Már akkor volt egy furcsa érzésem, amikor ráfordultam a homokos útra az aszfaltról, ez az érzés pedig minden egyes perccel egyre erősebb lett. Elméletileg két-három perc az első elágazástól a következő, de már jócskán eltelt az az idő és még mindig egyenesen robogtam a fák között. Elsőre azzal magyaráztam, hogy biztos lassabban jövök, mint Darren általában szokott, hiszen a csurig pakolt autóval nem fogok száguldozni, bármennyire is bírja jól a nehezebb terepet. Így is csörögtek hátul a cuccok, nem akartam még ennél is gyorsabban menni. Ám a percek csak röpültek, én pedig még mindig nem értem el semmiféle kereszteződést. Már nagyjából negyed órája jöttem, amikor kettéágazott az út, hát a megbeszéltek szerint jobb irányba fordultam. Csakhogy a megbeszéltek szerint innen már csak egy köpés lett volna a kilátó, csakhogy már jócskán túlhaladtam az extra nagyméretű köpés távolságát is, de sehol nem találtam a fatákolmányt. Egy szép, méretes fenyő közelében állítottam le az autót. Kellett nekem bizonygatni, hogy eltalálok magam is a kilátóig! Mondhattam volna, hogy igen, lécci, találkozzunk a benzinkútnál, ehelyett most tessék, mindenki megnézheti, hova jutottam! Az orrnyergem dörgölve vettem pár mély levegőt és hagytam néhány percet arra, hogy megnyugodjak. Hát, nem annyira jött össze. Pedig rohadtul szerettem volna már ott lenni, úgy tűnik, a türelmem ezúttal a figyelmem rovására ment. Pedig tegnap is figyeltem, amikor magyarázta az utat, a jelek szerint nem eléggé. Szerettem volna azt mondani, hogy ez az egész Phil-ügy nem fogott ki rajtam, de úgy tűnik jóval nehezebben viselem, mint szeretném. Legalábbis ebben a pillanatban javarészt ennek a rovására írom a csapongó gondolataim és a figyelmetlenségem. Kiszálltam az autóból, kezemben a telefonnal és az az egyetlen mázlim volt, hogy a ritkább lombtakaró miatt még pont volt némi térerő. Úgyhogy tárcsáztam - igen, túl egyszerű lett volna visszamenni a benzinkúthoz és onnan megpróbálni újra nekifutni a dolognak, vagy netán onnan telefonálni. - Azt hiszem eltévedtem... - minden köszönés helyett indítok ezzel. Elmondani valószínűleg nem tudnám, hol vagyok, mert nem tudom, mennyire lenne kisegítve azzal, hogy egy bazi nagy fenyőfa mellett, ami az átlagosnál is nagyobb. - Visszamegyek a benzinkúthoz, jó? - errefelé nem vagyok járatos az erdőt tekintve, idáig nem jöttünk el a falkával, de a benzinkútig csak visszatalálok, nem volt olyan kanyargós idefelé, ugye?
Olykor mintha érezném az ősz illatát a levegőben, holott még jócskán langymeleg szellő jár az erdei csapásokon. Talán ennyire vágyom már a csípős éjjelekre, a dér marta hajnalokra, arra a rémisztő, mégis tengermélyi békét hordozó dermedt csendre. Kint üldögéltem a verandán, ám lélekben egészen másutt jártam, gondolataim összefüggéstelen asszociációk halmazává vált, s hagytam, hogy a világ lelassuljon, szinte megálljon körülöttem, mintha belefagyhatnék az egyszerű, szürke pillanatba. A halottakon gondolkodtam - talán azért, mert ma egy cseppnyi jövő fog végre beköltözni hozzánk a maga zsenge korával. Mélabús a fantázia-szülte kép, hogy milyenek lehettek fiatalon, gyermekként azok, akik egykor fontosak voltak, számítottak nekem, s most csupán emlékként léteznek. Ha pusztán az éveket nézzük, a halál órája még tőlem is messze van - kiváltképp ezzel a körrel a lapockámon -, ám a árnyéka mindig ott kísért az elmúlásnak. Annyit éltem már, annyit élhetek még valószínűleg, de mi fog utánam maradni? Megcsördült a mobilom, s ahogy a kijelzőre pillantottam, szám sóhajnyi grimaszba rándult. Előtted az élet - és ugyanezt hittem Ashleyről és Noah-ról is, amikor másik városba költöztek. Örültem neki, mégsem tudtam, miképp lesz most, hogy ennyire kézzelfogható közelségbe került a viszontlátás pillanata. Mikor utoljára láttam, még voltak testvérei így, vagy úgy. Mostanra egykévé tettem. Fogadtam a hívást, bevezető mondatával pedig elérte, hogy halkan, nehogy megnyikorduljon és árulóm legyen, rácsukjam az ajtót imént gondolataimra. Felvetettem, jólesőn zengett bele a környék. Hazudok, mert szélhámos vagyok, de ezt alig egy maroknyian ha sejtik, mert őszinte és nyílt a mosoly, ami mögé mindent besöprök. - De kis béna vagy! - nevettem kedélyesen, majd felkeltem a font karosszékből és leballagtam a tornácról. - Vissza ne menj, sose érsz ide... - szívtam kicsit a vérét. - Inkább mondd el, merre jöttél, összeszedlek, szerintem gyorsabb lesz úgy. - Főleg ha kiderül, hogy tényleg a környéken van már. Szerettem az erdő ezen részét: kacifántos volt idetalálni és még sokadikra se feltétlen sikerült zökkenőmentesen. Nem tartom magamat egy remete-típusnak, a társasági, nyüzsgő élet inkább az én világom, ugyanakkor ha menedékről, bázisról és biztonságról van szó, mindez sokadlagossá válik. Ők az elsők, mert szükségem van rájuk - és ezzel be is zárul az önző-önzetlen kör.
- Olyat mondj, amit nem tudok - rövid, ám mégis jóízű volt a nevetés, amit a szavai kiváltottak belőlem. Igen, tényleg béna vagyok, nem figyeltem eléggé, hát most meglett a böjtje. Azt meg egyelőre most csak én tudom, miből fakadt az a nagy figyelmetlenség, legalábbis mire fogom jelen pillanatban. Majd beavatom, ha ideér, előbb-utóbb úgyis terítékre fog kerülni, Phil velem jön-e, vagy sem. - Ahh, ne káromkodj! - jókedvűségem átszűrődött a hangomon és habár azért elég cikis volt, hogy képes voltam eltévedni, próbáltam nem arra gondolni, hogy miattam plusz köröket kell most fusson. Inkább az lebegett a szemem előtt, hogy hamarosan találkozunk, hogy végre ott lehetek majd. Máris jobban hangzott. - Hm, szerintem a benzinkút után nem a második, hanem már rögtön az első elágazásnál fordultam le az aszfaltos útról. Onnan csak robogtam egyenesen, míg negyed órányi kocsikázást követően ketté nem ágazott az út. Itt jobbra fordultam és jöttem tovább, most meg itt vagyok ezekkel a bazi nagy fenyőkkel körülvéve. Furcsa egy erdőben, mi? - hát én aztán nem tudom, ebből össze tudja-e rakni, hogy mégis merrefelé lehetek, de ha tényleg a közelben vagyok, akkor valószínűleg ismerős a környéken. Legutóbb is olyan pikkpakk megtalált a.. azon az április éjszakán, hajnalon, pedig akkor még csak útirányt sem mondtam neki. - Rakjak inkább nagy tüzet, hatalmas füsttel? Vagy tenyereljek rá a dudára? - egyik sem hiszem, hogy túl jó megoldás lenne egy erdő kellős közepén, a játékos éle szavaimnak pontosan mutatja, hogy nem gondolom én sem komolyan az ötleteket. - Siess, jó? - inkább kérlelő színezete van a mondandómnak, mint utasító, hogy követelhetnék bármit is, amikor én tévedtem el és szorulok segítségre? Egyszerűen csak szeretnék már odaérni és nem túl sok ideig magamra maradni a gondolataimmal. Ha nem volt más, hát bontottam a vonalat, hogy nyitva hagyva a vezető ülés felőli ajtót oldalasan üljek be a kocsiba, kifelé lógatva és lóbálva a lábaimat. A rádióval nem is próbálkoztam ennyire bent az erdőben, inkább fejemet a támlának döntve várakoztam. Furcsa, hogy mindazok után, amit a falka jelentett, ma elbúcsúztam tőlük. Ha nem is örökre, hiszen valószínűleg fogunk még találkozni, de akkor sem olyan sűrűn, mint ezután. Hozzá kell szokjak majd ehhez és lehet nem két nap lesz, de ha újra dönthetnék, akkor sem választanék mást.
A könnyedebb jókedv egyre természetesebb lett, ahogy hallottam a hangját, s ezzel párhuzamosan mindent elzártam, ami majd máskor fog teret és legitimitást kapni. Annak is meglesz az ideje, ahogy Alaszka elhagyásának is, csupán még nem most. Épp ezért tudok úgy nevetni dünnyögésén. - Oké-oké - mondtam a káromkodásra mosolyogva, majd kérdeztem merre jött és figyelmesen hallgattam. Enélkül is meglelném igazából. Azon hajnal óta olyanok nekem, mint a jelzőtűt, főleg ő, Jenny és Yetta. Valószínűleg azért, mert őket ismerem a legjobban, de ha a környéken Fakír kóborolt, akkor is elkapott az a furcsa... deja vu? Ha a városban laknék, mindez mit sem érne, elég sokan vagyunk, de itt kint, viszonylagos elszigeteltségben más a helyzet. - Mentségedre legyen mondva: elég ciki lenne, ha csak úgy, olyan egyszerűen ide lehetne találni - oldoztam fel a bénaság alól, mert tényleg igazságtalan lett volna. Nem véletlen nem akadtak random vendégeink, akik csak úgy felkerestek minket. Az első nem is tudom mennyi útnál Sarah is elátkozta a picsába az egészet. Ez pedig engem megnyugtatott. - Nem kell, nyugi - nevettem fel a tűz emlegetésére. - Nehogy égess, felgyújtod az erdőt, Douglas mindkettőnket elevenen nyúz meg. - Értem én, hogy tüzes család vagyunk, de jóból is megárt a sok. - Sietek - ígértem biztató hangon, majd bontottuk a vonalat. Szóltam Yettának, hogy kimegyek a poronty elé, majd levetettem ruháimat és felöltöttem a hófehér bundát. Gyorsabb volt, mint a kocsival balettozni, vagy két lábon nyargalni, vérfarkas sebesség ide vagy oda. A magam csicsás valójában iramodtam neki, engedve, hogy az a halvány, mégis tisztán érzékelhető fonál vezessen. Sejtettem az elmondásból úgyis, hogy merrefelé akadt el, ám ha van ilyen jellegű előnyöm, kihasználom. Legyen valami jó is ebben az egész Utód dologban, ha már eddig zömmel szívtam vele.
~~~
A fák között loholva hagytam, hogy ösztön vezessen, emberi tudatom pedig hátramaradjon, s ez akkor se változott elsőre, amikor megéreztem a közelségét fél órányi futást követően. Pajzsom, amit most már általában félig felhúzva tartok, teljesen lehullt, energiáim csalogatóan kaptak a másik felé, torkomból halk, szinte nem is hallható nyüsszentés tört fel, ahogy a hím megörült a Kölykének. A "hívás" csalogatóból már-már követelőzőbe váltott, ahogy megpillantottam az autót. Húztam magam felé. Energiáim felcsaptak, hátam-nyakam egy vonalban, füleim rezzenetlenül előre meredtek, mint vadászat közben közvetlenül a lerohanás előtt. Köré fonódtam, s mivel most a találkozást nem előzte meg trauma, nem kellett gyilkosságnak követnie, az egész sokkal erőteljesebb, intenzívebb volt. Az enyém, belőlem lett, hozzám tartozik. Hozzám a leginkább, csak hozzám. A másom, az ivadékom, a kizárólagos örökségem. Gyere... gyere haza hozzám... Az az önző ragaszkodás, amely a farkasban birtoklásként nyilvánult meg leginkább mohón kapott felé. A mélybe süllyedt minden, ami ezen a kapcson kívül létezik, s amennyire féltem az ő elvesztésétől, kiváltképp a másik két gyermekem után, annyira akartam megmásíthatatlanul a részemmé tenné, hogy soha senkinek ne legyen lehetősége elszakítania tőlem, megöletni velem. Nálam biztonságban lesz, igaz? Ha visszaveszem...? Hűvös a nem-létből jövő érintés marom tájékán, ami kizökkent. Összerezzenek, holott nem vagyok ijedős fajta, s érzem, ahogy a delejes kapocs megszakad, természetellenesen kitágult pupilláim pedig fókuszt találnak ismét. Zihálva váltok hirtelen alakot, az avarban térdepelve, mintha így biztonságosabb lenne. Hideg verejték lepi el a homlokomat, s csak tompa morajként észlelem Payne felől az energiákat. Egész testemben remegek, a farkas bennem éppoly összezavarodott, mint én, s ha eddig nem riadtam volna meg eléggé, ezt felfedezve már görcsbe rándult a gyomrom. Fogalmam sincs, hogy mit tettünk majdnem, de a csontomig mar a gondolat, hogy valami borzalmasat, visszafordíthatatlant. Számra szorítottam a kezem, mintha öklendezéstől tartanék. Szerettem volna legalább gondolati síkon megkérdezni Payne-t, hogy jól van-e, de... rettegtem csatornát nyitni. Úgy rántottam fel pajzsomat, mintha mérges gázt zárnék el ilyen módon előle.
- Ez biztató. Akkor nem én vagyok az első, aki eltévedt? - valamivel máris jobb így a helyzet, én is másként látom, hogy ilyen kis bénácska voltam. Sejtettem mondjuk, hogy nem egy könnyen megközelíthető hely, de nem gondoltam volna, hogy grátiszként még én is leszek olyan béna, hogy hamarabb fordulok le. Remélem ez idővel majd elmúlik és megtanulok errefelé is tájékozódni, mert elég cikis egy helyzet lenne, ha mindig segítséget kellene hívni, ha mondjuk leugrok a városba és nem találok vissza. - Uhh, oké, tényleg, William-re nem is gondoltam - nem is amiatt aggódom, hogy mi lesz az erdővel, hanem azon parázok, milyen lenne, ha Will cakkozná ki a bundánkat. Félelmetes! Biztató hangja mosolyt csalt arcomra, ahogyan letettem a telefont, aztán nem volt más, mint türelmesen várakozni. Türelmesen, ahha, persze. Mondhatnám, ha már ennyit kibírtam, akkor fél óra már semmi, de bakker, ez a fél óra egyszerűen borzalmas volt. Itt, a cél előtt toporogva még borzalmasabb volt várakozni, egy karnyújtásnyira volt a cél, mégsem értem el. Mondjuk, ha tudtam volna, mi vár rám, elképzelhető, hogy inkább a hosszú órákig tartó várakozást választom e helyett…
~~~
Úgy pattantam fel, mint aki parázsba ült, egyből megindulva afelé, amerről az energiáit közeledni éreztem. Csalogató volt, vonzó, édes, hát bőrdzsekim ledobva indultam meg, hogy útközben bukjak négykézlábra, ahogyan a farkasom is meg szeretett volna mutatkozni. Éreztem felcsapni az energiáit, az én örvénylő jelenlétem hűvössége ellenére is izgatottságról és örömről árulkodott, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy valami egyáltalán nem stimmel. Hívott, mennem kellett, a csalogató édesség azonban eltűnt, csak a masszív, önző ragaszkodás maradt, mi farkasaink sajátja, ám most mégsem tudtam mit kezdeni vele, most mégis megijesztett. Túl intenzív, túl tömény, túl erőteljes volt és ilyennek még soha nem éreztem. Szerettem volna megállítani és visszafordítani a megkezdődött alakváltást és messzire futni ebből az egész helyzetből, mert egyszerűbbnek tűn. Egyszerűbbnek tűnt a menekülőutat választani, félelmetes, taszító, rideg volt a helyzet, mintha nem kaptam volna levegőt. Ez pedig ugyanannyira megrémisztett, mint azon az áprilisi éjszakán… Sőt, itt most a saját Teremtőmmel álltam szemben, az érzéseket az értetlenség tetézte, mert fogalmam sem volt, mi ez és miért történik egyáltalán. Az alakváltás kellős közepén tartottam, az a furcsa, ismerős ismeretlen érzés azonban kiáltást váltott ki belőlem. Bestiális, ember és farkas hang keveredett a sikításban, könyörgés bújt meg a hangom mögött; hagyd abba, kérlek. Ismertem az érzést, én, az emberi fél igen, mert éreztem már hasonlót. Közel három évvel ezelőtt, amikor ott álltam Darren előtt, megtörten, elveszetten, feladva mindent. A mai napig emlékszem, milyen volt, el szerettem volna dobni magamtól mindent, mégis, azt az egyet, amihez minden áron ragaszkodtam volna, ő maga vette el tőlem. Kísértetiesen hasonló volt az érzés ahhoz, mégis teljesen más. Mit csinál? Mire készül? Nem, ez nem lehet ugyanolyan, mint akkor, hiszen.. hogyan volna lehetséges? Páni félelem kerített hatalmába, mely akkor sem szűnt, amikor egy pillanat alatt ért véget minden. Mintha vasmarok szorította volna a torkomat és most hirtelen visszadobott volna a padlóra. Éreztem a hűvös érintést a torkomon, éreztem a fájdalmat, a borzalmat, hiába tudtam, már vehetek levegőt, mégsem voltam rá képes. Menekültünk volna mindketten ebből a helyzetből, ám én megmozdulni sem voltam képes. Farkasom visszahúzódott, remegve, fülét lesunyva hátrált Teremtője elől, értelmetlenül meredve rá. Ugyanez jelent meg az én íriszeimben is, ahogyan ott ültem a hideg avarban, megtépázott ruhákban a félbemaradt alakváltás miatt. Hevesen járt a mellkasom fel és alá, tágra nyílt szemekkel meredtem előre és ha Darren közeledni próbált, én rákjárásban húztam-vonszoltam magam hátrébb. - Ne gyere közelebb! - kiáltottam rá, félelem rezegtette a hangomat és abban sem voltam már biztos, ölelése megnyugvást, biztonságot hozna-e, ha odaszaladnék hozzá. Tudni szerettem volna, mi volt ez, félelmem azonban mindennél erősebb volt, hát a kérdezgetés helyett a távolságtartást helyeztem előtérbe. Mintha a távolság bármit is érne..!
A világ lezsugorodott erre a talpalatnyi, ázott avartól nyirkos földre. Görcsösen rángott a hátamon az izom olykor, miközben energiáimat gondosan beburkoltam pajzsom masszív jégfalával, hogy véletlenül se juthasson ki az a... valami, ami az előbb olyan mohón mart Payne felé. Sejtés csak, ami bennem születik annak kapcsán, mi lehetett, ám így is elég szőrborzoló. Zihálásom felszínessége, szívverésem durva taktusa jut el először hozzám, mint fókuszálásra lehetőséget adó jelenségek. Mindezt után következik csupán a lányom jelenléte, ijedelmének szaga, megtépázottsága, mind ruházatilag, mind idegileg. Űzött a tekintet, amivel elidőzök rajta, próbálva így találni kapaszkodót, de hiába. Éppcsak kinyújtom felé a kezem - lehetetlenség elérnem, túl messze ülünk egymástól szerencsére -, ám egyből kúszik, hátrál tőlem. Egyetlen pillanatig tart szemem meglepett rebbenése, majd rögves utána rájövök reakciójának okára. Próbálom összerakni magamból az előbbi percek eseményeit, rendet teremteni a hirtelen berobbant káoszban. Majdnem... De mi majdnem? Kinyitom a szám, miután sikerült leeresztenem előle kezem, de a szavak a torkomra forrnak. Mi lett belőlem? Egészen eddig úgy voltam vele, hogy lényem elhanyagolható részét frusztrálta csupán tudatlanságom. Eddig is felderítettem magamnak az életben mindent, ami számított, ami fontos volt, miért lenne ezzel másképp? Idővel úgyis kiderül minden, így hát nem rohantam válaszokért. Különben is, megtanultam az elmúlt évek során, hogy sosem úgy és akkor kapom meg őket, ahogy és amikor én akarom. Ezúttal viszont komolyan megrettentem attól, hogy miféle visszafordíthatatlan következményei lehetnek a nem-tudásnak. - Payne... - mondtam lassan, óvatosan, ám ennél tovább nem jutottam. Mégis mit mondjak neki? Bocsesz, nem tudom, mi volt ez? Kurvára megnyugodna... Törökülésbe helyezkedtem, a fenevadat fürkésztem magamban, ám ő teljesen nyugodt volt, semminemű támponttal sem szolgált. Újfent a Kölyköm arcára siklott pillantásom. - Fogalmam sincs, mi volt ez - vallottam be végül mégis, halkan, hogy legalább az őszinteséget felírhassuk jó pontnak. A hazugság fikarcnyit se segítene, a hallgatással se érnénk sokat, s ha más nem, talán az erővel visszacsikart higgadtság és felvont pajzsom némi nyugalmat kölcsönözhet. Nem sokat, csak egy keveset... talán.
Megrekedt a pillanat, mintha valami ragacsos massza vont volna körbe, vadul zakatolnak a gondolataim, mégsem tudok olvasni belőlük, nem tudom megzabolázni őket. Érzések durva kavalkádja hömpölyög bennem, ahogyan ott ülök a földön, ahogyan ösztönösen kiáltok rá, ne jöjjön közelebb, ne nyúljon felém. Mellkasom vadul emelkedik, majd süllyed, szapora zihálásom azonban elnyomja kalapáló szívem és dübörgő vérem ritmusa. Mintha rémet láttam volna, úgy meredek egyenesen rá és hát.. valahol igaz is. Nem láttam, hanem éreztem, csontig, zsigerig maróan, mintha a kedves, simítani vágyó kéz hirtelen mart volna a torkomra és most, hogy már nem szorongat, akkor is ott érzem kezének hűvösségét, ujjainak szorítását a nyakamon. Szinte már-már hisztérikus, pánikkal teli a rövid kacaj, mi a kijelentése után szakad fel belőlem. Fogalmam sincsen, mi lenne a jó, megpróbálni lenyugodni és megoldást, válaszokat keresni, vele együtt, vagy fogni magam és visszamenni a Lakba. - Nem tudod, vagy csak nem akarod tudni? - nem mindegy ugyanis, hogy megvannak-e az apró darabkák, csak nem akarja összerakni, mert fél a végeredménytől, vagy tényleg nem tudja. És hát.. mondanám, hogy elhiszem neki, nem tudja, de túl sok minden történt az utóbbi időben, túl sok mindenre kaptam azt a választ, hogy nem mondhatja el, így már fogalmam sincsen, mit higgyek és mit ne. - Oké, mély levegő - ha hangosan nyugtatom magam, talán hatásosabb. - Olyan volt, mint.. mint amikor… - nem, egyszerűen képtelen vagyok végigmondani, ösztönösen próbálok újfent hátrébb húzódni, csakhogy valami bokor lehet mögöttem, mert érzem a hátamnak feszülő vékony ágakat, mintha azok is belém akarnának marni. Túl élénken emlékszem arra is és egyáltalán nem hiányzott egy ilyen élmény még pluszban, arcomat a tenyereimbe temetem, ahogyan próbálok úrrá lenni a bennem dúló káoszon. Újabb mély levegő és csak aztán tekintek fel ismét. - Mégis hogyan lennél megint képes ilyesmire? - ha nagyon akarnám, valószínűleg lennének tippjeim, de éppen úgy futnék el az igazság elől, mint azon az áprilisi éjszakán, messzire tolva magamtól mindazt, amiről egyáltalán nem akarnék tudni, ami tudáshoz rendkívül kicsinek, gyengének és esetlennek gondolom magamat.
Némán nyílik el szám visszakérdezésére, s képtelen vagyok megállni azt a villanásnyi rándulást, amely szám szegletébe lopja magát. Okos! Végül engedek a kísértésnek és keserűséggel színezett mosolyra húzom ajkaimat. Igazán bosszantó tud lenni, ha ismerik az embert, ám ezért nem hibáztathatom, hiszen én engedtem be, s mi tagadás... csalódott lennék, ha nem élt volna vissza vele úgymond. - Utóbbi - ismertem el, már csak azért is, mert megígértem neki legutóbbi elválásunkkor, hogy legközelebb minden kérdésére válaszolni fogok. A hazudozást pedig nem tartottam méltónak kettőnkhöz, legalábbis egymással szemben. Hozzá hasonlóan igyekeztem jómagam is visszanyerni nyugalmam, vagy legalább annak masszív látszatát. Segített a pajzs, ugyanakkor ha nem támasztottam volna ki magam kezeimmel, azok még mindig híven tükrözték volna az iméntiek sokkját finom remegésükkel. Sokszor papolok arról, hogy bevallani a saját gyengeségünket nem szégyen, az utóbbi évek alatt viszont egyre másra kaptam magam azon, hogy titkolni vágyom minden megingásomat. Hiába, mindig akkor történnek erőfeszítések, amikor a világ kifordul sarkaiból. - Pontosabban... azt tudom, hogy mitől lehet, csak azt nem, hogy pontosan mi és hogyan... működik. - Lepillantottam magam elé, mintha a föld válaszolni tudna. Soha nem hallottam ilyen képességről, lehetőségről, nem tudom, minek nevezzem. Éppen ezért egy részem abban sem volt biztos, hogy tényleg én voltam, hogy csak én voltam, és nem esetleg egy Szellemnek támadt kedve szórakozni kicsit. Alignakból ki is nézem, ám mivel semmi más nem történt, így puszta paranoia lenne rákenni. - Akiktől kérdeznék, mind a tisztáson haltak - mondtam csendesen, datálás nélkül, hisz ahogy én tudtam, ő miről beszélt, így nagy eséllyel egyből levágta, kik és milyen tisztáson. - Akik élnek és tudhatják, ők pedig... nem is tudom. Alapvetően nem esik nehezemre kínos témákról beszélni, vagy úgy egyébként bármiről. Mégis valahányszor oda jutok, hogy Róluk, erről vagy az ezekhez kapcsolható dolgokról diskuráljak, mintha becsapnának bennem egy ajtót és hétszer összevarrnák a számat. Még mindig görcsösen él bennem a "nem beszélünk róluk senkinek". Sőt, most már nem csak róluk, de magamról és a másik tizenkettőről sem. - Sajnálom, tudom, nem sok füle-farka van annak most, amit mondok - emeltem rá némileg bocsánatkérőn tekintetemet. - Kérdezz nyugodtan. A mögöttem lévő fának vetettem a hátam. Nem siettem sehová, jelen állapotunkban aligha ülünk egy autóba, plusz egy darabig nem hiszem, hogy bármelyikünk is vezetés képes lenne. Legalább az erdő csendes, ha már a gondolataim - és valószínűleg Payne-nél ugyanez a helyzet - nem.
- Remélem nem akarsz elfutni előle - nem is nagyon tudna, ami azt illeti és az előbbi kis jelenet után nagyon remélem, hogy nem akar majd. Őszinte válasza viszont semmit sem segített a helyzeten, az enyémen legalábbis semmiképpen sem és valószínűleg ő is tudja, hogy ez a forró kása kerülgetés úgysem egy túl kifizetődő dolog. - Igen, ezt valahogyan sejtettem - jegyeztem meg halkan, mert azért azt nem tudnám belőle kinézni, hogy szándékos lett volna az előbbi. A következő szavait hallva viszont rajtam a csodálkozás sora. Egy pillanat csupán, míg a csodálkozás kiül vonásaimra, mielőtt lesütném a tekintetemet, hogy aztán a fejem csóválva kapjam is fel. - ...nem is tudod?! - meglepett kérdésemben cseppnyi düh ül meg, mert tudna kitől kérdezni, akkor miért nem teszi? Miért a saját bőrén, bőrünkön kell megtapasztalni mindezt? - Mi van velük? - érdekelne igazándiból, hogy miért is nem kérdez, miért is nem kér segítséget, ha akad olyan, akitől esetleg lehetne. Ő mondta, hogy nem szégyen kimutatni a gyengeségeinket, akkor ő most miért csinálja.. ezt? - Megértem, de a sajnálattal nem nagyon tudok mit kezdeni. Csak.. próbálj meg nem csinálni ilyet többet - az egyészségesnél kétszer többször volt már részem ilyesmiben és hiába nem volt ugyanaz a kettő, félelmetesen hasonló érzéseket ébresztettem bennem alatta és utána egyaránt. - Akarom én egyáltalán tudni a válaszokat? - költői a kérdés, mert igazság szerint már magam sem tudom, hogy jobb lenne-e az igazság. Jobb, igen, mert sajnos már kisodródtam a boldog tudatlanság szakaszából, valahol félúton rekedve meg, ez pedig mindkét verziónál sokkal-sokkal rosszabb volt. És mivel a tudatlanság már nem elérhető, ezért csak is egy irányba vezet ebből az állapotból az út. - Mi történt veletek áprilisban? - csapok bele hát a közepébe egyből, ha már itt a lehetőség. Ő maga mondta, hogy a Lakban a legbiztonságosabb, hogy kerüljem Yettát és a telefont se vegyem fel, ha ő keres. Akkor nem kérdezhettem, most viszont itt a lehetőség, hogy válaszokat kapjak. - Mekkora részed van, volt az áprilisi történésekben? - tudom jól, hogy mi történt, hiszen Manech beavatott, mondván úgyis mindegy, hiszen vele együtt halok és viszem a sírba a titkot. Mégsem így lett, itt állok és próbálom összerakni a kirakós darabkáit, ha már kitörölni nem tudom őket. És ha már Manech.. - Tudtad, ki volt valójában? Hogy a vér szerinti apám ki volt igazándiból?
- Ha akarnék, se tudnék. - Nincs választásom, megint, így ez esetben ahelyett, hogy ezen agonizálnék, inkább próbálok teljessé tenni egy veszélyesen hiányos képet. Miközben előtte is meg kell világítanom egy-két dolgot a helyzet és a benne elfoglalt szerepem kapcsán. Élmény lesz! Érzem a fellobbanó bosszús haragot, amely benne éled és felém csap, még csak energiáit se kell hozzá észlelnem, elég arckifejezése, hanglejtése. Jogos az ő oldaláról nézve, a magaméról pedig elég jó indokom van, ami bár nem ésszerű - nálam az úgyis a másodlagos szokott lenni -, de attól még létező. - Évek óta hallgatásra "ítéltek", Payne, már a halálom előtt. Ehhez pedig annyira tartottam magam, hogy még Victornak és Ryannek se beszéltem. - Nessa volt az egyetlen kivétel egyetlen egyszer, rajta kívül Castorral érintettük a tiltott témát, de azok után, hogy a Jégvihar konkrétan utasításba adta. - Nem egyszerű mindezt csak úgy sutba dobni. Meg fogom tenni, mert kénytelen vagyok, csak még nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. - Sose voltam egy egyszerű eset, ami itt sincs másképp. Ugyanakkor ez az eset ráébresztett, hogy bizony ennek is eljött az ideje. Keserédes mosolyra húztam a számat és bólintottam ígéret gyanánt. Nem csinálok ilyet, bármi is volt ez. Ennél fogva mondjuk eléggé elhamarkodott ígérgetni, de... talán nem lesz gond. Megnyomkodtam orrnyergem. És én még azt hittem áprilisban, hogy vége lesz ennek a sok szarságnak. Kérdésére szarkasztikus nevetésben törtem ki. - Ó, min datter, teljesen mindegy, mit akarsz tudni és mit nem - mondtam, ahogy alábbhagyott a hahota, de az a savanyú vigyor nem tűnt el a képemről. - Én menekültem a tudás elől, mert az hatalom, de nem az én kezemben, hanem a másikéban felettem. Amikor pedig félúton toporogtam és rohantam hozzá a kérdéseimmel, megtagadta a válaszokat. - Büdös ribanc volt a te üknagyanyád-apád, tehetném még hozzá, de önzőn hallgatok róla. Még mindig hiányzik. - Jegyezd meg, azzal, hogy tudsz, esélyt kapsz belefolyni dolgokba, esetleg változtatni azokon, ugyanakkor felelősséget veszel a nyakadba és célkeresztet festesz mindenkire, aki egy kicsit is fontos számodra. Ezért fogsz hallgatni, ezért hallgattam én is, főleg az elején. Aztán már inkább tiszteletből. Magányos teher ez. - Nekem ezért volt olyan nehéz: nem vagyok egy magányos típus, és majdhogynem a megváltással ért fel, mikor Yetta beavatódott és elfogadta az igazságot. Könnyebb nem lett olyan sokkal, de valamelyest igen. Hallgattam a kérdéseit, s ahogy a feleletek egymás után buktak fel bennem, szép sorjában, úgy éreztem, újraélem azokat. - Alignak megszállta Yettát - sose fogom elfelejteni a szeretett arcból rám tekintő vérszomjas, vörös pillantást, ami teljesen idegen volt a nősténytől - és nekem kellett véget vetni ennek, különben belehal, mint az az őrző, akin ámokfutást mutatott be. Ha elbukok, nem csak ő hal meg, de utána megszállja a következőt, aki még ott volt veled a sziklán és a sor folytatódik... - Meghoztam a döntést, önzésből és közjóból, de álmatlan éjszakékon még mindig hallom a nevetésüket, még mindig érzem a vérük szagát. - Tudom - feleltem, egyenest a szemébe nézve, légzésem lelassult, izmaim megfeszültek, ahogy felidéztem magamban a Jégvihart. Bármennyi fejfájást is tudtunk egymásnak okozni, örülök, hogy ismerhettem, megtiszteltetés volt. - Olyanná lettem én is - szinte csak leheltem a szavakat. - A mi Alapítónknál Yetta volt az Áldozat. Én az Utód.
- Helyes - csúszik ki az őszinte véleménynyilvánítás. Nem mondhatnám meg neki, mit csináljon és mit ne, még akkor sem, ha akarnám, egyszerűen csak az utóbbi időben mindig könnyebb volt az egyszerűbb utat választani, elfutni a problémák elől, ami nyilván nem a leghelyesebb opció. - Az elején - valahol muszáj lesz elkezdeni, hacsak nem akarunk még egyszer belefutni egy ilyenbe és én egyáltalán nem szeretnék, valószínűleg ő sem. - Próbáld meg nem túlgondolni, csak hagyni, hogy megtörténjen - kicsi vagyok én a bölcs tanácsokhoz, most valamiért az átlagosnál is sokkal-sokkal jobban éreztem. Ha azt nézzük, melyikünk mennyi mindent élt már át, labdába sem rúghatok mellette, de ez nem verseny, ahol gyűjtjük a pontokat a kis füzetben. Néha talán pont az kell, hogy valaki olyan adjon tanácsot, aki messze áll a problémától és nincs rálátása, aki még közel sem látott annyit a világból. - Igen, ezt sejtettem… - jegyeztem meg halkan. Ebből az.. egészből sem akartam én kb semmit sem tudni, mégis így alakult, hogy most pontosan úgy érzem magam, mint ő, amikor félúton toporog. Annyi különbséggel, hogy most lehetőségem van kérdezni. - Ez igazán biztatóan hangzik… - keserű a megjegyzés, mi szavait követi. Nem akarok belefolyni a dolgokba és pláne nem akarok célkeresztet festeni azokra, akik fontosak a számomra. Ha lehetne, akkor azt mondanám, hogy ennek fényében köszi, de nem akarok semmiről sem tudni, csakhogy egyrészt erről már rég lecsúsztam, másrészt ez egyáltalán nem kívánságműsor. - Nehéz, igaz? - emeltem rá a tekintetem és ezúttal teljesen őszintén csengett a kérdés. Magányos teher, amit mindaz mellett cipelt, ami történt nálunk otthon, falkaszinten, vagy bármiféle probléma mellett. Nehéz lehetett, talán bele sem tudok gondolni, mennyire. - Mi..? - nyílnak tágra a szemeim. - De.. ez mégis hogyan lehetséges? És.. jól van? - nem beszéltem az utóbbi időben vele, mert megkért rá, hogy ne tegyem, most, a hiányzó képkockával máris érthetővé válik a kérés, amiért akkor a homlokom ráncoltam. - Sikerült véget vetned ennek? - múlt idő, szóval valószínűleg sikerült, de azért nem árt a kérdés. El sem tudom képzelni, mit akart tőle és mi lett volna, ha megszállja a következőt, aki ott volt a sziklán. Kapom a válaszokat, mégis úgy érzem, egyre ködösebb ez az egész, egyre nagyobb a káosz a fejemben és szeretném újfent azt mondani, hogy köszönöm, elég volt, nem kérek többet. De ugyanakkor ott van az érzés, hogy nem akarok félúton megrekedni és toporogni ebben a kettős helyzetben. És ha nekem ennyire szar, neki milyen lehet? - Hiányzik… - bukik ki csendesen, beletörődően, ahogyan felhúzom a lábaimat és átölelem a térdeimet. Nem gondoltam volna, hogy képes leszek ennyire megszeretni, hogy hiányozni fog, most mégis itt állok és szomorú vagyok azért, mert soha többet nem láthatom. És ezen igazándiból semmit sem változtat a tény, hogy ki is volt valójában. - Ó te jó ég… - fogalmam sincs, hogy suttogtam, vagy csak tátogtam, de hirtelen mintha valami beszippantott volna, kótyagossá váltak a gondolataim és úgy éreztem, menten elsüllyedünk itt helyben. Tudtam, mit jelent Utódnak lenni, legalábbis Manech némileg beavatott, hogy értsem, mi miért történik. - És mit fogsz most csinálni? Van valami terved? - nyilván kötelezettségekkel jár ez az egész, bár tényleg csak nagyon minimális az információm ezt tekintve. - Milyen volt? Annakpok.
Kelletlenül húztam el a számat. Ezt nem lehetett túlgondolni, ha túlgondolom, biztosan becsavarodok. Önmagában is bőven elég volt, sokszor még mindig több, mint amennyit fel lehet dolgozni. Egyszerre nem is menne, azt is pusztán remélhetem, hogy valóban haladok ezzel: apránként, de haladok, a felgyorsítás pedig lehetetlenség. Felvezetésem, beszédem ezt igazolja. Részletek kap elsőre, morzsákat, amik alapján mindketten elindulhatunk. Örülnék és rettenetesen hálás lennék, ha nem kéne elmondanom, ha nem kéne még jobban beavatnom, ám egyfelől a saját ígéretem köt, másfelől már így is túl sokat tud. Bent hagyni egy olyan állapotban, amelyben sokat tud, de messze nem eleget, kegyetlenség. Talán egy darabig még beletörődne, addig, míg a gyász elhalkul benne, amíg az áprilisi történesek leülepednek. Utána? Utána kutatná a válaszokat, kérdezősködne és bár okos, kíváncsiságában veszélybe sodorná magát azzal, hogy kifecseg olyasmit, amiről másnak sejtése sincs, amiért talán ölni tudnának. Gyarló vagyok: messze nem állok még készen arra, hogy az utolsó gyermekemet is elveszítsem, már ha erre valaha fel lehet készülni. - Annyira nem - vontam sután vállat -, de csak mert világ életemben jó voltam az igazság elhallgatásában. - Kevesen ismernek igazán, ami annak köszönhető, hogy egyik-másik szegmensemet mindig megtartom kizárólag magamnak. Ennél fogva a titkolózás számomra ritkán teher. A súly, ami a vállamat nyomta abból fakadt, hogy hiába a beavatottság, Őt nem kihúzni a magányból. Legjobb esetben is csak pillanatokra sikerült... talán. - Alignak kiskaput talált, az Alapítók elbuktak és így annak az Áldozatnak a testébe költözött, akit nem volt hajlandó megölni az Alapítója. - Tekintetembe bánat költözött, mert amit tettem, azt képtelen voltam sikerként elkönyvelni. - Feltétele volt annak, hogy elhagyja a testét. Teljesítettem, mielőtt felemésztette volna, de még látni fogjuk... Yetta jól van, már amennyire egy ilyen eset után, ennyi idő távlatából jól lehet lenni. - Inkább fáradt, semmint örömteli volt mosolyom. Tudom, hogy nincs rendben, legalábbis nem úgy igazán, ám ahogy én igyekszem a magam, az ő és a többi érdekében erős maradni, min ulvinne sem tesz másképp. Ezért pedig leírhatatlanul hálás vagyok neki. Manech-et érintő kérdése tömör, velős, mindent magában foglaló feleletet kap, s amit eztán mond, az se ér meglepetésként. Hogyan érhetne? A viharos "kapcsolatunk" ellenére hiányoltam valahol én is, Payne pedig jó viszonyt ápolt vele, megszerette. Természetes, hogy így érez. Ezzel a gyásszal viszont neki kell megbirkóznia. Nem fogom magára hagyni vele, ha szüksége lesz rám, ott leszek, de ezt a vérkötelék miatt is jóval személyesebbnek éreztem annál, semmint hogy vakbuzgón belekontárkodjak esetleg. Helyette arcon csaptam a valóság egy számára friss darabjával. - Roppant egyszerű tervem van: megölöm Denaalit Tupilek segítségével, hogy elhallgattassam Alignakot. Az őrülettel határos ennek minden eleme külön-külön is, együtt meg pláne, a pillantásom mégsem árulkodik megbomlott elméről, csak egy bosszúszomjas apáról, egy láncra vert Utódról és egy megcsalt Fakírról. Jéghideg számítás volt az egész, mivel feltett szándékommá vált a saját játékukban megverni őket, s ezt olyan szinten komolyan gondoltam, hogy olykor felsejlett bennem: talán tényleg bármiféle áldozatot képes lennék ezért meghozni. A bármi pedig szó szerint értendő. Ha már Alignak mellkasát nem döfhetem át egy majdhogynem színtisztán ezüsttőrrel, megteszi a "helytartója" is. Meséltem, mutattam már Payne-nek, miféle bosszúra vagyok képes, igazán azonban még sose láthatta arcomon, vonásaimon, szememben. Ami ebben enyhülést hoz, az váratlanul érő kérdése. Számíthattam volna rá, mégse tettem. Láttam őt magam előtt és ez fájt. - Esendő, magányos, a maga módján törődő... - nehéz volt a beszéd. - Szomorú - csendesedtem el teljesen a végére, ahogy eszembe jutott magányos, megtépázott alakja a Kúria szenes romjai között. - Közben mindezek ellenére is végtelenül makacs, dacos és büszke. Ő mutatta meg, milyen igazán szabadnak lenni és valahol mindezek miatt azt hiszem, végül is ő nevelt fel ebben az utolsó pár évben. Hiába adatott meg csak kevés idő.
- A magányos részére gondoltam inkább - hiszen ő mondta, hogy magányos teher ez és tudom jól, mennyire szereti a többiek társaságát, mennyire igényli is azt. - De ha már itt tartunk.. az ebből fakadó hazugság sem nehéz? - biztosan fordult már elő olyan, hogy nem tudta azt mondani, erről nem beszélhet, amikor muszáj volt. Tudtommal ilyesmiben nekem nem volt részem, előlem csak elhallgatta az igazságot, a kettő pedig egyáltalán nem ugyanaz. - Miféle feltétele volt mindennek? - az elborzadás ott ül hangomban, hiszen magát Alignakot valószínűleg nem lehetett egy tábla csokival kibékíteni. Bele sem merek gondolni, miféle alku elé állíthatta Darrent, mégis vagyok oly botor és kíváncsi, hogy rákérdezzek. - Akkor nem sikerült véget vetni neki? Újra vörösbe fog fordulni a Hold áprilisban? - buknak ki belőlem sorjában a kérdések, hiszen válaszaival csak újabbakat szül bennem, több és több darabra van szükségem ahhoz a bizonyos kirakóshoz, hogyha nem is teljesen tiszta, de legalább átlátható legyen a kép. Aprót bólintottam azt illetően, hogy Yetta a körülményekhez képest jól van, bár elképzelni sem tudom, mit kellett átélnie. Volt már „szerencsém” áprilisban Alignakhoz, de minden bizonnyal ez az egész teljesen más volt most Yetta számára. - Denaalit? - szalad össze a homlokom. - Róla nem tudok túl sokat - sejtem, hogy valószínűleg az a személy lesz, aki szintén ott volt a tisztáson azon a borzalmas éjszakán, de ennél többet nem tudtam meg róla Manech-től. - Ugye tudod, hogy ez a terv így hallásra iszonyatos őrültségnek tűnik - ez az egész.. jelen tiszta őrültség, amibe belecsöppentem egyik napról a másikra, hiszen tulajdonképpen azok az alakok elevenedtek meg és váltak valósággá, akikről Ryan sztorijaiban hallottam, amikor a vérfarkasok történetét mesélte nekem. Nem is kellene meglepődnöm, hogy Tupilek és Alignak is központi szerepet játszik ebben az egész tervben. - A többiek tudnak erről? - valószínűleg nem egyedül kell szembeszállnia Alignaknakkal és együtt, tizenhárman minden bizonnyal nagyobb esélyük lenne a sikerre. Amilyen egyszerűen hangzik, annyira kivitelezhetetlennek láttam jelenleg a magam kis helyzetéből. Hallgattam a szavait, ahogyan Annakpokról beszélt és nem is igazán az fogott meg, amit mondott, hanem ahogyan. Láttam rajta, mennyire nehéz a beszéd és mondhattam volna olyan sallangokat, hogy de legalább ennyi időt együtt voltak, hogy ismerhette, hogy valami olyat tett le az asztalra, ami alapján Annakpok őt választotta utódjául. Helyette azonban csendesen tornáztam magam közelebb hozzá, hogyha engedte, akkor hozzábújjak, szorosan ölelve át a nyakát, mintha csak ezzel fejezném ki ragaszkodásomat, mintha csak így szeretnék még inkább belékapaszkodni. - Valamilyen szinten hasonlítasz rá - apró mosolyra görbül a szám a szavak közepette, ez pedig hangomon is érződött. Nem ismertem Annakpokot, ez a röpke kis leírás áll csupán rendelkezésemre, így messzemenő következtetéseket kár volna leszűrnöm, egyszerű megállapítás csupán. - Hiányzik?
Vállat vontam. - Alapvetően sokszor voltam már az - húztam el számat. Az, hogy sokakkal vagy körülvéve, népes tábor mondható a haveri, baráti körödnek, még nem feltétlen jelent egyet azzal, hogy nem vagy magányos. Én alakítottam így a féligazságaimmal, hogy mindig csak darabokat mutattam magamból, valamit folyton visszatartva, elzárva. Szeretem a társaságot, jól is érzem magam benne, de kevés akad, aki valóban engem láthat. - Nekem szerencsém volt, mert mire felbukkantak, már Castor volt az Atanerk. Neki... neki sokat kellett hazudnia és láttam, mit tesz ez vele. Én ezt megúsztam, a ranglétra alacsonyabb fokain azzal, hogy egyszerűen nem tettem jelentést Triáról. Igazából nem emlékszem, hogy valaha is hazudnom kellett volna miattuk - mondtam eltöprengve, mert amikor Manech letépte a karomat, azt se kellett olyan szinten kicsavarni, elhallgatni, mint mondjuk a valódi kilétét. - Nem nekem kellett megindokolni, miért tűrünk meg a területünkön erős kóborokat anélkül, hogy szorosabban figyelnénk, vagy fegyelmeznénk őket. Nem nekem kellett kitalálni egy megindokolható rendszert arra, miképp élhetnek Fairbanksben magányos farkasok és aztán ezt lenyomni a falka torkán. Nem nekem kellett eltussolni, hogy miért nem teszünk ki valakit egyszerűen azért, mert összetűzése volt az egyik falkataggal, holott máskor az ilyet megtépve ebrudaljuk ki a territóriumon kívülre. Hidd el, nem túlzok, amikor azt mondom, nagyon olcsón megúsztam azzal, hogy csak tartanom kellett a számat. Számítanom kellett volna következő kérdésére. Bolond voltam, hogy nem tettem, kitérni azonban... nos, kitérhettem volna, ám azzal leköpöm az ígéretemet, miszerint bármit kérdezhet, őszintén felelek rá és mindent elmondok. Hogyan bízhatna bennem egy ilyen után? Pajzsom alatt a jeges páncél mintha még tíz réteget kapott volna, a fenevad gyászos hallgatásba burkolózott. Gyűlöltük magunkat önnön gyengeségünk miatt, mert ezért kellett nekik meghalniuk. - Annakpok egyszerre volt nő és férfi. - Elszorult a torkom, mire megköszörültem, és kényszerítve magam, hogy végig a szemébe nézzek, folytattam. - Azért, hogy Alignak elhagyja Yettát és ne vándoroljon egyből tovább a többi Áldozatba, a puszta megszállással sorvasztva és ölve meg őket, nekem... - Hogyan? Hogyan ölhettem meg a saját gyerekeimet? Égett a szemem, még hónapokkal később se tudtam erről olyan higgadtan beszélni, mint szerettem volna. - Megöltem őket. Noah-t és Ashleyt. - Görcsösen szorítottam ökölbe mindkét kezem, a tehetetlenség érzete, ami akkor fogott el, új erővel csapott végig rajtam. Nézd! Nézd a Teremtőt, aki alkuból megölte az elsőszülött Kölyköt, mikor semmi oka nem volt rá! Látod? Ennyi egy élet. Ha a szeszély úgy kívánja, hazug módon elkorcsosított "nagyobb jó"-ba csomagolva egyszerűen elvesszük. Mondd, hogy fogsz innentől rám nézni, a közelemben lenni, abban a tudatban, hogy képes voltam erre? Hogy talán veled is megtenném, ha az ár hasonló lenne? Nem kerestem mentséget, nem szépítettem, nem volt kibúvó. - Miután visszamentem hozzá, közölte, hogy most lelép, de amúgy vissza-visszafog még járni. A mi vérvonalunk pedig ki fog halni. Sem be-, sem átharapással nem tudunk azóta Kölyköt nemzeni. Nem születnek új Fakírok. - Ezért haltak meg. Ezért váltam a gyilkosukká. - Emiatt maradtam ezen a vidéken. - A bosszú vörös szikrája villant az okkersárga szempárban, s ez talán megmagyarázta, miért vágok lehetetlennek tűnő tervekbe. Volna más választásom, hogyne. De ezt nem fogom annyiban hagyni. - Denaali... ha nem bánod, róla máskor beszélek. Túl szövevényes és bonyolult a léte ahhoz, hogy két mondatban összefoglaljam. Ráadásul, azt hiszem, enélkül is akad bőven mit megemésztened. - Nem tagadom meg tőle a tudást, de a Magas Hegy tényleg sokkal nagyobb falat, kiváltképp az előbb elhangzottak után. Fogalmam sincs, hogy ezt követően még közelebb kúszott-e, én minden esetre nem hátráltam, ha jött, ölelt, fejemet az övének döntöttem, szám bánatos mosolyra húzódott szavai hallatán. Gyűlöltem, hogy tisztán láttam őt magam előtt. Gyűlöltem, hogy magamra hagyott. Gyűlöltem, hogy olyan rövid idő alatt olyan átkozottul megszerettem. - Sejtelmed sincs, mennyire - mondtam elcsukló hangon, a kikívánkozó könnyek pedig csak azért nem születhettek meg, mert erővel visszanyeltem őket. Nem kell, hogy még ennél is gyengébbnek lásson, s nem azért, mert szégyellném, hanem mert szüksége van arra, hogy valakibe kapaszkodhasson. A vér szerinti apja hallott. A falkát elhagyta, miattam. Nem tehetem ki még ennek is, elég, ha tisztában van vele: az utóbbi hónapok rendesen helyben hagytak. Olyannyira, hogy azt se tudtam ígérni: egyszer minden újra rendben lesz, csak idő kell hozzá.
- Hát ez így összességében elég borzasztóan hangzik - távolba révedő tekintettel reagáltam a szavaira. A többi falkataghoz hasonlóan én is a homlokom ráncoltam egy-egy magányos felé való megnyilvánulást követően, de most, a másik oldal helyzetébe belegondolva magam.. Nem csodálom, hogy Castor „szabadságra” ment mindezek után, dicséretre méltó, hogy eddig bírta. Következő szavainak felvezetőjét hallva akaratlanul is érzem, ahogyan újfent összezsugorodik a gyomrom, érzem, ahogyan megreked a levegő kettőnk között, ahogyan pattanásig feszül a pillanat, hogy aztán egyszerre zúduljunk minden kettőnkre, ahogyan folytatja a mondandóját. Éreztem, ahogyan kiverte a víz a tarkómat, ahogyan a bizsergés végigfutott rajtam, azonban láttam, mit tesz vele ez az egész, hogyan reagál és valószínűleg ez mind csak aprócska, elenyésző része mindannak, amit valójában érez. Mély levegőt véve araszoltam hozzá közelebb, hogy egyik ökölbe szorított keze után nyújjak és tenyereim közé vonjam. Megpróbáltam ellazítani a kezét, hogyha enyhül a szorítása, akkor ujjaimat az övéi közé fűzzem. - Ha tudnák, miért haltak meg, egészen biztosan emelt fővel tűrték volna - nem ismertem túl jól egyiküket sem, de annyira talán igen, hogy egy ilyet ki merjek jelenteni. - És én is így tettem volna, ha úgy hozza a helyzet - naiv dolognak tűnhet ilyen nagy szavakkal dobálózni, de azok után, hogy ott álltam Tipvigut kezei között a tisztáson, talán lesz némi hiteles alapja a szavaimnak. - Sosem fogom megérteni, hogyan hajthat valakit ennyi évszázad után is csak a bosszúja előre - Alignakról volt szó, de könnyedén képes lettem volna azt mondaná rá, hogy egy gyerekes és arrogáns pöcs, így, a magam harminc évének határozottságával. - Gondolom ez nem lehet túl kellemes érzés… - emeltem rá a tekintetemet, egy olyan vérvonal létezését vigyázni, akik kihalásra ítéltettek, akikből talán már csak néhány maroknyian vannak és lesznek a világon. - Lesz segítséged? - meg tudom érteni, miért fűti a bosszú, de remélem nem egyedül kíván ebbe belevágni, az merőben eszement ötlet lenne. Ha Alignak ilyesmire képes, mit hozhat még a fejünkre? - Az egészen biztos… - kunkorodott feljebb szám egyik sarka. Lesz min rágódnom, lesz mit emésztgetnem, amik elképzelhetően újabb és újabb kérdéseket szülnek majd, de azt hiszem jó néhány darabkát megkaptam most a kirakóshoz, itt az ideje a helyükre illesztgetni és úgy szemlélni a kapott képet. Hozzá bújtam, valamilyen különös oknál fogva nem féltem tőle. Talán kellene azok után, ahogyan a fogadtatás sikerült, amiket mesélt, de.. magam sem tudom, nem is volnék képes megmagyarázni, egyszerűen csak szükségem van az ölelésére, hogy egy kis időre, de biztonságban érezzem magam, hogy magunknak, kettőnknek birtokoljak egy kis időt, amikor csak én és ő vagyunk. Hallottam elcsuklani a hangját, mire felemeltem a fejemet a mellkasáról, hogy apró, szelíd mosollyal tekintsek rá. - Tudod, egyszer valaki azt mondta nekem, hogy sose felejtsek el sírni. Mert sírni nem szégyen. Ha kell, hát sírjak, mert később csak rosszabb lesz - talán emlékszik a tulajdon szavaira, talán nem, én azonban nem feledtem el őket. És semmivel sem fogom gyengébbnek tartani, mert kimutatja, mennyire hiányzik neki az, akit szeretett, aki fontos volt a számára. - Szerinted maradhatunk még egy kicsit? - kíváncsi voltam a házra, te jó ég, mennyire, de jelenleg saját kis önzőségem sokkal nagyobb volt. Szerettem volna kiélvezni a közös pillanatot, olyan hosszúra nyújtva, amennyire csak lehetséges.
Összerezzentem, amikor hozzám ért, szemem természerellenesen nagyra nyílt, s mintha minden tagomba kérlelhetetlen görcs állt volna. Nagyon lassan, nehezen engedtem a szelíden kérlelő mozdulatnak, amivel igyekezett szétnyitni markomat. Képtelen voltam megszólalni, reagálni szavaira, csak meredtem némán kezeinkre, nagyot nyeltem, amikor azt mondta, ő is emelt fővel tűrne. Tiltakozón ráztam fejem, el akartam űzni a képet, amely megjelent, amelyben az ő életét is elveszem. Nem akarom. Nem akartam, mégis megtettem. A bosszú, a revansvétek az, ami szólásra bír, bár jóval nehezebben jönnek a szavak, mint előtte. Tömörebbek a mondatok, meg kell küzdenem értük. Azt hiszem, könnyebb lenne, ha irtózna, vagy haragudna rám, de egyiket sem teszi. Felnőttként reagál, engem pedig egyszerre önt el büszkeség és kétségbeesés. - Lesz. A többi Utód. - Remélem... de et már csak magamban tettem hozzá. Ezt a harcot sehogy sem tudnám egyedül megvívni, ezt letagadni pedig egyenlő lenne az öngyilkossággal. És ha csak magamnak ártanék vele, az még a kisebb gond. Megdermedek, amikor mindenek ellenére hajlandó hozzám bújni. Szaporábban pislogok, a hangom elcsuklik, ahogy - jelen állás szerinti - utolsó Kölyköm felpillant rám. Elnyílik szám, ahogy felidézi mindazt, amit korábban még én mondtam neki. Más körülmények között nevetnék, most csak egy erőtlen "heh"-re futja, miközben szorosabban magamhoz ölelem, szám feje búbját éri. - Jó nagy marha volt - préseltem ki magamból. Már nem lehetett megállítani, s ha ugyan a sós illat nem lett volna árulóm, hát ott voltak szaggatott lélegzetvéteiem, meg-megrázkódó vállaim. Haragudtam, amiért ellenem fordította saját tanácsomat. Mérges voltam, hogy felkínálta az összeomlást, én pedig gondolkodás nélkül éltem vele. Ekkora hülyeséget! Semmin sem változtat, semmin se segít, úgyhogy igazán abbahagyhatnám már... De nem ment. Sírtam azokért, akiket elvesztettem, azokért, akiket majdnem elvettek tőlem, magamért, hogy ilyen nyomorultul kimerültem. Bólintani tudtam mindössze kérdésére. Az ég óvjon attól, hogy így bárhova is menjek, annál hiúbb és büszkébb vagyok. Az egyetlen, amit bánok, hogy így kell látnia, hogy felnőttnek kell lennie úgy, hogy ő is össze van zavarodva. Ennek... nem így kellett volna lennie. Mégis az egyetlen, amire képes vagyok, hogy minden ragaszkodásommal ölelem, mialatt elmos saját, parttalan bánatom. Most nem hiszem, hogy szebb lesz a holnap. Sem azt, hogy valaha vége lesz - legfeljebb úgy, hogy elporladunk mind, mintha sose lettünk volna...
Sírt az ember, szűkölt a farkas. Ez az új szabadság.
Egyszerű, röpke kis egynapos kirándulásnak indult a történet, aztán a fene gondolta volna, hogy ilyen szép hóesés kerekedik belőle. Gondolhattuk volna mondjuk, hogyha az időjárásjelzés nem szól előre, akkor is lehetnek kellemetlen meglepetések így az igazi tél fagyos küszöbén ácsorogva. Elég hideg volt már, sapkát, kesztyűt, sálat és jó néhány réteget viseltem, leheletem sűrű fehér felhőként gomolygott minden egyes levegővételt követően. Mivel mozgásban voltunk, nem éreztem annyira a hideget, de a hűvös levegő már régen pirosra csípte az arcom azon részét, mely kilógott a sál takarásából. - Hogy bírod? - fordultam Hannah felé, amikor épp olyan terepre értünk, ahol tudtunk egymás mellett sétálni. Ő a nagy erdőjáró, de attól még érdeklődhetek afelől, mennyire merült már ki az egyre nagyobb hóban való gyaloglás közepette. Én örültem volna némi pihenőnek, de tudtam jól, ha megállunk, soha nem érünk haza és jó lenne kijutni az erdőből, mielőtt még nagyobb vihar kerekedik. És még elég messze voltunk a kijutástól, hiszen egész napos túrát terveztünk, de még csak dél körül járhat az idő, éppen ezért a hátralévő táv is jóval nagyobb volt. Sétáltunk tovább, de mivel a hóesés nem hogy alábbhagyott volna, egyre inkább rázendített, így egy hatalmas fenyő tövébe húzódva megálltam. Lehúztam a számról a sálat is, hogy érthető legyen, mit beszélek. - Ez így nagyon nem lesz jó. Szerintem hosszabb szakasz van még előttünk, mint mögöttünk, szóval lehet érdemes volna visszafordulni. Ha rosszabb lesz az időjárás, akkor csúnyán megszívtuk. Tudom, a visszamenetel is kemény menet lenne ekkora hóban, de talán még mindig jobb. Nem szeretnék éjszakára az erdőben rekedni - és nem csak azért, mert vérfarkasok is ólálkodhatnak errefelé, rajtuk kívül mindenféle más vadak is ránk találhattak, akikkel nem szívesen találkoztam volna. A hidegről nem is beszélve. - Mit gondolsz? - tapasztaltabb a kirándulásokat tekintve, mint én, a helyismerete is neki nagyobb, így átpasszolnám neki a döntés lehetőségét. Ha azt mondja, menjünk tovább, akkor hiszek neki, de az időjárást tekintve talán érthető, hogy aggályaim vannak a továbbmenetellel kapcsolatosan. Olyan opció meg sem fordul a fejemben, hogy akadnak errefelé különböző menedékházak pont az ilyen esetekre.
Nem hittem volna, hogy ma ekkora havazás fog kerekedni, hiszen már volt hó bőven a városban, de legfőképpen már az erdőt lepte el, s ha jól láttam, akkor holnapra mondták, ezért is döntöttünk a mai nap mellett. Nate tudta, hogy elmegyünk kirándulni, igaz eleinte nem igazán repesett a hírtől, hiszen még túlzottan is élt benne az egyik téli kalandom, amit nem is csodálok, de most nem terveztünk abba a hegységes rendszerbe menni. És vélhetően az is sokat számított a bátyám szemében, hogy ha ránézett Jasonra, akkor képes volt elhinni is, hogy meg tud védeni, nem úgy mint, amikor belecsöppent esetleg a mi kis életünkbe. Tény, hogy meglátszik rajta, hogy edzeni jár, de én régebben is szerettem és ez most sincs másképpen. - Remekül, hiszen még csak alig pár órája jövünk. – mosolyodtam el, amit ő nem láthatott, de azért a hangomból sejthető volt a jókedv, még így is, hogy a sál eléggé eltakarta az arcomat. A hó olykor mélyebb volt, míg máskor nem annyira, így óvatosan tudtuk olykor mi is lépkedni, hogy nehogy egyszer mondjuk derékig eltűnjünk, vagy éppen csapdába sétáljunk. A leheletünknek köszönhetően pedig újra és újra kisebb fehér felhők jelentek meg előttünk. Reménykedtem abban, hogy nem fog tovább romlani a helyzet, hiszen már nem volt messze a kitűzött cél, hiszen onnan olyan gyönyörű látvány tárul elénk, de balszerencsére inkább csak egyre inkább esni kezdett a hó. Kíváncsian pillantottam Jasonra, amikor megállt, majd lassan én is beevickéltem a hóban mellé, a fa alá. Sietve pillantottam körbe, majd vissza rá, de mielőtt felelhettem volna, azelőtt érkezett is a kérdés, hogy én miként látom. A havazás tényleg nem akart elállni és egyre nagyobb pelyhekben esett, ez viszont aggódalommal töltött el, hogy vajon időben visszaérnénk-e. De azt is tudtam, ha a másik ötletemet mondom, akkor azzal akár másoknak okozunk riadalmat, de bíztam annyira a testvéremben, hogy tudja azt, hogy én ismerem annyira ezt a környéket, hogy tudjam hol lehet egy ilyet átvészelni. – Ha egy kicsit letérünk az eredeti ösvényről. – húztam le én is közben kicsit a sálat, majd elmutattam az egyik irányba. – akkor ott van egy menedékház. Talán olyan 15-20 perc séta, még szerintem az is biztonságosabb lenne, mint visszaindulni, hiszen ha még egy picit rákezdi jobban, akkor sokkal nehezebben lesz kivehető az ösvény is, és nem kizárt, hogy még én is eltévednék. – vallom be őszintén, mert ismerem mint a tenyeremet, de egy erős hóviharban, amikor még a látási viszonyok se éppen jók, akkor nem kockáztatni. Ha pedig belement az ötletemben, akkor visszaigazítottam a sálat és elindultam lassan. 5 perc séta után viszont megszólaltam. - Lesz egy meredekebb rész, vagy fogjuk egymás kezét és együtt bukunk, vagy egyikünk biztosan végig szánkázik a dombon. – pillantottam rá, hiszen a fák is itt ritkásabbak voltak, így nem lehetett beléjük kapaszkodni, ez pedig csúszós lesz, nem is kicsit, de ha ezt megússzuk egészen éppen, maximum szétázva, akkor kábé még utána 5 perc és ott a menedékház is. Kezemet kinyújtottam felé, de rajta állt, hogy melyiket választja, hogy együtt csúszunk, ha valamelyik csúszik és talán meg tudja tartani a másik, vagy egyesével és mindenki valahogy majd földet ér. – Nézzük a jó oldalát, ha borulunk, akkor egy 10 perces utat eléggé le rövidítünk. – próbáltam hozni a formámat, de tényleg nem akarom összetörni őt se, de a látási viszonyok egyre inkább romlottak és a domb is eléggé veszélyesnek tűnt, ami a menedékházhoz a legrövidebb út volt, hogy nehogy eltévedjünk.
Kíváncsi voltam a véleményére, mert egyrészt ő sokkal jártasabb az erdőjárásban, mint én, másrészről pedig együtt jöttünk kirándulni, még szép, hogy érdekel, mit gondol! A válasza meglep, mert tényleg eszembe sem jutottak a menedékházak, pláne, hogy eddig csak hallottam róluk és nem azt mondom, hogy nem igazán hittem el, hogy tényleg léteznek, egyszerűen csak nem gondoltam volna, hogy valaha szükségem lesz rá. - Ez jól hangzik! Bár nem tudom, jártál már ilyen menedékházban? Biztonságos? Nem költöznek be kétes alakok? - hallottam arról, hogy azért ügyelnek rá, meg rendben tartják, de ki tudja, miféle alakok találják be maguknak, nem lenne szerencsés belefutni egy ilyen bagázsba, mert akkor aztán nem csak a havazással nézhetünk szembe. - Mert akkor tényleg nézzük meg azt a helyet, térerő kétlem, hogy van, segítséget sem tudnánk hívni és elég szívás lenne itt rekedni éjszakára - igen, a szerelem fűt, meg hasonló hülyeségek, de jobban örülnék a fedőnek a fejem fölé. Így vagy úgy, de végül úgyis rábólintok az ötletre, úgyhogy megyek utána, ő tudja, merrefelé is van pontosan a ház, amikor pedig megtorpan, kíváncsian, kérdőn nézek rá monoklis szememmel. - Nem tudunk valahogyan leszánkózni rajta? - a meghökkenés ellenére volt némi vidámság a hangomban, mert jóval élvezetesebb volna már az elejétől úgy indulni, mint végigbotorkálni a szakaszon, azon rettegve, mikor és melyikünk esik először orra. - Nincs más hátra, mint előre - nyújtottam felé a kezemet, mert akkor már inkább együtt, mint külön-külön. Bíztam abban, hogy meg fogom tudni tartani, ha ő csúszik el, abban meg mondjuk inkább, hogy nem én leszek az, aki először seggest dob a csúszós domboldalon. - Megyek én előrébb, hogyha elesek, nehogy rád essek - nem vagyok egy izomkolosszus, de minden bizonnyal jóval többet nyomok, mint ő, nem szívesen lapítanám ki, szóval fordítva szerencsésebb a dolog. Mondjuk, együtt haladva úgyis inkább egymás mellett oldalazva fogunk haladni, de most képes vagyok elveszni a részletekben.
Látom rajta, hogy kicsit meglepi az, amit mondok, de még mindig biztonságosabbnak látom, mint azt, hogy induljunk el. Nem vagyunk nagyon mélyen az erdőben, de azért már a szélét is eléggé elhagytuk, így tényleg nem láttam szerencsésnek azt, hogy hátraarcot csináljunk. Kérdésén elnevetem magam és még a fejemet is megrázom. - Kétes alakok? Kicsim, néztél már tükörbe, hogy azzal a monoklival, akár te is beállhatnál ebbe a címcsoportba? – kérdeztem meg játékosan, majd nyomtam egy puszit az arcára, hogy biztosan érezze azt, hogy nem bántásból mondtam, de tényleg fenemód érdekelt, hogy miként is szerezte. Tudom, hogy jár edzeni, de ennyire vérre mennének ott? Még szép, hogy aggódtam érte, de akkor se éreztem jogosnak azt, hogy el kellene kezdenem tiltakozni az ellen, hogy edzeni járjon. Inkább csak vigyázzon magára és remélem hamarosan én is meg tudom, hogy miként is szerezte. – Igen, már volt szerencsém rá, igaz, nem hóvihar elől, de nem kell tartani tőle. Jó állapotban vannak, általában fel is vannak szerelve mindenfélével, mármint kaja, innivaló, farönk és társai, hogy az odatévedt, szorult helyzetben lévő vándor életben maradjon tutira. Akad vasvilla is, meg ha kétes alak is van ott, akkor te megvédsz, nem? – játékosan megfogtam a karját, mintha csak az izmát akarnám méregetni, de persze csak szívtam a vérét a kétesalak dologgal, mert nem szoktak ilyen helyeken azok lenni. – Igen, valószínűleg ha volt is, a kialakult hóvihar miatt már biztosan nincs. – értettem vele egyet, majd pedig vártam a bólintására, hogy akkor menjünk-e oda, vagy ne. Amikor pedig belement, akkor sietve indultam el, már amennyire lehetséges volt ebben az ítéletidőben. - Van egy felesleges szánkó elrejtve a zsákódban, vagy látsz rá alkalmas eszközt? – kérdeztem vissza én is mosolyogva, majd lenéztem, de az alját nem láttam, hiszen a hó egyre inkább esett, ezzel pedig a látásiviszonyok romlottak. - Egyszer élünk. – csúsztattam a kezemet a kezébe, majd lassan elindultam mellette, vagyis kicsit srégen. Óvatosan sétáltam, hogy nehogy megcsússzak, vagy átessek valamin, ami a hó alatt lappang. – Milyen nagylelkű vagy, de azt hallottam, hogy a fiúk inkább felül szeretnek lenni. – csúszott ki ajkaim között meggondolatlanul. Bár csak poénnak szántam, de nem akartam kimondani hangosan is, mert a végén még kicsit kínos lenne… de megint nem bírtam lakatot tenni a számra, viszont sok időt nem kaptam arra, hogy mentsem a menthetőt, mert csak azt éreztem, hogy a kezemnél fogva megrántanak, és hiába akartuk volna elengedni a másikat, a kesztyűm beleakadt a dzsekijébe, így pillanatok alatt már nem csak ő csinált szabad esést, hanem én is. Hó pedig egyre inkább a ruhám alá is került, ahogyan bukfenceztem, vagy csak csúsztam, míg végül kisebb nyögés keretében meg nem álltam és pont rajta landoltam. Nem mozdultam, nem siettem én sehova se, amúgy is kell egy kis idő, csak azzal nem számoltam, hogy egy kisebb havat még magunkkal rántottunk, így hamarosan még azt is a nyakunkba kaptuk. Sietve söpörtem ki az arcomba hullott dolgokat, hogy lenézzek rá. – Egyben vagy? Kicsit hasonlít a második találkozásra, csak akkor nem futottam volna sikítva, hogy „Hideg, hideg”, mint most tenném. – próbáltam kicsit viccesre fogni a dolgot; utána lemásszak róla és lassan felálljak. – Ott van. – haloványan már látszott is a ház körvonala. Még mindig kicseszett hideg volt a ruhám alá került hó, de amennyit kaphattunk az úgyis azzal járt volna, hogy szinte minden ruhánkat valószínűleg ledobáltuk volna, de a múltkori után inkább… jobbnak láttam türtőzteti magam, mielőtt megint hála nekem valami kínos szituáció alakulna ki.
- Haha, milyen humoros - grimaszoltam neki, de szám szélében mosoly játszott, egy pillanatig sem vettem volna bántásnak a szavait. - Monokli ide, vagy oda, nem vagyok késes gyilkos, se emberrabló, vagy szervkereskedő - soroltam az elsőket, amik eszembe jutottak. - Lehet sok filmet nézek mostanában? - töprengtem el, mert valóban képtelenség mindez, de a filmekben is pont így kezdődnek a horror sztorik. Túlságosan aggódnék? Meglehet. Csak nem szeretek fejjel menni bele a totál ismeretlenbe. - Persze, hogy megvédelek. Lekungfuzok mindenkit - vettem fel egy kungfuhoz közel sem hasonlító alapállást - ezt is valamelyik filmben láttam -, hogy aztán elnevessem magam, amikor megtapogatja a karomat. - Reméljük amúgy nem fog betoppanni más szorult helyzetben lévő vándor - ha már így hozta a helyzet, akkor kihasználhatnánk, hogy kettesben vagyunk, kellemetlen lenne, ha betoppanna még egy átfagyott kiránduló. - Jajj, Hannah, ne mondd kérlek, hogy nincs semmi kreativitásod! - csóváltam meg a fejem, cukkolva, piszkálgatva őt kicsit a szavaimmal. - Ha nem lenne ekkora hó, talán még pár nagyobb fából leszakadt törzsdarabot is találhatnánk, amik még akár popsitepsiként is remekül funkcionálhatnának, de igazad van, sajnos semmi ilyesmit nem látok - biggyesztettem le a szám szélét, ahogyan körbenéztem és nem láttam semmi használhatót a hatalmas hó miatt. - Nocsak, kitől hallasz te ilyeneket? - túl jó a kedvem, hogy fennakadjak a témán és kínosan érezzem magam amiatt, hogy kimondta, vagy amiatt, hogy én meg folytatom. Azt meg a világért sem ismerném be, hogy túl sok tapasztalatom nincsen húsz éves létemre. Túl sokáig azonban nincs időnk cseverészni, mert egyszercsak eltűnik a lábam alól a talaj, én meg hiába engedem el Hannah kezét, hogy legalább őt ne rántsam magammal, a kezdő löketet úgy tűnik, megadtam, hallom, ahogyan ő is borul, az ijedt „hóó”-záson kívül sajnos másra nem vagyok képes, hogy megóvjam legalább őt a lila foltoktól. Nem túl kellemes egy csúszda út, azt el kell ismerjem, pláne, hogy ő is rám zuhan, aztán kapunk a nyakunkba még egy adag havat. Tele megy az arcom, a sálam alá folyik és hiába próbálom kiseperni, sajnos nem járok sok sikerrel, hiába ülök fel, amint lemászik rólam. - Egyben vagyok, nem tört el semmim, de szereztem egy-két lila foltot tuti. Te? - így legalább lesz mire fognom a legutóbb bekapott sérüléseim. - Déja vu, valóban, de inkább menjünk, mert ez reeettentő hideg - a nyaknál befolyt hólé a legrosszabb, mert borzasztó hideg és az egész gerincem mentén végigszánkázik a didergés. Tápászkodtam fel, hogy sietős léptekkel induljunk meg a ház felé. Meg akartam szabadulni a nedves ruháimtól, minél hamarabb.
A felsorolását hallva kicsit feljebb vontam a szemöldökömet és megráztam még a fejemet is, hiszen ez egészen hihetetlen volt, hogy ennyi fajta rosszember „kategória” eszébe jutott máris. – Vagy inkább csak sok horrort nézel? – kérdeztem vissza kérdőn, hiszen sose kértem számon, hogy mivel is tölti az idejét, amikor nem együtt vagyunk. Azt hiszem mind a kettőnknek kell a tér és annyit elmondunk, amennyi szükséges. Én meg eleve nem rajongtam az ilyen filmekért, így ha akart hasonlót nézni, akkor azt egyedül kellett megtennie, vagy a barátaival, ismerőseivel. Amikor pedig felvesz egy „pózt”, akkor már nem bírtam elrejteni semennyire se a jókedvemet. Nem csak a mosolyom árult el, hanem a nevetésem is. Örültem annak, hogy most már egyre inkább megmutatkozott a humorosoldala is, mintha szép lassan feloldódott volna, vagy csak kezdte megszokni az itteni életet. Talán mind a kettő együtt. – Reméljük. – értettem vele egyet, hiszen azért valljuk be bármennyire is tűnik jelenleg ramatynak a helyzet, azért havas tájon, meleg faházban lenni. Nos, eléggé romantikus, vagy csak szimplán pazar dolog. - Lehet már lefagyott a kreativitásom és ha még sokáig állunk egyhelyben, akkor én is ide fogok fagyni. – ez nem volt vicc. Tudom, eléggé jól bírom a hideget, de ez már kezdett nekem is sok lenni, pláne, hogy ennyire szakadt a hó. – Hmm, ez nem is rossz elképzelés, majd ha nem szakad már így a hó, akkor körbenézhetünk. – vettem fel ötletnek, hiszen ha ezt túléljük, akkor mit nekünk egy ilyen őrültség? - Ismerősöktől, meg sok helyen ezt lehet hallani, de szemmel láthatóan meg se próbálod megcáfolni. – pillantottam rá óvatosan, mert hirtelen úgy éreztem, hogy sikerült kicsit kényes témába sétálni, vagy legalábbis olyan irányba haladni, mint még előtte soha. Így pedig érthető volt, hogy én is kicsit zavarba jöttem, meg hirtelen inkább szűkszavú lettem magamhoz képest, mert idegen volt számomra a terep. Hamarosan viszont sikerül lerövidítenünk az utat, aminek olykor mind a ketten hangot adunk, hiszen nem éppen kellemes. Még akkor se, ha félig-meddig puhára érkezem. De mielőtt még sietve mászhatnék arrébb, azelőtt még egy adag havat is kapunk, amit magunkkal rántottunk. - Valahogy hasonlóan, de semmi vészes, ami miatt a nyakad kéne félteni. – próbáltam megnyugtatni, mert vélhetően a bátyám nem ugrana ki örömében, hogy miután eltűntünk még össze is lettem törve. Számomra meg nem volt újkeletű a kisebb kék-lila foltok, így hamar túllendültem rajta. Nem kellett kétszer mondani, hogy menjünk, mert szinte rohanni kezdtem, már amennyire ebben a hóban lehetőség volt rá. A házban még meleg volt, de a kandalló már nem égett, így vélhetően napközben voltak itt vadászok, sietve kapcsoltam fel a lámpát, hogy utána a kandallóhoz lépve azt is benyújtsam, ahogyan a vének mutattak, amennyiben Jason nem előzött meg, hiszen nem akartam, hogy a meleg elszökjön és teljesen hidegről kelljen befűteni a helyet. Utána pedig én is egyre gyorsabban kezdtem el kibújni a ruháimból, hiszen a mozgásnak köszönhetően a hó még lejjebb csúszott a gerincem vonalán. Éppen a nadrágomhoz nyúltam volna, amikor már csak felülről is póló volt, amikor hirtelen megálltam. – Ha gondolod, akkor bemehetek a fürdőbe, és akkor te is nyugodtan tudsz… - kezem pedig a nadrágom cipzárján pihent még mindig, miközben próbáltam kizárni a nadrágomba is befolyó hideg, olvadt havat…. Zavarom pedig vélhetően könnyedén leolvasható volt az arcomról.
- Nem csak a horrorban vannak ilyesmi sztorik - szeretek filmet nézni, a horrort mondjuk kevésbé, de egy jó akciófilm azért már más tészta. És akkor még mindig nem csak ez a két kategória van, amiben felbukkanhatnak az ilyesmi epizódok. Jó volt hallani a nevetését, széles mosolyt csalt a képemre, bíztam benne, hogy sikerül jókedvet lopnom a szorult helyzetünk közepébe a mozdulattal. Játék csupán az egész, nem tudok kungfuzni, nem sokra mennénk vele. - Nocsak, azt hittem te fagyálló vagy pedig - cukkoltam picit a domboldal tetején állva már, hiszen pont tőle nem számítottam arra, hogy azt mondja, hamarosan megfagy. Zord és hideg volt az időjárás, ezt elismerem, de akkor is meglepett. - Én ki nem mozdulok egy darabig a melegből, szóval nagyon ügyesen kell csinálnod, hogy rávegyél az ilyesmire - szeretek szánkózni, szó se róla, de ha már egyszer melegben leszünk, nem sok kedvem lesz kijönni, pláne nem megmászni valami dombot, hiszen a popsitepsihez kell egy lejtő, amin le tudunk csúszni. - Na jól van, drágaság, ne akard ezt rám kenni! - nevettem el magam röviden, mert nagyon ügyesen csinálja, hogy feldobta a témát, aztán meg már rám keni, hogy meg sem próbálom megcáfolni. - Amúgy meg ilyen pletykákra nem adunk - ha nem lenne kínos a téma és én is nagyobb szájú lennék, akkor mondhatnám, hogy majd kipróbáljuk, de elég csúnya lenne ilyesmivel viccelődni, hiszen még sehogyan sem próbáltuk. Beszélgetni nincs sok idő, mert megcsúszom, őt meg rántom magammal, szerencsére legalább rám esik, így talán kevésbé üti meg magát a végső földet érésnél, a nyakunkba kapott extra hó viszont egyáltalán nem hiányzott. - Értem már a dolgot. Azért hoztál magaddal, hogyha bármi baj lenne, én vigyem el a balhét? - szemtelenkedtem, nevetős éle a hangomnak azonban tudatta vele, hogy csak pimaszkodom, egyáltalán nem gondoltam komolyan a dolgot. Helyette inkább kézen fogom és megindulunk a ház felé, olyan gyorsan, amennyire ebben a nagy hóban lehetséges, de szerencsére nem kell sok, hogy odabent legyünk végre. Érzem az enyhe meleget és amíg Hannah a kandallót veszi kezelésbe, én elkezdem kihámozni magam a ruháimból. A csizma és a kabát hamar a földre kerül, a sapkát, kesztyűket, sálat pedig szintén csak ledobálom, a lehető leggyorsabban igyekezve megszabadulni a ruháimtól, hogy a kabátom alá folyt és olvadt hólé ne legyen olyan kellemetlen érzés. Időközben azért valahol megtalálom a bátorságom, ahogyan a vetkőző Hannah-ra pillantok és a hirtelen megállását, szavait követően már ott állok előtte, hogy karjánál fogva húzzam közelebb. Csókra hajolok közelebb és míg egyik kezem az alkarján siklik végig a nyakáig, másikkal a pólója alá nyúlok, derekára simítva a kezemet. - El ne bújj nekem - suttogom ajkaira, pimasz ívű mosoly játszik szám szegletében, mielőtt újabb csókot lopnék ajkairól.
Kezdőlap
