- Már hogyne mentél volna? Tudom, hogy nem tudsz ellenállni az ellenállhatatlan pillantásomnak. Természetesen gúnyolódtam kicsit, de tény és való, hogy tisztában voltam vele, el tudom érni, ha szeretném, hogy úgy cselekedjen, ahogy éppenséggel vágyom rá. Ez mondjuk sajnos fordítva is igaz volt, úgyhogy nem éltem ám túl sokszor vissza eme előnyömmel, mert azt már nem díjaztam, ha velem művelnek ilyesmit. De köztünk nem is volt szükség ilyen fondorlatokra. Megbíztam benne, és többnyire, ha valamit szerettem volna, elég volt kérnem. Most kicsit szarul is érzem magam amiatt, hogy vannak dolgok, amiket nem oszthatok meg vele, mert a falka dolgaihoz nincs köze, s már egy ideje nekem sincs az ő falkájához. Némi gondterheltség árnyékolta be pár pillanatra az arcom, de aztán elengedtem a problémákat, most és itt nincs helyük. - Jaaaaj, olyan jó, hogy megint strigulázhatom a bókokat. Lehet egy kicsit túlzottan gyermetegre sikerül ez a megnyilvánulás, de nem érdekel, annyira, de annyira hiányzott már ez az egész. Általában önfeledt nőstényke vagyok, de mellette még ez is megsokszorozódik. - Miért, van, ami nem működik rajtam, ha te csinálod? Oké, itt azért felkuncogok, mert a kétértelműség nagyon ott van, de hát na, nem állítanám, hogy a mi múltunk olyan egyszerű lenne, és bizony, tettünk már olyan dolgot, ami nem fér bele a barátság fogalmába. Mindenesetre, hagyom, hagy cukkoljon, úgyis tudja, hogy visszakapja, állandó adok-kapok ez köztünk, és én nagyon is élvezem. - Kevesebb rá az esély? A közelemben? Bájosan naiv elképzelés. Öltök nyelvet, na jó, most nem szándékozom összetörni a kocsiját, elég volt a múltkor is az a leheletnyi kis bűntudat, de azért elég jól titkoltam a dolgot. - Egyébként, kifejezetten aranyos, hogy még mindig tudsz ennyire ragaszkodni tárgyakhoz. Jegyzem meg, bár tény, hogy a fényképezőképem számomra is szent, de az nekem a munkaeszközöm, egy kocsi persze drága ketyere, nehezebb pótolni, de ez engem túlzottan nem hat meg. Mondjuk, nem tudom, miként reagálnék, ha a sajátomról lenne szó, de szerintem ha hasonlóan mókás esetben lelné halálát, azt hiszem, nem igazán hiányolnám. - Hát, ha nem veled voltam bulizni, akkor nem volt minden olyan kellemes ilyen téren, de hát, ez van, sok a falábú pasi. Mondjuk, ezekben az esetekben inkább csajok közé vegyültem, amit gondolom ő is sejt, mert tudja azt is, hogy olykor bizony a saját nememmel is közösködöm. Számomra ebben nincsen semmi, szórakozás az egész, hisz komolyan úgysem veszek senkit ilyen téren. - Hát, ha az Emma nevű körülménytől függ, akkor sokáig… És tudod mit? A többi körülmény le van szarva… Ez nyilvánvalóan nem volt ennyire egyszerű, de most igyekeztem nem problémázni ezen. Bármi volt is az ára annak, amiért Mark végül eljöhetett, meg fogjuk oldani, mert hülye nem vagyok, tudom, hogy Simon sosem engedte volna el csak a két szép szeméért, valami célja biztos van ezzel az egésszel. - És hol fogsz megszállni? Mert ebben a kocsiban tutira nem tudod meghúzni magad. Tök jó lett volna, ha a Holiday Innbe jön, mert akkor éjjel-nappal zaklathatnám, ugyanakkor nem ítéltem túlságosan biztonságosnak a dolgot, de ezt nem mondhattam el neki anélkül, hogy ne keverném bajba magam Castor előtt, és a helyzetet csak tetézné, hogy bizonyára Marknak is meglenne a maga véleménye az alfámról. Szóval, jobban örülnék, ha valamilyen lakást bérelne, amíg itt van, de nyilván ezt nehéz gyorsan kivitelezni. - Akárhol is, bérletet veszek a fürdőkádadhoz, mert meghülyülök a közös fürdőtől. Jegyzem meg fintorogva, és secperc alatt lehúzom a kávémat, majd később elmosom a koszos cuccokat a kis mosdóban.
Dzseki zsebbe csúsztatott kezekkel sétálok az utcán. A látszat talán az, hogy kényelmes andalgásra vettem a figurát, de nem erről van szó, csak keresek valamit, amiről azt mondták, hogy itt van. Emlékszem az összes alkalomra, amikor fotóstúdiókban fordultam meg. Nem volt belőlük sok, ezért nem is csoda, hogy megmaradt bennem. Annapolisban divat volt az évfolyamoknál az év végi közös fotó készítése, ami „ezt az évet is túléltük, mi egy család vagyunk” hangulatot sugárzott. Bekerültek ezek évkönyvekbe is, nekem is volt belőlük egy-egy példányom, de mikor eljöttem, elégettem őket. Nem akartam megtartani, mert minek? Felesleges a múltban élni, sajnáltatni magunkat azért, amit elszúrtunk. Csak magunkat okolhatjuk. Jó, azért a közös képeinket Logannel tényleg sajnáltam, azok eléggé jól sikerültek, de nem akartam kivételt tenni. A nyakamba van akasztva fekete, vezeték nélküli fejhallgatóm. A kemény rock ritmusait a mellettem elsétáló emberek is meghallhatják egy pillanatra. Imádom az AC/DC-t. Erről apám tehet. Ő hallgatta mindig, és én is a rajongójukká váltam. Mindig AC/DC albumokat hallgattunk, amikor együtt bütyköltünk. A mostani megjelenésem a nőiesség határát súrolja. Világos farmer van rajtam, barna vert rezes övvel. Fehér ujjatlanom felett barna pilóta dzsekit viselek. Ezt nem volt szívem kidobni, ez az egyik kabalám, na meg az orromon ülő pilóta napszemüvegem, amire most totál semmi szükség nem lenne, mert egyáltalán nem süt a nap. De hol érdekel ez engem? A hajamat felfogtam hátra egy copfba, hogy ne másszon az arcomba, a lábamra meg egy minimális sarokkal megemelt egyszerű barna Mustang bokacsizmát vettem fel. A fotóstúdiót kiszúrva megállok a bejárata előtt. Szembe fordulok az ajtóval, és alaposan végigmérem az épületet kívülről. Előkotrom a zsebemből a telefonomat, leállítom a zenét, majd bontom a bluetooth kapcsolatot a fejhallgatóval, és azt is kikapcsolom, mielőtt benyitnék. Ha már túl kedves nem vagyok általában, legalább tuskó ne legyek. Bármilyen hihetetlen, tudom az illemet, csak néha kényelmesebb nem a szerint cselekedni. Nem jelentkeztem be előre, ráérek, nem zavar, ha várnom kell valamennyit, hogy beszélhessek a góréval. Benyitok, aztán belépve benyomom magam mögött az ajtót. - Hello. – Köszönök, miközben lehúzom a dzsekim cipzárját, és beljebb lépek. A dzseki alatt csak a fehér ujjatlant viselem, meg a fehérarany láncon a két dögcédulát… elmaradhatatlan kellékek. A nap 24 órájában, mindig rajtam van. Az egyik a sajátom, a másik a fateromé volt. A fali fotóknál leragadok kicsit – gyanítom vannak ilyenek, mint minden stúdióban.. – ha vannak, s közben kezeimet ösztönösen összefogom a hátam mögött, enyhe terpeszállást felvéve, húzom ki magamat… tipikus „Pihenj!” állásba. Ez már beidegződés. Észre se veszem magam ilyenkor…
Az utóbbi napok pörgését most itt igyekszem kipihenni. Nem csak melóban, de a falkában is elég húzós volt az utóbbi pár hét, ideje egy kis lazításnak. Az évre nem is voltam hajlandó több megrendelést bevállalni, majd jöjjenek mondjuk január 6-ától, szerintem ma, ahogy megpattanok, ki is rakom a táblát, hogy köszönöm, nem kérek több érdeklődést, a telefonom meg kikapcsolom. Úgyis csak idegesít. Van még pár letisztázni meg retusálnivalóm, de azok ráérnek január végéig, a karácsonyi ajándékként szánt babás képek mind kimentek időben, én meg elég nagyot szakítottam velük ebben a hónapban, bár tény, hogy ki sem láttam a melóból. Most inkább csak azzal foglalkozom, hogy mindent előkészítsek majd, ha visszajövök a saját magamnak kirendelt szabiról. Ma inkább csak lezseren vagyok csinos, még mindig képtelen voltam megszokni ezt a hideget, és nem is hiszem, hogy valaha sikerülni fog. Na jó, pár évtized, és nem lesz gond, de ki a franc tudja, hol leszek én akkor. Remélem, itt, de sosem lehet azt tudni. Már azelőtt látom, hogy valaki az ajtó előtt téblábol, hogy bejöjjön, lévén elég szép nagy ablakok néznek az utcafrontra, szeretem tudni, kik mászkálnak az üzletem körül. Mivel babrál a kütyüjeivel, ezért sanszos, hogy be fog jönni, aminek kifejezetten nem örülök, mert személyesen nem szoktam lepattintani senkit, ha már úgyis itt vagyok, akkor meghallgatom őket. Telefonon könnyebb nemet mondani. A szokásos kis csengettyű hangja kúszik a fülembe, ahogy belép, és rögvest rá is emelem a pillantásom a fogadópult mögül, ahol egyébként nagyjából mindent csinálok a fényképezésen kívül, mert ugyebár annak megvan a maga helye. - Jó napot! Köszönök mosolyogva, szokás szerint, a lehetséges ügyfelekkel általában jó arc vagyok, mert nem akarom elriasztani őket, belőlük élek. Kíváncsian várok pár pillanatot, de mikor úgy tűnik, hogy leragadt a falra aggatott képeimnél, úgy döntök, inkább rákérdezek. Nem akarom én sürgetni, csak nem szeretem a csöndet. Abból, ahogy megállt, plusz a dögcédulákból arra következtetek, hogy lehet némi köze a katonasághoz, de igazából ez jelen pillanatban számomra nem fontos. - Segíthetek valamiben?
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Szakmai szemmel mit tudnék elmondani a fotókról? Semmit… Semmit, mert egyáltalán nem értek a fotózáshoz. Maximum a digitális fényképezőgépekhez, ha javítani kell őket. Laikusként megmondom, hogy valami tetszik-e vagy sem. Ez például, ami pont előttem lóg a falon, tetszik. Szeretem az ilyen fekete-fehér, távolba révedős portrékat, ahol a fényjáték is nagy szerepet kap. Az árnyékok, a tónusok csak fokozzák az ilyen képek sejtelmességét. Érzékelem, amikor mellém lép az előbb még a pult mögött ácsorgó csaj. Megszólalok ugyan, de még nem a kérdésére válaszolok. A hátam mögött tartott kezeimet előre hozom, és magam előtt összefonom. - Tetszenek az ilyen képek, pedig nem vagyok a beállított dolgok híve. – A spontán fotók sikerülnek a legjobban, véleményem szerint. Gyűlöltem, amikor igazolványkészítés miatt be kellett ülnöm a fényképezőgép elé, és a fotós csak kántálta a vezényszavakat: kicsit feljebb… kicsit jobbra… biccentsd felém a fejed.. nézd azt a pontot a sarokban… a vállad engedd le… egy kicsit mosolyoghatnál…. Ez nem nekem való. De most nem is azért jöttem ide, hogy magamat fotóztassam. Törzsemmel a csaj felé fordulok, futólag végigmérem. Dekoratív jelenség, nagyjából korombelinek gondolom, ezért eszem ágában sincs magázódni vele. - Ami azt illeti igen. A fotóssal szeretnék beszélni egy munka kapcsán. – Fogalmam sincs, hogy övé a bolt, nincs a homlokára írva, én pedig még nagyon új vagyok a városban. Úgy ajánlották, de nem adtak részletes leírást róla, hogy néz ki. - Emma Ridley-vel. – Teszem azért hozzá, hátha több fotós is melózik itt, egyértelmű legyen, pontosan kire gondolok. - MacKenzie Doyle vagyok. Enyém az a szerviz néhány házzal lentebb. – Mutatkozok be attól függetlenül, hogy csak egy sima eladónak gondolom. A kezemet nyújtom, a kézfogással óvatos vagyok. Többségében férfiak között éltem az életem, és megszoktam a tökös kézszorítást közöttük. Egy nővel szemben viszont vissza fogottabbnak kell lennem. Nem áll tőlem távol a tettlegesség – mi se mutatja ezt jobban, mint azaz egy év előzetes, amit leültem -, de ok nélkül soha nem jár el a kezem. Sőt… most már megfontoltabb vagyok, mint korábban voltam. Nincs kedvem sittre kerülni. Új életet kezdtem. Igazából ő is érezheti, hogy lazán letagadhatja magát, ha akarja. Direkt nem szóltam ide telefonon, mert bejelentkezni valahova mindig körülményesebb, mint személyesen odamenni.
- Én sem, de néha belefér. Magam is sokkal inkább rajongok a spontán dolgokért, de vannak olyan emberek, akikről spontán nem lehet jó képet csinálni, viszont ha beállítjuk őket, csodák születnek, és ugyanez igaz fordítva is. Ebbe most azonban nem fogok mélyebben belemenni. Vártam a válaszát, és mikor megkaptam, röpke bólintást eszközöltem. Nem mondom, hogy örültem a dolognak, de most mit tehetnék, én is a munkámból élek, és ezt legalább tényleg szeretem csinálni. Egy még talán belefér, de nem mindegy, miről van szó. Nem érzem úgy, hogy csorba esne a hírnevemen, azért, mert nem tudja, hogy én vagyok én. Tekintettel arra, hogy soha életemben nem járultam hozzá ahhoz, hogy leközöljék a képemet, ha valahol megjelent egy-egy fotóm. Nem lett volna biztonságos a dolog, és bármennyire is voltam olykor felelőtlen, azt komolyan vettem, hogy sose keltsek túl nagy feltűnést halandó körökben. - Örvendek, MacKenzie, én pedig Emma Ridley. Fogadom el a kézfogást, de közel sem vagyok olyan finom, mint egy átlag nő, de azért arra mindig vigyázok, hogy ne tűnjek sokkal erősebbnek, mint amilyet kinéznének belőlem, sokkal inkább csak magabiztosnak, és domináns személyiségnek, s esetemben mindkettő tökéletesen igaz is. Viszont azt semmilyen körülmények között nem voltam hajlandó megengedni magamnak, hogy valami elcseszett kis díszpicsának tartson bárki, mert azt nem bírta volna el az egom. Tiszta sor, hogy ez a MecKenzie elég tökös egy bige, de ez számomra nem jelent semmit, emiatt se többnek, se kevesebbnek nem fogom magam érezni. Tekintettel arra, hogy itt dolgozik egy köpésre, jó volna valami békésebb stílusú beszélgetés, mert legalább a közvetlen környezetemmel ne legyek tahó… Ha a falka egyes nőstényeitől eddig nem mentem falnak, akkor ez már igazán nem okozhat gondot. Mondjuk, szerencsére inkább azt a tábort erősítette, akiket lényegesen könnyebb elviselnem. - Szóval, milyen munkáról lenne szó? Kérdeztem érdeklődő tekintettel, és reméltem, nem az a már tegnapra kellene stílusú dolog játszik, mert valahogy így év végén jobban preferálnám a nyugit, de hát ugye, a megrendelő az első. Mindenesetre, kíváncsi voltam, hogy neki mire lehet szüksége tőlem, de majdcsak kiderül hamarosan. Közben visszasétáltam a pultom mögé, irodám az nem volt, mert tök fölöslegesnek tartottam, nem voltam egy íróasztal fölött görnyedő típus, és ha elkezdte regélni, miről volt szó, akkor jegyzeteltem is.
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Meglepődök, de eszemben sincs kimutatni. Tehát ő a fotós. Legalább nem kell újabb köröket lefutnom, hogy előkerítsem. Nem akarom húzni az idejét, se az enyémet, rögtön a tárgyra térek. Nem vagyok az a cseverészős típus. A kézfogása egyébként meglepően határozott, ezt mindenképp megjegyzem vele kapcsolatban. A képet magam mögött hagyva indulok meg utána a pult felé. Végigmérem hátulról.. inkább megszokásból, mintsem rákívántam volna a ruhában feszülő fenekére. A pult előtt megállok, kezeimet zsebre csúsztatom, hogy még csak véletlenül se törjön rám azaz ösztönös cselekedet, hogy rákönyököljek a tetejére, mintha kocsmában lennék. Engem például marhára tud irritálni, amikor az ügyfelek a Hornet-ban rátehénkednek a pult tetejére, és szinte átbuknak fejjel előre az én oldalamra, annyira nézik, hogy mit ügyködök ott. Nem álltam hátul a sorban, amikor a bunkóságot osztogatták, de ilyen téren igyekszem moderálni magamat. A haditengerészetnél neveltek belém fegyelmet – ahogy apám is gyerekként – csak néha, ha elszáll az agyam, hajlamos vagyok erről elfelejtkezni. Ha nem így lenne, akkor most valószínűleg nem itt állnék, hanem a felhők fölött lennék Logan-el. - Szeretnék egy weboldalt csinálni az üzletemnek. A weboldalra pedig szeretnék néhány fotót feltenni. Kültéri képet is, de többségében beltérit. – Ha csinálok valamit, szeretem a maximumot nyújtani. Én is csinálhatnék néhány fotót, és feltölthetném az oldalamra, de az nem azt sugallná a böngészgetőknek, hogy egy profi hellyel van dolga. Fontos manapság a design, az első benyomást általában az alapján szűrjük le, amit látunk. Az exkluzív képek megragadnak az emberben, bizalom gerjesztőek, csalogatóak. Nem reklámozom magam plakátokon, újságokban sem, és nem is áll szándékomban. A mai világ fő erejét az internetben érzem, és abban, hogy milyen benyomást tudunk gyakorolni másokra. Ha valamivel meg vagyunk elégedve, szívesen ajánljuk ismerőseinknek. Na és itt jön képbe a weboldal dolog. Ha valamiről hallunk, 99%-ban az első hely, ahol utána nézünk a dolognak, azaz internet. - Nem tudom, ez mennyire fér bele a profilodba, de az anyagiak nem jelentenek akadályt. – Nézek rá jelentőségteljesen. - Szombat délután, vagy vasárnap egész nap tudom a rendelkezésedre bocsájtani a helyet, olyankor tartok zárva. A január első… vagy második hétvégéje lenne nekem a legalkalmasabb. – Két ünnep között is dolgozok, de akkor számítok egy nagyobb hullámra, mert sokan ajándékoznak telefont, és olykor történnek balesetek, ami miatt a telefon hamar találja magát egy szervizben. A weboldal fejlesztő cég, amelyikkel megállapodtam, majd csak január második felében áll neki az oldalam elkészítésének, ezért a képekre sincs most rögtön szükségem. - Persze ha vállalod… - Szemöldököm lassan felvonom, kérdőn nézve Emmára. Remélem, hogy vállalja, mert nagyon nincs kedvem több ilyen kört lefutni más fotósoknál.
Tökéletesen érzem a meglepettségét, de aligha zavar. Elvégre, nem feltétlenül nézi ki belőlem bárki is, hogy esetleg érthetek egy pár dologhoz, példának okáért a fotózáshoz. Noha ez az, amit a legrégebben űzök, és ami a legközelebb áll hozzám, ha már munkáról van szó. - Értem. Bólintottam, közben elé toltam az árszabásom. Nem voltam elszállva magamtól sosem, annak ellenére, hogy tisztában vagyok a tehetségemmel, de én ebből megélni szeretnék, nem pedig elérhetetlen szolgáltatást nyújtani. Jó, nem bagóért árultam azért a munkámat, de senki nem mondta azt még, miután elmondtam, mennyit kérek, hogy akkor inkább mégsem. Noha ilyesmit valóban nem szoktam csinálni, mert inkább emberekkel dolgozom, de egy üres helyiséget lefényképezni nem lesz kihívás. Szóval igazság szerint nem volt okom elküldeni, az önnön lustaságom nekem ehhez nem elég. Majdcsak be tudom sűríteni valahová. - Nem gond, szívesen megcsinálom. Egy stúdiófotózás árában szerintem megegyezhetünk, persze, ebből lejön a kinyomtatott képek ára, mert gondolom, digitális formában lenne rájuk szükség. Kétlem, hogy albumba kívánja rakni, és később nézegetni őket, de azért sosem lehet tudni, szóval inkább megemlítem, hogy szükség esetén kijavíthasson. - Szombatot nem tudok bevállalni, sajnos jó előre be van táblázva mindegyik, éjszaka meg nem tudok dolgozni. Meg aztán a természetes fény se ártana a képekhez. Maradjunk inkább a vasárnapban, dél felé. Nem mintha rajonganék a vasárnapi melóért, de ha máshogy nem lehet megoldani, hát ez van. Belehalni nem fogok, maximum nem leszek túl vicces kedvemben aznap. - Vállalom persze, külön jó, hogy csak jövőre kellene, mert iszonyat hajtás volt a hónapban, és kicsit szusszannék. Mosolyodom el, és már fel is jegyzem a teendőim közé, legyen az első hétvége, mert ha valamit benézek, még lesz egy alkalmam kijavítani. Mondjuk, addig úgyis benézek majd az üzletébe, hogy tartsak egy kis terepszemlét, jobb, ha előre tudom, mire kell jobban figyelnem. - Van valamiféle kívánságot, elképzelésed a képek stílusát illetően, vagy rám bízod? Nem fogok sírva fakadni, ha nincs, mert akkor legalább nem köti semmi a kezem, de azért szeretem tudni, hogy mi a helyzet ilyen téren, nehogy az legyen, hogy a megrendelő valami egész másra gondolt.
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Az árlistát nagyjából átfutottam. Nem érdekelt konkrétan semmi róla, kicsi esélye van annak, hogy én például kisbabás családi fotózásra jönnék. Nem vagyok az a fajta csaj, akiért két kézzel kapnak a családra vágyó pasik. Ha nagyon megerőltetem magam, tudok nőies is lenni, de alapvetően soha nem voltam nőies. Egyébként nem is vágyom túlzottan az amerikai álomra. Családra, előkertes házra.. fára szerelt autógumis hintára, meg egy rakat gyerekre. Különc vagyok, magamnak való. Nem sokan tudnának elfogadni olyannak, amilyen vagyok, és nem vagyok hajlandó senki kedvéért megváltozni. - Igen, csak digitálisan. – Csak a honlaphoz kellenek. Én láthatom minden nap az üzletet, nem akarom vele kiplakátolni a lakásom falát is. Ha meg valamilyen elborult ötlettől vezérelve mégis arra vetemednék, hogy mégis előhívassak belőle, akkor ott van a digitális változat, amit akár otthon is ki lehet nyomtatni. Ezért biztos, hogy nem fizetnék már a mai világban. Nem vagyok sóher, de amit én is meg tudok csinálni, azért nem fizetek másnak. - Nem baj, a vasárnap is jó lesz. – Nem szokott lenni hétvégén olyan programom, ami miatt aggódnom kellene, hogy mégse érek rá. Mivel itt nincs senkim, bütyköléssel, tévézéssel, és sörözéssel töltöm a hétvégéimet. Eljárni nem nagyon szokásom. Néha a srácokkal beültem bárokba inni egyet, de mindig is jobban szerettem a házi összejöveteleket. Kis sütögetés, iszogatás a kertben, kötetlen beszélgetéssel. - Nekem most jön majd a java két ünnep között. Sokan ajándékoznak telefont a szeretteiknek karácsonykor, és előfordul olykor, hogy a vadonatúj telefon hibás, vagy sikerül már az első használatkor leönteni, leejteni. Néhány embernek nem valók a mai modern kor vívmányai. – Garis telefonokat is gyorsszervizelek, a javítási jegyzőkönyvvel meg a számlát a gyártónak nyújtom be. Nagyjából egyenlő arányú a bevételem azokból a javításokból amik már nem garanciálisak, mint azokból, amik még azok. A különbség csak annyi, hogy míg az egyiket a vevő fizeti, addig a másikat a gyártó. Nekem édes mindegy kitől kapom a pénzt. A lényeg, hogy kapom. - Igen, van. Mindenképp szeretnék egy körpanorámás fotót. Szeretnék két olyan fotót, ami javítás közben készül, de ezeken a kezemnél több ne látszódjon belőlem. A többit rád bízom. – Nem akarom, hogy felismerhető fotó keringjen rólam a neten. Logan tudja csak, hogy most itt élek, nincs szükségem rá, hogy a múltam itt is utolérjen. Itt akarok új életet kezdeni, és bár elfelejteni nem fogom a múltat, de tovább kell lépnem rajta. Hiányzik a repülés, hiányzik a haditengerészet, de én voltam a barom, ezt aláírom. - Még annyi, hogy egyelőre nem tudom milyen stílusú lesz a honlap. Ezért szeretném a képeket fekete-fehér, színes változatban, és olyanban amiben a sárga színt kivéve minden fekete-fehér. – Ez utóbbi az üzletnév miatt kell. Nem vagyok lódarazsakba belebuzulva, mármint magába az állatba. Nem azért kapta ezt a nevet a szerviz. A lódarázs a géptípusom beceneve volt, amin repültünk Logannel.
- Oké, akkor vasárnap, és csak digitálisan. Bólintok, ezeket feljegyzem, nem mintha nem tudnám megjegyezni, de így a biztos. Úgy, hogy tudom archoz és helyhez is kötni, nem fogom elfelejteni. Aztán csak hallgatom a nőt, és nem irigylem, bár nekem sem lesz épp kevés macerám a szilveszteri buli körül, de erről nem fogok beszélni. Falkadolgokról jobb, ha kuss a nevem, még ha csak úgy említeném, hogy szervezek egy banzájt az Upperbe, rosszul jöhetnék ki belőle. Nem hiányzik, hogy híre menjen, a lehető legkevesebb halandó kellene oda, mert elfajulhatnak a dolgok. - Na igen… te utána szívsz, én előtte. Kész szerencse, hogy egy évben csak egyszer van karácsony. Bár, gondolom sok a balfék, aki nem tud vigyázni kellőképpen a telefonjára. Engem ez nem érdekelt, sosem adtam be telefont szervizelni. Vérfarkas vagyok… Meg ha egy tönkre ment, az azért volt, mert nemes egyszerűséggel a falhoz vágtam. Azzal nehezen tudna csodát tenni bárki. Úgyhogy fölösleges erőfeszítés lenne bárkit gyötörni vele. Amúgy is csak kiröhögnének. - Nem gond. Bólintok, tehát körpanorámás fotó, valamint a javításnak is legyen nyoma. Ez azt jelenti, hogy mindenképp ott kell lennie a móka alatt, mondjuk, csodálkoznék is, ha valaki csak úgy beengedne a boltjába. Nem mintha nem szeretnék csendben, egyedül melózni, de valahogy jobb, ha van társaságom, legyen az akármilyen. Ha más nem, kikergetem a világból, vagy ő engem. Részletkérdés. Az sem érdekel, hogy miért csak a keze látszódhat rajta, ő dolga. Vagy utálja, ha fényképezik, vagy nem akarja, hogy bárki kiszúrja, nem számít. Én elvégzem azt, amiért fizetnek, a többi már legyen más problémája. - Rendben, ez is megoldható. Bólintok, újabb feljegyezni való, és részemről azt hiszem, készen is vagyunk. Pénzt előre nem szoktam kérni, mert az sóherség, én meg nem vagyok az a típus, aki a semmire veri a nyálát. - A szerződést megírom holnapra, ha kész vagyok vele, majd átlépek. Gondolom, bent leszel. Mivel említette a tumultust két ünnep között, elég egyértelműnek tűnik, de jobb biztosra menni. - Elöljáróban annyit, hogy a fotózás után kérem majd az összeg egyik felét, a képek átadásakor pedig a másikat. Ha valami nem tetszik, más elképzelésed van/volt, módosíthatunk később is, nekem az a fontos, hogy a megrendelőim elégedettek legyenek. Azt nem mondom, hogy akkor nem kell fizetnie, de nekem nem gond esetleg még egyszer kiugrani, vagy másféle utómunkát alkalmazni. Ilyen probléma nem szokott lenni, mert általában eltalálom a megrendelőim igényeit, de sosem lehet tudni.
MacKenzie Doyle
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 41
◯ HSZ : 33
◯ IC REAG : 16
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : AC/DC dübörög otthon, a szervizben, a kocsiban... a fejhallgatóból a fülembe.. Brian Johnson mindenhova "elkísér" ;)
Szerencse is, meg nem is. Anyagiak tekintetében jól jönnek az ünnepek, egyébként sincs gyerekem, vagy pasim, akihez szaladnom kéne megajándékozni egymást. Legalább lefoglalom magam valamivel, amíg mások pulykát meg sült almát tömnek. Mióta a fater meghalt, annyira se érdekelnek az ünnepek, mint előtte. Logannek dobok egy emailt, és ennyiben ki is merült azon személyek száma, akiket felkeresek az ünnepek alkalmából. Egyébként ideálisabb lenne, ha jobban eloszlana a munka. Vannak pangós, és vannak őrülten pörgős időszakok, de azt hiszem egy fotósnak ezt felesleges is lenne ecsetelgetnem, tisztában van vele. - Holnap? Persze… gyere csak, bent leszek. – Alkalmazottam nincs, egyelőre nem is tervezek senkit se felvenni. Majd ha jobban beindul az üzlet, és szükségét érzem, akkor veszek fel valakit magam mellé. Addig, ha nyitva van a szerviz, akkor én vagyok bent. Tetszik egyébként a precízség, ahogy kezeli a megbízást. Nem iszok előre a medve bőrére, még megvárom, hogy mit hoz ki a bolti fotókból, és csak akkor ismerem el nyíltan a profizmusát, és köszönöm meg annak, aki bedobta a tippet. Még egy halovány, Mekkes sanda mosolyt is megengedek magamnak. - Rendben, én is így gondoltam. Ez elég korrektül hangzik. Akkor várlak holnap! – Nem rabolom tovább az idejét, se az enyémet. Amiért jöttem, azt elintéztem, a többit pedig majd a dolgok folyamatában. A mai világban óriási piros pont, ha valaki – főleg vállalkozó – garanciát vállal a munkájáért. Én is adok garanciát a munkámra, ezzel biztosítva a hozzám segítségért forduló embereket arról, hogy alapos és megbízható munkát végzek. A kezemet nyújtom Ridley-nek búcsúzásképp, ezzel mintegy jelképesen megpecsételve az egyelőre szóbeli megegyezésünket. Ha elfogadja a kézfogásomat, akkor hasonlóan az érkezésihez, megrázom a kezét. - Minden jót! – Indulok el a kijárat felé, útközben még egy pillantást vetve arra a fotóra, ami előtt megálltam, amikor bejöttem. Tényleg tetszik. Még mindig.. Odakint megállok az ajtó mellett, míg a fülemre visszahelyezem a fejhallgatót, és újra beüzemelem. Kezeimet zsebre téve indulok tovább laza sétával hazafelé.
- Oké, szerintem legkésőbb kora délután meglesz. Nem szeretem elhúzni a papírmunkát, pontosan azért, mert utálom. Most meg elpárolgott minden segítségem, ideje lenne megint feladni valami hirdetést, mert lassan nem győzöm. Mondjuk, most biztos csak a karácsonyi őrület tette be nekem a kaput, majd kipihenem magam, és nem fogom ennyire utálni az anyagiakkal való szöszölést. - Akkor ebben megegyeztünk, és holnap megyek. Bólintottam, pár pillanatra elvesztem a monitorom képernyőjén, míg beütöttem az infókat. Utálom a modern technikát. Kéne egy titkárnő, vagy valami hasonló, mert én inkább a kreatív elme vagyok, a többi feszkót igazán kihagynám. Nem baj, legalább a saját lábamon állok az üzletemmel, és nem szorulok senki segítségére. Ez pedig számomra nagyon is sokat jelent, mert mindig is úgy gondoltam, hogy önálló nő akarok lenni, aki képes egyedül boldogulni. Már anyagilag, a falka kérdést hagyjuk. Ha lett volna igazából választásom, és a városban maradhatok enélkül, lehet még húztam volna egy kicsit a dolgokat. Bánni nem bánom, csak nem voltam biztos benne, hogy eljött az ideje. Viszont most már úgyis teljesen mindegy. - Neked is! Hasonlóképpen magabiztosan rázom meg a kezét, nem különösebben érdekel, hogy ez tökre ellentmond az egyébként nagyjából egy vattacukor édességével vetekedő külsőmmel. Mindig is hasznomra vált, hogy apró, gyöngye nőnek látszom, mert éppen emiatt néznek le általában, az meg a mi fajtáknál nagyon is jól tud jönni. Amint távozott, még elintézem az utolsó simításokat, aztán elindulok én is haza, és holt biztos, hogy jó hamar ledöglök majd aludni, bááár, most így jobban belegondolva egy hosszú fürdőre jobban vágyom. Azt hiszem, egy kicsit kénytelen leszek zavarni Castort is, bár, jelenleg beérném a fürdőkádjával…
Már régen ott akartam hagyni a munkámat. Nem szerettem se a céget, se a főnökömet, se pedig a munkát, amit csináltam épp. Gyakorta nézegettem hát az újság álláshirdetéses rovatát, de nem sok minden ragadta meg a fantáziámat. Aztán úgy szilveszter környékén, amikor gyújtósnak szabdaltam fel az egyik ilyen lapot, tekintetem rávetült valamire. Ridley Fotóstúdió. Hirtelen belémhasított a felismerés: ez kell nekem. Tűkön ülve vártam hát, hogy elteljen pár nap, s a szilveszter utáni első munkanapon felhívtam a számot, amit a hirdetésben találtam. Röviden és tárgyilagosan közöltem, hogy az álláshirdetésre szeretnék jelentkezni, s megkérdeztem, hogy hová küldjem el az önéletrajzomat. Azt nem vallottam be – bolond lettem volna – hogy azért nem tudom az esetlegesen a hirdetésben foglalt mail-címet, mert azt elégettem az óév utolsó napján. Eléggé összeszedetlennek tűntem volna tőle, azt hiszem. Kaptam címet, kaptam lehetőséget, hát küldtem és jöttem. Mai napra jutott hát az állásinterjú, melynek fényében ismét elővettem kosztümös önmagam. Nem nagyon szerettem a kosztümöket, sokkal szívesebben hordtam blézert blúzzal és farmernadrággal, de úgy éreztem, hogy nem mutatnék magamról túl jó képet, hogyha nem venném elég üzletire a figurát. Művi persze nem akartam lenni, ezért a szokásos, fekete színű, ceruzaszoknyás kosztümhöz színes, már-már bohém kiegészítőket aggattam magamra. Ezek közül a kedvencem a szivárványszín tollakkal díszített, hosszan lecsüngő fülbevaló volt, melyhez színben passzoló karkötőt is feltettem. Összességében elégedett voltam a képpel, amit közvetíteni kívántam. Magamhoz vettem táskámat, melyben ott lapult minden eddigi referenciám – sose lehet tudni alapon – és elindultam, hogy aztán némi szoknyában történő megfagyás után a Fotóstúdió küszöbén álljak, telve egy új állás reményével. - Jó napot kívánok! - köszöntem, amint bebocsátást nyertem. Nem érdekelt soha, hogy ki az, akinek köszönök, egyszerűen engem úgy neveltek a szüleim, hogy így illik és kész. Nem tegeződtem a bolti eladókkal, tudtam fennkölt társasági stílusban fecsegni, s az ilyen alkalmakkor bőszen rejtegettem a védtelen, undok idős nőknek való beszólogatós lényemet.
Számomra ez is olyan nap volt, mint a legtöbb mostanában, mert kezdett elterjedni a stúdióm híre, és elég kevés unalmas pillanatom akadt. Emellett persze nem ártott szaglásznom is a városban, tekintettel arra, hogy kanguyak lettem, vagy hogy mondják, a lényegét értem, és tudom, hogy tökéletesen illik rám, de a nevét megjegyezni már egészen más tészta. Olyan, mint anno az atanerk, az is nagyjából nyelvtörő szintjén élt a fejemben sokáig. A ruházkodást nem vittem túlzásba, főleg, mivel ki akartam menni havas tájképeket lőni, és nem volt kedvem plusz egy garnitúra ruhát hozni magammal. Így hát a harisnya a fekete farmer alatt kötelező darab volt, bár tény, hogy majd megrohadtam benne, de cserébe kinn nem fagyott be a hátsóm. A vastag pulóverem most összehajtva pihent a pult alatt, azt nem volt macera levenni, így csak egy ejtett vállú, krémszínű tunikában díszelegtem, ami legalább a csinosabb kategória volt. A bélelt csizmáimtól megszabadultam, mikor bejöttem, és felvettem egy bokacsizmát helyette, ami nem volt sem havas, sem éppen meleg, de idebentre pont jó lesz. Megint egy jelentkezőt vártam, szükségem is volt rá, mert valahogy szokásává vált az alkalmazottaimnak beharapódni, aztán eltűnni a föld színéről. Jó, Payne elméletileg visszarázódik majd, de még nagyon kis pelyhes bundájú, nyilván nem olyan biztonságos neki egyedül emberekkel dolgoznia. Nekem pedig olyan segítség kell, aki alkalmas ilyesmire, de mostanság elég esélytelennek tűnik a dolog, a munka meg egyre több, és kezdem beadni a kulcsot, mert minden egyéb szöszölést is nekem kell leművelnem, mint mondjuk a papírokkal való pepecselést, amitől hülyét kapok. Az érkező jöttét jelző csengő felszólalt, és én csak akkor lestem föl a monitor mögül. Amennyire utáltam ezeket a szutykokat, mostanság egész belejöttem, szükségem volt rá, hogy gyorsabban haladjak. - Szép napot! Pandora Scarlet Mallory? Kérdezek gondolkodás nélkül, mert ugye én őt várom jelenleg, és pont most lenne aktuális, hogy megérkezzen, következésképp vagy ő az, vagy késik. Mondjuk, jobban megnézve hasonlított az önéletrajzán szereplő képre, amire most lopva rá is sandítottam, majd nyugtáztam, hogy igen, ő lesz az. - Fáradj beljebb. Én már csak ilyen kis laza, és talán tapló modón gondolkodás nélkül letegeztem, mert egyrészt, nem eszek embert –olyan gyakran -, másrészt, ha együtt fogunk dolgozni, úgyis tegeződni fogunk, nem akarom én most sem feszengéssel tölteni a délutánt. Fiatal volt, én is annak látszottam, tökéletesen rendben vagyunk. - Szóval, mielőtt rátérnénk a dolgokra úgy komolyabban, elárulod, hogy milyen munkát szeretnél itt végezni? Mert én a fotózásra is keresnék embert, de úgy tűnt, hogy az nálad nincs a porondon.
Nem kések. Állásinterjúról soha, s munkahelyről sem, kivéve akkor, hogyha az a célom, hogy kihajítsanak, vagy borsot törjek a főnököm orra alá. A mostani vezetőmmel gyakran játszottam el, hogy fontos meetingekről tíz-húsz percet is késtem. Nem értem, hogy miért nem rúgott ki. Elég nagy papucs lehet a magánéletében is, hogyha az alkalmazottaival szemben sem tud a sarkára állni. Mindegy, nem gondolok vele. Inkább remélem, hogy ez a találkozás Ms. Ridleyvel jól fog elsülni, s akkor végre felmondhatok. Bólintok. - Igen, én vagyok. - nem kérdezek rá, hogy Emma Ridleyhez van-e szerencsém, elvégre szinte egyértelmű a dolog. Övé a stúdió, neki küldtem az életrajzomat, s ő hívott ide. Valószínűsítem, hogy vele beszélek. Hitem pedig beigazolódik azzal, amikor a munkáról kezd el beszélni. De addig még pár csepp víz lecsepeg a Chenán. - Köszönöm! - lépek beljebb, s kezdek neki kabátom levetésének. Keresek egy fogast és felakasztom a kabátot, sapkámat meg sálamat pedig táskámba gyömöszölöm. Nem érezném túl hitelesnek, hogyha egy kabáttal a kezemben ácsorognék, s a fogasok jószerével arra valók, hogy használják őket, főleg, hogyha az ajtó mellett állnak. (Persze, ha nem áll, akkor az alkaromra fektetem a kabátot, nem kezdek kutatni fogas iránt.) Ha ő tegez, az az ő dolga. Megteheti, hiszen ő a munkaadó én pedig az vagyok, aki jelentkeznék a munkájára. Nem tartom bunkóságnak tőle, sőt, tetszik a lazasága, ám ez nem ok arra, hogy csípőből visszategezzem őt. - Legnagyobb tisztelettel kérem, ne adjon a kezembe gépet, hogyha jót akar a klienseinek! - mosolyodtam el. Egy kis önirónia mindig belefért, s én nem az vagyok, aki hazudik egy állásinterjún csak azért, hogy hamarabb felvegyék. - Őszintén szólva a hirdetésben azt írták, hogy asszisztens kerestetik. Remekül cipelek bármilyen felszerelést, kávét is tudok főzni, de mégis úgy gondoltam, hogy esetleg az asszisztensi munkakör tartalmaz némi papírmunkát, amit esetleg a fotósok nem szívesen végeznek el. Könyvelő a szakmám, de az adminisztráció is kipróbált területem. Sokan nem szeretik az aktanyalást, én viszont odavagyok érte. Annyira megszoktam, hogy egész nap egy laptop monitorját bámulom, s mindenféle számokat, kódokat, táblázatokat kezelek, hogy szinte már meg is szerettem. Amennyiben referenciát kér, majd adok neki azt is, azokból kiolvashatja, hogy mit gondolnak a munkámról az előző munkaadóim. Őszintén, kicsit aggaszt, hogy a fotózás szóba került. Nem vagyok rá hitelesítve, ellenben tartok tőle, hogy sokan vannak a városban, akik alkalmasabbak lennének erre nálam. Mindegy, majd lesz valami. Ha valóban csak adminisztrációs asszisztencia kell, annak megfelelek szerény véleményem szerint. - Nagyon szép ez a stúdió! - jegyzem meg, mintegy nem mellékesen. Valóban igazán kellemesnek tűnik itt a légkör, így dicséretem nem üres frázis, hanem színtiszta, spontán őszinteség.
Felnevetek a szavaira, a jelek szerint a hangulatomban nincs hiba, az őszinteséget pedig mindig is díjaztam, bár nem jobban, mint a kreatív lelkeket, de attól még, hogy a fotózás nem megy neki, másban lehet teherséges, így hát nem mondom már rögtön azt, hogy kívül tágasabb. Nekem is van jó modorom, még ha néha szeretek is megfeledkezni róla. - Akkor ezt ki is lőttük, a megrendelők mindenekelőtt. Azért, ez nem egészen így van, de tűnjünk fel jó színben. Szerettem a munkámat, jó is voltam benne, de nem voltam hajlandó megalázkodni, ha egy utolsó tahó jött be hozzám, akkor azt kapta viszont, még ha el is estem egy üzlettől. Elveim azért még voltam, még ha némileg egyediek is. Elgondolkozva hallgatom, bár elsősorban nem ilyen témában kerestem asszisztenst, de most hogy így mondja, ölni tudnék valakiért, aki az ilyeneket elintézi helyettem, mert nekem néha nyílt tőle a bicska a zsebemben. Megnézem magamnak kicsit jobban, egész szimpi, csinoska is, szerintem nem lenne vele problémája a megrendelőimnek. Akárki akármit mond, nem szívesen megy be az ember olyan helyre, ahol nem épp esztétikus a személyzet, legyen ez bármilyen felszínes viselkedésmód is. S bár egy fotós esetében ez részemről nem lenne elvárás, de ha beültetek valakit a pult mögé, akkor már nem elhanyagolható szempont. - Bevallom, a napokban már én is elgondolkodtam azon, hogy nem ártana valaki az efféle feladatokra, mert egyelőre egyedül teljesítem a megrendeléseket is, és nem sok szabad percem van mostanság. Adja a jó ég, hogyha felveszem, ne harapják be rögtön, mert akkor isten bizony megbolondulok. Valahogy mindenki erre a sorsra jutott eddig, aki nálam dolgozott, jó lenne, ha valaki bebizonyítaná, hogy nem vagyok ám elátkozott. - Köszönöm, én is odavagyok érte. Felelek, mert hát, illik megköszönni a kedvességet, főleg akkor, ha őszinte, én pedig nem vagyok rest megtenni ilyen esetekben. Más kérdés, hogy fülem botját nem mozdítanám, ha csak hízelegni akarna, az olyan alakokat nem szerettem, én épp eleget teszem, szóval nem vagyok rá vevő. - Van valami referenciád? Kérdezek végül rá, erre nem tértünk ki, mert ugyebár alapból nem ilyesmiben gondolkodtam. Közben azon gondolkodom, mit passzírozhatnék bele egy adminisztrációs asszisztens munkakörébe, de nekem már az is marhanagy segítség lenne, ha a szerződésekkel nem nekem kéne szórakozni. - Egyébként, nem fogom ám leharapni a fejed, ha tegezel, szóval csak nyugodtan. Tettem még hozzá, mert nem szerettem a magázódást, és mindig is gördülékenyebb kommunikációnak tartottam azt, mikor nem feszengenek a résztvevők ilyesmi miatt.
Nos, ez történik akkor, hogyha egy hirdetést többen, több egyedi módon tudnak értelmezni. A magam részéről az asszisztensi munkakor nem takar fényképezést, persze nyilván kellett volna gondoljak rá, elvégre egy fotóstúdióba jelentkezem épp. De oda se neki, nem olvasom a gondolatait, ekképpen nem is kell kellemetlenül érezzem magam. Ha ő olvasna az én fejemben, neki sem kellene. Semmi rosszat nem gondolok sem róla, sem az interjú eddigi menetéről, sem pedig a stúdióról. Ez utóbbi világosan ki is derült már a szavaimból. - Ahogy mondja! - hagyom rá. Nem áll szándékomban vitatkozni azzal, akit leendő főnökömnek kívánok, ám az biztos, hogy én nem alkalmazom ezt a szemléletet. Az egy dolog, hogy szolgáltatást nyújt egy cég a megrendelőinek, de ha azok nem tudnak kulturáltan viselkedni, s kérni, akkor keressenek maguknak másik helyet. Hacsak nem kell nagyon a cégnek a pénz. Mindegy, rossz vezető lennék. Gondolkodás nélkül kidobnám azt a megrendelőt, aki paraszt módjára viselkedik velem vagy az alkalmazottaimmal. Még szerencse, hogy az asszisztensség nem jár főnöki feladatokkal. Így nem lehet majd ilyetén rám panasz. Remélhetőleg. Elmosolyodom a szavai hallatán. Valahogy erre számítottam, ezt reméltem. Általában a művészek azok – és a fotós nekem művésznek számít – akik a legkevésbé tudnak mit kezdeni a papírozással, én pedig azért vagyok, hogy kisegítsem őket. Egyébként van valami nagyon szimpatikus számomra ebben a nőben, talán az, ahogyan a lényegre tér vagy az, ahogy ízlelgeti, formázza a szavakat. Nem tudom. Egyelőre viszont még a személye is rátesz egy lapáttal arra, hogy mennyire remélem a felvételemet. - Természetesen van! Igyekeztem minél több volt munkaadómtól összegyűjteni a referenciáimat. Szeretem, ha munkaügyben precízen rendben vannak a dolgaim. - bólintok, majd lecsúsztatom a táskámat vállamról az alkaromra, s szakavatott és gyors mozdulatokkal, fél kézzel kinyitom azt. Egy mappát veszek elő – igyekeztem az egyszerűségre törekedni, de aztán rájöttem, hogy fene bele, s a kedvenc mappámat hoztam el, melyen egy szivárvány és némi cseresznye díszlik absztrakt formába öntve – majd bezipzárazom a táskát és visszatolom a vállamra. A mappát kinyitom, s kiemelem belőle a papírokat. Van itt írás pár gazdagabb magánszemélytől – a nevük ismerősen csenghet üzleti körökben – akiknek könyveltem, van referenciám az Alaska Coffee Roasting Co.-tól (bár náluk elég keveset dolgoztam, lévén nem tudtak kigazdálkodni egy saját könyvelőt – s láss csodát, a mostani cégem, a West & West Médiavállalat is ki tudott köhögni rólam pár kellemes szót, mely jó képet festhet a munkámról. Ha Emma átolvassa a leírtakat, körülbelül tisztába kerülhet azzal, hogy pontos vagyok, a munkámat odaadással végzem, elhivatott és lojális személyiségnek tartanak, bár néha elég markáns véleményem van, s azt nem átallom kimondani (ezt Mr. Grey írta le, akivel sokat vitatkoztam azon, hogy nem kellene mindent megvennie csak azért, mert van pénze rá). A konzekvenciákat majd levonja ő, nekem egyelőre az volt a feladatom, hogy a referenciákat odaadjam. Velük együtt pedig a mérlegképes könyvelői képesítésemet igazoló iratot is átnyújtottam, biztos, ami biztos alapon. - Rendben! - mosolyodom el. Így, hogy felajánlotta, már én is szívesebben tegeződöm. Bár jelenleg nincs sok, amit mondhatnék, nála vannak a referenciák, nézegesse csak őket. Eszemben sincs zavarni banna. Itt ő irányít, én csak a jelentkező vagyok, ugyebár.
Érzem én, hogy nem teljes meggyőződésből mondja azt, amit, de úgy tűnik, nem akar velem vitatkozni a véleményemet illetően, ami nem is baj, mert nincs sok kedvem most ahhoz, hogy a szám tépjem. Az én szakmámban sokszor csak a felszín számít, és ha az rendben van, akkor nincs vész, nagyon sok állandó megrendelőm van, és ha nem lennék hajlandó kompromisszumokra, akkor jó részüket buknám. Bár szerencsére a legtöbben nem a tahóságuk miatt elviselhetetlenek, hanem a személyiségük olyan, amitől legszívesebben a falnak mennék. Ez azonban mindig megmarad az én véleményemnek, mert nem volna okos dolog kinyílvánítani. Épp ezért értékelem, hogy Pandora befogja a csinos kis száját, ez legalább azt jelenti, hogyha szükséges, akkor csöndben bír maradni. Hasznos tulajdonság, az én fajtámnál életmentő is lehet, bár vérfarkasok közt én pont nem szoktam visszafogni magam. - Én is szeretem, ha az alkalmazottaim körül minden rendben. Míg farkasként nem ragaszkodtam ahhoz, hogy valaki makulátlan előéletű legyen, hiszen én sem voltam szent, ó, közel sem, addig viszont a munkámban úgy voltam vele, hogy nem árulok zsákbamacskát, tisztességesen játszom, nem hívom fel magamra a figyelmet, és kész… Mivel a fotózás nagy szenvedélyem volt, nem voltam hajlandó kockáztatni az üzletemet olyan emberekkel, akik bajt hoznának a fejemre. A mappája komolyan tetszik, már abból biztosra merném venni, hogy nem a sótlan aktakukaccal van dolgom, hanem inkább egy jó fej aktakukaccal. Nem ítéltem el azokat, akik szerették az ilyesmit, én nem, ehhez túlságosan is művészlélek voltam, és hát, valakinek ezt is meg kell csinálnia, akkor meg már lehetőleg ne én legyek. Elveszem a felém nyújtott paksamétát, és elkezdem olvasgatni, különös érzékkel ragadja meg a figyelmem a lényeg, konkrétan az, hogy ki milyen véleménnyel van a jelentkezőmről, mert az annyira nem érdekel, hol dolgozott eddig. Utána fogok nézni természetesen, de jelen pillanatban nem ez számított. - Első körben az érdekelne, hogy mennyire érzel kényszert arra adott esetben, hogy kimond azt a markáns véleményt? Teszem azt, jön egy állandó ügyfelem, sokat fizet, mindig pontos, ugyanezt várja el cserébe, és én kések. Ő ideges, le-fel járkál, a te véredet szívja, hogy hol vagyok már, percenként nézi az óráját… Ilyesmi. Mit csinálsz? Kérdezem kíváncsian, mert nem vagyok benne biztos, hogy erre úgy reagálna, ami nekem tetszene, de mindenképpen érdekel, hogy bekamuzik valamit, vagy vállalja, hogy valószínűleg istenesen elcseszné nekem a dolgot. Ez sem mindegy… Azt azonban még majd eldöntöm, hogy mit is kezdek a válaszával, mert egyelőre fogalmam sincs, de nagyon is érdekel a dolog.
Még mielőtt befejezné a mondatait, már szinte vágnám is rá, hogy nagyon erős a késztetésem arra, hogy kimondjam, amit gondolok, ám még jó, hogy most ezt nem teszem. Egyrészt, mert a szituációban, amit felvázol, egyáltalán nem lenne igaz, másrészt pedig amúgy sem 100%-os az igazságtartalma. Főképp, mivel tovább tudok számolni kettőnél, s képes vagyok felmérni azt, hogy mely helyzetben engedhetem meg magamnak a szájjártatást és melyikben nem. - Nos.. - kezdek bele némi gondolkodás után. Nem akarok azonnal rávágni valamiféle összecsapott választ, így inkább csöndben maradok addig, amíg gondolkodom. Nincs hozzá túl sok időre szükségem, de úgy vagyok vele, hogy ezzel klasszisokkal jobb fényt vetek majd magamra, mintha a hebrencs, azonnal beszél és később gondolkodik típusú lány látszatát akarnám kelteni. Akarja a halál. - ..mivel ez egy szolgáltatóegység, akárhonnan is nézzük, a pénz beszél, a kutya pedig ugat. - jövök elő egy mondással, frázissal. Valamiért ezt a szokásomat nem tudom levetkőzni, elő-előbukkannak belőlem ezek a furcsaságok, s nem is mindig érti a másik fél, hogy mire is gondolok velük. Most viszont egyértelmű leszek, mert magyarázok tovább, pár lélegzetvételnyi szünet után. - Tehát, hogyha tudom, hogy ki ez az ügyfél, akkor pláne úgy cselekszem, ahogyan el fogom mondani. Mondjuk, hogyha nem tudom, nagy valószínűséggel akkor is. Elvégre az ügyfél az ügyfél, és hogyha nem rögtön a magas C-n indítja a kapcsolatunkat, akkor nagyon toleráns tudok lenni. Mondjuk az is igaz, hogy közben elkívánom a halál nemesebbik szervére az illetőt, de ezt inkább most kihagyom a fámából. Nem egy állásinterjúra való. - Megérkezik, tajtékzik én pedig felajánlok neki egy csésze kávét, teát, egy pohár vizet esetleg. Javaslom, hogy helyezze kényelembe magát, s biztosítom róla, hogy bármelyik pillanatban meg fogsz érkezni. Nyilvánvalóan nem ül le ilyen egyszerűen, tehát elhallgatom a szidalmait, igyekszem megőrizni mindeközben mosolyomat, s biztosítani őt arról, hogy én aztán megértem, én is dühös lennék az ő helyében, de a másik oldalról szemlélve a dolgot viszont biztosan tudom, hogy Ms. Ridley nem szokott késni, tehát most valami nagyon nyomós oka van erre. Csakis erről lehet szó, semmi másról. De ha az megnyugtatja a kedves ügyfelet, felhívom Ms. Ridleyt, s megkérdezem, hogy mikorra ér ide. Nehéz elképzelni a szituációt úgy, hogy midenféle ügyfél fejével gondolkozzam, hiszen nem konkretizáltuk, hogy miket is mond, mikor is jön, s effélék. Remélem viszont, hogy szavaimból Emma érteni, illetve érezni fogja, hogy lojális munkatárs hírében állok, nem mondanék olyat róla a háta mögött sem, amitől az ügyfélnek megromolhatna a véleménye róla, ám ettől függetlenül igyekszem olyan diplomatikusan csavargatni a szavaim, hogy a tisztelt ügyfél mégis megerősítve érezze a saját igazát. Így a kecske is megmaradna, s a káposzta is jóllakna. Meg fordítva is.
Várom a válaszát, s közben nem vagyok rest az érzéseit fürkészni, érdekel, mennyire őszinte, s mennyiben mondja azt, amit szerinte hallani kívánok. Nem mindegy. Közben nyugodtan ácsorgok hanyagul a pultra fektetve a karjaimat, nem óhajtok mással foglalkozni addig, amíg beszél. A tiszteletet illik megadni mindenkinek, már első körben. Több esélye nálam úgysincs senkinek sem, eleget éltem már ahhoz, hogy annyiból felmérjem, lesz-e ez másképp, vagy az illető nem érdemes a figyelemre. Az nem érdekel, hogy legbelül mit érezne egy ilyen eset kapcsán, mert a gyökereket a felszín alatt én is jó messze küldöm, de mivel szolgáltató vagyok, és a megrendelőimből élek, nem kelhet szárnyra pletyka, mely rossz híremet keltené. Következésképp fontos, hogy milyen megítéléssel távoznak innen, nekem elég könnyű úgy a dolgom, hogy képes vagyok felmérni az érzéseiket, mert annak fényében alakíthatom a viselkedésemet. Nem mondom, hogy kellemesnek tartom ezt a simulékonyságot, de a munkámon kívül máshol egyébként sem vagyok rá hajlandó. Ennyi kompromisszum bőven sok az életemben. - Azt hiszem, sikerülne elérned, hogy ne robbanjon fel… ami mindenképpen pozitív, és bár magam sem szeretem, ha ennyire meg kell hunyászkodnom, de sajnos szükség van rá ebben a szakmában. Nem tudhatom, mennyire bánik jól az emberekkel, de ez idővel úgyis ki fog derülni, nemde? Nekem most, lehetőleg azonnal szükségem van arra, hogy legyen egy jobb kezem, máskülönben meg fogok zakkanni. Egész egyszerűen nem bírom már tovább a tempót. - Felveszlek próbaidőre, legyen egy hónap, azalatt meglátom, hogy mennyire bánsz jól vagy épp nem jól az ügyfelekkel, és hogy mennyit segít számomra a jelenléted, utána pedig vagy véglegesítelek, vagy elköszönünk egymástól. Természetesen kapsz fizetést arra az időre, a munkaidőd reggel 9-től 17 óráig tartana, ebédelni bármikor kimehetsz egy fél órára, ha épp nincs senki a stúdióban, és nem is várunk megrendelőt. Kulcsot majd kapsz természetesen. Vázolom fel a lényegesebb dolgokat, aztán mosolyogva megcsóválom a fejem, mert meglehetősen előre szaladtam. - Bocsánat, én itt regélek mindenféléről, de még meg sem egyeztünk. Szóval, ha az eddig elmondottak megfelelnek, akkor üdv nálam. A többit majd intézzük, ha rábólint a hallottakra, fölöslegesen nem szeretem jártatni a számat.
Meghunyászkodni. Nos igen, azt én sem szeretek. Legalábbis a magánéletben nem. De a munka az egy másik világ, s szavaimból a másik nő számára is világosan kiderülhet, hogyha lojalitásról van szó, akkor nem ismerek tréfát. Ha van kihez annak lennem, akkor hűséges vagyok, legyen szó munkaadóról vagy barátról, párról. Bár utóbbival kapcsolatosan nem igazán vannak tapasztalataim az életben. - Ez már egy pozitív kezdet. Az emberi vulkánok romjait amúgy sem nagyon szeretem takarítani. - eresztek meg egy poént, úgy vagyok vele, hogy ennyi még egy állásinterjúba is belefér. Remélhetőleg Emma sem az a fajta, aki nem értékeli az ilyesmit. Nem érzem úgy, hogy szemtelen lettem volna, vagy bármi ilyesmi, így nem is félek előre a válaszmegnyilvánulásától. Egészen komfortosan érzem magam ebben a beszélgetésben, ez a tartásomon, a beszédstílusomon és hanghordozásomon is érezhető. Nem vagyok túl közvetlen, de nem is igyekszem szakadéknyi távolságot tartani. Úgy hiszem, hogyha képmutató vagyok, az nem segít az ügyemen. S bár nem tudom, hogy milyen szinten lát belém a nő, attól még élek ezzel a szemlélettel. Ajkaimra mosolyt ültetnek Emma szavai. Nagyon örülök neki, hogy úgy döntött, ahogyan. Szerettem volna ezt az állást, attól kezdve még jobban, hogy beléptem az ajtón, s megcsapott a miliő. - Megfelelnek, nagyon is! - jegyzem meg széles mosollyal. Nem azzal az infantilis fajtával, de azért elég sokatmondóval. A „természetesen megfelel”-t erősnek éreztem volna, s bár legszívesebben a nyelvem hegyéről azt küldtem volna Emma felé, mégsem így tettem. Elvégre nem baráti csevegésről van szó kettőnk között, hanem munkainterjúról. S ha már itt tartunk, jöhetne a kérdésem a fizetés mennyiségéről, de mégsem teszem fel. Nem azért, mert olyan gazdag lennék. Egyszerűen azért, mert élvezetből dolgozom, s nem fogok éhen halni akkor sem, hogyha a lehetséges minimumot kapom. Egy hónap alatt úgyis kiderülhet, hogy beváltom-e Emma reményeit, vagy a stúdió az enyémeket. És valahol azért azt gondolom – talán tévesen – hogy nem fizet olyan rosszul egy fotóstúdió asszisztensi állása a többi asszisztensi melóhoz képest. Azokkal meg volt már dolgom, így nagyjából tudom, hogy mire is számítsak. Ha szóba hozza, akkor jó, ha nem, a munkaszerződésemen úgyis rajta lesz. Majd onnan leolvasom. - Remélem, hogy sikerül majd rászolgálnom a bizalomra a próbaidő alatt. - teszem azért hozzá, mert tény, hogy nem mindegy nekem sem, hogy véglegesít-e vagy sem. Nem szeretem a kudarcokat, s valahonnan önálló akaratomon kívül kihajítódni eléggé kudarcszagú lenne. Nem hajtok rá tehát. Ajkaimon mosollyal állok Emma előtt, készen arra, hogy kezet rázzunk a munkaszerződés megkötésére.
- Meg tudom érteni. Ez mondjuk az én fejemben egészen másként csapódik le, mint ahogy ő jó eséllyel gondolta a dolgot, de különösképpen nem mozgat a dolog. Nem fogom az orrára kötni, hogy láttam én már emberek romjait, s akkor még rendkívül szépen fogalmaztam. Az meg, hogy képes megmutatni a humoros oldalát, az én szememben teljesen pozitív, rühellem a savanyú alakokat, képtelen vagyok velük egy légtérben létezni. - Akkor fel vagy véve. Nem gondoltam túl a dolgot, mint ahogy semmi egyebet sem szoktam az életemben, elvégre, ha hibát is vétek, általában van időm kijavítani. Jó, nyilván a vérfarkaslét bizonyos vetületeit tekintve jobb volna gondolkodni néha, de úgy hol maradna az izgalom? Jelen esetben egyébként egy hónapig bármikor kitehetem a nő szűrét, de nem hinném, hogy ez szükséges volna. Mindenesetre, majd kiderül, ha lejárt a neki kiszabott idő. - Azt én is nagyon remélem. Gyere csak… Hívtam be a pult mögé, és ha jött, már le is ültettem rögvest, előtte nyitva volt a szövegszerkesztő, én pedig felcsüccsentem mellé a pultra, a kezemben egy másik alkalmazottam szerződés, ami egyébként szintén meg volt nyitva a gépen is. - Akkor meg is írhatod a szerződésedet, diktálom. Mosolyogtam le rá, abszolút ne lenézően, tökre laza és közvetlen voltam, nem lehetett ok panaszra. Amennyiben dolga van, és nem ér rá ilyesmire, akkor persze útjára engedem, hogy majd megcsináljuk holnap, de az egész nem fog fél óránál többet igénybe venni. S közben a fizetésére is fény derül, ami azért egész szép összeg, de benne van egy -15/+15 %-nyi ingadozási lehetőség, egyrészt, én is megrendelőkből élek, másrészt, ha valaki jól végzi a munkáját, azt én honorálni szoktam. Ezt tudomásul kell venni, ha nem tetszik neki, még mindig elmehet, nem fogom visszatartani. Mindenesetre, ha maradt, akkor hamar befejezzük a papírmunkát, és semmi olyat nem kell aláírnia, ami ne lenne vállalható, viszont a munkakörébe elég sok minden beletartozik. Kezdve a titkárnői alapfeladatokkal, a szerződések megírásán keresztül egészen a könyvelésig. Az meg, hogy miként fogja bírni, majd elválik, én mindenesetre bizakodva tekintek a jövőbe. Amennyiben mindennel megvagyunk, és mindketten aláírtuk, szélnek eresztem a saját példányával, hozzám jön egy fiatal pár jegyesfotózásra. Azonban, ha maradni kívánt, én rábólintottam, így legalább látja, hogy zajlik élesben egy stúdiófotózás.
// Akkor ezt én köszöntem szépen, és üdv nálam. ^^ //
- Nagyszerű! - eresztettem el magam annyira, hogy némi lelkendezés kicsússzon a számon. Elvégre hogyha nem akartam volna ezt az állást, akkor nem is jelentkezem, szóval mivel szerettem volna, hogy felvegyen, azt hiszem ér kifejezni az örömömet. Mosolyom is azt jelzi, hogy fel vagyok dobva. Nem az az infantilis vigyor, amit más alkalmakon meg merek magamnak engedni, de azért elég könnyed, felszabadult mosoly ez, olyan, ami még nem lépi túl a határokat. A pult mögé gond nélkül követem, kecsesen lehuppanok a számítógép elé, s ujjaimat rögvest a billentyűzet fölé helyezem. Egyáltalán nincs ellenemre, hogy felteszi magát a pultra a gép mellett, sőt, meg kell mondjam, bejön ez a lazasága. Örülök neki, hogy nem egy olyan főnököm lesz, aki olyan merev, mint egy kiéhezett férfi félszemű kígyója. Nem nagyon tudok az olyasmi emberekkel mit kezdeni, éppen ezért már most nagyon áldom a sorsot, hogy a bolygók szerencsés együttállásának köszönhetően megtaláltam Emma hirdetését, s még ráadásul meg is feleltem a munkakör betöltésére. Még ha nem is úgy, ahogy eredetileg gondolta munkaadóm, elvégre nem tudok a fotózásban a segítségére lenni. Beleegyezőn bólintok, jelezve ezzel, hogy nyugodtan kezdje el a diktálást, követni fogom a tempóját. Ujjaimat az a-s-d-f és h-j-k-l billentyűk fölé helyezem, s várom, hogy diktálni kezdjen. Vakon gépelek, így nem kell az ujjaim mozgását lesni, tehát könnyedén nyomon tudom követni a formázásokat is a monitoron. Ha hibázom, akkor azonnal tudok javítani, s bár nagyon kevésszer ütök mellé, azért megesik, hogy vissza kell törölnöm valamit. Igyekszem viszont ezt olyan gyorsan tenni, hogy Emmának ne kelljen megállnia diktálás közben. Nincs semmi bajom azzal, amit a fizetés kapcsán megtudok, egy szót sem kotyogok közbe, egyszerűen elraktározom magamban az infót. Teljesen logikusnak tartom, könyvelő lévén nagyon is tistában vagyok a számok jelentőségével, szóval nem kell Emmának azon aggódnia, hogy fellállok és lefarcolok csak azért, mert ezt a kitételt belefoglamzta a szerződésbe. Nem vagyok jövőlátó, de nem állok rettegéssel a feladataim elébe. Talán nagyképűség, de hiszem, hogy el fogom tudni látni mindazt, amit rám bíz, s nem is lesz rám panasza. Hogyha szeretek egy munkahelyet, akkor mindent megteszek azért, hogy a főnököm elégedett legyen velem, s ahogy a referenciámban olvashatta, nem nagyon szokott panasz lenni rám. Valamire jó volt a neveltetésem, még akkor is, hogyha nem minden színterén mutatkozik ez meg életemnek. Aláírok, kezet rázunk, mindent, amit kell. S mivel az egész napomat ennek az interjúnak szenteltem, így szíves örömest maradok megnézni a stúdiómunkát. Ha pedig kell, akkor közben segítek bármiben, ami felmerül, s nem a fényképezéshez van köze. Pluszban fokozza pedig az érdeklődésemet az, hogy ennél közelebb úgyse leszek soha egy jegyesfotózáshoz az életben, ki nem hagynám hát.
//Köszönöm a játékot, s a munkalehetőséget is, Főnök! //
Kezdőlap
//
300 
//
