- Akármit is gondoltak, biztos vagyok benne, hogy nem ilyen megoldáshoz folyamodtak volna, mint amit te állítasz! Keményedtek meg a vonásaim. Ha anyáék tudtak… tudtak volna róla, előbb elképzelném róluk, hogy Mimike korára való tekintettel megpróbálták volna nevelésbe venni. Nem tudom és nem is akarom elhinni, hogy ennyi éven át hazudtak a bátyámnak, és csendben végignézték ahogy megszenvedi ezt az egészet! Melyik normális szülő nézné végig tétlenül, hogy a saját gyereke miatta szenved? Anyáék tényleg mindig a mi érdekeinket nézték, és már csak ebből kiindulva se értem, mégis miért lett volna érdekük taccsra tenni Jackie-t!? Számtalan sportolónak van családja, gyereke… persze az egyetem alatt kicsit rázós lett volna a sulival, a sporttal meg a gyerekkel is foglalkozni, de én biztos vagyok benne, hogy Jackson meg tudta volna oldani, ha az övé. - Jó. Veszek mély levegőt. - Rád én sem, csak Mayára. Fordultam én is sarkon, és indultam el az ellentétes irányba, a leparkolt bérautóig. A riasztó és a central zár egyetlen kattintásra feloldott, én pedig behuppantam a vezetőülésbe. A táskám az anyósülésen landolt, majd gázfröccsöt adva húztam be a kocsit az útra. A fényszóróknál megpillantottam Mimike alakját, majd mutatóujjammal rányomtam az ablak elektronikájára és félig leengedtem. Kicsit visszavettem a sebességből, aztán ahogy Mimike mellé értem, kidugtam a kezemet az ablakrésen, és felmutattam a középső ujjamat.
***
Azóta az este óta nem jártam a gyógyszertárban, és nem is kerestem Naomit, most azonban megint itt vagyok. Converse tornacipőben, gyárilag tépett farmerban és pufi fehér dzsekiben tipródok a kijárat mellett a falnál. Láttam, hogy odabent van, amikor felhúzott csuklyával elsétáltam a gyógyszertár előtt, de most nem akartam bemenni. Inkább megvárom idekint. Amikor meghallom az ajtó nyitódását, és a zárnál való motoszkálást, ellépek az épület falának árnyékából, majd lehúzom a fejemről a csuklyámat. Vastagon bealapozóztam az arcomat, és szemcseppel tüntettem el szemeim árulkodó vörösségét, bár még így is meg voltak dagadva… de ezt akár valamilyen allergiára is rá lehetne fogni, nem feltétlenül egyértelmű, hogy szétbőgtem a fejem. Nem biztos, hogy jó ötlet volt idejönnöm, hiszen elég sok indulat marcangol belülről, de most kivételesen vele akartam előbb beszélni, mint Jackie-vel. - Beszélnünk kell. Itt a kocsim… üljünk be, mert már lefagytak a lábaim. Bökök magam mögé, a fehér bérelt Rover irányába.
- Azt gondolsz, amit akarsz, Erin. Feleltem végül halkan, mert nem fogok szélmalomharcot vívni vele, egész egyszerűen fáraszt. Pocsék érzés belegondolni, hogy egykor jóban is lehettünk volna, igazán. Csak amíg Jacksonnal voltam, nem sok minden más számított, azután meg értelemszerűen már ellenségeskedés alakult ki közöttünk, ami töretlen a mai napig. - Akkor ezt megbeszéltük. Csőőőő! Integettem, ahogy sarkon fordulva ott hagytam. Ha lehet, soha többé nem akarok vele beszélni, bár tudom, mindez leginkább hiú ábránd, ettől még, reménykedni szabad, és meg is teszem. Amikor meglátom az ablakon mutogatni, csak megcsóválom a fejem. Hülye picsa. Te jó ég, komolyan, hogy süllyedhet le erre a szintre, csak mert utál valakit? Jackson rohadtul nem lenne rá most büszke.
***
Kicsit fáradt vagyok, még sok tennivaló van a házzal is, hogy minden rendben legyen, meg hát, mi tagadás, nem sikerült még igazán megszoknom a helyzetet. Annak nagyon örülök, hogy Maya velem van, de Jackson az más tészta. Túlságosan fáj minden este látnom, még úgyis, hogy meglengettük a fehér zászlót, és most elméletileg fegyverszünet van. Most elméletileg ő megy Mayáért a suliba, én meg hívom mindjárt a nagyit, hogy adjon valami életmentő gyors vacsitippet, amire én is képes vagyok. Nem sok ilyen van, de Maya kedvéért megerőltetem magam, rendelni mégsem lehet mindennap, még úgy sem, hogy ezt szoktam meg, valamint azt, hogy volt szobalányunk, aki remekül ellátta ezeket a feladatokat. Épp zárom az ajtót, majd fordulnék meg, amikor hirtelen előttem terem valaki, én meg ugrok egyet ijedtemben, és nekivágódom az ajtónak. Aztán esik le, hogy Erin az, bár a legutóbbi találkozásunk óta kötve hiszem, hogy tőle bármi jóra számíthatnék. még egy pofán verésre is előbb gondolnék, mint az egész kulturált hangnemben érkező kérés-parancsra, mert hát, a kérlek szó nem hagyja el a száját. Megvakarom a tarkóm, és megadón felsóhajtok, azt már eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó bunkó mód viselkedni vele, hiába viszketett legutóbb annyira a tenyerem. Ha Jacksont egyszer sem képeltem fel, a húgát sem fogom, mert akár hiszik, akár nem, megértem a nézőpontjukat, és az ellenérzéseiket irányomba. - Jó, de utána rakj ki egy közért előtt, ha lehet. Beülök, mert őszintén, akkor legalább hamarabb túl leszek rajta, bármit is akarjon tőlem. Látom a bedagadt szemeit, és mivel én én vagyok, előbb tippelek bőgésre, mint allergiára, mivel az én szemeim igencsak gyakran néznek ki így. Firtatni azonban nem fogom, lévén nem vagyok olyan viszonyban, hogy vevő legyek a problémáira.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Csak a Bentley Mall-t ismerem. Az jó? Indultam meg a kocsim felé, feloldva közben a central zárt. Nem ismerek más közérteket, mint azt a bevásárló központot, szóval ha az nem felel meg neki, akkor kénytelen lesz navigálni. Ujjaim az LRX kilincsére fonódnak, majd fellépve a küszöbre huppanok be a kényelmes vezetőülésbe. Megvárom, amíg beül mellém, aztán a kulcsot elfordítom a zárban és benyomom a fűtést. Nincs itt annyira hideg, mert idefele jövet is fűtöttem már, viszont állásában a kocsi könnyen és gyorsan ki tud hűlni. A motor kellemesen dorombol, az ablak viszonylag hamar párásodni kezd. Felnyúlok a belső világítás kapcsolójához, és benyomom, mégse romantikázzunk itt a sötétbe. - Tegnap este volt egy hosszú beszélgetésem az anyámmal. Szólalok meg, miközben kicsit megoldom a kabátom cipzárját. Igazából helytállóbb lenne a veszekedés szót használni, de most maradjunk csak a beszélgetésnél. Így most belegondolva azért tényleg volt alapja a középsulis Ms. Columbo gúnynevemnek, amiről szerintem a legtöbben nem sejtették, hogy tudom, hogy engem takar, de tisztában voltam vele, csak nem vettem róla tudomást. Anyával rengeteg időt töltöttem együtt, sokkal többet, mint Jackie… hiszen ő edzett, ő készített fel minden versenyemre. Ráadásul nőként sokkal gyorsabban feltűnik, ha valaki ferdíteni próbál, vagy elhallgat valamit beszélgetés közben. Rendesen megdolgoztam tegnap este az anyámat, és végül sikerült belőle kihúznom mindent. - Nem azt kaptam, amit vártam. Utálom ezt mondani, de neked volt igazad. Nehezen nyögtem ki a majd egy percig tartó hallgatás után. Nem azért érzem kínosnak a dolgot, mert elmondtam mindennek legutóbb, és anno a középsuliban is, hanem azért, mert csalódtam a szüleimben. - Gusztustalan dolognak tartom, hogy pénzzel akarták megvásárolni a hallgatásod, és hogy így intézték a dolgokat. Nem dönthettek volna Jackie helyett. Néztem komolyan Naomi-ra, ám mielőtt attól tartana, hogy a nyakába borulok, és a bocsánatáért esedezek „legyünk mostantól öribarik” címszó alatt, folytatom: - Ezt soha nem fogom nekik megbocsájtani, ahogy érzésem szerint a bátyám sem. Viszont. Nem tudlak nem elítélni azért, hogy Jackie szemébe hazudtad annak idején, hogy mástól van a kicsi. Ő a bátyám, és nem tudom… nem fogom tudni soha szó nélkül eltűrni, ha bántják. Soha nem leszünk barátok, ebben biztos vagyok… de amit előzőleg mondtam, azt komolyan gondoltam. Szeretném megismerni Mayát, és nem akarom, hogy a gyerek igya meg a levét az érezhető feszültségnek. Ássuk el a csatabárdot, próbáljunk meg fenntartani egy erős semleges viszonyt. Szörnyű tudok lenni, én is tisztában vagyok vele… pláne, ha Jackie-ről van szó, akkor vagyok képes fúriává avanzsálni, viszont Maya érdekében hajlandó vagyok kompromisszumot kötni.
- Az kicsit kiesik, de mondom merre. Nincs kedvem utána a fél várost keresztülszelni, autóval pedig neki könnyebb lesz visszakeverednie. Szóval nyugodtan ülök egészen addig a pillanatig, ameddig el nem kezd beszélni. Ideges éppen utólag sem leszek, csak elhúzom a számat. Kíváncsi leszek, hogy vajon maradtam a sátán, vagy az anyukájuk őszinte volt. Kellemetlen lenne, ha elő kellene állnom a bizonyítékommal. Csak bólintok, felkapcsolta a lámpát, úgyhogy láthatja, de az utcai lámpák miatt egyébként is maximum félhomályban csücsülnénk. Mivel még nem esett nekem, sanszos, hogy az igazságot kapta. Ez indokolná is a megduzzadt szemeket. Én pocsék anya mellett nőttem fel, fogalmam sincs, milyen csalódni egy tökéletesben. - Nagyon sajnálom. Már nem azt, hogy igazam volt, de azt annál inkább, hogy ez tönkretette a kapcsolatukat, de meguntam, hogy én legyek a rossz ember, míg mások miatt meg tartom a hátam. Ha nem jöttek volna ide, ez talán ki sem derült volna. Bár, Mayáról mindenképpen beszélni akartam Jacksonnak, miután visszakaptam. Valószínűleg mindenképpen eljutottunk volna erre a pontra előbb-utóbb. - Sem helyette, sem pedig helyettem nem dönthettek volna. Bólintok rá, mert nem tud mindent sajnos, és nem csak ez állt annak útjában, hogy Jackson nem tudhatott róla, a másik ok sokkal súlyosabb. Ha csak Jackson karrierjéről lett volna szó, isten lássa lelkem, elmondom neki. - Először is, az utolsók között vagyok, akik valaha bántani akarták Jacksont. A rajongásig szerettem, ő volt az életem értelme. Ha csak rajtam múlt volna, soha nem bántom meg. Tudom, hogy valószínűleg semmit sem enyhít a helyzeted az igazság, de akkor már lásd a teljes képet. Nem csak a te szüleid munkálkodtak a háttérben. Az én anyám egészen konkrétan közölte, hogy nem tarthatom meg, és ha nem adom örökbe, akkor lelök a lépcsőn, vagy bármit, de gondoskodni fog arról, hogy elvetéljek. Akkor és ott a születendő gyermekem és Jackson között kellett választanom. Egyébként meg, tizennégy éves voltam, és iszonyatosan féltem. Mondhatnánk, hogy meg tudott volna védeni, talán így is van, de mindenből kitagadva, ketten a világ ellen, ő terhesen, ő egyetemből kiszakadva, szar munkákból élve... Mégis mi lett volna belőle? Így sem volt jó, aláírom, de visszamenni már sajnos nem tudok, hogy bármin is változtassak. - Én is komolyan mondtam, hogy ennek nem fogok útjába állni. Eljöhetsz hozzánk, amikor otthon van valamelyikünk, a többi miatt pedig ne aggódj. Menni fog a semleges viszony fenntartása. Így azért sokkal egyszerűbb beszélni vele, bár tényleg nagyon sajnálom, hogy ehhez tönkre kellett tennem a szüleibe vetett hitét. Igazság szerint, fogalmam sincs, milyenek a szerető szülők, de legalább nagyszülőkből csodálatosak jutottak.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Belém folytja a szót az, amit mond. Nem tudom, hogy erre vannak-e egyáltalán vállalható szavak… az agyvizem viszont elég hamar felmegy, ha arra gondolok, hogy az a vén boszorkány egy Carter megölésével fenyegetőzött. Ujjaimmal idegesen dobolni kezdek a kormánykeréken, majd megrázom a fejem. - Ezt tudták a szüleim? Mert ha tudtak róla, és ennek ellenére is rácsapták Mimikére az ajtót cserben hagyva ezzel nem csak őt, de veszélynek kitéve az unokájukat is, akkor soha a büdös életben nem fogok velük többet szóba állni, bármennyit is köszönhetek nekik, bármennyit is tettek értem a múltban, bármennyire is szeretem őket. Sokkoló, hogy huszonöt éven át abban a tudatban éltem, hogy a mi családi összetartásunk olyan erős, hogy még egy futótűz se lenne képes elpusztítani. Én tényleg mindig kiálltam mellettük, akármi szarság is volt, a pártjukat fogtam… gondolkodás nélkül mentem volna értük tűzbe, mert hittem abban, hogy ők jó emberek. Bele se merek gondolni, hogy ha a Sergei-el való viszonyom napvilágot lát, ezek tudatában hogy reagálták volna le a dolgot? Ha Jackie életébe ilyen mélyen belenyúltak, akkor az enyémmel is megtették volna. Most már tényleg úgy érzem, hogy rajta kívül nincs senkim, akire számíthatok. - Tudom, hogy nem volt rózsás a viszonyunk, de ha szóltál volna… Nem fejezem be a mondatot. Most már teljesen mindegy. Tíz év eltelt hazugságban. Gyerek voltam még én is akkor, de ha mindezt tudtam volna, biztosan nem hagyom, hogy a szüleim csak így „eltusolják”. Nehéz lett volna mindenkinek, de nem szabadott volna így cserben hagyni azt a kislányt, aki az égvilágon semmit nem tehetett a nagyszülei lelki nyomoráról. Mély levegőt veszek, majd sebességbe teszem a kocsit, és hátra pillantva meggyőződök róla, hogy nem jön semmi, miközben kihajtok a járda menti parkolóból. - Szóljatok, hogy ha már alkalmas lesz. Gondolom most elég sok a változás körülötte, egyelőre nem hiányzik neki egy kattant nagynéni is a nyakába. Mondd, merre menjek… Pillantottam rá, aztán újra az utat figyeltem, és elvittem oda, ahova kérte.
Ami azt illeti, most tökéletesen átérzem a dühét, sosem voltunk öribarik anyámmal, de azóta mélységesen gyűlöltem, sosem tudtam megbocsájtani neki. A végső pofon az volt, hogy volt képe teherbe esni, nem mondom, hogy megérdemelte a halált, mert ilyet nem illik, de a világ kétségkívül jobb hely nélküle. - Erről fogalmam sincs sajnos. Nem bocsátkozom találgatásokba, de kötve hiszem, hogy anyám felvállalta volna ezt a szörnyűséget. - Őt ismerve simán előfordulhat, hogy nekik azt mondta, önként és dalolva belementem. Szóval inkább hajlok arra, hogy nem tudták. S nyilván mindenki hitt neki, mert ő volt a nagy, okos felnőtt, akit sajnálni kell, mert olyan szerencsétlen a lánya, hogy még védekezni sem képes. A Carter szülőket mindig piedesztálra emeltem magam is, főleg az anyukájukat, és még mindig hiszem, hogyha erről tudnak, azt már nem hagyták volna szó nélkül. - Ha valakinek szólok, az Jackson lett volna, más mentségem nincs, csak az, hogy hagytam magam megfélemlíteni. Utólag sajnos már hiába vagyok okos. Nem mondom, hogy most úgy érzem, minden rendben, de biztos, hogy nagy könnyebbség lestz, hogy nem kell váratlan szemkikaparásról tartanom. Sokkal jobban szívlelem ezt az érettebb gondolkodású Erint, aki képes beismerni, ha tévedett. Az viszont tény, hogy a testvére szívét összetörtem, csak sajnos azt felejti el mindenki, hogy egyúttal megtettem a sajátommal is. - Persze, mindenképpen szólunk majd. Egyelőre szokja meg az új helyet, az iskolát, minket kicsit, aztán jöhet a többi rokon. Illetve, lesz majd olykor családi vacsora a nagyszüleimnél is, szívesen látnánk ott is. Úgy gondolom, ennyit simán megtehetek, hogyha ő is képes volt enyhülni, semmi okom hátat fordítani neki, és tovább kitartani az ellenérzéseim mellett. Ahogy mondta, barátok nem leszünk, de a semleges viszonyt működőképesnek érzem. - A kereszteződésnél jobbra. Közben folyamatosan magyaráztam, merre van az arra, mert nem szerettem volna több kört futni, még előttem volt egy vacsora elkészítésével járó küzdelem, és persze a bevásárlás hozzá. Csak akkor szólaltam meg ismét az útmutatáson túl, amikor megérkeztünk a közért elé, és már nyitottam is az ajtót. - Köszönöm szépen, hogy elhoztál, és azt is, hogy eljöttél ma hozzám. Egy mosolyt azért megengedek magamnak, mikor kiszállok. - Akkor majd hívunk! Szia! Ezzel kapcsolatban működött a többes szám, hisz ha más viszonylatban nem is, de Maya szüleiként ketten voltunk. Aztán már siettem is be a boltba, gyorsan felhívva a Nagyit közben valami életmentő receptért.
//Hacsak nincs még valami, köszönöm szépen a játékot! ^^//
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Én is remélem. Feleltem kurtán, s belül majd szétvetett az ideg. Nem tervezem még az anyaságot, ha akarnám se lehetne most két évig a műtétem miatt. Túl nagy lenne a kockázata egy terhességnek, meg aztán nem is lenne olyan most az életemben, akit stabil pontnak mondhatnék. Sergei igazából soha nem is volt stabil pont, csak én ringattam magam abba a hitbe, hogy egyszer majd normális pár is lehet belőlünk. Azt viszont tudom, hogy a saját két kezemmel szorítanám ki a lelket abból, aki a gyerekemnek ártani akarna, vagy elvenni tőlem. Nőként az alapvető védelmező ösztön működik bennem függetlenül attól, hogy még nem vagyok anya. Ezért is döbbenetes számomra az, amit a saját szüleim tettek… az pedig egyenesen felfoghatatlan, hogy Naomi anyja mivel fenyegetőzött. Egy nő, aki saját maga is anya, hogy tehet ilyet a saját gyerekével? Még ha nem is tette volna meg végül, pusztán a fenyegetőzés ténye is méltatlan egy anyához. A nagyszülős családi vacsorás invitálásra egy kicsit meglepődök, de jól esik, hogy láthatóan tényleg nem zárkózik el a minimális kapcsolat és kommunikáció elől. - Rendben, köszönöm. El fogok menni mindenképpen! Remélem sikerül megszoknia itt. Nem olyan rémesen unalmas ez a város, csak kicsi a boltok választéka. De erre jó az e-bay. Szól ki belőlem egy pillanatra a nagyvárosi élethez szokott nő. Az instrukciókat követve kanyargok a városon belül a kocsival, aztán a közérthez érve leparkolok, de a motort nem állítom le, hiszen én menni fogok tovább. Naomi felé fordulok, miközben rákönyökölök az ablak peremére. - Nincs mit. Szia! Eresztek meg én is egy amolyan halovány mosolyféleséget. Nem teszem hozzá, hogy nem volt könnyű, szerintem anélkül is sejti, hogy komolyan meg kellett dolgoznom a büszkeségemet ahhoz, hogy felkeressem. Megvárom míg megkerüli a kocsit, és belép a boltba, csak aztán adok gázt, és a sarkon megállva lehúzódok ismét. A szélvédőn kipillantva nézem meg az útjelzéseket, aztán beütöm a GPS-be a Holiday Inn címét, és a navigációs rendszer segítségével folytatom tovább az utamat vissza a hotelbe.
Halálosan menő dolog, hogyha valaki feszt a szülei munkahelyén lebzselhet. Bár van azért benne néha egy kis szájhúzogatás, de inkább ez, mint a napközi, egyedül lenni meg nem kedvelek, szóval kérem szépen én remekül megvagyok azzal, hogy hol a pályán írom a házimat, hol pedig a gyógyszertár egyik vevőtérbeli, kerek asztalán. Szép lassan kezdem megismerni a törzsközönséget, van egy néni például, aki minden egyes nap bejön és sose vesz semmit, de mindig kérdezgeti anyut, hogy mire milyen vitamint kell szednie. szerintem idegesítő, de nem mondok ilyet hangosan azóta, hogy mutogattam a Home Depotban és anya felhívta arra a figyelmemet, hogy mindez mennyire nem illendő. Marad az, hogy mikor most megjelenik, inkább a matekba temetkezem és próbálok kiszámolni valamit, ami eltereli a figyelmemet a nevetéstől. Mert nagyon vicces szó az, hogy csúz, és a néni szerint állítólag az van neki. Beszippantom ajkaimat, szám elé tapasztom a kezemet és igyekszem nem felvinnyogni. Nem is lenne ez annyira vicces, ha nem lenne ennyire tilos nevetnem, de így meg aztán pláne sokkal megemelkedik a humorfaktor. Az ment meg, hogy leverem a tolltartómat, amiből szétgurulnak a ceruzák, mert megint nem tettem be szépen őket a szabvány, gumírozott helyre, szóval alábukhatok az asztalnak és nekiláthatok szedegetni saját romjaim. Fel se tűnik, hogy valakinek a cipőfűzőjét is sikerül a ceruzák után kapirgálva kioldanom.
Kicsit már elkezdett javulni a helyzet otthon is. Végre. Úgy tűnik, egy aranyos kiskutya nagy hatással tud lenni még mindig Calira. Én azt mondom, hogy a belefeccölt pénztől, időtől, energiától eltekintve teljesen megérte. Kezd kicsit visszatérni a régi énje. De a lényeg, hogy legalább végre beszél hozzám, és nem zárkózik el teljesen előlem. Ezt akárhogyan is nézem, már siker. Tekintve azt, mi történt, igazából nem hittem volna, hogy ennyire fog rá hatni ez a kis meglepetésem. Bár lehet az eltelt idő miatt már bele is nyugodott a dologba, ez pedig már csak a regenerációjának elősegítése volt. Egy löket, ha jobban tetszik. Ettől függetlenül szeretek elővigyázatos maradni, és váltok ki fájdalomcsillapítókat. Ki tudja, mi történhet. Na meg amúgy is kiderült, hogy a gyógyszertár, ahova járok, épp Naomi munkahelye. Bár elég gyakorta elkerültem őt, sőt, csak a harmadik-negyedik idejövetelemkor találkoztam vele is. Az nemrég volt mondjuk. Azt a versenyt viszont még mindig nem beszéltük le. Bár rá is kellene gyúrnom rendesen, hogy le tudjam futni. Legalábbis gondolom. Viszont azt nem szeretem, mikor ennyien vannak. Én meg ha már elmásztam ide, nem fogok most hazamenni, majd később visszajönni. Így beállok az egyik sorba, aztán várok. Fülemben fülhallgató, a zene noha nem ordít, de ezt az egész csendes helyiségben, ha bárki beszél, nem hallom meg valószínűleg. Sőt, biztosan. Azt viszont észreveszem, hogy valaki kioldja a cipőfűzőmet valamilyen módon, valamiért. Lepillantok és akkor látok meg egy fiatal leányzót. Kiszedem a fülest, aztán hagyom, hadd lógjanak a nyakamban. Leguggolok hozzá. - Segíthetek? - Hangom kedvesen szól, eszem ágában sincs ráijeszteni a kislányra.
Szedegetem a ceruzákat, de az egyik mintha beakadt volna valamibe. Hát meghúzom én ezen ne múljék, de közben a másik kezemmel egyszerre akarok felvenni egy teljesen másfelé gurultat, így tényleg nem veszem észre, hogy cipőfűzőt bontogatok. Csak akkor eszmélek, amikor valaki hozzám szól. Első dolgom, hogy felsikítsak ijedtemben, s fel akarjak ugrani, de mivel az asztal alatt vagyok félig, így ez borít körülbelül mindent, ki a gyógyszertár közepére. Nem is én lennék, ez biztos! Szégyenlősen húzom be a nyakamat, még a füleimet is bedugnám, ha nem lennének éppen teli ceruzákkal a kezeim. Hiszen amit nem hallok, az nincs is.. ugye? - Vissza tudja szívni a bácsi hangokat? Kérdezem suttogva a bácsitól, mert bár azért azt én is tudom, hogy senkinek nincs ilyen képessége, próbálkozni szabad. - Bocsi, anya! Mindjárt összeszedem! Kúszok ki ha nem is a küszöb, de az asztal alól, s elkurjantom magam, ezzel egyértelművé téve - ha a vörös hajam nem lett volna rá elég bizonyíték - hogy az itt dolgozó, Naomi Sharp lánya vagyok. Ugyanis más nincs a gyógyszerek között műszakban ma, aki nő lenne, és aligha hiszem, hogy bármelyik vásárló anyuka engedné, hogy a lánya itt írja a háziját. - Fel tetszik nekem venni azt? Mutatok az egyik ceruzámra, ami begurult a pult alá. Én jobb lenne, ha nem matatnék olyan mélyen, a végén még a pultot is magamra borogatom. Inkább megpróbálom felállítani az asztalt, amit fellöktem. Csak kétszer ejtem vissza, mielőtt sikerül. Ez egészen jó arány.
Bár nem hiszem, hogy túlzottan ijesztő lennék, a hangom sem szólhatott úgy, de a meglepetés erejével láthatólag nagyon is éltem. Őszintén még én is megijedek egy kicsit, mikor a lány felsikkant, majd borítja az asztalt, úgy, ahogy van. Aztán pedig kisebb kacagást hallatok, a kis manőverre. - Nehogy azt mondd, hogy ennyire félelmetes vagyok! - Mosolygok a lányra, aztán meghallom a kérdését. Már most sikerül leszűrnöm, hogy haláli egy kiscsaj ez, akivel összehozott a szerencse most. Megrázom a fejemet. - Sajnos ilyenre még nem vagyok képes. - Sóhajtok egyet tettetett bosszúskodással. Nem igazán gondoltam ilyesféle tehetségre, de egyszer majd beíratom magam egy ilyen kurzusra… Egyik szemöldököm feljebb szalad az „anya” szó hallatán. Nem kell sokat találgatnom, így hamar összerakom a képet. Legalábbis amennyire tisztában vagyok a dolgokkal. Vörös haj, na meg legutóbb, mikor Naomival találkoztam, épp azt mondta, hogy a gyermekéért ment el. Vagy valami hasonlót. Naomi itt dolgozik, a lánya meg… fogalmam sincs, mit csinál itt. Igazából észre sem vettem egészen két perccel korábbig. Bólintok csak a kérésére, meg is teszem, amire kér. Nem fordítottam túl sok figyelmet arra, hogy bekössem a cipőmet, mert annyira nem vagyok én béna, hogy orra bukjak magamban. Vagyis de, az vagyok, de általában csak otthon, vagy sok ismerős között vagyok ilyenekre képes. Főként. Az említett tárggyal megyek vissza a kiscsajhoz, aztán végül besegítek neki az asztal felállításában. - Tessék. - Adom neki a cerkát oda. - Kitaláltam, hogy Naomi lánya vagy, esetleg rossz az ítélőképességem? - Kérdezem tőle, majd pedig a dolgok összeszedésében is besegédkezek. Végül a cipőmet kötöm meg. - No, és mi jót csináltál, mielőtt ily’ galád módon ijesztettem rád? - Arcomon még mindig mosoly csücsül, habár nem az a mániákus. Inkább a hozzám hű kedveskés.
Nos, baj lehet a szememmel. Anyának nincs is férfi munkatársa, szóval azt hiszem eléggé megsértődnének egyesek, hogyha elárulnám, hogy módszeresen fiúnak néztem az egyik rövid hajú kollegináját Naominak. Nem ez lesz, amit direkt elemzek majd, bár tény, hogy én gyakran beszélek olyat, amiről előtte biztos voltam benne, hogy nem akarom kimondani, így igazából nálam tényleg sose lehet tudni. A lényeg, hogy most a bácsin a sor – tényleg bácsi, olyan a feje meg a hangja is – hogy kommunikáljon velem, s megnevettessen. - Nem, annyira nem tetszik annak lenni, csak én gyakran vagyok ijedős. Meg ügyetlen. Épp olyan vagyok, mint az anyukám. Csinálok ezzel nem éppen pozitív – bár szerintem az, főképp, mert szeretetből jön – reklámot anyának, akiről egyelőre nem tudom, hogy ismeri a bácsit. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy nem tudom: a bácsi ismeri-e őt. Úgy rendesen, s nem csak gyógyszertári-látásból. - Még? Hát akkor mire tetszik képesnek lenni? Kérdezem teljes fellelkesülésemben, epekedve valami izgalmas, varázsos, mesebeli történet után. Hiszen a megfogalmazása számomra azt jelenti, hogy igazán képes csodás dolgokra, épp csak a hangok trükkössége fog ki rajta, ami azért annyira nem baj, hiszen nem egy nagyon izgalmas történet hangokat visszaszívni. Ha viszont mondjuk tud repülni, mint a tündérek, na az már igazán döfi és pöpec lenne. Remélem, hogy valami ilyesmit fog majd mondani. Átveszem a ceruzát és bedugom a tolltartómba, amit szétterítettem a földön, biztos, ami biztos alapon, hiszen innen már nem fog lejjebb esni. - Köszönöm! A kérdésre, mely olyan szép hosszú szóval fejeződik be, első nem a válaszom, hanem a papagáj-effektus előcsalása. - Ítélőképességem. Ítélőképességed. Ítélőképessége.. de jó szó! Lelkendezem büszkén, hogy ki tudtam mondani és egyszer se törött bele a nyelvem. Most pedig végre idejét érzem annak, hogy válaszoljak is. - Igen, Naomi az anyukám. Azt is tudja, hogy ki az apukám? Kérdezem minden gyanakvás nélkül. Ebben a városban úgy tűnik sokan ismerik a szüleimet és én eztg nagyon élvezem. - Maya a nevem, bár gondolom ha ismerni tetszik anyát, akkor ez nem új. Engedem meg magamnak a feltételezést, de azért megmondom a nevemet, ne legyek udvariatlan. És remélem, hogy a bácsi is elárulja az övét, bár őszintén, el is felejtem megkérdezni. - Matekházit. Törtek. Tökre könnyű, csak sok vele a színezés. Tetszik szeretni a matekot? Halmozom fel a holmimat az asztalra, szigorúan annak a közepére, onnan csak nem esik le. Bár, ahogy magamat ismerem, erre nem vennék mérget igazából.
- Ó, hát azzal nincs gond. Egy az, az ilyenből bőven ki lehet nőni, másrészt még én is néha meg tudok ijedni, ha jól csinálja az illető. - Nem tudom pontosan belőni, hogy hány éves lehet a kislány, de egy olyan tízet megtippelek. Ennyi idősen nem hiszem, hogy én sokkal másabb lettem volna, mint ő. Na meg igazán csak a jellemem a tinédzser éveim közepe-vége felé alakultak ki. Az talán igazabb, hogy miután elhívtak Őrzőnek. Legalábbis akkor elkezdtem egy kicsit komolyodni. De azért túlzásba ne essük, még tizenegy év után is gyerekcipőben járok ilyen szinten. - Hm… Jó kérdés… Tudok varázsolni. - Ez igaz is, hisz silány egy Őrző lennék, ha nem tudnék effélét csinálni. De most nem erre gondoltam. - Akarod látni? - Kérdezem tőle kedvesen. Tudok néhány bűvész trükköt, bár most csak néhány jut eszembe hirtelen, azok is főként érmével. Abban mondjuk biztos vagyok, hogy ő ezt is élvezné. Csak bólintok a köszönetnyilvánításra, majd pedig elmosolyodok, mikor a szóval kezd el játszadozni. Áh, olyan aranyos ez a kiscsaj. Nem hinném, hogy csak én gondolom így. Szerettem mindig a gyerekeket, sosem állt távol tőlem az, hogy elbeszélgessek velük akármin. Talán még jobban is megy, mint a felnőttekkel. - Nem, sajnos azt nem tudom. - Rázom meg a fejemet a kérdését hallva. Erről tényleg nincs fogalmam. - Miért, ki az apukád? - Kérdezem kedvesen, de belül kicsit meg is esz a kíváncsiság. Ha Naomi a tyúkanyó, ki lehet a tyúkapó? A kiscsaj beszédéből az jön le, hogy ő is a városban tartózkodik. Hátha ismerem. - Szép neved van. Örvendek, Maya! Én Ben vagyok. – Arcomon még mindig mosoly van. Ez van, néha olyan vigyori tudok lenni, hogy hihetetlen. Sóhajtok egyet a kérdésére. - Nos, nem volt a kedvencem sosem, ettől függetlenül jó voltam benne. Esetleg kell segítség? - Hajjaj, főként az ilyen anyagokkal nem volt túl sok gondom. Majd a kiscsaj is megtudja, hogy csak egy ideig lesz könnyű a matek. - Szerintem üljünk le. - Ajánlom fel a lehetőséget, aztán ha belemegy, akkor helyet foglalok az asztalnál. - Na és, mi a kedvenc tantárgyad? Hozzám a tesi órák álltak legközelebb. - Na jó, szerettem én más tantárgyakat is, de azért ez volt az, amiből igazán kimagaslóan tudtam teljesíteni. Hülyén is festene, ha buktam volna belőle, most pedig extrém sportoló vagyok.
Kezdek visszarázódni az életbe, már Madison is rám tud nézni, nem úgy, mint a múltkori nem túl sikeres - mondhatjuk abszolút kudarcnak is, de így jobb - akciónk közben. A kollégák is segítenek, tényleg mindenki pozitívan áll hozzám, én pedig próbálok visszaemlékezni. Az egyik dolog, az az, hogy "régi" ügyeimet olvasom vissza, jelentéseket böngészek, meg kérdezgetem Madisont. Ha már ennyire partnerek voltunk, akkor ő több részletet ismer. De állítólag nem mondhat mindent el, azt kérte az orvos. Most akkor segítsenek, vagy ne? Biztos megvan ennek is az oka, de még lehet, hogy annak is, hogy nekem ezt el kellett felejtenem. Biztos nehézkes volt a két év, habár senki sem ezt mondja, sőt, azzal hitegetnek, hogy milyen jól túléltem a válást, amit én kezdeményeztem. Na ilyenkor fagy le az agyam, mert én nem tudok Jessicara exfeleségként gondolni. De ő tud rám exférjként, hiszen már beújított egy másik fickót is, és állítólag azt mondtam, hogy ő lehet, mert jó fej. Szóval na, nem tudom mit gondoljak, és hiába csinálok bármit, tényleg szinte alig-alig jön vissza valami. Ugye Madison illata volt talán az első komolyabb emlék, de az meg nem képi, azaz sokat lehettünk együtt, ha ezt megjegyeztem. Néhány ügynél bevillannak arcok, kihallgatások, de sosem igazán egy egész jelenet, pár másodpercig tartanak ezek maximum. Este van és be kell vennem a mindenféle csodabogyómat. Kinyitom a szekrényem és úgy látszik, hogy nem csak a hosszútávú memória sérült meg. Azonnal bekattan, hogy reggel még jól meg is beszéltem magammal, hogy kimegyek a gyógyszertárba és beszerzem a következő adagokat. De körülbelül három másodperc lehetett és máris hűlt helye volt a fejemben a gondolatnak. Ököllel csapok a szekrényre, mintha bármi köze lenne az esethez, és magamhoz ragadom a civil ruhám, meg a recepteket. A 2nd Avenue-n van egy gyógyszertár, pont útba esik, szóval végül is annyira nem lesz baj talán, hogy pár órát kések vele. Ja igen, be is kellett volna venni már néhányat. A kocsimmal pont meg tudok állni, az egyetlen parkolóhelyen, ami maradt, ezek szerint mindenki most végez, vagy ért haza a környéken, hogy már ennyire tele vannak a parkolók. Kiszállok, lezárom az autót és bemegyek. Nem egy nagy üzlet és csodák csodájára senki sincs bent az eladón kívül. Egy egész csinos fiatal nő, legalábbis így profilból. Odasétálok a pulthoz és körülnézek, de nem igazán ismerős. Vagyis inkább ismerős is, meg nem is, pedig biztos vagyok benne, hogy egész sokat jártam korábban is ide, talán a kiesett három év alatt is. - Szép estét, ezeket a recepteket... - miközben beszélek, egy standard "hellósziaszolgáljkikérlek" mosolyt villantok az eladónőre, akinek az arca szinte azonnal beleég az agyamba. - Naomi? - kérdezem bele a semmibe, mintha csak próbálkoznék. Gyorsan megköszörülöm a torkom, mert az érzés ugyan elmúlt, de az emlékkép szerencsére nem szállt tova. - Elnézést, de úgy gondolom, hogy ismerem magaát. Sajnos emlékezetkiesésem van, elég makacs, de határozottan Ön Naomi. Vagy tévedek? - elhúzom a szám, majd a szemeim a melle fölé siklanak, ahol a kis névtáblája áll. Mármint, hogy ott kéne lennie szerintem, de most nincs. Változtak a szokások, vagy csak ma már menne, mert késő van? A bejártnál láttam, hogy hamarosan zár, talán már készülődött, mert nem volt már senki. Figyelmesen és elhúzott arccal várom a válasz, na meg a gyógyszereket, amiket elé tettem.
Elég fáradt vagyok, az óramutatót bűvölöm a tekintetemmel, és szeretném nagyon, ha hipp-hopp eltelne az a tíz percecske, én pedig mehetnék haza a lányomhoz, remélem legalábbis, hogy otthon eszi a fene, és Connort is szeretném felhívni. A köpenyemet már levettem, mert teljesen biztos, hogyha most esik be valaki, hogy kavarjak ki neki valamit, biztos, hogy elhajtom a büdösségbe, mivel az a leggyorsabb tempóval sem lenne meg tíz perc alatt. Amikor meghallom az ajtó nyílását jelző csipogó hangot, kicsit örülök, mert akkor legalább 1-2 perc gyorsabban eltelik a maradékból, de abban a pillanatban, amikor meglátom, ki jött be, benn akad a szusz és vagy fél percig elfelejtek levegőt venni. Ó. Te. Jó. Isten. Most mit csináljak? Mit kell ilyenkor csinálni? Mit mondjak? Felismerjem? Vagy tegyek úgy, mintha sose láttam volna? Senki se mondta, hogy az ilyesmit miként illenék kezelni. Fel kéne hívnom Madit… Abszolút nem számítottam rá, hogy be fog ide sétálni, persze, tök nyilvánvaló, biztosan kell gyógyszereket szednie, nem is gyengéket, gondolom én, szóval felkészülhettem volna rá. - Szép estét, miben segíthetek? Dugom a homokba a fejem látszólag tök lazán, de tuti most gördül le egy kósza izzadságcsepp a tarkómon, és kezd túl szoros lenni rajtam a ruha. A receptekért nyúlok, és elindulnék összeszedni őket, amikor meghallom a nevem. Én igazán nem szoktam káromkodni, de… basszus… Ez nem hangzik jól. Ez hogy lehet, hogy tudja a nevem? Nem ismer olyan rég, mint Madit, rá mégsem emlékszik. Én ezt nem értem. - Nem, nem téved…sz. Valóban Naomi vagyok. Bólintok rá, tényleg próbálkozom jól kezelni ezt a helyzetet, de halál biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem sikerül. Füllentenem semmi értelme, előbb gyulladnék meg szégyenemben, szóval esélyem sincs rá. - Kis türelmet, ezekért hátra kell mennem. Mosolygok rá, mintha az legalábbis mindent megoldana, hogy itt hagyom fél percre, és talán mire visszaérek, elfelejti a nevem, kimegy a kis gyógyszereivel, nekem meg nem kell idegbetegnek lennem, és elmesélnem ezt az egészet Madisonnak. Szerintem fellógat, ha megtudja, hogy az én nevem eszébe jutott… - Itt is vagyok, szerencsére minden volt. Csacsogom felé immár mosolyogva, próbálom összeszedni magam, és nagyon remélem, hogy ennyiben hagyhatjuk ezt az ismerjük egymást kérdéskört, bár, mivel egyszer kitörölték az emlékeimet, tudom milyen a homályban tapogatódzni… A helyében mindenbe kapaszkodnék, ami csak beugrik, és én nagyon szívesen segítenék neki, de nem tudom, miként tegyem úgy, hogy ne zavarjam össze a dolgokat.
Ha még valakit nem cseszegetett az élet eléggé, ajánlom az emlékvesztést. Fantasztikus érzés, hogy itt ez a nő és tudom, hogy ismerem úgy, hogy fogalmam sincs, hogy konkrétan ki ő. Mármint annyit tudok, hogy Naomi, sőt, ahogy egyre többet töltünk ebben a gyógyszertárban, annál jobban gondolom azt, hogy nem csak innen ismerem. Pedig ez is igaz, de valahogy a mosolya talán? Meg a zavartsága? A kis sz betű, hogy ő is ismer engem? Hirtelen önt el az örömhullám, hogy végre valami! Jó, nem túl sok, de több, mint egy illat, vagy két bűnöző képe. Őt csakis a civil életből ismerhetem. De miért is ismerném onnan? Talán valamelyik kollégának a felesége, barátja, ismerőse? Találkoztunk valami bálon, vagy... egy újabb emlék tolul be. Naomi közel kerül hozzám, szinte oda hajol, vagy nem szinte? Nem vagyok józan, próbál segíteni, vagy közeledni? Ez valami buli lehetett és úgy gondolok rá, mint a megmentőre? Mi van??? Felnézek újra, ő már elment összeszedni a gyógyszereket, talán még mondta is, hogy ezt teszi. De muszáj lesz megvárnom és beszélni vele, mert ő az első, akire úgy emlékszem, hogy a kiesett három évben is találkoztunk. - Bocsásson, vagy bocsáss meg, de meg kell kérdeznem. Voltunk mi együtt valamilyen partin, ahol te... hát... közelebb akartál kerülni hozzám? Egy bárra emlékszem, és te odahajoltál, hogy segíts, vagy... más. Bocsánat, de te vagy az egyedüli komoly emlékem, ami talán beindít többet akár. Tudom, hogy rohadt ciki, de emlékszel és elmondanád, hogy mi volt? - próbálok óvatosan fogalmazni, mert még az is lehet, hogy rémisztő ez a hirtelen szófosásom. De ezt egy jó jelnek veszem, és remélem nem volt semmi. Vagy inkább azt reméljem, hogy volt? Agyrém!
Borzasztóan kellemetlenül érzem magam, kiváltképp azért, mert tulajdonképpen mindig kedveltem Ryant, és örültem, hogy egymásra találtak Madisonnal, viszont ezt most nem tudom hová tenni fejben, egyszerűen fogalmam sincs, miként kellene reagálnom. Gondolom, az hogy valaki eszébe jutott, jó dolog, de az szerintem nagyon nem, hogy az én vagyok. Miért? Ha olyan nagyon szeretnék erre választ találni, talán ott keresném, hogy én már Őrző vagyok, és talán a mágiaérzékeny emberek valahogy könnyebben kapcsolódnak hozzánk… Igaz, azt sem tudom, hogy ő éppen az-e, Madi kapcsán meg vagyok róla győződve, de nem a barátnőm vesztette el az emlékezetét. - Hogy mit akartam csinálni? Sápadok le, jézusom, de jó, hogy ezt Madi nem hallja, most kapnék minimum egy csinos tarkóst szerintem. Ahogy folytatja, kezd derengeni, miről beszél, de az holt biztos, hogy nem közeledtem hozzá. Egy, teljesen, visszavonhatatlanul szerelmes vagyok egy kölyökcipőből alig kinőtt vérfarkasba, kettő, a menyasszonya, akire nem emlékszik, az egyik legjobb barátnőm. Ezek közül már az egyik is épp elég indok lett volna arra, hogy még csak rá se nézzek, a kettő együtt meg pláne. - Iiiigen, kicsit többet ittál a kelleténél, és lezúgtál a bárszékről. Aggódtam, hogy esetleg megsérültél, de biztosíthatlak, hogy semmilyen közeledésről nem volt szó. Soha nem érdekeltél úgy. Kezdem el zavaromban birizgálni a nyakamban függő szív alakú nyakláncot, amit Connortól kaptam karácsonyra, azóta szinte le sem vettem. Sosem tennék vele ilyet, épp eleget szenvedett már miattam. - Semmi több nem történt, minthogy felsegítettelek, itattam veled egy kis vizet, aztán hívtam taxit, hogy hazamenj. Nem egyedül ment haza, de mivel Madi akkorra már kidőlt, és egyébként sem kell most belekeverni őt, még az sem biztos, hogy ennyit el kellett volna mondanom, de igazából ha már a bár beugrott neki, ennyi talán belefér. - Sajnálom egyébként, ami történt… remélem, hogy visszatérnek az emlékeid. Mit mondanak az orvosok? Próbálok úgy tenni, mintha nem tudnád a sztori teljes egészét, és nem lennénk túl közeli ismerősök. Pedig a gyerekeink egy suliba járnak, néha bandáztunk már velük együtt is, de ha jól tudom, ilyenkor hagyni kell, hogy az emlékek maguktól próbáljanak a felszínre törni. Ha most felvillant neki valami, előbb-utóbb biztosan Madi mellett is fel fog. Ugye?
Továbbra sem érzem magam komfortosan miután előadom a teóriámat. Hát mit tudom én mi történt, de meg kell tudnom. Még az is lehet, hogy vele csaltam meg Jesst. De mintha mást említettek volna, talán valamilyen Sarah-t. Igen, van egy rámenős Sarah valamelyik osztályon, de nem hiszem, hogy olyan sokat találkoztam volna vele, hogy beadjam a derekam. Meg minek is, amikor ott volt a feleségem, akit imádtam... vagy imádok? Az utóbbi annyira nem is kérdés, aztán meg mégis. Nagyon kiábrándító a helyzet, mert valami olyat csináltam, amire nem emlékszem és most ugye nem ezt kéne éreznem, de mégis ez van, viszont nem akarom Jess új életét sem tönkretenni feltétlenül Vagy igen? Küzdenem kellene érte, mert végül is még nem csaltam meg. Pedig de, ahh. Lehet, hogy hamarabb meg fogok őrülni, mint ahogy meggyógyulok. Már ha meggyógyulok, már ha beteg vagyok, már ha... hagyjuk! - Öhm, hát tudod - húzom el a szám szélét és le is sütöm a szememet azonnal. Fogalmam sincs mi is a helyzet pontosan, de ő majd most felvilágosít. Remélem tényleg nem ő volt az, mert egyébként szimpi nő, vagy inkább ő legyen az, pont emiatt? Mi van ha csak egy éjszakára kellettem, akkor... nem bírom ezt! A fejem is belefájdul , ahogy megerőltetem a gondolatot, még oda is kapok. Sssz. Nem kéne ezen ennyit agyalnod Langston! - Köszi a kiegészítést, mintha rémlene valami. Tényleg leestem a bárszékről - felnevetek hirtelen és örülök, hogy visszahozta az emlékeim. Közben ő a birizgálja a medálját, feltűnik, nem hiába vagyok nyomozó. gondolom a kedvesétől kapta, én meg éppen meggyanúsítottam, hogy velem kavart. Szép volt Ryan, csak így tovább! Ha barátok voltatok, sikerül nemsokára elépíteni még pár ilyen mondattal. - Igen, ez egészen visszajött. Lehet, hogy van remény? Az a baj, hogy nagyjából ennyi, amire én is emlékszem. Nem volt velünk más? - kérdezem, mert miért is ittunk volna mi ketten. Naomi azt hiszem nem látogatott meg engem a kórházban, de nem vagyok benne biztos, mert sokan jöttek, akár többen is. - Köszi. Én is sajnálom, de azokat is, akik ismertek. Mondjuk a társam, akivel két éve vagyok eléggé kiakadt nemrég. Állítólag jó páros vagyunk, megoldottunk egy csomó ügyet, szóval ebben nem kételkedem, de frusztráló, hogy szinte semmi sem maradt meg belőle. Csak a parfümjének illata - csóválom meg a fejemet egy nagyobb sóhajtással. Biztos marha érdekes lehetek, hogy feltartom, rá is pillanatok az órámra. - Mennyi lesz? - kérdezek rá a gyógyszerek árára, miközben azon gondolkodom, hogy mit mondjak neki arról, hogy mivel "kecsegtetnek" az orvosok. - Egyébként nagyjából semmi konkrétat. Az emlékeim vagy visszajönnek, vagy nem, még semmi sem biztos, majd a féléves vizsgálaton talán - itt felemelem a mutatóujjam ironikusan - mondanak pontosabbat. Addig meg próbálkozzak, de ne erőltessem. Mi barátok vagyunk... vagy voltunk? - nézek rá, amíg gondolom elvan azzal, hogy kiadja a gyógyszereket. Tutira nem fogom feltartani, nem megyünk el valahova inni, habár egy misét az is megérne, ha visszamennék a helyszínre, hátha még több visszajönne az egészből. De ezzel nem zaklatom, az biztos. Talán majd máskor. A válasza viszont érdekel, így maradok még egy kicsit vele.
Ez ebben a formában több, mint kínos, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyen beszélgetésem lesz Ryannel, mert szóba sem jöhetett sosem ilyesmi. Én nem néztem rá férfiként, ő nem rám nőként, ez ilyen halálosan egyszerű volt. Nem hibáztathatom ugyanakkor, hisz borzasztó lehet elveszíteni az emlékeinket és a bizonytalanságban élni, hogy valaha egyáltalán visszakapjuk-e őket. Én legalább önként döntöttem arról, hogy vegyék el… Más kérdés, hogy azóta is naplót vezetek, hogyha esetleg bármikor beütne a ménkű, tudjak mihez nyúlni. Kissé aggodalmassá válik a pillantásom, amikor a fejéhez kap. Közben lehúzom azért a gyógyszereket, hogy a munkával is haladjak, ne csak a szám járjon. - Lehet, hogy nem kellene nagyon erőltetned az emlékezést, talán csak rosszat teszel vele. A jó dolgok nyilván nem fájnak, de persze elhiszem, hogy a helyzetében nagyon nehéz lehet ezt visszafogni, hisz bizonyára bármit megtenne, hogy visszaemlékezzen. - Ilyen bárkivel megeshet, hogyha kicsit többet iszik. Mondjuk, én józanul is képes vagyok pofára esni a levegőben, amilyen kis béna vagyok. Magamról egyszerűbb beszélni, azzal biztosan nem ártok, még abban sem vagyok biztos, hogy azt elmondhatnám-e, hogy például a gyerekeink egy suliba járnak. Teljesen tanácstalan vagyok. - Nem csak ketten voltunk ott, de őszintén szólva szerintem ezekre magadtól kell visszaemlékezned, nem hallomás alapján felépíteni egy képet. A kettő nem biztos, hogy végül ugyanaz lesz. Nem fogok neki neveket mondani, mert miként a mellékelt ábra mutatja, van esély rá, hogy eszébe jusson, ennél fogva inkább az idő lesz a válasz a kérdéseire, nem pedig az én szavaim. - Szerintem egyébként bíztató, hogy valami már eszedbe jutott, szóval biztosan van remény. Mosolyodtam el, szerettem volna, ha egy kis remény azért megragad benne, mert hiszem, hogy ilyenkor a pozitív hozzáállás is nagyon sokat számít. A kórházban voltam benn nála egyszer Madisonnal, mert nagyon ki volt borulva, de akkor még nem volt ébren, és persze elég hamar világossá vált, hogy ez a helyzet nagyon nehéz lesz a barátnőm számára, aki az emlékek elvesztése miatt éppen úgy megszenvedi a dolgot. Szerintem még egyszer bocsánatot kell majd kérnem Connortól, mert elemezgetve ezt a helyzetet, számára pokoli lehetett, mikor elvették az emlékeim, és még csak meg sem kereshetett… - Egy illat is nagyon sok mindenhez köthető. Lehetséges, hogy később pont a különböző helyzetekhez társított illatról fognak beugrani dolgok. Tudat alatt valószínűleg minden ott van, ha az illat megmaradt, csak az agyad nem képes előhívni. Ezek alapján abszolút reményteli szerintem a helyzet. Persze, tudom én, türelmesnek lenni az ő helyzetükben minden, csak nem egyszerű, és nagyon sajnálom őket, de próbálok a tárgyilagosság talaján maradni, hogy valahogy segítsek, ellenben ne buktassam le a barátnőmet. Közben elé rakom a blokkot, és kis papírtasakba bepakoltam a gyógyszereit, mellé természetesen mondom az árát, aztán ha kézpénzt ad, rendezem a visszajárót, ha kártyával fizet, akkor pedig lehúzzuk azt. Lejár a munkaidőm is, aminek valahogy most nagyon örülök, mert nem különösebben szeretnék ezek után másokat kiszolgálni, kicsit összezavarodtam, bevallom. - Szerintem egyszerűen csak higgy benne. Tudom, ostobaságnak tűnhet, de ha eleve úgy állsz hozzá, hogy sosem fogsz emlékezni, tulajdonképpen miért is akarna a saját tested a segítségedre lenni? Nem minden az orvostudomány, persze, nyilván sok mindenre jó, de én már a legritkább esetben megyek orvoshoz, már csak azért is, mert egyes sérüléseimet nem igazán lehetne nekik megmagyarázni… Kivéve, ha természetfelettiek. - Olyasmi, jóban voltunk, igen. Persze nem fontuk be egymás haját, meg ilyenek, de mint a beugrott emléked egy részlete mutatta, olykor lógtunk együtt. Nyilván az ember szeret jóban lenni az egyik legjobb barátjának a vőlegényével, ez már csak így megy, de azért túl jóban ne, meg aztán, szerintem nincs férfi és nő között barátság.
A fejfájás egyébként nem szokatlan mostanában, de szerencsére egyre kevesebbszer fordul elő. Eleinte szinte állandó volt, aztán meg már rosszabb lett, hogy nem az. Az legalább egy konstans fájdalomként érkezett, és miután egyre többször nem fájt, rosszabbul esett, amikor igen. Volt, hogy napokig hevertem a kanapén, és csak a pizzásfiú miatt másztam el az ajtóig. Akkor két napig még rendelni sem kellett. De most legalább már tényleg csak ha túlerőltetem, vagy ilyenkor este, amikor elfáradok jelentkezik igazán. Pár hét és úgy gondolom elmúlik. Így legyen! - Hát lehet. Csak úgy meg ki tudja,. hogy jön-e vissza valami, ha nem teszem. Azért köszönöm az aggódást - egy újabb mosolyt préselek ki magamból, amíg a lüktetés halványodik. Szerencsére nem tart soká, és máris normálisan kétszer akkorának érzem a fejem. De legalább nem fáj. Végül is mindent el mond az ő oldaláról, és valahol igaza van: nem az a jó, ha hallomásból építem fel az emlékeimet, egyébként sem biztos, hogy ez az eset annyira meghatározó volt. Persze lehetett egy jó esemény, egy baráti összejövetel, de nem mérföldkő, így jobb, ha ennyiben is hagyom. - Remélem igazad lesz, és ezután majd megrohannak az emlékek. Nagyon jó lenne visszaemlékezni, hogy az exfeleségem, miért lett ex, mármint tényleg visszaemlékezni, nem pedig az ő oldaláról elmondottak, vagy akár mástól hallottak alapján. nagyon feszültté tesz a tudat, hogy én voltam a hibás, mikor meg szeretem. Ne haragudj, hogy most rád zúdítottam, csak úgy tűnik, hogy kedveltük egymást - a múltidő fájó, mert egészen egyoldalú. Elveszem a gyógyszereket és kifizetem az összeget kápéban. Ez is rossz szokásom, hogy sok kézpénzt hordok magamnál, talán le kéne szokni róla végre. - Te állsz közelebb az orvosláshoz, én nem tudom. Látod nálad pont nem az illat hozta elő, hanem az ismerős környezet, meg ugye a te személyed. Egyébként tényleg ez a két dolog foglalkoztat a legjobban a múltamból, a társam és a az exem. Megértem Madi... Adams hadnagyot is, hogy frusztrált, mert remek rendőrnek tartom. Néztem vissza már pár kihallgatásvideót, és tényleg jó rendőr, láthatóan működött közöttünk a társ-kémia - öntöm rá megint azokat az információkat, amik valószínűleg rohadtul nem érdeklik őt. Valahogy meg kéne mentem ezt a kínos szituációt, de nincs rá elég jó módszerem. Még sosem voltam úgy, hogy kiesett volna valami, nem hogy három év! Francba már! - Jogos. hiszek én benne, csak már eltelt két hónap és ez a második igazán emlék, az első meg egy illat, szóval mondjuk úgy, hogy te vagy az első, akire emlékszem abból az időből. Mondanám, hogy veheted megtiszteltetésnek, de én sem tudom, hogy az-e és ha igen vagy nem, mennyire - felnevetek újra kínomban, miközben a gyógyszereket zsebre vágom, miközben rákérdezek arra is, hogy mennyire vagyunk jóban. Eddig nem mertem, mert ha bármi volt is, lehet, hogy nem akar rám nagyon emlékezni és még jól is jött, hogy elfelejtettem. Az utóbbinak mondjuk nem látom jelét, meg túl kedves ahhoz, hogy ne akarjon velem beszélgetni. De ugye erre sem kérdez rá az ember, ha normális. márpedig állítólag az vagyok. - Ha gondolod még lóghatunk is, nem kell erről múltidőben beszélni. Az előbb mondtad, hogy higgyek benne - rámosolygok még utoljára, mielőtt indulnék. Aztán eszembe jut még valami. - Hazavigyelek? Nincs dolgom ma már és el tudlak dobni, ki tudja, ha meglátom a lakásod eszembe jut-e még valami. Persze nem erőszak - emelem fel a kezeimet, majd bármi is lesz, elindulok kifelé. Ha úgy dönt elviszem hazáig, ha nem akkor meg levonom a konklúziót a mai napra. Végre még egy emlék, ez már kétszer annyi, amennyi volt!
- Szerintem az erőltetés soha nem szül semmi jót. De persze, nyilván te tudod, mi a jó neked. Mondjuk, ebben a helyzetben talán pont nem tudja, de abban biztos voltam, hogyha erőszakosan próbálja előhúzni az emlékeit, nem fog sikerrel járni. Ettől függetlenül ezen felül én nem szándékoztam ebbe beleszólni, megosztottam vele az aggodalmamat, aztán ennyi. - Semmi baj, értem én. Nagyon nehéz lehet neked, hogy egy csomó idővel előrébb „ragadtál”, mint mindenki más. Hallomásból építkezni nyilván nem jó, de fura, hogy az ex-feleséged ennyi mindent elmondott. Nem biztos, hogy ez a jó megközelítés, de nyilván nem az én dolgom ez sem. Ami azt illeti, még jól csőbe is lehetne így húzni valakit. Simán elhitethetné vele az ex-felesége is, hogy még mindig együtt vannak, és az jól megkavarná a trutyit. Milyen pocsék mehet Madisonnak, hogy a vőlegénye úgy emlékszik, még az exét szereti… Hát ebbe nem szeretnék belegondolni. - Én még mindig kedvellek, de inkább megmaradok a partvonalon, és kivárom, míg visszatérnek az emlékeid. Épp elég nyomás van rajtad, nincs szükséged minden ismerősöd aggodalmaskodására… Vagy netán arra, hogy megpróbálják elérni, hogy emlékezzen. Elhiheti bárki, szívesen segítenék, és elmondanék mindent, amit tudok, főleg azért, hogy Madinek jobb legyen, de nem tehetem. Ez sajnos nem így működik. Hajaj, meg az összes többi kémia is működött köztük, de ezzel az infóval nem dobatom meg, egyébként, valahol hiszem, hogy így vagy úgy, de meg fogják találni megint az utat egymáshoz. Már, hogyha a sors így akarja, én hiszek az ilyesmiben, én megpróbáltam mindenki más érdekeit nézni, és elhagytam Connort, most pedig mégis együtt vagyunk… Nem mindenbe van ám beleszólásunk, akár hisszük, akár nem. - Persze, gondolom fárasztó lehet figyelni arra, hogy ne mondjon semmi olyasmit, amire mondjuk nem emlékszel. Próbálom ezzel elütni a kérdéskört, mert nyilván Madisonnak ennél sokkal, de sokkal rosszabb, és az a legpocsékabb az egészben, hogy szegény tulajdonképpen eszköztelen, nagyjából csak várhatja a csodát. Vele ellentétben én nem érzem kínosnak a szituációt, csak sajnálom, hogy ilyenek történnek számomra két kedves emberrel. - Figyelj, szerintem ez egy jó dolog, és nyilván ahol van egy emlékfoszlány, ott idővel lesz majd több is. Szóval próbálj ebbe kapaszkodni. Mosolygok rá, közben a visszajárót odaadom, a kasszát meg lezárom, már úgyis bekapcsolt automatikusan a zárva tábla. - Kedves tőled, az jó lenne, a kocsim épp szerelőnél van. Maya, meg a vezetni tanulás, ugyebár… Nem nagyon fér össze a kettő egyelőre, ha engem kérdeztek, de ő azért szorgosan próbálkozik, kár, hogy az én káromra. - Igen, akár még be is ugorhat valami. Jött már oda grill partyra Madivel, egyszer-kétszer még a fiát is hozta, nálam általában a nyugisabb, családisabb programok voltak, mivel nagy volt a ház, szép kerttel, a napos időszakban legalább havonta egyszer biztosan előfordult.
Kezdőlap
