Játékszoba: festékpatronokkal és egyéb nem épp mesterfestőre valló módon falra mázolt színekkel kifestett falú szoba, a ház legnagyobb helyisége az alaksorban, boxzsáktól a tornaszőnyegen át az építőkockákig, kifestőkig, puzzle-őkig minden van itt.
Udvar: megálltuk, hogy színesre fessük a gyepet és a fákat... de a kerítés sokszínű!
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 28, 2013 1:01 pm-kor.
A gyáva féreg, tutira megneszelte, hogy jövök és lelépett itthonról, na de nem baj, ráérek, megvárom én, semmi gond nincs, időm mint a tenger, majd előkerül. Egy tapodtat sem mozdulok, csak fél szemmel nézek a közeledőre, aztán a házat bámulom tovább egészen addig, amíg ez az izé itt be nem pofátlankodik a látómezőmbe, és nem kérdez. Kissé elhajolok, az ajtó továbbra sem nyílik, alaposan megnézem, aztán visszapillantok a tagra, aki nem éppen ember, és sokkal fiatalabbnak tűnik annál, mint akit én keresek. Arról meg nem tudok, hogy fater farkas lenne, tehát ez az ipse nem lehet az öregem, maximum valami idióta szomszéd, aki azt figyeli, ki járkál itt, ha idegen. -Hi! A tulajt, azt a Darren Northlake nevezetű fér... nevezetűt. Ez a fickó tuti nem az, túl fiatal hozzá, és ráadásul érzem, hogy farkas ő is, jóval erősebb, mint én, de pontosan nem tudom belőni, csak tippelni. Mintha olyan nehéz lenne a magam majdnem 6 évével megelőzni, bár ez sosem akadályozott meg abban, hogy nekiugorjak valakinek. Rá meg nem tartozik, hogy minek tartom az északit, így azt inkább lenyelem. Egy dologban vagyok biztos, mégpedig abban, hogy ezt a tagot már láttam valahol, erre meg mernék esküdni, de hogy hol? Meg miért és mikor? Na azt nem tudom, de ismerős a képe, viszont nem a quebeci falkából, őket ismerem egytől egyig. Nem is gyámos, nem is tűnik zsarunak, még nem kell lécelnem, nem bukhattam le, annyira nem vagyok szerencsétlen. Figyelem az ürgét, és várom a választ, neki aztán miért olyan kurvára fontos az, hogy én ki vagyok? Melegítem a kezeimet, verekedés előtt nem árt, bár nincs olyan hőség, ami indokolná azt, hogy a fűre dobtam a kabátomat. Piknikezni készültem, csak a fele cuccot hagytam el, arról meg nem tehetek, hogy Northlake elszelelt, és nem nyit ajtót.
A kissrác valaminek nagyon neki gyűrkőzött és baromi elszántnak tűnik... Te jó ég, csak nem egy konzervatív szomszéd, akit felháborított, hogy a múltkor Ash-sel összefestettük az udvar egyetlen fenyőfáját? Keményvonalas zöld, tuti, hogy az! Fiatal, elszánt... és engem keres? Na nem, nem akarok a fenyő miatt magyarázkodni. Hallottam már olyat, hogy fiatal farkasokat vesznek be, akik teljesen becsavarodnak az erdő-imádatuktól, ezért se örülök, hogy Fairbanks kisváros - mármint a metropoliszokhoz képest mindenképp -, az erdő körülveszi, indiánok, természetimádat... ilyenkor kicsit bajos. - Nem láttam mostanában erre - mondtam kis készségesen és még csak nem is hazudtam. Na jó, ennyire azért nem fosok a zöldektől, most szimplán mocsok vagyok és szórakozok, csak a félelem még mindig szebb mese, mint beismerni, hogy gecizek. - A műhelye viszont minden nap kinyit, szóval a városban van. Gyere, elvezetlek oda - intettem a fejemmel a hegy felé. - Jó fiatal vagy, a Teremtőd merre flangál? - Egy pár éves kölyköt azért nem szoktak csak úgy szélnek ereszteni. Vagy legalábbis elég ritkán. Bár az is lehet, hogy megszökött, mondjuk így pár másodperc után csoda lenne, ha meg tudnám róla állapítani, hogy hajlamos-e ilyesmire. Ha hajlandó volt elhagyni az őrposztját és velem jönni, akkor mutattam az utat. Se fenyegető, se idege nem voltam, minek lettem volna? Érdekelt, hogy mi a frászt akart tőlem, és igazából egy ideje már ki akartam - megint - próbálni, hogy milyen nem egyből "lebukni", hanem kicsit infantilis módon filmesen húzni a felismerés pillanatát. Hátha kiderül, hogy ki akar nyírni, az mekkora lenne! Bár ha tényleg így volna, nem tudja, hány éves vagyok, lesz majd meglepi azt hiszem! Juj de várom a képét, amikor kiderül, hogy én vagyok én! Neki nagyobb felfedezés lesz, mint nekem, az ziher.
Kezdhetek örülni, lehet, hogy Northlake sehol nincs, de legalább akad alkalmi csevegőpartnerem, mert ez a tag az istenért sem megy el, neeeem, inkább még kedélyesen válaszol is, és méricskél. Én is őt, mert rohadtul izgat, hány éves lehet, mit tudhat, és mennyire erős. Hja, hát szeretem próbálgatni magam, saját korombelivel már nem bunyózok, abban nincs semmi érdekes. Az idősebbek, na az a kihívás, amikor arra mész, hogy megsebesítsd, minél kevesebb sérülést tudjon okozni, az az igazi, és én ezt a sportot űzöm előszeretettel. -Nem itt lakik? Ez mekkora égés, várhattam volna rendesen, bár pár óra múlva tutira kutatni kezdek utána, nem itt fagyok szarrá, vagy elmegyek vadászni. -Kösz, muszáj megtalálnom. Újabb infó, műhelye van, jól jön még majd, és cseppet sem foglalkozom azzal, hogy esetleg ott onto ki a vérét. Szép vörös színűre fogom festeni vele a falat, persze csak azután, hogy aláírta a papírokat, és hivatalosan is szabadultam abból a redvás intézetből. -Vagy otthon, vagy úton ide. Nem tom. Fingom sincs arról, Jared hol van, nem is érdekel, ott hagyott a szarban, hagyjon békén. Eddig nem voltam neki fontos, akkor ne most legyek, kopjon le, én leléptem. Ez az ürge ismeri a fatert, oké, de valami nem kerek. Ashley farkas, ő is ismeri Northlake-et, ez a fickó is farkas, és ő is ismeri Northlake-et. Most vagy kurva jó üzlete van az ipsének, vagy ő sem ember. Akkor viszont gázban leszek, mert bármelyik lehet a faterom, és az isten se mondja meg, hány éves, és ki a rákot kell keresnem. Anyám csak tudta volna, ha farkas, vagy valaki, nem? Csak szóltak volna, hogy te idióta, vigyázz, és ne ingerelj egy dögöt, nem? Hát de. Mindegy, elhagyom a helyemet, felszedem a bőrdzsekimet és felveszem az órámat is, egyelőre. A műhelynél majd folytatom, azaz kezdem előröl a műveletet.
- Flúgos fazon, lakik az mindenfelé - vontam vállat, és nem, nem vigyorogtam, ment a pókerarc, csak az utóbbani időben hagytam fel vele azért, hogy fitogtassam, milyen átkozottul dühös is tudok lenni. Nem sok értelme volt így visszagondolva, de akkor jól esett, ez van. Muszáj megtalálnia? Nocsak! - Hű, ez úgy hangzott, mint valami élet-halál kérdés - és erre már somolyogtam, mert most mit nézhetne ki egyébként valaki olyan alakból, akinek asztalos műhelye van? Hogy vérre menő meccseket vív, illegatilásban is utazik és van egy fehér, szőrös vadállata. Aha, pont ezeket. Egyébiránt tényleg: mi a frászt akar tőlem ez a suhanc ekkora hévvel? - Késett a leszállítással, vagy mi a szösz? - Hogy komolyabb ügy is állhatott az egész mögött, azt azért nem tartottam valószínűnek, a Teremtőjét se ölhettem meg, ha valamerre kóricál. Ami biztató, mert akkor van rá esély, hogy ide tart, csak ne nekem verje ki a balhét az elkódorgott kölyke miatt. Jah, nekem fogja, mert miattam van itt a gyerek, hát ez marha jó. Óra visszavesz, te jó ég, csak nem bunyózni akart? Hát az tuti, hogy nem tudja, hogy mennyi idős vagyok. Vagy halni akar, na, abban meg pláne nem asszisztálok! - Ha balhézni akarsz vele, a melóideje után, oké? És úgy, hogy ember ne lássa, nem szeretne a falkám ilyesmi miatt magyarázkodni... - A "milyesmi" már rajta áll.
Felkapom a fejem, amikor flúgosnak titulálja a fatert, és olyan egyetértően bólogatok, ahogyan csak lehet. -Az, tutira az. Mert felcsinálta anyámat, ott hagyta, felém sem nézett, és eszébe sem jutott az, hogy egyszer felnövök és revansot veszek mindenért. Pedig azért jöttem, ezért kutatom, ezért keresem, hogy a képébe vághassak mindent, rendezzem a tartozásomat és kicsikarjam belőle, hogy legalább egy dologgal bizonyítsa, anyám jelentett neki valamit, nem csak pár éjszakát. -Az is, de magánügy. Elég, ha ő tudja. Megnyalom a szám szélét, alig várom, hogy a szemébe nézhessek, nekiugorhassak és péppé verhessem. Milyen műhelye lehet ennek a szerencsétlennek? Most már ez is érdekel, de ha jó fazon, akkor remélem, verdákat javít, és akkor azokból is elköthetek néhányat. -Aha, egy cseppet, de nem érdekes, ha akar, majd idetalál. Inkább ne tegye, maradjon Kanadában, és akkor béke lesz, de ha idejön, akkor ráuszítom magamat, leszedem, megölöm, széttépem, elhantolom, aztán kiásom és felzabálom. Ebben a sorrendben. Bunyó elhalasztva, majd ha a műhelybe érünk, akkor nekifeszülök, de még nincs itt az ideje, kicsit később. Nyilvánvaló, mire készültem, egy hím mindig leveszi az óráját, ha verekedni akar, és a zakóját is, ami nálam kabátban merült ki, de az utolsó mondat megüti a fülemet rendesen. -Ezek szerint balhés fickó? Mi köze a te falkádnak hozzá? Ez egyre inkább bűzlik, amit biztosra veszek, hogy a fater sem az a seggén ülő típus, sok lehet a bunyója, na de hogy jön a képbe a falka? Mégis egy lenne közülük? Nem, az kizárt, senki nem mondta, pedig nem csak emberekkel beszéltem, mielőtt ide jöttem.
- Te is ismered? - vontam fel meglepetten a szemöldököm és ezt megjátszanom se kellett. Olyan egyetértően bólogatott, hogy csak tud rólam valamit, amit én viszont marhára nem honnan a fenéből ismerhet? "Elég ha ő tudja" - cseszd meg, pont az a baj, hogy gőzöm nincs, mi a rákot akarhatsz tőlem, fogd már fel! Kezdte eléggé fúrni az oldalamat a kíváncsiság ahhoz, hogy erősen fontolóra vegyem, beadom a derekam és felfedem magam, mint egy szatír, a kölyök nyilvánvalóan nem szívesen beszélt erről az egészről másnak, hát az baromi jó, mert tényleg semmi más nem hiányzott, mint plusz balhé. Kezdett az az érzésem lenni, hogy a srác odahaza (bárhol is legyen az) elég nagy zűrbajnok volt, egyre jobban alakul ez az egész... - Hát az utóbbi időben elég sok vele a gond - ingattam a fejem elmélázva. - Nem igazán tud elmaradni a seggén, pia, nők, húzós bulik... biztos érted. Nem tűnsz otthonülősnek, aki az anyja lába mellett kuporog. - Trappolunk-trappolunk a hóban. - De még nem akartuk kicsinálni, szóval annyira nem vészes. Pár perc múlva feltűnik a műhely, s ahogy közelebb értünk, megláthatta az ajtóra kiakasztott "Rögtön jövök!" táblát, amit még én aggattam oda indulás előtt. Odaballagtam hozzá, hogy levegyem, aztán meggondoltam magam, valószínűnek tartottam, hogy egy darabig még nem fogok a munkával foglalkozni, szóval inkább a kölyök felé fordultam egy vigyor kíséretében. - Na, itt is vagyunk, hallgatlak, mit szeretnél. Biztos, hogy nem hagyom, hogy ha tényleg balhéról van szó, akkor annál a háznál robbanjon ki, neeeeem-nem, az nem arra lett kitalálva, megvéve, azt nekem senki és semmi ne merje mindenféle szarsággal, de még élet-halál üggyel se bemocskolni. - Mondjuk azért kezdésnek elárulhatnád a neved, nem csípem, ha idegenek felbukkannak és élet-halál ügyben ilyen megátalkodottan keresnek.
-Aha, asszem. Amennyit tudok róla, az nekem elég ahhoz, hogy azt mondjam, nem tiszta, nem 100-as, és igazi köcsög, akialig várja, hogy valaki széttépje. Megjöttem, majd én megteszem anyám helyett is, aki az összes 50 kilójával rajtam is csak lógni tudott maximum, amikor éppen eldöntötte, hogy most meg akar nevelni. Elkésett vele, elcseszte, később meg csak kiröhögtem érte. Semmi baj, majd a nevében is elintézem ez a tetvet, hogy legalább holtában nyugodhasson, bocsánatot kérjenek tőle, amiért így eldobták. Marha jó volt 9 hónapon keresztül a piákat kapni, a cigit meg a drogokat, kösz, fater. Ennek is te voltál az oka, meg annak is, hogy anyám családját se ismertem meg soha. Egyáltalán volt neki? Tutira nem, mert akkor nem rohadtam volna intézetben. -Sok? Még jó arc is lehetne belőle, nem? Még él, igen, MÉG él. Sátáni vigyor a képemen, igen, jól mondtam, még él az ipse, de nem sokáig, ha rajtam múlik, biztosan nem. Meglesznek a papírok, aztán mehet anyám után szabadon. -Anyám meghalt. Nem, nem ülök a szoknyája szélénél, sose ültem, és most ha akarnám sem tehetném meg. Ökölbe szorul a kezem, az utolsó családtagom volt, maga a családom, és már ő sincs többé. A műhelyhez érünk, szívem szerint feltépném az ajtót, hogy kirángassam onnan a rohadékot, de a fickó ismeri a járást, úgy tűnik. A tábláért nyúl, amire felvonom a szemöldökömet, pláne amikor vigyorogva fordul felém. -Te vagy Darren Northlake? Te vagy az a mocskos rohadék, aki felcsinálta a muteromat, és eltűnt az életéből? Te vagy az a tetű, aki miatt az anyám drogos alkoholista lett? Nesze neked meglepetés. Megtaláltam a fatert, éljen. Kereshettem volna én itt 40-50-es ipsét, amikor kiderül, az öregem farkas, nem is fiatal és nem is gyenge. Mindegy, egyáltalán nem érdekel, hány éves, milyen erős. A papírokat hozzá vágom, és szinte letépem magamról a bőrdzsekimet, az órámat is, félredobom mind a kettőt. -Mond neked valamit 1993 tavasza, Quebec és Heather Heatley? Az a kis szőke, akit megkeféltél pár alkalommal? A fia vagyok, Noah Heatley, és azért jöttem, hogy revansot vegyek... rajtad, a fateromon. Még be sem fejezem a mondandómat, azt se tudom, hol tart az olvasásban, de úgy ugrok neki, hogy öröm nézni, mit érdekel engem, hogy mikor végez a melóval? El sem kezdte, akkor meg? Én viszont most megölöm, ez egészen biztos, hogy megölöm. Ja, hogy kicsit idősebb és erősebb? Nem számít, sosem számított.
Még élek... MÉG? Hű az anyja, ennek fele se tréfa, egy kamasz ki akar csinálni! Szerintem fel kéne hívni Ryant, hogy jöjjön már erősítésnek, mert én hamarosan meghalok, azt meg nem kéne, most nagyon nem, de hát mit tegyek, már húsz alattiak pályáznak a fejemre. Hm, lehet Sam haverja és ő küldte, hogy intézzen el, igen, ebben lenne ráció. Arra viszont már gondolatban is megkomolyodtam, hogy meghalt az anyja. - Részvétem, komolyan - veregettem vállon. Ezt a veszteséget tökéletesen át tudtam érezni, s habár ő idősebb, mint amennyi én voltam anyám halálakor, akkor sem könnyű, akkor sem felnőtt még, akkor is szar érzés.
A műhelynél aztán borul a bili, és ha azt hittem, hogy én okozom az egyetlen és nagyobb meglepetést kettőnk közül, akkor hatalmasat tévedtem. Ó, de még mekkorát! Amikor sorolt a vétkem, még élt bennem a remény, hogy esetleg "csak" egy házasságtörésben működtem közre és a szülei válása, meg egyéb ilyen nyalánkságok miatt van kibukva rám, aztán hozzám vágott valami papírokat, amik... neeeem, ez tuti valami félreértés, de a kölyök folytatta, egyre nagyobb vehemenciával, én meg csak pillogtam, mint borjú az újkapura... mint újsütetű apa a fiára. Baszki! Jó, persze, tudom a méhecskék meg a virágok esetét, nem kell nekem előadást tartani arról, hogyan lesz a gyerek, de mégis... HOGYAN? Ezt, mármint, bocsánat, ŐT, hogyan hoztam/hoztuk össze? Lefagytam, ledöbbentem, mert persze, sejtettem én, hogy flangálhat és valszeg flangál is a világban még pár zabi gyerekem egészen onnantól, hogy beharaptak, mert persze védekezni nem szoktam, mert úgyis kicsi rá az esély, hogy gyerek legyen, fertőzést meg nem kaphatok el, akkor minek aggódni? Hát ezért. Nem tartottam jó ötletnek felvilágosítani arról, hogy hányan voltak azon a tavasszal Quebecben, hogy azok közül egyáltalán hányan rémlettek, de ja, valami H nevű volt többször is azt hiszem. Sok volt a pia - is. Tulajdonképpen felocsúdni se volt időm, egyből nekem esett. Azt hiszem, az első ütés után fogtam fel, vagy legalábbis kezdtem sejteni, hogy ha ez a kölyök... Noah, a fiam (baaaaaazzzzzz), ha tudna, tényleg megölne, vagy legalábbis szarrá verne, de úgy, hogy kiskanállal is nehéz legyen utána engem összekaparni, hát még beazonosítani. Úgy döntöttem, ezt azért mégse engedhetem meg se neki - még elszállna magától -, se magamnak - hogy néznék utána a többiek szemébe? Szóval az első ütés után lendült az én kezem is, elkaptam a pólója nyakánál, egy bal horog, aztán úgy nyestem a földhöz, mint egy alapos kiporolásra váró rongyot. A farkasom a félig felhúzott pajzs mögül felmordult, de nem volt dühös, csupán irritálta, hogy ilyen kis nyikhaj miatt meg kellett egyáltalán moccannia. - Nem tudtam, hogy terhes. - Felemeltem és a műhely falához vágtam, hogy az egész hely beleremegett. Drogos alkoholista lett miattam... - Ha tudom, nem hagyom magára - közöltem ridegen, energiáim pedig fagyosak lettek. Nem is ismer, ne csináljon úgy, mintha valami elvetemült vadbarom lennék!
Vállon vereget, int vagyok vele a vízből, hagyjuk, semmi nem fog megváltozni, attól még nem lesz jobb, bár őszintének tűnik a reakciója, nem csak megszokott sallangnak. A fene se érti, de nem kérdezősködök, csak sejtem, hogy neki sincs anyja elég régóta, vagy valami ilyesmi. -Nem számít. Bólintok, megköszöntem, ettől többre nem futja, bár nem most történt, de még érzékenyen érint a dolog.
A műhelynél viszont kiderül minden, az a fickó, aki a ház felé tartott, az nem más, mint akit én keresek, akit ki akarok csinálni, és akitől egy kurva aláírást akarok, hogy hivatalosan is elhagyhassam az intézetet. Egyszerre vágok mindent a fejéhez, nem kevésbé tűnik meglepettnek mint én, amikor rájöttem, hogy ez az ürge a faterom, és maga is farkas. A célom egyértelmű, szét akarom kapni, nem érdekel mibe kerül, mennyire ver agyon, de az biztos, hogy én is bemosok nem egyet, nem kettőt neki. Az első ütésem tisztán talál, és tépni akarom, marcangolni, meg ahogy én álmodok. Tényleg sokkal erősebb nálam, lazán behúz és vág földhöz, miközben azt állítja, hogy nem tudta, anyám terhes. Lehet, felemel és a falhoz vág, reccsen néhány bordám, de amíg emel, azért én becsapok a bordái közé, nehogy már csak én érezzem a törődést. Aztán jöhet az, hogy összekanalazom magamat, mert felállok, de fel én, hiszen még nem végeztünk, én nem fejeztem be, még nem. -Üres, olcsó duma. Fikarcnyit sem érdekelt volna az egész, neked csak egy cafka volt, akit meg lehetett húzni. De ha ennyire rendes csávó vagy, tessék, írd alá azt a szart, és hozz ki abból a kurva intézetből, hogy ne ott rohadjak meg. Ez a minimum amit megtehet ezek után, idejöttem Kanadából, nyakamban van egy gyámhivatal, a Teremtőm és a falkája, akkor legalább ennyit tegyen meg, a többi nem érdekel. Eddig is éltem egyedül, ezután sem fogok kétségbeesni azon, hogy juj, mi lesz. -Bizonyítsd be, hogy nem vagy akkora köcsög, mint hiszem. Ismét nekiugrok, de már sokkal óvatosabban, mint az előbb, mert van benne szufla, és itt én akarok nyerni. Fogok is. Aha, meg álmodik a nyomor, mert tényleg esélytelennek látszik a történet, de legalább okozok pár kellemetlen sérülést neki, olyat, amiből mindig tudni fogja, én tettem. Vagyis ez nálam annyit tesz, hogy eldöntöttem, megtépem, akkor meg is tépem, nem? Meg hát.
Jah, pont úgy néz ki, mint akinek nem számít, hát hogyne.
Önfeltárás, apa-fia egymásra találás, ám a könnyek közt egymás karjaiba omlás elmarad, helyette jönnek a kemény pofonok - háh, az enyéim keményebbek! -, de nem hagyja magát. Ez valahol elégedettséggel tölt el, az én fiam ne legyen tutyimutyi, pár pofontól megfutamodó. Mégis, most igazán megkönnyíthetné mindkettőnk dolgát és hagyhatná a csökönyösködést máskorra. Amikor felemeltem, kapott egyet a gyomrom, de nem hatott meg vele, erőlködjön csak még egy kicsit, hogy fájjon is, ne csak érezzem. A műhely falának vágtam, ha ez így megy tovább, addig nem fogja tényleg befogni és leállni, amíg minden csontját el nem töröm. Kifejezéstelen arccal figyeltem, ahogy felállt, és még mindig dumált, hát ez nem igaz! Amikor azt boncolgatta, hogy mi érdekelt volna és mi nem, megint kapott egy... atyait. Ó, te jó ég! Szóval bemostam neki egy tisztességeset, mert még mindig ne mondjon olyat, ami velem kapcsolatos és ott egy bazi nagy HA benne. Szóval minimum két részletben tudta előadni a mondókáját, a második felét újabb felkecmergéssel egybekötve. Még két... vagy inkább egy ekkorát kap, és tuti agyrázkódás. Felnevettem arra, hogy mit csináljak ahhoz, hogy bizonyítsak. Bizonyítsak, én, neki? Ezúttal pofont kapott, visszakézről és másik kezemmel megragadtam a torkát. - Tisztázzunk valamit, te akarsz kijutni az intézetből, nem én, te vagy rám szorulva, nem én terád, szóval NEKED - bumm, a falba a feje, minden kímélet nélkül, hogy ömlött belőle a vér, hiába a fejbőr vérzik a legjobban - kell bizonyítanod NEKEM, hogy megéri elismernem, a fiam vagy. Elengedtem és elléptem tőle. Igazából nem voltam dühös, csak azért tegyük már helyre a dolgokat, ne higgye, hogy csak azért, mert felbukkan és itt a bűntudatomat kaparássza, egyből zokogva omlok elé, hogy bármit, kisfiam, amit csak szeretnél, megteszek, csak szeress! Francokat. - Ha tudok rólad, nem itt tartanánk, de nem tudtam, Heather nagy lány volt, gumi nélkül is okés volt neki, mert tabletta meg anyám kínja. - Azért szar így megtudni, hogy valakit teherbe ejtettél és a gyerek meg is született, mi több, itt előtted. - Nem vagyok akkora köcsög, mint hiszed. - Csak sokkal nagyobb. Bizonyos téren, de ezen a téren pont nem, ezt bátran ki merem jelenteni. - És meg is fogod látni, ha maradsz, márpedig ha azt a papírt tényleg csak én írhatom alá, akkor aligha mész el az elismerésem nélkül és a gyámügy se száll le rólad, amíg be eléjük nem tolsz. - Mostanában sokkal több jutott nekem a gyámügyből azt hiszem, mint az normális. - Szóval kisfiam, vedd ki a zabszemet a seggedből, és akkor talán - de csak talán - előbbre is jutsz ebben a kérdésben. Most ezt vagy hagyta, hogy végigmondjam, vagy én is kénytelen voltam több részletben előadni, mert nekem jött, támadt, és a többi esztelen marhaság. Ebben az esetben még kapott pár gyomrost, hogy ami esetleg benne volt, az visszajött, és párszor még a földhöz vágtam. - Most pedig mesélj szépen a Teremtődről. Ha már lehet, hogy a kölyök nyomában van...
Sajnos el kell ismernem, hogy a fater ütései nem kicsik, de sebaj, amíg fel tudok állni, amíg van kezem, én ütöm mint a répát. Akkor is, ha nem érem el, megoldom, ha eresz akad majd a kezembe, akkor azzal, ha ajtó, akkor azzal, de nehogy már én feladjam, mert ő a baszott nagy erős hím, és majd ő megmutatja, én milyen kis porbafingó vagyok. Pedig de, és ennek ellenére is ugatok tovább, mert dühös vagyok, a vérét akarom, és az sem érdekel, hogy ha dadogva adom elő amit kell, vagy betűnként, kivárja, mert én kiköpöm, az tuti. Aztán félbeszakít egy jól irányzott egyenessel, de amint ismét felállok, tovább boncolgatom a köcsögségét, nehogy itt azt higgye, most dicsérni fogom, hogy milyen ügyes meg okos hím volt, én ugyan nem. Igenis bizonyítsa be, rendes fószer, nem egy aljas tetűláda, bólintok is rá, még szép, az sem zavar, hogy újabb pofont kapok, és a torkomnál fogva nyom a falnak. Akkor sem fogom be. -Pert... akasztok... a nyakadba. És képes vagyok vigyorogni a végén, hihetetlen. Én bizonyítsak neki? Én keféltem meg az anyámat? Én kértem, hogy hé te sperma ott, térj már be egy kis vendéglátásra abba a petesejtbe, hogy megszülethessek? Köhögve zuhanok a földre, na de engem nem olyan fából faragtak, hogy akkor majd itt szépen elsomfordálok, neeeeem, azért is felküzdöm magam, és felé indulok. -Aha... szép... szavak. Nem... nem vagy köcsög, dehogy, te népművészeti agyagedény. Ha már a művészeteknél tartunk, akkor fogalmazzunk szépen, nem? Végre van levegőm, a vér nem érdekel, sem más, akkor is felé sétálok, és ismét támadásba lendülök. Nekem akkor is be kell mosnom neki még egyet, akkor is, ha belehalok. Akármi történik is, egy ütést még be fogok vinni, érezze a törődést, érezze, hogy nem vagyok cukorból és kurvára nem foglalkoztat, hogy mennyire öreg, meg erős. Hát nem, engem ezzel nem kenyerez le, pedig azért magyaráz közben. -Addig nem megyek sehová, amíg alá nem írod. Ezt még csak kinyögöm, remélhetőleg, utána meg szumóba megyünk át, mert azon kívül, hogy tutira telibe veri a gyomromat párszor, még a földbe is beépít, de csak megcsapom valahogy, muszáj, mindent megteszek érte, az se baj, ha csak tarkón rúgom, nem? Utána meg már mindegy. Graffity lettem egy műhely előtt, milyen jó már nekem. Így legalább naponta nézheti a művét, főleg, hogy találok én rókát is közben. És még ekkor sem maradok nyugton, mert még így is fel akarok állni, megmutatni neki, hogy akkor is állva nézek a szemébe, ha már elméletileg lehetetlen lenne. A falat támasztom, ha ellököm magam tőle, akkor végem van, így az megtart, legalább az. -Répa is van benne. Minden hányásban van. Még ezt is bejelentem és elröhögöm magam. Miért? Passz, erre aztán ne várjon magyarázatot, az nincs, csak mondanom kellett valamit. -Jared... egy 206 éves faszkalap, regenerálódásból jó, de nem nagy durranás. Nem tetszett neki, hogy elkötöttem a verdáját, hogy kipróbáljam. Pedig szép a kicsike, Ferrari, megy is ezerrel... elvert. Aztán az se tetszett neki, hogy bevarrták miattam, mert teletömtem a kocsiját anyaggal. Itt jön az a pont, amikor megint elröhögöm magam, de szép idők is voltak azok. Na utána még szebb, de az más kérdés. -Végül elkapott, de az se érdekelte, hogy anyám meghalt, az se, hogy intézetbe kerültem. Ja, meghúztam a nőstényét, lehet, ezért nem vitt ki onnan? Most persze utánam kajtat az egész kurva falkával, mert leléptem. Most hogy így mondom, ez eddig eszembe sem jutott. Lehet, az öregem azért rágott be, mert megkettyintettem a nőjét? Mekkora már. Ezért hagyott volna megrohadni az intézetben? Akkor inkább nyírt volna ki, vagy valami. Lecsúszom a fal tövébe, valahogy nincs kedvem tovább verekedni, pedig mennék én, csak érzem az egyik karomat, ami ripityára tört, a bordáimat, a pofámat, a fejemet és ilyesmit. Így meg nem olyan jó a bunyó, muszáj regenerálódnom kicsit.
Pert akaszt a nyakam, aha. BUMM még egyszer a falba vágtam a fejét, hátha kiverem belőle ezt a hülyeséget, ha nem, nos, én tovább bírom, mint ő. BUMM még egy a népművészeti agyagedényér. Azért jó a dumája, kár, hogy rajtam mutatja be. Csiklandoz még ő is vissza itt-ott, de ne szórakozzunk már, alig pár éves, tényleg nem tudnak meghatni az ütései, már-már nevetek inkább azon, ahogy erőlködik. Mitugrász, konok kis vakarcs. Helyes, csak vegyen kicsit vissza az arcából, és talán alá írom egyszer azokat a papírokat, amiket olyan bőszen lenget, meg amikkel annyira jön nekem, bármit is csináljak. Sikerült rókáznia is egyet. Basszus, milyen apa vagyok, nem fogtam hátra a haját! Lesz mit bepótolni azt hiszem. Elkezdte mondani, hogy mi van a Teremtőjével, annyiból felszusszantam, hogy legalább nem egy megátalkodott háromszázas tank és Troll, alakul a dolog... de még hogy alakul, amikor az is kiderül, hogy esélyesen az egész falkája a nyomában van, mert... hát hosszú a lista, nekem pedig pontról pontra kerekedik el a szemem. - Oké, szóval én aláírom a papírokat, a nyakamba kaplak, és mindenért engem fognak elővenni, mint vér szerinti apádat, és nem mellesleg azért is, mert a mi területünkön flangálsz, kvázi tudunk kell rólad és lehetőleg ki is kéne adnunk, mert hát mégis utánad koslatnak. Az egy dolog, hogy lesokkolt, hogy van egy fiam, az is egy dolog, hogy balhés srác, de miért jön vele együtt az apokalipszis is? Itt van a Teremtőm, egy ellenséges falka, akinek a szándékai most már full homályosak, plusz akkor még a fiam is. Még valami? De komolyan, én már ezek után semmin nem lepődök meg. A tekintetemmel követtem, ahogy lecsúszott a fal tövébe, aztán odaléptem hozzá és leguggoltam elé. Egy icipicit morcos voltam, komolyan, ennél problémásabb gyerek nem is jöhetett volna! De, ha még az őrzők is keresnék. Édes jó Tupilek, még jó, hogy nem ember vagyok, mert akkor itt halnék meg. - Menjünk sorba: te szépen meghúzod magad, már ha képes vagy rá, és igyekszel megmutatni, hogy nem a halálos ítéletemet írnám alá azokkal a papírokkal, én pedig cserébe megmutatom, hogy nem vagyok népművészeti agyagedény. De ha további szart hordasz a küszöbömre, nem elismerlek, hanem kitekerem a nyakad. - Nem vicceltem, ezt láthatta rajtam, de azt is, hogy azért ha nem létszükséglet, nem ölöm meg. Mégiscsak az én ivadékom. Most pedig felálltam, és annak rendje és módja szerint szépen leütöttem. Ne ficánkoljon nekem többet, mert még zokon veszem, az pedig nem lenne vicces. Előkaptam a mobilom - karcos lett a kijelző, basszus! -, és az egyetlent tárcsáztam, aki nem fog most kiröhögni, nem fog oltári nagy fejmosást adni - max kicsit -, és még ezt a tököt is el tudja látni. - Sziiiiiiiiiiia húgi! - Tipikusan olyan volt a hangom, mint aki kicsi kakiban csücsül, és elcseszett valamit régebben, aminek most van itt az eredménye, emellett még ki is kéne húzni a csávából. - Remélem ráérsz velem találkozni az egyik faházban, kéne egy kis segítség. Ja, és hozd az elsősegély dobozod, meg valami kaját is. Nem-nem, én jól vagyok, ne aggódj, tényleg, igen, biztosan, herélhetsz, ha hazudtam... Jól van, akkor ott találkozunk, indulok a műhelytől. Le- és eltettem a telefont, aztán felnyaláboltam a gyereket, meg a cuccát - ó, a papírokat itt ne hagyjuk! -, aztán kerülő úton, hogy lehetőleg ember ne vegyen minket észre, elindultam föl a hegyre. Közben meg szóltam Jamie-nek, hogy legyen olyan drága és tüntesse el a vért a műhely mellől, és őt is biztosítottam, hogy nekem kutya bajom.
A per úgy tűnik nem tetszik neki, pedig én megteszem, az tuti, hogy megteszem, ha nem vállalja a felelősséget a farkáért. A gyönyörűen megfogalmazott köcsög sem nyeri el a tetszését, így van még egy a tarsolyomban, amit nem felejtek el közölni vele. -Vázácska? Minden megvolt, még a cserépedény van, több nincs, itt én is kifújtam, teljesen, pedig olyan könnyen nem adom magam, hiszem én, mert sajnos az erőkülönbség az nem az én oldalamra játszik, hanem a fateréra. Én megcsapom, de az neki szúnyogcsípés, ő megcsap és mintha átment volna rajtam a kamion. Ez nem fair, de nehogy már övé legyen az utolsó karcsapás, azt lenyúlom előle. Szeretném, de még a kajámat is kiveri belőlem. Milyen fasza, most még éhes is leszek, aztán marhára egyet kellene vele értenem, amikor összegzi a hallottakat. Kiadni, mi? -Aha, valami ilyesmi. Nekem elég, ha aláírod, és legalább a gyámügy meg a zsaruk lekoccolnak rólam, meg nem keres egész Kanada. Akkor már csak Jared marad és a falkája. De ha nem írod alá, akkor is téged vesznek elő, asszem, mert tudnak rólad. Azért akkora faszkalap nem vagyok, hogy úgy pattanjak meg, nem szerzek biztosítékot. Készültem, lehet, hogy fater sokkal erősebb, lehet, hogy sokkal idősebb, de azért hülye nem vagyok. Amikor kiderült a neve és Alaszka, a végén pedig a város is, persze, hogy ellöktem, nehogy már itt azt higgyék, csak úgy nyom nélkül el lehet tüntetni. Igaz, én emberre számítottam, akit magam is elintézek, de változott a terv, mert arról nem szólt a fáma, hogy az öregem nem éppen halandó. Csibészes vigyorral spékelem meg a dolgot, egy ütés ide vagy oda már olyan mindegy, nekem jó ott a fal tövében, ahová szépen lassan lecsúszok. -Azt hogy kell? Már nyugton maradni, mert azt sosem tudtam, azt sosem tanultam meg. Mindig mentem a fejem után, ezt szoktam meg. Olyan hót komolyan kérdezem, hogy csak na, nem viccelek, érdekel, mert abban nincs gyakorlatom. Ne hordjak szart a küszöbre, de jó fej, nekem ez nem szar, hanem buli. Sarkamban van mindenki, hát nem állati? Mekkora gáz már a nagy barmoknak, hogy egy kamasz hülyét csinál belőlük tök lazán. Élvezem, na. Fater már kevésbé, ahogy elnézem, mert végül feláll, és utána nem tudom mi van. Addig eljutottam, hogy megcsap, aztán ennyi.
*Hozzám is eljutott a hír, hiába laktam fent a Síparadicsomban. Bár Noah ott volt és sokszor megnevetetett, mégsem volt az igazi. Folyamatosan hiányzott valami. Valaki. Ugyan az edzéseim folytatódtak és a műhelyben is sokat voltam, az otthonomnak még csak a környékére sem mentem. Néha-néha… - mint ahogy most is -, felmásztam a hegy egyik szirtjére és onnan néztem a Farkaslaknál lévő életet. Amennyire nem akartam ott lenni, most annyira hiányzott a többiek folytonosan idegesítő energiái. Igaz az, hogy mindenki akkor tudja meg, hogy mije van mikor elveszíti. Én ugyan tudtam, hogy nem veszítettem el teljesen… de mégis olyan volt. Azt hiszem. A hír ezernyi kétséget keltett bennem és a folytonos elégedetlenségem még most is ott motoszkált a fejemben, bennem… mint egy féreg, ami belülről emészt fel. Hova jutok… vajon hova és meddig fog még ez így menni? Nem tudtam. De egy dolgot igen; meg kell változnom. Nem kifordulnom, nem másnak lennem… pusztán csak idomulni. Bármilyen hülyén is hangozzék.
Apunak írtam egy sms-t, hogyha vége a melónak és ráér, akkor otthon várom. Otthon… ott, amit mi magunk kreáltunk. Ami csak a miénk volt. Korábban érkeztem, mint Apu, és csak körbe-körbejárkáltam a házban, mint egy nyughatatlan, mint aki izgul. De az igazság az volt, hogy nem izgultam csak… féltem. Aputól, a jövőtől, de leginkább a meg mérettetéstől. Hisz… fogalmam sem volt, hogy a rengeteg edzés, az önsanyargatásom mire volt elég. Azt tudtam, hogy nálunk, a mi falkánknál az enyém volt a legerősebb, legmagasabb de… oda át nem tudom, hogy megy és ez volt az, ami miatt aggódtam. Végül egy sóhajjal túrtam a hajamba és álltam neki kávét főzni. Épp a cukrot tettem bele a bögrékbe mikor hallottam Apu érkezését. Fejem kissé oldalra billentve figyeltem, hogy mikor tűnik fel előttem. S bár a reggel nem volt messze, mégis úgy mértem fel mintha ezer éve nem láttam volna. Érdekelt, hogy hogy van, hogy érzi magát. Zöldes íriszeimben némi öröm csillant most is, ahogy a farkasom közel sem óvatosan mégis tartással, tisztelettel környékezte meg az apját. Ó igen, a szeleburdi énje kissé csillapodott. Valami megváltozott az elmúlt időben. - Szia. * Köszöntem halványan mosolyogva s befejeztem a kávét, a pultot megkerülve a sajátját a kezébe adtam. Én speciel nem szerettem a hideget, így jól esett a forró bögre érintése miközben átsétáltam a nappaliba.* - Enni most nem hoztam… elfelejtettem. * Mondtam közben kissé elhúzva a számat féloldalasan. Olyannyira elfelejtettem, hogy csak most jutott eszembe ebben a pillanatban. Bár Én a részemről nem is vagyok éhes. Nem tudnék enni, annak ellenére, hogy ma még nem ettem. Az éjszakai vadászat bőven elég volt ám mégis más oka volt annak, hogy nem ettem. A nappaliba, ha Darrennek is jó volt, akkor csak leültem a kanapéra s nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el a villás függönyre. Lassan kavargatni kezdtem a kávém, de egy sóhajjal végül Darrenre tekintettem.* - Eddig nem kérdeztem meg, hogy mikor mehetek vissza s most sem azért szerettem volna veled beszélni. Hozzám is eljutott Castor új… mulatsága. És… nem akarok csalódást okozni… ismét és… ahogy hallottam az Őrzők is meg vannak hívva. * Tekintetem elárulhatta Darrennek, hogy itt mire gondolok pontosan. Ugyan nem beszéltünk róla, szándékosan kerültem minden olyan témát, amihez köze van az őrzőknek vagy akár csak Stevenek. De Darren meg ismert annyira, hogy szavak nélkül és a képességeink nélkül is tudja, hogy ez miért zavar. Harcosnak tanított Steven… ha itt kudarcot vallok, akkor nem csak magamnak okozok csalódást hanem Darrennek is de a legnagyobbat mégis Steve fogja érezni. Tíz év az Ő életéből is tíz év… s hosszú idő ahhoz, hogy így szembesüljön azzal, hogy minden perc hiába való volt. De legalább már nem kezdtem el lázzadni, hogy nem állatok vagyunk, hogy viadalokat rendezzen az Alfa vagy bárki is.* - Tudni szeretném, hogy az, amit Veletek tanultam, akár farkasként, akár emberként az mire elég? Minden szépítés nélkül mennyi esélyem van az ottaniakhoz képest? * Még nem állt rá a szám arra, hogy sajátomként kezeljen a másik falka tagjait is. Idő kell majd hozzá, bár nekem lényegesen kevesebb, mint a többieknek. S ugyan a csatlakozás előnyös oldalát megláttam mikor Apa említést tett róla, de nem vetettem bele magam. Nem tudok semmit arról, hogy mi folyik odaát.
A meghívó... mondhatnám, hogy mélyen felháborít, amiért a kölykökkel ezt tesszük, de most... Komolyan: egy mancsomon meg tudnám számolni, hogy azok közül a farkasok közül, akikkel eddigi életem során találkoztam, hányan nőttek fel idilli, babarózsaszín környezetben - ők ráadásul már nem is élnek. Akkor ki lennék akadva, ha a kölykök minimum száz évvel idősebb ellenfelet kapnának, az szadizmus lenne és értelmetlen. Ezt tekintsük felmérésnek, még ha látványosság is egyben. Minden felfogás és nézőpont kérdése. No de, ez a happening azt is jelentette, hogy bizony Ash-nek is meg kell mutatnia, mit tud. Igazából nem féltettem, csak mégis más egy egész falka előtt produkálni magad, mint mondjuk élesben és mások kíváncsi tekintete nélkül élet-halál harcot vívni. Ash még mindig száműzve volt a Farkaslakból, nem magamtól tartottam távol, napi szinten találkoztunk, ám mégse volt ugyanolyan, mint az együttélés. Hiányzott, ez tiszta sor, de meg kell értenie, hogy mi miért van és megtanulnia, hogy meddig mehet el. Emellett az se árt, ha megtapasztalja, milyen a többiek társasága nélkül. Valójában nem volt konkrét dátumom, amihez a büntetését kötöttem, s amit anno félig Atanerkként, félig Teremtőként szabtam ki, figyelem őt, aztán amikor úgy ítélem, célt ért a dolog, visszacuccolhat. Ugyanúgy szerettem, mint előtte, a jelen helyzetnek semminemű emocionális vonzata nem akadt a részemről.
A közös házunkba kért találkozót munka utánra, ami nekem teljesen megfelelt. Kicsit hamarabb is végeztünk, ám így is sötétben indultam el a tarka otthon felé, könnyű, ruganyos léptekkel. Sokkal jobban éreztem magam a bőrömben azóta, hogy nem kellett vezető szerepben tetszelegnem, mint aki több éves börtönbüntetés után szabadult. Mintha több levegő jutott volna a tüdőmbe, a távolságok se voltak olyan fárasztóak, az idő nem akart pillanatok alatt elfogyni... mintha minden szorongásom, kényszerességem, aggályom és félelmem semmivé lett volna. Egyetlen egy maradt, de az se akkora vehemenciával, hogy lépni se tudjak tőle. A házhoz érve kopogtatás nélkül nyitottam be, már korábban megéreztem a jelenlétét és ő is az enyémet, beléptemkor pedig a kávé illatát. - Szia! - köszöntem egy mosollyal kísérve a szót, majd hálásan átvettem a forró italt. - Semmi vész, úgyse vagyok éhes, de ha te kajás vagy, keríthetünk valamit. Semmit nem ér a munka, ha korgó gyomorral vágunk neki - a nagyétkűek bölcsessége. Abból ítélve, hogy a nappali lett a végállomás, valószínűnek tartottam, hogy nem éhes. Leültem vele szembe a másik kanapéra, no nem a távolságtartás miatt, hanem mert így, kávéval a kézben olyan rémesen hivatalosnak és üzletiesnek tűntünk, hogy képtelen voltam megállni, hogy ne tegyek rá még ezzel is kicsit. Belekortyoltam a kávémba, mialatt beszélt. Az első mondat azonnal somolygást váltott ki, de nem fűztem hozzá kommentárt. A továbbiak már nem érték el ugyanezt a hatást, s mielőtt bármit is mondtam volna, újabbat kortyoltam. Értettem, hogy milyen aggályai voltak, hogyne értettem volna! Fogalmam sincs, hogy az őrzőktől önkéntes alapon jönnek-e majd, vagy William osztja be néhányukat... előbbi esetben nem igazán számítottam Steven jelenlétére, utóbbiban inkább előfordulhatott. Ám akárhogy is legyen: semmiképp nem akart szégyent vallani és meghazudtolni azt a sok tudást, amit tőle kapott, ezzel tisztába voltam. - Őszintén? - kérdeztem vissza, majd letettem a kávém az alacsony kis asztalra, a térdemre könyököltem, s úgy fürkésztem őt, mintha most először került volna idegen kölyökként a mancsaim alá. - Fogalmam sincs. Egyelőre nem láttam bele az ottani kölykök képzettségébe, az nagyjából körvonalazódott, hogy mi élvezhet prioritást, de az, hogy ki mennyit tud vagy mire képes rettenetesen egyénfüggő is. Te már emberként is komoly edzésnek voltál kitéve, ami határozottan előny, az alapok megvannak, a farkasoddal nincsenek különösebb konfliktusaid, viszont az erő és a képzés nem sokat ér, ha nincs mögötte rafináltság, ész, gyors helyzetfelismerés és cél. - Az államat simogattam. - Mivel teljes farkas alakban kell harcolnotok majd, egyfelől prédának kellene tekintened az ellenfeled, és a kislány minden erejét be fogja dobja, hogy elkapja, ezt a lendületet és elszántságot pedig könnyen felhasználhatod. Azt viszont neked kell tudnom, hogy meddig akarsz elmenni, mi az, amivel már megelégszel, mindenképp a győzelem elfogadható, vagy más is elég? Nem fogok hazudni, mivel mind kölykök vagytok és se Teremtő se Mentor nem léphet közben, akár ott is maradhat valaki. Ennek kevés esélyt adok, de... sose lehet tudni. Félig kimondatlanul ott volt az, ami evidens módon megmozdult bennem: nem akarom elveszíteni. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ha olyan a szituáció, az ellenfél és/vagy ő, akkor ez megtörténhet. Ahogyan az is, hogy ő öli meg valamelyiküket. Eddig még "csak" akaratlanul oltott ki életet. Ha a többi kölyök a tudatoson már átesett, akkor határozottan hátrányban van.
*Fejem ingatásával jeleztem, hogy nem vagyok éhes, hiába voltak a mozdulataim egyértelműek melyek a nappaliba vezettek. Kicsit, najó nem is kicsit volt furcsa az ahogy így voltunk. Én itt, Darren ott és még csak véletlen sem egymás mellett. Mintha épp a házat akarnám megvenni vagy nem tudom. Valahol mélyen kicsit mulatságos volt a helyezkedésünk s a hangulat, de valahogy nem tudtam nevetni rajta. Viszont nem is vártam sokáig, hogy elmondjam, hogy mit is szeretnék tudni. A visszakérdésére csak bólintottam, hogy igen, őszintén. Mindig is az igazság érdekelt, arra voltam kíváncsi, ha kérdeztem. Az már más kérdés, hogy esetenként a lelkem mélyén csak megnyugtató szavakat, apró hazugságokat szerettem volna hallani. Most még ott sem. Tudni akartam, hogy mennyi esély van arra, hogy még ha nem is a saját lábamon, de élve mászok ki onnan. Apu szavait figyelmesen hallgattam, mint általában annyiszor. De most nem vágtam közbe, csak magamba jegyzeteltem, hogy mire is kell válaszolnom. Vagyis mi az, amire fogok. Ah… még a végén szorult belém egy kis jó neveltetés meg udvariasság. Vagy csak ennyire félek? Nem mondta ki egyértelműen, célzottan, de megértettem. Sőt… talán pont ez okozott annyi kétséget. Ott maradhatok. Hajm, ha ez majd egy évvel korábban lett volna esedékes, első lettem volna. De most… most már nem.* - Amit emberként tanultam, az csak akkor ér valamit, ha emberként állok ott vagy maximum bestiaként. Az… azok farkasalakban semmit nem érnek. Maximum a háttere… kitartás, állóképesség, reflexek. A rafináltság nem az én asztalom, míg azért gondolkodni tudok. Vagyis tudok… ha a kislány nem dönt úgy, hogy neki erre nincs szüksége. Apu, legutóbb mikor prédának tekintettem valakit, mikor a düh, a harag és az elszántság vezette… majdnem meghaltam. * Nem részleteztem. Evidens mód az Alexes incidensre gondolok, ami igazából az egyetlen ilyen volt. Najó, a második… s igazából Sames volt az első, de ott is csak azért maradtam alul, mert bevertem a fejem. De ő nem tud harcolni, az más.* - Mind a ketten, hárman tudjuk, hogy mi volt ott a legnagyobb baj. Az még oké, hogy nem nézett sem embert, sem istent és ha te vagy ott, neked is neked ugrott volna. – józan paraszti ésszel gondolkodva sosem ugrottam volna Alexnek, ahogy Apunak sem. De nem én irányítottam. – Mindenki lehet dühös, mérges és ez nálunk még elfogadható, hogy nem nézzük racionálisan. A gond ott kezdődött, hogy makacs és büszke. Nem hátrált meg, mikor kellett volna. Nem beszéltünk róla… Apu, én éreztem, észrevette, hogy hol az állj… de felállt és újra támadt. Ha Alex, nem Alex hanem más… * Ingattam meg a fejem, hisz egyértelmű a vége. Aztán felkacagtam. S ebben volt valami abszurd, beteges. Nem volt benne lemondás, szomorúság, elkeseredettség… hanem megmagyarázhatatlan vidámság. De nem olyan mint az őszinte boldogság, valami más. Valami elfuserált, olyan ami Hawannán is volt, mikor saját magam okozta fájdalom a hatalmába kerített és elégedettséggel töltött el. Íriszeimen át a farkasom tekintett most fel, mutatta meg magát, ahogy sárga tekintete pár pillanatra az én zöldem helyén tükröződött. * - Arra tanítottak, hogy nem szégyen a megfutamodás, mert az észre vall. Mindig tudni kell feladni, ha ezzel nem sodrok veszélybe másokat. Pláne akkor, ha nem egyedül vagyok hisz az oktondi makacsság életeket követelhet. S nem csak az enyém, hanem a társaimét is éles helyzetben. Ez tiszta sor. De Ő nem tud, vagy csak nem akar meghátrálni. A bizonyítási vágyam, ami mindig is bennem volt belé itta magát s az alap büszkeségem csak hab a tortán, ami a farkasoméval keveredik. Biztos vagyok abban, hogyha más is lenne ott, ha egy társa is veszélyben forogna megtudna állni… de nem lesz. Mindenki győzni akar Darren… de én nem akarok ölni, nem lennék rá képes. De a fair play játszmák nem farkasra vallanak. Félek, hogy nem lesz más választásom vagy fordított esetben ezzel kiprovokálom én magam is. * Bíztam a farkasomba szó se róla. Az utóbbi idő egészen megkönnyítette a dolgom vele és kissé sikerült kiismernem, hisz a gyógyulás alatt nem volt sok ereje, nem volt olyan vehemens mint az előtte. Így valamilyen szinten kitapasztaltam, hogy hol és hogyan tudom elérni, hogy azt tegye amit én szeretnék. Persze ez nem mindig ment, de legalább már ment valamennyire. De attól még ott volt az, hogy… jó, nem is válaszoltam apu kérdésére, szóval fussak neki még egyszer.* - Te is tudod, hogy sosem elégedtem meg apróságokkal. S ha életben maradok, de vesztek… hiába van ott, hogy meg is hallhattam volna az számomra akkor is vereség. Viszont ha ölök, de nyerek… akkor is elvesztettem valamit. Pat helyzet… * Sütöttem le a tekintetem miközben inkább bele ittam a kávémba, de aztán mosolyogva feltekintettem, egyenesen Darren szemeibe.* - Neked hogyan sikerült? * Lehet, hogy elsiklottam valami felett vagy még nem voltam olyan helyzetben, hogy a farkasomnak egy másik tulajdonsága is felszínre kerüljön. De az Ő farkasa az enyém, csak ez fiatalabb. Neki sikerült behódolnia Castornak, pedig éreztem a büszkeségét, a vágyait közben… tudtam, hogy nem volt könnyű neki. De mégis megtette, s ezért még ha soha nem is mondtam ki – és nem is most fogom -, de büszke voltam rá. S nem azért mert életben maradt, persze ha ott marad fájt volna, sőőőt…. de nem maradt és meg is tette. Legyűrte a saját maga egóját, amiből lássuk be, azért nem kevés van. De volt még valami, ami aggasztott. *
Beszéltem és beszéltem, ő pedig hallgatott és hallgatott. Csak azután szólalt meg, hogy én befejeztem a gondolataim kifejtését. Kissé összehúzott szemmel hallgattam, amit mondott. A bal fülemben lévő ezüstöt morzsoltam két ujjam között, azon agyalva, miképp oldhatnánk meg a feladás-problémát nála. Fel tudnám dühíteni úgy, hogy nekem essen, de azért gyanítom, hogy a farkasa másképp reagálna a Teremtőjére, mint másra, mindenképpen egy semlegesebb ellenfél kell. Láttam és értettem, hol a bökkenő, az egyetlen kérdés az volt, hogy ilyen rövid idő alatt ez kiküszöbölhető-e, legalább félig, már az is sokat lendítene a helyzeten. - A reflex és az állóképesség azért elég sok. Meg azt is tedd hozzá, hogy nem először kerülsz ilyen helyzetbe, az most mellékes, hogy korábban a harag fűtött, de legalább nem ismeretlen se a kislánynak, se neked a harci helyzet. Leblokkolni már nem fogsz, ami több mint jó. - Na igen, nem is ezzel, hanem a leállással van a probléma, ha arra kerülne egyáltalán a sor, hogy fel kell adnia. - Meg kell ragadnod, elkapnod és magad alá gyűrnöd, ahol érzed, hogy eljött, hogy eljött a vége. Nincs más lehetőség, vagy uralkodsz rajta ilyenkor, amíg ösztönösen meg nem tanulja, vagy... nincs vagy. A halál nem opció jelenleg. - Akkor nincs csak választásod, ha te vagy az áldozat, mert akkor csak tűrni tudsz. Nem hiszem, hogy ölnöd kell majd, az viszont nem hátrány, ha el tudod hitetni az ellenfeleddel, hogy megtennéd, hogy képes vagy rá és nem okozna álmatlan éjszakát. A harc is olyan, mint sok más farkasok közti dolog: egyharmada csak a fellépésen múlik és azon, mit néznek ki belőled. Koncentráljunk arra, hogyan tudod majd leállítani, feladásra bírni. Felálltam és mászkálni kezdtem, közben pedig olykor nem tudtam megállni, hogy egy-egy halvány mosoly fel ne tűnjön a képemen. Ez a ház a maga színeivel és dekorációjával azt juttatta eszembe, akik mi tényleg vagyunk. Komorabb, komolyabb jellemmel ilyesmire sose vetemedtünk volna, az biztos, a magam részéről pedig már annyitól jobban éreztem magam, hogy idebent voltam a szédületes színkavalkádban. Arra, hogy nekem hogyan hogyan sikerült, megálltam a kanapé mögött, a háttámlájára támaszkodtam és pár másodpercre lesütöttem a szemem, majd az övébe néztem. A korábbi sárga szempár helyét ismét a zöld vette át, de hiába a látszat hiánya, kavargó energiáink mutatták, hogy mik vagyunk. - Nehezen - vallottam be, minden büszkeség nélkül. - Sokkal nehezebben, mint vártam. Nem tudom biztosra mondani, hogy kizárólag azért sikerült, mert Ryan figyelmeztetett, és mert tudtam, hogy falkaérdek az, hogy veszítsek. Fogalmam sincs, hogy akkor ott, ha nem kellett volna a falkát is szem előtt tartanom, ugyanígy le tudtam-e volna fékezni. - Elvigyorodtam. - Mondjuk ha csak magam miatt kellett volna az a harc, bele se megyek, vagy fél perc után feladom - vontam vállat. - Leálltam, mert ez volt a dolgom, mert a falkának ez volt a legjobb. Aláírom, nem egyszerű feladni. De a feladás a gyilkossággal együtt választás kérdése. Ha tudod, mikor győztek le, urald a kislányt, gondolj arra, hogy méltó ellenféllel kerültél össze, és tudd, kit akarsz túlszárnyalni. Emellett: remélem nem felejtetted el, hogy van még mindig egy Reedünk - ingattam a fejem. Neki ott önmagán kívül senkiért nem kell majd harcolnia, vagy életben maradnia... na jó, azért majd jusson eszébe, hogy azért nem örülnék neki, ha temetnem kéne, sőt! Mindenesetre nem árt, ha van egy külső tényező, ami miatt pluszban úgy érzi, hogy dolga van az életben, s amíg azt le nem rendezi, nem halhat meg. - Ha gyakorolni szeretnél, vannak macik és bölények, ők nem épp szelídek és egy Kölyöknek egyedül még kihívást jelentenek. Mondanám magamat is ellenfélnek, de nem tartom jó ötletnek, hogy olyanon edz, akiről a kislánnyal tudjátok, hogy csak azért nem ütött le még, mert nem akart. Viszonylag kiegyenlített küzdelemben sokkal nagyobb a kísértés a folytatásra, főleg ha az ellen amúgy vacsoraszámba szokott menni. Ha ilyen helyzetben megtanulna fékezni, az Arénában se lesz gond.
*A leblokkolásra csak felkaptam a tekintetem és némiképp hitetlenkedve tekintettem rá de az alsó ajkam harapdálva inkább befogtam. Nem, nem azért mert féltem, hogy kapok az ostobaságom miatt, hanem azért mert ha közlöm vele, hogy az edzéseim miatt sem tudnék a harctól leblokkolni azzal nem vagyunk előrébb. Pontosan tudta Darren, hogy milyen edzéseim vannak. Ahogy azt is, hogy míg nem tiltotta be, a régi órarendem javarésze farkasalakban volt és a harci is a trollokkal leginkább, ha akadt olyan aki vállalta. A vagy opcióra elmosolyodtam, ami szintén nem volt éppeszű. Bár inkább azt mondanám, hogy szorult belém némi sunyiság… látszat megadás és támadás. Mint mondtam a fair play játékok nem a farkasoknak valóak… de nem, a szabályok azok szabályok. De… egy éles helyzetben, egy valódi helyzetben vajon vannak szabályok?* - Én nem… de a tamagocsim sok olyan dolgot megtesz amit én nem tudnék. Az éjszakáim meg más kérdés… másnak nem kell tudnia, hogy mi miatt nem alszom… A vörös hold, a szüleim… vagy ez… a lényegen nem változtat. * Vontam meg a vállaim könnyedén még ha kissé meg is csuklott a hangom a szüleim említésére, már nem okozott olyan mély nyomot bennem ha kiejtettem… haladás, bár lassú és felszínes.* ~ Téged. ~ Feleltem minden teketóriázás nélkül, a kimondatlan kérdésre. Kit kell túlszárnyalnom? Evidens valahol, hogy a Teremtőmet. Ha csak fele olyan jó volnék mint Darren, már boldog lennék. De nem vagyok… azonban lássuk be, szép életcél. A különbség annyi, hogy míg Darren inkább a háttérben szeret tevékenykedni, én inkább a fizikális dolgok híve vagyok, amit Steve nevelt belém. Ha a kettőt tudnám ötvözni, jó Tark lenne belőlem. S az sem utolsó szempont, hogy én láttam Darren belsejét is, éreztem, folyton érzem. Néha rideg, zord és kibírhatatlan, de itt van háromszáz fölött de nem felejtette el, hogy valaha Ő is ember volt. Érez még most is s nem kerítette hatalmába a farkasa és az erő amivel bír általa. Azaz erő, aminek sokszor nem tudok ellenállni segítség nélkül. Na olyankor tépetem meg magam, vagy nevezek be egy-egy keményebb órára, hogy megmutassák, hogy egy senki vagyok. Szóval igen, magasra tettem a lécet… de nem is én volnék, ha nem így lenne. Reed nevére energiáim ismételten felcsapnak s a torkomból morgás hallatszik, karmaim alatt a pohár robban. Teszek magasról arra, hogy a kávé rajtam landolt és a sárga nadrágom barnára festi, ahogy az égető fájdalomra is.* - Kristály tisztán emlékszem rá… minden… egyes… éjjel… * Hangom torz, alig érthető a farkasom mély morgásától. Az már más kérdés, hogy már nem minden éjjel a balesetről álmodom, már olykor-olykor mikor nem, akkor arról, hogy Reed van a karmaim alatt. Annyiszor, de annyiszor vágytam rá, képzeltem el… hogy szinte már sokszor azt hittem, hogy tényleg megtettem s nem csak egy állom. De nem, magam sem szeretem sokáig becsapni. Szívverésem sokkal szaporább lett, ahogy a légzésem inkább már fújtatásnak minősül. Gyűlöltem… már nem volt olyan elemésztő, perzselő mint régen… meghűlt. De hát a bosszú hidegen tálalva jó, nem? Egy sóhajjal kezdtem el kiszedegetni a szilánkokat a kezemből és az asztalra dobálni. Megnyugtatott a mozdulat, a figyelem amit igényelt az, hogy ne okozzak nagyobb kárt és gyorsan dolgozzak, hogy ne kezdjen begyógyulni. S közben a farkasom az Apja energiáiba burkolóztak, s ott kereste meg azt a nyugalmat amit mindig is. Mikor éreztem, hogy már nem fogok morogni akkor folytattam.* - Meghátrálásról beszélek, mikor győznöm kell. Na mindegy… ami az edzést illeti, nem feltétlen értek egyet. Nem harcolhatok méltó ellenféllel. Kölykökkel nem lehet… mindenki más meg ugyan az a kategória, mint Te. S ha már valaki… akkor Te. Nem mernék megesküdni rá, hogy azért feladná, mert erősebb vagy. Sőőt… s tudom, te vagy az Apám… de… sokszor én sem tudom, hogy mit várjak Tőled de nem fél. Ami egyenesen arányos azzal, hogy nem adná fel csak azért mert erősebb vagy, ha nem kényszeríted rá az energiáiddal. S ha megteszi… akkor megtudja tenni bárkivel szemben… plusz, lássuk be, nem volna hátrány, ha a kölyköd félne tőled. Én lehetek vakmerő… de ő az erősebb. S talán a következő ostobaságomnál megállít. Talán jót tenne… - de aztán bevillant valami. – Régen azt mondtad, hogy egy kölyöknek egy ember nem könnyű megölnie… Tehát egy fokkal nehezebb de még sem esélytelen. Vagy Te Apu mivel csak egy ember foglalkozhat egy kölyökkel… vagy… * Nem kellett befejeznem Ő is tudta, mire, pontosabban kire gondolok. De ha már így van… én most Apu mellett szavaznék. Két hét van csak. De ez persze nem azt jelenti, hogy ágálnék a másik ellen. *
A lényegen nem változtat... Kicsit elhúztam a szám, mert nekem ez számított. Tudom, hogy nem lehet csodát tenni, az első időszak minden kölyöknek nehéz, ennek ellenére nem vettem volna zokon, ha a lányomnál kevésbé rizikós. De legalább erős lesz. Arra, hogy engem kell túlszárnyalnia, pislogtam párat. Nem tudtam mit mondani, ilyenbe még soha nem futottam bele, nehezen is futhattam volna, mikor életemben először van kölyköm. Egyszerre éreztem valamiféle büszke elégedettséget és zavart, mivel egyértelműen sután kezeltem a helyzetet. Ha lebagatellizálom, vagy csak legyintek, hogy nem vagyok én akkora szám, azzal az ő célját is leszállítom, lekicsinylem, ha azt mondom, hogy ne álmodozzon, akkor meg egy beképzelt pöcsfej vagyok és még hülyeséget is beszélek. - Ebben segíthetek - mondtam végül és rámosolyogtam. Hiszem, hogy túl tud tenni rajtam idővel, ha nem így lenne, nem tartanám méltó kölykömnek sem. Reed említésére eltörik a pohár. A reakciója nem ért váratlanul, a kanapé háttámláját támasztva figyeltem, ahogy elkezdte kiszedegetni a szilánkokat a bőre alól. - Kiegyensúlyozottabb vagy, Ash, mint legutóbb, aminek nagyon örülök. Még mindig tudom, hogy hol van, és... ha a viadalon jól teljesítesz, és ha azt látom, hogy megfontoltabb lettél kicsit, akkor a részemről semmi akadálya, hogy megejtsünk még egy utat. Már ha Castor is rábólint. Ha nem, arra is akadt alternatívám, de az csak végszükség volt. Továbbra sem akartam, hogy Ashley megölje. Azt se, hogy mindenáron életben hagyja. Annyit akartam elérni, hogy bármit tesz is, bárhogy dönt is, az ne pillanatnyi szeszély legyen, hanem olyan döntést hozzon, amivel meg van elégedve, ami legalább egy részét felszabadítja. Farkasom készségesen fogadta a kislány közeledését, energiáim hűs fuvallatként járták körbe, a rendíthetetlennek tetsző nyugalom és érdektelenség minden áldásával. Éreztem, hogy ez a gyűlölet és düh másabb, mint korábban volt, jobban hasonlított arra, amit én szoktam érezni, amit a farkasommal kommunikáltam le a világ felé. - Jó, elsősorban a győzelem a cél, mert - kicsit helyezkedtem és megropogtattam a tagjaim -... hát na. Akkor tanulja meg a többi, hol a helye hozzád képest, ha nyersz. Mármint a kölykök. - De ezt ő is tudta. Szóval csak biccentettem arra, hogy inkább engem kér ellenfélnek. - Nem kell félni, ne féljen se tőlem, se mástól, a félelem megbénít, ugyanúgy a veszted okozhatja. Addig megyünk csak el, hogy tudja, hol az állj, mi az, ami már hülyeség, és hogy ha te azt mondod, hogy nem, akkor nem. Ugyanakkor... ha az ő ösztönei azt súgják, hogy valami nem lenne okés, hallgass rá. Olyan vagy mint én, amikor beharaptak, nekem is az emberi felem volt a vakmerő, a farkas pedig túl... hogy is mondjam... arrogáns ahhoz, hogy feladja. Ha úgy tetszik, egymást csiszoltuk az évek alatt. Hosszú folyamat ez az egész Ash, években mérhető a fejlődés nálunk, bármennyire is szeretnéd siettetni. Két hét alatt nem tudom, mennyire lehet ezt felhozni, viszont ha máshogy nem megy, légy makacs. Makacsabb, mint ő. Emellett én is ott leszek a gyomorban, pajzsot nem szoktam felhúzni, érezni fogsz, talán a jelenlétem segíthet. A célzásra csak finoman megráztam a fejem. Reedet az előbb kifejtettem, neki is unalmas lett volna ugyanazt meghallgatni, úgyhogy mindkettőnket megkíméltem tőle.
*Érzem Apuban a változást és oldalra billentett fejjel fixírozom, hogy most ez azért van, mert ellenzi vagy azért mert egyet ért. Sosem értettem, hogy miért vannak kettős dolgai amiken ki sem lehet igazodni, de talán a kor teszi nála. Hű de jó, hogy nem gondolatolvasó! De végül, még ha csak szavakkal is, de rábólint. Sőt… * - A legjobbtól… * Kacsintottam rá a segítségére felelve, de aztán ami nem változik, az nem is fog. Most is hevesen reagáltam Reed nevére, csak úgy, mint mindig. Bár most kicsit ridegebb s nem olyan radikális volt mint eddig. De mégis dicséretet kapok… Amire először csak pislogok és talán mióta a kölyke vagyok ez volt az egyetlen olyan mondata, amit én magam is észrevettem s tiszta dicséretnek bírtam felfogni, anélkül, hogy beleköthettem volna. Persze ettől még nem lett nagyobb az önbizalmam mint ami van, nem lettem büszke, hisz nem volt miért. Csúfos árat fizetet Darren is, meg én is azért, hogy ide eljussak. S tudtam, hogy lesz ez jobb… de nem mindegy, hogy milyen árat követel. Így csak a szemem sütöttem le zavartan és álltam fel, hogy kimenjek egy konyharuháért ahogy végeztem a kezemmel is.* - Lesz ez jobb is… de… köszönöm. Meg volt az előnye annak, hogy Atanerk voltál és én meg távol tőled, tőletek. Noah jó fej, kedvelem, bízom benne. De közel sem annyira, hogy biztosan visszatudja-e fogni a farkasom. Mármint, visszatudja… de hogy meg is teszi vagy hagyja a fenébe. Kénytelen voltam, vagyok inkább az érzéseimre oda figyelni. * Mert vannak, de a hevesség soha nem vezetett jóra. Minden egyes alkalommal valami baj történt, vagy megbántottam valamit. Ideje volt már lehiggadnom. Amire a tolószékben töltött idő jó kezdet volt, a faház meg jó kifejlett.* - A vadászatom is javult… * Nem azt mondtam, hogy tökéletes és pikk-pakk megy. De javult, ami meg jó és ez egy jó terelés is, a dicséret okozta zavaromból. Dicsérj meg és én tuti, hogy mondok valami olyat, ami meg nem olyan, mint amilyennek lennie kell. A kecsegtető ajánlatra azonban megtorpantam a kanapé sikálása közben és megfordulva tekintettem fel Darrenre így térdelő helyzetemből a lábamra ültem.* - Ne. Ne használd motivációnak Darren. Eleinte jól jött, mert nem volt más, ha nem lett volna, ha nem használtad volna… már te magad öltél volna meg. De ezen már túl vagyunk… Nem miatta akarok létezni, nem miatta akarok megtenni dolgokat már… hanem azért mert az a helyes. Néha tévedek és ami azt illeti elég sűrűn van nálam néha, olykor ez mellé még ostoba is vagyok és képes vagyok elhinni, hogy Ti azért nem tesztek meg dolgokat mert féltitek a tekintélyeteket és nem tehetitek mint vezetők, harcosok vagy tök mindegy melyik rangban vagytok. S jövök én, aki csak egy kölyök, nulla tekintéllyel, elismeréssel és barátokkal. Nem veszíthetek semmit… s pont ezért meg teszem én. Noahnál is azt hittem, hogy csak azért tiltottad ki, hogy a többiek ne higgyék azt, hogy kivételezel vagy, hogy könnyű kezű vagy. Tévedtem. De képes vagyok észrevenni, hogy mikor használsz valamit csak úgy… mert azt hiszed, hogy add valami pluszt, miközben meg csak attól félsz, amitől én is. Csak te nem mondod ki. De ha eljön egyszer az a nap és nem lesz… kezdjek el felépíteni mindent elölről? Megszűnik a motiváció tárgya, nem lesz semmim. Szóval kérlek… ne használd. Szólj mikor indulhatunk és kész… hidd el, kész leszek rá akkor is ha az utolsó pillanatban szólsz. * Idegen szavak hagyják el az ajkaim, hiába az a nyelv melyet mióta beszélni tudok használok. Nincs bennük tűz, nincs bennük semmi érzelem csak halovány kérlelés Darren felé. Ahogy a tekintetem is üres, a szeretet jele ugyan ott pislákol, de hol van a kiszámíthatatlanság, ártatlanság fényei? Jó motiváció, tény s való s képes vagyok bedőlni neki még most is de már nem akarok. Nem kioktatásnak szántam, szavaim sem erről tanúskodnak csak pusztán egy másik szemszögből mérték fel Apu ajánlatát. A saját szemszögemből mely nem a sajátom, mintha csak egy koravén gyerek szájából hangozna. Nem ismertem magamra, de valahol tudtam, hogy attól még ez így van s jól döntöttem. Már annyiszor hallottam Reedről, hogy megyünk, hogy majd ekkor, hogy majd akkor… hogy már csak a rideg gyűlölettel, haraggal vártam a napot. Ahogy telnek, én úgy csillapodok, rakom össze magam… ám az idő nem csak türelmessé, de kegyetlenné is tesz. Nem felejtettem el, hogy Apu mit mondott az első utunkon. Tudtam, hogy mit szeretne, hogy mi tenné boldoggá, de azt is tudtam, hogy esélyesen nem tudom megadni neki ezt. Akkor túl heves volt és túl friss, most meg a megfontoltság, a higgadtság, amit magamra szedtem fog segíteni abban, hogy végig csináljam. Mert végig csinálom, igaz? Tekintetem elkaptam Darrenről és inkább csak folyattam a kanapé sikálását, de csak a hajamba túrtam.* - Ez így nem fog kijönni… * Sóhajtottam lemondóan s inkább a konyharuhába pakoltam az asztalról a többi szilánkot is. Takarítani nem árt, mostanában úgy is hozzá szoktam. De azért figyeltem Apu beszédére s olykor-olykor bólintottam is. De csak mosolyogva álltam fel s sétáltam oda hozzá, a ronggyal a kezemben aminek a sarkait összefogtam, hogy ne hulljon ki belőle a szilánkok.* - Tudom… már nem várok csodákat… Nekem bőven elegendő az, ha látom, hogy nem próbáltok meg visszafogni és a saját képességeimhez, tűréshatáraimhoz igazítjátok az edzést. Te megteszed, mások csak néha hagyják, hogy eltérjek az adott dologtól. Szóval amennyit haladunk haladunk… én bízom benne, de nem árt látnom, hogy biztosan tudjam, hogy ráhagyatkozhatok. Plusz nem ártana már valami, ami jobban megy, mint a hazudgálás… * Nyomtam egy puszit az arcára, de aztán ahogy elindultam azért válaszoltam az utolsó mondatára is.* - Amennyit segíthetsz vele… annyit árthatsz is. Két éle van ennek is Apu… Nah de, ez még odébb van és mégis közel. Mikor tudunk kezdeni? * Kérdeztem miután kidobtam a szilánkokat, a véres konyharuhát és visszatértem a nappaliba. De most nem álltam meg Tőle távol, csak oda mentem és átöleltem. Hiányzott, érezni akartam egy kicsit az Atyám… szemeim lehunytam és csak magamba szívtam az illatát is, míg vártam a válaszát.*
Ez rettenetesen vicces. Benne élni kóborként a falka szájában és tudni, hogy nem tehetnek ellenem semmit. Mertz bizonyára van olyan odafent, a magasan tartott seggével, aki tisztában van azzal, amit a béta is tud, vagy épp az ikkuma. Felvitte Alignak a dolgomat, mit ne mondjak, hát ki is élvezem. Pofátlanul járkálok fel s alá, nem rejtőzködöm, úgy élek, mintha mindig az enyém lett volna a terület. Tulajdonképpen ez így is van, hiszen előbb szült ide anyám, semmint ezek a helyi jöttmentek betették volna a lábukat e fagyos vidékre. Na nem, mintha ezt nekik tudniuk kellene. Nem tartozik rájuk, de jó az orruk alá dörgölni mégis valamilyen szinten. Ez a ház rémes. Nem tudom, hogy miképpen lehetett a drágámnak ilyen ízlésficama, de hát istenem, a hippi korszakban csilicsárébb helyeken is laktam, szóval az én szememet nem bántja.. annyira. Vendéget meg amúgy sem fogadok, hiszen ki a nyavalya lenne az, aki eljönne hozzám? Elég kevés azoknak a száma, akiket hajlandó lennék - egyébként is - beereszteni. Heverészek a nappaliban, mint akinek nincsen jobb dolga és tulajdonképpen ez tényleg igaz is. Van haszna a 800 évig halmozott pénznek, nem kell dolgozzam ahhoz, hogy ne dögöljek éhen. Sajnos a műhelyem is odalett a tűzben és ahhoz mélységesen sértett voltam ezidáig, hogy újat béreljek magamnak, hát szarok rá nagy ívesen. Elvagyok, a pia nem kerül olyan sokba - jó nekem az olcsó lőre is, csak ártson - és vadászni meg tudok ingyen is. A telefonomat babrálom a kanapén fekve. Dolgozó szoba. Vicc. Dolgozzon, akinek hat anyja van. Inkább unom magam halálra, semmint egy szobába kényszerítve magam kelljen ügyködnöm bármin, ami munka. Hivatásos prostinak mégsem mehetek.. Pörgetem a telefont az ujjamon, nem zavar ha leesik, bunkofon ez, semmi okos ketyere. A csipogása elég tompán jut el hozzám, hiszen épp pofával a szőnyegen fekszik szegény. Elkerekedett szemekkel olvasom el egymás után legalább ötször az üzenetet. Nem, mintha ne fognám fel elsőre is, egyszerűen csak.. bassza meg a jegesmedve, hogy ez nem bír a seggén ülni érzésem van tőle. De azért egye kánya, kénytelen-kelletlen magamra rángatok valami normális göncöt - a szakadt farmer és a begombolatlan férfiing a falatnyi top fölé épp megfelel - és úgy várom. Ilyen felütés után sejthető, hogy mennyire szívesen.
Vannak hülye húzásaim, ezek közül az egyik bődületes sültmarhaság az volt, hogy Triát a terület határának tőszomszédságába költöztettem. Tegyük hozzá, hogy továbbra se bánom és nem tennék másképp, leszámítva azt az icipici dolgot, hogy normális, releváns indokot teremtenék a falka számára is - amiről amúgy olyan szépen megfeledkeztem első (de még második és harmadik) hevületemben, mint a fene. Ezt pedig nem foghattam a tőrre. Ez egyszerűen annyi volt, hogy abban a helyzetben többre tartottam őt, mint a falkát, bármennyire szeretném szépíteni. Most, a viadal után is inkább miatta van rossz érzésem. Meg amúgy se kellemes rossz hír hozójának lenni, de úgy vagyok vele, hogy inkább tőlem tudja meg. Annyi pedig jár, hogy ne egy kibaszott SMS-ben közöljem vele a történteket. Se boldog, se elégedett nem vagyok. Némi bánatot érzek, finoman hullámzó gyászt, ám ahogy ott álltam és figyeltem, belém mart a kívülállóság érzete. Emlékeztem a napra, amikor kihívtam Milagrost, hogy - érzésem szerint - jót tegyek. Figyelmen kívül hagyva, mennyi mindent veszek magamra, mert az volt a fontos, hogy ők jól legyen, hogy nekik jó legyen, hogy ők éljenek. Ezért nem létezett nagy ár akkor. Most? Most a késztetés csírája se volt bennem, hogy tegyek valamit - egyik oldalról sem. És foghatnám Abi nyugtató főzetére, aminek a hatása múlófélben volt lassan, de csak az indokolatlan hevességet csitította el bennem, nem a farkasom arroganciáját, vagy az ember "mentsünk meg mindenkit" hajlamát. Csendben álltam végig, s miután Payne-t ellátták és visszatértünk a Lakba, ugyanilyen nihilben indultam el, hogy a hálátlan rossz hír hozója szerepet magamra öltsem. Szeretnék hazudni, vagy több érdeklődést mutatni, izgulni, aggódni, de semmi késztetést sem éreztem rá. Nem csatlakoztam be találgató pusmogásokba, hangosabb véleménynyilvánításba, nem csendesítettem, nem hergeltem. Energiáimat visszafogva, mint egy kísértet hagytam el az épületet és vettem az irányt a hegy aljához.
Mosolyra rándult a szám, meglátva a házat, ám ez hamar elhalt, ahogy a verandára léptem. Éreztem, hogy vár, s habár maga voltam a megtestesült néma nyugalom, volt valami torokba-gombóc-szorító érzés az egészben. Nem csengettem: szóltam, hogy jövök, érezhette a jelenlétem, ráadásul... ez az én házam. Senkitől se kérek engedélyt, hogy átléphessem a küszöbét. - De ki vagy rittyentve! - hangzott a "köszönés", mialatt egy pillantással végigmértem. Fogadott már ennél ledérebben, ahhoz képest többszörösen túlteljesített. Hanyag csipkelődésem viszont hamar elhalt, helyét komoly-komorság vette át. - Van valami töményed? - kérdeztem, s ha volt, adott, nem szórakoztam pohárral, egyszerűen csak elé toltam egy üveget, magamhoz vettem egy másikat, amit egyelőre csak megbontottam, de nem ittam bele. Teljesen mindegy volt amúgy, a ház mely részét részesítette előnyben, nekem minden zuga otthonos. - Lucast kihívták. Halott. - Mint egy sebtapasz letépése. Nem, kicsit sem, ez annál sokkal rosszabb, mi sem mutatja jobban, minthogy ennél többet képtelen voltam mondani.
Az sms nem volt ahhoz elég bíztató, hogy kitörő, nyerítő nevetéssel fogadjam, de egy mosolyt azért megérdemelt. - Úgy véltem, hogy fontos. Gondoltam megadom a módját. - nyalogatom meg hanyag energiahullámzással, könnyedén, de mégis gyanakodva eresztve hozzá közelebb a fehéret. - Hogyne volna? - indulok meg a torkomba toluló, undorító gombóccal az egyik szekrény felé. Igazából lényegtelen, hogy melyiket veszem célba, mindegyikben van tömény - és szinte csakis az - szóval még a végítélet kimondásáig sem jut, mire már ujjaim egy üvegnyakra simulnak. - A nevét akarom. Először azt. - szalad ki fogaim szorosra zárt kerítésén a méreg vészjóslón szisszenő kígyója, mely úgy marja fel kettőnk között a távolságot, mintha nem is lett volna ott. Az üveg meglendül, mintha tölteni akarnék belőle, de végül vasmarkú szorításom alatt szilánkjait áztatják csak el az égetett szesz cseppjei, ahogy a nyakától megfosztott üveg a padlóra hull. Villámok urát szégyenítené meg tekintetem mélyén hullámzó örvény, ahogy Darren felé fordulok. Nem érdekel, hogy mit diktálna az udvariasság, a fiamat szemlélem, aki az imént közölte velem, hogy a másik gyermekem halott. Ehhez senkinek nem volt semmi joga. Felettük csak én rendelkezhetem. Én ölhettem volna meg őket, ha ugyan akarom. Az enyémek lettek, mert belerágták magukat a lelkembe és most legszívesebben holtan látnám a másikat, a lélegzőt is csak azért, hogy ne jusson eszembe róla a vérén osztozó. - Ki merészelte megölni a véremet?! - ismétlem, mintha elsőre nem érthette volna, hogy mit akarok tudni. Az, hogy kihívták, nem érdekel. Az sem, hogy egy falkahierarchiában ez mit jelent. Mindkettejükért ugyanígy tombolnék, s hogy miért? Mert ketten haltak - vagy majdnem haltak - velem. Ez erősebb, mint a "csak" vérvonalkötelék. Nekem erősebb, felfűti darabokra szaggatott - nem most történt, már rég nem ép - lelkem sosem hegedő, lüktető sebét.
Kezdőlap
//
