Rohantam, lábam alig érte a hóval borított avart, hideg levegő szaggatta tüdőmet, a körülöttem nyújtózkodó fák ágai mégis zöldbe borultak. Morgás, mancsok alatt roppanó hó, acsarkodó hangok... Megbotlottam, lebucskáztam egy kisebb lejtőn, ennyi pedig elég volt ahhoz, hogy üldözőm beérjen, elém vágjon. Szembe fordulva velem vicsorgott rám, agyarai megvillantak a félhold fényében, acélszín szempár mered rám haragosan, sötét bunda borzolódik fel. Hátrébb kúsztam, amíg hideg fa öles törzsének nem ütköztem, a farkas tett felém pár fenyegető lépést, ám pont kartávolságon kívül maradt. Vádolt legkisebb rezdülésével is, hasamra meredt, felém kapott, csalódottan nyüszített. Lepillantottam az ölemre - egy merő vér volt a rajtam lévő fehér hálóing, pocakom sokadig hónapot sejtetett. Sikításommal egyidejűleg a szürke szempár hirtelen aranyra váltott...
Levegő után kapkodva ülök fel, arcom verejtékben úszik és ijedten nézek körbe ideiglenes szállásomon, remélve, hogy nem ébresztettem fel Kate-et. Egyből megtapogatom a hasam - lapos, köszönöm! Viszont az álom nem hagy nyugodni: vád, csalódás, harag, terhesség, más szemszín... Kell másodperc, mire úgy-ahogy megnyugszom annyira, hogy kikászálódjak az ágyból. Teszek két kört a helyiségben agyam idegesen pörög, s úgy érzem, ha még két percig a négy fal közt kell lennem, megőrülök. Sietve felöltözök, nem érdekel, milyen késő van, nyitva kell lennie egy gyógyszertárnak, patikának, akárminek! Nem igazán törődök azzal, mennyire ziláltak tincseim, árulkodik kialvatlanságról a szeme, éppcsak annyira mosom meg az arcom, hogy még inkább felébredjek. A pizsama felsőmet le se cserélem, úgyse látja senki a kötött pulcsi és a kabát alatt, annak is örültem, hogy a farmeromat és a csizmámat megtaláltam. Felmarkolom a telefonom, némi készpénzt és a kulcsokat. Amint összeszedtem magam, kiléptem a házból és a nyakamba vettem a várost, fogalmam se volt, hány óra lehet, a tíz órát ugyanúgy elhinném, mint a hajnali négyet. Sötét van, ennyit fogok fel. Enyhén remegek, de betudom a hideg időnek, közben pedig már a telefonom érintőképernyőjén cikázik az ujjam. Villámgyorsan találom meg, akit keresek és indítom meg a hívást, ha megijedek vagy nyomás, stressz alatt vagyok, valahogy sokkal könnyebben és hatékonyabban működök. Ennek ellenére az ilyen eseteket szeretem kihagyni - ki nem? Kicsöng, de megítélni se tudom, meddig várok, hogy azonnal felveszi-e vagy csak hosszas várakozás után, azt fogom fel, hogy hallom a hangját. - Szia, itt Savannah! Hol van éjjel nyitva gyógyszertár Fairbanksben? - kérdezem egyből, az első pár másodpercben szigorúan a hatékonyságra szorítkozva. - És ne haragudj, ha felébresztettelek...
A telefon csörög, én pedig nyugtalan álmomból riadva úgy kapom fel, hogy meg sem nézem, kitől érkezik a hívás. Egy dolog fontos, méghozzá az, hogy csörög. És ha ilyenkor csörög, az általában semmi jót nem jelent, felelőtlenség volna olyanokkal húzni az időt, mint csipát törölgetve a hívásjelzőt bambulni. - Hunter! Riadok bele szolgálatra készen a telefonba, hangosan, mintha el akarnám hitetni, hogy én bizony nem is aludtam, hanem ugrásra készen virrasztottam a készülék mellett, felkészülve minden lehetséges vészhelyzetre. A hirtelenség a farkasomat sem hagyja hidegen, fel-alá járkál, titkon reméli, hogy megint olyasmiben lesz részünk, mint a múltkor a kóborral kapcsolatban. De nagyon hamar kiderül, hogy ezúttal "csalódnunk" kell. - Bárhol is vagy, ne mozdulj. Érted megyek. Gyógyszertár? Ilyenkor? Hány óra van... Mindjárt három, ezt mutatja az éjjeliszekrényen pihenő digitális óra. Reflexből hangosítom ki a telefont, és közben próbálok valami értelmes göncöt felhúzni magamra, hogy mégse egy szál alsóban lepjem meg, mert ki tudja, hogy hova jutunk még a hajnal folyamán. - Maradj vonalban, jó? Hol vagy? Vérzel? Próbálok minden létező információt összegyűjteni, miközben pillanatokkal később már a kocsimban lök, és veszélyesen gyorsan vezetek lefelé a hegyről. Bízom benne, hogy nem kell túl sokáig kínozzam, és kiböki, hogy éppen merre jár. Egyébként is megtalálnám. Sokkal tovább tartana, de túl jók az érzékeim, a város pedig túlságosan kicsi ahhoz, hogy elrejtőzhessen. - Mi történt? Meséld el, kérlek... Próbálom szépen kérni, mialatt zúg a motor, de a helyzet furcsasága, a kérdése jellege, a feszültséggel átitatott hangja kissé megnehezítik a higgadtság magamra erőltetését. Bassza meg... Azon már el sem gondolkodom, hogy mégis mit kereshet itt. Hogy miért nem szólt, hogy jön. Ezek mind-mind jelentéktelenné válnak, az egyetlen, ami számít, az a biztonsága. Mindenen felül. És valahol büszke vagyok magamra azért, mert tudom, hogy bárkiért, bármikor megtenném, aki fontos nekem.
Felveszi, én pedig szinte géphangom darálom, hogy mi a helyzet, mire lenne szükségem, méghozzá minél előbb. Feszült vagy és szerintem ez előtte se titok, ugyanolyan gyorsan kérdez, mint ahogy én felvázoltam az igényeimet. Majdnem elnevetem magam arra, hogy jön, de fogalmam sincs, miért, hang azonban nem jön ki a számon, csak bólintok, ám ezt ő nem láthatja, úgyhogy adok egy nyikkanásnyi jelzést. Hát, ezt a "majd hívlak" dolgot sem így képzeltem, és a magamnak adott huszonnégy órából is volt még vissza, de én tervezek, álom végez. - Maradok, nem mozdulok - cövekelek le egy villanypózna mellé, aztán hallgatom, ahogy összeszedi magát, talán még gyorsabban is, mint én, amikor kimenekültem a házból. - Ne kapkodj, nem haldoklok - mondom csendesen, vézna mosollyal, mert azt meg végképp nem szeretném, ha nagy sietségben benézne valamit és miattam még baja is esne. - Jó kérdés, várj... - Nem jutottam egyelőre túl messzire Kate és Kyle házától így a legközelebbi épület számát kutattam, majd amint megvolt, megadom Lynxnek a címet. Az utcanevet tudom, azt már akkor megjegyeztem, amikor itt jártam. - Amint ideérsz, elmondom - felelem minden kétség nélkül, mintegy ígéretképp is. Azután, hogy a legutóbbi telefonos beszélgetésünk alkalmával rám ijesztett a Hiúzzal rengeteget gondolkodtam ezen. Hogy miket mondtam, miket nem lett volna szabad, a megérzésein, azokon, amiket ő mondott. Többet tud, mint én, jóval, nem feltétlen rólam, sokkal inkább arról, ami körülleng és talán... talán tényleg tud segíteni. Talán képes vagyok elfogadni ezt a segítséget anélkül, hogy úgy érezzem, elárulok valakit, kiszolgáltatom magam. Mindenképpen meg kell próbálnom, máskülönben az életben nem érezhetem többé mindazt, amit Yu oldalán megkaptam. És akkor tényleg hiábavaló volt minden áldozat. Várok, összehúzom magamon a kabátot és nézek jobbra-balra, mert gőzöm nincs, merről "támad" majd. Egy pillanatig azon aggódtam, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy az éjszak közepén képes vagyok ilyenek miatt kirángatni az ágyból, végül úgy döntök, hagyom a bűntudatoskodást. Ha gond, úgyis meg fogja mondani, különben is csak egy kis segítség kellett - Kyle Ginát pakolja le egy hétre, Kate alszik, holnap reggel már előadást tart... A Peugeot felbukkan, pontosabban a reflektort látom csak, ami elvakít és a hangját hallom. Amint megáll és biztosra veszem, hogy valóban Lynx az, nem habozok, beülök mellé és bekötöm magam, hogy utána elsüllyedjek az ülésben. Akkorát fújok, mintha valóban rohanva menekültem volna valami elől. Kócos is vagyok, összességében rémesen festek, de a legkevésbé ez foglalkoztatott. - Álmodtam, róla. És nagyon furcsa volt, nem csak ő, hanem az álom is, szóval szükségem van egy gyógyszertárra - túrok a hajamba és kibámulok oldalt az ablakon. - Üldözött, haragudott, csalódott volt, elhittem, hogy szét akar tépni. Aztán felém kapott és... - szorosabbra fogom a hasam, derekam körül a karom. - Tesztet akarok - bököm ki végül, ezzel pedig felé is fordulok. Nincs pironkodás, kislányos félszegség, ha felém pillant, egyenesen a szemébe nézek. - Ne haragudj, hogy kirángattalak... - teszem hozzá, s egyedül emiatt sütöm le rövid időre a tekintetem. - És még nagyon sok mindenért szeretnék személyesen is bocsánatot kérni.
Persze megfordul a fejemen, hogy kiszállok. De sem időt, sem módot nem hagy rá, mert mire kettőt pislogok, már a kocsiban ül. Az adrenalin hajtana tovább, hogy a gázra tapossak és ha kell, akkor a kórházig meg se álljak, de nem bírom levenni róla a tekintetem. A mellkasom alatt úgy dübörög a szívem, hogy már engem zavar. A levegő nem hoz magával vérszagot, ez jó, ez majdhogynem tökéletes, és mégis: aggódok. Mert a nyílt sebeknél ezerszer rosszabb dolgok történhetnek olyan helyeken, ahova még az én farkasszemem sem képes belátni. Mélyet lélegzek, és némileg nyugalmasabb tempóban indulok meg a legközelebbi gyógyszertár felé, amit ismerek. Bár ennek az óvatosságnak főként az az oka, hogy még mindig nem tudom, hogy mivel állok szemben pontosan. Én sem festek jobban, mint ő, kócos vagyok, szemem alatt még az álom festette ráncok gyűrődnek. Csendben hallgatom hát a vallomást. Nem tart hosszan, mégis több dolgot mond el vele, mint azt elsőre hinné. Fészkelődök egy keveset, aztán megereszkedett vállakkal fújom tova a feszültséget, és süppedek bele a vezetőülésbe. - A legtöbb rémálom nem fenyegető. - legalább is nekem így tanították - Az igazság az, hogy vakok vagyunk a világra. Nem vesszük észre azt, ami az orrunk előtt van. A szememhez nyúlok, aztán a mutatóujjammal a út felé intek, végül a bal kezem marad a kormányon, a jobb pedig kapaszkodót keres a Napgyermek testén, kezén, vállán, akár csak egy pillanatra is. - És ilyen szélsőséges jelzésekre van szükségünk ahhoz, hogy komolyan foglalkozzunk velük. Persze azt nem állítom, hogy nem kísértheti ártó szándékú szellem, de azt hiszem, hogy annak a rémálmoknál sokkal kézzelfoghatóbb megjelenési formái is lennének. Nekem azt tanították, hogy az álmok szent dolgok, a szellemek üzenetei, ezért követnünk kell őket. Nem egy, nem két legenda mesél olyan emberekről, akik az álmaikat követve jutottak el a céljaikhoz. Bár én sosem tartoztam közéjük, ismertem már olyat, aki igen. - Tesztet? - pillantok rá értetlenül, összeráncolt homlokkal, aztán mint a jeges verejték, úgy úszik le a tarkómon valamiféle riadalom, de megállom, hogy azonnali hatállyal satufékkel állítsam meg a járművet - Úgy érted, hogy... Nem biztos, hogy hallani akarom. Megfeszült állkapoccsal meredek az úttestre az út hátralévő részén. Nem, ebbe még belegondolni sem bírok. És egyébként sem feltételezném, hogy én vagyok az egyetlen, akivel kellemesen tölti el az idejét. Nézzen bárki naivnak, de cseppet sem hiszem, hogy különlegesebb lennék bárkinél. - Semmi okod sincs bocsánatot kérni, Savannah. Ha lenne, akkor nem lennék itt addig, amíg meg nem kapom. Talán hazudok, magam sem tudom. Mindazonáltal kettőnk közül azt hiszem, hogy én vagyok az, aki megértette a feladatát. És én úgy érzem, hogy a saját részem beteljesítéséhez nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy bármiért is sértve érezzem magam. Hamar megérkezünk a gyógyszertárhoz, de már azelőtt tudom, hogy zárva találjuk majd, hogy ráfordulnék az utcára. Nem érzek jelenlétet. Alvó lelkek lassú szívverése, nyugodtan pislákoló energiák akadnak csupán. Egy-két dolgozó ember baktat hazafelé vagy éppen a reggeli műszakja felé. Mindazonáltal megállok az üzlet előtt, a kocsi orrával előre, fel a járdára. - Érdekel a véleményem? Kérdezem meg minden teketóriázás nélkül, mielőtt arról faggatnám, hogy elvigyem-e a kórházba, vagy egy másik patika felé.
Rossz, hogy feszült, de egyáltalán nem lep meg, a helyében valószínűleg mindenki az lenne, ha ilyen lehetetlen időpontban ugrasztják. Habár az alapján, hogy egyből felvette a telefont, tippelhetném, hogy ébren volt, mégis elég egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, bizony felébresztettem. Akkor nyugszom meg kissé jobban, amikor enged belőle is a feszültség, miután elmeséltem az álmom. - Azt mondod, hogy ez is csak egy ilyen szélsőséges jelzése volt valaminek, amit nem akarok észrevenni? - Felém nyúl, én pedig a mozdulat elébe megyek kicsit és megfogom a kezét, ahogy az enyémért nyúl. Nagy volt és melegség áradt belőle, az enyém viszonyt kicsi és jelenleg hideg. Nem engedem el, de nem is szorongatom, csupán magamhoz veszem azt a kis melegséget, amihez hozzájutottam. Kételkedtem benne, hogy Yu már szellemként kísérthetne, ahhoz nem telt el elég év, bár lassan semmiben sem leszek biztos. A legjobbkor kezdenék el imbolyogni... Amiben viszont semmi sem tud megingatni az az, hogy jobb nekem a szelleme nélkül, annak ellenére, hogy a halála utáni pár hétben szinte naponta kértem Jiant, hogy ha csak pár percre is, de idézze meg nekem, hadd beszéljek vele pár szót, egy keveset. Nem engedett a kérésemnek, utólag pedig örülök neki, nehezebb lett volna utána elengedni és lám, még így se sikerült teljesen, több év távlatából. Lynx visszakérdez, rám néz, első pillanatra nem ért, de látom, mikor csillan felismerés a szemében, s ül ki arcára némi... ijedség talán? A félbemaradt mondat, ami ott csüng közöttünk elsőre nem kap semmiféle reakciót, mert próbálom összeszedni a gondolataimat. Hogy ez hatékonyabban menjen inkább az utat figyelem, nem árt minél többet megjegyeznem a városból. - Talán nem. Remélem, hogy nem... Vettem be utána tablettát, és tisztában vagyok vele, hogy vérfarkasoknak nehezebb bárkit is teherbe ejteni, csak... muszáj most biztosra mennem - túrok a hajamba, azt pedig már csak magamban fűzöm hozzá, hogy de ha mégis összehoztunk volna valamit, akkor sem állna szándékomban megtartani. Rémesen hangzik, úgy is érezném magam miatta, ráadásul... bármennyire is volna ésszerű döntés, akkor is úgy gondolnám, hogy valahol megbántom azzal, hogy inkább elvetetem azt, ami félig az övé is lenne. Ha lett volna még kihez, biztosan imádkozom a negatív eredményért. Szomorkásan elhúzom a szám. Nem lennél itt? Te, aki matriarchális társadalomban nőttél fel? Ezt te sem hiszed el, ugye? Mondtam, hogy túl kedves vagy - lehet, hogy nem mindenkivel, elhiszem, ám egy nő kérésére képtelen volnál "nem"-mel felelni, igaz? Ha eddigre elvette a kezét, akkor csak megsimítottam hálásan alkarját, ha még fogott, akkor hüvelykujjammal megcirógattam bőrét. Többet tud, mint én, ami ebbe a helyzetben éppen hogy megnyugtat, legalább egyikünk tud. A gyógyszertárhoz érve csalódottan sóhajtok, vagy inkább elkínzottan nyögök, pár másodpercig kényelmetlenül szűknek tűnik a kocsi beltere, ki szeretnék szállni, ám azzal se oldanák meg semmit, nem sürgettethetem az időt. Mielőtt azon kezdhetnék gondolkodni, hogy miképp törhetnék a legészrevétlenebbül és szerezhetném meg,mai nekem kell, Lynx kérdez, én pedig felé fordulok a kirakat tüzetes vizslatása helyett. Nem vágom rá, hogy igen, pár másodpercig az arcát fürkészem, tekintetét kutatom. - Érdekel - mondom végül őszintén, szándékosan választva meg így a feleletem. Nem engedélyt adok, hogy "igen", beszéljen, valóban szeretném tudni, hogy mit gondol, még akkor is, ha nem épp babusgató szép szavak özöne lesz minderre a reakció. Ez az este már úgyis szétesett bennem, jöjjön, aminek jönnie kell, a feldolgozása, megemésztése úgyis nagy valószínűséggel a holnap dolga lesz.
- Talán... - kezdem el elég homályosan, szükségem van néhány pillanatra, csak egy kósza fuvallatra, mert nem szeretném félrevezetni őt. Beszélj hozzám, kérlek... - Vagy túl sokat látod. De ezt neked kell megítélni. - hagyok egy kis szünetet, ajkam megnyalva egy mély levegővétel után folytatom - Vagy egy kicsit mindkettő. Tudom, ez most úgy hangzik, mint egy olcsó, bazári jósnő ködös magyarázata, de azt hiszem, hogy tényleg igazam van. Olcsó a nevetésem, nem is szórakozom jól voltaképpen, de ez talán enyhít azon, hogy eddig totális hülyeségnek tűnnek a Hiúz szavai, a tanítások, amik a véremben csorognak. Megriaszt a hidegsége, különös, a benne ragyogó Nap sem süt olyan fényesen, mint tette azt legutóbbi találkozásunk alkalmával. Megszorítom a vékony ujjakat, ne aggódj. Kapsz abból a fényből, amit a Hold a Te Napodból visszaver. - Az álmod miatt. Az emléked miatt? Kérdezem finom ívvel, akár ki is jelenthetném, de a múltkoriak fényében talán túlságosan durvának tűnne. Kevés borzasztóbb dolog létezik egy gyermek halálánál. Legyen az saját vér, rokon vagy csupán egy ismeretlen, új élet. De mint mondtam: nem létezik halál. Csak élet van. És hiába, a gyenge elbukik. Érzem a fájdalmát, de nem vagyok képes átélni mindezt. A gorombaság netovábbja volna azzal vigasztalni, hogy mennyi oka lehetett annak, hogy az apró lélek nem akart mellette maradni. Talán büntetés volt a Teremtőtől, talán áldás, hiszen azt már csak találgatni lehet, mivel járt volna az, ha még ma is mellette volna. Akár csak Ő. De én ezt el tudom fogadni. Már tudom, hogy bizonyos dolgok ellen értelmetlen lázadni, de ő... Erre egész egyszerűen nem áll készen. És úgy érzem, hogy soha nem is fog. Kissé még kattog a túlhajtott motor, forrósága pattog, dacolva a kinti hideggel. Nem csak Savannah vár, hanem én is adok magunknak néhány pillanat csendet, miután tudtomra adta, hogy érdekli a véleményem. Felé fordulok, kissé felhúzom a jobb lábamat az ülésre, és megint a kezeit keresem, hogy apró, finom mozgással tapintgassam az ujjbegyeit, miközben beszélek. - Szerintem dühös Rád. - foglalom össze a kevésbé szimpatikus véleményemet, bár inkább nevezném puszta megérzésnek, mintsem sziklaszilárd véleménynek - Én nem... Nem tudok részleteket, tényleg nem, de... Van ez a dolog a Lelkekkel. Élet és halál... Ugyanannak a mérlegnek a két serpenyője. És bármennyire tűnik helyesnek egy életen át gyászolnod, azért te mégis csak a függöny ezen oldalán ragadtál. - utalok itt arra, hogy ő még bizony a fizikai világban él - És mégis úgy élsz, mintha a lelked már elengedted volna... A mérleg rossz serpenyőjére. És ezért dühös rád. Szabadságot kaptál. Éveket, amiket tapasztalással, tudással és békével kellene megtöltened. Persze élsz, dolgozol, a hivatásod kitölti a mindennapjaid, de hogy őszinte legyek, még egy nincstelen vándor szívében is több boldogságot fakaszt a puszta lét, mint amit benned érzek. Pedig ő nem tesz egyebet, csak... él. - elhallgatok kissé, nagyot nyelek, egészen berekedtem a halk beszédtől, ám ha még enged tovább beszélni, úgy nem vagyok rest folytatni - És ezért mondtam korábban, hogy kicsit mindkettő. Túl sokat látod, túl sokat emlékezel, túlságosan ragaszkodsz, de közben semmit nem veszel észre az életből, ami körülötted zajlik. Nincs benned hála, amikor végignézhetsz egy újabb naplementét. Randiztam már pár lánnyal, és te nem vagy olyan, mint mi. - mosolyodom el - Te nem keresel megrögzötten, nem vagy egy élvezethajhász ribanc, aki azért akar velem lefeküdni, mert cukinak talál. Őszintén... Ha nem lenne sorsszerű, Savannah... Hány férfit engedtél a kanapédra az elmúlt években? Talán kár is lenne folytatnom. Talán a finomnak nem nevethető mondatok és kérdések már épp elegek ahhoz, hogy elindítsanak valamit, ami értelmet adhat a múltkori segítségfelajánlásomnak. A rémálomnak. És annak, hogy engem keresett most is, amikor az egész Protektorátus a rendelkezésére áll Fairbanks-ben.
~ There wasn't a wrong or a right he could choose ~
Bólintok a kérdésére, mert beszélni nem akarok, kérdezni meg végképp nem, hogy mindebből mit sejtett meg a Hiúz, vagy mit tudott meg a szavaim és a segítője által. Még nem. Elég a reszketeg tudat, ami belém fészkeli magát és halkan sugdossa, hogy lassan nem marad titkom, fedetlen és csupasz leszek, jobban, mint azon az estén a lakásomon. Lesz nap, amikor keresni fogom ezt a pőreséget, hogy megszabaduljak a védelmemmel együtt a terheimtől is, legalább pár percre. Utána... fogalmam sincs. Még eddig se jutottam el és azt se látom, mikor fogok, el jutok-e ideáig egyáltalán valaha. Rövid igenlés, aztán pár másodpercre ránk telepedő csend, amit viszont nem érzek nyomasztónak, türelemmel várok, kutatom a tekintetét, csak akkor pillantok le, amikor újfent a kezemért nyúl. Nyugodt vagyok, csendes, azt hiszem, felkészültem a véleményére annyira, amennyire lehetett. Beszélni kezd, némán hallgatom, második mondata után résnyire elválnak egymástól ajkaim, mintha közbe akarnék szólni, de nem teszem, egyetlen hang sem hagyja el a számat. Szeretném letagadni a gyászt, bizonygatni, hogy rosszul látja, rosszul érzi, ám azzal inkább magamat győzködném elsősorban. Nem moccanok, arcom is rezzenéstelen, akár szobor is lehetnék: hidegen és mozdulatlanul, megdermedve az időben. Nincs bennem hála, nincs bennem öröm, nincs bennem fény - csak a csalóka látszata mindennek, amikor ügyes vagyok. Utolsó kérdésére éppcsak villan a szemem, de én kértem, hogy mondja el a véleményét, igazságtalan lenne felróni neki, hogy eleget tett a kérésnek és őszinte volt. Őszinte és kíméletlen. Amikor elhallgat, előrébb dőlök, ám még is van egy kényelmes arasznyi hely az ő arca és az enyém között. Halkan beszélek, árnyalatnyi érzelemmel, mintha tornádó ostromolta viskóban lennénk és attól tartanék, hogy egy hevesebb megnyilvánulásra összedőlne minden, ami a menedékből megmaradt. - Én löktem át a függöny túloldalára, Lynx. Én tettem. Nem csak gyászolom, hanem undorodom magamtól, amikor eszembe jut, hogy mit tettem, és még ha butaság is, úgy érzem, hogy a világon semmi jogom ezek után ugyanúgy élvezem az életet, mint előtte. Miatta lehetek most itt, de ha tehetném, visszacsinálnám az egészet... - elharapom a mondatot, elfordítom róla a tekintetem, kibámulok a szélvédőn. Ha visszacsinálnám, nem lehetnék itt. - A semmiért áldoztam fel, érted? - Elcsuklik a hangom. - És ez bánt, közben meg félek, mert... - megrázom a fejem és ránézek. Nem sírok, éppcsak könnyes a szemem -... szeretném folytatni az életem, de még mindig bűntudatom van a gondolatra, hogy valakivel nem csak a kanapémat osszam meg egy éjszakára, hanem az ágyamat is talán egy életre. Vagy legalább pár évre, csak közben félek, hogy minden megismétlődik - nevetek röviden, örömtelenül, majd lenézek a kezére és egy darabig hallgatok, amíg ismét biztosnak érzem a hangom. - Sajnálom. Önző dög vagyok, hogy így kihasznállak és a nyakadba zúdítok mindent - húzom el a szám, aztán elhúzódok. Ki kéne szállnom, visszamenni a házhoz, vagy csak sétálni, esetleg addig rohanni, amíg a lábam bírja, fogalmam sincs... mindezek helyett azonban féloldalasan ülök és hagyom, hogy a hím energiái bizsergetőn érjék a bőröm. Van benne valami megnyugtató.
I know it's been a while since I could look you in the eyes 'Cause I am foolish and I am sorry But sorry never made it feel alright Alright
A mondandóm befejeztével hosszasan hunyom le a szemeimet, de mire felnyitom őket, Savannah arca jóval közelebb van az enyémhez, mint korábban. Érzem a kilélegzett levegőjét a nyakam, az állam bőrén, és próbálok valami reményteli kapaszkodót találni a szemszínében, de hiába keresem. Csak kemény szavak sértik fülemet, vallomások, úgy szakadnak fel a halk beszéd ellenére, mint a folyó vize a föld alól. Könnyebb, igaz? Egy kicsit, talán most már jobb. - Héééj. A tarkója után nyúlok, amikor elhúzódni készülne tőlem. Ne menj el, ne menekülj, ez a kocsi egyébként sem elég tágas ahhoz, hogy ez a néhány centi bármit is kényelmesebbé, kevéssé fájdalmassá tegyen. És ha csak nem hadakozik, úgy visszahúzom, annyira, hogy a homlokom bajtársiasan az övének nyomjam, van ebben a testhelyzetben valami egészen spirituális. - Életet vettél. Élettel fizettél. - suttogom halkan, és leszámítva a tények súlyosságát, a matematika, a mérleg, az egyensúly... Már csak ilyen egyszerűen működik. - Nem azt mondom, hogy ne emlékezz Savannah, én... Csak azt mondom, hogy az értelmetlen halálnál nincs nagyobb vétek a világon. És azzal, hogy nem becsülöd meg az életed, azzal értelmetlenné teszed az övé alkonyát. Gondolataim éjszakájában hatalmas máglya világítja meg társaim, testvéreim fekete vérét, Osha mellkasa locsolja meg a füvet, húsa laktatja gyomrunkat. Honiakaha szíve lüktet a nyelőcsövemben. Számtalan halál tapad lábam nyomához, de hogy hiábavalóak lettek volna? Cseppet sem. Nem tudok úgy ránézni erre a nőre, hogy egy gyilkost lássak benne, mert akkor magamat sem tartanám többre egy közönséges barbárnál. - Valami volt, igaz? Nem te akartad megölni őt... Hiszen szerette. Szereti a mai napig, látom. Érzem. Talán rosszul kellene érezzem magam azért, ami kettőnk közt történt, de nem hagyom, hogy az önvádja engem is megfertőzzön. Az ő döntése volt, nem azt mondom, hogy mosom a kezeimet, csak mégis... Én hoztam ki belőle, azt hiszem. Felelősséggel kell tartoznom érte, talán a túl sok fekete, talán az Ezüst Fia, talán a Holdgyermeki létem ténye. - Képzeld... Az első... lányért, akiről azt hittem, hogy szeret, lemészároltam egy egész kocsmát. - szólalok meg hirtelen, nevetősebb hangon, mert ma már tudok nevetni rajta, azok után, hogy újra találkoztunk, és ő elhagyott megint - Másnap reggelre eltűnt, pedig... együtt nőttünk fel. Azt hiszem, erre mondják, hogy szar ügy. Na, hát ha valami értelmetlennek tűnhet, akkor az ez. Vagy húsz ember, alig fél óra alatt... Pedig nekem volt választásom. Így illene talán. Alig tud rólam valamit. És nem is "kérkedek" akárkinek az eredetemmel, nem mindenki ismeri Abooksigun legendáját. Talán csak azok az ifjak, akikkel Powaqa megosztja a maga elfogult verzióját, amiben mindig kicsit szebbnek, kicsit okosabbnak tűnök a valódinál. De a mesék már csak ilyenek. Ha csupán saját esendőségünket látnánk meg bennük, nem lenne mibe kapaszkodni.
Képtelen vagyok megítélni, hogy könnyebb-e így, hogy ezeket kimondtam. Megakadályoz a menekülésben én pedig túl erőtlennek érzem magam akár egy pillanatig is tiltakozni. Nehezebben veszem a levegőt, elszorul a torkom és erőnek erejével állom a hím pillantását, kapaszkodót keresek benne, az energiáiban, a közelségében. Olyan nyugodt, békés, annyi mindent tud, mindezek együttesen pedig nevetségesen könnyen látnak hozzá a rozoga lécek tovább bontásához. Oda akarsz vetni a szélviharnak, mert te képes vagy rá, én viszont tehetetlen, és hiába érzem, hogy jót akarsz, félek. Hiszek neki, tudom, hogy igaza van, hogy hálátlan vagyok azért, mai még nekem juthat, ám amikor szinte a történtek velejére kérdez rá, a nyelvem hegyére kell harapnom. Nem akarok sírni, nem lehet, ott képtelen voltam megállni, most már mennie kéne! - Dehogy akartam - bököm ki végül, szórósan lehunyom a szemem, aminek hála két csepp megállíthatatlanul útnak indul. - Kegyetlenség volt, két élettel fizettem, de miért... miért történt ez? Annyi ideje fel akartam tenni ezt a kérdést, annyira reméltem, hogy van rá válasz, hogy tényleg volt értelme annak a borzalomnak, annak, hogy nem csak őket vesztettem el, hanem a boldog jövőbe vetett hitemet is. Ha van értelme, miért nem látom, miért nem engedik, hogy lássam, hogy könnyebb legyen, miért nehezedik rám ekkora súllyal? Keservesen sírok, nem törődök vele, hogy látja, hogy mennyire lehet ez kínos vagy kényelmetlen neki, mert már ha akarnám se tudnám abbahagyni. Eltűnt a viskó, a vihar felkapta, hogy aztán engem tépjen-szaggasson, bennem dúljon szinte sértetten, amiért éveken át elbújtam előle, ezzel dédelgetve, növelve, tovább bőszítve. Szinte érzem, ahogy a bőrömet karistolja, hogy aztán mélyebbre menjen és a lelkembe tépjen a múlt minden fájdalmával. Ha közben mond valamit, nem hallom meg, de ha hallanám se tudnék érdemben reagálni, olyannal, ami túlmutat a zokogáson. Csak engedje, hogy még egy kicsit a közelében legyek és magamhoz öleljem, vele együtt pedig azt a tisztaságot, amely hozzám képest abból fakad, hogy ő nem volt ott, nem volt a részese, nincs hozzá semmi köze. Ezért volt olyan könnyű kihasználni, ezért esett olyan jól és ezért vagyok képtelen őszintén bánni, hogy a társkeresőn belé botlottam, hogy ma este őt hívtam. Megadta, amire most szükségem van: a vérfarkas létéből fakadó szívfájdító ismerősséget és az ismeretlen nyújtotta, ellentmondásos biztonságot. Bocsáss meg, Lynx... azt hiszem, akaratomon kívül, de mégis kihasználtam azt, amitől tartottál. Lassan csitulok, a sírás szipogássá szelídül, de még jó darabig nem nézek rá önszántamból, próbálom azt a keveset összeszedni, ami széthullott valómból megmaradt. Szeretnék mondani valamit neki, akármit, biztosítani, de nem tudom, miről, mert a gondolataim halványak, csaponganak, elhalnak, mielőtt megragadhatnám őket. Vállaim megereszkednek, majdhogynem kisebbnek érzem magam, mint akkor, amikor Jian a bővítő tetoválást végezte a hátamon húzódó Életfán. Élet... Annyi ragyogó, fényes elnevezés és ehhez képest mennyi csúfság. Napgyermek... Beszél az Ezüst Fia, kissé még kábán tekintek rá, szavaira meglepődök, amikor értelmüket is sikerül felfognom, de nem szólok közbe, megvárom a végét. - Szeretted? - kérdezem halkan, kicsit talán rekedten is a sírás utóhatásától. Akárhogy is, ő meg tudott ezzel békélni. Olyan szívesen megkérdezném, hogy létezik-e egyáltalán valami, ami nyomja a lelkét, ami sebként ott tátong rajta, de pusztán azért, mert épp apró szilánkjaimra törtem megint, nem várhatom el, hogy esetleg ő hasonlóba hajszolja magát. Nem is akarom. Egyetlen dolog akad, amit viszont nagyon szeretnék. - Mesélsz még nekem? Nem most, hanem... bármikor... néha. Szeretnélek megismerni. És azt is, amiben felnevelkedtél, a hagyományokat, amiket követsz. Más volt, mint az én közegem, idegen, és talán pont ezért tudta magában hordozni még számomra a megváltás ígéretét. Egy szalmaszál, amibe fuldokolva belekapaszkodhattam, ahogy korábban tettem Casimir örökségével, majd a festéssel. Ám most nem felejteni akarok, hanem elfogadni.
Azt hiszem, hogy vannak kérdések, amikre akkor sem lenne helyes választ adnom, ha legalább valamennyi fogalmam lenne róla. Nem tudom, hogy miért történt. Talán az is lehet, hogy a Teremtő még nem fedte fel Savannah előtt azt az eseményt, amihez mindez vezetni kíván. Nem érzem őt olyan idősnek, hogy azt mondhassam, hogy már csak néhány éve van hátra. De ha így is lenne, soha nem lehet tudni, mit hoz a következő nap, esetleg a következő perc. És ez ijesztően csodálatos. Ahogy a szépen felépített várak egy pillanat alatt képesek összedőlni, úgy a romjai alól bármelyik pillanatban új remény fakadhat. Ez az élet. Csupa változás, végeláthatatlan fordulatokkal, amiknek mind a részesei vagyunk. És mindannyian kapcsolatban állunk egymással. Ugyanaz az anyag és szellem vagyunk. Sokáig fejtegethetnénk, hogy ha ez és ez nem történt volna meg, akkor például mi sem találkozunk soha, esetleg általam nem ismerkedik meg majd a jövőben valakivel, akivel sorszerű a találkozás. - Amikor készen állsz a válaszra, meg fogod kapni. Ezt megígérem neked. Azt persze nem, hogy én leszek majd az, aki megadja neki, mert ostobaság lenne ilyesmit ígérnem. Hagyom, hogy összeomoljon, már teljesen magamhoz húzom, és akarva-akaratlanul is, de a farkasommal együtt zárom a karjaimba, mintha kétszeresen ölelném: a karjaimmal és a lelkemmel, a farkashiúzéval, aki örökké és elválaszthatatlanul társamul szegődött. Mi mindig, minden körülmények közt ott vagyunk egymásnak, sosem kell attól tartanom, hogy egy napon elveszítem majd, és nélküle kell élnem. Mert ha ő menni akar, vele tartok én is. Sajnálom, hogy a Napgyermekek nem részesülhetnek ebben a kegyben. Nincs egy olyan társuk sem, aki örök hűséggel adózhatna a közös út oltárán. Csalódottnak kellene lennem, ha tudnám, hogy igen, valóban kihasznál. Kihasználja azt, hogy kérés nélkül adok neki magamból, az életemből, a társaságomból. Mint egy érzelmi egy éjszakás kaland. Senki sem kérdez, senki sem vár el semmit a másiktól. Persze megfordul a fejemben, hogy én szúrom el. Talán ez az én leckém is, amit csak félig tanultam meg Akuti esete óta. Meg kell különböztessem a nőt az asszonytól. Azt hiszem, hogy a különbséget már tudom. Csak azt nem mindig, hogy kit pontosan melyik kategóriába kellene besorolnom. Meglehet, hogy hibáztam, és most azt kell megtanulnom ebből az egészből, hogy bármennyire szeretném őt többre tartani a nőknél, talán mégsem kellene elhamarkodottan ilyen minőségű döntést hoznom. - Nem. - mosolyodom el szomorkásan - Az érzést szerettem, hogy ő szeret engem. Persze nem volt igaz. - de tudom, hogy tudtam volna szeretni, hiszen az elsőt mindenki szereti, nem igaz? - A Hiúzzal együtt felnőni... nem könnyű. Főleg nem akkor, amikor farkasok és medvék a fivéreid. Szóval örültem, hogy végre úgy tűnt, hogy én is lehetek valaki számára különleges. Hát, nem lettem. - vigyorodom el, igen, talán ez még mindig bánt, de nem érzek már sem haragot, sem sértettséget a szívemben - Másnap reggelre, sutty! Minden összeomlott, és kitagadott a falkám. Eleresztem, hátra dőlök a vezetőülésen, bal kezemmel lassan dobolok a kormányon, és csak a patika üvegablakába merülve vagyok képes létezni ebben a pillanatban. Talán nem véletlenül jutott mindez eszembe. Talán felkereshetném Teremtőanyámat némi útmutatásért, Savannah érdekében. - Nem akarok csalódást okozni neked. - pillantok rá oldalasan - Közel sem vagyok annyira érdekes és "misztikus", mint azt gondolod. Legalább is, ha megérted az agyműködésemet, akkor szerintem kifejezetten unalmas fickó vagyok a saját köreimen belül is. Nevetem el magam, aztán átnyúlok az öle felett, és a kesztyűtartóban pihenő lemezek, rágók halmazán és egy napszemüvegen át kutatva előszedek egy kis csomag zsebkendőt, és Savannah felé nyújtom. - Tessék. - valami azt súgja, hogy szüksége lehet rá - Mi legyen? Megvárjuk, amíg ez kinyit vagy bevigyelek a sürgősségire? A kérdésemből érezheti, hogy számomra egyik verzió sem rosszabb a másiknál. Már ha ragaszkodik a tesztvásárláshoz. De akár haza is vihetem. Bárhová, ahová menni szeretne.
Amikor készen állok... Ő hisz abban, minden okkal történik, akkor, amikor történnie kell, én viszont... nekem válasz kell, most már szeretném sürgetni az időt, hogy megkapjam. És ha elszalasztottam? Ha nem vettem észre és ezért dühös Yu? Kétségek és kérdések között vergődöm, miközben Lynx energiái körbefonnak, szinte tartanak, akárcsak karjai és én kihasználom. Belé kapaszkodok, az ő bizonyosságába. Jobb lesz. Holnapra jobb lesz, ha elmúlik az álom okozta riadalom, a feltörő keserűség és a veszteség okozta fájdalom újbóli átélése. Mosolyogni fogok. Érzelmi egy éjszakás kaland. Vajon bánná, ha lenne még egy éjszakásunk? Ha egy vidámabb estén felhívnám, hogy menjünk ki az erdőbe, felfedni a farkas alakját, megmutatni a szelet, ami olyan könnyed és szertelen. Bocsáss meg nekem ezekért a vágyakért, azért, hogy valószínűleg leszek még önző, kérek még tőled, belőled úgy, hogy közben fogalmam sincs, mikor tudok akár egy keveset is viszonozni. De megértesz, ugye? Szeretném, ha így lenne, ha nem haragudnál majd rám azért, mert elveszem az időd, ami alatt Őt kéne keresned, Rá kéne várnod. Nem szerette, elvétette a vadat, és csúnyán megfizette az árát. Bőrét simogatom hüvelykujjammal a tarkójánál, mert szavak nem jönnek, a vigasz megkésett volna, hisz hallom a hangkán, hogy már nem emészti magát emiatt. Az egyetlen, amiben osztozni tudok vele most, az a veszteség érzete volt, ám ezen is sután, hiszen neki sikerült tovább lépni. Elereszt, visszaülök, hagyom a fáradságot rám telepedjen kissé. Nevetésére halványan elmosolyodok, és ez részben annak is szól, amit önmagáról mondott. - A vérfarkasok se váltak unalmassá, pedig nem egyet ismerek és kettővel kifejezetten sokat éltem együtt... legalábbis a mi élethosszunk szerint. - Oldalasan ülök, fejemet a támlának döntöm, kezem az ölemben pihen. - Ugyanez fordítva is érvényes egyébként, sőt! Szerintem te még hamarabb ráunnál a társaságomra, mint én a tiédre. - A mosolyom egy árnyalatnyival szélesebbé válik. Arrébb húzódok, ahogy a kesztyűtartóban keresgél, figyelem a kutató mozdulatokat, nyugodtan lélegzem be illatát, amiben még ott lappang az álom, amiből felvertem. - Köszönöm - veszem át a csomagot és megtörlöm az arcom, kifújom az orrom, hogy kevésbé nézzek ki szerencsétlennek, mint amilyennek amúgy érzem magam. Kérdésére feszengek egy kicsit, gyürködöm-tépkedem a kezemben lévő papír zsebkendőt pár másodpercig. - Lehet a sürgősségi? Sajnálom, de tényleg muszáj most biztosra mennem. Utána hagylak hazamenni és pihenni, ígérem - nézek rá és mosolyodok el gyéren, bocsánatkérőn. - Meg igyekezlek nem sokat zaklatni a héten. Ha indított, akkor visszarendeződök normálisan az ülésen, eligazgatom a biztonsági övet és jóval nyugodtabban, mint eddig, várom, hogy megérkezzünk az ügyeletre. - Bocsánat, az éjjeli programért - mondom halkan, de őszintén és azt már meg se kérdezem inkább, hogy holnap... vagyis inkább ma, mikor kell kelnie, mennyire lesz hosszú napja és mennyire viseli meg, ha nem tudja magát kialudni. Rettenetesen önző vagyok.
Nevetésre kényszerít az ellenérve, aztán ahelyett, hogy rögtön megszólalnék, inkább csak az orrom alatt viszkető mosollyal próbálok kezdeni valamit. Úgy gondolom, hogy valószínűleg holnap reggelig "vitatkozhatnánk" arról, hogy melyikünk az unalmasabb, és bármennyire is munkálkodik a versenyszellemem bizonyos dolgokban, nem biztos, hogy valóban szeretném megnyerni a Legunalmasabb Tag különdíját. - Ó, én csak a fél életemet töltöttem Őrzők között, és hidd el nekem, nagyon hamar ráuntak a hülyeségeimre. - Teremtőm, így utólag belegondolva elképesztően sajnálom szerencsétlen asszonyokat, hiszen az évek múlásával már meg sem próbáltak lehordani. Csak szótlanul ellátták a sérüléseimet, és úgy eresztettek szélnek, mintha sosem jártam volna a házukban. A köszönetére csak kissé megrázom a fejem, és mielőtt indítanék, magam felé fordítom a felső visszapillantó tükröt. Ordenáré módon nézek ki, és ezen még az sem segít, hogy néhány alaposnak tűnő mozdulattal az ujjaimmal fésülgetem a hajam. Mindegy. - Pihenni? - kérdezek vissza, mintha csak azt jelentette volna ki, hogy a Föld kocka alakú, és közben már indítom is a járgányt - Tök kipihent vagyok! - nem látszik? - Egyébként sem lenne időm. Irány a kórház, ahol elleszünk egy darabig, mert valami azt súgja, hogy nem lesz olyan egyszerű megszerezni neked a tesztet. Szóval meglátjuk, hogy lopnom kell-e, ordibálnom vagy verekednem, bár igazság szerint idő szempontjából ez majdhogynem mindegy. - mosolyodok el, és szerintem nem lehet biztos benne, hogy viccelek-e vagy komolyan beszélek - Aztán a tesztet is meg kell csinálnod, és ha nem veszed zokon, szeretnék ott lenni. - már nem nézni közben, csak... talán megérti, mert bár elég csekély valószínűsége van annak, hogy ilyen kalandos úton válok nemzőapává, mégis érthető, hogy valahol igenis a sajátomnak is érzem az ügyet és a felelősséget - Mehetünk hozzám, ott nem zavar senki. Aztán pedig meló, úgyhogy... - csak most veszem le a szemem az útról, hogy a nőre pillantsak - Ne kérj bocsánatot, ez a dolgom. Vigyázni azokra, akiknek szüksége van rám. És ez sokkal fontosabb annál, hogy még két-három órával többet aludhassak.
- Én beszélek. Jelentem ki, amikor megérkezünk a jelenleg elég nyugodtnak tetsző kórház parkolójába. Ha nem akar jönni, akkor egyedül megyek, de azt sem bánom, ha velem tart. Azt hiszem, hogy az egész intézmény nyugalmát szolgálja a tény, hogy a betegirányítónál egyből megkapjuk a szükséges információkat, aztán némi várakozás után hajlandóak arra, hogy "kiszolgáljanak". Persze az ügyeletes orvos azért még hozzáteszi, hogy legközelebb jobban járnánk egy drogériával, ráadásul azt is elmondja, hogy érdemes beszerezni még a tesztből, hiszen "egy teszt nem teszt", ugyebár. Ez igazság szerint már nem az én dolgom, az eredménytől függetlenül Savannah döntése, hogy hányszor kíván ismételni. De először legyen meg az első.
Kellemes napos idő volt, Anguta elméjét pedig kellemetlen gondolatok ostromolták. Nehezen tudott napirendre térni leszármazottja tettén, de igyekezett értelmet találni benne. Mindenesetre lehetséges, hogy szükség lesz némi izombénító szerre, kihallgatás céljából, ezért a legközelebbi gyógyszertár felé ballagott. Nem sietett, bőven volt ideje, és egyébként sem volt biztos benne, hogy fel fogja használni, na meg abban sem, hogy tud szerezni olyasmit, amiből kivonhat egy kis conotoxint. Ha nincs nekik, akkor megint a kórházból kell beszereznie, de mivel a múltkori adag hiányát észrevehették, nem óhajtott megint onnan lopni. Amúgy is most volt pénze, talán képes lesz tisztességes eszközökkel hozzájutni. Lehet, hogy Lesternek volt igaza, amikor kleptomániásnak nevezte, akárhogy is, a fekete noteszébe mindenképp fel fogja írni és majd valamikor kifizeti. Az üzlet tágas volt és barátságos, persze a legtöbb laza drognak is beillő gyógyszert a pultostól kellett kérni, mivel azokat csak receptre adják ki, de ez Angutát kevésbé zavarta. Úgy tervezte nézelődik öt-tíz percet, közben a kínálkozó alkalmat lesve igyekszik belopózni a pult mögé, de hamar elvetette az ötletet. Túl sokan voltak a gyógyszertárban, hogy észrevétlen kutakodhasson, amíg az eladónő a raktárban keresgél. Talán felvehetné valaki más alakját, de akkor is kiszúrnák, és nem lenne elég ideje keresgélni a megfelelő gyógyszert. Női ruhát meg nem hozott, hogy hitelesen alakíthassa a pultos csajt. Az utóbbi ötleten elgondolkozott, végül is van néhány ruházati bolt a közelben, csak vissza kellene jönnie, aztán várnia, és… villámgyorsan ruhát cserélnie. Talán működhetne. Anguta felnézett és kelletlen grimaszt vágott. Hát persze, hogy be van kamerázva az egész üzlet. Más tervet kell kieszelnie. Az lesz a legjobb, ha visszajön zárás után és feltöri a hátsó ajtót, jó esetben lenne öt-tíz perce, mire a rendőrök kiérnek. Nyilván a raktárrész is kamerázott, de úgysem saját alakjában törne be, szóval nem lenne mitől tartania. Igen, ez lesz a legjobb. Amúgy is ráér. Unottan nézelődött még egy darabig, néhány terméket megforgatva, olvasgatva, majd visszatéve a helyére. Nem akart fájdalomcsillapítón kívül semmit beszerezni, így hamarosan távozni akart, azonban a falon, szemközt vele, ahogy az egyik polcnál jobbra fordult megpillantotta a pirosan virító dobozkát. Hogy ez eddig nem jutott eszébe. El is vigyorodott volna a hirtelen bevillanó ötleten, de nem akart semmi nyomot a kameráknak, hogy aztán később a hatóságok az ő képét elemezve akarjanak rájönni, mi köze van a kamuriasztáshoz. Néhány kósza pillantással bemérte a kamerák látószögét és remélte, hogy a lencse nem túlzottan panorámás, de majd igyekszik minél kevesebb mozdulattal betörni a tűzriasztót. Már csak valami lövedék féle kellene. A faragókése nem túl jó, mert tele van az újlenyomatával, ráadásul már túlságosan megszerette, hiszen Nagojut azzal ütötte „lovaggá”. Becses tárgy, amit semmiképpen sem szabad ilyen alantas célokra elpazarolni. Kitéphetne a noteszéból egy papírlapot, hogy galacsinná gyűrve megpróbálja vele beindítani a tűzriasztót, de nem hitte, hogy lenne elég tömege ehhez. Kell tennie még néhány nézelődésnek álcázott kört a boltban, talán talál valamit. Fülpiszkáló, fogpiszkáló, kanalas orvosság, vény nélkül kapható szopogatós torokgyógyszer. Úgy tűnik meg is találta, amit keresett. Nem volt nehéz feltűnés nélkül gyakorlott bűvészmozdulatokkal egy dobozt eltűntetnie, majd rövidnadrágjának zsebébe csúsztatnia. A muníció megvan, már csak az kell, hogy találjon egy megfelelő tüzelőállást. A kamerák megnehezítették a dolgát, de végül talált egy helyet, ahonnét srégen ugyan, de biztos célpontot nyújtott számára a doboz. Jobb kezét zsebre vágta és azon nyomban bontani kezdte a dobozt, ballal pedig egy prospektust kapott föl a dohányzás veszélyiről és olvasgatni kezdte. Az első lövedék a tárban. Kihúzta a kezét, a tablettát mutatóujjának ujjbegyére helyezte, majd hüvelykujjával megpöckölte. Három és fél métert repült nyílegyenesen, a lendület kiváló, de az irányzék pocsék volt. A tűzriasztó felső szélét találta el, apró csattanást hallatva ezzel. Sebaj, még van tizenkilenc próbálkozása, ha szerencséje van, nem veszi senki észre. Már nyúlt volna a második töltényért, amikor keze megmerevedett. A szellemek áldásának rezdülése csapta meg energiáit. Tisztán kivehetően nem farkas aura volt, hanem őrzői. Ráadásul a levegőben terjengő szagok sem utaltak fajtársra. Pont rosszkor jött, de mérlegelve a lehetőségeit újra nekilátott a félszemmel való célzásnak. Ha most eltalálja jó eséllyel az őrző is jobbnak látja majd elhagyni az épületet a tűzriadó miatt, Anguta pedig az egyik polc mögé bújva kivárja, hogy mindenki távozzon. Felveszi egy hasonlóan vékony srác alakját és arcát, aztán már kutakodhat is a megfelelő fájdalomcsillapító után. A lövedék azonban nem talált. A gyógyszer alakja miatt rossz helyen találta el körmével, ráadásul még mindig bújta szóróanyagot a feltűnés elkerülése végett. Mindegy, ha az őrző ki is szúrja, csak egy békésen álldogáló farkast láthat, hacsak nem figyelt fel eddig a reptetett gyógyszerekre. Korát hatvan körülire állította be, arcára pedig a legártatlanabb farkas mimikát varázsolta, amit egy őrző valaha is láthatott. Zsebre dugta a kezét, előhúzott egy újabb tablettát és felkészült a lövésre.
Ki mondta azt, hogy az átállás egy új éghajlatra, meg egy új időzónába tökéletesen gördülésmentes...? Na ugye, hogy senki. Bár a tény, hogy nem kellene ilyen nyögvenyelősen mennie a dolognak, hiszen csak négy óráról és mínusz húsz fokról van szó. De pont ez a négy óra elég, hogy ha a napot nem látom, azt sem tudjam mi van (lány vagyok-e vagy fiú? Bár meglehet ez más identitás problémára vezethető vissza). Ez a nyárinak épp nem mondható hőmérséklet meg arra, hogy úgy betaknyosodjam, mint a nadrágféken csúszkáló, elsőteles suhancok. A tüdőm kapar - ami közepesen erős dohányosként azért nem új, de mindenféleképpen megemlítendő tünet - a fejem sajog, és a basszusom olyan mély és sejtelmes, hogy egy klingon operában is megkaphatnám a címszerepet. Ha jutnék levegőhöz, persze. Az egyetlen szerencsém, hogy a tiszteletköröket már leróttam Willnél... Még többet is, a tisztelet nélkül, mikor utána eltévedtem a botanikus kertben. Szóval csak az első pár napom reményteljes semmittevésébe kellett ennek a dögvésznek bemásznia. Persze rögtön felkerestem a megfelelő weboldalakat, hogy az öndiagnózis fellebbezhetetlen megoldásával közelítsem meg a problémát. Először nagy bizonyossággal meg is állapítottam, hogy TBC-s lettem. Aztán pár óráig abban a hiszemben fogalmaztam nekrológot, hogy ez mégiscsak egy kifejezetten előrehaladt fajtája a tüdőráknak, amibe inklúdálva van az immunrendszer ledózerolása (és nem a kemókezelésben). A passzív agóniában el kellett telnie egy-két napnak, és hőemelkedéseknek, mire a büszkeségem falai leomlottak (kifejezetten alacsonyak képzeltem őket, így inkább csak hangtalanul eldőltek) engedve a cselekvést. Nem, nem látogattam meg a helyi orvost, hanem magam indultam vadászatra. A küldetésem felénél járok épp, mikor kinyitom a legközelebb eső gyógyszertár ajtaját. Még a nyálkaszűrőmön keresztül is megcsap az illat, ami morbid módon egyszerre juttat eszembe halálos ágyakat, és parti bódulásokat, enyhe köptetőszirup utóízzel. Sikerül is egy pillanatra elmerülni a nosztalgiában, meg egy jobbos, meg egy balos kacskaringós kanyart leírni a nettül rendezett sorok között, amior valami megbizzegteti az érzékeimet. Utálatos dolog, hogy alig működik a fejem nyílásainak az ötven százaléka, a fejem annyira se, de a bőröm alatti bizsergés rögtön bekapcsol, ha beteg vagyok, ha nem. Vagy lehet épp azért ennyire kellemetlen, hogy mellé bele is fájdul a fejem? Szóval egy halk, fájdalmas szisszenéssel támaszkodok meg polcnyi tamponnál, - ami valahogy nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a kettőt fizet hármat vihet akció miatti örömömnek adtam hangot így - és a mutató és hüvelykujjam közé csíptetve az orrnyergemet lesek fel a tenyerem alól. Biztosra veszem, hogy egy szőrös van valahol közel, fene a fajtáját. New Yorkban sikerült hónapokat kihúznom úgy, hogy egyszer mentem csak el egy mellett a zebrán, itt meg úton-útfélen beléjük botlok - lehet valami a logikája, miért pont ide száműztek, hogy őrzősödjek meg végre. Nem kell sokáig keresnem, bár az is tény, hogy nem mutat nagy villogó nyíl a tagra... Prospektust olvas, teljesen átlagos, mást nem látok hirtelen kínomban. Remélhetőleg nem is tervez most lemészárolni egy fél falut (ezzel az ábrázatával ez több, mint remény), mert akkor nagy szarban lenne a haza. Éljen. Ennyi... talán mehetnék tovább megkeresni az aszpirint meg a köptetőszirupot és a találkozás mégrövidebb lenne. Mondjuk ez után a gondolat után marhára nem értem, miért gondolok mégiscsak odabiccenteni neki. Mintha izomrángásom lenne ezzel az összképpel, amit produkálok mondjuk.
Az őrző fájdalmas szisszenést hallatott, valamint egy gondola is aprót nyöszörgött néhány méterre tőle. Nem volt nehéz bemérnie, hogy ő az. A szellemi aura központja és a zaj forrása egy helyről érkezett. Nem tudta mi bántja, talán véletlen beverte a kezét, bár az kicsit nagyobb hanggal járt volna. Prospektus olvasásából sunyin felnézett, hogy vajon erre jön-e a fickó, aztán rögtön vissza is kapta a tekintetét. Naná, hogy erre jön. Szaga kezdte betölteni az orrát, és kíváncsian szimatolt. Máskor talán nem foglalkozna vele, lévén nem szokott férfiak felé ilyen érdeklődést mutatni, de a fickó pórusaiból áradt a betegség orrfacsaró bűze. Talán, ha Chulyin érzékeivel rendelkezne, még azt is meg tudná mondani, hogy pontosan mi a baja, de így megelégedett azzal, hogy nem lépfene, és nem is rák, hanem pusztán valami egyszerű nyavalya. A szervei nem haldoklottak és a szívverése is normális volt, talán kicsit szaporább a kelleténél, bár ez lehet a kellemetlen meglepetésnek tudható be, amit a férfi érzéseiből kiolvasott. Nyilván kiszúrta őt. Úgy tűnik el kell halasztani a tűzriadót egy időre. Sebaj, majd ha lelép, folytatja, amibe belekezdett. A tölténynek szánt pirulát elengedte, kihúzta a zsebéből a kezét, és lazán neki támaszkodott a mellette álló gondolának, majd az őrzőre pillantott. A férfi aprót biccentett, nem túl elegánsan. Anguta attól tartott, hogy még összeesik itt neki. - Napot – köszönt oda, miközben kíváncsian, kissé oldalra billentett fejjel figyelte őt. – Takonykór? Vagy valami komolyabb? – nem hitte, hogy komolyabb lenne. – Fura, azt hinné a farkas, hogy az őrzőknek van spéci mágiájuk, hogy a betegségeiket kispadra küldjék – akár még hangosan is kiejthette volna a szavakat, de jobbnak látta, ha nem gyűjt be egyből egy lebaszást, amiért titkokat fecseg ki egy forgalmas gyógyszertár kellős közepén. Nyilván ezért adták nekik a szellemek a telepatikus kommunikáció előnyét. Sajnálatos, hogy az őrzők nem rendelkeznek ilyesmivel, sokkal egyszerűbb lenne a velük való kommunikáció. A fickó szagát nem érezte egyetlen alkalommal sem, amikor a protektorátuson járt, persze hatékony szellőztetőrendszerrel ellátva ez nem lenne túl nagy csoda, és egyébként sem volt mindennapos vendég az egyetem alagsorában. Biztos, hogy nem informátor, mert akkor nem érezné a mágikus auráját. Nyolcszáz év ide, vagy oda az őrzők egyetlen farkas előtt sem lesznek soha nyitott könyvek. Talán jobb is így. - Maga milyen posztot tölt be? – kérdezte kíváncsian szintén telepatikusan. – Elég elsuttogni, meghallom úgy is – hangjába némi fölény, és egy jó adag kíváncsiság vegyült. Nem csak az őrzők gyűjtenek információkat ugyebár, persze nem biztos, hogy a fickó él a lehetőséggel és megosztja vele a protektorátus belső információját. – Óh, de hová is tettem a jó modorom – mosolyodott el, majd gondolati síkról, fizikai síkra terelte szavait. – Frederick Montgomery, üdvözlöm – csupán bólintott, de ha a fickó kezet is szeretne rázni nem áll ellent neki. Az őrzőknek hazudott nevét használta, nyilván ismeri az itteni farkasokat, így nem akart ellentmondásba keveredni.
Miután megtudtam, hogy Mimike is Fairbanksben van, azonnal nyomozásba lendültem, hogy kiderítsem, hol találhatom meg. Megkérdezhettem volna Jackie-től is, de nem akartam, hogy tudjon erről az egészről. Nincs rá semmi szükség, hogy feleslegesen idegeskedjen, nem igaz? Csak beszélni akarok vele úgy, hogy a bátyám nincs a nyomomban. Mivel nem akartam Mimike tesójától tudakozódni, nehogy felkészülve érje a látogatásom, ezért cselhez folyamodtam. Kicsíptem magam, és bementem a helyi okmányirodába. Kiszemeltem egy férfi ügyintézőt, és ahhoz mentem oda, majd azzal az ürüggyel kicsaltam tőle Naomi lakcímét, hogy megtaláltam a tárcáját, benne a bankkártyájával, és vissza szeretném juttatni hozzá. A pasi nem állt könnyen kötélnek, hiszen kiadni információt valakiről törvénybe ütközik, de miután megvillantva legbájosabb mosolyomat felajánlottam neki, hogy együtt vacsorázhatunk, egy kis cetlire felfirkantotta Mimike itteni címét, én meg leírtam neki egy másikra egy telefonszámot, ami természetesen nem az enyém. Autót béreltem, és a felírt címhez hajtottam. Hosszan nyomtam a csengőt, de nem hallottam mozgást a házból. Az egyik segítőkész szomszéd viszont leszólított, hogy segíthet-e. Kérdeztem tőle, hogy ez az a ház-e ahol Ms. Sharp lakik. Megerősített benne, hogy igen, viszont megtudtam, hogy nincs itthon, mert dolgozok. Kérdésemre készségesen elárulta, hogy egy gyógyszertárban, és még az is elmagyarázta, hogy juthatok oda. Még fényes nappal elhajtottam a gyógyszertár előtt lépésben, hogy megnézzem magamnak a nyitvatartást. Úgy döntöttem, hogy majd zárás előtt visszajövök, legalább addig is van időm kigondolni, hogy mit mondjak neki.
Késő délután hajtottam ki a Holiday Inn parkolójából, és indultam el a gyógyszertár irányába. A kocsit húsz méterre a gyógyszertártól parkoltam le, aztán a vállamra akasztva a táskámat elindultam a bejárat irányába. Mielőtt benyitottam volna, a karórámra néztem. Öt perc van már csak zárásig… remek! Cipőim sarkai hangosan kopogtak, ahogy végigsétáltam a gyógyszertáron egészen a pultig. Nem láttam senkit, talán már hátul van és a zárásra készül? Minden esetre kibányásztam a táskámból az egyik receptet, amit még Winter doki írt fel nekem. Bár még van a vérhígítómból, de mi sem jobb ürügy arra, hogy egy patikába jöjjek, mint kiváltani a gyógyszeremet? Felveszem a pultról a tollat, aláfirkantom a receptet, majd az ujjaim hegyével dobolni kezdek a pult tetején. - Hahó!?
Átlagosan unalmas nap, még csak nem is tértek be túl sokan a gyógyszertárba, de most ez nem zavar, így is túl sok felé járnak a gondolataim. Mondtam a kolléganőimnek, hogy menjenek csak el, majd én bezárok, holnap valószínűleg úgyis meg kell lógnom korábban, még jó, hogy tulajdonosként én osztom be az időmet, és nem is kellene gyakran benn lennem, inkább csak akkor beugrani, hogyha kellek, mert kiesik valaki, de én szeretem ezt csinálni. Pandával ebédeltem, az feltöltött és rendbetett kicsit, de még mindig nehezen tudom megemészteni a fennálló jövőképet, de ez már legyen az én problémám, valahogy megoldjuk, nincs más lehetőségünk. - Egy pillanat! Kiabáltam ki hátulról, mert azt hallottam, hogy valaki bejött, de épp az utolsó simításokat végeztem el pár reggelre beígért keveréken. Az egyik alkalmazottam két perce távozott, nem gondoltam, hogy valaki még be fog nézni az utolsó pillanatban. Gyorsan lezárom a dobozokat, felcímkézem őket, és aztán már mehetnek is a helyükre, meg én is ki az eladótérbe. Nem félek, hogy kirabolnának, elég komoly a biztonsági rendszerünk. Ám amikor meglátom, ki várakozik, pár pillanatra lefagyok. Szent tehén! Hát ő meg hogy kerül Fairbanksbe? Ki nem nézném belőle, hogy egy ilyen viszonylag kicsi városban jól érzi magát. Mondjuk, lábadozásra alkalmas lehet az itteni nyugi. - Szervusz Erin! Ahogy látom, kiengedtek a kórházból. Remélem, jobban vagy. Nem mintha rászolgálna a reményeimre, s utolsó emlékeim szerint meglehetősen utál ő is, legalábbis a gimiben igencsak gyakran forogtam közszájon neki köszönhetően. Ettől még én nem szeretnék kellemetlenkedni vele, hisz csak a bátyját védte, megértem, hogy finoman szólva sem vagyok a szíve csücske. - Azt elkérhetem? Nyúlok a receptért, s ha megkapom, már megyek is a vérhígítóért, hisz jó pofizni aligha vágyik velem, s ami azt illeti, én sem szeretném érezni, ahogy ledöf a szúrós tekintetével.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Az ajkaim ugyan mosolyognak, a szemeim már kevésbé miközben tetőtől talpig végigmérem Naomit. Évek óta nem láttam már, ezért annyira nem meglepő, hogy érdekel miben változott azóta. Nem sokban. - Naomi! Nahát! Micsoda véletlen... Sziaaa. Úgy teszek mintha fogalmam se lett volna arról, hogy itt dolgozik. Nem kell mindenről tudnia, nem igaz? A receptet felemelem, majd átnyújtom neki, és a pult tetejére könyökölve pillantok utána. - Hát, kiengedtek... szóval jobban... gondolom. Felvettem egy szórólapot a pultról. Valamilyen immunerősítő vitaminkészítmény szerepelt rajta, bár nem nagyon mélyedtem az áttanulmányozásába, inkább csak felcsavartam mint egy papirusz tekercset, és "távcsőként" használva kémleltem bele. - Nem is tudtam, hogy Fairbanksben élsz. Mi szél hozott ide? Könnyed csevegőre vettem a hangnemen, de szerintem mindketten tudjuk is és érezzük is, hogy nem ez az, ami a legjobban foglalkoztat jelenleg. Persze azért ez is érdekel valamilyen szinten. - Mióta is nem találkoztunk? Kérdezem tűnődve, majd a szórólap élével a szám szélét dörzsölgetem. - Áh, eszembe jutott. Középsuli óta. Koppintok a halántékomra a feltekert szólólappal, aztán negédesen elmosolyodok. - Ki hitte volna, hogy pont Alaszkában futunk össze újra? Bár... azt hiszem nem az egyetlen dolog, amivel Fairbanks meglepett, mióta itt vagyok. A mosoly szép lassan eltűnik az arcomról. Ujjaim összeszorulnak a papír körül, megtörve hengeres formáját... és teljesen összelapítva egy galacsint formázok belőle az ujjaim között. - Azt csiripelték a madarak, hogy nem voltál teljesen őszinte 10 évvel ezelőtt, s mielőtt elhajtanál azzal a közhellyel, hogy "ez nem tartozik rám", előre szólok: de igen, ez rám is tartozik, mivel Jackie az egyetlen bátyám, aki rengeteget szenvedett amiatt, mert valaki, akit nagyon szeretett, átverte. A tekintetem indulatosan villan, s igen... ha pillantással lehetne ölni, akkor Mimike valószínűleg már a pult alatt vergődne haláltusájában. - Addig nem megyek el innen, amíg meg nem mondod, hogy mire volt jó ez az egész!? Te komolyan ilyen lelketlen ribanc vagy? Ha az a kislány tényleg Jackie-től van... miért nem bíztál benne annyira, hogy melletted állna? Azt hiszed nem szerette volna? Hogy tehetted ezt vele? Te nem voltál ott Mimike, te nem tudod... nem láttad azt, amit én láttam miután elhajtottad! Hol van az a gyerek, mit csináltál vele? Milyen anya vagy te?
Én nem nézem végig, egyrészt dolgozom még körülbelül három és fél percig, másrészt pedig Erin azóta nem érdekel, hogy először hallottam, ahogy a gimiben „jó” híremet terjeszti. Arra meg inkább nem is reagálok, hogy úgy tesz, mintha mi sem történt volna, bár fogadni mernék, hogy tulajdonképpen egy robbanni kész bomba, és én olyankor nem akarok a közelében lenni. Elveszem a receptet, majd hátramegyek a szerért, aztán le is húzom a receptet, és amennyiben fizet, ki is csúszik hamarost a blokk a gépből és pillanatokon belül már előtte a kis papíros, meg a gyógyszer. Természetesen amennyiben a fizetés elmarad, mindez nem történik meg. Bár ennyire egyszerű lenne, de őszintén, kötve hiszem, hogy így lesz. - Az jó. Remélem, hogy folytathatod majd a pályafutásodat. Nem akarok tahó lenni, és nem tudomást venni róla, pedig legszívesebben azt tenném, bár valóban ezt kívánom neki, de csak jó messziről, nem alig egy méternyi távolságban. - Éppen benne állsz. A szélben, ami hozott, de tovább nem fogom magyarázni, egy ideig úgy is tűnt, hogy jó lesz nekem a világvégén, de úgy tűnik, mindenkit ide sodor egy másik szél, mintha mindenki ide vágyna esküszöm. Mondjuk a Nagyiék is itt élnek, szerintem gyógyszertár nélkül is itt kötöttem volna ki miattuk előbb-utóbb. Válaszoltam ugyan, de nem értettem, mit akar. Amikor még gimisek voltunk, bottal nem piszkált volna meg, nemhogy két szót szóljon hozzám. - Igen, azóta. A középsuli is olyan téma, amiről nem szívesen beszélek, mert hát, az nekem inkább amolyan túlélő próba volt, elég rémes volt úgy végigcsinálni, hogy mindenki címeres ribancnak néz. Nem is firtatnám a témát, és azt sem hiszem, hogy ennyit kellene agyalnia rajta. Nagyon is jól tudja, hogy mikor találkoztunk utoljára. - Az ilyesmire mondják, hogy kicsi a világ. Lassan hajlok arra, hogy túl kicsi, de hát ez van, nyilván megérdemlem, hogy egyszerre omoljon a fejemre minden szar a múltamból. Nem, egyébként közel sem gondolom így, eleget szenvedtem én anélkül is, hogy bárkinek magyarázattal kelljen szolgálnom. - Igazság szerint ez Jacksonon kívül senkire sem tartozik, ő pedig már tudja, szóval a továbbiakkal leszel szíves őt keresni. Még egész higgadtnak mondom magam. Ha Jackson nem volt képes észrevenni, hogy én mennyire megszenvedtem ezt az egészet, akkor holt biztos, hogy a húga még úgyse fogja, viszont neki aztán nem vagyok hajlandó beszámolni arról, mit miért csináltam. Az kéne még. A következő szavaira már megrebben a tekintetem, és még a számat is beharapom, hogy türtőztessem magam. Mégis mit képzel magáról, kicsoda? Az élő lelkiismeretem, vagy mi a túró? Nekem aztán rohadtul mindegy, ha itt akar rostokolni, tegye, maximum bezárom, aztán ha beindul miatta a riasztó, még elviszik a rendőrök is. Szerintem jót tenne némi hűsölés. Megremeg a kezem az utolsó szavaira, és iszonyatosan nagy erőszakot kell tennem magamon, hogy ne fakadjak ki, és megőrizzem azt a cseppnyi méltóságomat, ami van. - Sajnálom, de zárunk, úgyhogy, ha nem lesz más, köszönöm szépen a vásárlást. Közlöm higgadtan, és nagyon remélem, hogy lesz annyi esze, hogy felfogja, ezt itt és most nem fogom vele elintézni. Tulajdonképpen sehol sem szeretném, a hátam közepére nem kívánom ezt az erőszakos, felszínes, ostoba picsát, (azt hiszem a lelketlen ribancért és a milyen anya vagy te megjegyzésekért bőven jár) aki soha nem volt képes tovább látni az orránál. Amennyiben végül nem fizetett, a gyógyszert sem kapja meg, viszont én elkezdem lekapcsolni a fényeket, nem vagyok hajlandó vele erről beszélni, ilyen stílusban holt biztos, hogy nem. Ezeknek a Cartereknek miért tart olyan sokáig rájönni, hogy többre mennek, ha normálisan beszélnek valakivel? Akkor is felveszem a kabátom, ha tovább pattog nekem, én biztos, hogy kisétálok innen, ő meg csinál, amit akar.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Vetek egy pillantást az előre töltött fecskendőket tartalmazó dobozra, aztán a pénztárgép digitális kijelzőjére. Először kártyával akartam fizetni, de aztán rájöttem, hogy előtte lesz egy köröm a banknál, mivel a mocskok letiltották a hitelkártyám valamiért, amíg kórházban voltam, szóval marad a készpénz. Leszámolom a dollárokat a pultra, majd a biztonság kedvéért felbontom a dobozt, és belekukkantok, hogy nincs-e eltörve valamelyik fecskendő, de úgy tűnik rendben van. - Az valóban jó lenne. Feleltem, bár ennek az esélye egyelőre szinte nulla. A doki szerint hobbi szinten foglalkozhatok csak a korival, de még úgy is óvatosnak kell lennem, hogy ne erőltessem túl magam, szóval nem valami rózsásak a kilátásaim, de ezt nem fogom Naomi orra alá dörgölni, mert nem vagyunk barátnők. - Ó. Pillantottam körbe a gyógyszertárban. Ha tudtam volna, hogy övé a hely, nem itt költöm el a pénzem, de most már mindegy. - Hát igen, eléggé kicsi. A doboz és a nyugta a táskámba kerül a pénztárcámmal egyetemben. Persze nem csak… sőt, egyáltalán nem ezért vagyok itt. Látni akartam a saját két szememmel, és úgy beszélni vele, hogy Jackie nincs jelen. Többek között azért, mert tudom, hogy ki lenne akadva, ha tudná, hogy itt vagyok… a másik okom pedig az, hogy ha négyszemközt vagyunk, akkor nyilván ő is másképp viszonyul hozzám, mint mondjuk Jackie jelenlétében. - Érdekes, hogy most hirtelen rá tartozik, de évekig nem tartozott rá. Jegyeztem meg ironikus éllel a hangomban. - Szerintem meg ez érinti az egész családot, nem csak a bátyámat. Elvégre, ha kivételesen nem hazudtál, akkor nagynéni vagyok. Gondolom, hogy kényelmes ignorálni a tényt, meg hárítani… de annyira azért megismerhetett, még ha nem is voltunk puszipajtások a középsuliban, hogy engem annyira könnyen azért nem lehet lerázni. - Nem terveztem pár hónapnál tovább maradni ebben a kisvárosban, de most, hogy tudom, hogy már megint képbe kerültél Jackie életében, itt maradok. Középiskolás koromban elkövettem azt a hibát, hogy nem figyeltem rád oda eléggé, de tanultam a hibámból, és ez most nem így lesz. Figyelmeztetlek, hogyha bármi olyat teszel, amivel ártasz a bátyámnak, örömmel tépem ki szálanként a vörös loboncodat! Ha pedig Maya tényleg Jackie lánya, akkor meg akarom őt ismerni. Jogom van hozzá, és nagyon ajánlom, hogy ne állj az utamba. Léptem ki utána a gyógyszertárból, mert egyáltalán semmi kedvem a „birodalmában” tölteni az egész éjszakát.
Elveszem tőle a pénzt, mehet minden a maga útján, bár a nagy helyzet az, hogy szíves örömest venném, ha egyszerűen kisétálna innen, de valahogy ebben nem tudok reménykedni. Mindegy, lesz, ahogy lesz, megfojtani csak nem fog, noha erre azért fogadásokat már nem mernék kötni. A kiskanál vizet most mellőzzük, ha lehet. Nem igazán tudok mit mondani neki, nem is akarok, nem emlékszem jó szívvel rá, nem mintha hibáztatnám, én is utálnám magam a helyében, de az igazság fényében azért annyira nem egyszerű a leányzó fekvése. Noha soha nem ő lesz az, akinek ezzel kapcsolatban magyarázni fogom a bizonyítványomat. Igazság szerint téved, nem viselkednék másként Jackson jelenlétében sem, de az holt biztos, hogy ő nem esett volna úgy nekem, mint bolond tehén az anyjának. Ugyan viszket némileg miatta a tenyerem, de annyit nem ér nekem a felháborodása, hogy esetleg testi sértés miatt még rendőrségre is citáljon. Az kéne még nekem cseresznyének a habra. - Gondolom, hiába beszélek neked, ha azt mondom, ez az egész nem csak fekete vagy fehér, ahogy te látod, és csöppet sem olyan a helyzet, amilyennek tűnik. Igazság szerint, még ezt sem vágytam neki elmondani, mert semmi köze hozzá. Sem ahhoz, hogy írtam levelet neki, megpróbáltam kijavítani a hibámat, sem pedig ahhoz, hogy én is legalább annyira megszenvedtem ezt az egészet, mint Jackson. Pluszban én még egy kislányt is elvesztettem, úgyhogy nekem a nagyságos királykisasszony csak ne magyarázzon arról, mit és hogyan kellett volna tennem. - Igazán? Komolyan úgy gondolod, hogy érinti az egész családot? Nyugodt szívvel fordulj csak hozzájuk, igencsak meglepődnél, mennyi mindent tudnának mondani erről az egészről. Kezdve az egy millió dolláros csekkel a „ne tedd tönkre a fiunk életét” címszóval, bezárólag addig, hogy Jackson megkapta, s elégette a levelemet, valamint hallani sem akar rólam. Bár még mindig nem az ő szüleik a szememben az igazi vétkesek, mert ha csak ők lettek volna, isten lássa lelkem, nem habozok, mert nem érdekel a pénz, és azt tudtam, sőt, még most is biztos vagyok benne, hogy megbánták ezt az egészet, mert láthatták, mit tett ez az egész a fiukkal. Nem, a saját anyám az, akit a halálom napjáig gyűlölni fogok, de sem a követelődző stílus, sem az előttem álló nem indokolja, hogy egy kicsit is megnyíljak előtte, és beavassam a mélyebb dolgokba. Mi olyan jóban sosem leszünk. - Egy: A bátyád meg tudja védeni magát, jobban, mint amennyire te valaha is képes leszel. Azzal inkább nem édesgetem érdes kis lelkét, hogy igencsak sokszor gyötört már Jackson, mióta itt van, mert szerintem körbevigyorogná tőle a fejét, és a pofámba vágná, hogy meg is érdemeltem. - Kettő: Megpróbálhatod, nem fogom hagyni. Amúgy sem lobonc, ha esetleg nem látna a szemétől, alig ér le a vállamig, de ezen már az eddigiek mellett igazán fölösleges fennakadnom. - Három: Az lehet, hogy te akarod, és az esélyt meg fogod rá kapni, de ezt majd a lányUNK dönti el, nem pedig te. Vágom a pofájába a többes számot, hagy lobogjon az agyvize, nekem aztán nem gond, bár üdvös volna, ha szívrohamot nem kapna, mert akkor igencsak megszívnám, de nem tehetek róla, annyira undorítóan viselkedik, hogy arra szavakat nem találok, és őszintén… rohadtul nem menti fel az sem, hogy azt hiszi, mindez jogos, vagy hogy Jackson testvére. Hiszen, ha tud Mayáról, már beszélt Jacksonnal, nyilván egy-két részletet tud, csak épp addig nem jutott, hogy befogadja őket. - De szerencséd van, kedves kislány, szívesen ismerkedik, biztos nem lesz kifogása ellened. Én pedig nem fogom ellene hangolni, nem vagyok olyan, de ha azt hiszi, nem lesz elég egy hasonló pillantás felém, mint amit most megenged magának, vagy egy-két keresetlen megjegyzés, hogy elforduljon tőle, akkor nagyon téved. Lehet, hogy még nem ideális a kapcsolatom a lányommal, de a vérségi köteléket igen nehéz überelni. - Van még valami? Vagy mehet mindenki a saját dolgára? Nem is mondtam még, üdv Fairbanksben. Csodás kis hely, lassan mindenki ismer mindenkit, számíts mindenki olyan felbukkanására, aki kiteregethetné a szennyesedet. Kacsintok rá, megengedve magamnak ezt a szemtelenséget, mert titkai mindenkinek vannak. Ugye KisCarter?
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Bármennyire is szeretnéd bebeszélni magadnak, vagy másoknak… igen, ez nem csak téged, és Jackie-t érinti! Anyáék soha nem tennének semmi olyat, amivel megvádoltad őket. Könnyű mást hibáztatni a saját tetteidért! Villannak meg a szemeim. Nekem a család szent, és ha bárki sározni próbálja őket, akkor tajtékzok. Szerintem Mimikének csak bűnbakra volt szüksége, és a szüleink tökéletesen megfeleltek erre a célra, Jackie bármit is mondjon. A mi szüleink nem lehetnek olyanok! Nem beszéltem még anyáékkal, mióta ez az egész ügy kirobbant, de ha épp nem leszek felpaprikázott hangulatban, akkor fel fogom hívni őket. Az ő szájukból akarom hallani, hogy ehhez az egészhez semmi közük, és csak Mimike keveri be a szart már megint. Gunyorosan felkacagok. - Igen, mert Te pont arról vagy híres, hogy a szabad választás lehetőségét megadod mindenkinek… Megforgatom a szemeimet. Simán kinézem belőle, hogy ellenem hangolja Mayát. Igazából a tettei után bármit kinézek belőle, és az én szemszögemből nézve azt hiszem ez teljesen érthető is. Én csak azt látom, hogy egy nő, akit évekkel ezelőtt a bátyám imádott, csúnyán megbántotta, a padlóra küldte és megalázta… most meg előáll egy képtelen történettel, hogy a gyerek mégis a testvéremé, és hogy a mi szüleink végig tudtak erről. A családi életünk… és az, hogy a szüleink mennyire imádtak minket mindig is egyáltalán nem fér meg azzal, amivel megvádolta a szüleinket. Hát csak észrevettük volna, nem? Jackie akkor már egyetemista volt, de én otthon voltam… sőt! Engem anya edzett és készített fel a versenyekre. Hát csak észrevettem volna, ha valami nem stimmel… ha valami szörnyű titkot őriznek. Egyszerűen ez az egész képtelenség! Viccnek is nagyon… nagyon rossz! A negédes mosoly egy pillanatra az arcomra fagy. Nem, Sergei-ről biztos, hogy nem tudhat semmit. Nagyon vigyáztunk, még apának se tűnt fel a dolog, pedig ő rendszeresen bejárt annak idején a Times-hoz, és a találkáinknak az egyetem után is mindig találtam jó fedőstory-t. Más „szennyesemről” nem tudok, bár őt se nevezném igazából szennyesnek, csak nem publikus tényezőnek az életemben, aki igazából hónapok óta már nem is része az életemnek. Hívogat még ugyan, de már nem veszem fel neki a telefont. Tovább kell lépnem, mert nem akarom azt, abban a formában folytatni. Sok mindenre volt időm, amíg kórházban voltam, de leginkább átgondolni vele a kapcsolatomat. - Tudod Mimike… szerintem ennek az egész városnak a szennyese nincs olyan mocskos összességében sem, mint a Tiéd! Bököm meg a mutatóujjammal a vállát.
- Értem én, édesanyádék mindig mindent megtettek érted, ismered őket, sosem hinnéd el, hogy ilyesmire képesek voltak. Engem nem ismersz, könnyű így ítélkezni, de remélem, nem sértődsz meg rajta, ha túlzottan komolyan nem veszem a vagdalkozásodat. Akármit is mondjon, ez az egész nem rajtam múlt, ha úgy lett volna, akkor azonnal rohanok Jacksonhoz, az ugyan tény, hogy eleinte nagyon megijedtem, és nem tudtam, mit csinálhatnék, de abban biztos voltam, hogy soha nem tudnék ártani a szerelmünk gyümölcsének. Ehhez viszont szintén semmi köze, mint ahogy ahhoz sem, hogy a tulajdon anyám fenyegetett a lányom életével, hogyha nem adom örökbe. S hab a tortán az volt, hogy az általam is olyannyira tisztelt és kedvelt szülei beállítottak. Istenes egy pofon volt még abban a sorban. - Egyébként, mindig ekkora a pofád a semmire? Mit tudsz rólam úgy mégis? Azon kívül, hogy mint mindenki más, elítélsz gondolkodás nélkül? Van agyad, nem? Használd… Szerinted mit tett volna a csillogó karrier előtt álló bátyáddal egy idejekorán érkező gyerek? Vagy ha szerinted nem is, akkor a szüleid mit gondolhattak róla? Ők, akik annyira büszkék voltak rátok és a tehetségetekre mindig? Dühít, hogy még mindig csak vagdalkozik, és a nyilvánvaló tényeket nem képes feldolgozni. Nem akarok azonban a kelleténél többet foglalkozni vele, mert tényleg nem érdekel ez a nő. Csak hagyjon békén, és lehetőleg soha többé ne kelljen látnom, majd találkozik a lányommal, ha nem vagyok ott, legalább egyikünk sem vágja majd a pofákat a másikra. Mindenkinek így lenne a legjobb. Egyelőre csak ezt a találkozást éljem túl, mert egyre nehezebb az idegrendszerem utolsó morzsáit összecsipegetnem, hogy ne küldjem el a büdös picsába ezért a stílusért. Igazából csak blöfföltem, de elég a pillanatnyi lefagyása ahhoz, hogy tudjam, van ott valami, aminek érdemes lenne utánajárni. Nem fogok, mert hidegen hagy, csupán arra kívántam utalni, hogy nagyon kevesen vannak, akiknek patyolat a múltja, többek között szerintem annak is nagyon örülne utólag is a bátyja, ha megtudná, hogy ki miatt nem ült el soha a balhé körülöttem. Én is dühös lettem volna magamra a helyében, de attól még nem ártana kicsit gondolkodni. Mégis hányszor látott a bátyjával? Hányszor forgathatta a szemét a rózsaszín buborékos pillantásom miatt, rajongásig szerettem Jacksont, a mindenem volt. S érdekes, rólam mindenki elhitte, hogy valóban megtettem, pedig imádtam. Ennyi erővel a szülők is megtehették ugyanezt. Ám én erről nem akarok a továbbiakban értekezni vele, semmiről sem, esetleg majd ha képes nem minden mondatában engem feltűntetni a legmocskosabb léleknek a földön. A szabad választásról meg ne is beszéljünk, én nem adtam meg másoknak? Nevetséges… nekem épp úgy nem jutott ki, de ha ennyire korlátolt, és nem képes a dühén átlátni, amiatt nem az én fejem fog fájni. - Wáow. Tudod, Erinke, most elgondolkodtam azon, hogy nem penészedtél még meg ettől a mérhetetlen gyűlölettől. Hagyj engem békén, sem rád, sem a marhaságaidra nem vagyok kíváncsi. Azzal sarkon fordultam, és terveim szerint ott hagytam a fenébe, bár elég szép esély volt arra, hogy ő ezt nem fogja hagyni, de ezzel per pillanat nem foglalkoztam, ráérek vele akkor aggódni, ha továbbra sem száll le a magas lóról. Igazság szerint, megvan az összetépett csekk, eltettem, tök hülye azért akkor sem voltam, nyilván minden épeszű ember letagadná, de azt hiszem, Jackson már tudja, hogy ezzel kapcsolatban sem kamuztam, tekintettel arra, hogy rejtélyes módon felbukkant az elégetettnek titulált levelem.
Kezdőlap
