Játékszoba: festékpatronokkal és egyéb nem épp mesterfestőre valló módon falra mázolt színekkel kifestett falú szoba, a ház legnagyobb helyisége az alaksorban, boxzsáktól a tornaszőnyegen át az építőkockákig, kifestőkig, puzzle-őkig minden van itt.
Udvar: megálltuk, hogy színesre fessük a gyepet és a fákat... de a kerítés sokszínű!
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 28, 2013 1:01 pm-kor.
Az éjszaka kellős közepén kirángatni az ágyból egy tinédzser lányt, aki az igazak álmát aludná, ha tudná, de nem tudja, mert velem együtt ébren forgolódik, legalábbis addig, míg egy nagyra nőtt marha - alias én - ki nem citálja, nem leányálom. Várhattam volna tovább is, mondjuk még pár órát, mikor úgyis virrad, én meg mehetek a műhelybe, de eddig bírtam és éjjel amúgy is minden sokkal sokkal izgalmasabb! - Öltözz fel, kimegyünk - mondtam halkan, mintha attól félnék, hogy más is meghallja rajta kívül, pedig egyszerűen csak izgatott voltam. Már az egyetemről visszaérve az voltam,ám az ott tett látogatásomról nem beszéltem még Ash-nek. Ebédidőmben intéztem, munka alatt pedig nem szoktam hazaugrani. Bár az is igaz, hogy nagyon nehezen álltam meg, hogy eddig hallgassak és még egy rövid ideig terveztem is titkolózni kicsit. A napom második fele se arra ment rá, hogy fát csiszoljak, azt ráhagytam Alexre és Jamie-re, más kötött le.
Lecaplattunk gyalogszerrel a hegyről, az esti hideg levegő azt a csöppnyi fáradságot és álmot is kikergette a szememből, ami benne lapult, kissé sietősen tartottam célirányosan egy felé, közben Ash felé is pillantottam, hogy megvan-e még, nem hagytam le. Ha nagyon le-leszakadozott, akkor megfogtam a kezét és húztam magam után. - Tanítok neked valamit, amire remélem nem sokszor lesz szükséged, de nem árt, ha tudod - magyaráztam menet közben, zsebemben pedig fém csörgött. A kiszemelt háznál lassítottam lépteimen, majd magas sövényfalhoz osontam és onnan a két lépésre lévő hátsó bejárathoz, amit a fák remekül takartak az utca és a kíváncsi tekintetek elől. Nem sokkal messzebb már az erdő és a falka területének határa kezdődött. Előkotortam a zsebemből a tolvajkulcsot és vigyorogva néztem Ash-re. - Céda vagyok és tolvaj, előbbit nem adnám tovább, de mindkettőnek vannak hasznos szegmensei. Utóbbinak a lopakodás, gyors környezetfelmérés és a nesztelen ki-bejutás, méghozzá gyorsan. Ennek a háznak a tulajai elutaztak pár napra, múltkor, mikor erre jártam, láttam a csomagokat. Láttam rajta, hogy nincs elragadtatva... - Nem viszünk el semmit, eskü!
*Az igazság az, hogy nagyon szívesen aludtam volna én. Már csak azért is, hogy lezárjam magamban ezt az egészet, hogy minél hamarabb lezárhassam ezt a napot. Hogy minden egyes pillanattal ne csak marcangoljam saját magam, hogy biztos, hogy jól csinálom-e vagy kellett-e volna. Mit tudhatnám én? De ha már nem tudom, akkor ne is problémázzak azon amit már megcsináltam. Senkinek sem jó s leginkább nekem sem, velem együtt Darren is megsínyli. S ha már Darren... Most is itt feküdt mellettem én pedig próbáltam hozzábújni, elbújni, eggyé válni vele. De csak összhangban forgolódtunk. Valamiért Ő sem bírt aludni s kétlem, hogy én okoztam volna az álmatlanságát. Órák teltek el s tudtam, hogy nem sokára kelnem kell, mikor Darren megszólalt. Éreztem az izgatottságát de hát... ha beszélni akar itt vagyok, nem kérdeztem semmit. Valahogy elmerültem Sam s a szobájában. A francba... * - Jó... de mi a Pokolnak? Éjjel van Apu... nem akarok semmit csak aludni. Végre, nyugodtan és anélkül, hogy lelkifurdalás lenne. Elegem van ebből az egészből... én mért nem élvezhetem a gondtalan tinik életét? Tönkre tesznek a hímek... de totálisan. *Pufogtam most először megszólalva mióta visszajöttem Sam szobájából. Darren tudta hol vagyok, nem kellett mondanom s erős gyanúm van arra, hogy tudta, hogy mi a bajom. De én kis naiv azért megosztottam vele, remélve, hogyha kimondom elfogadhatóbb. De ennek ellenére felöltöztem és némi izgatottság volt bennem, hogy mit akar. Kár, hogy sok minden más szürkévé tette. Darren nem mostanában hívott bárhova is éjjel... s mikor mentünk is jó volt.
Most csak battyogtam Apu mellett s pár méter után felhúztam a kabátom. Még mindig nem tetszett az itteni időjárás, de megfogtam Darren kezét, hogy ne cikázzak össze-vissza, bőven elég ha a gondolataim kuszák. Én hadd ne essek már szét MEGINT. Komolyan mondom megkeresem Lucát, hogy minden milliméteren tegyen rám öltést, hátha akkor nem fogok. Bár... a lelkem is képes megoldani? - Ööö... oké. Legalább tudod, hogy mi kell nekem. * Vigyorodtam fel rá, mely inkább volt egy hálás mosoly. Tanulni. Csak ez volt az, mely kissé visszaterelt. Szerettem na, ha azt nem az iskolapadban kellett ezt csinálni. Vevő voltam minden újra, legyen az tapasztalat vagy tudás. Kissé mintha ilyenkor egy másik univerzumban lennék. Megszűnik minden és csak az van előttem, amit el kell sajátítanom. Mind a magam s mind mások érdekében. Gondolataim elkezdtek e köré orientálódni, figyelmen kívül hagyva a csörgést, a fém illatát, a hideg levegőt, az erdő neszeit s saját lelkem szarságait. A háznál már összevontam a szemöldököm, mikor a hátsó bejárathoz mentünk s próbáltam elképzelni, hogy miért vagyunk itt. Viszont Darren beszélni kezdet és a szám tátva maradt, ahogy tekintetem kikerekedett. S ha engem kérdez valaki, már megint elment az esze.* - Lopni... miért lopnánk? Megvan mindenünk és... Darren, szerinted.... ~ a mama mit szólna hozzá ~ ... ez etikus? * Nem, baromira nem az s az utolsó mondata sem nyerte el a tetszésem. Attól még betörünk, maximum nem lopunk. Engem... nem erre tanítottak, mindig is tisztességes voltam, még akkor is ha mások nem ezt feltételezik.* - Ez nem mentség... ezeket máshogy is ellehet sajátítani... én nem megyek be Apu. Ez etikátlan, erkölcstelen és rossz. Te örülnél fordított esetben? HA te laknál itt? * Emeltem rá az iriszeim miközben megingattam a fejem. Nem, ez nem jó... nem eredendően bűnős, nem vagyok vallásos de fordított esetben én nem örülnék ha betörnének hozzám még akkor sem, ha nem visznek el semmit.*
[Reagzene - ne kérdezd, én se értem X'''''''''''D]
- Akkor egál, mert engem meg a nőstények! - vigyorogtam rá, pedig ez valójában nem volt olyan vicces. - Hiába, az ellenkező nemmel mindig csak a baj van, mekkora mocsok mind! - ingattam a fejem öltözködés közben, aztán irány az éjszaka. Legalább egy kis időre el akartam űzni tőle a negatívumokat, hogy megint nevessen, mosolyogjon, mint a vízesés mögött.
Mikor megfogta a kezem biztatóan megszorítottam. Lehet, nem is sejtette, mekkora löketet adott nekem a múltkor, bár nehezen kerülhette volna el a figyelmét, hogy jobban éreztem magam, s ezt viszonozni akartam, amire reményeim szerint a legjobb módot találtam jelenleg. - Tudom ám! - bólogattam bőszen. - És meglepetésem is van - pillantottam le rá mosolyogva. Csak jól süljön el, bár ha ezt el tudom rontani, akkor akasszanak a nyakamba egy "kretén vagyok" táblát, esküszöm még büszkén is viselném! De erre talán nem lesz szükség... A háznál már láttam rajta, hogy kissé más elképzelései voltak arról, vajon mit taníthatok neki, legalábbis semmiképp sem azt várta, hogy most jól betörünk valahova. És ettől nem volt elragadtatva. A kérdésére felsandítottam rá, miközben a zár előtt féltérdeltem - zártörés lánykérésesen, igaz a zárat is megkérem, csak mást akarok tőle, aminek köze sincs a házassághoz. - Victor tolvajnak, széptevőnek, szélhámosnak nevelt, illetve ezt tanította meg a tamaocsizással párhuzamosan, és mindkettőt szigorúan vette, az, hogy ez mennyire etikus nálam tök más megítélésbe tartozik, mint nálad. - Folytattam a zár molesztálását. - Jó fiú vagyok... csak nem futotta fehér lóra meg csillogó páncélra - lestem felé megint somolyogva. - De figyelj, ha így feszíted, halkabb és kevésbé kell feszíteni. Mindenhogyan nyoma marad, ha csak valahogy nem szerzed meg a kulcsot és másoltatod, de így mégse olyan brutális és több időre, mire észreveszik. A következő fejtegetésére aprót szusszantam. - Erkölcscsősz lettél? Nyugi, mit csinálnál, ha bérgyilkos lennék és azt próbálnám továbbadni? - A zár halkan kattant egyet, engem meg régi, ismerős sikerélmény járt át egy pillanatra, majd felálltam. - Az én lakásomat nem kell feltörni, sosincs zárva - vontam vállat. - Na, gyere! Nincs itt senki - nyitottam ki az ajtót és előre mentem. Ha nem jött, pár lépés után megálltam, megálltam, s várakozón pillantottam vissza rá. - Nem gyilkolunk, csak körülnézünk. Legalább less be! - intettem hívogatón.
- Meglepetés? * Kaptam fel a fejem kissé kételkedve, bizonytalanul. Kezdjük ott, hogy bár mindig lázba hoztak a meglepik; sosem szerettem őket. S ami úgy kezdődik, hogy meglepetés az már rosszul kezdődik, lévén, hogy a vége az lesz. Sosem akartam kontrollálni magam és úgy tenni, hogy örülök, mikor nem. A térdelő pozíciója sem nyerte el a tetszésem, pláne, hogy közben a zárral matatott én meg próbáltam meghallani, hogy mikor szólal meg a riasztó. Jót röhögnék rajta. Első szavai azonban nem értek váratlanul. Ezekről tudtam, elmondta, azonban még nem jelenti azt, hogy én ezeket tudni is akarom. Mármint fizikálisan, megtanulni. De a páncélra meg a pacira még én is felnevettem.* - Nem mese világban élek Darren... de tudom, mi a helyes és mi a helytelen. Még akkor is, ha neked pont az ellenkezőjét takarja. Nem lehetünk egyformák, de én is elfogadtam a feslett életed s múltad. Mi lenne ha te is megtennéd ugyan ezt az elveimmel? Vagy egy kegyetlen, érzelemmentes barmot akarsz belőlem? Egy sorozat gyártott katonát? * Vontam fel halványan a szemöldököm, de arcom nem árulhatta el, hogy milyen válaszra számítok, az érzéseim pedig annál inkább. Utólag szar dolog mi pajzsot csapkodni? Hát én meg sem próbáltam. Az apám, az érzéseim kukkolása nélkül is kéne tudnia, hogy mire számítok. Viszont a mutogatására akaratlan is oldalra billentettem a fejem s figyeltem a mozdulatait, a hangokat melyeket a zár ad ki. * - Nyugodt vagyok, érezheted. Akkor még haszna is lenne Sziamiau ajándékának. Más egy bérgyilkos és más ez... ott feladat van. Ha úgy tetszik; parancs van. Ha más a motiváció a gyilkolásra, meg az már nem bérgyilkos, hanem gyilkos. Ha valakit parancsra ölnek meg, evidens, hogy ártalmas volt. Hamarabb ölnék meg bárkit, aki fenyegetés jelent rád mintsem, hogy betörjek a házába. Egyik sem etikus... de kéz kezet mos. Annak van értelme, ennek nincs. Az védelmi ösztön, ez tahóság. Fejtegessem még, vagy megérted mit akarok mondani? * Vontam fel halványan a szemöldököm. Erkölcs és erkölcs közt is volt különbség. Ahogy halál és halál közt is. Van egy olyan sejtésem, hogy nem fogom tudni megértetni vele, vagy ha mégis, nem fogja megérteni az elveim. De... valamim azért maradhat? Biztos, dehogy nem ez, az is fix. Pláne amilyen áhítattal csinálja és megvan esküdve róla, hogy ez nekem hasznos. Egy frászt... hasznos csibészt csinálni belőlem? Egy tolvajt? Ahogy belép én a félfának támasztom a vállam és tekintetem követi a másikat, látom az arcát, a csillogó szemeit és szívem szerint csatlakoznék hozzá, hogy dobjak rajta, hogy egy kicsit rám is átragadjon. Ajkaimra halvány mosoly vetül s kezeim karba fonom ebben a helyzetben.* - Egyetlen elfogadható okot mondj. * Ajánlottam fel. Megyek én, de egy okot kérek, ami számomra is elfogadható, hogy valójában ez miért is jó. Nem nehéz meggyőzni, ám befolyásolni neccesebb. Szóval talán csak akad egyetlen ok ezeket tudva, hogy miért menjek beljebb. Ha lesz ilyen, szó nélkül megteszem.*
Elmosolyodtam a meglepetés felé táplált bizalmatlanságán, de nem kezdtem el bizonygatni, hogy ez jó lesz, ez tetszeni fog és hasonlók, csak megszorítottam kicsit a kezét,a mit csak akkor engedtem el, mikor leguggoltam, hogy zárat bűvöljek. Szavaira a fejem ingattam, de nem szólaltam meg egyből. - Ez igaz... - bólintottam végül, ám a kezem megállt, s egy darabig csak néztem a félig feltört zárat -, de van olyan helyzet, mikor büszkeséget és elvet is félre kell dobni. - Hátrapillantottam rá. - Kívánom, hogy soha ne kerülj ilyen helyzetbe, de a mi életünk túl hosszú ahhoz, hogy ezt ki lehessen védeni. Örülök, hogy vannak elveid, hogy nem arra hajlasz, amerre épp a szél fúj, csak van, hogy luxus a helyes út. Az eddigi tapasztalataim szerint nem éri meg elvekért pluszba szívni. Lehet, hogy nem pont erre számított, vagy ezt akarta hallani, de én így láttam, s aligha akarhatta, hogy csak azért szépítsek, vagy módosítsak, mert neki másképp jobban tetszett volna. Nem olyan. - A betörésre is lehet motiváció: valaki bent fekszik eszméletlenül és gázszivárgás van, vagy mindjárt elvérzik... bár akkor inkább ajtóberúgás - morfondíroztam hangosan. - Van olyan információ, ami életet menthet, és amit csak így tudsz megszerezni. - Felnevettem a tahóságra. - Azt hiszem, életemben először mondták rám, hogy tahó vagyok. - Mert aki tahóságot csinál, az tahó, de érdekes, ez most nem tudott meghatni. - Eszembe sincs erkölcstelen embert nevelni belőled, csak szeretnék minden eszközt megadni a hosszú élethez. Legalábbis mindent, amire képes vagyok. A tudás hatalom, ezt te is tudod, de a döntés a tiéd, hogy mit mikor alkalmazol. Felálltam és benyitottam, s ahogy sejtettem, Ash kint maradt, a mosolya azonban reménykedéssel töltött el. - Szélhámosnak lenni nem mindig rossz. A farkasok pedig túlélésre játszanak, szomorú, de így van, csak a legerősebb érdemes az életre, az erőt viszont nem csak a harci tudás jelenti. Ahhoz is erő kell, hogy szükség esetén félretedd mindazt, ami te vagy, és csak akkor engeded vissza, mikor már elült a veszély. - És ez egyfajta válasz is volt arra, hogy én miért voltam olyan mostanában, amilyen. Bár én ennek hála szét is csúsztam, de mindig van visszaút - emellett a saját saram, hogy ezt a leckét nem tanultam el rendesen Victortól és Kirilltől. - A te életed, nem foglak arra kényszeríteni, hogy olyat sajátíts el, vagy alkalmazz, amitől felfordul a gyomrod. Amíg tudlak, amennyire tudlak megvédelek, csak szeretném, ha akkor is nagy lenne az esélyed életben maradni a veszélyben, ha nem vagyok a közelben. A zsivány, a csibész, a szélhámos és a tolvaj leleményes, egy pillanat alatt felméri a környezetét, egyből rátapint arra, ki hol tartja az értékes holmit, mennyire nyílt személyiség, mennyire könnyen árul el dolgokat, mekkora kockázata annak, hogy fecseg. Minden alja "szakmának" van olyan szegmense, amit az erkölcsösebb emberek is kamatoztathatnak, csak nem szabad szűk látókörűnek lenni. Arra, hogy mondjak okot, zsigeri izgatott lett rajtam úrrá, mosolyom megváltozott, melegség, bizalom, remény áradt belőle. Zsebre tettem a kezem, felhúztam a vállam, majd körbenéztem, tekintetem egy pillanatra megállapodott a plafonon, mintha arra véstem volna fel a szövegem, aztán vettem egy mélyebb lélegzetet és Ashleyre néztem. - Megvenném, ha neked is tetszik. - Bele a közepébe, minek szarozzunk? - Gondolkodtam azon, amit a múltkor mondtál és ma délben voltam az egyetemen, Stevennél. Szeretnék a gyámod lenni, ha még mindig akarod te is. És mivel kell normális körülmény, meg ház, ez meg eladó, a területünk határán van, nem is tűnik rossznak... Mit szólsz? Szemem csillogott az ablakon beszűrődő holdfényben, mosolyom félszeg volt, kissé óvatos, energiáim izgatottan cikáztak, s alig vártam, hogy Ash megszólaljon, vagy csináljon valamit.
- Mert Te már vén vagy és belefáradtál. * Vontam meg a vállaim a plusz szívásra, meg arra, hogy mi éri meg és mi nem. Bizonyára ez is korral jár. De egyenlőre azt hiszem én még nem tartok itt. Inkább szívok egy kicsit, de akkor sem dobom le. Ahogy tovább boncolgatta, majdnem felszakadt belőlem egy; Mi vagyok én? A jó tündér? Mikor a lehetséges rossz opciókat fejtegette. Bár lássuk be, tényleg az vagyok, ha ilyenről volna szó. Azonban a másikra csak összevontam a szemöldököm.* - Igen, tudom. Azonban egy szóval sem mondtad, hogy bármi kéne EBBŐl a házból. Ha kéne, az más kérdés... * Nem fejtettem ki, hogy ez olyan mint a gyilkosság; ha van ok, akkor oké, ha nincs akkor nem ártok. S nekem nem elegendő mindenféle jött-ment indok, ok arra, hogy megtegyem. Ezt pedig nagyon jól tudja a másik. Az utolsó mondatára csak bólintottam, azonban ettől függetlenül sem akaródzott beljebb mászni, mégha igaza is volt.* - Örülök neki, hogy ennyi örömet ad az, ha letahózlak. Mégha csak önként is vetted magadra. Ezt értem Darren... csak a bibi ott van, hogy erre jelenleg semmi ok. Ha idehozol és azt mondod, hogy kell a házból némi információ... azt mondom oké. Bár gőzöm sincs, hogy mit akarhatsz egy embertől... ha jól érzem nem járt farkas erre. Legalábbis a szagát nem érzem... a ház körüli sövény és bokrokon sincs lyuk vagy kijárt ösvény, ahol be van ki közlekedhetne az erdőbe. - mutattam a sövény és a kerítés felé - Riasztó nincs a házban, hallanám a pittyegését, ha titkolóznának vagy fontosat tartanának; volna. Azonban egy kisgyerek igen... legalábbis az illata itt van. S a fél életem arra, hogy a ház elejében Rózsát ültettek meg orgona is található. Csak egy nyugodt, békés család. Harag, gyűlölet szaga nem lengi körbe a házat. S tudom, hogy ahol ezek megvannak egy idő után beleisszák magukat a falba. Kutyát nem tartanak, viszont macskát és egy hörcsögöt igen. Még állat barátok is... * Intettem a szemetes felé, melyből az ürülék szaga egész jól kivehető volt a romlott tészta és a pizza szaga mellett. Észre sem vettem, hogy jelenleg épp az észrevételeimet szemléltettem Darrennel. Pusztán csak arra próbáltam rávilágítani, hogy semmi keresni valónk nincs itt. Szinte észre sem vettem, hogy ahhoz, hogy ezt vázoljam figyelnem kellett, hisz; szándékosan nem figyeltem. Ennyit a tudatalattiról és a berögződésről.* - Erre csak az a biztosítás ha kivágod a nyelvem. Te is tudod... * Ja és az optimizmusom is tök helyén van. Ó nem, nem szapultam épp magam s ezt a mosolyom is elárulhatta. Ez tiszta tény volt, mind a kettőnknek, hogy amíg tudok beszélni, addig tök mindegy mit tudok vagy sem. De azért mert eddig egész jó érvei voltak s csak egy helyen bukott meg a dolog, felajánlottam, hogy egy érvet mondjon és megyek. De elfogadhatót. Viszont a kérésem furcsa - legalábbis számomra - keveréket váltott ki belőle és csak összevont szemöldökkel néztem a másikat miközben próbáltam megfejteni az érzéseit. Első szavaira csak még jobban kételkedni kezdtem, hisz ez... meglepett nem is kicsit s pont ezért nem is tudtam elhinni. Azonban ahogy folytatta a lelkem megtöltötte a remény, ismét. Mikor végzett, még mindig döbbenten álltam az ajtóban és a szám tátva maradt. Pislogtam párat és a pillanatok szinte percekké nyúltak, legalábbis annak éreztem. De mikor már túl tettem magam a szavaim minden hezitálás nélkül löktem el magam az ajtótól és rohantam a nyakába. Meg sem álltam, nem is érdekelt, hogy a farkasom sebességét használtam, észre sem vettem. Csak egyszerűen Darren nyakába ugrottam és a lábaim a dereka köré kulcsolva szorongattam magamhoz. Energiáim vidáman táncoltak, ahogy puszit nyomtam az arcára és tekintetem körbe járattam a házon s mindent felmértem, amit itt lehetett. Bár nem érdekelt különösebben. Csak szorítottam, mintha el sem akarnám engedni. Ez így volt... Nem is akartam. Most csak egyszerűen... boldog voltam. Nem érdekelt, hogy nélkülem ment Stevehez. Majd később... most csak... hagytam, hogy az öröm és a remény eltöltsön.* - Szerinted meggondoltam magam? Buta... és köszönöm. Bár... elvihettél volna magaddal. * Sóhajtottam a nyakába a szavaim, ahogy a vállán pihentettem a fejem. Egy betört házban közölni az ilyesmit nem a legjobb ötlet, pont az ilyen helyzetekért. De én csak... próbáltam elhinni ezt az egészet. * - Mit szólt? Nem fognak fent izélni, ha leköltözünk ide? Haza fogsz járni? Vagy ez csak addig kell, míg elintézitek a hivatalos procedúrát?
- Ez igaz. - És esélyesnek tartottam, hogy egy idő után ő is bele fog. Idővel mind úgy végezzük, hogy ha van mód rá, elkerüljük a grátisz kellemetlenségeket, még ha ez azzal is jár, hogy nem épp tisztességes eszközökhöz is nyúlunk. Hogy mi kéne ebből a házból? Mondjuk maga a ház, de ezt nem akartam előre elsütni, szóval csak somolyogtam az orrom alatt, míg Ash tahózott, aztán folytatja a szövegelést, s míg eleinte szinte csak fél füllel figyelek, addig később, ahogy belemelegszik még rá is pillantok. - Nagyon jó - mondtam halkan, némi elismeréssel a hangomban az észrevételeire. - A környezet gyors felmérésével nem lesz gond. - Ja, a nehézséget az jelenti majd, hogy azt tanulja meg, ne mondja ki egyből, nyíltan a véleményét. Nem elhallgattatni akarom, vagy azt, hogy ne álljon ki magáért, ne legyen saját álláspontja, de ezek úgy is lehetnek, hogy nem adja ki őket élből. Az időzítés kulcsfontosságú tud lenni, egy jól időzített megjegyzés, elejtett félmondat nagyobbat üt, mintha gyomorszájon vágnánk a másikat. A házba lépve akkor fordultam vissza, amikor a nyelvkivágást említette. - Van egy jó mondás: az se hülye, aki hallgat. Ezzel nem azt mondom, hogy sületlenségeket beszélsz és fogd be, hanem hogy azért, mert nem adod ki élből magad, még nem leszel kevesebb. Lehet, hogy úgy érzed, hogy ezzel önmagad tagadod meg, vagy egy részed, de ezzel legfeljebb annyit mutatsz ki, hogy megfontolt vagy. Pusztán azzal, hogy kimondod a véleményed rengeteg dolgot elárulsz magadról, ami veszélyes is lehet. - Felemeltem a kezem, mielőtt közbeszólt volna, ha közbeszólt, legfeljebb párhuzamosan beszéltünk. - Tudom, hogy nem vagy egy félős kis farkas, de ne ilyen miatt kerülj bajba vagy halj meg, elég az, hogy még csak kölyök vagy, amit ki lehet védeni, azt védd ki. Nem kell elhallgatnod a véleményed, legfeljebb elodázod a kifejtését egy olyan pillanatra, amikor egyrészt biztonságosabb, másrészt ütősebb. Ha valaki beléd gyalogol, akkor ez külön jó tud lenni. - Az apró bosszúk mindig édesebbek a nagy leszámolásoknál. De aztán jó érvet kért arra, miért jöjjön be, s mikor mondtam, láttam rajta, hogy először nem akart hinni az egészben, ám ez pillanatról pillanatra változott, ami nekem már így is elég felelet volt, így félszeg mosolyom hamarosan vigyorrá terebélyesedett. Megkönnyebbülés és öröm járt át, mikor Ash ellökte magát az ajtófélfától és felém szaladt, gyorsabban, mint amire ember képes lehet. Ha én az lettem, volna, ezzel a megmozdulásával minden bizonnyal feldönt, így viszont minden gond nélkül kaptam el és fel, mikor a nyakamba ugrott. Boldog voltam és hihetetleneül könnyűnek éreztem magam. Vidám energiái jóleső melegséggel töltöttek el, minden erőlködés nélkül viszonoztam őket, s ebben a pillanatban komolyan hittem, hogy minden rendben lesz, és még ha még esőfelhők is vannak fölöttünk, nem olyan messze már derült ég vár minket. A visszakérdezésére és a lebutázásomra csak mosolyogtam, fejemet az övének döntöttem és tartottam, öleltem a lányom. Hihetetlen, mennyire meg lehet szeretni valakit fél év alatt. - Azt akartam, hogy meglepetés legyen, ha viszlek, már nem sikerül így. - Aztán jöttek a kérdések, sok egy szuszra, s bár nem tudtam mindenre normális választ adni, ettől még nem ment el a kedvem. - Nem örült, de jól fogadta és közölte, hogy egy jó darabig nem akarja látni a képem, holnap pedig akkor jön látogatóba hozzád. Az igazt megvallva nem terveztem kiköltözni a Farkaslakból - sóhajtottam. - Egy ideig még semmiképp, addig, amíg a falka ügyeit nem rendeztem, utána... utána meglátjuk mi lesz még, de ezt is mindenképp normálisan be akarom rendezni és remélem, segítesz majd benne. Egyelőre "csak" a hatóságok miatt kell, de... ez csak a miénk lesz, akár idecuccolunk, akár nem. Idővel nem tartom elképzelhetetlennek a totális költözést sem. - Adtam egy puszit az arcára, s kíváncsian fürkésztem a vonásait, hogy lássam minderre a reakcióját.
- Nagyon jó? * Vontam fel halványan a szemöldököm. Mégis mi? Az, hogy semmi keresni valónk nincs itt? Igen, az jó, hogy megértette. Ami nem, hogy még mindig itt vagyunk. De ahogy befejezi és kiderül, hogy mire gondol csak elmélázva végig pörgetem a szavaim újra magamban. * - Nem tudatos volt. Ne dicsérj meg olyanért, amit Steve nevelt belém és a farkasom miatt ösztönössé vállt. * Ingattam meg a fejem, de valahol érezhette, hogy jól esett. Ettől függetlenül még rólam beszélünk, sosem voltam semmivel sem elégedett ha önmagamról avagy a tudásomról volt szó. Lehetne jobb is. Mindig lehet jobb. S az alap állandó elégedetlenségemre a kis szőrcsomóm meg rátett egy lapáttal. Persze, már nem olyan drasztikus, mint eleinte. Hála Alexnek. S úgy tűnik, hogy leszoktam a párhuzamos beszélgetésről, mert még csak eszembe sem jutott közbe szólni. A válaszom előtt csak elhúztam kissé a szám.* - Azt hiszem azon a részen túl vagyunk, mikor tudat alatt provokáltam mindenkit, hogy ugyan mikor végez velem. Így utólag... talán depressziós voltam. Darren... nem akarok meghalni. A nyelvemre meg igyekszek féket tenni. De te is beláthatod, hogy ez nem egy-két hét vagy hónap. Ettől függetlenül jól haladok, akárcsak a kislánnyal. És ha már kislány, meg döbbentő tálalás... Tudom, hogy azt mondtad, hogy csak Te tarthatsz nekem órákat. Nem is keresem sem Olent, sem Josét és a többieket sem. De... szeretnélek megkérni, hogy Alexhez hadd járjak. Ne fogd fel edzésnek... amúgy is többet beszél, mint tettlegességre terelnénk a dolgot. De... talán neki is jót tenne, ha nem gubbasztana Tabi meg Danny miatt. Hanem valami elterelné a figyelmét... Megengeded? * Hát szerintem ezt a dolgot feltételezte volna legutoljára. Szerintem arra számított, hogy hamarabb kiáltanék Olen után mintsem Alexért. De a helyzet az, hogy bár nem lopta a szívembe magát... jó Tark. S csak ez számít. Még akkor is, ha kicsit sokat beszél. Tudom, megdöbbentő, nekem is az. De tényleg sokat beszél. De persze nem forszíroztam sokáig a dolgot, még a végén lebukunk. Szóval csak egyetlen indokot kértem, mely mikor elhangzott szartam le, hogy épp hol vagyunk és hol nem kéne lennünk. Úgy rohantam hozzá, mintha csak otthon lennénk, a saját lakásunkban. Szavaira azonban felhorkantam.* - Nem is szeretem a meglepetéseket... de ez... ez jó. Azért... szerettem volna látni Stevet. S azt is, hogy miként viselkedik. * Suttogtam utolsó mondatom, hogy csak Ő hallhatta, Ő is csak akkor ha figyelt, hiába farkas. Steve képmutató... lazán eladja úgy a dolgokat, hogy tök happy minden... de én ismerem, talán önmagánál is jobban. * - Jól fogadta? - Vontam össze a szemöldököm - Oké, az esetedben akkor a helyzet változatlan. Segítek, de nem vagyok lakberendező azonban ez nem számít. De azt mondtad, hogy laknak itt... akkor hogy akarod megvenni? Igen, random jönnek felülvizsgálatra. Stevenél is sokszor megjelentek és még csak be sem jelentkeztek. De ha van arra ismerősöd, akkor nem lesz probléma kideríteni, hogy mikor jönnek. * Jééézusom... mi ez a cselszövéses, beárulós dolog tőlem? Hajm... a farkasok megrontanak. Ámbár ha azt nézem, csak a saját érdekeim tartom szemelőtt és úgy, hogy Darrennek is kényelmes legyen. Elvégre azt nem mondhatjuk, hogy; Bocs, hogy nem voltunk itt... épp falka dolog volt. De valahol nem hagyott nyugodni az, amit Steveről mondott. * - Nem sűrűn kérek ilyet, de... megmutatnád a beszélgetésed Stevevel? Valahogy nekem... nem fér össze az, hogy jól fogadta a dolgot. Nem ismered... én igen. Egyetlen pillantásból megmondom, hogy mi az igazság... de látnom kell hozzá. Kizárt, hogy jól fogadta. Nem azt mondom, hogy hazudsz... csak azt, hogy... eladta magát. * Sütöttem le a tekintetem. Jobban belegondolva, még egyszer sem kértem Darrentől és senki mástól sem ilyet. Eddig mindig magától tette.*
Rosszallóan ciccentettem arra, hogy ne dicsérjem. - Először is: tök mindegy, ki nevelte beléd, jól tette; másodszor: alkalmazod, akár ösztön, akár nem, harmadszor: hadd dicsérjelek már, amikor úgy látom, van rá okom - soroltam a fejem ingatva. Dicsérni sokkal jobban szerettem, mint szidni, büntetni, fenyíteni, és figyelembe véve az elmúlt időszakot kifejezetten örültem, hogy egyáltalán még észreveszem, ki mikor szolgál rá erre. - De ha ragaszkodsz hozzá, fenéken billenthetlek, hogy meglegyen az egyensúly - somolyogtam, igyekezve nem vigyorba húzni a szám. Miután végighallgatott, én is őt. Szerettem, ha beszélt, mert ez azt jelentette, hogy úgy érzi, nyugodtan elmondhatja nekem, amit gondol, nem érez késztetést a visszatartására. - Nem is várom el, hogy ez pillanatok alatt változzon, azért mondogatom ezeket, hogy észben tartsd és mindig a felszínen legyenek. Lehet, hogy most rád zúdítottam, de nem várok el gyökeres változást két nap alatt, hidd el. - Mikor a tanulás került előtérbe megint rá néztem, s finoman felvontam az egyik szemöldököm, szimpla érdeklődés kifejezés volt, semmi több. - Biztos vagy ebben? Olyan érzelmi, hangulati és helyzeti hullámvasúton ülünk, hogy ihaj, nekem nincs ellenemre, hogy megint tanulj tőle, de csak akkor, hogy ha eléggé jól érzed magad ehhez. Szerintem nem kellett rá emlékeztetnem, hogy mi lett korábban a vége annak, hogy tőle is tanult. Nem vált hátrányára ez tény és való és azóta fejlődött, örülnék is neki, ha más is foglalkozna vele, csupán attól tartok, hogy megint úgy fogja érezni, hogy szétszedjük. - Ha tényleg ezt szeretnéd, áldásom rá, csak annyit kérek, hogy ha úgy érzed, kezdesz besokallni, vagy megzavarodni, akkor pihentesd kicsit. Ééééés kapsz egy gyenge ezüst karkötőt. - Bájos, ártatlan mosolyt villantottam felé, aztán bent is voltam a házban.
Ha tudtam volna, betakarózok az energiáival, a szavai jól estek, az öröme felvillanyozott, boldog voltam, hogy ha csak rövid időre is, de sikerült neki örömet szereznem és ilyen heves reakciót kiváltanom belőle. - Tudom, Pöttöm, de azt hiszem, jobb volt ez így - mondtam halkan. - A házban pedig már csak pár napig laknak, a tulajok elköltöznek, ezt pedig eladják, hirdetést is tettek volna az újságba, ha Victor nem tudja meg és szól nekem, én meg nem hívom fel őket. Senkit nem lakoltatunk ki, ne aggódj - nevettem röviden. - Nagy, tágas, jó a fekvése, szóval ha arra kerül majd sor, azzal se lesz gond, ha esetleg ideköltözünk. A gyámügyisek meg... szerintem nem lesz gond találni valakit, sok bútort készítettem az óvodának, volt, amit jóval áron alul adtam és vannak örökbefogadott gyerekek is ott, meg óvónők, akik jó kapcsolatot ápolnak a hivatallal. Fiatal óvónők - tettem hozzá mintegy mellesleg. Hogy szoknyapecér lennék? Ugyan! Amúgy velük tényleg könnyebb szót érteni, már csak azért is, mert nem olyan fásultak, mint az idősebbek, kvázi segítőkészebbek is. - Rossz hatással vagyunk rád - nevettem a végén, hiszen ő maga dobta be ezt a hátsó kiskaput. A kérésére biccentettem, nem volt semmi titkolni valóm azzal a találkozóval kapcsolatban, legfeljebb a végén annyi, hogy mennyire nem tetszett, hogy Steve még csak kezet se nyújtott (az meg mindkettőnk szerencséje, hogy nem mondott hangosan becsmérlő szavakat sem a falkára sem a társaimra). Szóval fejemet Ashleyének döntöttem - bár semmi szükség nem volt erre, enélkül is ment volna, de így jobban esett - és megmutattam neki, hogyan is volt az egész. Végig mutattam az egészet, egészen addig, míg el nem hagytam az egyetem épületét, vagyis a felbuzgó arroganciám is észlelhette, de többet nem akarok neki hamis, szépített képet festeni magamról. Az pedig ezzel jár.
- Jó-jó... attól még felhívhatom a figyelmed, hogy mikor jogos vagy mikor nem a dicséret. Pff... épp kérni akartalak rá. Minden vágyam, hogy fenéken billents. * Forgattam meg a szemeim kissé vidáman, tetetett kelletlenséggel. De nem lovagoltam tovább a dolgon. A dicsérete olykor felért számomra egy lendülettel, mégha nem is tudtam teljes mértékben kétségek nélkül fogadni. Pech mi, hogy valahol mélyen megakartam neki felelni? Hogy büszke lehessen rám. S ennek semmi köze nem volt, ahhoz, hogy Atanerk. Ez már a kezdetektől meg volt, miközben mégis ragaszkodtam saját magamhoz. Szavaira először csak bólintottam, hogy tudom, hogy nem várja el. Elég az, ha én elvárom magamtól. De ezt is tudja. Viszont Alexes visszakérdésére már nem bólintottam rá ilyen gyorsan.* - Szeretném. Akárhogy fújok rá, hasznos az amit mond s idő kell mire beérnek a szavai... de beérnek. Csak az aratás várat tovább magára. Tudom, hogyan állunk... hidd el. De... elegem van abból, hogy folyton összeomlok valamiért vagy valaki miatt. Nem akarom ezt tovább Darren... Alex pedig segíthet ebben. S valahol önként teszi, se nem mentor, se nem kérted meg erre. Valamit lát bennem, mégha nem is mondja hisz ami van, az elveszhet. De Ő ki tudja kovácsolni, pont azért Ő mert semmi nem köti meg a kezét. Se az Innarkok előírásai, sem érzelmi szál... neki édes mindegy, hogy mennyit bírok vagy sem. Arra törekszik, hogy a legtöbbet kihozza amit lehet. * Foglaltam össze, hogy miért is szeretném azt, hogy Alexhez legalább járhassak. Darren is beláthatja, hogy ez így jó. Ő akárhogyis van, valahol félt és... nem mernék megesküdni, hogy egy mezei kölyöktől annyit elviselne mint tőlem. De az fix, hogy másképp viszonyul hozzám s ezzel nem is lenne baj, ha az más szigorúbbat takarna pont azért mert az Ő kölyke vagyok. Ennek ellenére, szerettem vele lenni. Ezért is csak Alexet kértem vissza. S később sem fogok mást kérni, minden megmarad neki. A karkötőnél azonban ösztönösen a fülemhez nyúltam melyben ott volt a fülbevaló. Mióta berakta egyszer sem vettem ki.* - Ugyan ilyen gyengét? * Tekintetemben feltűnt a félelem és még csak azt is elfelejtettem megjegyezni, hogyha így haladunk akkor ékszerüzletet nyithatok a szobámban. Féltem, még mindig nem kívántam az ezüstöt... *
- Victor tudta? Mit szólt hozzá? * Nem titok, hogy a Vénnel nem szoktam beszélni. Tartottam tőle, bár nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Azonban ez nem azt jelenti, hogy nem érdekelt az, hogy miként reagál. Talán ha nem eszik embert és ezt több felől, tapasztalatból is hallom, talán közvetlenebb leszek vagy elmúlik a tartásom irányába. De csak tovább hallgattam csendesen Darrent és csak most először vágtam közbe.* - Pályát tévesztettél... Kanguyaknak kellett volna menned. * Forgattam meg kelletlenül a szemeim. Naná, hogy én egyből arra gondoltam, hogy végig fektette őket. A ribanc apám... bár, ha jobban megnézem ez is egy adottság. Bárkire feláll, bármit kideríthet, elérhet... hmm... nem, nem és nem. Nem akarok pályát módosítani. Bár nem is ez jutott eszembe, hanem az, hogy Sammie Kanguyak lesz. Vagyis lett volna, ha marad és James tanítja. Bah... töröljük ki jó? Lééégyszii.... Viszont arra, hogy megrontanak csak elnevettem magam vidáman és a néma házat felverte a kacagásom hangja.* - Csak alkalmazkodom... tanulom aaaa... leleményességet? * Vontam össze a szemöldököm. Hisz nem voltam biztos abban, hogy a szélhámosságnak ez e a megfelelő szinonimája ha szépíteni akarom a tényeket. Jézusom... mióta akarom én szépíteni a valóságot? Azonban én hiába akartam, ahogy a homloka az enyémhez ért lehunytam a szemeim és csak befogadtam azt, amit látni akartam. Ujjaim Darren vállán pihentek, azonban... ahogy haladt az emlékkép, ujjaim úgy feszültek Apu vállába vájva. Körmeim fokozatosan, lassan alakultak át, akaratom ellenére karommá... de nem észleltem csak pusztán szorítottam, mintha ezen múlna minden. Mintha Ő lenne az egyetlen kapaszkodóm. Azonban... Steve "És annak is, hogy ha a nevedre veszed, nem fáradnál a megkérdezésemmel…" mondatánál ajkaim megnyíltak és halk suttogássá vállt.* - Elég... * Kértem, szinte könyörögtem, hogy engedje el. Nem akartam többet látni... nem tudtam mi jön még s már... már nem is akartam tudni. Éreztem Steveből a kelletlenséget, azonban mégis... olyan könnyen és... megremegve fúrtam az arcom Darren nyakába s csak reméltem, hogy hagyta a továbbiakat. Sírni akartam, rohanni... hozzá. Felképelni és mégis számon kérni. De nem tudtam sírni, a többihez meg csak bátorságom nem volt. Pár perc némaság után, mely alatt igyekeztem megemészteni a látottakat csak elengedtem Darrent és egy puszit nyomva az arcára másztam le a karjai közül. Zöldes íriszeim nem emeltem az övébe, bár hiába nem látja... én is tudtam, hogy érzi a keserűségem. Mégis egy mosolyra húztam az ajkaim.* - Hát... legalább gyorsan túl leszel rajta. Szóval bent vagyunk... mit akartál itt csinálni? * Tereltem vissza a témát az itt létünkre ám karjaim magam előtt voltak összefonva és kényszerítve magam álltam meg a késztetést, hogy fázósan dörzsölgessem a felkarjaim.* - Azt meg sajnálom... * Böktem az állammal a vállai felé. Oké, nem ilyen egyszerű de... igyekeztem elterelni a figyelmem Steveről, a beszélgetésről és... mindenről. Szóval miért vagyunk itt, hogyan tovább? Nem akartam a körül lengő rideg, jeges keserű energiáimra figyelni. Mintha csak... epe lenne. Belőlem szivárog és igyekszik betakarni. *
Alexre is bólintottam és arra is, hogy a karkötő ugyanolyan gyenge lesz, mint a fülbevalók. Szép lassan visszaszoktatjuk, nem baj, hogy gyenge az ezüst, most az a lényeg, hogy egyáltalán a tudatát, jelenlétét elfogadja, utána mehet nagyobb léptékben a dolog. - Elmondtam neki, hogy mit tervezek, igen, azt mondta, hogy jól teszem, és hogy már rég - idézem - "már rég el kellett volna szakítanod attól az őrzőtől". - Ez folytatódott tovább, de nem vagyok hülye, hogy megutáltassam vele Victort. Az öreg elég nyers és szókimondó, pláne ha olyasmiről van szó, amivel nem ért egyet, nem ért meg, vagy teljesen máshogy csinálná. Ő egyáltalán nem olyan elnéző, mint én. - Annyira ügyes nem vagyok - szerénykedtem, és somolyogva ingattam a fejem. - Amit akarok, általában elérek, de hogy ezt hivatásszerűen űzzem... azt nem. Elég nagy svindler tudtam lenni, ez nem vitás, és a testiség is ínyemre volt, de aljas és/vagy alattomos csak akkor voltam, ha tényleg nem láttam más utat, és előtte már egy rakás opciót végiggondoltam. Ehhez nem elég masszív a gyomrom, és túlságosan is hajlamos vagyok az önutálatra. - Helyes-helyes, jól teszed - bólogattam nagy komolyan. - Ezek még úgyis fogom tanítani, mondani, minél nagyobb az eszköztárad, annál jobb. Az emlék megmutatásakor éreztem, hogyan változott a hangulata, s ha akár egy szemernyi kétségem is akadt volna, azt mind eloszlatta, hogy karommá alakult körmeit a vállamba mélyesztette. Kiserkent a vérem és elkezdte eláztatni a pólóm. Mikor hallottam, hogy elég, nem erőltettem, befejeztem az emlék megosztását, s finoman dülöngélve "ringattam" vigasztalón. Ja, szar dolog közel állót "elveszíteni", a legrosszabb akkor, ha úgy veszted el, hogy még él, mert úgy fennáll a veszélye, hogy még látod és minden ilyen találkozás csak sebeket tép fel. A puszira kicsit felé döntöttem a fejem, majd elengedtem, ahogy lecsúszott rólam. - Van otthonod... gondolj erre - hajoltam oda hozzá és adtam én is neki egy puszit, csak a feje búbjára, majd megfogtam a kezét és elindultunk a nappali felé. - Tulajdonképpen "csak" ezt a hírt akartam elmondani, meg megmutatni, megnézni a házat, hogy neked is tetszik-e - mosolyogtam rá. Az enyém jóval szélesebb és őszintébb volt, energiáim is jó hangulatról árulkodtak, mert habár sajnáltam, hogy ilyen rossz neki, mégis... én nem vesztettem ezzel semmit, ellenkezőleg! Jog szerint is lesz egy lányom, aminek nagyon örültem. A vállamra pillantottam, amikor bocsánatot kért, s megvontam őket. - Ebcsont beforr, nem vészes. Nekem ez elég tágasnak tűnik - néztem körbe a nappaliban. - Naaa, picit mosolyogj! - fordultam felé, és két mutatóujjammal kis mosolyra húztam a szája sarkát, majd sóhajtva elengedtem. - Általában, amikor valakit beharapnak, az az első, hogy addig, amíg tart magának a beharapás tényének a sokkja, elszakítják a korábbi életétől, családjától, emberi ismerettségétől, hogy egyszer érje minden trauma a kölyköt és később már ne ilyeneken agonizáljon, ne ezek húzzák vissza. A "nagykönyv" szerint nekem is ezt kellett volna tennem, de nem csináltam, mert reméltem, hogy így könnyebb lesz neked is. Tévedtem. Ne haragudj Stevenre - simítottam a kezem az arcára -, azt tette, amit kellett, helyesen döntött és ez sokkal több erőt igényelt, mint azt akár te, akár én sejthetnénk. Tudom, hogy attól még ugyanúgy fáj, de így lesz a legjobb mindkettőtöknek, és neki sem azért, mert már nem kell veled foglalkoznia, vagy mert így szabadabb és nyűg voltál neki, hidd el. Csak... ilyen vérfarkasnak lenni. Nem könnyű elfogadni sem annak, aki azzal vált, hát még a környezetének. Neki továbbra is ott lesznek az őrzők, neked az új családod, ezekbe kell kapaszkodnotok, kapaszkodnod, Pöttöm. Energiáim nyugodtan áramolnak körülöttem, farkasom békés, szeretettel öleli a kölykét. A miénk, most már tényleg csak a miénk...
*Victor szavaira csak pislogtam mint hal a szatyorban de aztán elhúztam a szám és egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkaim.* - Igaza van. De azért remélem, hogy nem kell sűrűn beszélnem vele továbbra sem. A múltkori agytrösztötök már sok volt, több mint az alkohol bennetek. * De igazából csak attól féltem, hogy valószínűleg nem nyelném le a békát ha Steveről rosszat mond. S ha ezt párosítom azzal, hogy tartottam tőle, hát köszönöm de nem kérek belőle. Szeretem még a bundám, olyannak amilyen. Nem kell rajta csipkézni, ritkítani meg semmi ilyesmi. Bár, lehet, hogy varrónő vagy szabo volt ifjú korában. Arra, hogy Apu mennyire ügyes vagy sem, nem feleltem. Ámbár ismételhettem volna őt, hogy; Hadd döntsem már el én, hogy mit tartok ügyesnek és mit nem.* - Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ennyivel megúszom az egészet. * Vigyorodtam rá, úgy, hogy lássa. De nem igazán bántam a dolgot, most már legalább azt is tudja, hogy még tanulni sem tud rávenni nyomos ok nélkül. Legalábbis olyanra biztos nem, amivel ártok másoknak. Például mint ez a betöréses izé. Az emlékek, bár reméltem de nem azt mutatták amit kellett volna. Vagyis csak nem azt, amire számítottam. Egyáltalán nem vártam, hogy majd ki kell magából, Darrennek megy és dühöngeni fog. Ettől megfontoltabb, de ezt... ezt sem. Azonban igyekeztem elterelni a figyelmem, ám Darren szavain megakadtam egy pillanatra.* - Igen, van... * ... Bostonban. De valahol mélyen tudtam, hogy már az is csak volt. Az sem lenne olyan és szeretném megőrizni azt a képet, amikre emlékszem. Nem a rideg falakat, melyeket most találnék ott. Nem véletlen nem erőltettem, hogy menjünk el és inkább csak beszereztem azokat a dolgokat amik kellettek itt. Viszont a könyveim, a macijaim hiányoztak. Azokat nem lehet pótolni, maga a jelentésüket... képtelenség. Fázósan dörzsöltem meg a felkarom ahogy tekintetem körbe futtattam a nappalin.* - Tudod, hogy mindegy. Ha valami nem jó, otthonosabbá, tetszetősebbé lehet tenni. * Viszont ahogy a számhoz ér, ajkaim mosolyra görbülnek, mert arra húzza. Mosolyogtam én volna önként is neki, de mind a ketten tudtuk, hogy nem igazi. Azonban lássuk be, hogy valahol zavart az, hogy Darren ennek ennyire tud örülni. Félreértés ne essék, örültem annak, hogy boldog. Az zavart, hogy nem tudtam ebben osztozkodni vele, hisz nyersen és sarkítva; az teszi boldoggá ami engem keserűvé. De hallgattam a szavait, hisz nem tudtam neheztelni rá. Tudtam, ésszel felfogtam én, hogy ez mi mindent jelent neki, ha Júlia lennék akkor azt mondanám, hogy; a világot. Csak a pici lelkem nem tudta ezt megérteni. Idővel majd megfogja.* - Könnyebb volt. Legalábbis azt hiszem, hogy igen. Ha Stev sem lett volna, nem tudom, hogyan tudtam volna az átmenettel megbirkózni. Erős vagyok, de... mégsem. Hiába jók a fizikai adottságaim, ha az aminek kell, folyton darabokban. S ha egyszerre jön... nem hiszem, hogy nem kattantam volna meg. - simítottam oldalra a fejem a tenyerébe, hogy érezzem. Kellett. Szükségem volt rá, mégha a mozdulat ösztönös is volt. Éreztem az energiáit, farkasom csak vigaszt keresve bújt az Atyjához. Őt valahogy nem zavarta a kitulajdonítás, én pusztán csak hangot nem adtam neki. - Ne védd Darren. Láttam, ismerem. Tudom, hogy nem volt fáklyás menet neki sem, de... ez akkor is túl könnyű volt. Nem számítottam arra, hogy neked ugrik vagy ordítozik de láttam a szemeit. A szavait Apu... sosem hagynám el a családom nevét ilyen könnyen. Tudja. De nem fogad már el így... próbálta, küzdött vele, hogy menjen neki. De nem sikerült. Szeret... azt a lányt aki a farkasom nélkül voltam. Őt szereti, nem engem. De nem számít... majd... jobb lesz. Minden jobb lesz. Inkább haladjunk. És ha már haladás... kérni akartalak, hogy taníts meg hazudni. * Fontam a karba a karjaim, ahogy Darrenre pillantottam. Tényleg igyekeztem csak elfogadni és nem sopánkodni rajta. Csak a tényeket közöltem most is. Nem fogok keseregni az után, aki annyira megveti azt, ami vagyok. Szép-szép elhatározás, csak sikerüljön is. Bár ironikus, hogy az összes olyan ember eldobott aki közel állt hozzám. Darren legalább visszatér... mindig visszatért. De egyszer Ő sem fog. Nem kergettem naiv ábrándokat vele szemben sem. Csak egy hím... olyan mint a többi. A különbség annyi, hogy az Apám.* - És ne feledkezz meg a versenyről sem.
Az emlék után hallgattam a szavait, figyeltem érzelmeinek apró rezdülését, energiáimmal vigasztalni. Kicsit megint úgy éreztem magam, mint mikor elmentünk Stevenhöz, hogy Ash bejelentse, felköltözik a Farkaslakba. Ott is ez volt: én örültem annak, ami történt, bolond lettem volna bánkódni, nekik viszont nem volt egyszerű. Amit elvettem tőlük, amit megszereztem magamnak, annak tisztán két oldala volt. Az enyém örömteli, az övék tele fájdalommal és veszteséggel. Az, hogy szenvedtek ettől az egésztől, nem tett boldoggá, bűntudatom azonban már jó ideje nem volt miatta. Mikor beharaptam Ashleyt, volt, nem is kevés, amikor megsérült, akkor is akadt bőven. Egyszerűen berezeltem attól, hogy nekem kölyköm van, sajátom, s ezért úgy bántam vele tulajdonképpen, mint egy hímes tojással, ami rossz pedig csak történt vele, azért mind magamat okoltam. Holott ezzel sem tettem jót se neki, se magamnak, már tudom. Szépen feldolgozzák majd mindketten, Ash-nek itt vagyok, ahogy a többiek is, segítünk neki, Stevennek pedig őrzők, meg Abi. A kérésére, hogy tanítsam meg hazudna kissé felvontam a szemöldököm. - Oké, de az plusz ezüst gyűrűt jelent neked. - Valamit valamiért, bár igaz, hogy mindkettő az ő javát szolgálja és az ő fejlődésére törekszünk velük. - Nem felejtettem el, ne aggódj - simogattam meg a fejét és elkezdtem sétálni a nappaliban, olyan természetességgel, mintha már az én tulajdonom lenne. Igazából szinte bárhol el tudtam ezt játszani. - Azt fogjuk csinálni, hogy a verseny napján lesz egy edzésed és utána még vadászat is, ennyi bőven elég lesz a kislánynak, az edzéssel és a vadászattal elfárad, kimozogja magát, a vacsi meg gondoskodik róla, hogy ne akarjon mindenáron emberhúst kóstolni. Megálltam és felé fordultam, majd finom mosolyra húztam a szám. - Majdnem azt mondtam egyébként, hogy nem tanítalak meg hazudni. De a lányom vagy és milyen Teremtő lennék, ha nem adnék át mindent, amit tudok? Attól pedig ne félj, hogy ezzel elárulod önmagad, mert nem így van. Egy farkasnak luxus hosszú ideig a nagybetű Jó eszméihez ragaszkodni, lehetnek elveid, sőt, kell is, hogy legyenek, de ha a szükség úgy hozza, ideig-óráig tudd is feladni őket, nem csak a magad, hanem a társaid érdekében is. Megint mászkálni kezdtem, séta közben elhaladtam a kanapé mögött, kezemet könnyedén végighúztam a háttámláján, nézelődtem, teljesen jól elvoltam, majd leültem az egyik fotelbe. - Tudod mivel lehet eladni a legjobban egy nagy hazugságot? Sok kis igazsággal és az ismeretlen tényezők felhasználásával, a javadra fordításával. Vegyünk egy konkrét példát: hogyan tudnád azt hitelessé, hihetővé tenni mondjuk egy idegen kóbor előtt, hogy a Teremtőd nem szeret, anélkül, hogy konkrétan kimondanád? Kicsit veszélyes ilyennel nyitni, mert még a végén képes és elhiteti magával, hogy nem szeretem, bár akkor megkérdezném, hogy édes lányom, mióta és mennyire is ismersz? És ez az ilyen hazugság kelepcéje is: hogy mi magunk tényleg elhisszük, hogy úgy van. Amíg a másik veszi úgy, hogy mi mindezt tényleg komolyan gondoljuk, addig teljesen jól működik minden, a probléma akkor kezdődik, ha bedőlünk magunknak. Láttam már olyat, aki így keveredett bele a saját lódításába, bár nála azért Ash jóval eszesebb.
*Arra, hogy mibe fáj a tanítása csak szusszantam egyet és visszafogtam azt, hogy összerezzenjek. Most közölte, hogy kapok egy karláncot... erre, azt, hogy pluszba egy gyűrűt. A reakcióm nem volt másabb most sem. De a cél, szentesíti az eszközt. Nekem pedig muszáj megtanulnom hazudni. Szinte kötelező érvényű, ahhoz, hogy élni tudjak anélkül, hogy bárkinek nyitott könyv lennék. Bár, a kettő nem ugyan az. Na mindegy.* - Jó. De eljössz velem az ékszerüzletbe és én választom ki. Mind a kettőt, ha csak nincs kimondott célod vagy jelzésed a lánccal. * Pillantottam rá hajthatatlan. Azonban be kell látnom, hogy tudat alatt szerettem volna szokni az embereket. Lévén, hogy az ékszerüzlet az a városban van. De most ez nem jutott eszembe, eddig.* - Jó. Remélem tényleg elegendő lesz. * Jegyeztem meg, mintegy mellékesen. Mertem én elenkezni? Naná, de ez nem az a pillanat. Ha azt mondja, hogy elég lesz akkor az lesz. Még akkor is ha kételkedtem ebben valahol mélyen. Ott van a hold... mikor a bisztróba embert öltem. Nem emlékszem rá. De Steve elmondta. S nekem aztán senki ne magyarázza meg, hoyg az csak úgy volt. Az emberek vannak rám ilyen hatással. Ez biztos... nem is mentem közéjük. Apu is tudta, hogy ez a véleményem. Ezt már párszor lekeccseltük. Ő győzködött, hogy nem én meg váltig állítottam, hogy de. * - Miért akartál visszautasítani? - kérdeztem oldalra biccentett fejjel. - Nem Darren. Nem félek ettől. Minden képlékeny, ahogy én is. A dolgok nem vésznek el, csak átalakulnak a környezeti hatásoknak megfelelően. Ha félnék, ha ettől tartanék.. nem kérnélek. * Jegyeztem meg, mint egy mellékesen. S a szavaimból sütött az, hogy valami megváltozott. Bennem változott meg valami, amit még én magam sem vettem észre. De talán nem is baj. Addig jó, mert addig sem akarom megfejteni a változás okát s miben létét és azt, hogy ez mivel jár. Jézusom... gondolkodni nem jó. Legalábbis nem ilyeneken. S Ryan ezen a megállapításon mennyire kiakadna. A példájára csak a hajamba túrtam és lesütöttem az íriszeim. Valahogy nem bírtam ránézni és csak az ablakhoz sétáltam.* ~ Úgy, ahogy azt Castornak is tettem abban a pincében. Azokat a dolgokat elevenítettem fel magamban, amikkel nem értettem egyet, nem értettem meg, hogy miért van rá szükség s ezt annak a számlájára írtam, hogy csak kínzol ezekkel, hogy nem szeretsz. S a puszta feltételezést, örök érvényű szabályokkal támasztottam alá. Jelen esetben azzal, hogy a kölykök semmit nem érnek, csak koloncok. S, hogy egyetlen Teremtő sem kockáztatna egy falkát egy kölyökért, még akkor sem ha sajátja. Kölyök lehet másik, fiatal vagyok ahhoz, hogy veszteségnek élj meg. Így nem hazudtam, mert ezek tények és a kelletlen dolgok fakasztotta érzések meg alátámasztják. No meg, tudtam, hogy milyen vagy. Ismertelek annyira, hogy tudjam, hogy nem fogsz kétségbeesetten fenyegetőzni miattam, hogy a haragod attól sokkal jegesebb, higgadtabb mintsem, hogy eláruljon. Így a lebukásom esélyei minimálisra szűkültek s csak a lelkiismeretem árult volna el ha éledezni kezd. Persze az meg nem kezdett, mivel megtudtam, hogy miért vagyok ott. S erősebb volt az, hogy megvédjem a becsületed mintsem az, hogy holmi füllentés vagy átharapási eshetőség miatt lelkizni kezdjek. No meg... valahol mélyen... tudtam, hogyha választanod kell... nem én lennék az akire voksolnál. S bár ő nem tudta akkor még, hogy már Atanerk vagy én igen, így valahol mégsem volt hazugság, annak ellenére, hogy nem mondtam el, hogy már te vezeted a falkát. Szóval elhittem én is azt, amit mondtam... az, hogy miért már lényegtelen.~ * Fejtettem ki, ámbár most lett lelkiismeret furdalásom. Akkor hazudtam először, már ha lehetett annak nevezni azt, amit én magam is elhittem. Bár nem mondtam akkor sem azt nyíltan, hogy utál vagy nem számít neki. Csak a falkaszabályzattal támasztottam alá. Utáltam magam miatta. Ámbár annak örültem, hogy Darren nem minden emlékem vette el, hanem csak a Davest.*
- Rendben - bólintottam. - Nem, ezekkel most nincs, úgyhogy nyugodtan válassz majd tetszés szerint. Az üzletbe menetelt amúgy is jó ötletnek tartottam, üzlet egyenlő város, dupla élvezet, bár tudom, hogy nekem is résen kell majd akkor lennem, nem azért, mert nem bízok abban, hogy normálisan tudná féken tartani a farkasát - persze ilyen téren se árt, ha ott vagyok vele -, hanem mert inkább attól tartok, hogy egyszerűen bepánikol. Igaz Quebecben és Havannán ezzel nem volt gond, de nem szeretném túlságosan kísérteni a sorsot. Abban a két városban is végig fogta a kezem és egy méternél nem is igazán távolodtunk el jobban egymástól. Halványan elmosolyodtam. Éreztem a kétségeit, hogy tartott ettől az egésztől, de minden első lépés nehéz, ezért jó, ha nem kell egyedül megtenni. Nem mondtam neki, hogy bízzon bennem, ha nem tette volna, ezt se kéri, és azért, mert ezt szajkózom, még nem lesz szilárdabb alapja semmilyen bizalomnak. Különösen a Castornál tett látogatása után. - Azért mert... - elhallgattam és magamban gyorsan végigzongoráztam, hogy miért is ne hallgathatnám el előle? Megtehetném, de... azt akartam, hogy ismerjen, hogy tudjon rólam jót-rosszat, és így fogadjon el, szeressen. - A lelkem egy része szeretne megőrizni téged tisztának és ártatlannak, olyan kis darabnak az életemben, amit nem szennyezhet be semmi. Tudom, hogy ez lehetetlen, nem ringatom magam ennyire ostoba álmokban. Egy másik kis része pedig fél. Fél, hogy egyszer mindazt, amit tanítunk a farkasommal egyszer majd ellenünk fordítod, mert az évek alatt meggyűlölsz, és olyan leszek neked, mint nekem Kirill. - Sóhajtottam és előre dőltem a fotelben. - Csak az mindezzel a "baj", hogy életrevaló való farkas vagy, és legnagyobb részben még mindig az hajt, hogy megnézzem, lássam, mire viszed, meddig jutsz, ha minden tudást, amit csak lehet, amit csak megszerezhetsz és meg akarsz szerezni magadba szívsz. Követtem a tekintetemmel, ahogy az ablakhoz sétált, lejjebb csúsztam ültömben és hallgattam. Hallgattam, lélegzetem, pislogtam, a hátát figyeltem. Mikor befejezte, nem szólaltam meg egyből, hagytam, hogy a csend lomhán közénk telepedjen, s szinte addig nyúljon, míg már-már kényelmelenné nem válik. - Jól csináltad - mondtam végül. - Bár kicsit durva pont Castoron "tesztelni" ezt. - Függőlegesbe löktem magam és szusszantam egy nagyot. Valahol tompán sajgott bennem, hogy akkor tényleg elhitte, azt hitte, hogy nem szeretem, az már erősebben, hogy a becsületemet védte, mikor nem érdemeltem meg, de ez már a múlt, megtörtént. - Arra kell figyelned, hogy akkor se bukj le, ha másodszor vagy harmadszor kell a hazugságról beszélned. A legtöbbeket nem is azért fülelik le, mert kiszagolják a hazug szót, hanem mert az érzelmeik, a mimikájuk, a gesztusaik elárulják. Magasabb hangon beszélnek, többet pislognak, piszkálják a szemüket, merev lesz a tartásuk, kiül a bűntudat az arcukra és egyébként ilyenkor általában kevesebbet használják az "én" és az "enyém" kifejezést. Hazudni egyébként stresszes, úgyhogy akinek hazudsz és egy pont után úgy érzed, hogy próbál mind jobban stresszelni, nyomást gyakorolni rád, az vagy sejti, hogy valami sántít, vagy nem sejti, de alapvetően bizalmatlan és mindenképp buktatni akar. Az elején mindenképp kicsiben kell próbálkozni, olyan helyzetben, amikor tudod, hogy rövid a beszélgetés, minél tovább tart, annál nagyobb a kockázat. Hogy Victor mennyit magyarázott nekünk, mielőtt az első olyan bálunkra vitt volna, ahol eredményt is várt tőlünk! - Az első és legfontosabb, hogy tudj mindenhol, szinte minden esetben egy kvázi ugyanoly könnyed lenni. Nekünk annyiból régebben könnyű volt, hogy tudtuk, meddig tart a "szerepünk". Ajtón való belépéstől az azon át való távozásig, a köztes idő mind hazugság volt, színészkedés.
*Az ártatlanságomat és tisztaságomat hallgatva csak szóra nyíltak az ajkaim s kiakart bukni belőlem, hogy azt már a beharapásommal elcseszte, elvette és hiába reméli az már onnantól nem volt. Előtte meg nem is ismert. De csak becsuktam a szám s nem szóltam. Inkább nem. Még a végén ezt is "rossznak" éli meg, aztán kezdhetem elölről az egészet. Pedig tényleg nem negatívumként értendő jelenleg az, hogy elcseszte. De csak csendesen hallgattam tovább. Arra, hogy mitől fél csak összevontam a szemöldököm, de nem vágtam közbe, hanem megvártam míg végez. Nem kezdtem el azonnal tiltakozni az eshetőség ellen.* - Lehet. Semmi nem zárja ki. De ne felejtsd el, hogy Kirill tett is érte. S ha én is arra a szintre jutok mint Te, Kirillel szemben... Akkor Te pontosan olyan vagy mint Kirill vagy rosszabb. Emlékeim szerint azt mondtad, hogy nem vagy olyan. Most mégis ettől félsz... De mitől Darren? Attól, hogy én ellened fordulok vagy attól, hogy olyan vagy mint a Teremtőd valahol mélyen legbelül? *Talán mindkettőtől, talán csak bennem nem bízott. Nyilván már láttam azt én is, hogy ha ilyen könnyedén eldobtak, akkor előbb utóbb megszületik az a tett is, ami miatt én is megteszem. Vegyünk példát a mostból... Steve nincs itt, az egyetlen embert ott hagytam akit imádtam. A farkasok önzők, gyarlók... de az emberek sem különbek. Csak hajlamosak megfeledkezni róla. Arra, hogy kíváncsi nem reagáltam, ahogy arra sem, hogy milyennek tart. Kérdezném, hogy... vagyis kérdezem is.* - Mire számítasz Darren? Mi lesz belőlem? Farkaséknál is van olyan, mint az embereknél... mikor a szülök ügyvédnek vagy orvosnak szánják a gyereküket. Te minek? * Tényleg érdekelt, annak ellenére, hogy ilyen szinten nem nagyon lehet befolyásolni. Azt hiszem. De volt más is, amit már háttal neki osztottam meg s tekintetem csak a sötétbe meredt előre. Nem akartam látni a reakcióját, magam sem tudom, hogy miért pontosan de nem szerettem volna. A szavaira vártam, vagy valami reakciót de nem jött semmi. Csak egyszerűen a csend volt. Testtartásom megmerevedett s kéretlen gondolatok futottak át a buksimon, de aztán megszólalt így nem kellett boncolgatnom azokat.* - Nem teszt volt, még képletesen értve sem. Csupán nem volt veszteni valóm és valahol... ez fura, nem tudom megfogalmazni. Nem tudom miért Apu, de úgy éreztem s fontosabb volt az, hogy békén hagyjon Téged mintsem az, hogy esetleg velem mit tesz vagy sem. De érzem, hogy valami zavar vagy bánt Téged. Nem tudom eldönteni, hogy melyik pontosan mert ahhoz halvány. *Persze a kérdés ott volt, hogy most melyik az - mert tanulni nem árt - s az is, hogy miért - mert érdekelt. De egyértelműen nem kérdeztem rá, nem akartam, hogy azt higgye, hogy számon kérés. Viszont ahogy tovább beszél én csak sóhajtok egyet és érzem, hogy már most megkezdődött és uram bocsánat, én bizony ezt végig nem állom. Megfordulva lépkedtem vissza Darrenhez és a lábára ülve kucorodtam az ölébe, s úgy helyezkedtem, hogy átölelhessen és minél kényelmesebb legyen. Persze azért igyekeztem nem elaludni az ölében. Bár rajtam volt... hosszú volt a nap s a csomagolás sem tett jót. De kétlem, hogy díjazta volna Darren.* - Nyomást meg stresszelni? Azt hogyan szokták? Amúgy sehogy és sehol sem vagyok könnyed. Mindig hat felé járok úgy, hogy egy fejem van csak. Nem megy az, hogy egy dologra koncentráljak mert az... unalmassá válik előbb vagy utóbb. Behatárolt idő... ma már nem tudni, hogy egy találkozó tízig tart vagy csak nyolcig mert otthon kell lenni, ágyban, dajkával... akár napokra is eltünhetünk együtt. Lásd, a Castoros... az egy éjszaka volt. S igen, őt fogom példálózni ha be illik, mert rajta kívül csak Sam és Steve az akikkel hosszabb időt töltöttem s nem a családba tartozik. Érthető okokból pedig egyikről sem akarok beszélni... Hozzájuk képest Castor egy csipkébe és tűlbe bugyolált, balerina cipőben piruettező mazsola.
A kérdése jogos volt és kellemetlen eshetőségeket vetett fel. Pontosabban egyet. - Attól, hogy olyan vagyok, mit ő - mondtam halkan, mintha attól tartanék, hogy egy hangosabb szóra az egész valósággá válna, vagy még inkább: teljesen lelepleződnék. - Olyan vagyok... a lelkem egy sötét zugában, és ugyanebben a zugban ez elégedettséggel tölt el. - Nagyot nyeltem. Emlékeztem rá, milyen volt Jamie-t megbüntetni, mert tiszteletlen volt, hogy milyen volt anno Kirillnek ugrani, mert elvette tőlem a legkedvesebbet, hogy amikor nem láttak (vagy csak azt hittem, hogy nem figyelnek?), élveztem a hatalmat, azt a semmihez se fogható ízt, ami kéjesen tapadt a szájpadlásomra, minden egyes alkalommal, amikor jobban vagy kevésbé engedtem a farkasomnak, az arroganciánknak, a domináns megnyilvánulásainknak. Hogy mennyire élveztem, mikor valamiért bosszút állhattam, s szenvedni láttam, aki megsértett, aki undoron és gyűlöleten kívül mást nem volt képes kiváltani belőlem... Ashleyre néztem. Furcsa volt, tudtam, hogy félnem kellene, tartanom mind a reakciójától, mind attól, hogy tényleg olyan vagyok, mint a Teremtőm, de a tudatom hiába erőlködött, legfeljebb a félelem árnyékát tudta kicsiholni. Pár hónappal ezelőtt viszont teliholdkor még szabályosan kiborultam ezen. Most hűs simítást éreztem a mellkasomon, könnyebbet, mint a gondolat, illékonyabbat, mint egy téli fuvallat. Vagy elfogadom, vagy uralni kezd. Elvigyorodtam arra, hogy minek szánom, valahogy mulatságos volt elképzelni, hogy közösen életpályamodelleket böngészünk, vagy épp az ügyvédi pályát sulykolom belé. - Igazából most azt mondanám, hogy Tark leszel, lehetnél majd. De ahhoz még több alázatot kellene tanulnod, meg ugye nem ártana még másfél évszázadot élned. Ez viszont nem a kívánságom. Én csak egyet szeretnék: erős farkast nevelni belőled, aki képes elérni a kitűzött céljait, bármik legyenek is azok. Nem kezdtem boncolgatni, hogy az "erős farkast" nem kizárólag fizikai erő terén értettem. Álló képesség, alázat, kitartás, megacélozott lélek, bátorság, talpra állás a nagyobb pofonok után is, akár karmos mancs, akár az élet adja... És persze némi sunyiság. Képes rá, tudom, hiszek benne. Jól esett, amit mondott, ez tagadhatatlan, hogy ilyen fiatalon képes volt ilyen szinten a védelmemre kelni egy nálánál jóval idősebb farkassal szemben. - Még van egy kis bűntudatom - vallottam be. - Mondom: kicsi! - szögeztem le, mielőtt belekezdene olyan monológokba, hogy ezen már igazán felesleges ezért meg azért emésztenem magam, Tudtam. Ezért is volt már csak kicsi, idővel teljesen elmúlik, eb csont meg beforr, jó lecke volt mindkettőnknek. Beszélni kezdtem, ő pedig pá szó után már az ölembe kucorodott, mire automatikusan öleltem magamhoz és úgy magyaráztam tovább. - Összezavarással, beszéd közben ugrálnak az időben, hirtelen visszatérnek arra a témára, ami a hazugság, és előbb-utóbb, aki hazudik, az elszólja magát. Bár ha van az illetőnek lelkiismerete, akkor sokkal könnyebb. Elmosolyodtam arra, hogy nem tud könnyed lenni és mennyi felé áll a feje egyszerre. - Mutatok valamit - suttogtam, s ha figyelt, akkor megosztottam vele az egyik bál emlékét, pontosabban azt a mozzanatot, amikor Ryannel, 19. század közepi szerelésben álltunk és vártuk, hogy bejelentsenek minket. Ökörködtünk, ugrattuk egymást, ám amint a szolga kiejtette a nevünket és kinyitotta előttünk a bálterem ajtaját, mintha kicseréltek volna minket. Kellemes és elbűvölő mosoly jelent meg a képünkön, járásunk könnyed volt, fellépésünk mégis határozott, erőt és magabiztosságot sugárzó, azonban távolról sem olyan merev és katonás, mint a jelen lévő tiszteknek. Elkezdődött az este, a szerepünkbe bújtunk, az emlék pedig itt véget is ért most. - Ez is olyan, mint mikor harcolsz. Harc közben is arra koncentrálsz, amit csinálsz, mert egy rossz mozdulat és véged. Itt egy rossz szó, eltévesztett gesztus és lebuktál, az álcádnak, a szerepednek vége. Egyébként akkoriban arra is megtanítottak, hogyan viselkedjek társaságban, a felsőbb körök sokszor felszínes társalgási szokásait is elsajátítottam, ott szinte mindenki hazug volt, annyi különbséggel, hogy ki jobban, ki ügyetlenebbül játszott. "...rajta kívül csak Sam és Steve az akikkel hosszabb időt töltöttem s nem a családba tartozik." Szerintem fel se tűnt neki, hogy ebben a fél mondatban most megtagadta Stevent, és talán először értette a "család" alatt a vérvonal rokonait. Kizárólag. Felnevettem a hasonlatára, ezt még elképzelni is szörnyű volt, ha majd a találkozón elröhögöm magam, az az ő hibája lesz. - Ez igaz, de ha van olyan helyzet, amiben nem mint elrablott vagy jelen, akkor neked is befolyásod van arra, hogy meddig tart a beszélgetés. Ha megtanulod irányítani, ívet adhatsz neki, és anélkül mondhatod ki az utolsó szót, hogy a másik úgy érezné, leráztad, mert már megtudtad, amit akartál. Holott valójában ezt tetted.
* Hallgattam a szavait s szívem szerint vigasztalón mentem volna a fotel mögé, hogy átöleljem. De nem tettem. Csak a farkasom volt az, aki foglalkozott is azzal, amit érzékelt a másikból. Csak Ő húzódott közelebb az Apjához. Ó nem, nem azért mert engem nem érdekelt. Hanem mert célom volt a kérdésemmel mégha nem is láttam előre. Talán mikor feltettem én magam sem tudtam még. Vagy mégis? Már nem tudom.* - Tudtam. Éreztem már párszor. Bár nem ismerem Kirillt, de a te emlékeidből, az akkori érzéseidből, amit belőle éreztél... olyanok voltak mint amiket én éreztem felőled. Viszont ez azt jelenti, hogy én is. Oké. A farkasom elfogadtam... azt hiszem. Baromság lenne az ellen ágálni, hogy én nem vagyok ilyen... mert bennem van. Te felszínre tudott hozni? Felszínre, hogy megismerjem s így kezelni is megtudjam tanulni még azelőtt, hogy valami élesebb helyzetben bukkana fel és hajtana az uralma alá? Elfogadni sem tudom másképp... csak ha látom, érzem, ismerem... * Bizony ezek nem egy alkalmak és jelenleg pont azt kértem, hogy legyen az ami... Kirill kölyke. A teremtője s így az enyém. Ahogy azt meg tudtam, hogyha képes is rá... nem szeretné igazán. Így esélyes az is, hogy visszautasítja azt amit elé tártam, de ugyan akkor tudja, hogy igazam van. Ez már egy idelye foglalkoztatott... csak valahogy... én hűen hittem, hogy én vagyok olyan, nem lehetek mert az emberi jellemem nem engedi meg ezt. A nevelésem más volt és... de az igazság az, hogy a kettő nem egy s ugyan az. Eggyé olvad... de ragad innen is, onnan is át s így lesz egy teljesen más valaki az mint ami eddig volt. Egy vérfarkas.* - Nem tudom, hogyan kell alázatosnak lenni Apu... * Ennyit feleltem arra, hogy mit szeretne. A túlélési esélyeim hagyjuk... mind a ketten tudjuk, hogy jelenlegi állapotomban minimálisak. De változni lehet, csak akarni kell. No meg némi hátszél... ami nekem Darren volt. S tudta Ő is, hogy nem kell elmagyarázni az alázatos és a megalázkodó közt a különbséget. Azt már megtette Alex. De ettől még nem tudom, hogy hogyan kell alázatosnak lenni. Szavakban igen, megtudnám fogalmazni... azt hiszem. De tettekben... nem. Nem tudom, hogy mi váltotta ki pontosan azt, hogy ezek felszínre kerültek. Talán Steve reakciója, talán az, hogy ezzel már tudtam azt, hogy nem sok esélyem van megmaradni így. Nélküle ilyen nem maradhatok. De nélküle lehetek másmilyen... olyan, amilyennek lennem kell s úgy, hogy valahol megőrzöm őt is magamban. Hisz ahogy Darren mondta, az, hogy tudok valamit, nem jelenti azt, hogy használnom is kell. A bűntudatára nem reagáltam, csak a hajamba túrtam egy kicsit. Meg sem akartam szólalni, csak egy lemondó sóhaj hagyta el halkan az ajkaim. Nem fog múlni belőle, tudtam jól. Inkább figyeltem a nyomásgyakorlás leírására s igyekeztem elraktározni magamban. Az emlékre mosolyogtam, de aztán meg is szakadt. Szerettem aput ilyennek látni, mint ezekben az emlékekben. * - Hééé... ez mocsokság volt. * Mármint az, hogy megszakította. Szerettem a bálokat is. S ami azt illeti, az életét. Azt amit megélt. S most olyan volt, mintha a mézesmadzagot húzta volna el az orrom előtt.* - Jó, akkor taníts meg viselkedni, beszélni... meg mittudom én, mi kell. De ahogy a harcnál úgy itt sem változik a helyzet. Szavakkal nem megyek messzire. Nem tudom miért, de én szavak után nem tudok tanulni. Meg kell mutatni legalább... másolni tudok. A harci edzéseken is lemásolom a mozdulataid. A többi csak töltelék... de fizikális nélkül nem marad semmi a töltelékből csak... maszlag. Sajnálom... *Mindig is így tanultam. Még a suliban is. Ha valami elméleti volt, azt megfogtam és elkezdtem kiírni a könyvből... sokkal könnyebb volt. Hisz megjegyeztem... ez volt a harcnál is, meg a gimnasztikánál is. S mióta farkas lettem sem változott... csak annyi, hogy most több mindent fogadok be a mozdulatokból, mint emberként. A nevetésére a mosolyom vigyorrá szélesedett és arcom a nyakába fúrtam. Szerettem, mégha nem is rajongtam érte.* - Ez így... zavaros.
Éreztem, hogy megfeszültem a kérésére, az volt a reakcióm csúcsa. A szavai valamiféle tartózkodó hűvösséget vontak körém, egyfajta elutasítást - hallani se akartam róla, hogy akár egy kicsit is olyan vagyok, mint Kirill, holott... Kirázott a hideg, amitől kelletlenül megdörzsöltem a karom és inkább a konyhában terpeszkedő hűtőszekrényre irányítottam a pillantásom Ash-ről. Csalogassam elő azt, ami elől tulajdonképpen menekülök, ódzkodok, s ezzel ne csak vele, de magammal is fogadtassam el teljesen, nyeljem le, olvassam magamba úgy, ahogy korábban nem mertem. Victor anno sokat beszélt a farkasunkról, hogy milyen, ezek pedig - még ha nem is mutattam akkor, vagy később - megrémítettek. Ahogy azok az alkalmak is, amikor mögé rejtőztem, a ridegségébe takaróztam, azzal néztem szembe a világgal. Azt viszont nem akartam, hogy Ash elkövesse ugyanazt a hibát, amit én, mert igen, ez hiba volt, méghozzá az én részemről, ezzel senki mást nem vádolhattam. - Megvan hozzá a hatalmam - bólintottam, és sikerült újra rá néznem, de aztán megdörzsöltem az orrnyergem, vettem egy nagy levegőt, amit lassan kifújtam, s csak eztán szólaltam meg újra. - De előre mondom, nem biztos, hogy tetszeni fog, amit majd látsz, érzel és tapasztalsz. És nem csak a kislány részéről, hanem... felőlem is. - Ha felém fordult a szemébe néztem, komolyan mondtam, ez nem nagyzolás volt. Velük szemben nem hiszem, hogy változna a helyzet vagy a hozzáállásom, de a távolabbi ismerősök vagy idegenek felé... Arról nem is beszélve, hogy alapvetően bosszúálló típus vagyok, pontosabban: visszafizetem, amit kapok; ez pedig megtámogatva a farkasommal... Igen, változás inkább azon a téren lesz. - Hasonlít az önfeláldozásra. Önmagadat a második helyre sorolod, a cél, a többiek, más, a feladat az elsődleges és ezért kész vagy mindent megtenni, sok dolgot lenyelni, elviselni. Bíztam benne, hogy ha olyan helyzetbe kerül, akkor majd felismeri. Nem kell, hogy tudatosan afelé menjen, elég, ha a józan paraszti eszére, az ösztöneire hallgat és gondolkodik, akkor már annyira nagy baj nem lehet. A bűntudatomra tett reakciója nem lepett meg, de hála a jó égnek nem forszíroztuk a dolgot, szóval mehettünk is a fontosabb témák felé, amit egy emlékkel támogattam meg. A felháborodásán nevettem pár másodpercig. - Bocsesz, ma nincs egész estés mozizás - mosolyogtam és magamhoz öleltem. - Oké, az első lecke akkor a versenyen lesz. Egyébként nem akkora ördöngösség, csak figyelem és némi emberismeret kérdése. Hamar ki lehet tapogatni, hogy kinek mi van ínyére, vagy épp mit nem csíp, mélyrehatóan senkit nem lehet fél perc alatt megismerni, de elnagyolt vonalakat kaphatsz, amik alapján elindulhatsz. Jól esett, hogy hozzám bújt, hiába, no, szeretem ezt a kis gombócot! - Gyakorlatban ez is egyszerűbb, és igazából főleg figyelem kérdése. Én ezért sem szeretek pajzsozni, igaz, hogy el tudok rejteni mögé mindent, de én is süketté és vakká válok sok dologra, ami idegesít. Olyan, mintha fél áttetsző kendőn át nézelődnék.
*A csendjébe burkolózva vártam, mely ismét sokáig tartott. Talán túlon túl is, hisz megfordult a fejemben, hogy ezt nem kellett volna mondanom, kérnem. Talán visszavonhatnám, mintha fel sem merült volna bennem. De az igazság az, hogy felmerült s már nem először. Ha pedig a költözésem végig csináltam, akkor ezt is végig tudom. Így csak vártam, hogy végig gondolja, mérlegeljen... valószínűleg azt teszi, csak most épp nem hangosan, hanem magában. Tudtam én, hogy neki sem kellemesebb így nem is reagáltam az érzéseire vagy a borzongására. Reakció nélkül is tudta, hogy szándékosan nem okoznék neki kellemetlenséget. De a szükség törvényt bont. - Hát... akkor gyakorolhatom azt is, hogy ne küldjek el mindenkit a búsba azért, mert nem tetszik valami. Hanem hallgassak, s csak csináljam. Parancsot teljesítsek. * Na erre az egy szóra még a hátamon is felállt a szőr. A parancsok nem az én asztalom s a farkasom is felmordult bennem kicsit, szinte alig észlelhetően tiltakozott a szavaim ellen. De tiltakozzon csak, akkor úgy sem fog tudni. Ismertem Darren ezen oldalát, még ha csak nagy vonalakban is. De szavaim hűen bizonyítják, hogy... lehet, hogy nem tudom mit vállalok, de vállalom és ha kell, ha ez segít hát így érem el azt, hogy Apa hozzá méltó kölyköt kapjon személyebben. Ne pedig egy állandóan méltatlankodó, hátráltató tényezőt.* - Ez nem hangzik rosszul... csak épp... furcsa és nem tűnik hatásosnak. Példának okáért, ha a költözésemnél másokat, azaz Stevet teszem első helyre... akkor te, ti és én már csak a második és a harmadikra. Tehát még mindig ingáznék... ami meg, nem kifizetődő. Több a kára az önzetlenségnek mint a haszna. Néha tudni kell önzőnek lenni. * Tanítás, bölcselkedés... értse ahogy akarja. De ez az én meglátásom volt. Nem lehet valaki mindig leghátul hisz akkor boldogtalan lesz. Az pedig néha csak hátrány, még több bajt s elégedetlenséget szül. Aztán majd cáfol, ha nem így van. Viszont ismételten a verseny jött fel s amennyire féltem, tartottam tőle legalább annyira is tett izgatottá, hogy ott "feladatom" lesz. Így már nem is volt annyira vészes a dolog. HA valami leköt, nem az autókkal foglalkozom hanem csak is a "feladattal"* - Mondanám, hogy alig várom... de... ez csak félig igaz. Mikor lesz a következő? * Kérdeztem meg laposakat pislogva s kissé összébb kucorodtam a karjaiban, az ölében. Kezdtem fázni, legalábbis valami olyasmit érezni. De szerintem ez a fázás inkább belülről jött, mintsem fizikálisan.* - Lassan megyünk? Olyan mintha fáznék... ha gondolod maradhatunk, de akkor a karjaidban viszel fel mert elalszom. * Ásítottam is egyet ám arcom a vállába fúrtam. Nem engedtem el a felkarját csak azért, hogy takarjam a szám. Még így is udvarias voltam.* - És csinálsz nekem rántottát? Rég csináltál... de egy kis eperrel is megelégszem ha van.
Az a baj, hogy lelkem egy sötét, hideg és kietlen része vágyott erre, az a része, ami akkor, kiskoromban rávett arra, hogy dühömben és elkeseredésemben megöljem azt a fiút, aki elvette tőlem anyám láncát. Ez a részem dicsőségnek élt meg minden sikeres lopást, rablást, ál-szédítést, megtévesztést, élvezte, ha kimutathatta a foga fehérjét, s tudtam csak sokszor... általában nem akartam tudomást venni róla, hogy a farkasom minden negatívuma bennem is megvan. A gőg, az arrogancia, a kapzsiság, a kimért ridegség. Nem, ez nem atanerkek és alfák szükségszerű fegyvertára volt, hanem valami egészen más... - Vannak jó és rossz parancsok, olyanok, akikre megéri hallgatni és olyanok is, akikre rá se szabad bagózni ilyen téren. Idővel megtanulsz szelektálni, meg ezeket kiszűrni, de a parancs teljesítés sem más mint a bizalmad, a lojalitásod és a másikba vetett hited kifejezése. Amolyan "igen, megteszem, amit mondasz, mert bízom abban, hogy ez a célravezető, bízom a józan ítélőképességedben". Tudom, nem szereti a parancsolnak neki, ami azt illeti, én se rajongok érte, de korántsem érint olyan érzékenyen, mint őt, vállat vonok és teszem, ha jónak látom, ha nem, megtagadom. Elég nagy vagyok már hozza, ha meg büntetés jár érte... a halálon kívül semmilyen büntetés sem tart örökké. Egyébként jelenleg legfeljebb én büntethetném magam, az meg kimerítené a mazochizmus fogalmát, azt hiszem. - Ne csináld ezt Ash! - dörmögtem a fejét simogatva. - Mérlegelj, gondolkodj. Nem kell mindig mindenkit magad fölé helyezni, de vannak pillanatok, helyzetek, amikor nem árt. Például: ha ég a ház és bent vagy egy kisgyerekkel valószínűleg a gyereket próbálod elsőre menteni, nem magad. Mikor Castornál voltál, tettél a saját testi épségedre, engem védtél. Mindennek és mindenkinek megfelelni lehetetlen, ezért is ostoba az, aki tényleg elvakultan önfeláldozó. Ilyen szerintem nincs is, vagy aki az, az sült bolond. - Holnap után éjjel. Addig barátkozhatsz a gondolattal és szerezhetünk neked dögös, bőrből készült domina szerelést, meg ostort. - Hülyéskedtem, naná, de mindezt halál komoly képpel adtam elő. - Meg kitalálhatod, milyennek szeretnéd az itteni szobádat. - Na, ezt már komolyan is gondoltam, s egy őszinte mosoly jelent meg arcomon. - Aztán berendezzük a saját szánk íze szerint a házat és jöhetnek a csúnya gyámügyisek, mintaapuci leszek, cserkészbecsszó. - Az életben nem voltam cserkész fél percre se, így szememben ismét hamiskás fény gyúlt. Ahogy a fázásra panaszkodott és láttam is fáradt - ki hitte volna? -, fejemet kicsit az övének döntöttem. - Mehetünk, na pattanj - toltam el és fel álló helyzetbe, majd én is felkecmeregtem, túl kényelmes volt az a fotel, hiába. - Rántottázhatunk! - vigyorodtam el. - De akkor később kerülsz ágyba. Vagy eprezhetünk, még van pár szem, és majd reggelire kapsz egy adagot. Elnyomtam egy ásítást, ez tényleg ragadós. Kimentünk a házból, betettem magunk után az ajtót, majd elindultunk vissza, egy kissé meredek kaptatón. Fel voltam dobva, örültem, hogy törvényesen is az apja leszek, ugyanakkor tagadhatatlanul tartottam ettől a farkastréningtől, bár mi a legrosszabb, ami történhet? Számító, lelketlen dögökké válunk... hm, a hosszú élet titka! Na jó, ez kicsit durva, mindemellett vártam, hogy mi fog kisülni majd ebből az egészből, s hiába a félsz, valahol izgatottsággal és kíváncsisággal töltött el a tudat. A végletekig feszíthetem ilyen téren a határaim, vajon hol fogok megállni, honnantól jönne az a szakadék, amiből nincs kiút és mennyire tudok majd fölötte egyensúlyozni egy kötélen? Hamarosan el fog válni...
Megjöttem, egyenesen oda, ahová akartam, papírral a kezemben ellenőrzöm a címet. Darren Northlake... te utolsó szemét rohadék, most megfizetsz azért, amit anyámmal tettél, de meg ám. Rátenyerelek a csengőre, nyomom mint szódás a lovát, aztán elengedem, és lazán ugrom át a kerítést. Kapura nincs szükség, átjutok én anélkül is. Beljebb nem megyek, itt várom meg, itt akarom elkapni, kérdőre vonni, szétszedni, elverni, cafatokban látni, aztán megdumálni vele, hogy most azonnal de máris kaparjon össze, vegyen ki az intézetből, mert én oda vissza nem megyek. Olyan türelmes vagyok, hogy nagyon, vagyis semennyire, mert mozgás az nincs, nem észlelek, és nem várok tovább, csak ordítani kezdek. Az sem zavar, ha nincs itthon, majd hazaér egyszer, én megvárom, itt és most. -Darren Northlake! Gyere ki, gyere ki és verekedj meg velem. Most legyél marha bátor, ne akkor, amikor megkefélsz egy prostit. Biztosra veszem, hogy leverem, mint vak a poharat, mennyi lehet az ipse? 40-50 között, vagy valami ilyesmi? Nehogy már erősebb legyen nálam, na nehogy már. Különben is megérdemli amit kap a rohadék, anyám szenvedett miatta eleget, és majdnem én ittam meg a levét. Előszedem a papírokat, azt még ledobom a lába elé, lássa, mit tett, lássa, hogy van egy kölyke, lássa, hogy az anyám halott. Köcsög. Szenvedjen úgy, ahogy én. Kiköpök a földre, a bőrdzsekimet is leveszem, az órámat is, készülök a bunyóra. Én addig innen el nem megyek, míg az öregem azt nem mondja, oké, ennyit megtesz értem, ha már 20 évig felém sem nézett. Utána majd ráér meghalni, de ez az első, no meg az, hogy beverjem a képét.
Területfelmérésre indultam, na meg mert hiányzott már az a tarkabarka ház, tényleg jobb kedvem lesz, ahányszor csak ránézek, vagy legalább egy órát eltöltök benne. Emellett a gyámügyisek is be fognak jelentkezni napokon belül, nem árt kitakarítani majd és úgy tenni, mintha minden nap ott lennénk Ash-sel. Félig felhúztam a pajzsom, mivel a ház a területünk pereme felé volt, igaz, hogy nem elhagyatott kis zug helyen és a műhely se volt messze tőle, de... hát na, a szokás hatalma. Lazán sétálgattam - ekkora távért én kocsiba nem ülök, az tuti, hiába tudok vezetni, attól még nem lett a szívem csücske egyik autó sem -, és már nem jártam messze, amikor megpillantottam a ház előtt valaki. Mi a szösz? Nem hatósági arc, ahhoz túl fiatal. Kéregető? Vagy szeretetszolgálatnak néz majd? Vagy valaki Ash sulijából? Azt hiszem még ez utóbbi lenne a legjobb. Ó, nem, nem közönséges ember, az energiái elárulták, hát ez egyre érdekesebb. Ha csatlakozásra vágyó farkas, nekem jó asszem, bár ilyen még nem volt, hogy előzetesen ne hallottam volna az illetőről, hogy be akart volna lépni. - Hali! - köszöntem, amikor csak néhány méterre voltam és enyhén felvontam a szemöldököm. - Kit, mit keresel és miért? - kérdeztem, de nem voltam számon kérő, vagy vallató, csak érdeklődő. Totál nyugodt voltam, a kezem zsebre tettem, úgy álltam meg előtte, enyhén oldalra biccentett fejjel. Eléggé kölyök képe van, tizennyolc körülire saccoltam, de nem friss beharapott, ami jó hír, mert talán nem az egyik farkasom csinált valami hülyeséget, lépett le és hagyta hátra a spontán beharapott kölykét. A farkasa vadidegen volt. Kár, hogy a képe már annyira nem nyújtott idegen látványt, de ha most megölnek se tudtam volna megmondani, miért.
Kezdőlap
//
