- Nem állítanám, hogy ez annyira megnyugtat. Meg kell állni, oké, szuper, legalább kinyújtóztatom kicsit a tagjaimat, és kiszabadulok ebből a lélekvesztőből. Istenem, bár jöttem volna inkább busszal, holt biztos. hogy azt nem bántam volna meg ennyire hamar. Azt ugyan leszűröm, hogy idegesebb lesz, minden ok nélkül, legalábbis én senki olyat nem látok, aki miatt annyira felhúzhatná magát, amiért bénán vezet, hogy beintsen neki, szóval tényleg nem értem. - Igen, tudom, legalább százszor böktem már rá arra is, de a füled botját sem mozdítottad. Sóhajtok fel, igen, megrángattam párszor a kütyüt, amibe az övet kell csatlakoztatni, de gőzöm sincs róla, hogyan is hívják. A gonosz vigyorra felvonom a szemöldököm, most ezt miért kell? Felsóhajtok, és megkapaszkodok az ülésbe, mintha ez bármit segíthetne. - Megőrültél, Nissy? Ne csináld már... Szólok rá némileg ijedten, ilyen tempónál nem hogy a lábam bánná, inkább az életem, amit azért egyáltalán nem vágyok eldobni magamtól, szóval tudnám értékelni, ha abbahagyná. Egészen belepréselődök az ülésbe, majdhogynem szívrohamot kapok, végül behunyom a szemem, és összeszorított ajkakkal várom, hogy vége legyen ennek az őrültségnek. Komolyan sok ez nekem. Mikor végre megáll, valószínűleg kiszúrhatja, hogy én bizony elkezdtem könnyezni, és egy darabig még csak magam elé néztem, mikor elkezdett beszélni. Csak akkor pillantottam rá könnybe lábadt sötétbarna íriszeimmel, amikor az ajánlat szóhoz ért. - Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nincs törvényes képviselőm, aki a gondomat viselné L.A.-ben, ezért kell abba a porfészekbe mennem, hogy a nénikém vigyázzon rám. Nem pénz kérdése, és azt is tudod, hogy akkor sem fogadnám el, ha az lenne. Csóválom meg egy mély sóhaj kíséretében a fejem, ha tehetném, nem mennék sehova, persze, az apámat mindenképpen megkeresném, de nem feltétlenül azért, hogy figyu, vegyél már légyszi magadhoz, hanem csak hogy tudjam, ki az. Az anyával történtek miatt azonban ez már ilyen formában sajnos nem valósulhat meg. Valahogy el kell érnem, hogy a gondozásába vegyen. Nem mintha bajom lenne a nénikémmel, egyáltalán nincs, csak éppen szeretném megismerni az apám, s ha ráleltem, minél több időt vele tölteni. - Nissy! Kimosom a szádat… Fenyegetem meg játékosan, erre persze még sosem került sor, vélhetőleg nem is fog, de nagyon nem toleráltam a trágár beszédet. Nem is értem, egyesek miért gondolják menőnek azt, ha ilyen módon fejezik ki magukat. Szofisztikáltan is ki lehet fejteni a negatív véleményt. - Szóval közönséges, és szerinted itt ejtik meg a liezonjaikat a hűtlen férfiak? Próbáltam kilyukadni a lényegre a saját felfogásom és szóhasználatom mellett, de végül bólintottam. - Nekem nem kell puccos hely, ezt még ki is tudom fizetni szerintem, szóval megfelel. Állapítottam meg, mert az egy dolog, hogy elhozott, de azt nem fogom hagyni, hogy mindent ő fizessen ki. - Tényleg, nem is mondtad, hogy neked mik a terveid… Úgy értem, mikor mész haza? Jobb előre tudni, mikor kell elengednem a legjobb barátnőm kezét is. Jaj istene, de nem vágytam arra a pillanatra. Mostanában úgy érzem, hogy állandóan csak bőgni szeretnék.
Mindent egybe véve örülök neki, hogy elhozhattam. Busszal a legjobb esetben is még csak Portland külvárosában tartana egy rakás hihetetlenül büdös emberrel összezárva. Ezeknél a félnótásoknál azért sokkal jobb társaság vagyok. Sok tekintetben egyformák voltunk Siennával. Ugyan azokat a dolgokat szerettük és hasonló sorok kerültek be a feketelistáinkba is. Persze két tojás sem teljesen egyforma. Nekem megvolt ez az adrenalin-éhségem ami Sisiből valahogy hiányzott, de lehet ez csak az én véleményem. Ezért imádtam a sebességet és ezért volt az is, hogy ott akkor az a Sisi által már sokat látott gonosz mosolyt követően tudta jól mi fog következni. Hallom, hogy azt kéri lassítsak de úgy teszek, mintha nem hallanám. A V8-as üvöltése most velem van, ráfogható, hogy „jaj kicsim, nem hallottam semmit a zúgástól. Féltél? Bocsáss meg” A kutas hapi úgy vigyorog, mintha csak most markoltam volna rá a golyóira. Ostoba looser lehet egy olyan barátnővel, aki csak a „döglött béka” pózt ismeri. Az ilyeneket kifejezetten szerettem szívatni. Mielőtt kinyitnám Sisi ajtaját lehajolok a kutasnak hátat fordítva és letörlöm csizmám orráról a nem létező szennyeződést és öltözékem ebben a helyzetben sokat mutat. Tudom jól, hogy bámul. Tegye csak. Ma este fix, hogy rám fog gondolni az alatt a négy perc alatt a kis béka-hercegnőjében. -De igen Sienna! Ez pontosan ilyen egyszerű, és igenis pénz kérdése. Minden az ezen a világon. Ha van valami, hát ezt megtanultam az apámtól! - mondom barátnőm képébe olyan magabiztossággal és meggyőződéssel, mint ahogyan Martin Luther Kingnek is volt egy álma – Pontosan tudod, hogy kedvel az öregem téged és azt is pontosan tudod, hogy bármit megtesz nekem amit csak kiejtek a számon. Ha azt kérem intézze el, hogy vegyen gyámság alá másnapra nem csak lélekben leszünk testvérek! Azt is pontosan tudod, hogy szeretlek és megtenném érted, tudod, pontosan tudod. - sóhajtok fel a kis monológ után – Én pedig azt tudom, hogy nem éreznéd helyesnek és ha valamit nem érzel annak, akkor nem fogadod el, hiába próbálnám rád erőltetni. Szóval itt vagyunk és megyünk tovább.... egek, te sírsz? Behajolok a kocsiba és átölelem barátnémat. Nem szeretem ha sír és szörnyű dolgokat lennék képes megtenni azzal, aki könnyeket fakaszt őzike szemeibe. -Tudom én mi kell neked. Egy berúgás! Itt és most! Meg az is, hogy egyszer végre jó alaposan lerendezzen valaki! Nem hagyom, hogy szűzen halj meg, ne is álmodj róla! Kifizetem a kutast és mikor kimondom a kurvabaszodát már akkor tudom, hogy nem volt valami jó ötlet. Jön is érte a fejmosás szinte azonnal. Egyedül Sienna volt az az ember az apámat is beleértve, akitől eltűrtem a rendre és illemre utasítást. Az már más kérdés, hogy megtettem-e amire kért. -Igen, ahogy mondod. Pontosan így gondolom – hiszen ezt jelenti a kurvabaszoda – pont ilyen helynek tűnik. Ha nem kell puccos, sokcsillagos hotel hát nem, de azt most felejtsd el, hogy te fizetsz! - bepattanok a kocsiba és beállok a kút parkolójába. - Elmondom akkor mi lesz. Kicsit odébb láttam egy vegyesboltot. Te intézel valami kaját én addig kiveszek egy szobát a Motelben. Oksi? Tessék, itt a hitelkártyám. - ujjam Sisi szájára tapasztom, mert ismerem már és pontosan tudom, hogy most kezdett volna ágálni ellene – itt a kártya és ezzel fizetsz! Ellenkező esetben az imént tapasztalt tempóban hajtunk egészen végig a porfészekig! Áll az alku? - Fejembe nyomom az eddig hátul pihenő cowboy-kalapot és kiszállok a járgányból. - Negyed óra múlva a kocsinál, rendben? És.... hogy meddig maradok? Ha visszaértél elmondom, addig legyen meglepi. Nekem is van ám egy borítékom.
Szerencsére nem látom, mit művel le barátnőm a kutassal, rendkívül közönségesnek vélném, de hát, én vak vagyok ezekre a dolgokra. Meg úgy mindenre, ami kellemetlen színben tüntetné fel Nissyt a szememben. - Ebben sosem fogunk egyetérteni. Jegyeztem meg halkan, de nem fogom fejtegetni, ilyen téren abszolút ég és föld voltunk, hiszen neki mindene megvolt, amit csak kigondolt, nekünk meg sakkozni kellett anyával, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat. Akkor volt jobb dolgunk egyedül, amikor Charles bekerült a képbe, de az sem tartott sajnos túl sokáig. - Tudom, és hálás vagyok érte, de valóban nem érezném helyesnek, azzal a még megmaradt rokonaimat köpném szembe. Plusz, ott van a tény, hogy valahol van egy apám, és szeretném megtalálni, megismerni, azt, hogy elfogadjon. Ez talán túlságosan naiv elképzelés a részemről, de én már csak ilyen örök álmodozó vagyok. Az ölelés jól esik, bár fogalmam sincs, hogy tudja-e, a félelem csalt könnyeket a szemeimbe, arról pedig pontosan ő tehet. - Megtanulhattad volna már, hogy az alkohol nem old meg semmit. Én olyan szavakat sem használok, mint a berúgás, valahogy nem jön a számra. Csak megcsóválom a fejem, jelezve, hogy szó sem lehet róla. Tudja jól, hogy a bulikon sem szoktam inni, maximum egy kevés puncs a minimum, de a komolyabb piákhoz nem nyúlok, nem való az nekem. A mondandója többi részét pedig meg sem hallom, vagyis próbálok úgy csinálni, de a vörösödésem elárul. Nos, szűzen meghalni nem fogok, bár őszintén, az a nagyjából két másodperc, amit megtapasztalhattam egy pasival, nem épp bizonyosan szüzesség elvevő hadművelet, de nyilván nem mentem vele orvoshoz, hogy megnézessem, ép-e még a dolog odalenn. Nem is nagyon érdekel, én nem vallom magam annak, és kész. Ezt persze ő nem tudja, hisz nem akartam lejáratni szegény Liam-et. - Nem értem miért vagy ilyen erőszakos. A világ úgy működik, hogy mindenki fizeti a saját részét. Fogalmad sincs róla, mennyire rossz érzés, hogy folyton azt érzem, rajtam segíteni kell, mert nem tudom megtenni. Természetesen nem tudom, mármint, nem épp gyakran, most lenne annyi, épphogy, de megoldanám, szóval ezért még a szokásosnál is kellemetlenebb. Nem éreztem azért kevesebbnek magam, hogy egy gazdag lány barátnője vagyok, csak ilyenkor zavart eme tény. - Jól van, veszek valamit. Mit szeretnél? Semmi világmegváltót nem fogunk szerezni tűzhely nélkül, jobbára marad a szendvics, de szerintem egy estét kibír úgy az ember, vagy akár többet is. Úristen, hogy mi hányszor ettünk otthon egyszerű vajas pirítóst vacsorára, mert nem volt pénz másra. Szerintem a charlesos időszakon kívül egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltunk példának okáért étteremben vacsorázni. Ám én imádtam, ahogy anyával voltunk, szóval sosem zavart. Az tuti, hogy nem akarok ilyen tempóban menni Fairbanksig, szóval eszemben sincs tiltakozni, legyen, ahogy szeretné… - Milyen borítékod? Kérdeztem vissza, de gondolom, egyelőre nem válaszolt, szóval elcaplatok a vegyesboltig, és veszek szendvicsnek valót, ha az nincs, akkor kész szendvicseket, meg valami üdítőt, amit szeretünk, én részemről almalé párti vagyok, Nissynek meg jöhet az ananász. Ilyen szénsavas borzalmak nálam szóba sem jöhetnek, csak is a minimum 25% gyümölcstartalom, ebben sosem engedtük lejjebb anyával. Hamar megvoltam, sosem időzök sokat egy boltban sem, még a végén meglátok valamit, amire gusztusom támadna, de tudom, hogy nem vehetem meg, szóval csak a szívem fájdul meg tőle. Nissy pénzét sem fogom semmi ilyesmire elkölteni, még ha tudom is, hogy ő megteheti. Végül visszatérek a kocsihoz, és nekidőlök az ajtajának, úgy várom meg a barátnőmet. Közben felbontom a gyümölcsleves dobozt, és beleiszok, de természetesen sikerül leöntenem magam egy kicsit, ami nem jellemző ugyan, de olyan rég ittam ilyesmit, az anyával történtek tökre megzavartak, hogy elfelejtettem odafigyelni erre az apróságra.
Semmi kétségem, hogy egyetlen pillázás kellene még és a kutas hapi térden csúszna előttem a csillagokat is leígérve egyetlen éjszakáért. Boldogan hagyna maga mögött mindent, csakhogy megkaphasson. Feleséget, gyerekeket, munkát egyszóval tényleg mindent. De nem az esetem. -Tudom, hogy nem. - biggyesztem a szám szélét – de meg kellett próbálnom. El sem tudom képzelni, hogy milyenek lehettek Sienna és anyukája filléres gondjai. Talán nem is akarom. A gonoszabbik felem örült ennek, hiszen ez a helyzet kicsit feljebb emelt de ugyan ez a társadalmi szakadék hajtotta a jobbik, kedvesebbik felemet is, hogy ahol tudok segítsek rajta. Hülyén hangzik, de ezt is irigyeltem tőle. Nekem a legnagyobb gondom az volt, hogy nyáron Balira vagy Párizsba megyünk-e, ő pedig a túlélésért kellett küzdjön nap mint nap.... és ez az élni akarás, ez a küzdő szellem.... -Nem lebeszélni akarlak kedves, csak a lehetőség megvan. Valahol megértem, hogy miért is akarja megkeresni a sosem látott apját. Én ugyan őseim házában és velük nőttem fel, de nem volt az olyan idillikus. Anyám a barátnőkkel volt elfoglalva, ugyan mindig kaptam tőle valamit, minden nap de a bejárónőnek mondtam fel a házi feladatot. Apám meg.... üzleti út, tárgyalás, fúzió, részvényindex.... csak azért nem volt ott az iskolai előadásaimon is, mert „hiszen öt perc múlva nyit a tokyoi tőzsde”. -Az alkohol valóban nem old meg semmi, csak tüneti kezelés, és mint már mondtam kicsim, neked ez kell. És ne pirulj úgy, Európában már felnőttnek számítasz. Szívügyemnek számított, hogy Siennát belehajszoljam egy pasi karjaiba. Itt ugyan nagyon gyér a felhozatal, de talán majd az északi bikák között találok egy alkalmas példányt az én kicsikém megizzasztására. -Sienna! - emelem fel kissé a hangom – Te nem szereted, ha mocskos a szám. Én meg azt nem szeretem, hogy tíz éve ezt minden második héten el kell játszanod! - kissé szelídebben - Ha megkínállak rágógumival elfogadod? Fogd fel ezt is úgy kérlek! Nekem sok rágóm van és adok belőle neked is! Nem azért adom, mert rajtad segíteni kell, hanem mert szeretlek és adni akarom! A kis példabeszédem után egy nagyot sóhajtok és elgondolkozom a bevásárlólistán. Ez egy porfészek, annak is a legkülső kis szeglete, tehát olyan sok minden nem lehet a boltban. Most leginkább egy tengeri herkentyűs tálhoz lenne gusztusom, de attól tartok ez felejtős. -Rád bízom kedves, valami ehető csak akad itt. A továbbiakat meg se várom és elindulok a motel felé. A saját borítékom hallatán még azért hátra fordulok és rákacsintok Siennára. Hagy furdalja az oldalát még egy kicsit. A motel pont olyan, mint amilyennek vártam. Egy agyonmosott fehér atlétás, jó százhúsz kilós krapek a pult mögött közel egy hetes borostával és malac szemekkel. A várakozók is egyeznek az elképzeléseimmel. Megfáradt és büdös kamionosok. Kifacsarok egy kétágyas szobát, ha itt nem szedünk össze valami bacilust, akkor sehol. Hirtelen megmozdul a táskában a telefonom. Egy értesítő SMS kártyás vásárlásról. ~Ezaz Sisi. Jó kislány voltál!~ Az összeg, amit a boltban hagyott kissé aggaszt. Fogalmam nincs az árakról, főleg itt nincsen, de olybá tűnik csak pár kiflit eszünk ma. Sebaj, van itt egy pizzéria szórólapja, fel is kapom, mint utolsó mentsvárat. A kocsihoz visszaérve látom, hogy barátném megelőzött. Mosolyogva lépek oda hozzá, mintha pár perccel ez előtt nem is vitáztunk volna. -Cuccoljunk be. Ránk fér egy zuhany... és ahogy látom rád egy átöltözés is. - pillantok végig Sienna leivott ruháján.
- De nem Európában vagyunk. Vágom rá, én ugyan nem fogok inni, annyit meg pláne nem, hogy lerészegedjek tőle. Az annyira közönséges, nem fiatal nőhöz méltó volna, pláne nem egy balerinához, szóval inkább hanyagolom a dolgot. Egyszerűen nem hiszem, hogy bármit is megoldana. A pasi kérdést meg hagyjuk is, valahogy sosem szúrtam ki senkit magamnak Liam óta, meg aztán, nagyon lekötött a balett is, szóval nem volt időm ilyesmivel foglalkozni. Ha tudnám, hogy fel akar hajtani nekem valakit, lehet, sokkolna a tény, jobb a sötétben tapogatózás ilyen téren. Egyébként sem hinném, hogy hasonló volna ilyen téren az ízlésünk, legalábbis, én jóval szolidabb teremtés vagyok nála. Aki nekem bejön, az nekem holt biztos, hogy nem fog. Fordítva fogalmam nincs róla. - Muszáj megint ezen veszekedni? Kérdezek vissza halkan, vagyis, ez tulajdonképpen nem veszekedés, csak olyan, izé… fejmosás szerű, velem tulajdonképpen nem is lehet veszekedni, hisz mindig bedobom a törülközőt. Fogalmam sincs, hogy minek kellene történnie ahhoz, hogy egyszer úgy igazán felcsattanjak, és elküldjek valakit melegebb éghajlatra. Mindenesetre a siralmas anyagi helyzetemet semmilyen formában nem vágyom emlegetni, így most sem firtatom a témát tovább, remélem, ő is ennyiben hagyja. Végül elmegyek vásárolni, és összeszedek pár szendvicset, műanyag evőeszközt nem lelek, de talán jobb is, Nissy biztos lekapna a tíz körmömről, ha ezen is filléreskednék, de nem tehetek róla, mi anyával így szoktuk meg, tényleg minden fillérünket be kellett osztanunk. A kocsinál megvárom, és elég elegánsan leiszom magam, ami abszolút nem jellemző, valószínűleg túl sok stressz ért mostanában. Nem gond, de tudnám értékelni, ha ennél rosszabb dolog nem történne velem mondjuk úúúúúgy… soha többé. - Ööö… hát, a zuhany után adja magát az átöltözés nem? Főleg, hogy én nem utcai ruhában szoktam aludni. Öltök rá nyelvet mosolyogva, vannak olyan gyermeki gesztusaim, amiket szerintem sosem fogok levedleni, még akkor sem, ha már idős, aszott vénasszony leszek minimum nyolc unokával. Vagy dédunokával, mert azért, annyira soká nem tervezem ezt a férj, gyerek témát, hogy aszott legyek, mire a gyerekeim lebabáznak. Mondjuk, még bőven ráér, csak úgy… eszembe jutott. Időközben felérünk a szobához is, ahová benyitva csak sóhajtok egy kurtán, inkább körül se nézek, mondjuk, ha én gáznak tartom, nyilván Nissy még inkább ki lesz akadva, ő aztán nem az ilyesmihez van szokva. - Lehetne rosszabb is... Szépítem a dolgokat, majd a motyómat ledobom az egyik ágyra, és inkább nem nézek be előre a fürdőbe, mert akkor tuti el fog menni tőle a kedvem. - Menj csak nyugodtan előre, én nem tudom, hová tettem a fogkefém... Bár lehet, azt kaja után kellene megkeresnem, de ez a logikai bukfenc jelenleg nem esik le nekem. Viszont a leöntött pólómat leveszem, és azért a gyorsan előkapott törülközőmet magamra tekerem, nem vágyom az út porától megfáradt bőrömre tiszta ruhát húzni, míg le nem zuhanyozom. Amíg benn van, addig a borítékomat forgatom a kezeim közt, nem szeretném kinyitni, bár tudom, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek, de folyton attól tartok, hogyha megismerem az apám, csalódott leszek, vagy azért, mert egy szemét disznó, vagy mert mondjuk pont hogy nem, és azóta van egy tökéletes családja. Ebbe valószínűleg kicsit belehalnék. Nissy után azonban én is lezuhanyzom, még hajat is mosok, s már a tincseimet törölgetve, belecsavarva a fehér frottírba jövök ki, és halászok elő egy szendvicset a szatyorból, meg dobok egyet neki is, ha nem vett volna addig. - Milyen borítékról is volt szó korábban? Kérdezem kíváncsian, mert ez meglehetősen új infó, és még mindig eléggé birizgálja a csőrömet.
Ha bárki kérdezne kettőnk viszonyáról azt válaszolnám, hogy szeretem és megvédem mindentől. Mindenkinek ezt mondanám és ez is a meggyőződésem. Tény és való, hogy annak idején csupán az volt a célom, hogy sokadszorra is földbe döngöljem Kelly-t és mint oly sokszor, akkor is feltöröljem vele a padlót. Ezért kapta vissza a szendvicsét, semmi más célom nem volt vele, de volt benn valami.... valami nem is tudom micsoda. Sienna lett az én kis megvédeni való babám, akinek szüksége van rám. Olyannak tűnt, mint akit a legkisebb szél is elfúj, legalábbis ezt a képet szerettem volna mindig megtartani róla. A kis szerencsétlen lányt, akit tudok vezetgetni és ha kell... és főleg ha akarom megtisztítani előtte az ösvényt. Az, hogy szinte soha nem is emelte fel velem a hangját csak tovább fokozta bennem ezen érzelmeket, talán ha ez egyszer megtörténne köpni nyelni sem tudnék hirtelen. Mondjuk ennek kábé annyi, vagy talán még kevesebb esélye van, mint annak ha ebben a szent pillanatban elmasírozna előttünk egy zöld pólóba bújtatott dinoszaurusz, akinek a hátán egy csimpánz Stones dalokat énekelget. Szóval nem ér nagy meglepetésként, hogy most is meglengeti a képzeletbeli fehér zászlót. Csak bólintok egyet, mint egy királynő, aki éppen kegyet oszt és nem folytatom tovább kioktatását. Tudatalattim azonban szinte üvölt, szerencsére nem hallom. Lelkemnek legbelső és a maroknyi orvosság által most alaposan háttérbe szorított része azonban olyannyira akarja, kívánja a napot, mikor Sienna egyszer végre felveszi a kesztyűt és leüvölti a hajam. Csak azért, hogy az eddig a mélybe taszított minden sérelem, aminek nagy része csak az épp említett részem kreálmánya kitörjön és kiadhassam magamból. De ez a nap még igen messze van.
***
A tizenkettes kulcsával térek vissza a kocsihoz és nagyot derülök a levedelt felsőn. A nyelvöltés pedig.... el lehet olvadni tőle, mikor ilyen kislányos. Bár van ilyenkor egy belső késztetésem, hogy a nedves nyelvecskéjébe belemélyesszem a mint mindig most is hegyesre vágott körmeim. Nem tudom miért van ez, de egy pillanatra mindig jó ötletnek tűnik... és persze mindig elmarad. -Kicsikém, mintha nem ismerném az alvási szokásaidat! - öltöm ki én is a nyelvem. - És azt a szörnyű tundra-bugyit, amit egy szép napon elégetünk! Na gyerünk! - lobogtatom meg a szoba kulcsát és kikapok a kocsiból egy sporttáskát. Megvárom míg Sienna is magához veszi a dolgait, majd zárom az autót és már úton is vagyunk ma éjjeli szállásunk felé. A tizenkettes, pont az óvszer-automata mellett. ~Méghogy nem kurvabaszoda!~ Odabent sem tágítok eme jelzőtől, tipikusan olyan a hely, ahol az alváson és az üzekedésen kívül nem lehet mást csinálni. Na mindegy... reggel már úgysem leszünk itt. -Lehetne.... - sóhajtok én is egy szépet, majd a másik ágyat befoglalva előszedem a táskából a törölközőm és egy tusfürdőt. A tisztálkodásra hivatott helység sem egy kórházi sterilszoba, de a célnak meg fog felelni. Mondjuk hirtelen az az érzetem van, hogy a csapot megnyitva vörösesbarna folyadékkal kell szembesülnöm. Ledobom a ruháim és beállok a zuhany alá. Félelmeim tovaszállnak, hiszen a víz egy hegyi forráshoz mérhető tisztaságban. Nem időzök túl sokat, csak mosdás... persze a falba karcolt kis szöveget elolvasom vagy ötször. „Itt dugtam meg Vanessát, Mike... és a tegnapelőtti dátum.” -Hát Mike, egészségedre! A törölközőmet magamra tekerve lépek ki a fürdőből és beengedem barátnémat. Amíg tisztálkodik jó alaposan átnézem a helyet. Van itt egy tévé, egy szekrény és a két ágy.... más nem nagyon. Az ágyat jó alaposan áttúrom. Nagyon nem szeretnék semmilyen módon érintkezni Mike barátunk pásztorórájának nyomaival. Szerencsére az ánynemű tiszta és még illatos is. Magamra kapok egy bugyit és egy toppot, de mikor a táskámat Siennáé mellé hajítom..... ~A boríték!~ Valami olyan hatalmas és megmagyarázhatatlan késztetés kerít hatalmába. Egyszerűen fel kell tépnem és meg kell tudjam mi van benne! A pokolba Sisivel, egyszerűen nekem kell előbb ez a tudás! Persze próbálom ezt is amolyan messiási köntösbe bújtatni és ezzel is megnyugtatni magam a helyességéről, hiszen mégiscsak a legjobb barátnőm és ha valami szörnyűség lenne a borítékban akkor inkább ne is tudja meg........ és ha nem zökkentene ki egy olyan hangos dudálás, amely egy kamionból tör elő, hogy egy akkora összerezzenést éljek át amit talán még soha... akkor biztosan kinyitom a levelet. De ez szerencsére elmarad. Mikor újra elkezdenék játszani a gondolattal, pontban akkor lép ki Sienna a fürdőből. A már ellenőrzött ágyra ülök és elkapom a felém hajított szendvicset. Az íze valami pocsék, de annyira nem ehetetlen. A saját borítékomat boncolgató kérdésre elő is halászom az említett levélkét, majd meglebegtetem nózim alatt, mintha pénzt szimatolna valami rajzfilmhős. -Ha kinyitod a tiéd én is kinyitom az enyémet! - kacsintok rá szemtelenül és tekintetem szinte felgyújtja Sienna táskából kilátszó borítékának sarkát.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. Vonom fel a szemöldököm, én nem tudom, tundrabugyit kin látott, de nem rajtam, az tuti. Az egy dolog, hogy nincs pénzem, sosem volt, márkás csipke és szaténcsodákra, de nem tudom, mi baj az egyszerű színes pamutbugyikkal. Pont a méretem mind, és egyébként sem akkora a popsim, hogy ilyen hájleszorítós izéket kelljen vennem. Majd talán ötven évesen rá fogok szorulni az ilyesmire, de sosem voltam több ötvenkettő kilónál, nem hiszem, hogy valaha nagyon el fogom kapatni magam ilyen téren. Én ugyan nem szúrom ki az automatát, az ilyesmire vak vagyok egyszerűen, elvégre, nincs rá szükségem, szóval kiesik az érdeklődési körömből. Nem mintha amúgy lenne bátorságom óvszert venni, nem, még egy automatából sem. Ez tuti. Inkább könyörögnék Alanisnak miatta, és viselném el, hogy ezen élcelődjön napokig, minthogy én magam megtegyem. Aludni jó lesz, ezzel vígasztalom magam, annyit kibírunk, nem éltem soha luxuskörülmények között, de azért elég kényelmes kis kuckónk volt anyával, szóval megszoktam azt. Eléggé mellbevágó a tudat, hogy soha többé nem aludhatok ott. Nem, nem fogok megint sírni, eleget bőgtem. Hogy lehet valakinek ennyi könnye? Az ég szerelmére, hát én azt hittem, már elsírtam az összeset. Hihetetlen. Az sem segít a helyzeten, mikor megtalálom pakolás közben a borítékot, amit végül hányaveti módon dugok vissza a táskámba, mikor mehetek zuhanyozni. Pont jókor jön, zuhany alatt lehet sírni, nem látja senki, és a nyomait is el lehet tüntetni. Így eshet meg, hogy lényegesen megkönnyebbültebb vagyok, mikor visszajövök, bár vidámnak azért nem mondanám magam, de ennyi baj legyen. Szerintem maradéktalanul jó kedvű nagyon sokáig nem leszek még. Feltúrom megint a táskám, hogy kivegyek belőle egy pizsit, én fázós vagyok éjszaka, szóval a Nissy féle megoldás nálam nem játszik, meg aztán, egyébként is rendkívül szégyenlős lennék hozzá. Én az a típus vagyok, aki egy pizsipartira tényleg a kedvenc pizsamáját viszi, és nem mindenféle körömlakkot meg sminkcuccot, netán még alkoholt is. Nekem nincs bajom a szendviccsel, mogyoróvajasat persze szívesebben rágcsálnék, de most ez van, ezt kell szeretni, majd később meghívom a nagynénémékhez egy finom vacsira. Tuti biztos, hogy meg szeretném őket lepni valamivel, annyi pénzem még akad, főleg úgy, hogy a motelért sem fizethettem… Közben leöblítem almalével, de most már előveszem hozzá a műanyag poharamat is, nem is értem, hogy felejthettem el, és persze Nissy is megkapja az ananászlevét. - Akkor egy darabig még nem tudom meg. Felelem könnyedén, azt már igazán megszokhatta, hogy én nem mászok bele ilyen csapdákba, félelmetes, hogy minden naivitásom ellenére mennyire lehetetlennek tűnik valóban befolyásolni. Túlságosan konkrét elképzelésem van a világról, és önmagamról persze, hogy az ilyen műveletek sikerrel járhassanak. - És azt tudod már, meddig maradsz? Persze, ha ez is a borítékkal függ össze, akkor hanyagolni fogom a dolgot, és majd megtudom, ha eljön az ideje. Én még nem vagyok kész kinyitni a borítékomat, szóval nem is fogom megtenni még akkor sem, ha könyörög, bár ő olyat nem szokott. Közben lepakolok mindent az ágyamról, és én is átnézem, hogy tiszta-e, bár én nem vettem észre a feliratot, vagy csak felfogni nem voltam hajlandó, de egy ilyen helyen jobb megnézni, nincs-e valahol mondjuk… csótány. Minden szőrszálam égnek meredt a gondolatra, Ám mivel nem leltem semmit, a szendvicsem elfogyasztása után bemásztam az ágyba, viszont az üdítőt az éjjeli szekrényen hagytam. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én mérhetetlenül álmos vagyok, el se tudom képzelni, téged mennyire szívhatott ki a vezetés. Tutira fáradtabb nálam, bár beismerni jó eséllyel nem fogja, de nem is kell, tiszta sor. Végül beburkolóztam a takaróba, és onnan néztem rá mosolyogva. Szerettem Nissyt, és most már csak ő maradt nekem otthonról, iszonyatosan fogom magam érezni, ha vissza kell mennie.
A kamion kürtjének hangja mellett teherszállító óceánjárók is elszégyellték volna magukat és pont a legjobbkor harsant fel. Legbelül tudom jól, hogy nem lenne szabad még csak rágondolnom sem, de az a boríték ahogy a sarkát mutatja a táska zsebében, ahogy ott kacérkodik és suttogja felém „nyiss ki”. De Sisi is elkészült, tehát a kíváncsiságom nem nyerhet kielégítést. Persze feladni nem fogom, hátha szép szóval sikerül kinyittatnom vele. Annyira el vagyok foglalva a boríték szugerálásával, hogy akkor se tűnne fel, hogy esetleg megint itatta az egereket, hogyha zokogva jönne ki a fürdőből. A figyelmesség amúgy sem tartozott az erősségeim közé. Pizsama, jellemző. Ez még a tundrabugyinál is rosszabb. Őszintén, efféle izét el sem tudnám viselni magamon. Akkor inkább megfagyok! És ez a szendvics nem csak szar, de még száraz is, mindegy az ananászlével le tudom gyűrni. Mit nem adnék most egy nagy tál friss sültkrumpliért. -Na Sienna... Ne csináááld máááár.... - ugrok fel eddigi törökülésemből és pattanok át Sisi mell az ő ágyára. Hiába, kénytelen leszek taktikát váltani és felvenni a cukipofi álarcomat. Amolyan nagyra nyílt őzike szemekkel. A pasiknál bejön, akkor talán Sisinél is, nem igaz? Minden esetre egy próbát megér, de.... hamar rá kell jöjjek, hogy baszhatom a tudományom. -Hát jólvan. Ne nyisd ki, ha nem akarod. Én meg beledöglök a kíváncsiságba. Mindegy, akkor legyenek csak titkaink egymás előtt... pedig én annyira el akarom mondani az enyémet. - próbálkozom érzelmi zsarolással, de mikor nekikezdek már akkor tudom, hogy hiába. Egyrészt ismerem már annyira Siennát, hogyha egyszer valamit a fejébe vesz... másrészt meg ő is ismer engem annyira, hogy pontosan tudja úgyis ki fogom fecsegni ha egyszer el akarom mondani neki. Nagyot sóhajtok és a saját borítékommal legyezgetem magam, nem mintha olyan melegem lenne egy szál semmiben. -Kíváncsi vagy mi? - pillantok rá a már általa jól ismert gonosz vigyorom kíséretében - …. a picsába, nem bírom ki hogy ne pofázzam el. Szóval... - nyitom fel a borítékomat és előhúzom belőle a három lapot – szóval nem szabadulsz meg tőlem édesem egyhamar. Fogalmazzunk úgy, hogy sikerült hatnom az apámra és van itt három darab szülői beleegyező nyilatkozat. Az egyikkel munkát vállalhatok, a másikkal iskolába iratkozhatok és itt ez a gyönyörűség.... ez pedig az aduász! Büszkén, olyasmi arckifejezéssel mutatom meg a bianco beleegyező papírost, mint akinek most biggyesztették a nyakába az olimpiai aranyat. Nem hiába, aki tud az tud és csak a hattyú halálát kellett előadnom apámnak és egy minimálisan megfenyegetnem, persze csak burkoltan. -Tehát kicsikém, addig maradok ameddig jól esik. Nem hagylak magadra amíg talpra nem álltál! A földre hajítom a papírjaim és tenyereimbe zárom Sienna arcát és már nyomnám a puszit a homlokára amikor szemeiben meglátok egy amolyan gúnyos csillanás félét. Valami olyasmit, hogy „én meg fogom találni az apám és az utolsó görbe hajszála is többet fog érni, mint a tiéd”. Elvicsorodom és kezeim arcáról hirtelen a torkára vándorolnak. Szorítom ahogy erőm engedi és mivel ezt az erőt a harag és düh fűtik mondanom sem kell, hogy megsokszorozza karjaim szorítását. Először meglepetten bámul rám, talán valami játéknak fogja fel mindezt de tekintetében a kezdeti kíváncsiság egyre inkább csap át rémületbe. A kezeim után nyúl, próbálja levarázsolni ezt a gyilkos szorítást magáról, de az élni akarása nem vetekedhet haragommal. Érzem a szívének dobbanását a nyakán kezeim alatt és ahogy kiáltani próbál... de hang nem jön ki belőle.... -Csit csit csiiit... Nyugi szépségem. Nemsokára vége lesz. - beszélek hozzá elfojtott hangon, mintha csak egy csecsemőt nyugtatnék és várom, nagyon várom, hogy elszálljon belőle az élet. Nem is kell sokat várnom, talán pár perc csupán. Karjai erőtlenül zuhannak le és a szeme, melyben meglátom a tükörképem... elfektetem az élettelen testet és egy -Aludj jól Sienna – mondat kíséretében rávetem a takarót. Simán jó a helyzet. Itt vagyunk a semmi közepén. Pikk pakk úgy tudom intézni, hogy egy magányos kamionos lepte meg amíg én a városban voltam.... csak egy csikket kell gyűjtenem, meg valami gázolajjal összekenni a széttépett ruháját..... Pislogok párat és a lidércnyomás úgy tűnik el, mintha soha nem is létezett volna. Még mindig Sienna pofiját fogom, arcom falfehérré válik. -Aaa.... Azt hiszem rosszul vagyok. Lehet tényleg megártott a sok vezetés. - mentegetőzöm, hiszen még nem teljesen tisztult le a kép és csak pillanatokkal később tudatosul, hogy nem történt meg, csak látomás volt. A hatása azonban megmarad és nem igazán tudom ezt kezelni. Talán tényleg csak a fáradtság? Vagy mi a franc volt ez? -Bocsi Sisikém, de azt hisze.... - nem tudom befejezni a mondatot, hiszen most szükség van a kezemre, hogy eltakarjam vele arcom. Kistáskámat felkapva rohanok be a mosdóba és éppen időben érem el a kagylót és adom ki magamból mindazt, ami kikívánkozott. Sienna bizonyára hallja az öklendezésem, de ha sikerül a taccs után kulcsra zárnom az ajtót megteszem. Egy alapos fogmosás és arcmosás, ez nagyon kell most és persze az elmaradhatatlan pirulák. Rózsaszín, kék és sárga. Ez az esti adag. A kéket pont ilyen tévképzetek miatt kaptam, abból ma kettőt veszek be. Egy pohár víz és lent is vannak, gondosan elrejtem a táska mélyén a tégelyeket. Sisi csak aggódna ha meglátná. Nem hinném, hogy ilyen gyorsan hatna a gyógyszer, de már szinte alig emlékszem az iméntire, csak az a nyomasztó hangulat, de majd elmúlik. Kibotorkálok a mosdóból és ha eddig barátnőm nem szedte volna fel a papírokat most megteszem. Leülök mellé az ágy szélére, tisztes távolságban. -Biztos csak a kimerültség, bocsáss meg. Tényleg, nem lenne holnap egy kicsit kedved vezetni? Fel sem merül bennem, hogy van olyan valaki ma Amerikában, akinek nincs jogosítványa.
//a dőlt betűvel szedett mondatok csak Nissy elméjében játszódnak le//
- Mondd csak, ez valaha működött nálam? Tudod nagyon jól, hogy én is így veszem le mindig a lábáról anyát, esélytelen, hogy ellenem beváljon. Csóválom meg a fejem, és némi szomorúság kúszik a hangomba, hisz már megint eszembe jutott anya, márpedig onnantól kezdve jókedv már nincs, legalábbis egy ideig, bár talán most hagyhatnám, hogy magával ragadjon Nissy dacos szóáradata, és akkor tovaszállna eme kényelmetlen pillanat. - Ugye tudod, hogy ebben mekkora logikai bukfenc van? Nincs titkom előtted, mert én sem tudom, mi van a borítékban, tehát nem lehet titok. Jobban mondva, az, de nem az enyém, hanem anyáé, tizennyolc év alatt egyszer sem mondott róla semmi konkrét, használható információt, ebben benne vannak, ki tudja, lehet csak egy név, de rajtam valószínűleg már az is sokat segítene. Az érzelmi zsarolásnak sem dőlök be, Nissy megszokhatta volna már, hogy én egyszerűen túl intelligens vagyok az ilyesmihez, nem hiába nem veszekszem sosem, vagy kelek ki magamból, egyszerűen alaposan átgondolok mindent, mielőtt megnyilvánulnék. - Miután közölted, hogy addig nem mondod el, amíg én nem mutatom meg, így inkább nem lovalom magam ilyesmibe, persze érdekel, nagyon is, de tudok várni. Fejtem ki, szerintem néha az agyára megyek a viselkedésemmel, de nem tehetek róla, ilyen kis gyakorlatias vagyok az esetek nagy részében. Minek fárasszam magam a tíz körmöm lerágásával, ha egyszer kijelentette, hogy ez kölcsönösségi alapon működik? Szokásom elhinni, amit mondanak nekem, persze nem mindent, az égbekiáltó butaságokat nem. Bár, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen tökéletesen lehetetlen dolog, hogy Nissy tartani tudja a száját. A csúnya beszédre felmordulok azért, de a mondandóját nem szakítom félbe azzal, hogy egymilliomodik alkalommal is megkérem, legyen szíves szépen beszélni. Aztán elég hamar elfelejtem az egészet, és amint meghallom, hogy mi is lapul a borítékjában, sikítva, természetesen örömömben, vetem magam a nyakába és ölelem meg, ha nem ül elég biztosan, tán még az ágyról is sikerül lezúgnunk. Szerencsére ilyen nem történik, érzem a tenyereit az arcomon, és igazából az egészből csak annyit érzékelek, hogy először homlokon akar puszilni, de aztán nem történik semmi hosszú pillanatokig. Nem is tudom, mintha máshol járna, de valami nagyon rossz helyen, mert mintha mérgesnek tűnne, vagy nem is tudom, nem olyan egyértelmű a dolog, hiszen nem beszél, nem csinál semmit, csak néz ki a fejéből, és… jó, kicsit ijesztő, ilyesmit még nem tapasztaltam tőle. - Úristen, jól vagy? Hihetetlenül elsápadtál! Riadok meg még jobban, és ugornék is fel, hogy elfektessem az ágyamon, nehogy leájuljon róla, talán tényleg csak a kimerültség, de attól még én aggódom, és bambán lesek utána, amikor berohan a fürdőbe. Anya nekem mindig azt tanította, hogy a fürdőbe soha ne menjünk be senki után, mert oda a dolgát végezni megy az ember, vagy sírni, esetleg hányni. Egyiket sem illik megzavarni. Jobbára csak azért állok fel, hogy hallgatózzak, hátha elájul, mert akkor viszont fel kell kaparnom a földről, nem fogom otthagyni a hideg csempén. Szóval jelen esetben a hányásról van szó, undi lehet, nekem még sosem sikerült, nem voltam olyan típusú beteg, és részeg sem soha, úgyhogy ez nálam szerencsére nem játszott, elég kellemetlen lehetett. Mikor úgy hallom, hogy a nehezén túl van, és motoszkál, akkor megvetem az ágyát, és az enyémről elpakolom a papírjait, és az éjjeli szekrényére teszem, nehogy elkallódjanak, hisz nagyon fontos iratok. Aztán megkerestem a fogkefém, mert mielőtt lefekszünk, még nekem is tennem kell egy kört a mosdóban ebből a célból. - Jobban vagy kicsit? Pillogok rá aggodalmasan, a kérdésre viszont bűnbánóan megcsóválom a fejem. Sosem volt annyi plusz pénzünk, hogy jogsit csináltathassak, meg aztán, fölösleges is lett volna, hiszen autónk sem volt egyetlen pillanatig sem. Meg aztán, szerintem L.A.-nem egyszerűen halál lehet vezetni, én meg nem kockáztatnám. - Ne haragudj, de nem tehetem, nincsen jogosítványom, azt sem tudom, melyik pedál micsoda. Még az is esélytelen volt, hogy jogsi nélkül vezessek, még ha elméletben tudtam volna, akkor sem megyek bele. Utána siettem csak megmosni a fogamat, majd ha végeztem, már vágódtam is be az ágyba. - Pihenj amennyit csak szeretnél, nem sietünk annyira, majd felhívom a nagynénémet, hogy nem holnapután, hanem csak egy nappal később érkezünk, inkább, minthogy tönkremenj itt nekem. Mondtam végül, nem akartam, hogy ezért baja legyen, annyit nem ért a sietség, meg aztán, a suli csak hétfőn kezdődik, nekem az is elég lett volna, ha vasárnap esünk be… - Jó éjt, Nissy! A lámpát már lekapcsoltam, míg benn volt a mosdóban, most csak az éjjeli lámpa kapcsolója kattan, én pedig átfordulok a hasamra, abban a biztos tudatban, hogy sokáig fogunk lustizni, mert a barátnőm hajlamos volt ám az ilyesmire.
Kicsit bizonytalan léptekkel botorkálok vissza az addigra már hangulatfényben úszó szobába. A taccs jó sokat kivett az amúgy sem száz százalékos erőmből. Ennek tudható be, hogy hozzám képest viszonylagos óvatossággal ülök le, majd fekszem el a kényelmesnek korántsem mondható ágyon. Sisitől nagyon aranyos volt, hogy megágyazott nekem, bár nem is vártam tőle mást. Igazi kis háziangyal. -Köszönöm drága. Igen, jobban vagyok. Nem is értem mitől volt ez. Nagy hirtelen nem szóltam semmit a jogosítvány hiányára és Sienna elviharzott fogat mosni. Komolyan nem tudtam felfogni, hogy nem lehet valakinek jogosítványa a huszonegyedik században. Az a 8-900 dollár olyan semmiségnek tűnt nekem, amibe egy ilyen tanfolyam került, fel sem merül, hogy erre Siennának nem tellett. Ha ezt tudom biztos rábeszélem valahogy, mondjuk mint minden mást is ezt is nehezen tudtam volna letolni a torkán, hogy „Nem Sisikém, ez ajándék tőlem”. Bármit akartam venni neki mindig csak lesütötte a szemét és napokon át könyörögtetett, ha egyáltalán sikerült bármit is rábeszélni. Mikorra Sienna visszaér a kis higiéniai kiruccanásról én már nyakig betakarózva, csak a pofim látszik ki. Kedvesen mosolygok rá, amennyire tőlem telik. -Figyi kicsim! Megtanítalak vezetni jó? De csak ha már rendbe jöttek a dolgaid. Biztos, hogy nem holnap. Egyrészt most kellően kivagyok ahhoz, hogy mindent a legelejéről kezdjek el magyarázni és mint mondta a pedálokat sem ismerte. Meg sietünk is és egy ötszáz lóerős Ford Mustang meg nem az a tanulóautó. Szóval ha majd odaérünk felhajtok neki egy autós iskolát. -Sisi, imádlak de ne aggódj. Holnapra kutya bajom. Nem szeretném, hogy miattam és egy kis hányás miatt késs le bármit is. A suliig még van időnk, de csak szeretnél addig pihenni is, nem? Szóval holnap reggel szépen felkelünk és elindulunk.... és Calgaryben beülünk egy kurvasok csillagos étterembe és eszünk valami nagyon jót! Már szinte biztos vagyok benne, hogy a szendvics miatt rókáztam, legalábbis annyira ezen jár az agyam, hogy magam is elhittem. Na nem baj, majd a pirulák kitisztítják a fejem és egy mély, álomtalan alvás helyrerak mindent belül. Remélem lehetséges, hiszen szeretem Sisit és nem akarom bántani, semmilyen módon. Csak ne lenne annyira..... -Jóéjt kicsim! - és amint leteszem a fejem már alszom is. Áldott kemikáliák.
Maradjunk a közelben. Volt pár sértett órám, mit ne mondjak az ilyen és ehhez hasonló, erre hajazó megjegyzéseket, óvatosságot hallgatva. Ha épp olyan napom volt, még jól fel is csesztem magam ezen, hogy aztán - amennyiben partner volt hozzá -, tányércsapkodó veszekedést rendezzünk. Ha épp olyan helyen voltunk, ahol akadt tányér, mert se volt garantált. Gyerekesen viselkedtem ilyenkor, tudom, ám ezt valahol tudatosan is műveltem. Mindkettőnknek egyszerűbb így: ha én gyerekes vagyok, akkor ő kezelhet Kölyökként, lehet tisztán Teremtő, aki a neveletlen sarját teszi helyre. Persze, kit akarok átverni? Ez járulékos haszon volt ezekben az esetekben, mert a fő mozgatórugómat kevert, lobbanékony vérem adta, amin vajmi keveset, sőt, semmit sem tompított nőstényem. Mert hogy jön bárki ahhoz, hogy féket tegyen ránk? Ránk!? Bennem volt, a zsigereimben, én magam voltam a vándorlás szelleme, ez pedig olykor elviselhetetlen viharral dúlt bennem. Vihar... Imádtam! Ahogy a szél tépte a fákat, a villám vakítóan felfénylett egy pillanatra, hogy aztán a becsapás moraja öblös, semmihez sem fogható morgásként tépje a puszta vidéket. Sokat álmodtam erről. A különféle tájakon megélt viharokról, amik akkor kellemetlenségként értek, mert fedezéket kellett keresnem előlük. Most amint eső szagát hordta a szél, már követeltem is az irányváltást, s amíg Aiden fedél alá húzódott - ha így tett - én az esővel táncoltam, a villámokkal szaladtam, az égzengéssel nevettem. Hiányzott az a végtelen, tökéletesen féktelen szabadság, ami egykor az enyém volt. Ha valaha szűnik is a hiány, biztosan nem a közeljövőben lesz, ezzel próbáltam megbékélni. Ezt az olthatatlan szomjat locsoltam a természet ezen vadságával, ami rezonált sajátoméra. Ezért szerettem, amikor Aiden felhúzta magát, energiáit pedig nem leplezte pajzzsal. Pontosan olyan volt ilyenkor, mint azok a viharok. Cseppet sem féltem tőle - volt valami végtelenül megnyugtató benne még akkor is, ha épp dühöngött. Sőt, talán csak akkor igazán. Élvezet volt számomra a tudat, hogy ennyivel nagyobb, erősebb nálam, s nem azért, mert így biztonságot nyújt. Olyasmi ez talán, mint amikor az erdőtüzet egy másikkal fékezik meg, oltják ki. Ő nem olt ki engem, mégis a totális káosz közepén a vízfelszín meg se rezzen. Nyugalom van, béke egyensúly: ott bent, mélyen a lelkemben. Ezért tudom magam olyan hamar túltenni egy-egy vitán, veszekedésen - fellobban és elmúlik. Nem túrázok rajta, ha meg Aiden mégis... vagyok olyan szemét vele még mindig, hogy nagy kegyesen rá hagyjam, mikor kíván újból felnőni. Mondom ezt pont én. A születésnapja környékén viszont odafigyeltem arra, hogy ne menjek az agyára és csesszem fel feleslegesen. Jó voltam, mint egy ma született bárány. Annyira jó, hogy egy muffint is vettem a jeles alkalomra, beledöfve egy szál gyertyát. Ennyire futotta, na. Valahogy... az utóbbi időben kezdtem kerülni, hogy ő pénzeljen, vagy legalábbis minimalizálni. Akkor "vásároltam be", amikor valami ügyet ment intézni vagy apucinak jelenteni, nem figyeltem, mert azzal voltam elfoglalva, hogy szervezzem magamban a gyors shoppingot. Amint biztos távolba ért, már mentem is, hogy aztán, mire megérkezett, némi gyermeki izgalommal-lelkesedéssel vártam aktuális szállásunkon.
Teljesen meg tudtam érteni, amikor nem fogadta túl jól az olyasmi kijelentéseimet, hogy például maradjunk a közelben. Egyik részem ment volna, meg sem állt volna, vissza sem nézett volna, a másik viszont nem tudta olyan egyszerűen maga mögött hagyni az apját, hiába voltam már igencsak nagyra nőtt fiú. A kettő ötvözeteként született meg a megoldás, hogy habár útra keltünk, nem mentünk túlságosan messzire, így havonta általában egy-egy alkalommal visszamentem egy hétvégére az apámhoz és Bastien-hez, hiszen megígértem, hogy nem tűnök el az öcsém életéből. Olykor-olykor még egy-egy képeslapot is megeresztettem, érezze ám a törődést. A tányércsapkodó veszekedéseinknek nem sok értelmét láttam, mert valljuk be, az ő szava az enyémhez képest nem sokat ért, de aranyos volt, ahogyan próbálkozott. Egyszerűbb volt így valóban, sokkal jobban látszódtak a határok és habár néha átkoztam az egész helyzetet, idővel könnyebbé válik majd a dolog. Legalábbis ebben bíztam, mert nem lehet örökké ilyen piszok nehéz, ugye? Mindig megmosolyogtatott, amikor táncolt az esőben, amikor versenyt futott a villámokkal, amikor a dörgéssel együtt nevetett. Olykor vele együtt rohantam, versenyre kelve a széllel. Energiáim örvénylő morajként tekeregtek körülöttem, ilyenkor olyan volt, mintha mi magunk is a vihar részeivé váltunk volna. Különös, semmihez sem hasonlítható érzés volt ez ilyenkor, mellkasom a mérhetetlen büszkeség dagasztotta, örömmel tekintettem a Kölykömre, ki annyira hasonlatos volt ilyenkor hozzám. Máskor csak álltam az eresz alatt és néztem őt, szeleburdiságát, bohókásságát és valami egészen különös érzéssel töltött el ez is, mintha csak azt sugallná, rendbe jönnek majd a dolgok, hiába nem lesz már semmi olyan, mint egykor volt. Nem is vártam, hogy olyan legyen, nem is lehetett volna, a kialakult helyzetből igyekeztem a lehető legjobbat, a legélhetőbbet kihozni, még akkor is, ha ez nem ment olyan jól. Ismeretlen, új terep volt ez számomra is, minden bukdácsolásom ott volt a másik felé hajított tányérokban, a heves vitatkozásokban, a dühöngő energiáimban. Én is tanulok még, látod? Nem ígérhetem, hogy hamar belejövök, de egyszer sikerülni fog, csak ne mondj le rólam. Furcsálltam a hirtelen jókislány mivoltának megjelenését és ha tisztában lettem volna azzal, hogy közeleg a szülinapom - 300 fölött annyi szülinapot élt már meg a farkas fia, hogy számolni sem igazán számolja már -, talán rájöttem volna, hogy készül valamire. Így azonban csak homlokom ráncolva figyeltem olykor, vajon miben mesterkedik, vagy éppenséggel mi történhetett, ami kiváltotta nála ezt az állapotot. Nem kifejezetten zavart már, hogy az én pénzemből élt ő is, egy család voltunk már. Egyszer úgyis elfogy az eddig felhalmozott munícióm, akkor éppen olyan bedobással kell beszállnia az üzletekbe, mint nekem, de ez még úgyis a jövő zenéje, egyelőre felesleges ezzel foglalkozni. A taxi lassan gördült be a motel parkolójába, én pedig kifizetve az utat kaptam fel a sporttáskámat és indultam meg a szobánk felé. - Hahó, megjöttem! - közöltem a teljesen egyértelműt, farkasom pedig fejét felemelve várta Kölykét, jöjjön és üdvözölje. - Horatio üdvözöl - szaladt széles vigyorra a képem, mert tudtam jól, mennyire nem díjazza a kis fairbanks-i látogatásaimat. - Remélem nem nyakaltad be az összes sört - egy üveggel most kifejezetten jól esne, lemosni az út porát. A felőle érzett gyermeki izgalmat, lelkesedést betudtam visszatérésem örömének, nem számítottam semmiféle extra dologra, csak egy sört szerettem volna és kipihenni a repülőút fáradalmait.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Köszönésére elvigyorodtam és már majdnem válaszoltam, amikor jött a második mondat, a vigyorból pedig fancsali grimasz lett. - Képzelem, milyen lelkesen... - Jah, biztos lelkes egy olyan nő gondolatától, aki elszedte mellőle a kicsi fiát. Annyira nincs affinitásom mások szívfájdalmaival foglalkozni. Közben a bennem élő nőstényt leplezetlen lelkesedéssel lőtte ki energiáit Teremtője felé. Komolyan, néha kínos, mennyire nyíltan képes rajongani, és baromira nem érdekli, hogy ez nekem esetleg zavarba ejtő lehet. - Még nem, de hagyd azt a sört egy kicsit! - topogtam némileg türelmetlenül, a kanapé előtt állva, hátam mögött összekulcsolt kézzel, benne a meggyertyázott csokis muffinnal. - Gyere ide egy kicsit - hívtam, mert izgágaságom ellenére meg nem moccantam volna. Addig pedig nem voltam hajlandó semmi egyebet sem mondani, míg valóban oda nem ballagott elém. - Tudom, hogy nem nagy, meg kicsi és kevés is, de a tiéd, szóval szeresd és gyújtsd fel! Boldog születésnapot! - nyújtottam előre a sütit. - Te vénség - nevettem el magam.
Évekkel ezelőtt voltam utoljára Vancouverben, és ugyan nem töltöttem - töltöttünk - itt hosszú időt, akadt némi helyismeretem. Az például megmaradt, merre volt az egyik puccos környék: hatalmas házak, kúriák, gondosan rendben tartott kertek... biztonsági kamerák és riasztók. Majd' hat órányi repülőút és egy átszállás után landoltunk Henryvel délután, ez pedig még mindig bőven barátibb volt, mint a negyven órányi kocsiút. Azért nekünk is voltak határaink. Ráérősen kajáltunk egyet a városban, a buli úgyis alkonyatkor kezdődött, méghozzá egy nevetséges könnyű kocsilopással egy parkoló félreeső részén. Jobb járgányt javasoltam: helyi rendszám és még menőbb is, kevésbé tűnik ki a környéken, mint egy lerobbant Toyota mondjuk. És mire bejelentik a kocsilopást esélyesen már amúgy is túlleszük mindenen. Megint vállsúrolósra vágtam a hajam és egy vékony sapi alá gyűrtem a tincseimet, ruházatban is sose viselt darabok voltak rajtam, a személyimen pedig Claire Morow virított. Az előző heti gyerekes lelkesedésem és hebrencs szétszórtságom sehol sem volt, a félig felhúzott pajzsom mögött cikázó energiáim feszült éberségről árulkodtak. A nőstény szórakozottan sompolygott a felszín alatt, a kölyökmentés emléke felderengett benne, a kiruccanás pedig éles helyzettel kecsegtette. Engem is. Hiába nem lett volna szabad, hiába kellett volna másképp, lett volna okosabb a legális út - nem ment. Kurvára nem. Ahogy beesteledett, körbekocsikáztunk, felmérve, hogy hol voltak otthon, hol égett lámpa, hol észleltünk szagokat, mozgást, jelenlétet... aztán a célhoz közel leparkoltunk, és ha Henrynek nem volt más terve-elképzelése, a kertek alatt mehettünk. Akadályosabb terep, de nem is annyira nyilvánvaló, mintha megpróbáltunk volna a főkapunk átmászni. És amúgy jelenleg kurvára hálát adtam mindennek, hogy a vérfarkasok képesek gondolatban kommunikálni, hát a szellemek is becstelenségekre teremtettek minket! ~ Asszem a riasztó a tiéd lesz ~ mondtam előre, mert rohadtul kételkedtem benne, hogy ezekhez a házakhoz valami régimódi vagy fapados riasztórendszert szereltek volna be. Én pedig az újakkal nem voltam tisztában (kocsikkal ismerkedtem a pilótaállás előtti meló miatt is, de az kicsit más tészta). A tornatatyó egy sál kivételével üresen verdeste a hátam kocogás közben. Kevésbé feltűnő, mint egy nagydarab hátizsák, ami csak arra várt, hogy teletömjem. A sál is arra kellett, hogy majd tompítsa az esetleges ékszercsörgést. Fegyver nem volt nálam, mert minden lövészet és gyakorlás meg pisztolyokkal barátkozás ellenére is úgy éreztem, hogy túlságosan önbeteljesítő lenne, ha hoznék magammal. Henrynél úgyis volt. És kurvára reméltem, hogy nem fog elsülni. ~ Majd megyek az emeletre, tiéd a földszint. ~ Hangyafasznyit, de fürgébb voltam, ő viszont határozottan előbb észlelte volna nagy eséllyel, ha valaki váratlanul hazaállítana. Korábbi riadó, hamarabb és sikeresebb lelépés. Én legalábbis így gondolkodtam. Előző áprilisban sem volt más dolgom, mint fogni a vakarcsokat és minél előbb, minden kevesebb feltűnéssel lelépni velük a picsába. Ehhez értettem, ráadásul jó is voltam benne.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 164
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Amennyire hajtott, és ébresztett fel bennem dolgokat mindaz, amire készültünk, annyira is frusztrált az egész "tervezése". Én sosem terveztem többet olyasminél, mint hogy már eleve sarokba szorulva pihenőből kellett kivágódnom, megszöknöm... Még a nevemet sem tarthattam meg, mert 2024-ben már William Antrim útlevelével kellett utaznom, ahogy neki is Clair Morrowéval. Sokat puffogtam. Sokat nyűglődtem és nyafogtam és elégedetlenkedtem. Ha rajtam múlt volna, kifosztom az alsó szomszédot és örök békességet nyerek abban, hogy az akció közben a kurva kutyájának is eltöröm a nyakát. De ennél többről volt szó. Távol kellett lennünk, igyekeztem a lehető legtöbbet is Rá bízni (mert ahogy megmondtam, sosem tartottam üresfejű feleségnek), Ő jobban képben volt azzal, hogy manapság mit és hol érdemes csinálni, ezt minden további nélkül megadtam neki. Akkor is és úgy is, hogy ez a bizonyos tudás az elkötött autóból a megfelelőnek tűnő ház mellett befuccsolt - és hogy ennek én mennyire örültem! Sokkal természetesebb volt ezáltal az egész helyzet számomra így, mint mindenre is olyan nagyon kurvára odafigyelve. Minden kérdés nélkül könyököltem rommá a riasztó fő egységét odakint, igazítottam meg a fejemen lévő fekete baseball-sapkát és húztam fentebb az arcom elé kötött fekete kendőt. ~ Meglepcsi, na, húzzunk befelé! ~ Bármi más esetben rácsaptam volna a seggére, ahogy szoktam: de most nem. Most hagytam futni, futottam vele én is: hiába nem sipákolt riasztó, tudtam, hogy jönnek. És ehhez házhoz nem a kótyagos portást fogják kiküldeni, hanem legalább három jól felfegyverzett biztonságist, de emiatt nem aggódtam. A Szürkém velem volt. A revolverem szintén velem volt. Mégis mi baj lehetne? ~ Igyekezz! ~ Küldtem el felé gondolatban, ahogy lassan eltűnt az emeltre felé vezető lépcsőn. Én a földszintet szedtem szét, amennyire tudtam. A szívem kalapált, azt hiszem, sosem voltam mg ennyire szerelmes, mert hát egy emelettel Dakota nem ruhákat hajtogatott hanem felbujtott, rabolt, lopott... és olyasmit tett, amit sosem lett volna szabad, de... ezeknek az érzéseknek későbbre kellett maradniuk. Arra most nem volt időm, hogy a falba vagy padlóba épített rejtekhelyek után kutakodjak, szóval igyekeztem kurva gyorsan és hatékonyan bejárni a földszintet. Előtér, nappali, konyha, mosdó és egy háló, esélyesen vendégszobaként kialakítva - tudta a faszom, én viszont tuti oda tettem volna. Romboltam - efelől senkinek sem lehetett kétsége: találtam pár ékszert és levetett órát is a szentnek nem nevezhető körmenetem alatt. Mind ment a táskámba, aztán az egyik sietős mozdulatommal lebasztam egy képet falról: ott a széf. Annyit megtettem, hogy kétszer rá/bele lőttem a zárba, de csak azt értem el vele, hogy ugrálhattam a geller elől. A szemem a Hold fényében villant. Ezt én biztosan nem tudtam volna megoldani. Frusztráltan, dühösen, de szeretettel mordultam a nőstényem gondolatai köz (a dobás alapján. ~ Mi amor, találtam egy széfet idelent... Erre nyilván nem volt szükség úgy igazán, ha Ő pedig odafent közben megtalálta a végtelen gazdagság tekercsét, csak mégis... Felmordultam. Bár lenne itt valaki, aki tudja a kódot... Bár lenne itt valaki, akinek a fejéhez pisztolyt szegezhetnék, hogy kinyissa, hogy odaadja, hogy mehessek lóháton... De nem volt. Csak a feleségem, aki vagy lejött a hívásomra, vagy sem, mert esetleg Ő már most jobbat talált, mint ami esetleg az én széfem mögött rejtőzhetett. Minden esetre amíg vártam, még körbe néztem magam körül, és minden közelben lévő, az esti fényben megcsillanó akármit is a hátizsákomba tettem.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Henry elintézte a riasztót - nem, nem álltam le azon alélni, hogy milyen szexi volt hanyagul tervezett és szándékos rongálás közben -, aztán tipli volt befelé. A zár nem jelentett gondot, akár kulcsolták a házat, akár a riasztóra bíztak mindent. Vita nélkül megvolt, hogy melyikünk hol túr fel mindent, és ennek megfelelően kettesével szedve a fokokat tűntem el az emeleten, amíg életem értelme a maga hurrikán mivoltjában feltúrt nappalit, hálót, fürdőt. Fogalmam sem volt, hogy mennyi időnk lehetet (még két kör, mert hát én és a kocka...), de nem is törődtem vele. Fent három háló és két fürdő várt, ha akartam volna se lett volna időm aggodalmaskodni. De meg se fordult a fejemben, ahhoz túlságosan élveztem az egészet, pedig nem lett volna szabad. Mert nem lett volna szabad. A szobákat feltúrva úgy tűnt, megütöttem a főnyereményt, legalábbis minden jel szerint kurvára el leszünk látva, mert a gyűrűk, karperecek és fülbevalók között bizony egy csinos Rolex is felütötte a fejét, ami még akkor is szép fogás, ha egy olcsóbbnak titulált darab. Majd megnézem. A tatyóm gyorsan telt, a sálat össze-vissza hajtogattam és forgattam gyors, gyakorlott mozdulatokkal, csak arra a pillanatnyi időre hagyva fel a munkával, amíg megigazítottam az orromon a Henryéhez hasonló kendőt. Átlagos hétköznapon talán belegondoltam volna, hogy kik élhettek itt és mi mindentől fosztottuk meg őket épp. Átlagos hétköznapon. Talán. Nem, nem tartottam valószínűnek, ennyi irgalom azért még belém se szorult, csak elégedettség, amikor tornazsák száját összehúztam - és ezzel egyidőben összerezzentem, mert lentről lövéseket hallottam. Hívnia se kellett, már rohantam is a lépcső felé, hogy megnézzem, mi a fasz történt. Senki más sem éreztem rajtunk kívül a házban, ezért sem értettem, hogy mi van. ~ És rád támadt? ~ érdeklődtem, mert egy kis geci vagyok, miután eljutott hozzáma z üzenet és láttam, hogy valójában rendben volt minden. Csak a nappali lett feltúrva. Én nem kaptam szét ennyire az emeletet, de csak mert fent elég volt kihúzni a fésülködőasztal fiókját, hogy kibuggyanjanak a cuccok. A rendszeresen használt helyiségekben könnyebb az ilyesmit megtalálni, mert minden kényelemre és kézreállásra van berendezve. ~ Na, mi a faszom ez? ~ léptem oda a széfhez, és már csak annak szenteve a figyelmem nyomtam Henry kezébe a magam tatyóját, ahogy nekiláttam a bűvölésnek. Kulccsal vagy számkóddal is lehetet nyitni. Vagy kulccsal és kóddal. Mindkettőnek megvolt a kialakítása, előbbi esélyesen nagyobb kihívás volt, mint mondjuk a bejárati ajtó, de a számkód... Csak abban bízhattam, hogy a tulajoknak semmi kedvük nem volt számokat megjegyezni, a kulcsban jobban bíztak. Ha bankkárty pinkódja nyitotta ezt is, szintén baszhattuk, meg ilyesmit se találtam. ~ Körülnézel még? Hátha valahova felírták a kódot is ~ mondtam Henrynek a zárt basztatva. Nálam fixen több betöréses esettel találkozott és talán beugrott neki valami hely, ahova általában kiírják az ilyen kódokat a nyomoroncok, hogy aztán a magunk fajta életét megkönnyítsék.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 164
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A kendőtől nem láthatta a fullos arckifejezésemet a gecizésére, de egy pillantást azért elkaphatott, ha épp rám nézett. Máskor egészen biztosan röhögtem volna rajta, de most nem tudtam, annál sokkal jobban leuralt az adrenalin és az abból fakadó... Éberebb jelenlét. ~ Ha a geller annak számít, akkor igen, bazmeg, rám támadt. ~ Most mi van, én csak hatékonyabb és gyorsabb akartam lenni, de nem lehettem. A faszom, bezzeg az én időmben! Csak fogtam volna egy lovat meg egy kötelet, és kivontattam volna a széfet, de hát ha ezt most meg is tudtuk volna oldani a kocsival, némileg látványosabbra sikerülne, mint az ebben az évszázadban normális. Szótlanul vettem át Dakotától a táskát, mert én ilyen kibaszott támogató férj vagyok. Még akkor is, ha nem az volt rá az okom, hogy nő létére ne cipekedjen, hanem kényelmesen hozzáférhessen a széfhez és nekiállhasson "varázsolni". Amíg molyolt, én a farzsebemből előhalásztam két golyót, hogy betöltsem, amit elpazaroltam a revolverből. Nem különösebben érdekelt, hogy megtalálják majd a golyókat esetleg. A fegyverem hivatalosan már az előtt kivonult a forgalomból, hogy egyáltalán bármiféle regisztrációt bevezettek volna. Nem vagyok fasz, nem a szolgálatimat fogom elhozni ide. ~ Persze, de sok reményt ne fűzz hozzá, ha csak nem akarunk még az egyik laptopon jelszót is feltörni... ~ Ma már a legtöbb ilyen dolog nem laza padló alá rejtett fecniken lapult, hanem okostelefonokban, okosórákban, felhőkbe mentett file-okban... De mivel fogalmam sem volt róla, hogy a villa lakói mennyire voltak maradiak, így tettem, amire a mi amor kért. A széfben - mint az hamar kiderült -, úgysem tudtam volna segíteni. A könyvespolchoz lépve gyorsan át-átlapozva a köteteket, borogatni kezdtem. Kisiettem az előszobába, és az ottani fiókos szekrényben lévő papírhalmazokat és jegyzettömböket kezdtem átnézni. Nem hittem, hogy van esélyem megtalálni a kódot, így talán valamivel hanyagabbul is álltam a dologhoz, de közben legalább a kezem ügyébe akadt még pár apróság, amit a táskák egyike helyett a kabátom zsebébe vágtam: nem volt sok, amit értem, az már amúgy is a hátiban volt lényegében. Talán kijön belőle egy fancybb zuhanyrózsa ára a házban. Nem azt mondom, hogy ideges voltam, inkább feszült és türelmetlen. Szívesen rákérdeztem volna fél percenként, hogy ottvagyunkmár nyitva van már, de nem tettem. ~ Akarod, hogy kiműtsem a falból és visszük az egészet? ~ Ezzel tudtam talán a leghasznosabb lenni. Legalább is annál sokkal hasznosabb, mint amikor hirtelen felindulásból (többször is) lyukat ütöttem a loft falaiba. Ugyanakkor... Csendes és nyugalmas környék volt ez. Nem szóltak a szirénák, és nem is a kollégák jöttek. De távolról megütötte a fülem egy szinte halálba járatott motor hangja, és volt egy olyan érzésem, hogy nem a helyi basszájba kapott kedvet átszáguldani a környéken. Hogy az isten baszná meg! Máris? Nem igaz, bazmeg... Mivel a kódot nem találtam meg, így tényleg vagy falat kellett bontanom, méghozzá nagyon gyorsan vagy egész egyszerűen... Vert seregként hagyni az egészet a picsába és azzal a kevésnek tűnő szajréval még most elpucolni, mielőtt ránk verik az ajtót. ~ Mi legyen, mi amor? Kőműves meló vagy ma este gruppen lesz? ~ Csak azért nem löktem egyből félre, mert ha más szempontok alapján is, de egyenlő felemnek tekintettem. Ha csak tíz másodpercen múlik, hogy kinyissa azt a szart, nem fogom elbaszni az egészet azzal, hogy ennyire nem bírom kivárni. Viszont haraphatóan belém állt a dühös ideg azért, mert csak ennyi időnk volt. És hiába lógott két táska is a vállamon, a jobbom a revolveren pihent. Feszülten. Falbontás helyett valahol talán várva arra inkább, hogy megérkezzenek. Hogy komolyan elhiggyék, hogy meg fognak állítani. De nem fognak. A Haramiának kellett a jussa, és hát... a benne feszülő Szürke farkas is prédára éhezett.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Gyorsan végigmértem Henryt, de ahogy vérszagot nem éreztem, úgy golyó ütötte nyomot se láttam rajta, szóval a széf csak flörtölt azzal a gellerrel, ennyi még elnéztem nem. Különben is én voltam a "kasszafúró", és miután pillanatnyi, jókedvű kis mosolyt dobtam a férjemnek - amit a hunyorgásomból láthatott max -, minden figyelmemet a széfnek szenteltem. Pontosabban a zárnak. Zárakban volt gyakorlatom, kifejezetten széfekben nem akkora és annyi, mert egy kocsi vagy ajtó feltörése mindig más lapra tartozott, mint bent lenni valaki otthonában és kirámolni azt. Őszintén? Még sose csináltam ilyet. Most is csak azért, mert Henry velem volt és bizonságérzetet adott, elhittem vele, hogy ki fogok jutni, nem ejt fogságba ez a ház, nem rácsok mögé megyek innen. Más esetekben, ha épp valamiért puccosabb otthonban sikerült megfordulnom, mindig kint felejtett bankót vagy ékszert csentem el enyves kézzel. Ilyen takarítást soha sehol nem végeztem - mert nem volt hátvédem, biztonsági hálóm. Azt hiszem, emiatt is tudtam a falatnyi csipkelődést bedobni. Henry átvette a tatyóm, hogy kényelmesen tudjak dolgozni, csak a kérdése vonta volna el a figyelmem, de ilyenkor tudtam kétfelé koncentrálni. A multi-tasking csak bizonyos helyzetekben volt az erősségem. ~ Nem tudjuk, mekkora része van falban, és túl feltűnő, nem elég mobilis, ha másik kocsiba ugrunk át ~ mondtam miközben a zárat édesgettem, hogy ugyan nyíljon már. Nem voltam tervező típus, az reflexből jött, hogy legyünk minél gyorsabbak, fürgébbek, és oké, súly tekintetében egyikünknek se lett volna kihívás esetlegesen egy széf, itt inkább a mérettel volt gond. Meg azzal, hogy nem lehetett hátizsáka gyűrni, főleg nem olyanba, amibe már elve voltak cuccok. És ott volt az is, hogy a fasz se tudta, megérné-e mondjuk Henry hátiját kiüríteni azért, hogy aztán mondjuk egy elszáradt köldökzsinórt fedezzünk fel a széfben egy kihalt parkolóban, miután sikerült feltörnünk. Túl sok "ha" és kockázat meg ismeretlen tényező, ki tudja, miféle nyereségért. Nem szoktam ilyenekbe belemenni. A zártörésbe inkább, de a széf nem adta magát, miközben Henry nagy bőszen még inkább felforgatta a földszinti helyiségeket. Egyszerre voltam mindennek tudatában és zártam ki, csak a feladatara koncentrálva. A sürgető kérdésre ciccentem csak bosszúsan, majd egyenesedtem ki és vakartam meg a fejem tetejét a sapin keresztül. Semmire se jutottama kurva zárral az elmúlt percekben, Henry feszültsége pedig tapintható volt - ő már hallotta, amit én még nem, mert ekkora penge azért én se vagyok a sokfelé figyelésben, főleg, ha van mellettem valaki, akiben megbízok. ~ Hagyjuk a faszba ~ feleltem kiegyenesedve és zsebre vágtam a kis észközeimet. ~ Volt fent Rolex és ha nem valami kurva jó kínai utánzat, akkor a szajré szerintem elég, a zár meg nem nyílik, húzzunk a vérbe. Én ettől a háztól többet a továbbiakban nem vártam, és annyira készen álltam a pucolásra meg a széf hátrahagyására, hogy a kezemet nyújtottam a querido felé a tornazsákért. Nekem a pont elég tökéletes volt. Vagy az ahhoz közeli, nekem is volt a számlámon, és inkább ismételtem volna egy kiruccanást, minthogy ezen bukjunk. Kockázat és nyereség... talán többet is kockáztathattam volna, talán meg is teszem, ha tök egyedül vagyok és nem tudom... valami undok adósságból kellett volan kivágnom magam, vagy a bőrömmel fizetek. De nem voltam egyedül és nem adósságról volt szó. A jövőnkről. Az pedig sokkal értékesebb volt annál, semminthogy én ennél többet kockáztassak.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 164
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A jobbik felem (Dakota) tele volt logikus dolgokkal. Érvelésekkel. Csupa olyasmivel, aminek én mindig is híján voltam. Ezért is mordultam fel arra, hogy mennyi az ismeretlen tényező már csak abban, hogy miféleképp van beépítve a széf vagy hogy mivel járna ide-oda pattanni vele. Akart faszom pattogni. Sietni? Talán, az mindig szükségszerű volt, de azt is a saját magam által diktált tempóban. Viszont most nem én... nem csak én diktáltam. Mégis hagytam, hogy próbálkozzon, mert tudtam, hogy képes rá, de ha lett volna még öt perc... Még tíz perc, fél- vagy óra... Több óra. De nem volt. Hallottam, hogy jönnek. Tudtam, hogy úton vannak. És nagyon úgy festett, hogy a "vert sereg" opció marad terítéken. Ez pedig... számomra kurvára nem volt elfogadható. Nem véletlenül volt Ő a Tolvaj. Sosem kockáztatna semmit a kelleténél jobban, de én nem ez vagyok, sosem voltam. Én a Rabló vagyok: az, aki márpedig megkapja, amit akar, és tényleg csak azért menekül, mert az erősítést sosem fogja bevárni. Az első hullám járulékos veszteség. És ez most, ennyi év után sem volt másként. ~ Fogd meg ezeket a szarokat, és tűnj innen! ~ Rajtam volt a sor, hogy mindkét táskát hozzá vágjam, és szinte ráförmedve zavarjam el: menjen, legyen biztonságban Ő is, és minden, ami már biztosan a miénk lehetett. Hogy ezek után mi lesz? Fogalmam sincs. Az elég sok dologtól függ. De ha esetleg akadékoskodott, hogy nem fog itt hagyni, már arra sem vettem a fáradtságot, hogy egy kicsit is visszafogjam magam: ráförmedtem, a szemeim a Hold ezüstjében villantak. - Menj már a picsába! Ha akadt is bajunk egymással kapcsolatban, akkor az egyik legnagyobb pontosan ez volt: együtt élünk, együtt halunk, mert ez a módi, de most... Így... Ketté feszített a helyzet, a múltam és a jelenem. Én be akartam fejezni, amit elkezdtem, mert tudom, hogy bármi is jön be a bejárati ajtón, tudom majd kezelni. De nem kellett, hogy lássa. Nem kellett, hogy lásson. Nem kellett hogy meg is élje, hogy valójában kitől kért gyűrűt egy évvel ezelőtt. Hogy valójában ki mellé fekszik le minden este aludni. Akár ment, akár nem - én megtettem mindent, amit érte tudtam, a táskák nála voltak, én pedig falbontás helyett erővel kezdtem el kirángatni a széf ajtaját. Morogtam. Rángattam, miközben a motor hangja csitult, az autó megállt, léptek közeledtek... Gyorsan... Szaporán. A széf ajtaja nem adta meg magát, a többi pedig már szinte nem is számított. Nem tudom, hogy végül hogyan történt. De ha Dakota ott maradt, a balommal minden gond nélkül löktem arrébb az utamból, és megindultam a bejárat felé. Lassított felvételként éltem meg a pillanatokat. Bumm. Bumm. Harmadszor is Bumm. Faszság, tudom, de mintha a végén úgy szökött volna ki a fogaim közül egy sóhaj, mintha száz év után a lelkem egy része tényleg először lakott volna jól. És tetszett. Hiányzott. Szerettem. Az érzést és a revolver forró csövét is. A három ember három precíz fejlövés után élettelenül feküdt az előszoba padlóján. Én álltam ott élve. Mi álltunk ott élve. - Kiszedem ezt a szart... Mit tettem? Mi a szart tettem? Talán olyan apákat vettem el kölyköktől, mint amilyen én vagyok, amilyen én leszek hamarosan. Valami kapirgált bennem, de ahelyett, hogy engedtem volna neki, visszatértem a széfhez, és ha már eddig nem ment csak kinyitni, tényleg kiütöttem a falból: aztán, lesz, ami lesz. A hónom alatt volt a célom, a "sikerem" díja. Egy pillanatra sem néztem Dakotára: akartam, de nem voltam képes rá. Még nem. Már nem kellett különösebben rohannunk, kicsit jobban ráértünk. Megérte? Nem tudom. Remélem. Ez már nem csak rólam szól. Ez a Házunk ígéretéről szól. A Fiamról szól. Nem mások fiáéról, az enyémről. Akkor megérte, nem igaz? Meg kellett, hogy érje. Most. Utoljára (?).
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A széf nem nyílt az istenért se, és bár nem remegett a kezem, nem voltak kapkodóak vagy idegesek a kis mozdulatok, az agyam hátsó zugában tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy mennyire kevés időnk volt esélyesen. Henry hagyott, engedte, hogy az én módszeremmel próbáljuk meg intézni a széfet, és azt hiszem, pont ezért - ezért is - volt olyan szar, hogy nem ment. Hogy az ügyes kezem most hagyott cserben, most fogott ki karja egy kurva zár. Az opciókat hallva tök evidens volt, hogy mit választottam. Egész kibaszott életemben az volt az elsődleges, hogy az ehhez hasonló szorult helyzeteket túléljem. Meg se fordult a fejemben, hogy már amúgy is zsákmányolva, ki tudja, miért, ezt vagy még inkább (ne adj isten), Henry életét kockára tegyem. Kihoztuk a maxot, pucoljunk. De a querido... Gyomorba- és húsbavágó volt az élmény, ahogy megláttam a tekintetében mindazt, amit eddig mesélt, amit jó ideje igyekezett megértetni velem. Gépies mozdulattal vettem át tőle a táskákat egy pillanatra szánalmas amatőr módjára ledermedve. De a pillanaton túl... ~ Nem ~ súgtam vissza arra, hogy elküldött, és ez annyira zsigeri tiltakozás volt, hogy a kendő alatt eltátogtam ezt az egy szót. Nem azért, mert megígérem, vagy bármit bizonygatni akartam, egyszerűen bazmeg nem ment. A nőstény talpon volt, velem egyként visszhangozta a tiltakozást, mert mi innen nélküle biztos kurva élet, hogy sehova se megyünk. - Gyere. - Nem tudom, hogy tényleg kimondtam, vagy csak tátogtam ezt, talán inkább utóbbi. El akartam vinni innen, mert valami kellemetlen bizsergés futott rajtam végig, mintegy előjelként. Nem volt szabad maradnunk. Emiatt, amikor élesebben zavart volna el, bennem is erősebb élesebb tiltakozás lobbant: - Nem! - kiabáltam vissza, és tehetetlenül néztem, ahogy nekiesett a széfnek, hogy felfeszegesse az ajtaját, de az makacsul tartotta magát. Türelmetlenül topogtam, ahogy a három pár láb egyre közelebbről dobogott. - Hagyd a faszba, menjünk! - unszoltam, oda is lépve Henryhez, bár nem úgy tűnt, mintha a közelségem bármit is befolyásolt volna. Már nem törődtem a gondolati csatornával, pár másodperc, és úgyis nyilvánvaló lesz minden. A bejárati ajtó kivágódott, ahogy három fegyveres jött be rajta. A lekönyökölt riasztó által riasztottak. Az őrző-védő szolgálat, a magunkfajta egyik legrosszabb "találmánya". Az egész két pillanat műve volt, fel se fogtam igazán, csak cselekedtem, mintha Henryvel együtt bukott volna ki még inkább minden, ami én voltam. És ami épp szöges ellentétben állt a férjemmel. Megpróbált félrelökni az útból, de nem sikerült neki, mert a reflexem épp élesebb volt a mozdulatánál, és aztán... Megfosztottam a zsákmányaitól az öléseitől. Ugyanaz a pillanatnyi hév hajtott, mint kitéréskor, ahogy vállal nekimentem, a kezemmel odébb toltam a revolvert tartó kezét, hogy ne sikerüljenek a fejlövések. Így is kurva jól célzott, egyiknek a nyaka oldalát másiknak a kulcscsontja közepét, harmadiknak a mellkasát... talán a tüdejét lőtte el. Mindhárom kiterült és erősen vérzett, a fémes szag semmi perc alatt beterített mindent, émelyítő volt és szinte kézzel fogható, pont, mint a fegyver csöve felől érzett finom égett szag. Egyszerre fogtam fel, hogy mi történt majdnem, hogy Henry mit akart, méghozzá olyan természetesen, mint ahogy levegőt vesz, és hogy mit akadályoztam meg. Hogy... megfosztottam valamitől. Elég volt ehhez, hogy csak félig láttam ki a pajzsom mögül. Az arcára kaptam a tekintetem, a kendő fölött az ezüstszemű pillantást kerestem és jó ideje először azt hiszem, fogalmam sem volt, hogy mire számíthattam tőle. Valami kellemetlen felkúszott a gerincem mentén - ösztönös, a Farkas értette, mert a születése óta benne volt a vadászatok miatt, de én önmagamtól nem, legfeljebb rajta keresztül. Ha tudtam és nem mozdult előbb, elhátráltam, ugrottam tőle. Nem volt bennem félelem, sokkal inkább továbbra is a felismerés fölötti döbbenet. Mert... mi a faszom?! Utoljára június végén mentem ilyen élesen ellene, és oké, ez tök más szitu volt (a három férfi agóniája háttérzajként ott morajlott), de akkor is. Semmit sem szóltam. Nem tudtam, mit lehetne mindezek után, de ha volt rá lehetőségem, az egyik pasastól kikutattam a kesztyűs kezemmel a mobilját és hívtam a 911-et. Ez már így is, úgy is egy elbaszott este volt, és nem, le se szartam, hogy kik ők, csak... Ha meghalnak egy év múlva egy másik esetben, legyen. De most és itt inkább ne - köszi. A széfet már ki tudtuk rángatni, ha annyira kellett, mindezek után segítettem én is, csak tényleg tűnjünk el innen minél előbb.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 164
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Ahogy Dakota sem akarta, hogy nekem bajom essen, így nyilván én sem: ezért is küldtem el. Viszont különösebben győzködni vagy valahogy kierőszakolni belőle a távozást nem volt sem időm, sem lehetőségem, és ha őszinte akarok lenni: kedvem sem. Sok mindent éreztem, de félelmet egész biztosan nem. Tudtam, hogy meg fogom oldani a helyzetet, hogy képes vagyok rá és hogy végül mindketten egyben fogunk majd innen kisétálni, csak... Nem akartam, hogy lássa. Hogy lásson. Mert ezzel a Legenda megszűnt kósza emlékeknek és meséknek lenni: nagyon is élővé vált, talán valami olyasmivé, amivel nem akar majd együtt élni. De ahogy Ő is mondta, hogy ölne a gyerekért, hogy ölne értünk... Hát nem pont ennek a kapujában álltunk? Sosem tudtam úgy igazán veszteni, már akkor sem, amikor szalonokban kártyáztam, és ezt még mindig nem nőttem ki - főleg nem így, ha ura lehettem a helyzetnek. És az voltam. Anna éreztem magam a fejetlen káosz közepén, de Dakotával ellentétben számomra ez a káosz ismerős volt. - Akkor legalább menj fedezékbe, baszki! Nem ment, nem ment. Jó. Kurvára nem örültem neki, de képtelen voltam nekiállni abajgatni vagy kérlelni. Én tudtam, hogy ezzel esélyesen mire fizet be, neki talán csak sejtései voltak. És ahogy megfutamodni sem voltam hajlandó, úgy hátra hagyni valami olyasmit is, ami nem csak a házat, de akár a következő évtizedeket is megoldhatja. Kurvára felcseszett, hogy hiába rángattam a széf ajtaját, nem nyílt. - Nem hagyom, mondtam, hogy te viszont húzz el, mégis itt toporogsz! Nem értem. Én hagytam dolgozni, és amikor viszont kellene járnia, akkor már hagyjam a faszba? Esélytelen. Én tudtam azt, amit Ő nem: én nem a surranó lépteimet és az ügyes kezeimet hoztam el ma este. Én azt a suhancot hoztam el, aki nem fogd el nemleges választ, és aki a végletekig elmegy, hogy megkapja, amit akar. Ami most a széf volt. Azon túlmutatva viszont Dakota, Billy, és innentől egy olyan élet, ahol többet ilyesmi nem kell, hogy megtörténjen. A széf nem adta magát, ez pedig tovább fűtötte az elégedetlen dühömet: megjöttek a zavaró tényezők, akiktől szándékomban állt nagyon rövid úton és hatékonyan megszabadulni. De azt nem hittem, hogy Dakota is azzá válik majd. Nem gondoltam, hogy képes lenne közbeavatkozni. Vele nem úgy számoltam, mint egy negyedik ellenséggel, mégis azzá vált, ahogy lökött rajtam egyet és a jobbom felé kapva el tudta érni azt, hogy célt tévesszek. Nem teljesen. Nem csinált belőlem bohócot: a végére mindhárom ember a padlón kötött ki, ami roppant jó volt, de... Én nem ezt akartam. Nem így akartam. Ettől felhúzottan és kielégítetlenül maradt bennem a vágy a teljesség felé. - Te mégis mi az anyádat csinálsz?! Ráförmedtem, messze túlkiabálva a hármas halálhörgéseit, és a lövések után szinte azonnal megpróbálva mellkason lökni Dakotát, hogy még ennyire se legyen a közelemben - Nem tetszik, he? Nyilván nem, ezért mondtam, hogy takarodj a vérbe, most nézd meg, mit csináltál! Az előszoba felé tartottam a karom, tessék. Nézd meg. Most itt vergődnek, szenvednek ahelyett, hogy azonnal meghaltak volna. Tényleg ez kellett? De ez csak az egyik oldala volt. Mert a lelkemben vadul kaffogó Szürke a a Feketéje gazdáját gyűlölte most, amiért megfosztotta a neki járó prédától. Úgy volt, hogy ezt nem így csináljuk. Úgy volt, hogy Mi ölünk, hogy Neki sose kelljen, még vadászat közben sem, ha nem volt muszáj. Hát nem érted? Pontosan ugyanannyira teszem ezt érted, mint amennyire magamért is. De az legalább nem hajtott, hogy (ennél is jobban) bántsam vagy megtoroljam az egészet. Készen álltam volna a számban besűrűsödött, keserű nyállal megindulni és széfhez és tényleg kimetélni a falból, ha Dakota nem veszi célba a meglőtt embereket. Már ez gyanús volt, de amikor megláttam, hogy egy telefonért nyúlt, azonnal ott termettem mellette, hogy a csuklójára fogjak. - És most megint mégis mi a faszt csinálsz... - mert abból a beütött kilencesből nem az jött le, amire én esetleg gondoltam - Zsebre kéne raknod a többi mellé, ér vagy hétszáz dollárt. A hangom vészjóslóan halkan rezgette meg a torkomat, az ezüstben úszó tekintetem semmi jót nem ígért: ez most nem az Ő Holdja volt, ez a revolver fémes csillogása volt, egy olyan élet lenyomata, amiben soha, de soha nem lehettünk volna együtt. Legyél a Haramiám. Az vagyok, mi amor. És gyűlölöm, hogy ennyire nem tetszik neked. Hogy ennyire nem érted, amikor azt hittem, hogy igen. - Ezeken már az úristen sem segít. - utaltam itt a lábunk mellett épp elvérzőkre - Hagynod kellett volna. Megígérted. Ha eddig nem rántotta ki a csuklójára fogó kezemből magát, úgy most azzal együtt szorítottam rá kicsit jobban, dacosabban, miközben az állkapcsom is megfeszült. Egyenes kézzel a jobbommal a földön fekvőkre céloztam, elég volt a perifériámból, ugyanis Dakota tekintetét nem állt szándékomban elengedni. Még három golyó, még három lövés. Pont úgy, ahogy a vadászok kegyelmeznek meg a hadokló vadnak. De én nem könyörületet éreztem. Én beteljesülést éreztem. És talán egy jó darabig ez volt az utolsó, hogy láttam Dakota szemeit, mert ahogy eleresztettem és mentem kivakarni a széfet, már kurvára nem tűnt olyan jónak az egész, mint akkor, amikor meghúztam a ravaszt. Már szégyen és bukás íze volt, főleg azok után, hogy ennyi éven át annyi mindent értem el. Előre léptem. Fejlődtem. Az utóbbi egy évben mindent neki köszönhetek, nélküle nem lennék az, aki, de... Mégis ki a faszom vagyok ezek után? Csak abba kapaszkodtam, hogy tudom, miért és kikért tettem. Ha erre gondolok, nem kell elszámolnom a saját lelkiismeretemmel, sem az abban feltörő Gutával. Sem azzal a ténnyel, hogy márpedig élveztem, amíg tartott, és erre is hiába aggatom rá a "kényszer" fogalmát, csak féligazság volt. Mindig szükségből öltem. Ez tök jó narratíva elkendőzni azt, hogy élvezet volt a szükségben. És nem elég, hogy talán apákat vettem el a kölyküktől, még azon is gondolkozhatnék, hogy így, ilyenként, teljesen lecsupaszított valómban megérdemlem-e, hogy apa legyek? Eléggé úgy festett, hogy nem. - Menjünk innen. Az ölembe kaptam a széfet és Dakotán teljesen átnézve megindultam ki, a kocsi felé. Mert nem voltunk így sem teljes "biztonságban", legfeljebb csak időt nyertünk. Talán eleget ahhoz, hogy elhúzzunk innen picsába és soha többet ne keljen ide visszanéznünk.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Nem hagyja, de miért nem hagyja, bazmeg, rég elég, nem? Nem?! Persze, basztathattam volna én is még hosszabban azt a szar zárt, de így, hogy a nyakunkon voltak és nem tudtam pár percen belül kinyitni... itt marad és kész, kit érdekel? Henryt. Fogalmam sincs, mikor láttam utoljára ennyire nyakasnak, ha láttam ugyan valaha, de ez nem a rohadt büszkeség meg makacskodás helye volt! Megint szóltam volna, de nem maradt időm, az érkezők pedig annyit elértek, hogy Henry frusztrált dühvel hagyta ott a széfet azért, hogy a feszegetés helyett valami sokkal rosszabbat tegyen. Az egész fellépéséből áradt, hogy kurvára nem végtagra fog menni, hogy a hatástalanítás nem térdkalács ellövést jelentett. Eszem ágában se volt hagyni, hogy csak úgy megint öljön, amikor erre az egészre eleve semmi szükség nem lett volna, ha nem olyan megátalkodott épp. Nem gondolkodtam, csak azonnal cselekedtem és ha többet nem is, de annyit elértem, hogy ne sikerüljenek a fejlövések. Sovány eredmény volt, de több a semminél még legalább egy kis ideig. Gőzöm nem volt, mennyi idő alatt képes egy ember elvérezni. Időm se volt ezen kattogni, mert a vérszag mellett a saját tettem is egyből megtalált. Még fel se fogtam teljesen, hogy mit vettem el Henrytől, épphogy mozdultam, el tőle, amikor rám förmedt és az elhúzódásomat még egy lökéssel is megtámogatta. Ügyetlenül szedtem magam alá a lábam, hogy ne essek el a váratlan rásegítéstől, mialatt félig zsibbadtan, félig döbbentem csorogtak végig rajtam a történtek. - Segítek! - vágtam vissza, bár bővebben nem tudtam kifejteni, csak kissé zihálva kerestem meg a tekintetemmel a földön fekvőket. Segítek nem-gyilkolni, segítek nem-gyilkosnak lenni, segítek nem-visszacsúszni oda a mélybe, ha már a szakadék széléhez akkora lelkesedéssel vezettelek kézen fogva. - ÉN mit csináltam? - ismételtem egyszerre hitetlenkedve és felháborodva, hogy képes volt ezt a fejemhez vágni és rám kenni. - Bazdmeg, te nem hagytad azt a kurva széfet, miattad vagyunk még itt! Rég elég az a sok szar. A fülem zúgott, a szívem felindultságtó vadul vert, és több szót nem is vesztegetve mentem, hogy előtúrjam az egyik áldozat mobilját, hogy mentőt hívjak nekik, vagy valami segítséget. Fogalmam sem volt, hogy időben kiérnének-e, de még volt esélyük. Talán csak hangyafasznyi, de néha nem kell több. Éreztem a Szürke elégedetlenségét, a dühét, amiért elvettem tőle a zsákmányt, mire a nőstény hátán felborzolódott a szőr, mert nem vadászni jöttünk. Ne morogjon. De morgott és vele újból Henry is, miután egyből ott termett és ráfogott a csuklómra. - Kármentek - vetettem oda tömören, a mobillal a kezemben, azt meg szóra se méltattam, hogy tegyem el, hiába volt rázott ki a hideg a hangjától. Hirtelen túlságosan is tudatában voltam annak, hogy az az ötven év különbség mekkora nyers, fizikai erő különbséget jelentett, amitől egész testemben megfeszültem. Összeszorítottam a szám, ahogy a farkasszemet néztünk, valami olyat látva meg a tekintetében, amit eddig soha, és ettől felszínesebb lett a légzésem. Mert nem gondoltam, hogy valaha látom, és talán azt sem, hogy tényleg létezett. Billy pillantását állva néztem be olyan ajtók és függönyök mögé, amiktől görcsbe rándult a gyomrom, meglátva, hogy kihez mentem hozzá... Megláttam. Itt állt előttem, könyörületet nem ismerve az, aki a rétegek alatt mindvégig meglapult, mert kordában tartotta - a gyilkos. Megígértem. - Hogy végre megint ölhetsz? Azt biztos nem. - Gyűlöltem, hogy megremegett a hangom. Erősebb lett a szorítása a csuklómon, mire összerándult a szemöldököm, de ahogy ő, úgy én sem fordítottam el róla a tekintetem, csak periférikusan érzékeltem, hogy mi történt. Hogy megint felemelte a revolvert tartó kezét. A légzésem szaggatott lett, lassan, erőtlenül ráztam a fejem, némán könyörögve, hogy ne csinálja. Visszatartottam a lélegzetem, és addig nem fújtam ki, amíg az újabb három lövés el nem dördült. A telefon kicsúszott az ujjaim közül, hangosan koppant a parkettán, de se utána pillantani, se érte nyúlni nem tudtam. Csak álltam és néztem Billyt, miközben émelyített a felőle érzett beteljesülés. Mint egy rakás szerencsétlenség, úgy álltam ott és néztem utána, amikor visszament ahhoz a kurva széfhez. A hátát bámultam, a baseballsapkája alól kikandikáló sötét tincseket, az ismerős alakot, aki most olyan kibaszottal távolinak tűnt. Darabosan fordítottam a fejem a halottak felé - az áldozatai felé. Az egyiken jegygyűrű volt. Talán egy komplett, takaros kis család várta - volna. Ennyi volt az élet - egy fatális pillanat, amiben összefutsz valakivel, akinek a tiéd a semminél is kevesebb. Ő is járhatott volna így bármelyik nap munka közben. És én néhány hónapja mondta neki, hogy micsoda előny tud lenni, hogy olyan, amilyen, mert nem habozik. Elszorult a torkom. - Hazudtál - szólaltam meg halkan, még mindig a hullákat nézve. - Azt mondtad, öltél, mert kellett, mert megtehetted. - A szemöldökömet ráncolva próbáltam felidézni, miket mesélt a házban, amikor az Angutával való ismeretségéről is beszélt. - Nem ezért átkoztak meg, hanem mert... te ezt élvezed. Ezért hiányzik, ugye? Ezért jutott eszedbe a rablás, amikor nem volt elég a pénz a teljes összegre: jó ürügy. És én hülye még adtam is alád a lovat - mondtam síri hangon, ahogy lassan újra rá vezettem a tekintetem, akár végeztt már a széffel, akár épp még kiszedte a falból. - Nem lett volna muszáj gyilkolnod, Billy, de te ölni akartál. - Azt mondta, nem akar a pokolban vergődni, hogy engem se akar ennek kitenni, ha nem muszáj. Nem volt az. Kurvára nem. Azt hiszem, kicsit szédültem, és nem igazán tudtam, hogy mi a szart kezdjek magammal. A helyettem elejtetted vadak, a véres pofa, minden fojtott vagy épp kiadott indulat... A vállam megereszkedett, és oda se figyelve vettem fel a két táskát, hogy Billy után menjek, miközben elsüllyedt a saját gondolataimban. Jó sztorizások a verandán, Pattel hármasban, meg minden humoros, simlisek tűnő dolog... ja, jó buli volt. Úgy nevettem velük, hogy fogalmam sem volt róla, ki ült mellettem, hiába igyekeztem felfogni azok alapján, amiket már tudtam akkor. Ostobán és átverve éreztem magam, mint egy szerelemtől meghibbant csitri. Bedobáltam a hátsó ülésre, vagy a csomagtartóba - amelyiket mutatta - a táskákat és szótlanul huppantam be az anyósülésre. Mindkét kezem az ölemben pihent, nem volt meg a reflex, hogy érte nyúljak, hogy kisajátítsam a jobbját, hogy ha kicsit is, de valahogy hozzáérjek. A kocsiajtó üvegének döntöttem a fejem és a semmibe révedtem, és egy kicsit azt hiszem, megszakadt a szívem érte.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 164
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Hihetetlenül messzire kerültünk egymástól, még úgy is, hogy gyakorlatilag egymás mellett álltunk. Nem tudom, hogy ez mennyiben volt annak a puszta ténynek a hibája, hogy más közegből, más tapasztattal érkeztünk, vagy annak, hogy Ő követte a trendeket, én pedig még mindig a múlt évezred értékeit hordoztam a szívem alatt. Talán egy kicsit mindkettő. Pillanatok alatt vált a legjobb barátomból az esküdt ellenségemmé, mint régen oly sokan mások, akiket csak azért nem bántottam vagy öltem meg, mert a közös múltunk nem engedte. Mert mindenki hibázhat. Ő is hibázott, az én mércémmel mérve legalább is biztosan. Csak ellöktem magamtól, és kérdőre voltam, mert amíg Ő nehezen találta a helyét ebben az egészben, én pontosan tudtam, hol vagyok. Azt is, hogy hol kellene lennem, de Ő nem engedte, hogy odáig jussak. - Kinek?! Mert hogy nekem nem, az kurva isten, és a saját szemszögemből itt másnak nem lett volna szüksége segítségre. Mivel szerencsére Ő nem sérült meg az egész faszkodás alatt, az bennem is megütött volna egy vészharangot, de így... Így csak azt láttam, hogy amíg én nem felejtettem el, hogy miért és kiért vagyunk itt, addig Ő valóban segíteni próbált... Azoknak, akiken már úgysem volt mit. - Kurvára el vagy tévedve, ha szerinted egy év elég volt ahhoz, hogy mindkettőnknek ugyanannyi legyen az elég! Én nem csecsebecsékért, nem aranyékszerért jöttem, hát azt bárki nyakából az utcán letépem, nem szervezek ekkora bulit a dolog köré. Arról nem is beszélve, hogy neki elég lenne a híd alatt is, nekem soha. Magam miatt sem, akkor sem, ha Ő is ott van. Soha nem jutnék el idáig sem egyedül, vele pedig főleg nem. Ennél éhesebbnek születtem... Olyannak, mint amilyennek neki kellett volna a nemesi palota falai közt. - És mégis milyen kárt? Összementünk A farkasaink összementek, ahogy már a telefont tartó csuklóját fogtam, és megint jéghideg, álszent kíváncsisággal kérdeztem, mert... Miért lett volna kár? Ezért? Ezekért? Nem, kis Feketém, nem vadászni jöttünk, de sem a Szürkéd, sem az embere nem utasítana vissza egy tálcán kínált menetet. Hallottam a légzését, hallottam a szívdobbanásait. Talán valahol éreztem azt a kendőzetlen megrökönyödést is, amit én, ez, a valóság, a valóm váltott ki belőle. Nem akartam. Tényleg nem akartam, bassza meg, de ha már itt maradt, akkor lássa. Kapjon meg mindent. Ne csak hangzatos meséket és mondákat, Legendákat, kellemesen szortírozott emlékeket. Az egészet. A pillanatot, ahogy kioltottam a hármas életét, az élvezetet, ami emiatt átjárt, ami felkarolt, és újra beszéni kezdett hozzám, mint egy régi barát, aki sosem vezetett jóra, de mindig hasznos volt. Hatékony. És a maga módján könyörtelen. Nem érdekelt, hogy az Ő fejében mi járt, mert már így is zúgolódott a sajátomban az elmúlt évek alatt magamra szedett józan ész, az éledő pánik: többre nem volt szükségem. Tettem, amit tennem kellett. Nem haboztam. Én évekkel, évszázadokkal messzebbre láttam, mint a három halott. És az én vízióm fontosabb volt. Az, amiben én vagyok a Király, amiben Ő a Királynőm és a Hercegünkkel együtt úgy élünk majd, ahogy azt megérdemeljük. Mert nekünk jár. Mert mi megtehetjük. Visszamentem hát, hogy a koronaékszert kiverjem a falból, miközben a nejem, a Nőstényem, a Mindenem a felismeré szélén táncolt, ami nem segített abban, hogy az engem maró gondolatok elcsendesedjenek, de legalább feltolt odáig, hogy egy kis szünetet lopva a pillanatokból a Szürke hangján morogva, világító, Holdtalan ezüstökkel ránézzek. Kiabálni akartam volna az indulattól, de képtelen voltam rá. Maradt hát helyette a tárgyilagos beismerése annak, hogy Henry McCarty nem a jófej rendőr a Pitből. Hanem ez itt. - Nem... Ó, nem, mi amor, én nem akartam ölni - csóváltam meg a fejem, és most sem hazudtam, ahogy korábban sem - Semennyire sem akartam jobban, mint valaha, amikor kellett, mert muszáj volt és megtehettem. De most is muszáj volt. - talán egyszer majd megérti, hogy miért - De igazad van, kurvára élveztem. És megtenném megint, még egyszer, ha lehetne, akkor minden nap, de nem: ehhez nem kellett ürügy, abból épp eleget találtam volna naponta az elmúlt másfél évszázadban, hogy pusztán a vágy miatt öljek. Ez vagyok én. Ezt fogom vissza a világtól. Ezért vagyok jobb, mint aki csak pusztán megteheti. Mintegy végszóra rántottam ki a széfet a falból és tereltem ki magunkat a feldúlt házból. Valakinek az életéből, aki most épp semmi másért nem létezett, csak hogy a miénket szolgálja. A csomagtartóba pakoltattam mindent, aztán egy szó vagy pillantás nélkül beültem a vezetőülésre és megindultam. A váltóba kapaszkodtam, mert most, kivételesen másba nem tudtam volna anélkül, hogy kérnem, esetleg parancsolnom kellett volna. Bennem valahol még zubogott minden korábbi utórengése, de Dakota... Ő teljesen máshol járt. Nem így képzeltem. Azt hittem, hogy ez a Bonnie és Clyde paktum majd egy vad menetben ér véget a hátsó ülésen, helyette pedig... Semmi másból nem lakmározhattam, csak abból, ami a gyilkosságból maradt. És azt hiszem, hogy egy darabig nem is jut majd más. De közben... Legalább most már tényleg minden szennyes ki lett teregetve. Hogy mennyire mocskos, azt majd Ő eldönti. Nem vagyok szakértő, de szerintem még abortuszon belül vagyunk. Talán az sem kell. Talán nem is akar majd megmaradni, ahogy az anyja sem.
Kezdőlap
