követve őt a konyhába, letelepedtem az egyik székre, kezeimmel megtámaszkodtam a tölgyfából készült pulton, s figyeltem mozdulatait, melyekkel körbejárta a konyhát. - Elárulnád végre, hogy miért vagy ennyire morcos és mi rosszat csináltam, hogy már délelőtt tízkor rám törtél? Már így is kések a munkahelyemről, ki fognak rúgni. - Dünnyögtem halkan, miközben az egyik sótartóval kezdtem el játszani.
- Majd megtanítalak egyszer varrni, hogy legyen tűd. Varrókészletet kapsz tőlem karácsonyra, mit szólsz? – igen, azért ott lapult ám a morcos külső alatt a mindig viccelődő énem, csak éppen nem akartam most reklámozni. Igen, tényleg mérges voltam most, és még halványlilám sem volt arról, mégis hogyan fogom megoldani ezt a dolgot. Drake kezdett olyan problémás lenni, mintha csak egy farkasnak kellett volna elintézni valamit, hogy ne szúrjon szemet az embereknek. Példának okáért, ott volt a múltkori Upperes incidens. Nem, arra most gondolni sem akartam inkább! - Fogpiszkálót?! – kérdeztem vissza, miközben a szemeim hatalmasra kerekedtek. – Te meg vagy húzatva? Abból ugyanúgy belemehet még több szálka, Drake! – már kezdtem a fejemet fogni. Ennyire azért még én sem voltam szétszórt, vagy legalábbis sokszor képes voltam arra, hogy összeszedetten viselkedjek és logikusan gondolkozzak. Hogy mindez hogyan fért bele ebbe a kicsi testbe, nem tudom. Túl összetett jellemmel áldott meg a sors, ez a nagy helyzet. – A pulóver pedig rajtad fog maradni szépen, ma már láttalak majdnem meztelenül, ne feledd! – emlékeztettem gyorsan, mielőtt még kivonultam volna a konyhába. Igazából le akartam nyugodni még valamelyest azelőtt, hogy belekezdenénk ebbe az egészbe. Csakis ezért húztam az időt, más oka nem volt. - Jól kinézni remélhetőleg a kávé után fogsz. Vagy legalábbis embernek. Akkora karikák vannak a szemed alatt, és olyan véreres az egész, mint aki alaposan felöntött a garatra. Vélhetőleg így is történt, igaz? – kérdeztem oldalra billentett fejjel, immár a konyhapultnak döntve a csípőmet, két karomat pedig összefontam magam előtt, úgy fordultam egyenesen Drake felé, két szememet kicsit hunyorítva szegeztem rá. – Hogy rúgnának ki, mikor tiétek a cég? – fordítottam tekintetem az ég felé egy pillanat erejéig, amíg mögöttem a kávé szépen lassan elkezdett csordogálni az edénybe. – És hidd el nekem, hogy az elkövetkezendő félóra után már nem az lesz a legnagyobb bajod, hogy ki fognak rúgni. Egy pillanat! – mondtam gyorsan, és kiviharzottam a nappaliba, ahol a táskámat ledobtam előzőleg a kanapéra. Szép méretes darab volt, az a fajta, amibe minden belefér, kezdve például egy rendőrségi mappával, ami tele volt jelentésekkel és fotókkal. - Emiatt vagyok annyira mérges, ha már így érdeklődtél! – húztam elő, és levágtam az asztalra. – Hozzá ne nyúlj, majd én. Előbb kapsz kávét, hogy valamelyest talán használható legyen az agyad is – ingattam újra a fejemet rosszallóan, és már elő is vettem két bögrét, amiket megtöltöttem a gőzölgő feketével. – Tejjel kéred? – kérdeztem, már félig a hűtőben lógva. Mint mondtam, elég könnyen otthon szoktam érezni magam másoknál, pláne akkor, ha már többször is jártam az illetőnél és nagyjából tudom, hogy mit hol kell keresnem. Cukrot az asztalra tettem, a tejet beleöntöttem a sajátom, aztán az is az asztalon végezte, ami mellé immár én is leültem. Pontosan szemben Drakekel, mintha csak egy kihallgatás lenne, pedig nem az volt. - Szóval… - kezdtem bele, és míg kortyoltam egyet óvatosan, magam elé vettem a mappát és kinyitottam, előhúzva a legelső fotót. – Ez a ti kamionotok, így van? – toltam elé, és mutatóujjammal a képen látható autóra bökdöstem.
- Remek, nincs is ennél szebb ajándék. - Válaszomban némi gúny is megült, de a végét már elvigyorogtam, végül is, valószínűleg viccnek szánta, s valóban az is volt. Én, meg egy varrókészlet...Ha csak erre gondoltam, nevetnem kellett. - Miért is ne? Az is hegyes, talán sikerülne is vele, de ha nem, hát nem. - Vállat vontam, én mindent megtettem annak érdekében, hogy előrébb segítsem őt ahhoz, hogy megszabaduljon a szálkától, de sajnos tényleg nem volt egyéb eszközöm azokon a dolgokon kívül, amiket az asztalra készítettem. - Hát jó, de ha gondolod, egyszer kölcsönösen megszabadíthatnánk magunkat ezektől a cuccoktól. - Mutogattam először az ő ruhadarabjaira, majd az enyémekre, miközben szemtelen vigyorral figyeltem a vonásait. Úgy gondoltam, ennyi kis játék még belefér a kapcsolatunkba, még akkor is, ha tisztában voltam azzal, hogy ő úgy sem kezdene olyan "hülye gyerekekkel", mint én. Egyébként is, már az első pillanattól kezdve úgy éreztem, mintha öcsiként tekintene rám, na jó, inkább a másodiktól, mert először még nem tudta, mennyire idióta tudok lenni néha napján. A kávé ellen nem akartam ellenkezni, hisz szerettem a feketét és az sem volt kétséges, hogy rám férne egy jó erős a tegnap éjszaka után. - Igen, így történt anyuci. - Emeltem ki az utolsó szót, mert néha tényleg úgy éreztem, mintha anyáskodna fölöttem ez a nőszemély, akit egyébként marhára bírtam a vidámsága és a természetessége miatt. Tekintetemmel nyomon követtem, ahogy a konyhából ide-oda fordul, pillanatok alatt megtalálta a tejet is, és a csészéket, tényleg úgy közlekedett, mintha régóta nálam lakna. - Mond csak, azt is tudod, hol tartom az alsógatyáimat?- Játékos mosoly került az arcomra, ami alább is fagyott néhány pillanattal később. - Te nem ismered az apámat, ő képes rá, szerintem bármikor megtenné, főleg , ha a múltamat vesszük. Ne feledjük, hogy egyszer már majdnem kitagadtak. - Jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Egyszer elmeséltem Mandynek, mi történt az egyetemen, hogy letartóztattak ittas vezetésért, és majdnem kirúgtak a suliból, amiért nem jártam be órákra. Akkor a szüleim megtagadták tőlem a támogatásukat, nemrég azonban új esélyt kaptam tőlük, s féltem, hogy azt is elveszítem. - Ajj, ,ne táncolj már az idegeimen, könyörgöm. Bökd már ki,hogy mi van. - Én ahelyett, hogy beízesítettem volna a kávémat, inkább csak szimbolikusan megfejeltem az asztalt, jelezve, hogy semmi türelmem sincs már a barkóbához. Lassan emelve fel a fejemet, érdeklődve figyeltem, hogy hová rongyol el a csaj, de olyan gyorsan mozgott, hogy alig tudtam szemmel követni. - Te sportolni jársz?- Csak közben tűnt fel, hogy sokkal formásabb, mint pár hónappal ezelőtt. Ismét előttem ült, én meg az egyik kezemre támaszkodva kémleltem a pillantását. - Igen, tejjel, egy cukorral..jó, majd én beleöntöm. - Úgy tűnt, hogy már nekem kell beletenni a csészébe a kiegészítőket. Egy kanál cukor, egy kis tej, ez volt a menete. Szép lassan töltöttem a tejet, miközben elém csúsztatott egy mappát, s azt kinyitva, egy képet tolt elém. - Ja,ja, nagyon úgy tűnik, hogy a miénk, itt az oldalán van a Matthews&Matthews felirat. Miért?- Értetlenül ráncoltam a szemöldököm, tényleg kezdett idegesíteni a helyzet, hogy nem tudtam, mi a fenét követhettem el már megint. - Mandy, csináltam valamit, vagy mi ez a nagy cécó? Tényleg nem érek rá, még be kell fejeznem egy marketing szöveget, a számlákról nem is beszélve. Ráadásul a logisztikán is várnak rám. Doug szét fogja rúgni a seggem, szó szerint! - Komoly voltam, elég komoly ahhoz, hogy tudja, tényleg dolgom van a munkahelyemen. Sosem bújtam az mögé, ezúttal sem tettem azt. - Nos? Áh bocs..- Ismét megcsörrent a telefonom, így felvéve azt a fülemhez emeltem a készüléket. Doug úgy ordított, hogy gyorsan távolabb is toltam azt, majd némán, mutogatva magyaráztam Mandynek. - Hallod ezt? Doug az, nem vicceltem, mondtam, hogy nagyon pipa. - Suttogtam a következőeket, miközben bátyám hangja még mindig zengett a telefonon keresztül. - Megyek majd, szia..- Kinyomtam őt, mielőtt még halláskárosodást szenvedek, majd ismét minden figyelmemet Mandynek szenteltem. - Tehát, ez egy szép kamion, négy kereke van. Mire vagy még kíváncsi, hm?- Közben ajkaimhoz emeltem a csészét, és kortyoltam a kávémból.
Inkább nem is reagáltam arra, hogy kiszedhetném fogpiszkálóval a szálkát, ahogyan azt is figyelmen kívül hagytam, hogy levehetnénk egymásról a ruhát egyszer. Még mit nem! Nyakon is csaptam csak úgy szeretetből, nem teljes erőből. Valószínűleg eléggé meglepődött volna azon, hogy milyen jó kondiban vagyok. Egyrészt muszáj volt a munkám miatt is, másrészt azért is, mert időnként az információgyűjtés nem ment ám olyan könnyedén, ahogyan a legtöbben gondolnák. Farkasokkal packázni nem éppen életbiztosítás, és valamelyest muszáj az embernek toppon lennie, főleg akkor, ha az illető egy én kaliberű valaki. Kenneth remek fizikai edzéseinek még mindig megvoltak a pozitív hatásai, ami azt illeti. - Na, ne szemtelenkedj velem, Drake Matthews! – böktem felé kissé ingerültem a kezemmel, mielőtt még leültem volna az asztalhoz. – Hidd el, hogy megtalálnám, ha akarnám, de a legkevésbé az alsógatyáidat szeretném látni, köszönöm! – ingattam a fejemet, és mikor észbe kaptam, hogy be kellene hozni a mappát, hát ott is hagytam és csupán fél füllel figyeltem arra, amit mondott. Igen, emlékeztem a sztorira, de inkább nem akartam most még jobban felhánytorgatni. Valószínűleg neki sem lett volna túl jó élmény. Helyette inkább reagáltam arra, amit kérdezett. - Ha éppen tudni akarod, igen, mindig sportolok. Tudod, egy zsarunak nem árt, ha jó kondiban van, afféle munkaköri ártalom – vontam vállat egyszerűen, és most már tényleg leültem formás kis fenekemre, méghozzá egyenesen a férfival szemközti székre. Két lábamat kereszteztem bokánál az asztal alatt, ujjaimat pedig összefontam a bögrém körül a falapon. Már éppen folytattam volna a képen látható kamion ecsetelését, amikor megszólalt a telefon. Csak a szemeimet forgattam. Már megint. - Add ide, majd én beszélek vele! – ácsingóztam a telefon után, de nem dédelgettem afféle hiú reményeket, hogy meg is fogom kaparintani. Persze megtehettem volna, ha nagyon akarom, de nem lett volna kedvem emléktörlőset játszani most Drakekel. - Ne nagyfiúskodj itt nekem, Drake! Marha nagy bajban vagy, és fogalmam sincs, hogy most ki tudlak-e húzni belőle. Lehet, hogy kevés leszek hozzá – vallottam be őszintén, hogy végre érezze a helyzet komolyságát. – Ez a szép, négykerekű kamion tele volt drogokkal. Az úton kapcsolták le a kollégák, már nem is tudom, hogy melyik államban… - míg az utolsó szavakat mondtam, a hangom belassult, mintha vontatott felvétel lenne, mivel idő közben elkezdtem kutatni a lapok között. – Áhá, itt is van! Valahol Kanada határában – böktem a kezemmel a megfelelő sorra, aztán elé toltam a papírt. – Remélem tisztában vagy azzal, hogy mennyit kockáztatok most ezzel. Neked ezt még véletlenül sem kellene látnod, csak gondoltam még az előtt figyelmeztetlek, hogy a kollégák be akarnának citálni kihallgatásra az őrsre. Hidd el nekem, ez meg fog történni a legnagyobb valószínűséggel – húztam el a számat, és már kortyoltam is bele inkább a kávémba. Jó erősre sikeredett, hála a jó égnek! - Mit tudsz erről, Drake? – kérdeztem nagyon komolyan, kicsit még előrébb is hajoltam felé. – Ne merj hazudni nekem, megértetted?! – szemeim összeszűkültek, ahogyan a kérdésemet feltettem, még kicsit az ajkaimmal is csücsörítettem, hogy kemény zsaru látszatát keltsem. Ha nagyon muszáj volt, bizony tudtam az is lenni.
- Jól van, ne rinyálj, csak egy kicsit fel akartam dobni a hangulatodat. - Egy vigyor még mindig ott kószált az arcomon, szerettem Mandyvel csipkelődni, be-beszólogatni neki, vagy célzásokat tenni, pusztán szeretetből. Szerencsére, azért nem csináltam ezt állandóan, mert akkor bizonyára túl idegesítő lennék számára, ez csak hébe-hóba jött elő belőlem, s úgy véltem, hogy nem nagyon zavarja Mandyt. Mindig könnyedén kezelte a helyzetet és ügyesen passzolta vissza a labdákat, amit kifejezetten élveztem. - Jól van, elhiszem - Megdörgöltem a nyakamat, ahová suhintott, s csak azt követően csörrent meg a telefonom. Láttam, hogy el akarja tőlem venni, de még csak az hiányzott volna, hogy Amanda a bátyámmal diskuráljon. Egyrészt, akkor Doug egyből rájött volna, hogy valami rendőrségi balhéba keveredtem megint - amiről egyébként még nem tudtam, hogy mi - másrészt, jól tudtam, hogy a bátyám mennyire szeretne bemászni Mandy szoknyája alá, és biztos voltam abban, hogy a telefonbeszélgetésük hosszabb lenne, mint egy színházi előadás, már ha mindez Douglas-en múlik. Fejemet csóválva így megtagadtam tőle azt, hogy beszéljen a bátyámmal, s inkább én magam intéztem a kínos telefont, amit gyorsan ki is nyomtam, hogy ne kelljen tovább hallgatnom a bátyám morgását. Már az is épp elég volt, hogy Mandy dünnyögve állított be az otthonomba, s továbbra is nagyon dorgálóan bánt velem. - Mi van már? Nem nagyfiúskodom, de tényleg nem tudom, miről beszélsz. - Összeráncoltam a homlokom, mert már tényleg zavart az, hogy állítólag elkövettem valamit. Mégis mit? Kinek ártottam az elmúlt jó pár hétben? Hiába agyaltam, hogy miről lehet szó , semmi sem jutott az eszembe, az elém tolt kamion képe pedig pláne nem segített semmiben. Talán érthető, ha kissé ironikusan válaszolgattam, de nem volt túl nagy türelmem a barkóbához, miközben még mindig zúgott a fejem a másnaposságtól. Amanda szavai a következő pillanatban azonban megleptek, szemeim elkerekedtek, s talán még az ajkaim is elnyíltak kicsit, mert amit hallottam, azt nem is akartam elhinni. - Drog, a mi kamionjainkban??- Persze, hogy rákérdeztem, hisz új információ volt ez számomra, kissé le is fagyasztott a hír, mert hirtelen csak az jutott az eszembe, hogy mi lesz ezután a cégünkkel. - Engem? Miért látogatnának meg engem, mi közöm nekem ehhez az egészhez??- Mogorván pillantottam Amandára, főleg azután, hogy kérdőre vont engem. - Semmit! Miért hazudnék? Basszus Amanda, miért gondolod, hogy minden rosszért én vagyok a felelős? Jó, igaz, hogy volt már pár balhés ügyem, ittas vezetés, tiltott autóverseny, kocsmai verekedés, de...kinéznéd belőlem, hogy ostoba módon drogot csempésszek a saját kamionjainkban? Ugye ezt te sem hiszed el! Mandy, én most tényleg ártatlan vagyok! - Magam elé kaptam az aktát, s olvasni kezdtem a sorok között, mikor megakadt a tekintetem egy számon. Egy számon, mi azt jelezte, hogy hány kg füvet és kokaint találtak a kamionon. Még az állam is leesett, majd rémült tekintetem Amandára szegeztem. - Mi lesz most?? Ez...ez rengeteg! Mivel jár ez? És éés miért én vagyok egyből a gyanusított? Mandy, én ebben most tényleg nem vagyok benne! Mit tegyek?? - Szép lassan csak leesett, hogy mekkora bajban vagyok, mert ha rám kenik a dolgot, akkor hosszú évekre a rács mögé kerülök, ebben biztos voltam...
Igazából tényleg nem tudtam eldönteni, hogy most csak játssza a hülyét, vagy tényleg fogalma sincs arról, hogy miről beszélek. Nem tudtam, hogy melyik lehetőségnek örülnék jobban, de ha az előbbiről volt szó, akkor abban egészen biztos lehetett, hogy nagyon fel fog bőszíteni. Nem értem rá egész nap, én is dolgoztam, vele ellentétben már reggel fél nyolc óta. Ha azt hitte, hogy ő szarta a spanyolviaszt és én csak azért leszek rá tekintettel, mert az egyik barátom, akkor nagyot tévedett. Valóban ez volt az oka annak, hogy idejöttem, de ha sáros volt a dologban, akkor bizony nem fogok jót állni magamért, az is biztos. Micsoda dolog ez?! Néhány perc múlva szerencsére meggyőződhettem arról, hogy tényleg nem tudtam róla, vagy csak rohadt jól játszotta a meglepett szerepét. Mindegy volt, akkor is nagyon mérges voltam azért, hogy valahogy már megint ilyesmibe keveredett. Mi a fenéért vannak olyan emberek, akik vonzzák a bajt. Oké, bizonyos szinten én is közéjük tartoztam, de ő sokkal rosszabb volt nálam. Én csak fura vérfarkasokat vonzottam magamhoz, míg ő velem ellentétben illegális bulikba keveredett bele, amikből természetesen nekem kellett kihúzni őt. Állandóan. Ez nem tetszett, kezdtem belefáradni, és ha így fog haladni, biztos voltam benne, hogy megunom, és többet nem teszek neki szívességet. Ez a mostani kezdett még rajtam is túlmutatni, hiszen nem is ebben az államban történt. Ez volt talán a legrosszabb az egészben. - Ne tátsd így a szádat, jól hallottad! – bólogattam nagy bőszen. Legalább most már biztos lehettem abban, hogy magához tért valamennyire és ki is józanodott. – Legalább erőltesd már meg az agyadat, Drake és ne fárassz ilyen ostoba kérdésekkel… - forgattam a szemeimet rosszallóan. – Mégis, szerinted mi közöd lenne hozzá azon kívül, hogy a ti cégetek? – néztem rá úgy, mint valami ostoba kisfiúra. Néha tényleg arra emlékeztetett. Tudhatta volna, hogy ilyenkor mindenkit elővesznek majd. Nem csak őt, hanem a többieket is. Nem lesz egyszerű menet, ebben teljesen biztos voltam. Most mondjam azt, hogy nem irigyeltem őket? Biztosan maguknak csinálták a bajt, nem én raktam ugyebár a drogot a kocsiba. - Nézd, én nem tudom, hogy mi a helyzet. Csak azt tudom, hogy drogot találtak egy olyan kamionban, ami a tiétek. Nyilvánvalóan valaki beletette, aki akár lehettél te is. Ennyi! És ha így nekem támadsz még egyszer, már itt sem vagyok! – jelentettem ki határozottan, és kihúztam magamat a széken ülve. – Segíteni próbálnék, de ha nem működsz együtt, akkor nem fog menni. Az egész családodat elő fogják venni, talán kezdve veled – magyaráztam mérgesen. Nem, most sajnos nyoma sem volt a mindig vidám laza és nyugodt oldalamnak. Még velem is előfordult ugyanis, hogy túl mérges lettem. - Nem megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá?! – olyan villámgyorsan húztam el előle az aktát, hogy nem sokat olvashatott el, de mint kiderült, a számot már így is látta és úgy vettem észre, hogy végre kezdtem felfogni a dolog súlyát. – Ha még egyszer hozzányúlsz, már itt sem vagyok! És ezt komolyan mondom, Drake! Nekem ebből nagyon nagy bajom lehet! – emlékeztettem rá. – Ne pánikolj már, mint egy ötéves! – szigorú volt a hangom, mert muszáj volt valamivel észhez térítenem és megfogni végre, rávéve arra, hogy gondolkozzon. – Ki lehetett az, aki még hozzáfért a kamionhoz, amikor bepakolták a szállítmányt? Vagy esetleg magához a szállítmányhoz… Ki az, akinek köze lehet drogokhoz? Gondolkozz már józanul! – böktem felé az ujjammal.
Még mindig lesokkolva álltam – pontosabban ültem – a helyzet előtt, hisz rám sok mindent lehetne mondani, de azt, hogy drog kereskedő lennék és csempész, az kizárt. Soha életemben nem kockáztattam volna a családi vállalkozást, hogy bajba keverjem vele a szüleimet vagy a bátyámat. Nekem meg sem fordult a fejemben az, hogy ilyesmi a mi cégünknél megtörténhet, s amint Mandy közölte a tényeket, csak arra tudtam gondolni, hogy valamelyik alkalmazottunk volt benne, vagy az egyik sofőr, vagy valamelyik raktáros. - Jól van már! – Kissé ingerültebben szóltam vissza a kelleténél, mert részben felbőszített maga az eset, hogy ilyesmi megtörténhetett, részben pedig dühített, hogy Amanda engem vádol, legalábbis elhiszi, hogy képes lennék efféle dolgokra. - És ha a mi cégünk, akkor már kapásból engem kell elővenni? – Felháborodva kérdeztem rá, némi sértettség ült ki vonásaimra, s fel is pattantam az asztaltól, ahol korában úgy elkávézgattam. - A többieket is, hát persze, remek. Nagyszerű…b*ssza meg. – Fel-alá kezdtem járkálni, miközben a hajamba túrtam, mert hirtelen az eszembe jutott, hogy korábban engem drogos állapotban tartóztattak le, még az egyetemi éveim alatt. - Mandy, ha engem elővesznek, nem tudok mit csinálni. Tudod jól, hogy miért ültettek le pár éve, meséltem neked. Ebben az egészben tényleg nem vagyok benne, esküszöm, de mi lesz, ha engem vádolnak majd? Elég csak megnézni a régi aktáimat. – Kiakadtam. Bármennyire voltam tökös legény egyéb helyzetekben, ezúttal ez nem látszott. Inkább pánik és kétségbeesés kerített a hatalmába, pillanatok alatt. Na meg a düh, amit maga a tény kavart fel bennem. - Jó, sajnálom, ne haragudj. – Visszább vettem a hangomból, nem az volt a célom, hogy magamra haragítsam a nőt, egyszerűen csak rosszul kezeltem a helyzetet és a hirtelen jött érzelmeket nem tudtam magamban tartani. - Tudom, együtt működöm. – Visszaültem a székre, immár nyugodtabban, majd újra a mappára pillantottam, de mikor hozzáértem, kis híján a fejemet is leüvöltötte kedvenc rendőrnőm. - Bocs…csak láttam benne pár infót, azt hittem, azért hoztad ezt a mappát, hogy én is átnézhessem…- Széttárt kezekkel ismét felálltam az asztaltól, már a kávé sem esett jól, helyette inkább kikaptam egy üveg sört a hűtőből, letéptem a kupakját és a számhoz emeltem a palackot. Stresszhelyzetekben mindig jól esett egy üveg sör, valamelyest lenyugtatott. Arra persze nem gondoltam, hogy nem tesz éppen jót a másnaposságnak az a kesernyés ital, meg azzal sem törődtem, hogy esetleg Mandyt majd felmérgesítem. Tudtam jól, hogy nem szereti , ha iszom, ezt nem egyszer dörgölte az orrom alá. - Én…én nem akarok pánikolni, csak nincs kedvem ehhez az egész hercehurcához. Hogy ide majd nyomozók jöjjenek, felforgassák a lakásomat és bilincsben vigyenek el, mint egy bűnözőt. Én ezt nem akarom, érted?- Minden egyes szó és magyarázkodás közben egyre közelebb lépdeltem Mandyhez. - Nem vagyok bűnöző. Lehet, hogy volt pár stiklis ügyem, gondolok itt az illegális autóversenyre, ami miatt párszor már kihúztál a csávából, de te is tudod, hogy az csak sport és annak köze nincs az efféle dolgokhoz. – Egy szuszra mondtam ki minden egyes szót, majd kifújtam a levegőt, s rápillantottam. - Nem tudom, egyszerűen nincs ötletem. Bárki lehetett. Ott vannak az alkalmazottak, a raktáros, a logisztikai vezető, a sofőrök. Én a sofőrökre gyanakodnék, ki tudja, mennyi lóvét kaptak azért, hogy a határon átcsempésszenek némi drogot…- Gondterhelten töröltem meg az orrnyergemet, majd újra Amandára pillantottam, s közben a telefonom is megcsörrent. - Áh, ezt nem hiszem el, a fenébe! Már megint a hülye bátyám az! – Morogtam, miközben előhalásztam a készüléket a zsebemből és a kijelzőre pillantottam. - Beszélj vele – Ezúttal átadtam Mandynek a telefont, ha átvette, majd idegességemben az ablakhoz sétáltam. Nem elég az, hogy a telefonom állandóan csörgött, még nyakamon volt ez a rendőrségi ügy is. Ez a nap nem is lehetett volna rosszabb, ha meg nem pillantom az udvarra begördülő rendőrségi járművet. - Ezt nem hiszem el…már ki is küldték a cimboráidat. Most mégis mi lesz, felforgatják a lakásomat??- Némi aggodalommal fordultam Mandy felé, de akkor már hallani lehetett a fakabátok lépteit nyikorgó lépcsőmön, s hallani lehetett kintről beszűrődő hangjukat is. Az anyagokkal teli mappa pedig még mindig a konyhaasztalon hevert…
Kezdett egyre jobban feldühíteni azzal, hogy azt hitte, én azért jöttem ide ma reggel, hogy őt vádoljam. Hát mit képzel ez a gyerek magáról? Igen, hozzám képest mindenképpen gyerek volt, még ha ő erről áldásosan nem is szerzett tudomást eddig. Jobb is volt ez így, én pedig próbáltam háborgó idegeimet lenyugtatni, hogy legalább kettőnk közül én maradjak higgadt. Pedig ennek pont fordítva kellett volna lennie, az istenit! Ha nem lenne semmi köze hozzá, akkor nem lenne oka ennyire kiakadni és nekem állni, mintha én lennék a rossz fiú. Pedig nem én tettem azt a rohadt drogot az ő kocsijukba, és szerettem volna azt hinni, hogy nem is Drake. A reakciói alapján azonban akaratlanul is sikerült egy egészen kicsit elbizonytalanítania. - Ha nem veszel vissza ebből a stílusból, akkor már itt sem vagyok, aztán megnézheted magad! – jelentettem ki, bár higgadtságom csak felszínes volt, belül még mindig háborogtam, akár a viharban tomboló tenger. Nem, egyáltalán nem örültem ma, amikor megláttam ezt a jelentést, erre ő itt azt hiszi most, hogy csak viccből jöttem át? Hogy egyből őt gyanúsítom? Ugyan már, azért ennyire még ő sem lehetett ostoba, vagy csak nem ismert olyan jól, mint ahogyan én azt eddig hittem. Végül is, egyre megy, az eredmény éppen olyan dühítő mindegyik esetben. - Igen, tudom. Ezért jöttem ma ide, de láthatóan te képtelen vagy felfogni világosan, hogy mi folyik itt és mi miért történik – olyan megsemmisítő pillantást vetettem felé, hogy végre felfogja, most tényleg nagyon mérges voltam rá. Sőt, ami azt illeti, kicsit még meg is bántott a feltételezéseivel, miszerint én azt gondoltam, hogy ő a ludas. Igen, ha így lett volna, akkor most biztosan itt ücsörögnék kávét szürcsölgetve, ahelyett, hogy hoztam volna egy házkutatásit. Nagyon valószínű, de tényleg! - Helyes, akkor kezdjük is el! – noszogattam sürgetően, két tenyeremet pedig az asztal lapjára simítottam, még mielőtt elhúzta volna a mappát. Persze miután visszaszereztem, újra megajándékoztam egy morcos szemmel veréssel, de ez volt minden. Nem kezdtem el tovább papolni neki arról, hogy mit tegyen és mit ne, csak rászóltam, hogy többet ezt ne tegye. Még csak az kellett volna, hogy elkezdjék keresni az aktát, aztán mondjuk ujjlenyomatokat is vegyenek róla, amiért eltűnt, és tessék. Máris benne lennénk mind a ketten a slamasztikában. Elég volt, hogy eddig csak ő volt benne, nem értékeltem volna túlzottan nagyra, ha engem is magával ránt. Márpedig most erősen veszélyeztette az én jólétemet is, meg persze én is a magamét azzal, hogy idejöttem. - Nem, nem azért hoztam! – immár nagyon erősen törekedtem a higgadt hangnemre. Szükségem volt legalább erre az apróságra. – Azért hoztam, hogy én nézhessem át, ugyanis amint kiszúrtam a neveteket, már jöttem is ide. Ennyit arról, hogy téged gyanúsítalak – forgattam a szemeimet kelletlenül. – Igen Drake, mert nekem olyan baromi sok kedvem van ehhez, jól látod. Remekül szórakozom én is! – hogy a férfiak miért ilyen önzőek, azt máig nem voltam képes kideríteni. Talán nem is volt olyan fontos, egyszerűen csak el kellett volna fogadni és kész. Általában én el is fogadtam ám az embereket olyannak, amilyenek voltak, de bizonyos határokat még nálam sem volt tanácsos feszegetni. Drake most pontosan ezt csinálta a hisztijével, és azzal, hogy láthatóan tényleg nem fogta fel, én mennyit kockáztattam ezzel. - Na, ide figyelj! Vagy most azonnal leteszed a segged, és megpróbálsz koncentrálni, vagy már itt sem vagyok. Tényleg! – tettem hozzá, hátha ezzel aztán végképp meggyőztem. Na, persze! A szóhasználatomból már neki is rá kellett volna jönnie, hogy tényleg kihozott a sodromból, mert alapjáraton mindig higgadtan és normálisan beszéltem. – Oké, akkor mindenkit meg kell vizsgálni, kikérdezni, kihallgatni – vontam le a következtetést, de amikor újra csörögni kezdett a telefon, már én is idegesen kaptam arra a fejemet. – Örömmel, add ide! – már nyújtottam is a kezemet. – Szia, itt Mandy! – közöltem egyből, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy a női hang nem Drakehez tartozik. – Bishop – pontosítottam azért a biztonság kedvéért. – Az öcséd most velem beszélget, szükségem van a tanácsára egy ügyben. Igen, fontos. Majd én beviszem őt dolgozni, ha végeztünk. Nem, nem szórakozunk. Tényleg. További szép napot! – azzal türelmetlenül le is dobtam az asztalra, nem törődve azzal, hogy milyen udvariatlanul rányomta ma telefont. Én nem szoktam ilyet csinálni, de tényleg. Most azonban nagy bajban voltunk. Ó, de még mekkorában, azt csak fél perc múlva tudtam meg. - Fogalmam sincs, de ez nagyon nagy baj, Drake! – ráztam a fejemet rosszallóan, és most áldottam az eget, hogy nem teljesen a ház előtt álltam meg, és nem rendőr kocsival jöttem, hanem a sajátommal. – Engem nem találhatnak itt, felfogtad? – halkítottam le a hangomat. – Ezt meg pláne nem! – azzal már össze is csaptam a mappát, és mielőtt kopogtathattak volna, bevágtam a táskámba, és visszaszaladtam a konyhába. – El kell tűnnöm valahogy, különben te is nagyobb bajban leszel – ráztam a fejemet hitetlenkedve.
Kezdőlap
