Játékszoba: festékpatronokkal és egyéb nem épp mesterfestőre valló módon falra mázolt színekkel kifestett falú szoba, a ház legnagyobb helyisége az alaksorban, boxzsáktól a tornaszőnyegen át az építőkockákig, kifestőkig, puzzle-őkig minden van itt.
Udvar: megálltuk, hogy színesre fessük a gyepet és a fákat... de a kerítés sokszínű!
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 28, 2013 1:01 pm-kor.
Míg farkasom egy pofadörgöléssel üdvözli felmenőjét, bánatos a mosoly, amit válaszára kerítek képemre, s ennek hamarosan az okát is megtudja. Egy pillanatra lehunytam a szemem, mert ha valamit, ezt a kérdést nem akartam hallani. Bár nem tudom, miben bíztam? Hogy majd gyászba borulva leissza magát, miközben elismeri, hogy ja, ez falkahatáskör, aminek ő nem tagja? Pont ő, aki eddig is leszarta ezt? Nem vettük fel indulatát, bár a fenevad nem-tetszően mordult. Kisajátító, önző és arrogáns, túlságosan is az empátiához, hiába nem érzéketlen. Arrébb somfordált az acsargótól, teret hagyva haragjának, követelőzésének. Nyitottam a szám, hogy ellenvessek, lebeszéljek, de álszentség lett volna. Ha Payne-t, Yettát, Jennyt vagy őt bárki megölné, ugyanígy követelném a nevét. Vérben forgó szemmel, tántoríthatatlan dühvel. És mégsem asszisztálhatok abban, hogy becsörtessen a Lakba és kedvére tomboljon. Pedig egyszer azért megnéznék egy ilyet. - Ha meg akarod ölni, nem mondom el - ráztam meg fejem, vállaim megereszkedtek. Jah, mert amúgy nőcis csevegést folytatna le vele. Konkrétan a totális falkán belüli káoszhoz nyújtanék segítő mancsot, amihez nem volt kedvem. Le akartam lépni, nem felégetni magam után mindent. Márpedig a Szabad ráeresztése Nessára pontosan annak tűnik. Nincs kényszerítő erő a kezében. Ugye?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy számítottam erre a válaszra. Egyáltalán nem volt ínyemre a dolog, pláne azért, mert meglepett vele. Ehhez mérten fújtatok, mint egy dühös bika, majd hirtelen az alaszkai hósipkák összes fagyossága önti el vonásaimat, hideg számítással simogatja-szaggatja meg az acsargó is a hím energiáit. - Meg fogom ölni. - tagolom, hogy jól értse. Hagyom, hadd ömöljön rá mind az összes leélt évem határozottsága ebben a pillanatban. Nem érdekel mennyire nyomom agyon vele, miközben fenséges eleganciával helyezkedem le a kanapéra, s teszem keresztbe egyik lábamat a másikon, míg hátamat a támlának vetem. - De amíg nem mondod el, hogy ki volt, addig minden egyes napon megölök valaki mást is abból a falkából, aminek mocskos társaságát ennyire védelmezed. Szerinted meddig tart megéreznem, hogy kin van rajta a szagod, hogy kivel töltöd a legtöbb időd? Ha titkolózol előttem, akkor játszhatunk máshogy is. Tudod jól, hogy megteszem. Nem érdekel mibe kerül. Megvan hozzá a lehetőségem és az ismeretségem, hogy akár az egész falkádat megsemmisítsem. Az édes lánykával együtt csiripelnek a madarak és az unalmas órák, aki számodra ugyanolyan, mint számomra Lucas volt. A véred. A kölyköd. Ő a fontosabb, vagy aki megölte az én véremet? Gond nélkül, fellengzős komolysággal fenyegetem őt az Alapítókkal, mert ők állnak mindennek a csúcsán. Mi állunk. És utaztunk már hat órát a ládákkal Anchorage felé ahhoz, hogy Darren jól tudhassa: egyáltalán nem viccelek és nem is válogatok. Hány életet óhajt feláldozni egyért cserébe vajon? Most majd kiderül. Ha köztük lesz idővel az enyém is, az sem érdekel. Bosszúra szomjazom, s azt várom el, hogy ebben a partnerem legyen és ezt nem átallom éreztetni sem vele. Fulladjon csak bele kicsit a méregittas gyászba a saját háza padlóján. Nem érdekel. Addig nem, amíg nem kapom meg a nevét. - Na? Mire iszunk? - egy friss gyilkos nevére, vagy előre a temetésekre, édesem?
Érzem a hasadást magamban, a kelletlenséget, az ellenállási vágyat, hogy küzdök és nem csak a rám zúduló nyolc évszázad ellen. Kiesett a kezemből az üveg, ahogy megéreztem a hirtelen jött nyomást és négykézlábra rogytam tőle. Tenyereim alatt pia és törött üvegszilánkok, kezem, mintha zavarodott lennék vált ide-oda mancs és emberi végtag között, mintha megrekedtem volna félúton. A gyomrom háborgott, torkomból morgás és emberi nyöszörgés elegye tört fel, mintha szét akartam volna szakadni két külön testre. Fogalmam sincs, mikor fájt utoljára ennyire az alakváltás közeli állapot, ám szavai még így is elértek hozzám. Sírnék, undorodnék, röhögnék és dühöngenék egyszerre, ám mindez egyelőre kimerül egy fájdalmas, humanoid alakos váltásban. Ruhám reccsenése az ordítás, karmaim padlókarcolása a szűkölés, de egyik sem olyan erőteljes, mint az, ahogy ökölbe szorítom egyik hatalmas, félig mancs, félig kéz tagom és krátert ütök a padlóba, amikor a saját lányom életével fenyeget. Nem kell Tőr, nem kell semmi, eddig kíntól hajtott vergődésemben leszegett busa fejemet felemelem, hogy az északi fenevad szemén át tekinthessek rá, félig átváltozottan. Gondolati síkon recseg hozzá nevetésem, mert látom magam előtt ezt az átkozott ágat, a mocsokkal együtt, a gusztustalan játszmákat, a megmásíthatatlan fenyegetéseket és most, miután megöltem a Teremtőmet, azzal fenyeget, amiért öltem. Megint rávágtam a padlóra, hátam meggörnyedt. Nem számít, hogy az istenek szeretnek vagy gyűlölnek, a hatás ugyanaz. Mennyire igazad volt, anya... És miközben kérdezném, hogy mégis miért engem büntetne a leginkább, érzem, hogy húz magához, energiáim hullámaim az övéinek partját nyaldossák. Mert vonzz: az ereje, a dühe, az őrülete, s amennyire szeretnék gyűlölködő pillantást vetni rá, annyi elismerés és csodálat lakozik bennem. Utálom, hogy megint az én térdemnek kell rogyni, hogy megint érzem a kényszert, az által szorulnék döntésre és pont ő műveli ezt velem. Gondolatban csengő, eszementnek tetsző nevetésem jól hallható morgásba vált lassan. Oldalam hevesen süllyed és emelkedik, ahogy zihálok. ~ Akkor hívd meg a többieket is. Mert ha megölöd a lányom, jön a Jégvihar is. Öljetek halomra minket, ti, tizenhárman, meg egymást is, ha ennyire unatkoztok. Ha már a szabad akaratomat sorra veszitek el és úgy játszotok velünk kény-kedv szerint, mint Apáitok! Nem akarok csak még egy utolsó engedményt, csak még egy utolsó meghajlást, csak még egy utolsó simulékonyságot, csak még egy utolsó láncot, ami ide-oda rángat, szeszélye szerint. Zsigerileg irtózom tőle, a hófehér fenevad okádni tudni most már a puszta gondolattól is. Aljas vagy, alattomos, kegyetlen. Most, itt, velem. De nem tudlak nem szeretni, mert fordítva se le lenne ez másképp. ~ Könnyedén megtalálod nem? Akkor miért engem büntetnél? ~ Félreütöttem a közelben lévő kis asztalt, ami ripityára törött. ~ Miért vagy olyan, mint Ő? ~ üvöltöttem gondolatban,félig kétségbeesetten. Meg akarok felelni. A farkasom akarja. Én akarom. Miközben viszolygunk, hogy ugyanabba a hibába esünk, miközben erőnek erejével próbáljuk elkerülni az újabb igát. Nem akarom.
Reg nem riadok mar vissza attol ha valakit szenvedni latok magam miatt. Teszem amirol ugy velem hogy tennem kell es nem foglalkoztat hogy tenyleg helyes e vagy sem. Megis van egy reszem ami szinte megijed attol amit lat lezajlani maga elott. Nem vonom vissza csapkent tekergozo energiaimat de enyhitek az intenzitasukon. Epp csak annyia hogy ne kelljen tovabb nezzem a vergodeset. Mert nem tetszik. Legalabb annyira nem tetszik mint a szavai. -Nem ertesz semmit. - sohajtok karcosan. Tovabbra sem allok fel a kanaperol, nem valtok alakot, de a kezemet azert odanyujtom beki, mintha csak ezzel a nevetseges es valhol nagyon teatralis felsegitest imitalo mozdulattal akarnam visszatolni bele a farkast es magam melle huzni az emberet. -Nem unatkozom. - jegyzem. Magam vagyok a csupa ellentmondas, minden mondatomat nemmel kezdem es ugyanolyan bosszuszomjas morranassal kiserem, mint az eddigi megnyilvanulasaim. Megis hallhat belole mast is, olyasmit ami csak ra tartozik es amit Oscar ota nem osztottam meg senkivel. A szenvedo ketsegbeesest. A tehetetlen duhot mely a fajdalom kinpadjan vergodik ide es oda. -Nem akarok olni csak viszonozni szeretnek egy szivesseget. Egy elet cserebe egy masikert. Egyszerre dobbant utoljara a szivunk, tudnod kell, hogy milyen is amikor felrever, mert faj. A segitsegedet kertem, egy nevet es te megtagadtad tolem. Miert kenyszeritesz valamire ami senkinek se jo ahelyett, hogy enyhitened a fajdalmamat? Erted is megtennem. Nem szivok vissza semmit, mert van az a reszem amelyik szivesen ol. De megis benne van mondandomban a kelletlenseg fatyla. Hiszen en tenyleg nem akarok artani neki. Csak szeretnem megbosszulni a fiam. Rezignalt nyugalommal turom a tombolasat. Kerdez es sokaig nem tudok mit felelni ra. Vegul befejezven a merlegelest csak ellokom magam a kanapetol es a szekrenyhez menve ujabb uveget veszek elo. Kortyolba menekulok a valaszadas elol es energiaimmal csititani probalom a bestiajat. Mert megtehetem. -Azert, mert valojaban ez az, amit szeretsz. Utoljara kerdezem: ki olte meg a testveredet? Megmondtam neki a maszoka tetejen, hogy sosemvolt fiamkent tekintek ra. Jean Jacques utan Oscar erdemelte ezt ki, s olet elvesztven most Darren es Lucas. Vajon mikor erti mar meg, hogy a csaladja nem a beta gyilkosa? Nem az egesz falka. Hanem - ha tetszik, ha nem - mi vagyunk. -Toled szeretnem hallani, mert te vagy az egyetlen, akitol ezt is elviselem. Nos? Ha nem mondja meg, kenytelen leszek tenyleg verengzenj az ovei kozott. Tudhatja jol, hogy megteszem.
Tényleg nem. Nem hogy egy vérvonal, de még csak kettőnél több Kölyök Teremtője se vagyok, és kényelmes ötszáz év terpeszkedik közöttünk. Részletek, cseppek csak, amiket értek belőle valószínűleg. Csökken a nyomás, vadul kortyolom a levegőt, közben pedig tudom, hogy még messze nem végeztünk. Halvány csillapodás jut osztályrészül ezzel a falatnyi kéretlen keggyel, de nem vagyok ostoba, hogy dacosan kikérjem magamnak, csak hagyom, hogy kissé fellélegezzen minden porcikám. Segítenék neki. Szeretnék, őszintén, de nem így, nem ebben. Az a falka az én művem, talán nem mestermű, de mégiscsak az enyém, annak tekintem és még ha félre is siklott benne ez-az, a tagjai döntsék el a saját ügyeiket, ne valaki kívülről. Kihallom hangjából a titkolt rezgést, azt, amibe oda tudnám fordítani a pofámat, aminek átadnám, magam, amiből kihúznám, ha tehetném... akár a falka árán is, mert az messze mutató, több. Beszél, csábít, édesget és én úgy érzem, zuhanok. ~ Fogd be! ~ mordultam, s most az én hangomban volt kétségbeesés, némi keserű haraggal fűszerezve. ~ Ha tényleg szeretsz, fogd be... Ne ugrálj a gyengeségemen, ne próbáld a javadra fordítani. Pillanatnyi a tombolás, velős, mélyről jövő, amit rezzenéstelenül tűr, hagy, enged - ettől, csak még inkább kedvem támad törni-zúzni egy olyan házban, ami eddig még csak hangos szó se ért, nem hogy ilyesmit. Ezzel ellentétes a lefagyás, amit produkálok. Ez az, amit szeretek? Ha tudnád, csak sejtenéd, mennyit küzdök ellene és az alkalmanként emiatt feltörő önutálat ellen...
"- Tőled szeretném hallani, mert te vagy az egyetlen, akitől ezt is elviselem." Legyen. Magam köré gyűjtöttem fagyos éjjeleket idéző energiáimat és ha nem akadályozott meg benne, magamra öltöttem ismét emberi alakomat. Egyedül a szemem maradt fakó borostyán, az emberi csokoládébarna helyett. Négykézlábról térdre, majd talpra álltam, kezem egy szívdobbanásnyi időre ökölbe szorult, majd elernyedt. - Lucas azért halt meg, mert az új Béta méltatlannak tartotta arra, hogy fejet hajtva neki kövesse őt. Nem bosszúból ölte meg, nem önös érdekből, vagy ha mégis, hát az hamarosan úgyis visszaüt rá falkán belül. Saját magát ölte meg minden egyes következetlen döntéssel. Én öltem meg, amikor nem erősködtem jobban, hogy tegyen meg Vezető Testőrnek, hanem elengedtem a dolgokat és hagytam mindent a maga medrében folyni. A testvérem azért halt meg, mert falkában élt és elfogadta annak szabályait, mindent, amit ez jelent. Máskülönben elutasítja a kihívást és felkeres téged, hogy öld meg a másikat. Nem ezt tette. Tartsd tiszteletben és ne alázd meg azzal, hogy egy csettintésre eltörlöd a föld színéről azt, akihez ő kevés volt. Vezető Testőr volt, majd Béta lett, tudta, mit vállal. - Energiáim hűvösen, meglepő nyugalommal lengtek körbe. - Ő azt az utat választotta, hogy szabályokhoz köti magát. Harcban esett el, tisztán önmagaként, nem báb módjára. - Ezen a vidéken pedig, ahol Alignak évenként legalább egyszer tiszteletét teszi, ez igen ritka. Nessa döntött, Lucas szintén, a falka pedig dönteni fog, hogy merre és ki által engedi magát tovább vezetni. - Ez a végleges válaszom, Apám. Innentől rajtad áll, mit mutatsz, mit tanítasz, mit veszel el tőlem. Mert megteheted. Én pedig megtehetem, hogy szar időpontot választva nyúljak ki mindaz után, amit félretettem mások jövőjét helyezve a magam elé.
Fogjam be? Oh, dehogy teszem. Cincalom szavakkal es az energiaimmal is, mert ha nekem faj, akarom, hogy o is erezze. Egy belolem, a halalom az ove ahogy a halala az enyem, ez jar, ez jutott. Nem tehet ellene, amieon en se tehetek az ellen, amit erzek, de amit nem akarok erezni. A gyuloletet talan ha felszitom akkor nem fog ennyire bennem zsizsegni az, hogy meg ennyi evszazad utan is, tul minden szarsagon az eletemben csak egy valakit gyulolok igazan: onmagam. Nem akadalyozom en semmiben, pore emberenek latvanya cseppet sem zavar. Egy ottfelejtett ongyujtot kattintgatok csak csupan, miallatt szavait hagyom jo melyen a szigereimbe marodni. Ihatnek is, de ez jobban idezi azt, akit gyalaz. Fagyosan beszel, energiainak jeges volta bizseregteti a boromet, felborzolja az acsargoet. Megsem kaffanok vissza, sokaig merulok hallgatasba miutan befejezte. Erlelem azt, amit mondott es azt is, amit mondani akarok neki. A legocsmanyabb noi fegyver olyan suttyomban kuszik elo belolem, hogy meg magamat is meglepem vele, ekkeppen vissza sem tudom fogni az elso cseppeket. Sebaj, hadd lassa, par csepp konny erte, par Lucasert es par magamert is. Mert ez jar, ezt kaptam a nyakamba akkor, amikor megoltem a hugomat. Orokos gyasz es veszteseg a jussa annak, aki mindenhez nem hogy epp elegge, hanem tul szabad is. Daccal torlom le arcomrol a gyengeseg nyomait, kezfejemen kenve szet ekkepp azt, ami talan egyedul kristalytiszta belolem. Mocskos lelkem konnyei oly csillogok, amilyen en sosem voltam es mar nem is leszek. Monologot kaptam? Viszonozom is. Ez az elvarhato minimum, nem igaz? -A falhoz szegezett. Sajat eromet hasznalta ellenem, mert nem volt onmaga. Megoltem volna, mert nem erdekelt, ha vele halok. Uy hittem, hogy gyulol, megis abban a masodpercben, amikor felutotte fejet a voros kodon keresztul benne az igazi valoja, arra kert, hogy fussak. Soha az eletben nem menekultem semmi elol, de akkor ahelyett, hogy az alkalmat kihasznalva nekiesem megiramodtam, hatha elmulik, hatha megmenthetem. Tudod-e miert? Mert amiota letezem a bunok es a vagyott bunbocsanat buvkoreben elek. Megoltem a hugomat, elbujdostam, de o megtalalt es megbocsatott nekem. A kepesseged, ami miatt viselheted az ekszereid azert eledt fel, mert Ekoni azt akarta. Mert az ezustmedalja egyszer csak nem egetett tovabb. Lucastol elvettem a farkasat, s masikat adtam cserebe, majd elhagytam. Joggal gyulolt, de Alignak vergozos ejen megis megbocsatott azzal, hogy elkuldott. Hogy nem akart megolni, pedig oka lett volna ra. Egyszer majd te is meg fogsz bosatani nekem es a te bocsanatod is eletre hiv majd belolem valamit. Az ove lojalitast hozott. A csaladom fele. Ez az, amiert nem erdekel a falkad, nem erdekel az uj beta es az sem, hogy tisztesseges kihivas volt-e vagy sem. Csak az szamit, hogy valaki megolte a kolykomet es ezert lakolnia kell. Elmarad a teatralis nagy levego, a remego hang, a kapkodva beszed. Hidegsege tukret kapja vissza, szavaim elesek, de nem meggondolatlanok. Kerdon melyesztem bele tekintetem toret, mikozben az orra ele allok, felveve fel centirol ugyanazt a tartast, amit o produkal. -Dontottel? Ez hat az utolso szavad? A nevet akarom, de nem azert, mert ne tudhatnam meg konnyeden. A falka kuszoben orditva a betat kovetelni konnyebb barminel. A nev a husege zaloga. Felem. Mert tenyleg nem akarom bantani, de ha oket jobban szereti, mint engem, ha a betajat tobbre tartja, mint engem, akkor boven lesz mit megbocsatania. En nem kertem, hogy telepedjen a szivem kozepere. Nem akartam szeretni ot, de sokszorosan elerte. Ha most ennek ellenere megtiporja a koteleket, be fogom tartani a szavam. Ne kelljen.. kerlek.. ne tedd ezt velunk.
Összeszorítom szám, ahogy meglátom a könnyeket és megérzem sós illatukat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose éltem érzelmi zsarolással, de most nem tudtam eldönteni, hogy ez trükk volt, eszköz, vagy igazi. Talán mindkettő, s ez zavart a leginkább. Hallgatom a miértjeit, ám minden mondattal egyre nagyobb lesz bennem a tiltakozás, mert hűséget hanem kényszerérzetet szül bennem. Elhúztam a számat. - Halott a Kölyköd hát vesszen a másé is. - Most először rezzent bennem a félelem szikrája és nem azért, mert Nessáért aggódtam. Lássa lelkem, aki annyira akarja, őt aztán sose féltettem. De ahogy Lucas esetében, úgy az övében is tudom, kinek a Kölyke, és a legkevésbé arra van szüksége ennek a városnak a véres Hold meg a fekete Nap mellett, hogy azok, akik a megváltást hozhatnák, egymásnak essenek. Arról nem is beszélve, mennyire belefolytak már így is a falka életébe, igaz legalább a nagy nyilvánosság előtt észrevétlenül. - Tanulhatnál tőlük és gyakorolhatnál te is bűnbocsánatot - mondom szenvtelenül, rideg energiáink ölelésében, amikor hozzám hasonlóan feláll. Közvetlen közelről néztem a szemébe, saját ellenérveim, farkasom ragaszkodása, emberi empátiám és az ő szavai együtt kavarogtak bennem egyetlen, meghatározhatatlan masszaként. Nem akarom, hogy öljön, hogy alátámassza a lelkem zugaiban megbújó, elkövetett és még nem ismert bosszúk sorát. Egyszer majd én is megbocsájtok, azt mondod? Hogyan lehetsz ebben ennyire biztos, amikor azt se tudod, hogy én még soha senkinek nem bocsátottam meg? Igaz, rettentő kurta azok sora, akik egyáltalán azt elérték, hogy bosszúvágy lobbanjon bennem. Hárman összesen, mindegyik ölt, mindegyik nőt, ebből kettő ugyanazt. Te pedig most a hűségemet kéred számon rajtam, úgy intézve, hogy bárhogy döntsek, mindenhogyan árulóvá válok. Főleg úgy, hogy megint mások életével és halálával "üzletelek" úgy, hogy a magamé elől elfutottam.
whispering together
Melegséget érzek bal kézfejemen végigsiklani, (már) nemlétező ujjak cirógatását. Odakapnám tekintetem a valószerűtlen érzetre, mégsem tudom elszakítani pillantásomat a zöld szempárról, amiből az öröknek tűnő önutálat tükröződik vissza rám. Energiáink összekuszálódottságába az idegen-ismerős melegség kúszik számomra, szinte megbabonáz, otthont ígért - békésebbet, mint amilyen valaha osztályrészül jutott. "Ne okozzatok neki ti is csalódást, megtették már elegen." Feldereng a kézírás, a papírra vetett elegánsan kanyarított szavak. Az előző év karácsonyának árnya izzó vasként mar mellkasomba, szinte érzem az égett hús és bunda szagát, mert mindkét felemet egyformán tépi. Elszorul a torkom - aljas az is, akit tisztának hittem, mert dacolva kérésemmel a jelek szerit mellettem maradt és bár kedves az érintés, attól még szakadékba lök. Épphogycsak, de remegett a kezem. Ha lesz még más teste, ha valaha más alakban áll majd előttem, én akkor is ezt a szempárt őrzöm meg róla, ezt a tekintetet. Közel áll, nem kell lépnem se, elég felemelnem a karom, hogy magamhoz tudjam ölelni. Ez jár, ez jutott nekünk, azt mondod? Csupa bűn és talán megbocsájtás? Mocsok, amit csillogó külsőbe csomagolunk, hogy aztán a szétesés pillanatában a világra köpjük mindet? Hátán pihen egyik kezem, másik a hajába túr. Én ölelem, mégis elvárom, hogy tartson meg, holott nem engedem rá testem súlyát. Csak átadom magam neki. ~ Nessa ~ felrémlik a nőstény arca, kemény pillantása, az emlék akkori, amikor Atanerk voltam ~, Nessa O'Brien. Unalaq Kölyke... Mindent átadtam, amit tudtam róla, a falkában eddig betöltött posztját, másokkal való edzési szenvedélyét, megvető pillantását, amivel majdnem minden alkalommal engem illetett az egyesülés után, karakánságát, mindent, ami ő volt. Tartoztam valahova, egy közösségbe, és hiába a fejfájás, ami ezzel tudott olykor járni, az elvágyódás, ami egyre jobban érett bennem az elmúlt másfél év alatt, szerettem oda tartozni. Megérte értük feladni büszkeséget és szabadságot, hogy csak most akarjam visszaszerezni. És most leköptem mindezt. Soha ennyire nem szégyelltem magam. Elhúzódtam tőle a végén, megtöröltem az arcom és egyetlen szó nélkül mentem be a hálószobámba, hogy itt hagyott gúnyát kerítsek. Ostoba és naiv voltam, amikor azt hittem, szép búcsút hagyhatok magam után, mert még ha nem is tudja meg soha senki, bennem örökre megmarad ez. Az egyetlen reményem az volt, hogy az északi farkas közönye ezt is be tudja kebelezni, hogy csak nyomasztó éjjeleken kússzanak körém tettem árnyai. De a lányom élni fog. Olen élni fog. Jenny élni fog. Lili élni fog. Ginette élni fog. A fiókos szekrény előtt guggoltam, orrom tövére gyakorolva nyomást két ujjammal, miközben egyik kényszeredett vigaszgondolat hamisabbnak tűnt a másiknál. A pokolba kívántam az egészet, magammal az élen. Akkor rántottam fel a pajzsom, amikor arcomon éreztem a bizsergető melegséget. Reméltem, hogy ezzel kizárhatom. Reméltem, hogy hamarosan semmi mást se fogok hallani, csak a bejárati ajtó nyitását majd csukását. Reméltem, hogy... azt is, ami reménytelennek tűnt. Miközben próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy minden jogomat elvesztettem arra, hogy betegyem a lábam abba a Farkaslakba, amit ötven évig szívemből otthonomnak tekintettem.
-Valahogy igy. - vagom ra, mert igazabol nem er annyit az egesz, hogy vitazzunk rajta. Nem erdekel mas lelki nyomora, tenyleg mindig csak a sajatomeval szoktam foglalkozni ekkeppen nem okozna kulonosebb lelki valsagot, ha meg kene fosszak valakit a kolyketol. Hiszen o is - akarki legyen - elvette tolem az enyem.. -Tanulok, de nem a bocsanatot. Az erenyesseguk nem az enyem. - vonom meg a vallamat, mintha ezzel akarnam lerazni magamrol a pillanat sulyat. Nem akarom erezni, hogy Ekoni rosszalloan nez ram, nem akarom tudni mit gondolhat rolam Oscar vagy Jean, esetleg Lucas. Eleg nekem azt latni, hogy Darren sincs oda tolem es a jelenletem hozomanyaitol. Pedig rohadt halatlanok! En mindent megteszek ertuk, ami csak tolem telik. Tekintetem kezfejere siklik, mintha a szamomra lathatatlan erintest kovetnem szemeimmel, fognam figyelmem fokuszpontjaba. A remegest - ha latom is - kizarom a tudatombol, s csak akkor ebredek bele a pillanatba, amikor erinteset erzem magamon. Kemenyen rantom magamhoz, eroszakosan viszonozom az oleleset, s kozben epp annyira halok bele ebbe a mostba, mint amennyire tudom, hogy a jovonk sem lesz egyszerubb. Latod, draga? Hiaba oleles, hiaba a konnyek.. ma is nehez volt, s holnap sem lesz konnyebb. Nevet sug, elmembe karistolja es ekkor szakad at bennem a gat. Nyelvembe harapok, hogy ne zokogjak fel, mint valami eszelos. Szinte elvezem, ahogy sajat verem ize terul szet a szajuregemben. ~Koszonom a husegedet. Koszonom, hogy megtetted ertem. Gyaszold ot helyettem is, temesd el melton es ird a sirjara, hogy a Szabad kolyke volt. En.. ~ sohaj szalad vegig elmejen altalam, felborzolva a koztunk vibralo energiakat. ~ ..nem veszem el az eletet. A nem fogom bantani eros tulzas lett volna, hiszen az egy dolog, hogy igeretem szerint - mit az iment tettem - nem olom meg ezt a Nessat, de en mar csak en vagyok. Magam sem tudhatom elore mikor mit akarok tenni. Elhuzodik es en hagyom neki. Ahogy o egy szobaba megy, ugy en magam ott ahol vagyok helyezkedem torokulesbe, tenyereimbe temetem arcomat es belekovulok a mostba. El akarok tunni innen, menni ohajtok es tombolni, de megse moccanok. Unalaq kölyke.. egyre csak ez cikazik bennem es rettenetesen gyulolom a nostenyt, jobban, mint valaha, pedig eddig sem szerettuk egymast igazan. Ismerem magam es tudom, hogy egyszer ugyis eleri a bosszum mindkettejuket.. hacsak Alignak elobb nem szolit maga melle. Megint. ~Megkonnyithetem, barmikor. Csak szolnod kell. ~ dontom az ajtofelfanak vallamat kicsivel kesobb, ha meg mindig ott tanyazik a szobaban, akkor a hatat fixirozom. Magam sem tudom, hogy miert kozoltem vele mindezt, talan csak sajat kapitulalasi vagyam mondotta velem, talan valami mas. ~Maradhatsz itt, ha akarsz. Ma? Holnapig? Orokke? Lenyegtelen. Egyszeruen csak azt erzem - talan tevesen - hogy nem szivesen moccanna meg. Hat ma eleget kenyszeritettem mar. Erre nem fogom. A bosszum kikristalyosodott reszleteit pedig megtartom magamnak. Nem ra tartozik. Sot, senkire se nem.
//Ha gondolod, vehetjuk ezt zaronak. Koszonom a jatekot, imadtam! //
Röviden kaccantam fel, nem lepett meg a válaszával, ahogy azzal sem, hogy ennyivel le is zárta az egészet. Tényleg nem volt rajta mit vitázni. Az erényességén még úgysem. Azért ennyire tényleg sikerült megismernem, éppen ezért csalódni se tudtam a válaszban - az a magam hülyesége lett volna, s bár bíztam a jobb-ban, kifejezett idealistának azért nem lehetett nevezni. Legfeljebb túl sokat reménykedtem ott is, ahol más már felhagyott ezzel. Zavar a helyzet, már-már kétségbe ejt, mert nincs jó válasz, tiszta kiút. Talán nem sújtana le ennyire, ha az elmúlt pár évben nem a sokadik ilyenbe szaladtam volna bele. Ha nem ez lenne a sokadik alkalom, hogy valami fensőbbséges válaszút elé kényszerít. És közben nem hibáztathatom, mert szeszélyességét már megmutatta, heves természetéről is tett tanúbizonyságot, ám azzal nem számoltam, hogy tőle is megkapom azt, ami elől az utóbbi időben hanyatt-homlok menekültem. Pont tőle. Kiírhatom a homlokomra, hogy "naiv". Mégis ölelem, mégis őt választom. Friss a seb, amit tépet rajtam, olyan, mintha erős ölelésével akarná összezárni, behegeszteni, mialatt szívből kívánom, hogy sikerüljön, hogy legyen ilyen egyszerű és holnap reggelre legfeljebb nyomasztó álomnak tűnjön mindez. Nem lesz az. Mert nem így akartam. A tüzem kellett a Nagy Szellemnek, az, amit rangom ősi neve rejt, amivel örömöt lopok nekik, beléjük. Itt volt a tűz, fagyos farkasomtól, tőlem: felégettem magam után mindent, talán pont azért, mert kétségbeesetten igyekeztem ezt elkerülni. Ugyanilyen igyekvés hozott ide is, bajmegelőzési szándék, s lám... Nincs többé hitelem itt. Elég, ha én tudom, onnantól biztosra veszem, hogy mindenki látni, érezni fogja. Így kellett lennie? Ez lesz a zálog Yettának is, hogy nem fogok visszatérni pár hónap múlva? Pofátlan. Szégyentelen. Az vagyok, az leszek majd, amikor magam számára az árulás súlyát felülírja az eltépett láncok könnyebbsége. Mert legyen bármilyen mocskos, a pofátlan és a szégyentelen él legtovább, jut legmesszebbre. Élnék, jutnék, ha nem rángatna a bűntudat minden véteknek vélt tettem után. Ez vagyok, látod? Te csupa ellentmondás és csapongás, én kérlelhetetlen egyensúlyozás és balansz az érzelgős-becsületes marha és a kegyetlen-számító érdekribanc között. Ezért tudok sírni a válladon - megint, basszameg -, ezért nem próbálom rejteni, ami fáj, amit épp eldobok magamtól. Yettáért akartam tenni, te kényszerítettél bele. Néma vagyok szavai közepette, miután teljesen átadtam, amit tudtam, mert ha már véghezviszem, nem kenyerem a félmunka. Sóhajtása után nem az jön, amire eddigi hozzáállása, felállított alkuja utalt. Szemem elkerekedett, szám elnyílt, s bár egyáltalán nem tette semmissé az előbbieket, mégis enyhülést hozott. Falatnyi megnyugvást. ~ Köszönöm. ~ Nem üres hála, tudja jól, mert szinte a megváltás most, hogy legalább emiatt nyugton alhatok. Kegyetlen játékot űztél velem, hogy a végére még én legyek hálás, bár te is köszönetet mondtál. Igaza volt: tényleg szeretem ezt, tényleg kell ez is, máskülönben sarkon fordultam volna, magára hagyva, nem menve bele egy alkudozásba. Most se távozok, a sokszor látott déli városon kívül momentán nem is nagyon lenne hova mennem. Legalábbis én nem érzem úgy és ez épp elég. Felöltöztem, nagy fülelés közepette, ám az ajtó helyett közeledő lépteket hallottam. Fülem botját se mozdítva egyelőre guggoltam tovább. Elhúztam a szám, kicsit olyan volt ez, mint amikor megkínoz valaki, aztán maga kezdi ellátni a sebeidet. Leeresztettem arcomon lévő kezem, s csak a másik szekrény tükréből néztem rá. - Oké. Most szólok. Elég volt. Belefáradtam. Semmi másra nem vágytam, mint ugyanazzal a könnyebbséggel végignyargalni a kontinensen, mint amikor először érte lábam Amerika földjét, New York kikötőjében. És ezért nem voltam rest kihasználni a felém nyújtott mentőkötelet - akkor sem, ha esetleg hurok volt a végén. Úgyis van egy ígéret, amit meg kell tartanom. A maradás felajánlására biccentettem, a gesztus egyszerre jelentette, hogy megértettem és azt is, hogy maradok. Ha őt sem hagytam a leégett kúria romjai között, én se megyek vissza olyan házba, amit ugyan csak képletesen, de a magam számára felégettem. Ennyire mazochista nem vagyok. Nem faggattam arról, mi a terve, ha életben hagyja Nessát. Tudom - most már -, hogy van rosszabb a halálnál, de kimerültnek érzem magam újabb aggályos gondolatokhoz vagy kérdezősködéshez. Helyette inkább felkeltem, leültem az ágyam szélére, majd hanyatt nyúltam rajta. Akkor szólaltam meg ismét, amikor távozóra fogta lépteit - vagy esetleg ledőlt ő is, azon se csodálkoztam volna. - Ha találkoztok... mondd majd meg a Hajnali Ködnek, hogy nem felejtettem el. Ahogyan May se, de ezzel még annyira se akartam foglalkozni, mint azzal, hogy saját magamat tettem ki a falkából.
Kezdőlap
//
