Bólintok a válasz hallatán, miszerint kisfiúval lesz dolgunk, legfőképpen a színek és maga a kellékek miatt jó, ha tudom ugyebár ezt az információt, így azokat is könnyebb lesz összeválogatni. - Csak olyan képet kell készíteni, amin a baba van, vagy a szülőkkel együtt is? Ez sem utolsó szempont, elvégre egészen más kellékeket válogatok akkor, ha egyedül lesz a csecsemő, mintha a szüleivel együtt szerepelne a képeken. Nem tartom fel, ez nagyszerű hír, akkor van időm körbenézni kicsit odabent, ez szuper. A kacsintása pedig oldja bennem a feszültséget, azt a keveset is, ami odabent lapul. Kellemes ilyesmit látni a nő arcán, elvégre közvetlenebb viszonyra enged következtetni, az pedig nálam is előny, ha nem kell szigorúan ragaszkodnom a megszokott főnök-alkalmazott viszonyhoz, a lazább dolgok nekem is sokkal inkább kedvemre valóak. Figyelem a nőt, amint az ajtóhoz sétál és kikerül arra a táblácska, mely jelzi, hogy a betévedni akaróknak egy kicsit várniuk kell majd. A következő pillanatokban pedig már befelé haladunk, az én legnagyobb örömömre. Végre láthatók egy igazi stúdiót! A kétszárnyú ajtón túl pedig számomra mintha a paradicsom terülne el, valami fenséges látvány. Meg is kapom az engedélyt, hogy nyugodtan nézelődjek, ajkaimon mosollyal biccentek és neki is látok a dolognak. Először magukat a kellékeket szemlélem meg, mintha még soha nem láttam volna ilyesmit. Az ernyőket, a derítőket, fényterelőket, a hátteret, mindenfélét megnézek, aztán vezetnek lépteim magukhoz a kellékekhez. Ugyebár ha kisfiú, akkor mindenképpen olyan színvilágú hátteret szeretnék majd, haloványat, kékeset, esetleg zöldet, de semmiképpen sem fekete-fehér, az a színes képeken szerintem egyáltalán nem mutat jól. Aztán jön a többi holmi, sokféle elképzelés van a fejemben, párnák, puffok, babzsákok között, plüssállattal, játékokkal, akármi, amit találok a stúdióban, mindent alaposan megszemlélek. - Tyűha, itt aztán tényleg bőven van mindenféle hasznos holmi.
- Elméletileg csak a babáról kell, de ha közben felmerül az a kérés, hogy a szülők is rajta legyenek, akkor nem fogjuk visszautasítani. Ellenben nem ez az elsődleges, és a megrendelés sem erről szól. Mosolygok rá, elvégre, a kérdése teljesen helytálló volt. Ennek ellenére én magam kételkedtem abban, hogy a szülők ne akarnának benevezni majd legalább egy-két képre. Főleg az anyukák voltak ilyen téren macerásak, de őszintén, nem bántam. Néha jól esett a lelkemnek, ha láthattam boldog családokat is, olyat, amilyen nekem sosem lehet. Fura, mert egyébként bajom nem volt a dologgal, tehát nem okozott álmatlan éjszakákat. De miért is tenné? Én már a szerelemről magáról is lemondtam, inkább megkímélem magam az esetleges fájdalmaktól, amolyan jobb félni, mint megijedni jelleggel. Nem vagyok az a fajta, aki ne hagyná kibontakozni a művészlelkeket a környezetében, különösképpen akkor, ha meg vannak az eszközeim, hogy segítsem őket ebben. Payne nyugodtan hozzányúlhat bármihez, nem fogom hátráltatni, annyira béna meg csak nem lehet, hogy bármit is tönkretegyen időközben. Ha meg mégis, nos… az már problémás lesz, mert bármennyire is vagyok jó fej jelen pillanatban, azért a munkaeszközeimért harapok. Közben nyugodtan ácsorgok az ajtó közelében, és csendesen figyelem a nőt. Szeretem, ha valakinek nem kell kétszer elmondani vagy felajánlani valamit, sosem kedveltem azokat, akik kéretik magukat, épp ezért nem is szoktam semmit többször elismételni. Ha valaki nem kap az alkalmon, majd megtanulja, hogy legközelebb ne kéresse magát. - Akad, az biztos. Ha azonban úgy érzed, hogy valamire még szükséges lenne, szólj, és addig beszerzem. Tényleg sok cuccot összeszedtem mielőtt megnyitottam itt is a stúdiót, elvégre máshogy nem megy. Persze, van olyan is, ami már egy-egy frissebb megrendeléshez kötődik. - Arra készülj azért, hogy vélhetőleg alkalmazkodnunk kell ahhoz, ahogy a gyerkőcöt felöltöztetik, jobb, ha több elképzelés is van a fejedben. Tájékoztattam, de aztán hagytam, hagy gondolkozzon, majd csak akkor szólaltam meg megint, ha kérdezett, esetlegesen végzett a nézelődéssel. - Akkor, részemről mára ennyi lenne. Várlak holnapután reggel nyolc körül, elméletileg kilencre hozzák a babát, etetés és alvás után, amikor a legideálisabb lehet a dolog, bár, én azt is szeretem, ha elalszanak közben, akkor kifejezetten zabálnivalóak. És ezt most nem szó szerint értettem természetesen. Ha minden világos volt, akkor elköszöntem Paynetől, aztán a többi majd eldől két nap múlva. Egyelőre nem volt értelme bármivel hitegetnem, lévén látnom kell, miként kezelne egy fotózást, ahol élesben emberekkel dolgozik.
[Két nap múlva]
Reggel nyolckor pontban ott voltam a stúdióban, annyira már nem voltam lelkes nőszemély, hogy hamarabb bejöjjek, meg hát, szükségtelen is lett volna. Vélhetőleg már Payne is jelen volt, talán előbb is jött, mint én, azt nem feltételeztem volna, hogy késni fog, annál azért jóval felelősségteljesebbnek tűnt, és úgy véltem, tényleg szeretné ezt a munkát. - Jó reggelt! Köszöntem neki vidáman, kezemben a reggeli kávémmal, meg egy, még meleg kakaós csigával nyitottam ki az ajtót, majd engedtem előre a reménybeli asszisztensemet. - Izgulsz? Persze, én érzem rajta így is, úgyis, de azért megkérdezem, szeretek társalogni, a csönd nem feltétlenül az én asztalom, persze, megvan a maga helye és ideje, de a munkám pont nem tartozik ide. - Nyugodtan kezdhetsz is készülődni, ha kérdésed van, itt vagyok! Nyitottam ki a stúdió ajtaját is, hogy azonnal nekiláthasson, ha szeretne. Nem tudom, végül mire jutott elképzelések terén, nekem voltak ötleteim, ha esetleg lefagyna, de ettől valahogy nem tartottam, szerintem nem lesz gond.
Bólintok, rendben, akkor készülök esetleg úgy is, hogy a szülőkkel is kell majd egy-két kép, jobb félni kicsit, mint aztán megijedni, de ilyen eshetőségre is vannak ötleteim. Ilyen esetekben, amikor átjár ez az izgalom, szerencsére megrohamoznak az ötletek, mindenféle, egészen más és más mindegyik, ennek az adottságnak rendkívül örülök. Odabent pedig szemügyre veszek mindent, főként a kellékeket és azt, gyerekholmiból mennyi van. Teszem azt van-e valami babajáték, sapka, ilyenek, aztán az is érdekelne, miféle dolgot tudok a földre teríteni. Mindenképpen vastag kell, alulra mehet bármiféle pokróc, esetleg ha szivacsot is találnék, az tökéletes lenne, erre jöhetne elképzelésem szerint egy szőrösebb pléd, ami szerintem baromi jól néz ki egy baba alatt, ha a csecsemő fejére hasonló színvilágú sapit húzunk, mint a szőnyeg, amin hason fekszik, a keze alá pedig egy játékot teszünk. Nem tudom, a szülők hoznak-e valamiféle játékot a picinek, mert ha igen, az jó volna, elvégre akkor saját holmival lehetne fényképezni. - Szerintem megvan itt minden, amire szükségem lesz majd. Persze az ötletelés otthon sem marad majd abba, főként így, hogy tudom mi áll a rendelkezésemre. Ha pedig valami nagyon szükséges lesz még, akkor telefonálok és biztosan meg tudjuk majd beszélni. - Rendben. Igen, a színvilág nagyban függ attól is, mi lesz a babán, de ha több elképzelésem van, akkor szerintem nem lesz semmi gond. Pár perc múltán végzek a nézelődéssel és megindulok vissza Emma felé. - Igen, amikor alszanak, akkor tényleg rettentő tündéri kis teremtések. Mosolyodom el magam is, a pici babák akkor aranyosak, ha alszanak. Alapjáraton nem rajongom túlságosan a gyerekekért, mert mindig olyan hangosak, de a babák aranyosak; amikor alszanak. - Rendben, akkor holnap után, reggel nyolc körül. Ismétlek el mindent, hogy biztosan jól maradjanak meg bennem az infók. Ha tényleg nincsen más, akkor elköszönök tőle és távozom. Nem vártam semmiféle pontos dolgot afelől, hogy megkapom-e az állást, két nap múlva úgyis eldől minden.
[ Két nap múlva ]
Talán két perccel nyolc után érkezem, ilyenkor reggel kiszámíthatatlanok a buszok, nekem pedig autóra nem futja és gyalog kicsit messze volna. Arcom piros a reggeli hűvös levegőtől, no és attól is, hogy siettem a megállótól, annyit én sem szerettem volna késni. - Szia, neked is! Remélem nem késtem túl sokat, csak tudod a buszok olykor elég kiszámíthatatlanok. Vidámnak vidám vagyok és rendkívül izgatott, no és igen, izgulok, hajlamos vagyok olykor kicsit túlreagálni a dolgokat, ez most ráadásul nekem rettentően fontos, így érthető a dolog. - Igen, egy kicsit. Vagy egy kicsit jobban, de igyekszem annyira nem mutatni a dolgokat. Legalább a kezem nem remeg, ez nagy előnyöm, elég szívás lenne ebben a szakmában a dolog, azt meg kell hagyni. - Okés, szólok, ha elakadok. Izgatott mosoly kúszik ajkaimra, majd el is tűnök a stúdióban. Egyszerű fekete farmert húztam mára egy laza, kötött barna felsővel, a bőrkabátom pedig olyan helyre teszem le, ahol senkit nem zavar és útban sincs – ha van erre kijelöl hely, akkor természetesen oda. Egyből neki is látok a terep berendezésének, több hátteret is előkeresek, de leginkább a pasztellesebb színek közül válogatok. Halovány kék, zöldes árnyalatú és természetesen egy krémes szín is előkerül, egyből tudjak reagálni, ha meglátom, milyen ruhában hozzák a picit. A földre egy vastagabb, puha szivacs kerül, erre jön egy pokróc és jöhet a tetejére a választott bolyhos, pihe-puha, világos, már-már fehér színű szőrös pléd, leggyakrabban ilyesmit használnak a babafotózáson, ezen feküdni és kényelmes és jól is mutat a képeken. Előkerül pár plüss, amit találok a holmik között, de hozok pár labdát is, párnák is jöhetnek. Nem akarok semmit sem túlzásba vinni, ezek mind-mind más képhez kellenek, a háttér viszont fontos, mert lehet a baba alszik, éppen ezért a környezettel kell változatosabbá tenni a képet, de csak annyira, hogy ne vonja el a főszereplőről a figyelmet, csupán színesítsen. Ezen felül többet nem igazán tudok készülni, szóval ha mindent egy helyre összekészítettem, még vetek egy utolsó pillantást, biztosan mindent előszedtem-e, amit szerettem volna, majd szépen megyek is Emmához. - Azt hiszem meg is volnék.. Kicsit félénk vagyok, mert nem tudom, elég-e az a sok holmi, amit összeszedtem, örülnék, ha vetne rájuk egy pillantást, hátha valami szerinte nem kell, vagy hiányzik még egy-két apróság, tanácsokból soha nem elég.
- Dehogy, a tömegközlekedést meg hagyjuk is, tényleg borzalmas. Bólintottam mosolyogva, nem igazán érdekelt, hogy két percet késett, az még nem is igazán késés, ha már negyed óránál tartanánk, biztos húznám a szám, de egyébként, akkor is csak a saját idejét venné el, márpedig azt most elég fontos jól kihasználnia. - Az néha jól is jön, egy kis adrenalin nem árthat. Kacsintok rá, aztán miután bevezettem a stúdióba nyugodtan visszasétáltam a pulthoz, mert tudtam, hogyha valami félrecsúszna, nekem pár perc elég, hogy orvosoljam a helyzetet, azt pedig nem akartam, hogy esetleg Paynet feszélyezze az, hogy nézem. Én személy szerint nem szeretem, ha folyton a nyakamon lóg valaki és lesi minden mozdulatom. Persze, az eddigiek alapján a jellemem elég erőteljesen eltért a reménybeli alkalmazottamétól, de attól még nem fogok rátelepedni. Akkor különben sem tudnám reálisan megítélni, hogy mennyire boldogul a dologgal. Megírtam egy e-mailt Marknak, megittam a kávémat, és beburkoltam a kakaós csigámat is, kényelmesen ráérősen, és rá sem néztem a leányzóra, amíg el nem készült. Nem arról volt szó, hogy felelőtlen főnök lennék, egyszerűen ezen múlt, hogy felveszem-e, avagy sem, na és mellesleg szerettem bízni abban, hogy jó az ítélőképességem, és megvan benne az, amit keresek. - Szuper! Bólintottam felé, majd kisétáltam a pult mögül, hogy vessek pár pillantást arra, amit összehozott. Úgy látom, hogy több perspektívában is gondolkodik, ami mindenképpen pozitív, mert így nem csak egyhangú képek fognak születni. Ügyelt arra is, hogy a baba kellőképpen kényelmesen feküdhessen, és ne essen valami baja. Jobb híján csak biccentek egyet, hogy nekem ez így tökéletesen megfelel, az már úgyis az ő dolga lesz, hogy az aktuális helyzetet kezelje azzal, amit előkészített. - A szülőket majd leültetheted a kanapéra, bár nem szokásuk egy helyben maradni, és ha ébren a baba, jobb is, ha az anyja közelebb van hozzá. Intettem a felszerelésekkel szembeni fal felé, ahol volt egy kényelmes sarokülő kanapé, ahol lehetett várakozni és figyelemmel kísérni az eseményeket, de természetesen embere válogatja, hogy mennyire képes nyugton ülni. A fények miatt nem épp ideális, ha mászkálnak, és esetleg árnyékot vetnek a képre, de ezt biztosan tudja majd kezelni Payne. Ekkor hangzott fel a csengettyű is, amit az ajtó felé szereltettem, jelezve, hogy megérkeztek a megrendelők, így már indulhattunk is kifelé. Egyelőre szerencsés helyzetben voltunk, mert aludt a baba, de ki tudja, meddig marad így. A bájos mózeskosárból egyelőre csak a takaróval bebugyolált kis csomag látszott, egy kevéske az apró fejecskéjéből, több nem nagyon. - Emma Ridley vagyok, ő pedig a kolléganőm Payne Holmes. Nyújtottam kezet mindkettejüknek, s mosolyogtam, hogy minél bizalomgerjesztőbb legyek. Értelemszerűen nem fogom azt mondani, hogy Paynenek ez a felvételije, nem feltétlenül értékelnék a megrendelők az ilyesmit, de bíztam a másikban, és szerintem nem fogja elszúrni. Ha pedig igen, akkor úgyis felajánlok egy ingyenes második alkalmat, nekem ez nem került semmibe. Innentől kezdve viszont hagytam, hogy Payne kezelje a helyzetet, és adja az instrukciókat, elvégre, e nélkül aligha tudnám meg, hogy engedhetem-e egyedül dolgozni majd, vagy teljesen reménytelen eset ilyen téren. Attól még, hogy valaki remek képeket csinál, nem biztos, hogy az emberekkel is tud bánni.
Bólintást kapok csupán, nem számít, hiszen úgyis az a fontos, hogyan fogom felhasználni a dolgokat. A kapott instrukciókat hallva viszont én bólintok, rendben, ezt megjegyzem, habár tényleg egyet értek azzal, hogy nem biztos, hogy meg fognak ülni egy helyben, de majd úgyis kiderül. Sok időnk azonban már nincsen, hiszen az én fülemet is megüti a csengettyűszó, ami belépő érkeztét hirdeti. Mély levegőt veszek, izgalmam magasabbra hág, még az ujjaimat is megropogtatom; kényszeres, öntudatlan cselekvés, ha izgulok. Menni fog, tudom jól. Vagyis remélem.. Sietek Emma után, nagy megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy a csöppség alszik, így remélhetőleg egy fokkal könnyebb lesz majd a dogom. - Üdvözlöm Önöket! Nyújtok én is kezet Emma után, bájos mosollyal arcomon, igyekszem korrigálni, hogy egy cseppet se látszódjon rajtam, hogy izgulok. - Jöjjenek, máris nekikezdhetünk a dolognak. Invitálom őket a hátsó helyiségbe, ahol meg is mutatom nekik a kanapét, ahová a holmijukat is le tudják pakolni és ahol minden bizonnyal az édesanya is elkezdi kibugyolálni a kicsinyke csomagot, így van alkalmam megnézni, hogy milyen a pici ruhája. - Ebben a ruhában szeretnék látni a képeken, netán hoztak másikat? Vagy fényképezés közben cserélnének? Sokféle variációt el tudok képzelni, azt viszont nem tudom, a szülők miként tervezték a dolgokat. Lehet több ruha is lapul a táskában és mindegyikben szeretnék látni a kicsit, habár nem biztos, hogy én kitenném ekkora tortúrának, mint a sokszoros öltöztetés. Ha viszont megvan a válaszom, akkor neki is állok úgy kialakítani a háttér színét, hogy az passzoljon a ruhához. - Szeretnének majd önök is a kicsivel fényképet? Valószínűleg igen, de a biztonság kedvéért rákérdezek, hogy szóval tartsam őket, amíg a baba fényképezésre készen nem áll. Ha pedig már látom, hogy bele is vághatunk, akkor kezdek bele a fontosabb instrukciók elmondásába. - A picit akkor ide kellene helyezni, először csak egyszerű képeket csinálnék róla, utána pedig jöhet plüssállattal, esetleg más háttérrel. Van valami speciális kívánságuk? Fel is vázolom nekik, hogyan képzeltem el a dolgokat, természetesen vétó joggal rendelkeznek, így a lehetőség adott, ha élni szeretnének vele, no és ha van esetleg valami egyéni kívánság, akkor az is lényeges. Ha pedig nincs, nos akkor ideje, hogy kattogni kezdjen a fényképező masina.
Csak mosolygok, mi szólhatna az érkezőknek is, meg a tündéri csöppségnek, de valójában annak szól, hogy szinte hallom leperegni a mázsás súlyt Payne mellkasáról. Az a fajta családi idill, amit látok, tőlem mindig is távol állt, és szerettem is elkerülni az ilyen embereket. A szakmámból kifolyólag persze nem tehettem meg, de ezen kívül bizony jó nagy ívben kikerültem a babákkal, kisgyerekekkel mászkáló egyéneket. Nem, sosem vágytam gyerekre, mégis, valami olyat jelképeztek számomra, amit sosem kaphatok meg. Többet nem szándékoztam szólni, csak ha nagyon muszáj lesz, elvégre azt is meg kell tudnom, hogy alkalmanként rábízhatnék-e majd valamit egyedül a nőre, vagy sem. Nagyon nem mindegy. Nem feltételeztem, hogy ne menne neki a dolog, egyszerűen ki tudja, milyen szilárd a jelleme. Az is lehet, hogy a legkisebb problémától besokall, nem tudhattam. A házaspár egyelőre egészen jó kedélyűnek és elégedettnek tűnt, mosolyogva mutatkoztak be, a pasast Mikenak hívták, a nőt pedig Clairnek, azt is könnyedén leszűrtem, hogy szimpatizálnak a jelentkezőmmel. Már csak az volt a kérdés, hogy az elvárásaik és Payne elképzelései találkoznak-e egy közös metszéspontban. - Mindenképpen ebben, az öltöztetésre azonnal felébredne, nem rajong nagyon a dologért. Ecsetelte az anyuka, aztán már elő is hámozta a babát a kocsiból. Szép gyerkőc volt, annyi szent, fogadni mertem volna arra is, hogy az egész rokonság kapni fog ezekből a képekből karácsonyra… - A végén majd szeretnénk, igen. A széles, barátságos mosoly mindenképp azt jelezte, hogy plusz pontot ért a nőnél, amiért Payne rákérdezett erre is. Nos, igen, az biztos, hogy mindig a megrendelő az első, legyenek bármilyen extra igényei is. Ebben szerencsére még nem volt semmi olyan, ami teljesíthetetlen lett volna. - Nem, nincsen, magára bízzuk a dolgot, csak szeretnénk, ha a kis tündérkénket egy fotós örökítené meg az utókornak. Azzal le is tette a gyerkőcöt oda, ahová Payne mutatta, és levette róla a kis takaróját, valószínűleg úgy gondolta, hogy túlságosan kitakarná a lényeget. Én szó nélkül kapcsoltam feljebb a fűtést, nehogy miattunk legyen beteg a baba, ennyire szívtelen még nem voltam. Tulajdonképpen jó volt látni, őt még nem rontotta meg ez a gonosz, zord nagyvilág. Tiszta, bizakodó, békés. - Persze, ha közben eszünkbe jut valami, akkor majd szólunk. Fűzte hozzá az apuka, majd ő leült a kanapéra, s nagyjából két percig vele tartott a felesége is, mert azok voltak, a jegygyűrű ott virított az ujjukon. Aztán persze Clair már inkább Payne körül sürgölődött, melynek oka nagyrészt az anyai szív aggodalma volt, másrészt kíváncsi is volt, miként végzi a munkáját a nő.
- Rendben. Bólintok, akkor marad ez a ruha. Azt sejtettem, hogy a picik nem rajonganak annyira azért, hogy állandóan fel és lecibálják róluk a ruhákat, pláne így, hogy most alszik. De én nem tudhatom, mit szeretnének a szülők, úgyhogy nem árt megkérdezni a dolgot, inkább mondjanak nemet, minthogy mégis szerették volna, de miattam nem teljesülhetett a vágyuk. - Nagyszerű! Én kislányként nagyon szerettem visszanézni az olyan képeket, ahol a szüleimmel együtt voltunk. Csakhogy ne mindig annyival válaszoljak, hogy rendben, oké, pompás. És amúgy is, szerintem a szülők csak örülnek, ha beszélgetést kezdeményezek velük és nem csak állok és mondom, mit is csináljanak. Bár ezt szintúgy nem tudom, ha látom a szülőkön, hogy nem tetszik nekik, hogy beszélek, akkor abba is hagyom majd. - Akkor lássunk is neki! Dörzsölöm meg a tenyereim, mielőtt a kezembe venném a masinát. Van nekem egy-két ötletem, de ha nekik is eszükbe jut bármi kívánság, akkor itt a lehetőség, hogy megosszák velem, én pedig igyekezzek majd teljesíteni. A kis csöppség az előkészített helyre kerül, én pedig neki is látok a dolognak. Furcsa mód az izgulásom el is múlt, van, ami elterelje róla a figyelmet, úgyhogy nem is figyelek semmi másra, csak a picire. Több oldalról is készítek képet, szinte majdnem egy félkört leírva a gyermek előtt, hogy mindenféle nézőpontból készüljön kép. Persze minden alkalommal leguggolok, sőt, van, hogy le is térdelek, hogy a kamera egy magasságba kerüljön a kicsivel és ne felülnézeti képek legyenek. Közben beszélek a szülőkhöz is. - Esetleg hoztak a kicsinek valami játékot, amit szeret? Kedvenc állatka, alvós plüssmaci? Egyszer-egyszer pillantok a párra, a szemem különben végig a kicsin. Ha hoztak bármi ilyesmit, akkor amint végeztem az első körrel, el is kérem tőlük, hogy a baba mellé/elé igazíthassam, megkeresve a legjobb kompozíciót, hogy aztán ismét kattoghasson a fényképező.
Elmosolyodom, elvégre Payne jól csinálja, ilyenkor általában elengedhetetlen, hogy egy bensőségesebb légkört próbáljunk létrehozni. Nem jó, ha a szülők aggodalma övezi a fotózást. Láthatólag az anyukát hamar megnyerte a nő, az apuka más tészta, ő egyelőre nem sok mindennel foglalkozik. Ennek ellenére fogadni mertem volna, hogy ha valamelyik szülő kiszúrná, hogy Payne nem profi még ebben a dologban, az a férfi lenne. Az anyák ilyenkor többnyire csak a gyereküket látják, mert egyszerűen csak arra tudnak gondolni, hogy ne legyen semmi bajuk, hogy vajon nem fáznak-e, vagy a fotós óvatosan bánik-e vele, nem fogja-e rosszul. Ilyenek. Tudom, mert sokszor csináltam már ilyet, és tisztában vagyok az érzéseikkel. - Igen, biztos csodás emlék lesz neki, meg persze nekünk is. Meg aztán, tudja, jönnek az ünnepek, sokan örülnek egy-egy édes képnek a babáról. Mosolygott büszkén a nő, és már most többet beszélt, őt úgy tűnik, egyszerűbb volt feloldani, de ez nem is baj, szerencséje van Paynenek, általában az anyukák a nehezebb esetek. - Esetleg hozhatok kávét vagy teát? Kérdeztem elsősorban az apukától, de egy pillanatra a nőre is ránéztem, hogy tudja, a felajánlás neki is szól. Bólintottak mindketten, és elmondták, hogyan isszák a kávét. Nem, nem szeretek a titkárnő szerepében tetszelegni, de unottan állna az ajtófélfát támasztva szintén nem túl izgi. Másrészt, szeretném tudni, hogy ha nem vagyok a helyiségben, miként boldogul Payne. Úgyhogy folyamatosan az ő érzéseit lestem, kinn meg majd belövöm a kamerát, amíg készül a kávé. - Azonnal készítem. Bólintottam mosolyogva, majd kiléptem a stúdiórészből, és kissé komoran szemléltem az egyre sötétebbé váló felhőket, mik viharról suttogtak. Mostanában igen sokszor volt szerencsém megázni, és őszintén, kicsit már unom, de sebaj. Szeretem én az esőt, de nem azt a tipikus bőrig ázós változatát. - Természetesen. Jegyezte meg Payne kérdésére a férfi, majd a babakocsiból kivett egy plüssmacit, és odavitte a nőnek, valamint társult még mellé egy szép színes takaró is, ami puha volt, meleg és bizonyára később imádni fogja a gyerkőc a rajta található édes állatfigurákat. Azt majd részéről a fotós eldönti, hogy mit kezd velük, csak átnyújtotta neki, aztán már ment is vissza a kanapéra. Szemmel láthatólag ő unta a banánt, nyilván anyuka ötlete volt ez a fotózás dolog. - Nagyon szereti azt a takarót, esetleg… rátehetnénk. Mit gondol, megoldható? Persze, előbb a macival, nem akarom, hogy túlzásnak tűnjön a kettő együtt. Vagy nem az? Én nem nagyon értek az ilyesmihez. Én közben nyugisan csináltam a kávét, közben a kamera képét nézve a monitoromon, és igazából, elégedett voltam azzal, amit látok. A másik asszisztensem szőrén-szálán eltűnt, így záros határidőn belül szükségem van legalább egyre, mert egyedül nem fogom bírni lassan, másrészt, ha közbejön pár zűrös szőrös ügylet, akkor nem árt, ha tudok kit riasztani.
- Igen, ezzel egyetértek, egy aranyos kép a babáról a legtöbb esetben minden ajándéknál többet ér. Lágyan mosolyodom el, habár az ilyesmiről nem sokat tudok, nem volt túl nagy a családunk, nem adtunk és nem is kaptunk túl sok képet ajándékba, de jártam párszor a szomszédban lakó lányhoz játszani, mikor kisebb voltam és ott tele volt a hát mindenféle képekkel. Amikor rákérdeztem, kik is vannak rajtuk, az idősebb néni mindig rengeteget tudott nekem mesélni a családjukról, kitől kapták a képet, nagyszerű történetek voltak azok, szívesen hallgattam őket. Mikor meghallom Emma hangját, egy pillanatra rá siklik a tekintetem. Tényleg el szeretne menni pár percre és itt hagyni egyedül? Oké, nem fogok pánikba esni, nagylány vagyok én már, eddig is jól haladok, ezután is menni fog. Bízom benne. A baba alszik és ez így tényleg nagyon jó, nem lesz itt semmi gond, csak nyugodtan kell maradnom. Egy pillanatra talán felgyorsul a szívverésem, amikor Emma végül tényleg kimegy a helyiségből, de hamar úrrá leszek magamon és inkább a házaspárra, illetve a babára figyelek, nem pedig Emma hiányára. Az apuka válaszol is nekem a feltett kérdésemre, hamarosan pedig át is tudom venni a macit és a takarót is. - Nagyon jó ötlet, természetesen megoldható! Magam is ilyesmire gondoltam, de ha az anyuka felvetette, akkor lelkesen dicsérem, elfogadva az ötlete, érezze, hogy nagyon is sokat adott pluszban ehhez a fotózáshoz. - Először a macival, aztán külön a takarót is ráteríthetjük, végül pedig a kettővel együtt. Mit szól hozzá? Vázolom fel neki, hogyan tudnám elképzelni a dolgokat, aztán ha rábólintanak, esetleg mást tanácsolnak, neki is látok a megbeszélteknek megfelelően. Először is a macit teszem a gyermek feje mellé, így készítek pár képet, majd jöhet a csere és ráterítem a színes takarót, ezzel takarom be a piciny testet, stílusosan elrendezve a feje mellett az anyagot, azaz kicsit meggyűröm. Ne legyen se túl sok, se túl kevés, pont jól nézzen ki. Így is ellövök pár képet, majd a macit is odateszem, jobban mondva megkérem az anyukát, tegye csak nyugodtan oda, ahol ő jónak látja. Ismét csak bevonom az alkotásba, így szerintem sokkal élvezhetőbb a dolog és legalább megvan neki a tudat, hogy az ő keze munkája is benne van a képekben. Ha mindezzel megvolnánk, akkor fordulok a szülők felé ismét. - Ha nincsen egyéb kívánságuk, akkor jöhetnek a közös képek. Kedvesen mosolygok továbbra is, a babát ezúttal már nyugodtan fel lehet venni, az anyuka már biztosan nagyon szeretné ismét a kezében tudni a csöppséget. Ha ez megtörtént, megkérem a szülőket, hogy álljanak a háttér elé. - Van ismét valami kívánságuk, hogyan szeretnének állni? Teszem fel újfent a kérdést, de ha nekik teljesen mindegy, akkor én ismét szépen elrendezgetem őket. Anyuka vállára fekteti a picit, az apuka pedig félig mögöttük áll, egyik kezét az anyuka vállára helyezve. Ez volna az első kép. Aztán puszit adhat a pici kobakjára, majd át is veheti a gyermeket, ha szeretné, így is beállítom őket jó pár pozícióba és kattogtatom tovább a gépet. Készül bőven kép így is, úgy is, lesz majd miből válogatni.
Baba… sokszor gondolkoztam már ezen a kérdésen. Vajon, ha ember maradok, lett volna gyerekem? Sőt, akartam volna egyáltalán gyereket? Azt hiszem, jól jártam, hogy addig nem gondolkodtam ezen, mert farkasként sosem volt kérdéses, hogy lehetetlen a dolog, így nem is hiányzott egy percig sem a lehetőség. Fura ilyeneken gondolkodni, de néha előkerülnek ezek a kérdések a munkám kapcsán. Az esküvők mondjuk kicsit szokták fájdítani a szívem, de szerencsére csak addig zavarnak össze, míg ott vagyok, mikor már a képekkel dolgozom, nem érdekelnek. Érzem, hogy Payne egy kicsit megijed, mikor kimegyek, de hamar úrrá lesz a dolgon, és csak arra koncentrál, ami a dolga. Ennek örülök, nincs szükségem olyanokra, akik nem képesek önnön érzéseiket megzabolázni, és minden apróság rányomja a bélyegét a munkájukra. Nem szerencsés, és a legkevésbé sem hasznos. Hála az égnek, hogy ezúttal nem ilyem emberrel van dolgom. Úgy tűnik, nem kell csalódnom benne, és ez határozottan pozitív. - Rendben, az nagyszerű lesz. Bólogatott az anyuka, és nagy szerencse volt az is, hogy nem egy kukacoskodó némberről van szó, bár általában az ilyen kicsik szüleivel jó tapasztalatom szokott lenni. Ilyenkor még többnyire minden rózsaszín az életükben, már a megszokott fáradtságon kívül. Valamikor akkor érkezem vissza, mikor már a takaró és a maci is képben van. Hiába, édesek ezek a picik, ilyenkor még nem égetni valóan rosszak, és nem kell rimánkodni nekik, hogy legalább fél pillanatra nyugodtan legyenek, míg el nem készül egyetlen egy kép. - Kedves egészségükre! Teszem le a kávét az asztalra, aztán kisétálok, nem szeretném, ha úgy tűnne a megrendelőknek, hogy felügyelem Paynet, mert igazából, nincs is szüksége rá. Jól boldogul, szerencsémre, mert így nem kell még kiscsillió pocsék jelentkezőt meghallgatnom. Nem nagyon lelkesedem az önjelölt művészlelkekért, akiknek viszont semmi tehetsége nincs ehhez a szakmához. - Szuper, gyere drágám. Nyújtja az asszonyka a kezét a férje felé, aztán míg odaér, fel is veszi a csöppséget, aki halkan nyöszörög a mozgatásra, lendül párat a kicsi keze, de aztán ismét elernyed, jelezvén, mélyen alszik. Mondjuk, ezekhez a képekhez jobb lenne, ha ébren lenne, de őszintén, én sem lennék hajlandó felébreszteni egy kisbabát. Egyszerűen olyan édesek és békések ilyenkor. - Nem nagyon, igazából, nem tudjuk, hogy lenne ideális, úgyhogy magára bízzuk. Annyi, hogy külön-külön is szeretnénk majd vele egy-egy képet, de beállítás tekintetében nekünk mindegy. Ideális, komolyan, eléggé megkönnyítik Payne dolgát, így nem nevezhető igazán mély víznek a dolog, de nem baj, amit meg akartam tudni, azt ennyiből is megtudtam, nekem egyelőre bőven elég ennyi. Ha nem válna be, még később is búcsút mondhatunk egymásnak, de ettől nem tartok. Lassan végeznek is, ránk még vár az utómunka, de természetesen azt a részét is ráhagyom, legyen ez egy az egyben az ő projektje, aztán kiderül, miként sikerül megoldania az egészet. Persze, segíteni bármiben segítek neki továbbra is, azon ne múljon.
Kattogtatom a képet, ismét többféle szögből és távolságból készítve a képeket, miközben Emma megérkezik a kávékkal és ismét távozik a helyiségből. Ezúttal már nem ijedek meg, sőt, igazándiból nem is igazán figyelek már rá, minden erőmmel a babára és a képekre koncentrálok, csak a léptek zajából és a hangokból tudok következtetni a mögöttem-mellettem történő dolgokra. Az egyszemélyes képekkel végzek, szólok is a szülőknek, hogy jöjjenek nyugodtan, jöhetnek a közös beállítások és mivel ezúttal sincsen extra kívánság, megint enyém a terep. - Mindenképpen. Mosolygok kedvesen, jó is, hogy ez is meg lett említve, elvégre nekem lehet eszembe sem jutott volna, hogy megkérdezzem, szeretnének-e külön a picivel. Beállítgatom őket, egy-egy pozícióról ismét készül jó pár kép, hogy legyen miből válogatni, netán ha valaki belepislant, ne az rontsa el az összhatást. Ha ezzel megvagyunk, jelzem, hogy jöhetnek a külön képek is, így is beállítom őket. A pici az anyuka, illetve apuka vállára fekszik, a szülő tekintete a csöppségen, majd a kamera felé figyel, puszit ad a pici pofira, ringatni kezdi és még ehhez hasonló kompozíciók születnek. - Nos, azt hiszem ezzel meg is volnánk. Mosolygok kedvesen a párra és nagyon remélem, hogy eddigre Emma is visszatér, mert segélykérően fogok ránézni, ilyenkor mégis mit kell mondani? Mennyi idő múlva készülnek el a képek? Házhoz küldjük őket, netán mi visszük el, vagy nekik kell érte jönniük? No meg hogy történik a fizetés része a dolognak? Szóval örülnék, ha besegíteni kicsit és innen átvenné a szülőket, mert nem szeretném elbaltázni a dolgot, úgy érzem, eddig nagyon is jól ment, arról nem is beszélve, hogy eszméletlenül élveztem a dolgot, nem most kellene elszúrnom mindent. Arról nem is beszélve, hogyha itt elkezdek mekegni-makogni, netán hülyeséget mondok nekik, akkor egyértelművé teszem, hogy még igencsak kezdő vagyok és ki tudja, mit raknának össze mindebből. Szóval nagyon is remélem, hogy Emma betoppan és segít nekem, mert ha nem.. akkor kénytelen leszek valamit én magam villámgyorsan kiötölni.
- Nagyon szépen köszönjük! Mosolyog Paynere az anyuka, majd a karjába veszi a csöppséget, és ő onnantól se lát, se hall, nyilván ez az általános náluk, és az apuka intézi a dolgok többi részét. Megértem, bár fárasztó lehet állandóan boltba járni, mert anyuka a gyerekkel még nem tud, meg franc tudja, mit intéztetnek el még a nők ilyenkor a férjükkel. Mindenesetre én már fordulok is a férfihoz, igazából, sok innen már nincs hátra, lévén a szerződést már aláírtuk korábban, és tisztában vannak vele, hogy mennyi idő múlva kapják kézhez a képeket. - Kérem, fáradjanak velem! Mosolyogtam rájuk, de persze az édesanyát nem sürgettem, a férfi viszont jött, és intettem Payne felé is, hogy kövessen. - Nos, ahogy megbeszéltük, az összeg ötven százaléka most, a másik fele pedig akkor, amikor kézhez kapták az anyagot. Ami négy hét múlva esedékes, de ezt is tudják, belefoglaltam az anyagba. Igazából, ez még sok is, én röhögve kész lennék vele pár nap alatt, de ezt nem én fogom csinálni, és nem akarom túlzottal frusztrálni Paynet, csinálja csak meg legjobb tudása szerint. - Értesíteni fogom önöket, amint kész vagyunk a képekkel, és akkor majd eldönthetik, hogy mely példányokból szeretnének nyomtatott verziót is. Átvettem a megbeszélt összeget, hamarosan bekerül a széfbe, aztán majd ha időm engedi, elnyargalok vele a bankba. Végül szélnek eresztem a megrendelőimet, épp időben, mert amint kilépnek az ajtón, a kisbaba felsír. Nos, mi legalább megúsztuk sírás nélkül. - Rendben, Payne, fel vagy véve, holnap aláírjuk a szerződést, aztán nekiláthatsz majd befejezni az anyagot. Most már szeretném, ha teljes egészében a te „gyermeked” lenne a projekt, remélem, nincs ellenedre. Persze, segítek majd, ha szükséges. Mosolyogtam rá, aztán pár pillanatig a képernyőmre meredtem, de mára szerencsére nem volt több stúdiós munka, viszont nem ártott kicsit rendbe tenni a felszerelésemet, mert hétvégén esküvőt kell fotóznom, és még nem igazán foglalkoztam a dologgal, valahogy most minden más sokkal fontosabbnak tűnt. - A hétvégén esküvőre megyek fotózni, ha van kedved, elkísérhetsz megnézni, hogy zajlik. Néztem rá ismét, de nem fogok harapni, ha épp nem ér rá, csak lehetőséget adok neki a tapasztalatszerzésre, hogy ne érezze úgy, bedobom a mély vízbe, amikor először küldöm el valahová egyedül. - Mára viszont végeztünk, úgyhogy menj nyugodtan, holnap találkozunk. Kacsintottam, összességében elégedett voltam, és örültem, hogy egy ilyen jelentkezőre akadtam, aki amellett, hogy nagyon pozitív személyiség, még tehetséges is. Nem teremnek ilyen emberek minden bokorban…
//Köszönöm szépen a játékot! :)Nem kell kijátszani a felsorolt dolgokat, csak kalkuláld bele a karidba, hogy megtörténtek. //
- Kérem, egy élmény volt. Mosolygok vissza az anyukára, mert tényleg élveztem és nem csak azért, mert ez volt az első komoly feladatom és a próbám is, hanem tényleg imádok fényképezni és úgy hiszem jó képek születtek. Emma átveszi a dolgot és én is követem, kíváncsi vagyok, mi zajlik pontosan a fotózás után még. Figyelek mindenre, mit mond Emma, mit kell még csinálni és elmondani nekik. Megtörténik a fizetés egy része, majd távozik a páros a babával együtt. Megkönnyebbülök, amikor hallom, hogy kint felsír a baba. Már persze nem azért, mert sír, hanem azért, mert nem idebent történt. Amit viszont Emma mond, annak hallatán még szinte a szívverésem is felgyorsul. Fel vagyok véve. Bakker. Fel. Vagyok. Véve. Anyám, de boldog vagyok! Szinte repkedni tudnék örömömben és azt hiszem ez meg is látszódik rajtam. Persze azért nem kezdek el itt és most ugrabugrálni, az azért elég kínos lenne és nem biztos, hogy Emma annyira örülne neki. - Úristen, ez.. szuper! Na tessék, beszélni is olyan pompásan és illemtudóan tudok, hogy az irigylésre méltó lehet. Jól van Payne, ügyesen csinálod, máris biztos jó színben tűnök fel Emma előtt. Oké, moderálom magam. - Ugyan, dehogy van ellenemre! Sőt, nagyon szívesen foglalkozom tovább a dologgal és megköszönném majd a segítséget, ha elakadok. Na igen, alapból lesz majd pár kérdésem, de akkor azokat majd akkor, ha komolyabban nekiállok a munkának. A következő ajánlatot hallva ismét olyasmi reakciót tudnék lenyomni, mint az előbb. Nem, táncolni még mindig nem fogok örömömben, max majd csak akkor, ha hazaértem. Bár akkor is az lesz, hazamegyek, ledobom magam a kanapéra, csak bámulok ki a fejemből és próbálom felfogni, hogy felvettek és elkísérhetem Emmát egy esküvői fotózásra. - Azta..! Az iszonyatosan szuper lenne, ezer örömmel elkísérnélek! Lelkesedésem látszik, hogy is ne látszódna?! Hát mindjárt táncra perdülök és Emmát is karon fogom, táncoljon velem. Na jó, tényleg ideje leállnom, lehet ha hazaérek inkább beülök egy kád jéghideg vízbe, az talán kellőképpen lehűtene és lenyugodnék végre. Mindenesetre szabaddá teszem a hétvégémet, erre mindenképpen szeretnék elmenni. - Rendben, csak előbb még összepakolok odabent. Na igen, nem fogok csak úgy elhúzni, itt hagyni csapot és papot is, úgyhogy szépen bemegyek és elpakolok mindent kelléket, vissza oda, ahonnan előszedtem őket. Ha ezzel végeztem, csak akkor kapom fel a kabátomat és indulok el kifele. - Köszönök még egyszer mindent és akkor holnap! Szélesen mosolygok a szavaim mellé, aztán távozok, hogy kilépve az ajtón a buszmegálló felé vehessem az utamat. Hát tényleg úgy érzem magam, mintha röpködnék és ez az érzés még egy darabig el fog kísérni, nekem pedig semmi ellenvetésem nincsen.
Be voltam sózva, akár egy szűzlány az első alkalom előtt. Még mindig nem hittem el, hogy Mark tényleg idejön, és addig nem is fogom, amíg a saját szemeimmel nem látom. Persze, azt tudom, hogy tartozik az ördögnek nekem egy úttal a fogadásunk miatt, de arra már rég keresztet vetettem. Most pedig mégis ide tart. Tök hülye vagyok, de ismer, úgyhogy biztos nem lepődik meg az sms-en, amit küldök neki, és az alábbi szöveget tartalmazza.
„Hol vagy már? Hol vagy már? Hol vagy mááááááár?”
Igen, nyilván csak egy idióta csinál ilyet, de túl rég volt már a kis kiruccanásunk Barcelonába, az ember meg szeret minél több időt tölteni a legjobb barátjával, nem? De. Legalábbis én igen, főleg úgy, hogy igazából nem bővelkedem barátokban, mert hát, közel sem vagyok egyszerű eset. És bár Castor kedvel, de mégsem lóghatok az Alfám nyakán állandóan… Jó, én lazán megtenném, de nem szeretnék a levakarhatatlan kis görcs kategóriába sorolódni, úgyhogy szépen kivárom, amíg lesz ideje lazítani egy kicsit. Azért, Mark érkezéséről szóltam neki, mert hát, korábban már tettem említést a hímről, és tudja, hogy milyen fontos nekem. Még fel is ajánlotta, hogy intézkedik az ügyben, hogy eljöhessen ide, de nem tetszett az ábrázata, meg hát, abban a helyzetben éppenséggel nem a jó szándék sütött róla, szóval örülök, hogy nem kellett bevetnie a kapcsolatait. Arról mondjuk fogalmam sincsen, hogy végül miért jöhetett el Detroitból Mark, de jelenleg ez nem is érdekel, csak az, hogy jön. A problémákkal foglalkozunk majd később, mert biztos, hogy vannak, túl jól ismerem Simont ahhoz, hogy ne sejtsek valami kellemetlenséget a helyzet mögött. Egyelőre csak a pult mögött álltam, és dolgozgattam, jobb híján, mert várni azt nagyon utáltam. Mondjuk, fix időpontot nem is mondott, még csak azt sem tudtam, mivel jön, remélem, nem helikopterrel kíván leszállni az épület tetején, tőle kitelik. Egyedül voltam, de erről is szóltam Castornak, mármint hogy ide nem szeretném magammal hozni Norit, egyébként sem volt messze a stúdióm a hoteltől, de mondtam neki, hogyha ragaszkodik a párosával mozgáshoz, akkor figyeltessen valakivel, csak ha lehet, ne Dante legyen, mert szerintem neki már így is tele a puttonya velem. Aztán végül oda jutottunk, hogy úgyis ő szeretne foglalkozni Norival, szóval a kölyök tutira biztonságban volt. Azt nem tudom, hogy engem figyelt-e végül valaki, mert a pajzsom fel volt húzva teljesen, nem akartam, hogy Mark tudja, mennyire ki kívánok ugrani a bőrömből, hogy meglátogat. Már kínomban dúdolgattam is, ha igazi picsa lennék, még a körmömet is kilakkoznám várakozás közben, de erre nem vetemedtem. Elég volt párszor meglesnem magam a tükörben, hogy jól nézek-e ki, de nálam ebben általában nem volt hiba. Szerettem tetszeni, na, Mark véleménye meg mindig sokkal inkább számított, mint bárki másé. Most viszont már csak az utcafrontot sasoltam, nem bírtam magammal, tényleg úgy viselkedtem, mint aki megveszett. Szerencsére nem jött be lehetséges megrendelő az utcáról, mert bizony nem nagyon tudnék arra figyelni, hogy mit is akar. Még azt is megnéztem, hogy jó címet küldtem-e el neki korábban, de az stimmelt, és nyilván nem fog eltévedni, nem olyan szerencsétlen. Előbb-utóbb csak megérkezik, addig lefőzök egy kávét, bár lehet, hülye ötlet, nem kellene még inkább felpörögnöm.
Bevallom, nem igazán számítottam rá, hogy erre az utazásra tényleg sor fog kerülni, legalábbis, amikor az ezzel kapcsolatos fogadást kötöttük Emmával, eléggé elvicceltem a dolgot, egy pillanatig sem hittem, hogy tényleg megteszi majd. Na de... az ígéret szép szó, én pedig nem arról vagyok híres, hogy megszegem az adott szavam, főleg, ha egy olyan barátról van szó, mint ő. Telefonom csörgése zavar meg, miközben élvezem a nyitott tetőn beáramló levegőt, ahogy a szél a hajammal játszik. Egy jó barát adta kölcsön ezt az autót. Áramvonalas külseje méreg zöld színe egyszerűen szemkápráztató, nem is beszélve az eleganciájáról, amit nyitott tetejével a gyártó csak még jobban kihangsúlyozott. De félre most a kocsiimádatommal. A helyzet az, hogy nem is nehéz túllépni az előbbi témán, mert ahogy elolvasom Emma üzenetét, szinte hangosan felnevetek. Jó, azért szememet az úton tartom, nehogy valami bajt okozzak, még akkor se, ha ez egyébként kedvelt elfoglaltságom. Annyira rá vall a szöveg, hogy az már szinte hihetetlen. Ahogy elrakom a mobilom, szinte megjelenik előttem, ahogy szokásához híven nyilván fel-alá járkál, vagy épp másodpercenként az órára pillant, és megpróbál mindent, hogy lekösse a figyelmét. A várakozás sosem volt igazán az erőssége, én pedig bizony vagyok is olyan gonosz, hogy kicsit húzom is az időt az odaéréssel. Úgyse mondtam neki pontos időt, hogy hányra leszek ott, a címet pedig már megkaptam, szóval minden megvan, amire szükségem lehet. Gondolataim most sokkal inkább a Simon miatti probléma körül keringenek. Egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam, hogy Emma után kémkedjek, abba pedig már meg sem próbálok belegondolni, mi lenne, ha ő esetleg rá is jönne, miért jöttem el Detroit-ból pontosan. Nem akarom elveszíteni őt. A látszattal ellentétben, miszerint bárminemű kapcsolatot félvállról veszek, igenis fontos számomra a vele való barátságom, és bár előtte jószerével magamból kikelve tagadom, bármit megtennék érte, és azért, hogy biztonságban legyek. Erre Simon meg pont engem használ fel arra, hogy vigyem vissza a falkához, holott nálam szerintem senki nem tudja jobban, hogy csak fájdalmat okoznék neki azzal, ha így tennék. Nem fogok mellébeszélni, ilyen rohadék egy patthelyzetben még nem voltam. Mert akárhogy is teszek, meg fogom bántani őt, pedig távol álljon ez tőlem. Akkor inkább engem nyírjon ki Simon, de nem leszek az, aki fájdalmat okoz a legfontosabb barátjának. Sőt, talán a legfontosabb személynek is az életében. Bárki más ezt félreértelmezné, de vele mégis minden... egyszerű. Komolyan mondom, még boldog is lennék ebben a pillanatban, ha ez az egész kémkedés-dolog nem lenne most a képben. Persze így is örülök, hogy láthatom, ez természetes, de már most bűntudatom van. Ez pedig nálam igenis nagy szó. Mindegy, most csak az a lényeg, hogy gyorsan meg is találom a megadott címet, és miután lezárom a verdát, lazán be is lépek a stúdióba. Hamarosan meg is pillantom őt... egy kávéfőzőnél? Ez most komoly? Egyébként is hajlamos a túlpörgésre, nem kell oda még koffein is. Mi van veled, kislány? Széles vigyorral az arcomon lépdelek oda hozzá, és csak mikor már mögötte vagyok, szólalok meg. - Csak nem a hónap dolgozója? - nevetem el magam. Tényleg jó látni, és amint megfordul, végignézek rajta, és még hozzáteszem: - Vagy talán a hónap szép hölgye? Hm... nehéz döntés. Bár akkor az egész évre szólna. - jegyzem meg, továbbra is vigyorogva.
Jaj, hát süket az nem vagyok, a bejárat fölé aggatott csengő igen hamar jelzi, hogy bejött valaki, de mivel épp pár csészét halászok elő a szekrényből, nem tudok arra fordulni, így van ideje odajönni. Igazából, talán még évtizedek után is felismerném az illatát, a mozgását. Elvégre, 141 éve, mióta farkas vagyok, ismerem, bár, azt azért nem jelenteném ki, hogy a kezdetektől jóban voltunk, mert hát, egy frissen beharapott kölyök csak szálka az idősebb farkasok körében, de tény, hogy már kajla kis bundásként is ismert, mondhatni, látott felnőni farkasként. - Hééé, túl közel jöttél, így most nem tudok a nyakadba ugrani. Biggyesztettem le az ajkaimat, immár vele szemben, de abban semmi nem fog megakadályozni, hogy rögvest meg is öleljem, és beszívjam az illatát, ami mondhatni mindig hiányzik. Basszus, nagyon utálom, hogy ilyen messze van, mert nincs még egy lélek a földön, akinek hajlandó lennék elmondani a nyűgjeimet, mert hát, én vagyok a rettenthetetlen, hedonista kis céda, akivel mindig minden rendben, és nem lehet letörölni a mosolyt az ajkairól. Ez azért nem teljesen igaz, mert nekem sem olyan kerek a világom, mint amilyennek néha tűnik. - Minden bizonnyal könnyedén megkaphatnám magamtól ezt a címet. Jegyeztem meg a hónap dolgozója kérdésre vigyorogva, majd öltöttem nyelvet a következőre, aztán végül elégedetten bólintottam. - Már majdnem megsértődtem, hogy csak a hónapé, de megmentetted a helyzetet. Nyilván nem vettem volna a szívemre, elvégre nem vagyok egy sértődős fajta, de ettől még jól esik a bók. Mark mindig is jó hatással volt az egyébként sem csekély önbizalmamra. - Nem fagyott be a segged ebben a járgányban? Mocskosul hideg tud ám erre lenni. Pislogok ki, hogy mivel jött, mert minimum akkor érteném meg a késlekedését, ha gyalog jött volna a reptérről, de hallottam, ahogy leállt kinn egy autó motorja, szóval jó eséllyel azzal a méregzöld járgánnyal érkezett. Oké, tudom, nem beszéltük meg, hogy pontosan mikor jön, de ha tegnap ért volna ide, nekem az is késő lenne. - Új? Még nem láttam. Mikor eljöttem Detroitból, nem volt autója, tudom, mert nem sokkal előtte törtük össze a járgányát egy meglehetősen alkoholmámoros kis éjszakai szórakozás közepette. Nos, igen, az biztos, hogy bulizás terén sosem kellett minket félteni. - Kérsz kávét? El kellett ütnöm valamivel az időt, mert majd eluntam az életem, amíg rád vártam. Bár tuti direkt csináltad, kinézem belőled. Húzom az agyát természetesen, de kötve hiszem, hogy ezen túlzottan meglepődne. Az meg tény, hogy igencsak jól ismerem, és egyértelműen lehet szándékos is a késlekedése. Megsértődhetnék, hogy ő annyira nem várta, hogy lássa a hülye fejem, de nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nem így van.
Örülök, hogy végül is úgy alakult, ide tudok jönni, még akkor is, ha Simon hátsószándékkal küldött is ide. De most mindez nem számít, mert most csak az a fontos, hogy ismét láthatom őt. Meg kell hagyni, tényleg nagyon jól néz ki, de ez nem ért váratlanul, mindig is csinos és szép volt, bármennyire is régen találkoztunk, ezt azért nem felejtem el egykönnyen. Megjegyzésére aztán csak szélesen elvigyorodom, majd megpróbálom letörölni arcomról a mosolyt, és bűnbánó képet vágni. Jóllehet cseppet sem bánom, hogy ilyen közel jöttem hozzá, ezt pedig nagy valószínűséggel ő is sejti, de azért nem árt úgy tenni, mintha tényleg sajnálnám. - Igazán restellem... de ha gondolod, hátrébb mehetek, és akkor még megkísérelheted. Nézek rá újabb széles vigyorral az arcomon, és bár szokásomhoz híven megint csak elpoénkodom a helyzetet, Emma az a barát, akivel képes is lennék megtenni ezt. Szóval neki aztán tényleg csak egy szavába kerülne, hogy hátráljak, és elkapjam amikor a nyakamba ugrik. Bár az örömteli fogadtatása így sem marad el, és mivel eléggé ismerem, talán még jobban is, mint bárki rajtam kívül, nem ér váratlanul, ahogy megölel, és mindenki más esetében meglepne a hirtelen ölelés, az ő esetében már felkészülten fogadom, és magam is a karjaimba zárom őt. Komolyan hazudnék, ha azt mondanám, nem jó érzés olyan hosszú idő után újra megölelni, és érezni kellemes illatát. - Hát egy ilyen szorgos alkalmazott, csoda, hogy nem kapod meg minden hónapban ezt a címet. - reagálok úgy szint vigyorogva a válaszára, és magamban még konstatálom is, hogy én a főnöke helyében bizony azért megbecsülnék egy ilyen alkalmazottat. - Tudod, hogy túl gyönyörű vagy egyetlen hónaphoz. Válaszolom pimasz mosollyal az arcomon, és hogy kicsit gonoszkodjak vele a viszontlátás öröme gyanánt, még az ujjamat is végighúzom szép arcán, majd a nyakán, hogy aztán lazán leeresszem kezemet. Hiába... nem is én lennék, ha nem húznám egy picit. - Hidd el, egy ilyen járgányban már semmi nem tud zavarni. - jegyzem meg vigyorogva a kérdésére, és magam is újra hátrapillantok a járműre, amivel érkezem, újra csak nyugtázva, hogy bizony nem egy csúnya darab. Persze kérdéséből kiérződik, hogy mennyire várt már, és ez csak még szélesebbé teszi a mosolyt az arcomon. - Csodálkozol? Jó rég nem találkoztunk, de előre szólok, ezt már nem tervezem összetörni, szóval ha bulizni akarsz, ezúttal gyalog megyünk! Nézek újra rá, széles vigyorral az arcomon. Bár sajnáltam az összezúzott kocsit, nem tagadom, fergetegesen mulattunk. Bár, ez mindig is az erősségeink közé tartozott. - Hm, egy kávé azt hiszem jól jönne. Bár, egy ilyen szépségre elég csak ránézni, hogy felpörögjön az ember. - kacsintok rá egy újabb pimasz mosoly kíséretében. Ahogy sejtem, ez elég lesz neki rágódni, én pedig elterelhettem a témát, hogy direkt várattam meg. Gonosz vagyok? Lehet. Élvezem-e? Nagyon.
- Meg ne próbáld, ezt már elszúrtad, a pillanat elszállt. Végérvényesen. Próbálok komoly képet vágni, de nem megy, persze, hogy csak szórakozom, noha, ha most hátraküldeném, hogy megtehessem, tényleg nem lenne ugyanolyan, de nem baj, mert én mindegy, mikor láttam utoljára, képes vagyok ugyanúgy örülni neki minden alkalommal. Szóval, majd legközelebb, addig legalább felkészül rá lélekben. - Hát, elgondolkodom rajta, hogy bevezessem-e ezt a kitüntetést, de egy alkalmazottal, meg egy eltűnt hölgyeménnyel nem sok értelme lenne. Enyém a hely, Mark. Mosolyodom el, bár lehet, hogy tisztában van vele, csak ugrat, de olyan egoistának nem nézhet, hogy valóban magamnak adnám eme címet egyszer is az életben. Vagy igen? Áhh, remélem nem. - Valld be, hogy gyakoroltad a bókolást, vagy csak bepótolod az elvesztegetett időt. Hjaj, hogy mennyire jó lett volna, ha el tudom csábítani magammal, de hát ő Simon kölyke, valószínűleg még miattam sem okozna akkora csalódást a Teremtőjének, hogy elhagyja a falkáját. Szerettem volna azt hinni, hogy talán mégis, de elég Teremtő-Kölyök viszonyt láttam már, még ha nem is tapasztalhattam meg első kézből, hogy tudjam, ez a helyzet sosem lesz ennyire egyszerű. Az érintésére azonban még a szemem is lehunyom, nem azért, mert romantikus tévképzeteim lennének, és azt hinném, meg akar csókolni, hanem mert jólesik. Bár hozzátenném, ő az egyetlen, akivel előfordult eme kontaktust amióta farkas vagyok, mert nekem az ilyen belsőséges dolgok nem mennek, mindig megijedek tőlük, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó még egyszer úgy megégetni magam, mint farkassá válásom idején. Mondjuk, húzni nem túl jó ötlet ilyen téren jelenleg az agyam, mert kicsit sok bennem a feszkó, de nem baj, majd elmúlik… remélem. - Ohh, mindjárt december, szerintem ezt nem sokáig fogod így gondolni. Nem ismerem az itteni telet, de a mi bundánknak biztos sokkal zordabb, mint az otthoni. A következő mondatára felnevetek, és meg is csóválom a fejem, mellé pedig némileg csalódott fejet vágok, mintha fene mód sajnálnám az elveszett lehetőséget. - Milyen ünneprontó vagy... pedig annak is megvan a maga szépsége, ha totálkárosra törünk egy autót. Amúgy, tök jól lehet errefelé bulizni, és képzeld, már nem egy olyan hímmel találkoztam, aki tud táncolni. Tiszta paradicsom ilyen téren a hely. Jó, persze, Markkal is imádtam táncolni, de annyira azért ismer, hogy én nem fogom csak úgy legyezgetni a férfiúi hiúságát, így is kellőképpen tisztában van magával. Jó, én is magammal, de én nő vagyok, az enyémet legyezgessék csak. - Jól van, te kis búgócsiga. Akkor még inkább felpörgetünk. Kacsintottam rá vidáman, félelmetes, mennyire örültem annak, hogy végre láthatom, áhh, madarat lehetett volna velem fogatni. Nem vagyok én szőke, bár jó pár évtizedet eltöltöttem olyan hajjal is, de most kivételesen az agyi kapacitásomra gondolok, tudom, hogy direkt jött később, hogy ezzel is húzza az agyam, és ezt tökéletesen alátámasztja azzal, hogy egy szót sem ejt a témáról. - Remélem, a kávéfogyasztási szokásaid nem változtak. Ezt igazából nem feltételezem, úgyhogy pillanatokon belül megkapja a kávét úgy, ahogy inni szokta, s én is magam elé veszek egy adagot. Igazából, nekem attól függ, hogy iszom, hogy mennyire akarok éppen felébredni, most valóban eléggé pörgök, úgyhogy inkább tejeskávénak nevezhető, ami elém kerül. - Meddig maradsz? Ez egy másik rendkívül fontos kérdés, aminek hiányában fogalmam sincs arról, mennyire kell csapot-papot magam mögött hagyni, mert ha csak pár napig, akkor le sem fog vakarni magáról, ha többet, akkor talán lesz időnk aludni is…
Tény, határozottan örülök, hogy végre újra láthatom, és ezt le se tagadhatnám. Persze azért nem mutatom ki minden egyes apró érzelmemet, mert még Emma túlságosan is elbízná itt magát nekem, akkor mihez kezdek? Nem, tudja ő így is, hogy örülök neki, nem kell még tovább biztatnom ahhoz, hogy megerősítsem a hitét ebben. - Nem is mentem volna, csak hangosan gondolkodtam. Gonoszkodok vele én is egy kicsit. Persze ez is hazugság, hiszen neki csak egy szavába kerülne jószerével bármi, és meg is tenném neki, de mint mondtam, nem kell minderről tudnia. Következő mondatára viszont már magam sem tudom visszafogni a széles mosolyt, ami kiül az arcomra. - Persze, én is tudom, de azért sosem árt, ha mindenki tudja, hogy kivel is van dolga. Persze... egy ilyen szép hölgy esetében erre bárki gyorsan rájönne. Kacsintok rá, miközben újból végigfuttatom rajta a pillantásomat. Elég idő telt el a legutóbbi találkozásunk óta ahhoz, hogy most minden egyes rávetett pillantással szebbnek és szebbnek lássam, jóllehet ez igazából régen sem volt másképpen. Akkor is gyönyörű volt már, ez pedig egy szemernyit sem változott. - Az attól függ... működik? Kérdezek is vissza, felvéve kisfiús, mégis pimasz mosolyomat, ahogyan kicsit észrevehetőbben pillantok végig rajta, hogy aztán mosolyogva, végig a szemébe nézzek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel a véleménye, meg aztán egy ilyen magas labdát nem is hagyhattam ki. Bár, őt ismerve ez aztán meg még csak olaj a tűzre. De őszintén szólva... most szerintem nem is lenne ellenemre, ha belemenne a játékba. Annyira pedig ismerem, hogy tudjam, ez nem áll messze tőle. Kövezzen meg emiatt, ha akar, de tényleg rég láttam. Nagyon rég. - Majd meglátjuk. De legalább kevesebb az esély rá, hogy összetörik. Jegyzem meg vigyorogva, nevetése pedig csak szélesebb mosolyt csal az arcomra. Már el is felejtettem, mennyire imádtam mindig is a kacaját. - Igen, megvan a maga szépsége, még úgy az első pár másodpercben, míg nem tudatosul benned, hogy totálkáros lett az autód. Amúgy meg... nem emlékszem, hogy régen lett volna panaszod a buli és a táncok terén. Nézek újra a szemébe, visszavéve pimasz mosolyomat. Ő is tudja pontosan jól, hogy most nem csak a táncra és a bulikra gondolok, hanem az utána eltöltött órákra is. - Pörgess csak, szépség, pörgess csak! Kacsintottam vissza rá. Hihetetlen, hogy milyen hatással tud rám lenni, de nem véletlenül ő a legfontosabb barátom. Még, ha ezt neki az életem árán se vallanám be. A késésről meg... ő is tudja, hogy őt akartam húzni ezzel, azt pedig már úgyse tagadhatja, hogy bejött. Csak megráztam a fejemet, jelezve, hogy igen, még mindig ugyanúgy iszom a kávét, mint eddig, a szokásos két cukros mániámmal. Egy pillanatra viszont elnémulok, s bármennyire nem szeretném, még a mosoly is halványul arcomon a következő kérdésétől, de gyorsan visszavarázsolom azt az arcomra, úgy emelem rá ismét pillantásom. - Az a körülményektől függ... - nézek rá jelentőségteljes pillantással, mert tény, ő a legnyomósabb körülmény, és számomra a legjelentősebb is. Pillantásomat szokásos rejtélyes mosolyommal párosítom, miközben belekortyolok kávémba, de szememet le nem veszem róla.
- Már hogyne mentél volna? Tudom, hogy nem tudsz ellenállni az ellenállhatatlan pillantásomnak. Természetesen gúnyolódtam kicsit, de tény és való, hogy tisztában voltam vele, el tudom érni, ha szeretném, hogy úgy cselekedjen, ahogy éppenséggel vágyom rá. Ez mondjuk sajnos fordítva is igaz volt, úgyhogy nem éltem ám túl sokszor vissza eme előnyömmel, mert azt már nem díjaztam, ha velem művelnek ilyesmit. De köztünk nem is volt szükség ilyen fondorlatokra. Megbíztam benne, és többnyire, ha valamit szerettem volna, elég volt kérnem. Most kicsit szarul is érzem magam amiatt, hogy vannak dolgok, amiket nem oszthatok meg vele, mert a falka dolgaihoz nincs köze, s már egy ideje nekem sincs az ő falkájához. Némi gondterheltség árnyékolta be pár pillanatra az arcom, de aztán elengedtem a problémákat, most és itt nincs helyük. - Jaaaaj, olyan jó, hogy megint strigulázhatom a bókokat. Lehet egy kicsit túlzottan gyermetegre sikerül ez a megnyilvánulás, de nem érdekel, annyira, de annyira hiányzott már ez az egész. Általában önfeledt nőstényke vagyok, de mellette még ez is megsokszorozódik. - Miért, van, ami nem működik rajtam, ha te csinálod? Oké, itt azért felkuncogok, mert a kétértelműség nagyon ott van, de hát na, nem állítanám, hogy a mi múltunk olyan egyszerű lenne, és bizony, tettünk már olyan dolgot, ami nem fér bele a barátság fogalmába. Mindenesetre, hagyom, hagy cukkoljon, úgyis tudja, hogy visszakapja, állandó adok-kapok ez köztünk, és én nagyon is élvezem. - Kevesebb rá az esély? A közelemben? Bájosan naiv elképzelés. Öltök nyelvet, na jó, most nem szándékozom összetörni a kocsiját, elég volt a múltkor is az a leheletnyi kis bűntudat, de azért elég jól titkoltam a dolgot. - Egyébként, kifejezetten aranyos, hogy még mindig tudsz ennyire ragaszkodni tárgyakhoz. Jegyzem meg, bár tény, hogy a fényképezőképem számomra is szent, de az nekem a munkaeszközöm, egy kocsi persze drága ketyere, nehezebb pótolni, de ez engem túlzottan nem hat meg. Mondjuk, nem tudom, miként reagálnék, ha a sajátomról lenne szó, de szerintem ha hasonlóan mókás esetben lelné halálát, azt hiszem, nem igazán hiányolnám. - Hát, ha nem veled voltam bulizni, akkor nem volt minden olyan kellemes ilyen téren, de hát, ez van, sok a falábú pasi. Mondjuk, ezekben az esetekben inkább csajok közé vegyültem, amit gondolom ő is sejt, mert tudja azt is, hogy olykor bizony a saját nememmel is közösködöm. Számomra ebben nincsen semmi, szórakozás az egész, hisz komolyan úgysem veszek senkit ilyen téren. - Hát, ha az Emma nevű körülménytől függ, akkor sokáig… És tudod mit? A többi körülmény le van szarva… Ez nyilvánvalóan nem volt ennyire egyszerű, de most igyekeztem nem problémázni ezen. Bármi volt is az ára annak, amiért Mark végül eljöhetett, meg fogjuk oldani, mert hülye nem vagyok, tudom, hogy Simon sosem engedte volna el csak a két szép szeméért, valami célja biztos van ezzel az egésszel. - És hol fogsz megszállni? Mert ebben a kocsiban tutira nem tudod meghúzni magad. Tök jó lett volna, ha a Holiday Innbe jön, mert akkor éjjel-nappal zaklathatnám, ugyanakkor nem ítéltem túlságosan biztonságosnak a dolgot, de ezt nem mondhattam el neki anélkül, hogy ne keverném bajba magam Castor előtt, és a helyzetet csak tetézné, hogy bizonyára Marknak is meglenne a maga véleménye az alfámról. Szóval, jobban örülnék, ha valamilyen lakást bérelne, amíg itt van, de nyilván ezt nehéz gyorsan kivitelezni. - Akárhol is, bérletet veszek a fürdőkádadhoz, mert meghülyülök a közös fürdőtől. Jegyzem meg fintorogva, és secperc alatt lehúzom a kávémat, majd később elmosom a koszos cuccokat a kis mosdóban.
Dzseki zsebbe csúsztatott kezekkel sétálok az utcán. A látszat talán az, hogy kényelmes andalgásra vettem a figurát, de nem erről van szó, csak keresek valamit, amiről azt mondták, hogy itt van. Emlékszem az összes alkalomra, amikor fotóstúdiókban fordultam meg. Nem volt belőlük sok, ezért nem is csoda, hogy megmaradt bennem. Annapolisban divat volt az évfolyamoknál az év végi közös fotó készítése, ami „ezt az évet is túléltük, mi egy család vagyunk” hangulatot sugárzott. Bekerültek ezek évkönyvekbe is, nekem is volt belőlük egy-egy példányom, de mikor eljöttem, elégettem őket. Nem akartam megtartani, mert minek? Felesleges a múltban élni, sajnáltatni magunkat azért, amit elszúrtunk. Csak magunkat okolhatjuk. Jó, azért a közös képeinket Logannel tényleg sajnáltam, azok eléggé jól sikerültek, de nem akartam kivételt tenni. A nyakamba van akasztva fekete, vezeték nélküli fejhallgatóm. A kemény rock ritmusait a mellettem elsétáló emberek is meghallhatják egy pillanatra. Imádom az AC/DC-t. Erről apám tehet. Ő hallgatta mindig, és én is a rajongójukká váltam. Mindig AC/DC albumokat hallgattunk, amikor együtt bütyköltünk. A mostani megjelenésem a nőiesség határát súrolja. Világos farmer van rajtam, barna vert rezes övvel. Fehér ujjatlanom felett barna pilóta dzsekit viselek. Ezt nem volt szívem kidobni, ez az egyik kabalám, na meg az orromon ülő pilóta napszemüvegem, amire most totál semmi szükség nem lenne, mert egyáltalán nem süt a nap. De hol érdekel ez engem? A hajamat felfogtam hátra egy copfba, hogy ne másszon az arcomba, a lábamra meg egy minimális sarokkal megemelt egyszerű barna Mustang bokacsizmát vettem fel. A fotóstúdiót kiszúrva megállok a bejárata előtt. Szembe fordulok az ajtóval, és alaposan végigmérem az épületet kívülről. Előkotrom a zsebemből a telefonomat, leállítom a zenét, majd bontom a bluetooth kapcsolatot a fejhallgatóval, és azt is kikapcsolom, mielőtt benyitnék. Ha már túl kedves nem vagyok általában, legalább tuskó ne legyek. Bármilyen hihetetlen, tudom az illemet, csak néha kényelmesebb nem a szerint cselekedni. Nem jelentkeztem be előre, ráérek, nem zavar, ha várnom kell valamennyit, hogy beszélhessek a góréval. Benyitok, aztán belépve benyomom magam mögött az ajtót. - Hello. – Köszönök, miközben lehúzom a dzsekim cipzárját, és beljebb lépek. A dzseki alatt csak a fehér ujjatlant viselem, meg a fehérarany láncon a két dögcédulát… elmaradhatatlan kellékek. A nap 24 órájában, mindig rajtam van. Az egyik a sajátom, a másik a fateromé volt. A fali fotóknál leragadok kicsit – gyanítom vannak ilyenek, mint minden stúdióban.. – ha vannak, s közben kezeimet ösztönösen összefogom a hátam mögött, enyhe terpeszállást felvéve, húzom ki magamat… tipikus „Pihenj!” állásba. Ez már beidegződés. Észre se veszem magam ilyenkor…
Az utóbbi napok pörgését most itt igyekszem kipihenni. Nem csak melóban, de a falkában is elég húzós volt az utóbbi pár hét, ideje egy kis lazításnak. Az évre nem is voltam hajlandó több megrendelést bevállalni, majd jöjjenek mondjuk január 6-ától, szerintem ma, ahogy megpattanok, ki is rakom a táblát, hogy köszönöm, nem kérek több érdeklődést, a telefonom meg kikapcsolom. Úgyis csak idegesít. Van még pár letisztázni meg retusálnivalóm, de azok ráérnek január végéig, a karácsonyi ajándékként szánt babás képek mind kimentek időben, én meg elég nagyot szakítottam velük ebben a hónapban, bár tény, hogy ki sem láttam a melóból. Most inkább csak azzal foglalkozom, hogy mindent előkészítsek majd, ha visszajövök a saját magamnak kirendelt szabiról. Ma inkább csak lezseren vagyok csinos, még mindig képtelen voltam megszokni ezt a hideget, és nem is hiszem, hogy valaha sikerülni fog. Na jó, pár évtized, és nem lesz gond, de ki a franc tudja, hol leszek én akkor. Remélem, itt, de sosem lehet azt tudni. Már azelőtt látom, hogy valaki az ajtó előtt téblábol, hogy bejöjjön, lévén elég szép nagy ablakok néznek az utcafrontra, szeretem tudni, kik mászkálnak az üzletem körül. Mivel babrál a kütyüjeivel, ezért sanszos, hogy be fog jönni, aminek kifejezetten nem örülök, mert személyesen nem szoktam lepattintani senkit, ha már úgyis itt vagyok, akkor meghallgatom őket. Telefonon könnyebb nemet mondani. A szokásos kis csengettyű hangja kúszik a fülembe, ahogy belép, és rögvest rá is emelem a pillantásom a fogadópult mögül, ahol egyébként nagyjából mindent csinálok a fényképezésen kívül, mert ugyebár annak megvan a maga helye. - Jó napot! Köszönök mosolyogva, szokás szerint, a lehetséges ügyfelekkel általában jó arc vagyok, mert nem akarom elriasztani őket, belőlük élek. Kíváncsian várok pár pillanatot, de mikor úgy tűnik, hogy leragadt a falra aggatott képeimnél, úgy döntök, inkább rákérdezek. Nem akarom én sürgetni, csak nem szeretem a csöndet. Abból, ahogy megállt, plusz a dögcédulákból arra következtetek, hogy lehet némi köze a katonasághoz, de igazából ez jelen pillanatban számomra nem fontos. - Segíthetek valamiben?
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Szakmai szemmel mit tudnék elmondani a fotókról? Semmit… Semmit, mert egyáltalán nem értek a fotózáshoz. Maximum a digitális fényképezőgépekhez, ha javítani kell őket. Laikusként megmondom, hogy valami tetszik-e vagy sem. Ez például, ami pont előttem lóg a falon, tetszik. Szeretem az ilyen fekete-fehér, távolba révedős portrékat, ahol a fényjáték is nagy szerepet kap. Az árnyékok, a tónusok csak fokozzák az ilyen képek sejtelmességét. Érzékelem, amikor mellém lép az előbb még a pult mögött ácsorgó csaj. Megszólalok ugyan, de még nem a kérdésére válaszolok. A hátam mögött tartott kezeimet előre hozom, és magam előtt összefonom. - Tetszenek az ilyen képek, pedig nem vagyok a beállított dolgok híve. – A spontán fotók sikerülnek a legjobban, véleményem szerint. Gyűlöltem, amikor igazolványkészítés miatt be kellett ülnöm a fényképezőgép elé, és a fotós csak kántálta a vezényszavakat: kicsit feljebb… kicsit jobbra… biccentsd felém a fejed.. nézd azt a pontot a sarokban… a vállad engedd le… egy kicsit mosolyoghatnál…. Ez nem nekem való. De most nem is azért jöttem ide, hogy magamat fotóztassam. Törzsemmel a csaj felé fordulok, futólag végigmérem. Dekoratív jelenség, nagyjából korombelinek gondolom, ezért eszem ágában sincs magázódni vele. - Ami azt illeti igen. A fotóssal szeretnék beszélni egy munka kapcsán. – Fogalmam sincs, hogy övé a bolt, nincs a homlokára írva, én pedig még nagyon új vagyok a városban. Úgy ajánlották, de nem adtak részletes leírást róla, hogy néz ki. - Emma Ridley-vel. – Teszem azért hozzá, hátha több fotós is melózik itt, egyértelmű legyen, pontosan kire gondolok. - MacKenzie Doyle vagyok. Enyém az a szerviz néhány házzal lentebb. – Mutatkozok be attól függetlenül, hogy csak egy sima eladónak gondolom. A kezemet nyújtom, a kézfogással óvatos vagyok. Többségében férfiak között éltem az életem, és megszoktam a tökös kézszorítást közöttük. Egy nővel szemben viszont vissza fogottabbnak kell lennem. Nem áll tőlem távol a tettlegesség – mi se mutatja ezt jobban, mint azaz egy év előzetes, amit leültem -, de ok nélkül soha nem jár el a kezem. Sőt… most már megfontoltabb vagyok, mint korábban voltam. Nincs kedvem sittre kerülni. Új életet kezdtem. Igazából ő is érezheti, hogy lazán letagadhatja magát, ha akarja. Direkt nem szóltam ide telefonon, mert bejelentkezni valahova mindig körülményesebb, mint személyesen odamenni.
Kezdőlap
//
/
//
