Bólintok, persze, szerencséje mindig lehet az embernek, illetve vérfarkasnak, de úgy vélem, a nőstény, aki Annakpoknak vallotta magát, nem ostoba, nem hinném, hogy kockáztat. Mindenesetre ki tudja, lehet, hogy ők sem tökéletesek, s olykor hibáznak, fogadni nem fogadnék rá, de gondolom, van rá egy hangyányi esély. Figyelem, ahogy rajzolgat, hasznos, ha úgy véljük nem fogjuk tudni a fejünkben tartani a látott információt. Én nem élek ilyesmivel, mondjuk én meg az a típus vagyok, aki szinte mindent lefotóz, akár fontosnak tűnik, akár nem. Más emlékeit persze lehetetlenség, de amúgy sem mutogat nekem túl gyakran senki ilyesmit, szóval nincs gond. - Az, hogy velem normális volt, miután széttéptük egymást, nem jelenti feltétlenül azt, hogy mással is az. Nem esnék bele abba a hibába, hogy alapból ilyen természetűnek gondoljam. Szerintem csak kivívtam az elismerését, vagy valami ilyesmi. Igen, igen, kellő egoizmussal rendelkezem ahhoz, hogy kijelenthessek egy ilyen dolgot, meg aztán ott és akkor tényleg ezt éreztem, minek is tagadnám? - Tudtommal nem volt halott. Bólintok, és igyekszem nem túlzottan szarul érezni magam azért, amiért akkor és ott meg akartam halni. Semmire sem emlékszem az egészből, de arra igen, hogy már ott voltam az élet és a halál határmezsgyéjén, és csupán a farkasom élni akarása rángatott vissza attól, hogy hagyjam, bekebelezzen a fehér fény. Senkinek nem mondtam el, hogy nem bántam volna, soha nem is fogom, elvégre, nem sok szükség van egy halni vágyó farkasra, nemde? Jobban mondva, emberi félre… Most már persze másképp gondolom, de attól még nem csapódna le senkiben a dolog pozitívan. - Őszintén, fogalmam sincs… Csóválom meg a fejem, így helyette inkább ahhoz folyamodok, hogy idézzem a nőstény, nem érdekel, hogy ebből egyértelmű lesz, hogy megkértem, öljön meg, ha már menthetetlen lennék, nem számít igazán, nem ez most a lényeg. - „Szabad akaratod eldönteni, hogy meddig kívánsz élni, s megígérem, hogy megszabadítom a testedet a szenvedéstől, s engedem, hogy a lelked szabadon szárnyaljon tova egy olyan világba, ahol boldogabb lehetsz. Különben ne legyen a nevem Annakpok, a szabad!” Próbálom utánozni a hanghordozását, de az már nem megy olyan jól, elvégre, csak a fejemben hallottam, félig kábultan, mégis, a szavai mélyen belém ivódtak, azóta sem szabadulok tőlük. Vajon, ha valaha az életben még újra látom, s megkérem, legyen az öngyilkossági formám, beleegyezne? Félreértés ne essék, nem tervezek ilyet, de jó tudni, hogy milyen eszközök állnak a rendelkezésére a vérfarkasnak, ha úgy dönt, neki bizony elege van. - Én is megtiszteltetésnek vélem, már akkor is így voltam vele, csak senki nem hisz nekem. Nem mondom, hogy hibáztatom őket, de a naivitás és hiszékenység nem tartozik a jellemvonásaim közé. Éreztem volna, hogy hazudik, sehol sem volt már akkor a pajzsa, az enyém sem, nyitott könyvként terültünk el egymás mellett. - Szerintem nem hibbant… és testileg sem láttam rajta semmi furát, külsőleg legalábbis, azt persze nem tudhatom, hogy belül minden a helyén van-e. Nem igazán tudom, hogy mi eshetne ebbe a kategóriába, de erre inkább nem is gondolok. Túl bizarr lenne még nekem is. - Talán a megtévesztésre hajlanék én is inkább, vagy férfinak érzi magát, belül, csak éppen nem abban a korban született, amikor ezen tudott segíteni az orvostudomány, most meg aztán már nem sokra menne a dologgal.. Tényleg nem tudok ennél többet segíteni, bár a semminél még ez is sokkal jobb, van miből tovább bontogatnia a dolgot, úgy vélem. Nem is tudom, lehetséges, hogy nekem kellett volna vállalnom a dolgot, de már az is kicsit szúrta a szemem, hogy beköptem, őt is, nemhogy még tovább szaglásszak utána… Mondjuk, vele legalább közöltem, hogy jelenteni fogom a dolgot, szóval igazán nem lepődhet majd meg, ha a körmére néznek.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Miközben az arcképet skiccelem néhány gyors mozdulattal a jegyzetfüzetembe, kénytelen vagyok egy bólintással igazat adni Emmának, ahogy a Vörös Holdas feleletére is csak bólintok egyet. -Igaz. Az adrenalin meg a halál közeli állapot képes csodákat művelni az emberrel. Majd óvatos leszek vele. –mosolyodok el. Most már egyre kíváncsibb vagyok arra a bizonyos találkozásra ezzel az Annakpokkal. Az idézetet hallgatva gyorsan lejegyzem azt, azt követően pedig csak csendben ülök, boncolgatom magamban annak mondandóját, jelentőségét. -Azt kell mondjam, a stílus tényleg nem kimondottan mai, és nagyon is el tudom képzelni, hogy egy vérvonal alapító szájából hangozzanak el… Egyébként „szeretem”, az ilyen „hittérítős” dumákat – honnan tudná bárki is, hogy halálunk után egy boldogabb világba kerülünk? Visszajött már bárki is, hogy megerősítse a dolgot? Aki nem tapasztalt még hasonlót, az meg miért hiteget ilyenekkel másokat? -csóváltam a fejem. Hiszem, ha látom… Más alapítóhoz már volt szerencsém, így azt nem vetem el, hogy valóban Annakpokhoz volt szerencséje a falkatársamnak, de ez a halál utáni boldog élet? Ugyan már… -Igaz, még csak néhány perce ismerjük egymást, de első benyomásként nem is feltételeztem volna rólad ilyesmiket. -felelem, hisz a mentalitása, kiállása, gondolkodása, szóhasználata alapján süt róla, hogy nem az a magatehetetlen, hiszékeny kis nebáncsvirág lenne. Arról nem is beszélne, hogy akkor valószínűleg nem egy saját fotóstúdiót vezetne, hanem valamelyik nagykutya mellett dolgozna. -Úgy tapasztaltam, hogy akinek még nem volt szerencséje valamelyikükhöz, azok elég nehezen hisznek bennük. Ahogy telnek-múlnak az évek, évszázadok, úgy egyre inkább. -utaltam a legöregebb vérfarkasokra -Ami annyira talán nem is meglepő, hisz ha minden igaz, akkor… -gyors fejszámolás a saját teremtőm kapcsán -…úgy 800 év körül járhatnak. Kész élő kövületek. Ennek ellenére azonban bírnám, ha kiderülne, hogy tényleg a városban flangálnak. Ahogy láttam a jelentéseket, gyanúsan sok az erős, öreg kóbor a környéken, ki tudja… -játszottam el a gondolattal, valahol még magamban sem sikerült letisztáznom ezt az egészet… Az eszem azt súgta, hogy hülyeség, hisz hogy létezhetne ilyen idős vérfarkas, amikor már a 600 év is ritkaságszámba megy, akár a fehér holló? Ennek ellenre elég volt arra gondolnom, hogy esetleg az én teremtőm is él, sőt mi több, ő is itt van, Fairbanks környékén, s egyből hevesebben kezdett dobogni a szívem. -Igaz, valószínű, hogy ha komoly mentális gondjai lennének, akkor már jóval kevesebb ideig húzta volna. A megtévesztés esélyesebb, ez esetben azonban nem lesz könnyű dolgom vele. -nem mint ha egy mentális beteggel könnyebb lenne az élet. Más után szaglászni sosem egyszerű feladat, pláne, ha ilyen tudatosan hajtanak a trükközésre, megtévesztésre a célszemélyek. A noteszemre lepillantva bár túl sok információt nem szereztem, de azt hiszem, kiindulási alapnak teljesen jó lesz. Nagyjából képet kaphattam a személyiségéről, a fontosabb adatok is megvannak, ráadásul nem is tűnik egy nagyon vérmes és agresszív egyénnek. -Ó, még eszembe jutott valami. Ha már mindketten megsérültetek, nem tudod, hogy ő hová ment utána? Ellátta valaki, egy ismerőse, szövetségese, bárkije? Illetve a másik… Ha már bizonyítottál neki és ilyen nagylelkű volt veled, mit gondolsz – a későbbiekben vajon felkeres téged, vagy legalább szemmel tart, hogy lássa, mi lett veled? -dobom fel az újabb kérdéseket. Lehet, hogy hülyeség, de egy próbát azért megér a dolog -Ha később esetleg felkeresne, vagy találkozna veled, megtennéd, hogy szólsz róla? Cserébe, ha valami érdemlegeset sikerül kiderítenem, akkor én is értesítelek, amennyiben érdekel. -ajánlottam fel, elvégre az ő információi alapján állok neki a nyomozásnak, és amilyen segítőkészen megosztotta velem amit tud, azt hiszem, igazán megérdemli. Én a helyében biztos kíváncsi lennék rá, hogy mi történt a rejtélyes ellenfelemmel.
- Szerintem nincs boldogabb világ sehol, félre ne érts, nem vagyok egy pesszimista jellem, de kétlem, hogy létezik ez a minden szép, s minden jó. Én amúgy is inkább lélekvándorlás párti vagyok, akkor meg aztán nincsen máshol, csak ez a csinos kis golyóbis újra meg újra. Rántom meg a vállam. Nem tudom, hogy mire fog jutni Annakpokkal, de az biztos, hogy rendkívüli módon kíváncsi lennék a dologra. Az meg már más kérdés, hogy Castor mit akar majd kezdeni a helyzettel, ha megtalálja a felderítő nőstény. Én hagynám „futni”, de nyilván nem én döntök. Aligha lenne esélye bármelyik falkatagnak is, ha valóban az, akinek mondja magát. - Micsoda megkönnyebbülés. Mások sem, bár szerintem Castor kattantnak nézett, mikor elmondtam neki a dolgot. Mondjuk nem hibáztatom, közvetlenül a Vörös Hold után volt, még lábadoztam, meg aztán, egy ilyen hírt talán én sem hittem volna el a helyében. Ettől függetlenül néha még nekem is jól jön egy kis visszaigazolás, mostanában már kezdtem elhinni, hogy tényleg én vagyok a naiv leányzó, akinek bárki azt ad be, amit akar. Időközben persze kiderült, hogy ez nincs így, de attól még nem esett jól, noha erről pont nem fogok vinnyogni senkinek, az nem az én stílusom. - Ezek szerint akkor neked is volt már szerencséd valamelyik vérvonalalapítóhoz. Így már értem, miért nem nézel őrültnek Annakpok nevének hallatán. Abban van ráció, hogy minél vénebb valaki, annál begyöpösödöttebb… Bocs, ha te is az idősebb kategóriát képviselnéd. Fogalmam sincs mennyi, csak azt tudom, hogy nálam idősebb, és nem kevéssel, ettől függetlenül nyilván nem fogja magára venni, hiszen ő elhiszi, hogy léteznek. - Egy valamit viszont nem értek... Ugyebár, ha nyolcszáz évesek elmúltak már, akkor vajon hogy lehet, hogy nem valóban aszott múmiák? Annakpok nem tűnt vénségnek még farkasbőrben sem. Ezen a ponton megvakartam a fejem, fogalmam sincs, hogy ez miként lehetséges, és emlékeim szerint Surától sem kérdeztem erre rá, lám, ha legközelebb látom, lesz mit kérdeznem, még véletlenül sem mondhatja majd azt, hogy nem vagyok érdeklődő. - Ha valóban az, akinek mondja magát, akkor szerintem semmiképp sem lenne könnyű dolgod vele. Helyeslésem jeléül bólintok egyet, aztán majd kiderül, miként fognak alakulni a dolgok ezzel a nősténnyel. A következő kérdésére azonnal jelzem, hogy igen, ezt el is felejtettem, valószínűleg fontos információ lehet, nem vagyok rest szavakkal is kifejteni a dolgot. - Az Őrzők érkeztek ki a helyszínre, és engem a Hotelbe vitettek, őt meg az egyetemre. Gondolom, ők látták el. Őszintén, fogalmam sincs, hogy felkeresne-e, nem ismerem hozzá eléggé, hogy ezt megítélhessem. Ám nem is tenném a helyében, mert megmondtam neki, hogy jelenteni fogom a történteket, azt is, kinek vallja magát. Nem hinném, hogy rajongana azért, ha arc is társulna a jelenlegi képhez róla. Ha én eljutottam eddig, akkor nyilván egy nálam sokkal tapasztaltabb, okosabb lény is képes erre. - Persze, szólok. Nyilván nem ő lesz az első, akit megkeresek az üggyel, és vélhetőleg, mivel ő foglalkozik ezzel az üggyel, hamar megtudná a vezetőségtől is, de ennek ellenére szólok majd neki, ha lesz miről. - És köszönöm, őszintén, meglehetősen érdekel a személye, úgyhogy már csak ezért is remélem, hogy megtalálod. Mosolyodtam el, aztán, mivel már a jelek szerint mindent megbeszéltünk, álltam is fel, hogy kikísérjem. Persze, ha még valami eszébe jutott, akkor gyorsan vissza is huppanok, nem megszabadulni akarok tőle, de mivel ez a munkahelyem, ezért némileg szorít minket az idő.
//Szerintem ez részemről akkor záró, ha nincs más. ^^ Köszönöm szépen a játékot! //
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
-Ó, az élet végtelen mókuskereke. Azért éppenséggel nem sírnék, ha a Bahamákon születnék újjá valami multimilliomos örököseként, de attól tartok, a mostani életem után nem fognak hasonlóval jutalmazni az égiek. -vetettem egy pillantást az ég felé, nincs nekem akkora szerencsém, hogy ilyen kegyben részesítsenek a Szellemek. Vagy ha igen, le merem fogadni, hogy lesz valami apró betűs rész, ami miatt a hajam tépném kínomban. -Szerintem a Vörös Hold után a legkisebb baja is nagyobb volt, mint ilyesmiken agyalni. Mármint amikor ennyi a tennivaló, nem igazán engedheti meg magának az ember, hogy egy probléma mellett ragadjon le. -jegyeztem meg, voltam már én is vezető pozícióban, és akármennyire is próbáltam nem így állni a dologhoz, egy idő után egyszerűen nem volt időm és lelkierőm másképp csinálni. Ha Castor különb, akkor le a kalappal előtte. Ha nem… akkor meg egy együtt érző vállon veregetés, átérzem a helyzetét. -Igen, a Hollóhoz, még sok-sok évvel ezelőtt. -ejtettem el az információt, igaz, nem mondtam, hogy történetesen a Teremtőm, de nem hiszem, hogy sokból tartana rájönnie. Ha történetesen hallotta, melyik vérvonalhoz tartozok, biztos egyből összerakja -És ne aggódj, annyira azért még nem vagyok idős, és amúgy sem vettem magamra. -a bátyám… na, az meg a másik véglet volt, gyerekkorától kezdve olyan agyilag korlátolt alak volt, hogy az valami fájdalmas volt. Annyira, hogy egy-két sebhelyem a mai napig őrzi a nyomát. -Na látod, ez jó kérdés… -dörzsölöm meg az állam eltöprengve -Őszintén szólva, nem tudom, hogy lehetséges… Biztos nem az egészséges étrend miatt, vagy mert annyira vigyáznának magukra. Mondjuk olyasmiről már hallottam, hogy nagyon idős embereknél előfordult olyasmi, hogy 100 év felett egyszer csak megfiatalodtak. Nem tudom, hogy mennyi igaz belőle, de lehet, hogy akkor róluk szól a fáma… Mondjuk ha 800 évig képesek élni, akkor valami ilyesmit is kinézek belőle, de ez csak egy gyenge tipp. -gondolkoztam hangosan. Amikor Chulyinnal éltem, akkor még csak 500 körül járt, de az még annyira talán nem kirívó életkor… Azóta viszont egy alapítóval sem találkoztam, hogy rákérdeztem volna ilyesmire. Azt hiszem, Emmának sikerült elültetnie azt a bizonyos bogarat, és addig nem nyugszom, amíg ennek a végére nem járok… Azt hiszem, arra mérget vehetek, hogy nem lesz könnyű dolgom vele. Nem is kívánom ragozni a dolgom, csak egy sóhajtással fejezem ki egyetértésemet Emma véleményével. Nem lesz könnyű, de legalább bőven lesz benne kihívás! -Hmm… Ez esetben lehet, hogy őket sem lenne utolsó ötlet felkeresnem, bár azt nem tudom, hogy mennyire együttműködőek… -Vagy hogy tudnak-e egyáltalán arról, hogy kit láttak el. -Te aztán nem szarozol. -nevetek fel a megjegyzésén- Én is kíméletlenül jelenteni szoktam minden hasonlót, de nem sűrűn szoktam a delikvens orrára kötni. Mondjuk ha akkor nem nagyon reagált rá, nem hiszem, hogy utólag bajod származna belőle. -Köszönöm! -mosolyodok el hálásan, majd gyorsan megittam a kávém végét- Ahogy a segítséget is. Ahogy a segítséget is. Akkor ha valami érdemlegeset megtudok, majd értesítelek, de nem is tartalak fel tovább. Minden jót a továbbiakban! -intettem neki búcsúzóul, aztán a kis jegyzetfüzetemet a táskámba süllyesztve elindultam, hogy szerencsét próbáljak az egyetemen is. Ha már így belejöttem a nyomozósdiba…
//Én is köszönöm szépen a játékot, részemről ez is záró ^^ //
Igaz, hogy első nap nem jártam sikerrel a kereséssel kapcsolatban, de legalább sikerült egy igencsak lerobbant motelszobát kibérelnem, valamint több pénzt fektetni abba, hogy kölcsönözzek egy autót. Arra ugyan már nem sok maradt, hogy tankoljak is bele, de nagyon szerettem volna minél előbb megtalálni Emmát. Ettől a találkozástól függött minden, miatta jöttem el ide erre az isten háta mögötti helyre, mert tőle vártam a hatalmas csodát. Talán naiv vagyok, talán feleslegesen jöttem. Sőt, a legvalószínűbb pontosan ez a végkimenetel volt, de nem mertem feladni a reményt. Féltem, hogy mi lesz velem akkor. Most, hogy már lépteim vittek előre egyenesen a célom felé, csak még tovább gyűlt bennem az idegesség és a frusztráció. Nem tudtam, hogy mire számítsak, hogyan fog reagálni. Egyáltalán azt sem tudtam, hogy a helyében én hogyan reagálnék, vagy mit szeretnék, mit mondjon majd. Nyilván nem ugrik a nyakamba, erre már előre felkészítettem magam lelkileg, a kérdés csak az, hogy megélni milyen lesz. Egy pillanat erejéig meg is torpantam, azt mérlegelve, hogy biztos ne forduljak-e vissza. Nem, innen már nem szabadott, egy köpésre voltam a stúdiótól, amit egyébként annyira nem is volt nehéz megtalálni, hiszen tudtam Emmáról, hogy fotós. A nevét pedig láthatóan nem cserélte le, így aztán kapóra jött, hogy a városban volt egy üzlete, amit a saját nevével fémjelzett. Ez a gondolat most adott egy kis erőt, mert úgy vettem, hogy egy jel volt. Egy jel arra, hogy ez a könnyítés majd most szerencsét hoz nekem, és biztosan nem véletlen, hogy sikerült rálelnem. Csizmáim sarkai tehát ütemesen kopogtak tovább a hűvös betonon, ahogy újra megindultam. Az a legrosszabb az egészben, hogy szinte még ruháim sincsenek erre az időjárásra. A kabát, amit viseltem, csupán egy kölcsön volt az egyik kedves recepcióstól, aminek őszintén örültem. Talán nem fáznék meg olyan egyszerűen, de nem viseltem volna jól, ha vacogva kell betévednem Emmához, főleg így az első találkozásunkkor. Még azon is órákig gondolkoztam, hogy mit vegyek fel, de nem akartam túlzásba vinni, így maradtam az egyszerű, de nagyszerűnél. Semmi feltűnő holmi, így kicsit természetesebbnek fogok tűnni legalább. Rosszabb vagyok, mint egy randira készülő tini, az is biztos! Bár azt sem lehet elfelejteni, hogy nálam sokkal nagyobb is a tétje, mint egy fiúval való találka. Még vettem néhány mélyebb lélegzetet, mielőtt beléptem volna az ajtón, de onnantól már nem volt menekvés. Szinte erőszakkal lökdöstem be magam a helyiségbe, hogy aztán tanácstalanul kémleljek körül, akárcsak az érkezésem pillanatában tegnap. - Hahó! Emma?! – a hangom egészen bizonytalan volt, már-már cincogásnak hallottam. Ez a rémült kislány tényleg én lennék? Egyszerűen siralmas, hogy hová süllyedtem az elmúlt hónapokban. Sőt, már éveket is lehetne mondani…
Egy ideje a felhők fölött járok, persze, igyekszem palástolni, hogy tulajdonképpen boldog vagyok, ne szúrjon már annyira szemet, de nem oly egyszerű. Mióta nem díszeleg a J betű a hátsómon, és tudom, amit tudok, azóta egyszerűen nincs előttem lehetetlen. Szárnyalok a munkámban, ugyanannyit dolgozom, mint eddig, de sokkal jobban pörgök, több megrendelést teljesítek, több a pénzem, és még élvezem is. Azt hiszem, ilyenkor szokták azt mondani, hogy az élet szép, nemde? Mára már végeztem, lassan indulok vissza a hotelbe, és szerintem kényeztetem magam egy kicsit fagyival, bármi hasonlóval, vagy csak megnézek valami agymosó filmet a tv-ben, esetleg elcsípek valakit egy kis billiárdra, nem tudom, mostanság túl vagyok pörögve. A stúdióban pakolom el a cuccokat, a legutolsó egy jegyespár volt, kivételesen nem hánytam el magamat tőlük, szóval nem gond, egész édesek voltak, de igencsak dilis képekre vágytak, szóval mostanra minden szanaszét hever. Hazaküldtem már mindenkit, mondván én majd bezárok, csak elvégzem az utolsó simításokat. Nem derogált nekem a pakolás sem, sőt, így legalább minden oda kerül vissza, ahol én megszoktam. Már majdnem végzek, mikor meghallom a csengőt, ami jelzi, hogy jött valaki, már kiabálok is ki rögtön. - Sajnálom, már zárva vagyunk! Aztán megszólal az érkező, az én kezemből meg kiesik minden, amit épp tartottam, öröm az ürömben, hogy semmi törékeny, és már száguldok is a fogadórészbe. Menten megsemmisülök, amikor látom, hogy Cassie az, az ég szerelmére… nem véletlenül nem kerestem, erre most itt áll előttem, valaki más kabátjában ráadásul, bűzlik róla. Rideg akarok vele lenni, hogy hazakergessem vele, de nem vagyok képes rá, csak odalépek hozzá, és megölelem. Úgy tűnik, mostanában mindenkit ölelgetek. Átmentem volna szentimentálisba? Mindegy, elég hamar elengedem, mielőtt kényelmetlenné válna a dolog, hiszen elég meglepő lehet az ilyesmi a részemről. - Cassie… mégis mi az istent keresel te itt? Az egy dolog, hogy én eljöttem, de én már egy felnőtt farkas vagyok, nem egy kölyök, akinek még bőven van mit tanulnia. Hogy engedhették el? Vagy ennyire nem figyelt rá senki? Mi van a csökött agyú teremtőjével? Ha csak rá gondolok, viszketni kezd a tenyerem. - Nem esett bajod? Nem bántott senki? Nézem meg először az arcát, majd szimatolok a levegőbe, nem érzek vérszagot, alvadtat sem. Nem biztonságos erre, nem csak a falka, hanem a sok idős magányos farkas miatt sem. Az Elsők miatt, istenem… ha bárki így, ennyire elkeseredetten és gyengén meglátja, joggal döntene úgy, hogy inkább elveszi tőle a farkasát, vagy megöli, nem is tudom, melyik lenne rosszabb.
Miután megszólaltam, csak akkor esett le, hogy az előbb hallottam is Emma hangját, amely arra figyelmeztetett, hogy már bezártak. Túl sokáig húztam az időt már ma is, ez egyértelmű jel volt, de nem akartam meghátrálni. Most már bejöttem, innen nem volt menekvés, szembe kellett néznem ezzel az egész helyzettel. Én kevertem bele magam, és nem véletlenül tettem így. A csodát ugyan már remélni sem mertem, de abban még bíztam, hogy nem leszek egyből elküldve melegebb éghajlatra, még ha szívem szerint rohantam volna valami mediterrán helyre, akkor sem. Nem is értem, hogy Emma hogyan bírta itt… A leejtett holmik hangja hozzám csupán enyhe puffanásként jutott el, hiszen idő közben feltűnt Emma. Úgy álltam ott, mint aki éppen készül elsüllyedni. Legszívesebben odaszaladtam volna, hogy megöleljem, ám ehelyett erőszakkal tartottam magam ugyanazon a helyen, ahol eddig is álltam, és csak bámultam rá a rémülettől hatalmasra nyílt szemeimmel. Fogalmam sem volt igazából, hogy miféle reakcióra számítottam tőle, mert lelkiekben már mindenféle elutasításra felkészültem. Ehelyett azonban néhány pillanat múlva karok fonódtak körém, szinte fel sem fogtam, hogy ez most tényleg a valóság. - Emma! – olyan szorosan csimpaszkodtam belé, mintha többé el sem akarnám engedni. Eddig sem voltam valami jól lelkileg, de most aztán elég volt ez a kedves gesztus arra, hogy a zokogás kitörjön belőlem. – Sajnálom, én… - nem, nem tudtam megmondani, hogy mit keresek itt. Jobban mondva nem akartam egyből előhozakodni ezzel, főleg nem így. Arcomat a nyakához fúrva sírtam tovább, méghozzá olyan keservesen, ahogyan csak tőlem telt jelenleg. Túl régóta fojtottam már vissza és uralkodtam az érzéseimen ahhoz, hogy most is képes legyek rá egy ilyen szituációban. – Azt hittem, hogy el fogsz küldeni te is… - nem tudtam, hogy mennyire volt érthető, amit mondtam, de nem is nagyon érdekelt jelenleg. Igyekeztem én úrrá lenni a bennem kavargó káoszon, de nem volt egyszerű feladat. - Nem fordulhattam máshoz, egyszerűen… nem bírtam ott lenni tovább! – böktem ki végre, bár az összefüggéstelen beszéd világrekordját most valószínűleg meg is dönthetném. – Nem, nincs bajom… - ráztam a fejemet, miután végre egy kicsit összeszedtem magam és hátrébb hajoltam, hogy ránézhessek. Némi szipogást és a könnyek letörlését követően már jobban éreztem magam. Máris igyekeztem rákészülni arra, hogy a kezdeti meglepettség után majd jön a leteremtés. Talán nem is lepődtem volna meg rajta, igazából arra nem számítottam, hogy majd meg fog ölelni. - Még ez a kabát sem az enyém... - leginkább már csak kínomban nevettem fel, mint őszinte örömmel. A hangom máris kezdett újra síróssá, kissé talán hisztérikussá válni. - Nem gondoltam, hogy ennyire hideg van, és... - újra csak félbehagytam a mondatot, mert valószínűleg számára is egyértelmű volt, hogy hogyan végződött volna.
Ajaj, hát itt elég nagy gáz van. Nem mondom, hogy olyan fényes állapotban volt, mikor eljöttem, de ennyire nem tűnt szörnyűnek a helyzet. A zokogása olyasvalami, amivel eléggé nehezemre esik bármit is kezdeni, persze, mostanság én is sírtam, talán nem olyan elviselhetetlen a dolog ezáltal, mint amúgy lenne. De, az, bár nem a tény miatt, hanem azért, mert olyasvalaki teszi, akit szeretek. Most utálni fogom magam, amiért eljöttem… Kicsit úgy éreztem magam, mint Norával a múltkor, szóval megvártam szépen, míg lecsillapodik, mert ilyen állapotban képtelenség normálisan beszélni. Annyit tettem érte, hogy addig nem engedtem el, sőt, még a szőke tincseit is megsimogattam. Furcsa, sosem éreztem úgy, hogy nekem menne az ilyesmi, de most valahogy nem ütköztem meg rajta. El is foglak küldeni, de nem ilyen állapotban… Ezt persze nem vágtam így a képébe, ennyire nem voltam sosem szívtelen. Itt nem maradhatott, egy ilyen gyenge teremtővel, csoda hogy a vérvonal átöröklődött, de attól még erős sosem lesz. Nem annyira, mint a vele egykorúak, istenem, hogy én mennyire sajnáltam. Ugyanakkor, épp ez volt az, ami miatt magamat láttam benne, bár Todd nagyon is erős volt, de ott hagyott, sosem törődött velem. - Megölöm Markot… megmondtam, hogy figyeljen rád, seggfej. Morgok, és késztetést érzek arra, hogy felhívjam, és leordítsam a fejéről azt a sok haját. Természetesen egyszerűbb mást hibáztatni, mint magamat, hogy én is otthagytam. - Iszonyat nagy szerencséd, hogy nincs bajod. Sóhajtottam fel, de nem kérdezhettem meg, hogyan is képzelte, és legalább felhívhatott volna, mert sosem reagáltam semmiféle megkeresésére. Most jó nagy genyának éreztem magam, de nem akartam, hogy a múltam kísértsen, egyszerűen nem engedhettem meg, hogy az ottaniak egy része miatt aggódjak. Viszont ő itt egyszerű préda, nincs senki védelme alatt, és túl fiatal ahhoz, hogy esélye legyen megvédeni magát. Óóó a jó életbe, mi a francot csináljak most? - Azt észrevettem, hogy nem a tiéd, marhára kellemetlen az illata. Csóváltam meg a fejem, és hirtelen nem tudtam, hogyan tovább. A szállodába nem vihettem egy kölyköt, nem hiszem, hogy túlzottan repesnének érte, főleg úgy, hogy nem tartozik senkihez. Már metafizikailag. - És most… mihez is szeretnél kezdeni? Meg kellett kérdeznem, úgy nem grasszálunk át országokon, hogy semmi elképzelésünk nincs a jövőről. Persze nekem sem volt azonkívül, hogy Toddot kerestem, ő meg ezek szerint engem, de Todd a Teremtőm volt, én meg… nem is tudom, mi voltam neki pontosan.
Mielőtt elindultam volna Emmához, megfogadtam magamban, hogy normálisan kezelem majd a helyzetet és visszafogom a túláradó érzelmeimet, mielőtt teljesen megfojtanám őt velük. Persze ilyenkor semmi nem úgy szokott alakulni, ahogyan eltervezzük. Sajnos esetemben sem volt megoldható, ugyanis majdnem az első percben zokogásban törtem ki. Átkoztam is magam rendesen addigra, mire valamelyest sikerült megnyugodnom. Ezzel csak elüldözni fogom, nem pedig rávenni arra, amit szerettem volna! - Ne! Nem az ő hibája! – vágtam rá gyorsan, közben a fejemet rázva tagadóan. – Tényleg nem! Ő nem akarta elmondani, csak én… addig nem hagytam békén, míg eleget nem lett – vallottam be töredelmesen, leszegve a fejemet. Most egyáltalán nem éreztem magam felnőtt nőnek. Sőt, olyan kicsire zsugorodtam, mint egy csecsemő, legalábbis képletesen mindenképpen. – Neki is dolgai voltak, meg feladatai, nem tudott mindig figyelni rám – tettem még hozzá, megvédve Markot, mert ő tényleg nem tehetett erről az egészről. Nem állhatott ott mindig mellettem, de az azért jól esett, hogy Emma ezek szerint még a távozása után is törődött velem. - Még egy napja sincs, hogy itt vagyok, Emma… - forgattam egy kicsit a szemeimet, de még mindig örültem neki, hogy legalább nem tesz rám olyan magasról, mint ahogy eddig tűnt. Én el sem tudtam képzelni, hogy ilyen rövid idő alatt mi bajom történhetett volna, de igen, talán tényleg szerencsém van. Már csak azért is, mert megtaláltam őt, és most már talán azt mondhattam, hogy sínen vagyok. Nagyon távol a céltól, de már haladok az úton, ami hozzá vezet. Talán, ha nem lök le róla rövid időn belül az előttem álló nő. - A motelben adta nekem az egyik recepciós, mert látta, hogy fázom a sajátomban – kellemetlen volt nekem erről beszélni, de pénzem nem biztos, hogy lett volna újat venni. Örültem, hogy egyáltalán kocsit sikerült bérelni, bár lehet jobb lett volna azt a pénzt egy új kabátba fektetni. Már úgyis mindegy, igaz? Ha találnék munkát, akkor nem lenne olyan nagy probléma ezzel, talán még gyűjtögetni is sikerülne valahogy, valami csoda folytán. Sosem ment nekem az ilyesmi, de az is lehet, hogy egyszer el tudom kezdeni. - Fogalmam sincs… én csak… - most jött a nehezebb dió. Meg kellett volna mondanom, hogy miért jöttem, de a bátorságom egyből elszállt, a reményeimmel együtt. Nem, ez nem fog menni. Nem fog belemenni, neki itt már saját élete van, jól érzi magát, nem hiányzik neki egy púp a hátára. Nem hiányzom én senkinek, sehol. Az egyetlen hely, ahol örülnének nekem, az számomra elérhetetlenné vált, hiszen a családomat nem kereshettem fel. A könnyek megint gyűlni kezdtek a szemeimben, pedig azt hittem, hogy végre elapadtak. - Én csak el akartam jönni onnan, érted? Nem bírtam tovább… - szipogtam párat, a teljes kétségbeesés ismét úrrá lett rajtam. – Szerintem még fel sem tűnt nekik, hogy eljöttem, ha meg mégis, akkor sem valószínű, hogy keresnének. Colin is biztos megkönnyebbült. Sehol nincs helyem, Emma! Érted ezt?! – fakadtam ki ismét, ám szégyenemben azzal a lendülettel el is fordultam tőle, hogy úgy törölgessem a szemeimet.
Csak morgok magamban, basszameg, komolyan, én is rühelltem Detroitban lenni, bár velem foglalkoztak, csak épp nem úgy, ahogy egy nőstény azt szeretné. Ha engem kérdezne bárki, inkább hagytak volna békén. Azonkívül, hogy fizikailag gyötörtek, az én lelkemmel is csak Mark foglalkozott, senki más. Az álla alá nyúltam, felemelve a fejét. - Nem-nem, előttem ne csináld ezt, már mondtam. Nem csináltál semmit, amiért szégyellned kellene magadat. Ostobaság volt, de tulajdonképpen egész bátor… Nem szerettem volna így látni, ha már itt tartunk, sírni sem, de az is megtörtént, szóval így jártunk. Arra nem hiszem, hogy valaha képes leszek, hogy elűzzem a viharfelhőit, és sajnos módomban sem áll megtenni. - Egy nap alatt is rendkívül sok dolog történhet, ami kellemetlen... Elég mondjuk arra gondolnom, hogy belefut egy Carloshoz hasonló elmebetegbe, vagy valamelyik zordabb lelkületű falkatagba… Egyik sem mondható sétagaloppnak. Nem tudom, hogy jó, avagy inkább rossz, hogy ennyire nem tartott semmi különösebbtől egyedül egy tök idegen, falka lakta helyen. Nyílván tapasztalatlan még, és egy részem szeretné, ha megmaradhatna ennyire ártatlannak ilyen téren, de előbb-utóbb beüt a ménkű, és az nagyon össze fogja törni. - Akkor most elmegyünk neked meleg cuccokat venni. Jelentem ki, és igen, ez ellen nincs apelláta, egyébként is tudom a méretét, ha nem jön, megoldom egyedül, de az tutira nem fog neki tetszeni. El lehet dönteni, melyik a kevésbé rossz. Közben én már felvettem a kabátom, és gyorsan elpakoltam még azokat a dolgokat, amik nagyon láb alatt lettek volna, de mire Cassie előállt a farbával, már megint ráfigyeltem. Akkor vettem át a csizmámat a benti cipőm helyett. - Szedd össze magad, kérlek. Sóhajtottam fel, a bizonytalansággal nem sokra megy. Istenem, szegény lány, Colin is ásta volna el inkább magát, minthogy ekkora hibát vétsen, és tönkretegye egy ember életét… aki… előtte boldog volt. Úgy hiszem, Cassie az volt. - Cassie, ne bőgj, semmit sem old meg, és tudod, hogy nem szeretem. Gyengének tűnsz tőle, és ha már amúgy is az vagy, legalább próbálj meg másnak látszani... ez fontos, neked az életed múlik rajta, hogy mennyire tűnsz többnek, mint ami vagy. Rántottam vissza magam felé, nézzen csak a szemeibe. Nem szerettem volna durva lenni vele, de vagy én, vagy valaki olyan, aki nem ismeri, és akinek nem fontos, még ha ez nem is látszik. Én tudom, hogy le fogok állni, egy idegen nem tenné. - Abbahagyod a sírást, elmegyünk kabátot venni, közben magadban átgondolod, hogy mit akarsz pontosan, miért jöttél pont hozzám, és csak akkor állsz elő vele, ha képes vagy sírás nélkül megtenni. Nem érdekel a körítés, sem az, hogy mennyire szar. Mielőtt eljöttem, ugyanígy éreztem magam… Tudom milyen, ne nézz nullának empátia területén, de elhiheted, hogy a mi világunkban vajmi keveseket hat meg a sírás. Azzal elkezdtem kifelé terelni, kicsit felpaprikáztam magam, és úgy döntöttem, egyúttal azt is megnézem, mennyit foglalkozott a pajzsával, mióta nem láttam. Nekifeszülök, már ha fenn volt, rohadtul remélem, hogy igen, különben nagyon pipa leszek, és megpróbálom áttörni, sikerülni fog, a kérdés csak az, hogy mennyi idő alatt.
- Igen, ez a burkolt megfogalmazás a baromi nagy hülyeségre… - nevettem fel kínomban, az őszinteséghez pedig még csak köze sem volt ennek a gesztusnak. Legszívesebben elástam volna magam a föld alá, mert most már láttam, hogy milyen hatalmas nagy őrültség volt idejönnöm csak úgy. Szóltam volna én Emmának, de tudtam, hogy úgysem fogom elérni. Valahol mélyen pedig nem voltam biztos abban sem, hogy ha elértem volna, akkor felhívom. Úgyis csak lebeszélt volna róla, ezzel tisztában voltam. Nem is lepett meg különösebben. - Tudom – dünnyögtem az orrom alatt alig érthetően. Tényleg sok dolog történhetett volna már tegnap is velem, de hála istennek nem akadtam össze senki olyannal, aki veszélyt jelenthetett volna rám. Legalább hosszú idő után ennyi szerencsém volt az életben. Egyébként még mindig nagyon szégyelltem magam amiatt, hogy így viselkedtem. Rátörtem szerencsétlen Emmára, és még tele is sírtam a ruháját, mint egy ostoba tíz éves kisgyerek. Nem szoktam én így viselkedni, illetve mondjuk úgy, hogy régebben nem volt rám jellemző. Amíg akartam tanulni és bizonyítani Colinnak, addig sok dolgot elviseltem, de az idők változnak. Azóta az én hozzáállásomban is drasztikus változás állt elő. Feladtam, mondjuk ki kerekperec! - De nekem nincs pénzem… - kezdtem máris akadékoskodni, hevesen rázva a fejemet. Szemeimben még mindig ott ült néhány könnycsepp, de már nem rázta zokogás a vállaimat, csupán a szipogásom árulkodott arról, hogy az előbb még az egereket itattam. Csak némán figyeltem, ahogy átcserélte a cipőt, és azon törtem a fejemet, hogy mégis miként akadályozhatnám meg ezt az egészet. Emma ellen esélyem sem lenne, és nem csak farkasként, hanem emberként sem. Nagyon úgy tűnt, hogy ezt már eldöntötte, a hangsúlyból pedig arra következtettem, hogy nem nagyon volt beleszólásom ebbe. - Sajnálom… tudom! – próbáltam én visszafogni a könnyeket, de azok végül megint utat törtek maguknak. Tényleg ismertem annyira a nőstényt, hogy tudjam, hogy nem szereti túlzottan, ha sírnak a közelében. Mindig igyekeztem erre ügyelni, hogy ne bosszantsam fel feleslegesen, de most képtelen voltam visszafogni magam. Egyszerűen nem ment, annyira elesettnek és sebezhetőnek éreztem most magam. Vágytam valaki támogatására, és arra, hogy megnyugtassanak, minden rendben lesz velem. Olyan kilátástalannak tűnt ez az egész helyzet… - Szerintem elég hamar rájönnének arra, hogy nem vagyok több – húztam el a számat, miután valamelyest megnyugodtam. – Még egy kölyöknek is esélye van ellenem… - ismertem be a szomorú igazságot. Jó, ez talán nem volt azért igaz, mert egy időben foglalkoztak velem, és viszonylag jól el is boldogultam, de ettől függetlenül nem voltam olyan hű, de profi a harc terén. Lett volna még hová fejlődnöm, finoman fogalmazva. Míg ezen gondolkoztam, Emma tovább magyarázott, és pontosan arra kérdezett rá, amitől egyszerűen rettegtem. Nem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy miért jöttem. Nem ostoba, sejtettem, hogy hamar rá fog jönni, hogy nem véletlenül vetődtem ide, de hát beismerni már teljesen más tészta volt. Az elhatározásom csupán eddig a pontig volt sziklaszilárd. - Igen, arra már én is rájöttem – bólogattam azzal kapcsolatban, hogy senkit nem hat meg az, ha sírni lát. Közben engedtem a finom noszogatásnak, és szépen lassan kifelé vettem az irányt én is. Odakint egyből arcon csapott a hideg szél, úgyhogy kicsit beljebb húztam a nyakamat, megigazgatva a sálat magamon. – Tudom, hogy te megértesz. Pont ezért fordultam hozzád… - ezúttal már egy kicsit nyugodtabb voltam, nagyon igyekeztem, hogy összeszedjem magam valamelyest. – Jaj, Emma, nem is tudom, hogy mondjam el neked – kezdtem bele olyan mélyről jövő sóhajjal, ami hatalmas gondterheltségre utalt. - Lehetne, hogy ezt abbahagyd?! – kérdeztem némi idegességgel. Mindig is utáltam, amikor a pajzsommal babráltak. Ugyan nem volt fent teljesen, de a háromnegyede fel volt vonva. Ezt legalább már régen megtanultam, még ha Emma ellen nem is tudtam sokáig tartani. – Olyan, mintha viszketne tőle a bőröm… - fűztem hozzá kissé mogorván, még a karomat is megdörzsöltem. – Szóval… azért jöttem, mert a segítségedet akarom kérni. Ezt már biztosan kitaláltad. Tudom, hogy nem fog tetszeni, amit mondok, de nem látok más kiutat. Egyszerűen annyira tanácstalan vagyok, mint még soha. Utálom ezt! – ugyan még most sem voltam a toppon, de annyira már összeszedtem magam, hogy összefüggő mondatokat tudjak alkotni. Még akkor is, ha a hangomból áradt a visszafogott feszültség. – Én… - kezdtem bele már megint akadozva. -… azt szeretném, ha átharapnál! – mondtam ki végül egy szuszra, gyorsan. Mint amikor az ember letép egy ragtapaszt. Akartam én még húzni, de feleslegesnek találtam, hiszen nem ostoba. Már először is átlátott a szitán, és nem akart körítést. Hát én kimondtam úgy, ahogy van. Csupaszon, tisztán, lényegre törően.
Erre csak vállat vonok, helyeselni nem fogok, de az mindenképpen jó, hogy tudja, igencsak mellélőtt a dologgal, még ha nem is esett baja, fogalmam sincs, mit kezdhetne itt ezután, egyszerűen teremtő nélkül egy kölyök errefelé nem lehet életképes, tulajdonképpen sehol sem. Nem is értem, le tudnám kaparni a falat kínomban. Ahh… - Nekem meg van pénzem. Kontráztam, és ezzel részemről el volt intézve a dolog. Bármennyire is tűnt úgy korábban, vagy az elmúlt években, hogy letojtam a fejét, nekem attól még fontos, és nem állt szándékomban hagyni, hogy más levetett gönceit hordja, bármilyen jó szándék is lapuljon mögötte. Épp elég nehéz lehet neki a távolmaradás is a saját családjától, amellett, hogy a teremtője egy gyökér, és alkalmatlan az életre is, nemhogy a vérfarkas létre. - Nem ez a lényeg, Cassie… hát nem érte? Minél később jönnek rá, annál hasznosabbnak tűnsz, annál életrevalóbbnak. Lehet, hogy fizikailag van, de mentálisan? Márpedig, ha egy kölyök nem érzi meg, hogy hozzá hasonló vagy, mert nem jut át a pajzsodon, akkor nem fog neked menni, csak ha annyira felbosszantod, hogy előjöjjön belőle a farkas. Mondjuk, ahogy a mostani lelkiállapotodat nézem, még így sem fognál ki senkin. Sóhajtottam egy mélyet, egyszer biztosan meg fogom ölni Colint… Ha más nem, azért, mert ennyire tönkretett egy fiatal farkast, és közben lószarra sem tanította meg. Kedvem lenne jó alaposan összetörni valamit, de egyik sem annak a semmirekellőnek a csontozata lenne, szóval inkább türtőztetem magam, nem kell, hogy még a frászt is ráhozzam a kölyökre. Iszonyatosan bosszant, hogy látszólag semmit sem fejlődött, így minden falka elhajtaná, márpedig most szüksége van egyre. - Csak kezd az elején, nem lehet olyan szörnyű, hogy ne merd nekem elmondani. Én persze maximum arra tippeltem volna, hogy szeretne itt maradni, és a segítségemet kérni a falkába kerülésért, de ez nehéz ügy volt, puszira senkinek sem ment, és nem is szerettem volna, hogy így jusson be, annak semmi értelme sincsen. - Nem, nem lehetne, mert el vagy kanászodva, és ahogy látom, rohadt sok időt kell bepótolnunk, hogy használható legyél. Igen, hergelem, tudatosan, mert ilyenkor a legtöbbekben feléled a teljesítési kényszer, és bizonyítani akarnak, annál meg nem nagyon van jobb hajtóerő véleményem szerint. Lehet, hogy durva, de sokaknál még mindig lényegesen finomabb vagyok. - Az jó, mert azt jelenti, hogy eléggé hozzád nőtt már ahhoz, hogy érezd, ha babrálnak vele. Ennek valóban örültem, mert aki még alig tudja használni, az jobbára észre sem veszi, ha lehámozzák róla, mint banánról a héját. Igen, legalább olyan könnyedén. Mikor előáll a farbával, csöndben várom, hogy befejezze a mondandóját, közben megállok egy téli cuccokat árusító üzlet előtt, van itt minden, szóval nem lesz gond, védekezés a hideg ellen megoldva. Be viszont egyelőre nem megyek, felvont szemöldökkel nézek rá, várom, hogy befejezze. Nem túl nyerő felvezetés ez a nem fogok neki örülni, és hiába sajnálom, hogy ennyire rossz helyzetben van, csak arra tudok gondolni, hogy jó eséllyel hamarosan le akarom majd nyúzni a bőrt a képemről. Aztán se szó, se beszéd, elnevetem magam, mert ez nem lehet más, mint valami jóízű tréfa, ám annak remek. Biztosan Mark ötlete volt, talán ő is itt van valahol, és mindketten azért jöttek, hogy meglepjenek. Körbe is pillantok, de Mark sehol, és Cassie arca is olyan, hogy a komolyság szobrát is meg lehetne róla faragni. - Te most szórakozol velem? Körülbelül annyira vagyok felelősségteljes, mint egy hintaló... Egyszerűen nem fér a fejembe, honnan jött ez neki, oké, mostanában sokat változtam ilyen téren, de ez az ötlet… egyszerűen nevetséges. Egyszer majd szeretnék kölyköt, de elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyen hamar, nem vagyok hozzá elég érett.
Tudtam nagyon jól, hogy semmi értelme nem lenne vitába szállnom vele. Ha egyszer eldöntötte, hogy rám költi a pénzét, akkor úgyis meg fogja tenni, de azért egy próbát megért. Egyet, és nem többet. A válaszából már sejtettem, hogy nincs helye ellenvetésnek, így némán beletörődtem abba, hogy valaki gondoskodni akar rólam. Máris egyértelművé vált számomra, hogy miért is fordultam éppen hozzá. Szerintem fogalma sem volt arról, hogy ez mennyit jelentett nekem. - Igen, az lehet… - ismertem el kelletlenül, szomorúan. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem most magam, és ezt nem is tudtam volna tagadni. Fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdjek, hogyan kéne szintbe hoznom magam, hogy a koromnak megfelelő legyen a tudásom. Jó, annyira azért nem voltam ám reménytelen eset, mert volt néhány Emmához hasonló egyed, aki próbált tanítgatni, de pont, akitől vártam volna, és akinek kellett volna, az nem tette meg. Ez volt az én legnagyobb szívfájdalmam. - Nem vagyok ebben olyan biztos – ingattam a fejemet tagadóan. Biztos, hogy nagyon nem fog örülni neki, mert olyan szörnyű lesz ez az egész, hogy nem meglepő, hogy ennyire húztam az időt. – És hajlandó vagy segíteni nekem ebben? – kérdeztem bizonytalanul, már előre tartva a válaszától. Nagyon rosszul esett volna, hogyha nemet mond, mert tényleg kellett valaki, aki megtanít rá, hogyan kezeljem jobban ezeket a mentális dolgokat. Arról már nem is beszélve, hogy a fizikai állapotom sem volt tökéletes. - Igyekeztem tanulni, egy kicsit Mark is foglalkozott velem, miután elmentél – amikor ezt mondtam, megjelent egy halvány kis mosoly a szám szegletében. Nagyon hálás voltam a férfinak azért, hogy szánt rám egy kis időt, és próbált fejleszteni egy kicsit a hiányos tudásomon. Még akkor is, ha nem lettem profi, de hála neki többet tudtam, mint amennyit Colin tanított nekem az évek folyamán. Egyébként, mire elértünk az üzletig, addigra én is eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy előálljak a farbával. Ugyan sokféle reakciót vártam, sokféle kimenetel lejátszódott a fejemben, de amit végül kaptam, az nem szerepelt közöttük. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbüljek, újra sírjak, vagy én is nevessek együtt Emmával. Végül csak komoly képpel álltam tovább, és roppant kínosan éreztem magam. Feszengtem, máris bántam, hogy kimondtam, és valahol fájt is, hogy ennyire komolytanná próbálta tenni a helyzetet, mikor nekem ő volt az utolsó reményem ebben a kilátástalan életben. - Akkor Colin még egy hintalóval sem ér fel… - mondtam olyan halkan, hogy szinte csak suttogásnak lehetett nevezni. – Sajnálom, annyira sajnálom, de egyszerűen nem fordulhattam máshoz! – ismételtem el újra, amit már egyszer mondtam neki korábban. – Szükségem van rád, Emma! Szükségem van valakire, aki tanít, akire számíthatok. Rád mindig számíthattam, és hidd el, nem akarnék a nyakadba varrni egy hozzám hasonló koloncot, ha nem lenne ilyen fontos. Nincs más esélyem… csak te – az utolsó két szóra újra elhalkult a hangom, pedig egészen kezdtem belelkesedni magyarázás közben, ami együtt járt azzal, hogy felerősödtek a szavak is. - Ha te is elküldesz, ha te is elutasítasz, azzal aláírod a halálos ítéletemet. Így, vagy úgy, de… - nem akartam érzelmileg zsarolni. Sőt, sehogyan sem, de teljes volt részemről a kétségbeesés, azon felül, hogy igazat mondtam. Az tényleg a halálomat jelentené. Vagy mások ölnének meg könnyűszerrel, vagy én igyekeznék valahogy véget vetni az életemnek, ezt már eldöntöttem magamban. Élni akartam, de nem mindenáron. A hatalmas tanácstalanság és félelem valószínűleg tisztán látszott az arcomon, rettegő íriszeimet egyenesen rászegeztem. Nem adtam még fel. Nem teljesen, noha nagyon közel álltam hozzá, hogy értelmét veszítse minden.
- Ez még nem eldöntött tény. Nem ejtek ki semmi visszavonhatatlant a számon, ameddig nem tudom, mit is akar pontosan, nem vagyok ostoba. Amint kiderül, választ fog kapni a kérdésére, ez biztos, de nem kell elsietni semmit. Alapvetően nem voltam a fontoljunk meg mindent jó alaposan mintapéldánya, de kölyköket illetően nem viccelünk. - Legalább valamire jó ő is. Állapítom meg, de azért még el fogom küldeni a vérbe, ha rendesebben foglalkozott volna vele, akkor most nem lenne itt, akkor érezte volna, hogy van, aki törődik vele. A lelkem mélyén persze tudom, hogy nem foglalkozhat mindenkivel úgy, ahogy velem tette, és szemét dolog ezt várnom tőle, de úgyis a képembe mondja majd, szóval nem féltem a haragomtól. Nem akarom én szándékosan megbántani, de olyannyira abszurd, amit tőlem kér, hogy arra szavaim sincsenek, komolyan nem értem, honnan jött ez neki, ismer, tudja, hogy mindenféle kötődéstől a falra mászom, és egyébként is, hogy lehetnék jó teremtő, ha nekem nem volt sosem példám erre? - Ebben egyetértünk. Colin nemes egyszerűséggel egy seggfej, nem kell ezt szépíteni, egyszerűen meg kellett volna ölni, amikor ilyen felelőtlenül beharapott egy kölyköt, ráadásként még elég idősnek sem mondhatnám hozzá. - Ha még egyszer koloncnak nevezed magad, vagy a legcsekélyebb mértékben is ledegradálod magad, nem fogod megköszönni a pofont, amit kapsz. Hogy a büdös istenbe akarsz bárkinek a kölyke lenni, ha így beszélsz magadról? Kérdeztem mérgesen, egyszerűen nem értettem, hogy a francba él még ezzel a hozzáállással, tudom már, persze, falkában élt eddig, nem kellett kidugnia az orrát közülük, de most ez megváltozott, és ha továbbra is így viselkedik, akkor ennyi erővel már most felkötheti magát. Legszívesebben tényleg felképeltem volna. - Wow. Ennek aljas zsarolás szaga van, és te nem vagy ilyen. Meg annyira ostoba sem, hogy azt hidd, hogy ez majd rám hatni fog. Csóváltam meg a fejem, a csalódottságom kaparta a torkomat, érett az a pofom, úristen, de még mennyire, hogy érett, de helyette vettem egy mély lélegzetet, és felemeltem felé a mutatóujjam, jelezve, hogyha jót akar, most mélyen hallgat. Percekig nem szólaltam meg, csak néztem, s közben gondolkodtam. Fogalmam sem volt, mit csináljak, csak azt tudtam, hogy még nekem sem lenne szívem elzavarni abban a tudatban, hogy biztosan meg fog így halni. Végül döntésfélére jutottam, de egyelőre nem osztottam meg vele teljes egészében. - Először is, nem tudom, eddig hol aludtál, de mostantól nem ott fogsz, kiveszek neked egy szobát a szállodában, és ott fogsz lakni, amíg el nem döntjük, mihez kezdjünk. Ez sem kérés, vagy lehetőség, így lesz. Ha a kölyköm akarsz lenni, szó nélkül csinálod, amit mondok. Nem akartam fizikai erőszakot alkalmazni, de ha arra lesz szükség, meg fogom tenni. Annyira bőven ismer már, hogy nem vagyok az a típus, aki szó nélkül tűri, hogy ellenkezzenek vele, sőt, én még a tőlem sokkal idősebbeknek is hajlamos vagyok nekiugrani, ha sértve érzem a kis becsületemet. Nem egyszer volt már rá példa. - És most befelé, veszünk pár meleg ruhát, rossz rád nézni. Rajtam még szoknya van, bár vastag harisnyával, és csinos szövetkabát, de én mindig elég pöpecül néztem ki, szóval nem engedhettem meg magamnak, hogy valaha is másként legyen. Kétségtelenül hiú nőszemély voltam. Odabenn nem hagytam békén addig Cassiet, míg mindenféle meleg ruhaneműt nem választott magának, kezdve a zoknitól egészen a sapkáig. Addig egy hang sem esett a farkas létről, és addig nem is fog, amíg nem hagyok itt egy kisebb vagyont, és nem jutunk ki az üzletből. - Azt egyébként nem tudtad, hogy errefelé ennyire hideg van? Kérdem meg végül enyhe mosollyal az arcomon, mert ez azért véleményem szerint egészen vicces, nem mintha én bundabugyiban érkeztem volna tavaly, de én legalább a ruhatáram egész csinos részét elcipeltem, pluszban anyagilag sem álltam rosszul akkor sem. ~A másik pedig, hogy összekapod magad, kérem a jobb arcodat, azt, amelyik nem ilyen búvalbaszott, amelyik életrevaló, amelyikkel van értelme bármit is kezdeni. Adok mondjuk egy hetet, hogy bebizonyítsd, van értelme ennek az egésznek. Közben edzünk, ha úgy vélem, hogy nem reménytelen a helyzet, akkor bemutatlak az Alfámnak. Egyelőre ennyit tudok ajánlani.~ Közöltem végül, a következő pillanatban pedig ismét léphettünk ki a hidegbe, immár szatyrokkal felszerelve, és remélem volt annyi agya, hogy pár meleg cuccot magára kapott közben.
Nem vettem a védelmembe Markot, mert volt némi igazság abban, amit Emma mondott, meg amúgy is tudta, hogy nem sok értelme lenne. Fogalmam sem volt arról, hogy ők fognak-e beszélni ezek után, de volt egy sanda gyanúm, hogy ez a nagyon közeli jövőben be is fog következni. Egy kicsit lelkiismeret-furdalásom volt, hogy miattam fognak valószínűleg veszekedni, de nem érdekelt. Ez egyszer voltam annyira önző, hogy a saját jólétemet tartsam szem előtt, vagyis a túlélést. Ehhez pedig szükségem volt arra, hogy megtegyem ezt a nagyon fontos lépést. Azért némiképp megkönnyebbültem, amikor végre kimondtam a jövetelem valódi okát. Kár is lett volna tagadni magam előtt, hogy mennyire izgultam emiatt, de hát olyan sok múlt ezen, mint még soha semelyik más alkalommal. Szerintem ezt Emma is nagyon jól tudta, még ha maga előtt is titkolta, de nem jöttem volna ide, ha nincs éppen végszükség. Úgy voltam vele, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet, semmilyen körülmények között sem. Na, jó, talán akkor, ha elutasít, de akkor meg már úgyis mindegy lesz, igaz? - Úgy, hogy te már ismersz. Tudod, hogy mi a helyzet nálam – motyogtam halkan a kérdés hallatán, bár utána sikerült annyira összeszednem magam, hogy újra a szemeibe nézzek. – Egyébként meg, ha nem lennék az, akkor nem éreznéd ilyen borzasztóan nehéznek, hogy átharapj. Ha nem tudnád, hogy csak rosszul jársz velem és nehéz dolgod lesz! – vágtam vissza kicsit dacosan, hevesebben, mint azt szerettem volna. Nem tehetek róla, de ez egyszerűen kikívánkozott belőlem, már ott volt a nyelvem hegyén. Igazán nem fojthattam magamba a szót most, hogy egy kicsit összeszedtem magam. Vagy legalábbis lett elég bátorságom ahhoz, hogy visszaszóljak, természetesen csak és kizárólag a saját érdekemben. Ha nem akartam volna ennyire ezt az egészet, akkor biztosan nem teszek ilyet. - Nem akartalak zsarolni, de ez az igazság! – kötöttem az ebet a karóhoz nagy komolyan, miután eltelt néhány perc. Aztán végül megvontam a vállaimat, mikor már úgy éreztem, hogy sikerült kicsit lenyugodnia. – Meg egy próbát is megért… - próbáltam egy kicsit oldani a feszültséget, és elviccelni, de nem tartottam túlzottan valószínűnek, hogy ez sikerült is. Emmánál ilyenkor nem igazán szokott bejönni a hasonló próbálkozás, de én legalább egy kicsit jobban éreztem magam. Főleg akkor, amikor közölte velem, hogy a hotelbe kell költöznöm. Jó, igazából nagyon féltem tőle, és azt sem szerettem volna, ha rám költi a pénzét, de valahogy a kettős érzések eluralkodtak rajtam. Éppen annyira voltam boldog ettől a lépéstől, mint amennyire megrettent. - Egy motelben – válaszoltam meg a kérdését fojtott izgatottsággal. – Rendben! – egyeztem bele gondolkodás nélkül. Szerencsére nem voltam szubmisszív soha, a látszat ellenére sem, de mégis jól esett most, hogy valaki irányított és megmondta, hogy mit és hogyan csináljak. Pontosan erre volt szükségem, egy határozott teremtőre. Úgy gondoltam, hogy Emmából csodálatos válna, minden kétsége ellenére. Talán pont azért, mert az övé is olyan borzasztó volt, mint az enyém. Bennem legalábbis lenne egyfajta bizonyítási vágy, hogy én nem akarok olyanná válni még véletlenül sem. Talán majd egyszer, ha túléltem ezt az egészet, és már elég idős leszek hozzá. Bár abban erősen kételkedtem, hogy én képes lennék valaki életét így tönkretenni, de nekem jelenleg már úgyis mindegy volt. - Jó! – biccentettem kicsit bűnbánóan, azzal be is vonultam a boltba, hogy válogassunk nekem elég meleg ruhát. Nem akartam, hogy túl sokat költsön rám, de ezek mind elég drágák voltak. Túl sokkal fogok neki tartozni már így is, és akkor a pénzről még nem is esett szó. – Azt tudtam, hogy hideg van, de nem gondoltam, hogy ennyire. Meg amúgy is… megszöktem – vonogattam a vállaimat szégyellősen. – Nem nagyon volt időm meleg ruhákat pakolni, meg hát azok több helyet foglaltak volna el – ismertem be, még ha nagyon ostobának is éreztem magam jelen pillanatban. Hallottam én a mentális üzenetet, de egészen addig nem reagáltam rá semmit, amíg ki nem mentünk. Nem azért, mert nem tudtam volna megtenni, hanem egészen egyszerűen igyekeztem magam visszafogni. Ez addig sikerült, amíg ki nem léptünk, én immár plusz két rétegben. Máris kellemesebb volt az idő. - Köszönöm! – olyan hevesen vetődtem Emma nyakába, és szorítottam magamhoz, hogy egy embernek biztosan nagyon fájt volna a mozdulat. – Istenem, annyira hálás vagyok neked. Mindenért! Tudom, hogy ez még nem jelent semmit, de máris többet tettél értem, mint azt sejthetnéd! – egy kicsit gyűltek is a könnyek a szememben, de nem kezdtem el sírni, csupán szipogtam néhányat. Arra fogtam magamban, hogy nagyon sok volt bennem a felgyülemlett feszültség, és könnyebben előtörtek belőlem az efféle érzelmek. Talán így is volt részben, de igazából annyira túláradt bennem a szeretet és a hála a nőstény irányt, hogy nem bírtam uralkodni magamon. Újra reményt adott, felkapcsolta a lámpát az alagút végén. Talán nem élem itt meg a tavaszt, de lehetőséget kaptam a bizonyításra és a túlélésre. Ez több volt, mint amit bárki tett értem az elmúlt másfél évben.
- Cassie, ne kombinálj, mert istenemre mondom, nem állok jót magamért. Csattanok fel, mert ez az, amit rohadtul utálok a nőkben, ezért nem jövök ki szinte egyikkel sem, mert egész egyszerűen túl sokat gondolkodnak, mindenbe belemagyaráznak olyat, ami nincs ott, ezzel elcseszve az egészet. Nem is méltatom több szóra az egészet, mert egyrészt roppant önző elgondolás, hogy miatta van, esetleg, ha gondolkozna kicsit, rájönne, hogy magam miatt nem tennék ilyesmit, mert nem érzem késznek rá magam, és neki köze sincs az egészhez. Még egy ilyen, és tutira szájba vágom, már most is ökölbe kellett szorítanom a kezem, hogy ne csattanjon az arcán a tenyerem. Van ám különbség önmagunk védelme, és a meggondolatlanság között. Majd megtanulja, ha nem tőlem, mástól… de nem, tőlem is meg fogja, vagyok annyira indulatos. - Nem, ez nem az igazság, ez akkor lenne az igazság, ha gyenge és használhatatlan lennél, de ugye nem akarod, hogy annak tartsalak? Nézek rá szúrós szemekkel, kíváncsi vagyok, mikor hagyja abba önmaga egyre mélyebbre ásását, így nagyon nem leszünk jóban, ha kölyköt akarnék, tutira nem olyat választanék, aki egy darab kutyaürüléket is többre tart magánál. Annyira, de annyira gyerek volt még, hogy sírni tudtam volna, én sem vagyok a tökéletes felnőtt mintapéldánya, de komolyan lekaparom az arcom. Hát még akkor mennyire lekaparnám, ha tudnám, mit gondol rólam. Vajon Castor mennyire fog kiröhögni, ha megtudja ezt az egészet? Szerintem ma este nem fogok nála fürdeni, mert az egy dolog, hogy én mit gondolok magamról, de az egy másik, ha a képembe is dörgölik esetleges reménytelenségemet ezen a téren. - Cassie, a testbeszéd fontos, legalább azzal ne legyél tiszteletlen. Ne vonogasd a vállad nagyjából senki előtt, akivel esetleg találkozol majd a szállodában. Sokan nem veszik jó néven a flegmaságot. Azért az kicsit szíven üt, hogy kénytelen leszek én is visszafogni magam, hogy jó példát mutassak. Istenem, tényleg el fogom bőgni magam, én meg a jó példa. Csodálatos… Hogy a lótúróba fogok én ebből kimászni? Komolyan, nem értem, miért pont velem kell ilyesminek történni, eszembe nem jutott volna soha az életben, hogy valaki úgy fogja gondolni, alkalmas lennék teremtőnek, ez komolyan az év vicce. A nyakba vetődése is olyan dolog, amit én nem szoktam, ennyire sosem vagyok… hümm, érzelmes, mármint spontán és örömet hajszoló igen, de soha nem ugrottam senki nyakába. Azt hiszem, ez is elég gyermeteg gesztus, de nem hibáztatom, hisz reményt adtam neki, most kapaszkodhat valamibe. Magam alól meg egyszerűen kihúztam a talajt, és fogalmam sincs, mit is fogok kezdeni ezzel az egész helyzettel. - Annál is sokkal többet, mint azt te sejtenéd. Csóválom meg a fejem, örülök én, hogy örül, de egész egyszerűen elegem van ebből az egészből most. Nem vagyok erre alkalmas, egy hét múlva sem leszek, de addig legalább lesz időm higgadtan átgondolni ezt az egészet, és kitalálni, mi legyen Cassievel, mert nem szeretném, hogy bármi baja esne, amíg itt van, mert addig a saját felelősségemnek érzem vigyázni rá. Haha, én, aki még saját magára sem tud. - Na gyere, menjünk el a cuccodért, aztán irány a szálloda. Beültettem a kocsimba, és elhajtottam a motel irányába, noha nagyon nem vágytam oda, mert elméletileg arra időzött az a mexikói gyökérfajzat, de ami volt holmija, akármilyen kevés is, nem kellene otthagynunk. Azért, megkértem, hogyha lehet siessen, én pedig még véletlenül sem mentem be, megvártam odakinn. Ki tudja, az is lehet, hogy Castor már gondoskodott róla. Erről jut eszembe, gyorsan fel is hívtam, hogy egy kölyköt átmenetileg elszállásolnék a hotelben, de természetesen minden felelősség engem terhel. Ebbe belement, lévén nem a negyedikre szándékoztam beköltöztetni, az eszembe sem jutna. Így már tényleg semmi akadálya nem volt, hogy elhajtsunk a Holiday Inn felé, amint a kölyökjelöltem visszacsámborgott a kocsimhoz…
//Részemről ez itt lenni a záró, nagyon szépen köszönöm a játékot! *.* Imádom a kis szöszit! ^^ Ha szeretnéd, folytathatjuk még a szállodában, de belevághatunk valami kölyökcsiszolásba is! //
- Jó-jó, ne haragudj! – emeltem meg a kezeimet megadóan. Mintha érzékeltem volna nagyon haloványan a benne növekvő feszültséget, de ha nem így lett volna, valószínűleg emberként is feltűnne, hogy milyen ideges. Nem akartam én ennyire feldühíteni, mert ezzel csak magam alatt vágtam a fát. Ha valamit el akartam érni nála az átharapással kapcsolatban, akkor mostantól nagyon oda kell majd figyelnem arra, hogy hogyan viselkedek vele. Mindenekelőtt kerülnöm kell majd az ilyen beszédet, de ezt már közölte is velem. Ám hogyan nézhettem volna ki magamból többet, mikor évek óta azt érzékeltette velem a Teremtőm, hogy egy semmirekellő, használhatatlan kolonc vagyok? Egy púp a hátán… - Nem, nem akarom! Tényleg nem! – győzködtem, de nem is bíztam abban, hogy elég meggyőző vagyok. – Csak nehéz másképp gondolni, mikor hosszú ideig nem néznek többe, és azt vágják a fejedhez, hogy az vagy… - sóhajtottam gondterhelten. Ismerte Colint, szerintem tudta, hogy ez nem az én hibám. Alapvetően nem volt velem semmi baj, de egészen egyszerűen olyannyira jól el tudta hitetni velem azt, hogy értéktelen vagyok, hogy már én magam is elhittem. Ráadásul állandóan égtem a vágytól, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam neki, erre ő még keményebben döngölt a földbe, amikor látta az igyekezetemet. Mintha engem hibáztatott volna azért, hogy a világon vagyok és foglalkoznia kell velem, holott ő tehetett arról, hogy itt voltam. - Bocsánat, majd észben tartom! – motyogtam halkan. Nagyon oda kell majd ezekre a dolgokra figyelnem, mert fogalmam sem volt, hogy itt hogyan mennek a dolgok. Lehet, hogy teljesen másképp, mint amit eddig megszoktam. Sőt, több, mint valószínű, hogy így van, és még véletlenül sem akartam szarvashibákat elkövetni, arról már nem is beszélve, hogy Emmára sem akartam szégyent hozni. Ő felelt most értem, és nagyon rossz lett volna, ha miattam kerül bajba, vagy szidják meg. Azt hiszem, hogy azzal nem tudott volna elszámolni a lelkiismeretem. Így is túl sok terhet raktam a vállára a felbukkanásommal, ezzel tisztában voltam, de nem tehettem mást. Miután kimentünk és a hálámat fejeztem ki azzal kapcsolatban, hogy nem rázott le teljesen, nem mondtam semmit a megjegyzésére. Talán jobb nekem, ha nem tudom pontosan egyelőre, hogy mire is gondolt ez alatt a néhány szó alatt. Helyette inkább elengedtem, és léptem hátra néhány lépést, mert éreztem rajta a feszengést. Talán túl sok voltam, túlságosan az intim szférájába gázoltam, amit nem viselt túl jól. Régről még rémlett, de akkor sem bántam meg, mert őszinte örömből fakadt. - Rendben! Nem fogok szégyent hozni rád! – döntöttem el határozottan, ajkaimon máris fülig ért a mosoly, ahogy az új cuccaimmal felszerelkezve követtem őt az autójához, hogy aztán elfuvarozzon a motelhez. Nem tudtam, hogy mi lesz velünk, hogy mi vár rám az elkövetkező egy hétben, de szinte bármire képes lettem volna azért, hogy végül meggyőzzem róla, hogy érdemes vagyok a figyelmére, és arra, hogy összehozzon egy találkozót az Alfával. Féltem ugyan ettől az egésztől, ahogyan attól is, hogy kudarcot vallok, de most már minden tőlem telhetőt meg kellett tennem, hogy ez ne következzen be. Most már nem is csak saját magam miatt, hanem Emma miatt is!
// Én is köszönöm szépen, nagyon élveztem! *-* És akkor majd jöjjön egy kis csiszolás //
Talán felelőtlenség volt a részemről, de anya egyébként is írt levelet, amiben ragaszkodik néhány friss képhez Noelről, és még pénzt is küldött rá, szóval a nyakunkba vettem a várost, hogy keressünk valamiféle stúdióra hajazó helyet. Nem igazán voltam még otthon a városban, és nem szerettem volna minden apró-cseprő gondommal Calit zaklatni, így is elég sokk lehetett neki, hogy egyáltalán itt vagyok, nemhogy még folyton hívogassam. Szerencsére azért nem bizonyult olyan nagynak a város, legalábbis az a része, ahol az üzletek és vállalkozások meghúzódtak, hogy ne tudtam volna végigjárni a kezemben a hordozóban csöndesen bámészkodó lurkómmal. Állítólag akkor érdemes fotózásra jönni, ha épp aktuális lenne az alvás, szóval úgy jöttünk, bár jó eséllyel most még csak időpontot kapunk majd a távoli jövőre, szóval nem gondoltam úgy, hogy máris megvalósíthatjuk a dolgot. Ettől még könnyebb úgy mászkálni, ha Noel éppen alszik, mert egyébként meg elég hangos tud lenni, ha nem tetszik neki valami. - Ridley fotóstúdió! Hoppá! Na ez hogy tetszik, Manó? Pillantottam le életem értelmére, miközben megálltam a kirakat előtt, és elkezdtem nézelődni. - Egész kellemes helynek tűnik, és nyitva is van, szóval szerintem megpróbáljuk itt. Azzal már indultam is az ajtó felé, hogy könnyedén lenyomva a kilincset lépjek be. Az ajtó felé szerelt csengő jelezte is érkezésemet, úgyhogy már indultam is a pult mögött, ahol éppen nem állt senki, és éppenséggel ki volt rakva az ebédelni mentem tábla, de mivel szólt a csengő, és nyitva volt az ajtó, úgy voltam vele, hogy előbb utóbb úgyis érkezik majd valaki, aki eligazít, türelmetlenkedni nem volt értelme. Meg aztán, ha Noel azt látja, hogy ideges vagyok, ő is az lesz, az meg aztán pláne nem hiányzott a kutyának se. Így is sokszor örülök, ha valami isteni csoda folytán sikerül megnyugtatnom, mert én aztán tényleg senkit sem tudok felhívni, hogy most akkor mit is kellene csinálnom? Végül kisvártatva előbukkant egy fiatal pár, gondolom a stúdió részből, és utánuk egy kedves arcú, barna hajú fiatal hölgy is érkezett. Ha ő a fotós, akkor áldani fogom az eget, mert férfiakkal egyelőre nem szívesen dolgoznék, és a fotósok nagy része az ő táborukból kerül ki. Sokszor fotóztak már, míg modellkedtem hébe-hóba, és most aztán pláne nem élvezném, ha ők dirigálnának. Egyelőre csak türelmesen vártam, míg a távozók, és a fotós rendezik a még hátralévő dolgaikat, szerencsémre Noel sem hangoskodott, méltatlankodott, ami azért most tényleg nagy segítség volt nekem.
Erős túlzás volna azt mondani, hogy a munkába menekültem, mert ez így nem volna teljesen igaz. Tény és való, hogy szívesen vállaltam be minden olyan feladatot, amit Emma rám bízott, kifejezetten örültem neki, hogy ezúttal is úgy kezelt, mintha minden rendben lenne. El sem tudja képzelni, mennyivel megkönnyítette ezzel a helyzetemet, elmondhatatlanul hálás voltam neki ezért. Mert habár most más volt a helyzet, mint Darren eltűnésekor, most a farkasom részéről lett volna necces, ha bárki is kivételezik velünk. Nincsen semmi bajunk, nem kell úgy bánni velünk, mint egy bolyhos kis szőrpamaccsal, lévén nem azok voltunk. Eddig is imádtam Emmánál dolgozni, ezek után pedig ha lehet, még inkább nőtt mind a felé való rajongásom, mind a munka iránti szeretetem. Azért is tök jó érzés volt, hogy úgymond egyedül is rám merte hagyni a stúdiót, mert habár mindössze csak a szomszéd helyiségben ebédelt, komplett ügyfeleket és megrendeléseket bonyolítottam le egyedül, így legalább itt biztosan nem éreztem azt, hogy kicsi vagyok és a nagyok mellett még csak labdába sem rúghatok. Összességében tehát nekem is, a farkasomnak is kedvére volt a hely, a munka, Emma meg pláne, minden szempontból jót tett nekünk az, hogy Emma bevállalta, hogy dolgozhatok nála. Itt a bundásom sem pattogott annyit, lévén a fényképezéshez jobban értettem, mint ő, csak a hűvös energiáival adta tudtára, hogy bizony nagyon is itt van és figyel. Éppen ezért a hangulatom sem volt túl rózsás mostanában, még soha nem volt szükségem arra, hogy ennyiszer öltsem fel a műmosolyt, mert mindig jött szívből. Farkas hűvössége azonban mintha a színt is kilopta volna az életemből, ha nem is állandó jelleggel, de jó időre. Voltak úgymond tiszta pillanatok, de sajnos nem túl nagy számban. Hála égnek a párral jól ment a fotózás, szerencsére nem értetlenkedtek és a saját véleményüket is képesek voltak kulturáltan elmondani, ha esetleg az nem egyezett az enyémmel, így egészen hamar végeztünk, a gördülékeny munkának pedig rengeteg remek kép lett az eredménye. Kiérve az előtérbe láttam, hogy új vendég érkezett, ám még nem találkoztam vele, szóval vagy Emmához jött, vagy csak szimplán betévedt, mindenesetre egy mosollyal köszöntöttem, mintegy próbálva jelezni, hogy hamarosan rá is fogok tudni figyelni. A párral minden intézni valót letudtunk még, megbeszélve azt is, mikor készülnek majd el a képek, így nagyjából öt perc múlva már az elköszönésnél tartottunk. Halkan csilingelt kifelé menet is az ajtó fölötti csengettyű, figyelmem ezúttal pedig már teljes mértékben a fiatal lányé volt. - Sziasztok! - köszöntöttem őket, ahogyan kiléptem a pult mögül. - Hát szia nagyfiú! - hajoltam picit közelebb a babahordozóhoz, felemelve jobb kezem integetve a kisfiúnak. Nem merészkedtem túl közel, egyrészt magam miatt sem, másrészt a baba miatt sem, hiszen elég nyugodtan tűnt, kellemetlen lenne, ha pont én zökkentem ki őt ebből az állapotából. - Payne vagyok, miben segíthetek? - nyújtottam kezet a fiatal nőnek (ha nem épp a jobbjában tartotta a babahordozót), mosollyal ajkaimon, mely ugyan halvány volt, de legalább őszinte.
Eszemben sem volt türelmetlenkedni, tudom, hogyan is mennek egy ilyen helyen a dolgok, tapasztaltam, általában látástól mikulásig be vannak táblázva, maximum akkor szabadulnak fel, ha valaki lemondja az időpontot, és ha nem fotóznak, akkor jöhet az utómunka meg minden ilyesmi. Úgyhogy csak visszamosolyogtam rá, és nézelődtem a helyiségben, ami még mindig kedvemre való volt, bíztam benne, hogy a fogadtatás is pozitív lesz, és nem csak valamikor fél év múlva kapok időpontot. Arról gőzöm sincs, mennyire megy a szekere ennek a stúdiónak, de többet nem találtam a városban, szóval könnyen lehet, hogy más fotósok is bérbe veszik néha. Mikor végül elment a pár, barátságos mosollyal köszöntem el tőlük, aztán pillantottam a hölgyre, aki elém lépett. Nem tűnt éppenséggel idősnek, de tapasztalata nem csak a koros fotósoknak lehet, sőt, általában a fiatalabbak jobban haladnak a korral, követik az aktuális trendeket, és tudják, mitől lesz egy fotó a mai szemmel tökéletes. Nekem erre volt igazából szükségem. - Szia! Köszöntem vissza rögvest, s ha már ő letegezett, nincs okom magázódni, elvégre ő az idősebb, bár talán nem sokkal, épp ezért nem tartja olyan mereven magát az etikett bizonyos lépcsőihez, amit bevallom, nem bánok, bár tény, hogy nehezen ismerkedem, de azért a magázódást még annak ellenére sem szeretem. Noel bájosan gügyögött valamit, aminek hatására egy kis nyálbuborék jelent meg a száján, ami gyorsan kis is pukkadt. Én nem bírtam ki, fel kellett nevetnem a látványra, remélhetőleg a fotós hölgy sem fog kiakadni miatta, bár olyan kicsi volt, hogy szerintem nem ért el hozzá. Mindenesetre a kisfiam semmivel sem lesz izgatottabb, sőt, elég derűs, nagy kék szemekkel nézegette a hosszú barna hajú nénit, bár azt nem tudom, mennyit látott belőle, ilyen korban állítólag még minden nagyon homályos. - Szervusz Payne, ő Noel, én pedig Evangeline. Mutatkoztam be én magam is, megrázva finoman a felém nyújtott kezét. Egész komfortosan éreztem magam ebben a légkörben, és úgy tűnt, hogy Noel is remekül elvan, igaz, még mindig a szép nénit nézegette, valahogy mindig jobban értékeli a női társaságot. Nem is értem, miért… - Gondolom, be vagytok táblázva, szóval szeretnék időpontot kérni a kis lurkó megörökítésére, meg azért, ha lehetséges lenne, pár fotón én is szerepelnék majd vele. Megoldható esetleg? Vagyis… egyáltalán belevág az itteni profilba? Csak mert nem mindenhol vállalnak baba fotózást, igaz, szerintem Noellel még elég könnyű, szinte állandóan alszik. Bocsánat, kicsit sokat beszélek… Mármint, nem szokásom, és megvárhattam volna, míg egyáltalán legalább egy kérdésemre válaszol, de elég izgatott vagyok a dolog miatt, és jó is volna csodaszép képeken viszontlátni a kisfiamat. Viszont most már tényleg nyugiban megvárom, hogy válaszoljon, hiszen még a végén azt hiszi, hogy megkergültem, vagy valami ilyesmi, azt meg azért nem szeretném.
Bíztam benne, hogy nem fogom megsérteni a magázódással, de valamivel fiatalabbnak tűnt nálam, meg amúgy sem szerettem túlzottan a merev formákat és kötöttségeket, persze azért az idősebb ügyfeleket magáztam én is, de alapjáraton nem voltam a dolog híve, túl merev volt, ami szerintem sem rólam, sem a fotóstúdióról nem mondható el. Szélesebb lett a mosoly a kisfiú gügyögését hallva, a kis nyálbuborékos dolog pedig valóban édes volt, eszem ágába sem jutott kiakadni miatta, valószínűleg akkor sem tettem volna, ha rám is jut belőle egy kevéske. - Örülök a találkozásnak - toldottam meg még a szavaimat a kézfogás közben és nem csak azért örültem neki, mert egy újabb kuncsaft volt. Emberbarát személyiségnek tartottam magam, a gyerekekkel sem volt semmi bajom és bíztam benne, hogy jót fog tenni némi könnyedség mindannak a közepén, amiben jelenleg tengődtem. - Ugyan, ne kérj érte bocsánatot, hiszen nincs is miért! - vált szélesebbé és őszintébbé is a mosolyom, magam is tudtam jártatni a számat és egyáltalán nem zavart a dolog. - És igen, belevág az itteni profilba, nagyon szívesen vállalunk babafotózást is. Annak pedig, hogy pár fotón te is szerepelj a csöppséggel, részemről semmi akadálya nincsen! Elsősorban a ti igényeidhez igazítjuk a fényképet. Azt pedig máris megnézem, mikorra tudnék nektek szabad időpontot adni - kedves mosolyom továbbra is az arcomon csücsült, ahogyan visszalépdeltem a pult mögé, hogy a számítógépen való néhány kattintás után már válasszal is szolgálhassak Evangeline számára. - Szabad időpontot jövő hét hétfőre tudok adni, délelőtt tíz órára, vaaagy, oh! Ha megfelelne nektek, holnap délután három órakor lett egy szabad időpontunk, szintén babafotózás lett volna, de ha jól emlékszem a kislány megbetegedett, így nem tudnak eljönni. De ha ezek az időpontok nem megfelelőek, akkor keresünk valami mást! Nagyjából háromnegyed-egy órát vesz igénybe a dolog, attól függően, hogyan tudunk haladni a lurkóval. Az árakat pedig itt találod - fordítottam felé a laminált árlistát a pult felületén, hogy meg tudja nézni. A babafotózással kapcsolatos részre böktem, az árak a kért fényképek számától függően alakultak, voltak kisebb és nagyobb csomagok is, lehetett válogatni. - Beírhatlak akkor benneteket valamikorra? - érdeklődtem tovább, hiszen mégiscsak az volna a célom, hogy megkössem az „üzletet”, de rájuk tukmálni sem szeretnék semmit, tényleg ahogyan szeretné, illetve érzi, ebbe pedig bele tartozott az is, hogy elfogadom, ha esetleg mégsem szeretné kérni a fotózást.
- Hasonlóképpen! Kedvesnek tűnt, szóval nem volt okom komoran állni a helyzethez, Noel közelében meg megszoktam, hogy szinte nonstop körbevigyorgom a fejem, hogy neki is jó kedve legyen. bár, ez az elejétől ösztönösen jön, hogyha meglátom, hisz egyszerűen túlcsordulok a boldogságtól, mikor tudatosul bennem, hogy ő valóban az én kisfiam. Eleinte rettentő nehéz volt ebbe belegondolni, volt két hét, amíg olyan fura semmiben lebegtem, és nem nagyon éreztem semmiféle kötődést, hogy ő az enyém volna, csak úgy voltunk, nem tudom, mindenkinél akad-e hasonló, de szerencsére elmúlt. - Ennek nagyon örülök. Persze a lényeg kétségkívül ő, de a manapság divatos önfotózáson kívül nincs közös képünk. Azt inkább nem teszem hozzá, hogy pusztán azért, mert nincs, aki fotózzon bennünket, mert hát, nyilvánvalóan nem kell senkit terhelnem a magánéletem részleteivel, és egyébként sem tenném meg, mert nem szeretek ilyesmiről beszélni. Jelenleg pusztán Cali olyan személy az életemben, akivel szemben meg merek engedni magamnak ilyesmit. Várakozok csöndesen, míg időpontot keres nekem, azért az bíztató, hogy nem azzal nyitott, hogy hááát, ki tudja, mikor fogunk beférni. Nem mintha ne várnám ki, csak szerintem egy cseperedő gyermeket egész sok életszakaszban le lehet fotózni, a mostanit pedig nem hagynám ki lehetőség szerint, mert ugyan én csinálhatok róla ezer képet, de úgyse lesz olyan, mintha egy profi készítené őket. - Szerintem a holnap is nagyon szuper lenne. Azért vetek egy pillantást az árakra, nagyjából képben vagyok, hogy mifélék szoktak lenni, ki-mennyit kér el egy hasonló munkáért, és úgy tűnik, itt kicsit talán magasabbak az árak, mint a megszokott, nem sokkal, de azért érezhető. Ennek két oka lehet, egyeduralkodók a városban, és megtehetik, vagy pedig valóban magasabb a színvonal, és totálisan megéri. Nos, ez majd kiderül, anya bőven küldött rá eleget, szóval nem fogok ezen szőrözni. - Igen, perszer, jó lesz akkor a holnap, éééés, szerintem ez a közepes csomag pont megfelelne nekünk. Pont elég kép van benne, még van olyan is, amit kinyomtatva kapunk meg, szóval szerintem tökéletes lesz, marad nekem is, küldhetek anyának is. - Esetleg kell előleget fizetni? Illetve, valami előzetes instrukció mit adjak a babára? Szükséges hoznom játékot, vagy bármit? Bombázom még meg pár kérdéssel, mert ezeket nem árt tudnom, még mielőtt elköszönnék. Utólag utálok azért telefonálni, mert valami kiment a fejemből. A személyes kontaktus híve vagyok egyébként is.
- Akkor ez egy remek alkalom lesz, hogy változtathassatok ezen! - görbült feljebb kissé az ajkaimon a mosolyom, hiszen ez nem rátukmálás volt, egyszerűen csak tudom, milyen sokat jelent egy fénykép. A szelfiknek is megvan a maga varázsa, bár én nem kifejezetten rajongtam értük, mert borzalmas minőségben tudtak olykor elkészülni. Azt pedig a világért sem fogom pedzegetni, hogy miért nincsen valaki, aki lefotózhassa őket, mert ebből az egy elejtett megjegyzésből is elég sok mindenre lehet következtetni. Ismerni viszont nem ismerjük egymást, hogy belemásszak az ilyen dolgokba, így próbáltam inkább pozitív oldalról szemlélni a dolgokat. - Szuper, akkor a holnapi időpontot le is foglalom nektek - némi kis pötyörészés a számítógépben, a közepes csomagra bólintok, azt is felírom. - Milyen névre írhatom a foglalást? - ez még rendkívül fontos ebben az esetben, mert azt tudom, hogy Evangeline-nek hívják, de mégsem írhatom be így a rendszerbe. - Igen, a teljes ár negyedét szeretném előlegként elkérni, a holnapi nap a fennmaradó összeg felét, a többit pedig majd akkor, ha átveszed a képeket. Olyan ruhát adj a babára, amit szívesen látnál rajta a képeken, annyi csak, hogy ha megoldható, próbálj meg törekedni a nem túl kirívó színekre, illetve előnyös volna, ha megmaradnánk egyfajta színvilágban - gondolok itt arra, hogy lehetőleg ne legyen piros a nadrágja és zöld a felsője, de minden bizonnyal Evangeline-nek azért akad szépérzéke, hogy csinos öltöztesse majd fel a kisfiút. - Ha mondjuk van kedvenc játéka, plüssállata, takarója, nyugodtan hozd el, nyilván te is szívesebben látsz olyan dolgokat a képen, amik köthetők is Noel-hez. De van itt is néhány játék, ha gondolod megnézhetjük őket, elnyeri-e valamelyik a tetszésedet, akkor talán nem kell annyi mindent magaddal hoznod holnap - vázoltam fel a helyzetet, ha pedig szerette volna megnézni az itt fellelhető babafotózáshoz használt holmikat, akkor a raktár részbe vezettem, hogy megmutathassam neki, ilyen helyzetekben miket szoktunk használni a fotózás során. - Van még esetleg bármi kérdésed? Mert ha nincs, akkor már csak egyetlen papírt kellene aláírnod és készen is vagyunk mára - illetve az előleg, ha azt eddig még nem adta oda.
Kezdőlap
//
//
