Mosolyára nincs semmi reakcióm, miért is lenne? Pont nem érdekel, hogy bárgyún tartja-e az ajkait vagy sem. Rideg tartásomat, pedig nem magamra öltöttem, egyszerűen ilyen voltam és kész. Sosem fűtöttek mély érzelmek, vonásaim pedig soha nem árulták el a valódi gondolataim. Szép is lett volna! Nagyon hosszú ideje játszom kettős játékot ahhoz, hogy tökéletesen ura legyek minden mimikámnak és mozdulatomnak. Ha nem így lenne, már nem gyarapítanám az élők sorát. De mivel kétségtelenül élek és virulok, ez a legjobb bizonyíték arra, hogy nincs senki, aki megmondja, hogy valójában mit gondolok, vagy érzek. Jégkirálynő tartásom pedig nem megjátszás volt. Én valóban ez vagyok. Rideg és könyörtelen. - Gratulálok, sikerült megállapítani, hogy családtag vagyok, ha egyszer már mondtam, hogy az vagyok. - te jó ég! Ennek is csak annyi esze van, mint amennyi látszik. Roppant elmésen sikerült kisakkoznia a dolgot, mondhatom. Jobban tette volna, ha csukva tartja a száját, főleg, ha csak ennyi tud rajta kijönni. - Pont nagy ívben teszek arra, hogy téged mi érdekel. - és még azt képzeli magáról, hogy egy fikarcnyit is érdekel, hogy ő mit gondol. Anyám borogass! A legkevésbé sem ezért jegyeztem meg, amit. Az pedig, hogy még mindig ott volt a képén az a szerencsétlen mosoly, hát nem tette egy perccel sem értelmesebbé az ábrázatát. Ahogy elkezdett körözni körülöttem, csak még nevetségesebb volt. Egyetlen pillanat alatt válthattam vissza, ha akartam, nem voltam semmivel sem esélytelenebb nála egy küzdelemben, szóval ez a méregetés inkább volt valami béna viccnek is beillő szarság, főleg, hogy ezzel csak azt erősítette meg, nem tart ellenfélnek. Csak rá ne csesszen! Bár az sem érdekelt volna különösképpen... Elunom ezt a szarságot és lazán elindulok arra, amerről jöttem, mert minden érdeklődésemet - azt a hangyányit is, ami volt - elvesztettem iránta. Félelmet továbbra sem éreztem, csak némi csalódottságot. Azt is csak valahol nagyon mélyen.
// ha van ötleted ide még, akkor nagyon is vevő vagyok rá, de ha csak ennyi lett volna, akkor köszönöm a játékot ^^ //
A szavaira nem figyeltem, nem válaszoltam rá. Ha most felhúzza magát rajtam, akkor tessék. Én nem fogok, az ő dolga a saját agy vize. Vállat vontam, s mikor elindult, egy darabig figyeltem neki induló alakját. Hát, ez csak megijeszteni akart, semmi többet. Bah, már megint túlbecsültem a másikat. Kellő távolságban mentem utána, s a patak partjánál megálltam. Leguggoltam, s a hideg vízbe mártottam a karom, de figyeltem, ahogy a nő a holmijaival foglalatoskodik. Ha elment a fák közé, vagy felöltözött, és elment, utána nyugodt szívvel vetkőzök le, és veszek egy hűs fürdőt. Furák a nők... furák.
//Azért köszönöm, legközelebb talán hosszabbra sikerül! //
Négy napja, hogy nem hallottam Wade felől. Jobban mondva, ez a negyedik, hogy nyomát sem láttam. Csak annyit tudok, hogy hiányzik pár cucc a szekrényéből és a sporttáskája is, amibe általában csak akkor szokta beleszortírozni a cuccait, ha hosszabb időre kell eltűnnie, ami nem mellesleg még eddig soha nem fordult elő -kivéve a költözésünket-, szóval, nem is tudom, hogy honnan feltételezek ilyet... A lényeg, hogy nem fog megtorlás nélkül maradni a dolog, hogy magára hagyta a három éves kölykét, akinek a beceneve nem mellesleg a "bajkeverő" és a kedvenc időtöltése az életveszélyes helyzetekbe történő belebonyolódás. Most, hogy csak úgy lelépett, minden este otthon alszok, próbálok takarékoskodni az otthon maradt kajával és igazából minden mással is. Fogalmam sincs, hogy hol van a pénz, amiből gazdálkodni szoktunk, nekem meg pár aprón kívül abszolút semmi sincs a zsebembe. De ami még ezeknél is rosszabb, hogy nincs itt, és hogy nem tudom mi van vele. Minden este azt várom, hogy belépjen az ajtón, ledobja a cuccait, és minden olyan legyen, mint amilyen egy átlagos napon is lenni szokott, amikor dög fáradtan hazaér a melóból, és ahhoz sincs ereje, hogy éjszakába nyúló veszekedésekbe kezdjen velem. Mióta lelépett, a szokottnál is idegesebb és feszültebb vagyok, ráadásul már a saját házamban sem lehet egy perc nyugtom sem, mert Judy állandóan átrohangál, hogy Simont a nyakamba varrja. Tegnap végleg kifogytam a kifogásokból, és most jön az álca. A házban minden sötétítő el van húzva, a villanyok nem égnek, tehát, teljesen olyan, mintha nem lenne itthon senki. Nagyon úgy tűnik, hogy az a két elmebeteg a szomszédból ráharapott a csalira, így semmi akadálya nem volt annak, hogy kisurranjak alkonyattájt a hátsóajtón, és elveszve a házunk mögött kezdődő erdő rengetegjébe, szabadjára engedhessem végre a farkasomat, aki örömmel vette a lehetőséget, hogy kitombolhassa magát. Nem tudom, hogy milyen messze lehetek már a háztól, de az biztos, hogy elég távol ahhoz, hogy ne tudjak könnyen és hamar vissza találni. Nem is érdekel! Most csak az az egy számít, hogy levezethessem a fekete jószággal a felgyülemlett feszültséget. Kisebb zajt keltve gázolok bele a patakba, ahova eleinte sűrűn jártam ki Wadeval. Nem tudom, hogy miért, de valamiért, egy kis részem reménykedik abban, hogy szagot foghatok, de Wade ismerős illata helyett csak egy másik, ismeretlen hímé csapja meg az orromat, miközben lehorgasztom a fejem, hogy ihassak egy kicsit. Jobb lesz vigyáznom!
Az elmúlt napok nem is szóltak másról, mint, hogy a falka társaságában töltöttem minden egyes szabad percemet, már amennyiben képes voltam nyugton ülni a hátsómon, valamint Chrystallal próbáltam közös nevezőre jutni egy nagyobb mértékű vitát követően. Szegény lány már egy ideje itt van velem Alaszkában - na jó az az egy ideje valójában csak két évet jelent - de még mindig őrlődik, és fogalma sincs, hogy maradjon-e vagy lelépjen és keresse fel ismét azt az őrültet, akinek egykoron az oldalán állt. Én mondom, nem érdemli meg ezt a nőt az a félnótás, aki még arra se volt képes, hogy saját magát megvédje, mikor megjelentem. El se tudom képzelni, hogy milyen lehet a falkája, hogy élhetnek azok csoportban úgy, hogy látszólag egy-két, nála jóvalta idősebb alany is akadt a bandában. Nem értem, hogy miért nem vette még át egyik se a helyét. A lényeg a lényeg, úgy látszik sikerült valamilyen szinten hatást gyakorolni a lányra, és megértetni vele azt, hogy semmivel nem lesz jobb dolga akkor, ha most innen elmegy. Jelen állás szerint magányosan éldegél egy kisebb házban a belvárosban ami bevallása szerint neki bőven megfelel. Az viszont, hogy csatlakozzon a falkához szóba se jöhet... mármint nem én, hanem ő nem akarja. Nem érdekli a falkás téma, nem pörgeti fel, és véleménye szerint nincs szüksége arra, hogy megint egy félnótás parancsolgasson neki. Persze amint ezt kijelentette, nekem volt olyan erős a Castorba vetett hitem és az iránta érzett tiszteletem, hogy rögtön felkaptam a vizet a jelző hallatán. Ebből is adódott a vita, ahonnan első körben én távoztam. Rájöttem, hogy nem akarom Chrystalon levezetni az idegességemet, első sorban mert nem éri meg. Másodszor pedig a húgom és nem azért van velem, hogy folyton veszekedjünk... nem mellesleg nem akarom elundorítani magamtól azzal, hogy folyton veszekszek mint egy hórihorgas vénember. A mai napot gyakorlatilag a kezdetétől farkas alakban töltöttem, csak annyira vedlettem vissza emberi formámba, hogy beugorhassak egy közeli boltba venni annak a bolondnak egy kis csokoládét, kiengesztelésem jeléül. Az említett édességet szorongatva bőrdzsekim zsebébe, egy kisebb erdei ösvényen indulok el a falka területéhez. Ma már úgy se fogok találkozni a húgommal, így nem is kísérlem meg, hogy a házához menjek... ééés úgy néz ki, hogy egy ideig semeddig nem fogok menni. Megérezve és kiszimatolva egy idegen farkas jelenlétét, már le is térek az ideális útszakaszról, és egy halkan, nyugodtan folydogáló patak felé veszem az irányt, honnan egyre élesebben szűrődnek ki a fák és bokrok rengetegéből a neszezések. Vigyázva arra, hogy minél halkabban közelíthessem meg az ismeretlen nőstényt, csak a turisták számára kijelölt útszakaszon haladok, hogy még csak véletlenül se lépjek egy száradt levélre vagy elkorhadt ágra. Pajzsomat menet közben úgy húzom fel, mintha legalábbis egy bölényben reménykednék, vagy egy nálam sokkal erősebb és idősebb farkasban. Aztán... aztán kiderül, hogy csak egy nagyon fiatal kölyök az, aki nagy lelkesedéssel lefetyeli a hűs vizet. Leguggolva hozzá a patak másik partjára, összeszűkített szemekkel veszem alaposabban szemügyre. - Szia kislány - szólok oda neki ezzel várva a reakciójára.
Nem tudom, hogy miért hiszek olyan -gyakorlatilag tök lehetetlen dolgokban-, hogy valahol itt van a közelben, csak én nem tudok róla. Elvégre, egy Alfának az a dolga, hogy vigyázzon a kölykére, tanítsa és szemmel tartsa. Kétlem, hogy pont Wade lenne az a címeres ökör, aki áthágná ezeket a szabályokat, és képes lenne hosszabb időre -vagy ami még rosszabb-, örökre hátat fordítani az általa teremtett kölykének egy lényegtelen idióta hajbakapás miatt. Az eltelt napokban már az is az eszembe jutott, hogy mi van, ha ez az egész csak egy kibaszott nagy átverés, és már alig várja, hogy felfedje magát. Mi van, ha most is itt van -azt mondjuk azért érezném-, és éppen majd' összehugyozza magát a röhögéstől amiért sikerült ilyen frappánsan kicsesznie velem?! Mi van, ha ez az egész annak a falkás szarságnak a kezdete, és így akarnak próbára tenni? A rohadt életbe! Attól, hogy különböző elméleteket kezdek el itt szövögetni magamban, mint egy félőrült, Wade nem fog hamarabb visszajönni. Kénytelen leszek elindulni, és megkeresni, ha valaha is viszont akarom még majd látni, de addig is... Egyenlőre első legyen az, hogy kiderítsem, hogy ki a váratlan látogatóm, mit akar, és ami a legfontosabb, békés szándék vezérli-e... Tudom, hogy közeledik, és azt is érzékelem, hogy mikor ért zavaróan közel hozzám, mégsem tudok parancsolni a farkasomnak, aki azonnal védekező pózba vágja magát, és vicsorogva morogni kezd az idegenre. A "radarjaim" ezzel egy időben reflexszerűen Wade után kezdenek el kutatni, de sehol nem érzékelem. Csak az idegen van, de az ő pajzsa áthatolhatatlannak tűnik. Arany barna szemeimet a hím íriszeibe fúrom, és lassan felegyenesedem védekező pozíciómból. ~Most azt kéne mondanom, hogy "hello nagyfiú!"?~ Küldöm mentálisan a szavakat a pasasnak, és csak remélni merem, hogy elérnek hozzá, és hogy nem fognak csak úgy leperegni róla. ~Mit akar tőlem?~ Nem, eeeegyáltalán nem bízom meg benne. Wade annak idején rendesen a fejembe verte, hogy idegen farkasokkal, ha tehetem, inkább ne is álljak szóba.
Nem tudom, hogy mikor jutottam el arra szintre, hogy önszántamból kérjek bocsánatot valakitől, és azt egy csokoládé társaságában tegyem meg. Soha nem voltam egy híres érzelgősködő ember, de nagyon úgy néz ki, hogy idővel még a legvastagabb jég is megtörik. Vagy szimplán csak tudja a tudatalattim is, hogy szükségem van a húgomra, és bár háromszáz évet külön húztunk le, mégis együtt kezdtük az életet, együtt fejlődtünk és születtünk erre a világra. Valamiféle kötődés, valami erős vonzás va közöttünk. Valamiért viszont úgy érzem, hogy ez a csoki nem fog időben elkerülni hozzá már csak ha azt vesszük alapul, hogy amint megérzem egy idegen farkas szagát, már le is fordulok a jól megszokott ösvényről, hogy annak "meglátogatására, üdvözlésére" siessek. Soha nem voltam oda a kölykökért, és ez a mai napig nem változott. Náluk ostobább teremtést nem hordott hátán a Föld. Viszont annyi biztos, hogy én is voltam olyan elesett és fiatal, semmit nem tudó, mint ők. Így nem írom le őket úgy, mint ahogy azt a legtöbben teszik, csak szimplán tartom a tisztes távolságot mindannyiunk érdekében. Biztos vagyok benne, hogy most is csak a kíváncsiságom az, ami hajt előre, koránt sem az eszem. Bár, ha mondjuk azt vesszük alapul, hogy roppant idegen a szaga, így nem tartozhat közénk, de még csak a helyiekhez se, lehet nem lenne nagy bűn "összehaverkodni" vele, hogy aztán a falkába csábíthassam. De mint említettem, soha nem értettem szót a nálam évszázadokkal fiatalabb farkasokkal, így ez valószínűleg már most füstbe ment terv. Amint leguggolok és intézek hozzá egy-két szót, ő rögtön védekezően vakkant egyet. Még időben leengedem a pajzsomat ahhoz, hogy bebizonyítsam nem akarom bántani. Ezzel lehet, hogy nagyobb biztonságban érzi magát. Aztán ki tudja? Mivel biztos vagyok benne, hogy nincs rajtunk kívül más a környéken, inkább nem fárasztom magam azzal, hogy a mentális kérdésekre ugyan ilyen formában válaszoljak. - Akár az is megteszi igen - vonok vállat, de inkább nem változtatok a helyzetemen, maradok guggolva. Nem hiányzik, hogy fenyegetésnek titulálja a hirtelen felegyenesedésemet. - Nem akarok én semmit, csak gondolom meglátogatom azt a fiatal kis kölyköt, aki a teremtője nélkül sündörög. Mit csinálsz itt egyedül? - vonom kérdőre és szinte érzem, hogy hangomba némi határozottság is költözik.
Sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha tudnám, hogy milyen szándékkal van itt, és hogy mi vezérelte abban, hogy szagot fogjon, egy védtelen, de annál is pofátlanabb kölyök nyomába eredjen. Ha nem kellene most arra is ügyelnem, hogy egy idegennel nézek éppen farkasszemet, akkor teljesen nyugodtan folytathatnám az egyszemélyes kis küldetésemet, és több esélyem lenne rá, hogy még ma szagot fogok, vagy bármi. Nekem édes mindegy, hogy hogy fogok Wade nyomára bukkanni, csak tudjam, hogy nem ment messzire, és hogy nem tartotta be az ígéretét, amivel fenyegetőzött a legutóbbi alkalommal. Ahogy szemeim összetalálkoznak az idegen pasas íriszeivel, tudom, hogy jobb, ha nem húzok újat vele. Van benne valami, ami visszavonulásra ösztökél, és ha nem lennék ennyire rohadtul kíváncsi fajzat, és nem hajtana a vérem, hogy megtaláljam a "bátyámat", akkor valószínűleg már rég visszafordultam volna, habár... jobban belegondolva, az se lett volna valami okos megoldás. Ha eddig követett, képes lenne hazáig is, azt meg nem kockáztatnám meg, hogy valami dög idegen kiszagolja, hogy hol találhat rám... ~Akkor fussunk neki még egyszer! Hello nagyfiú!~ Hangom még a fejemben is rendkívül cinikusan cseng, ahogy továbbítom a pasas fejébe. Ha most emberi alakban állnék előtte, nincs kétségem afelől, hogy itt virítana a képemen az az arrogáns kis félvigyorom, ami borzasztó idegesítő tud lenni egy bizonyos idő után. ~Áh, szóval hobbid, hogy magányos kölykökre vadászol?~ Érdeklődöm a zsákos embertől, vagy ha az jobban tetszik, a cukros bácsitól, ezzel kitérve a válaszadás alól. ~Nem félsz, hogy ha esetleg erre jár valaki, rád hívja a sárga házasokat, amiért egy farkashoz magyarázol?~ Pimaszkodom egy kicsit, csakhogy legyen némi fogalma arról, hogy nehéz esettel van dolga. Közben persze kisétálok a patakból, és bár nem lett vizes az egész bundám, mégis megrázom magam.
Ha belegondolok abba, hogy mennyi idegen kölyök mászkál az erdőben, ennek az egynek meg se lep a jelenléte. Csak annyi a gond, hogy teljesen egyedül van, sehol nincs egy felügyelő farkas se, aki vigyázna rá, és megóvná mondjuk... tőlem? Nem akarom bántani ez tény, de soha nem voltam kibékülve velük, egy pimaszabb fajta pedig kifejezetten az idegeimre tud menni így csak reménykedni tudok benne, hogy ő nem tartozik bele ebbe a csoportba. Ha mégis, akkor jól megnézheti majd magát a drága. Viszont sajnos már az első szó ami kibukik a száján, bocsánat amit közöl felém a gondolataiban, bebizonyítja, hogy mint általában, megint sikerült nagyot remélnem azzal, hogy talán ő más lesz. De nem. Biztos vagyok benne, hogy érzi, jóval idősebb vagyok nála, ennek ellenére úgy pimaszkodik, mintha én is csak egy hülye kis kölyök lennék, aki majd megharapdálja a fülét azért, mert "csúnyán bánt velem". - Nem, nem ez a hobbim... maximum az, hogy szemtelen kölyköket eszek vacsorára. Mellesleg nem vadásztam rád, csupán kíváncsi voltam, hogy ki az a félnótás, aki egyedül, kölyökkora ellenére kint csámborog ilyenkor - vonok vállat s egy gyilkos pillantást villantva rá, csak ellenzően megrázom a fejem. Már az, hogy tegez, elvág bennem valamit, amit talán nem lett volna szabad. Lehet, hogy nem fogok a torkának ugrani a pimaszság miatt, de annyi biztos, hogy minimum tíz százalékkal rontott a kölykök hozzám kerülési esélyein. - Kis bogaram. Attól még, hogy neked nincs elég tapasztalatod ahhoz, hogy megérezz valakit aki a környéken közlekedik, addig nekem van. És nem kell attól tartanom, hogy valaki majd jön és körberöhög. Aztán meg nem mindegy? Azzal beszélek, akivel akarok... vagy te nem így véled? - mérem végig ahogy kicsattog a másik partra és lerázza magáról az utolsó csepp vizet is. Nem törődve azzal, hogy esetlegesen nem tetszik neki a helyzet, egy nagyobb kőre amit nyilván annó a vízmosás hozott le idáig és most a patak közepén engedi, hogy kerülgesse a víz, rálépve már át is evickélek a túlsó partra, ahol a farkas lány is ácsorog. Örülnék neki, ha végre elfogadná, hogy jelenleg én vagyok itt a rangidős és a domináns fél. És ha ehhez az kell, hogy némi erőszakhoz folyamodjak, akkor megteszem. Egész közel lépve hozzá fölé magasodva figyelem az alakját, s kéken megvillanó tekintetemet úgy fúrom az övébe, mintha meg akarnám babonázni. Közben csak azt próbálom elérni, hogy elfogadja, itt most én vagyok a fejes.
Kölyköket eszik vacsorára, és a félnótás jelzővel mer illetni? Hát ez überfasza! Úgy tűnik, hogy ez az én formám. Kifogni a "kölyök centrikus" barmokat, akik azt hiszik, hogy attól, mert még kölyök vagyok, úgy bánhatnak velem, ahogy azt az úri kedvük is tartja az adott pillanatban. ~Elég rágós vagyok, nem járnál jól velem akármilyen élesek az agyaraid! Az pedig, hogy mit csinálok idekint ilyenkor, legyen csak az én gondom.~ Talán idősebb nálam, talán több tapasztalata van már az életből, mint nekem, és az is biztos, hogy képes lenne egy harapással kettéroppantani a gerincemet, de arról mindezek ellenére nem tartozom még neki elszámolással, hogy mit csinálok itt a teremtőm nélkül. Ameddig nem valamelyik rühes falkának a területén portyázom, fölösleges az aggodalom. Nem tesz jót a szívnek, és feltételezem, hogy szeretne még lehúzni pár évet, bár... fogalmam sincs, hogy hány éves lehet. Biztos vagyok benne, hogy nem Vilmos herceg fattyával született egy napon... Ha elkerülhető lett volna, akkor inkább szóba se állok veled! Igen, egyértelműen ez a fajta válasz az, ami először megfogant bennem, de végül aztán úgy döntök, hogy inkább visszafogom maga. Még... ~Felőlem! Úgyis kezdek unatkozni.~ Vágom rá, és képzeletben még egy hanyag, flegma vállrándítást is társítok a szavaim mellé, miközben védekezően hátrálni kezdek tőle és tekintetemet el nem szakítom az övétől. ~Nagyon a lelkedre veszed, ha azt mondom, hogy tök olyan vagy, mint valami pedofil? Ez a nyomulás...~ Szívózok egy kicsit tovább csak a miheztartás kedvéért.
Fejemet rázva figyelem a nagyképű szukát, s már nem is választ el sok attól, hogy letörjem az agyarait. Nem fogom bántani az biztos, sikerült úgy elindulnom ma otthonról, hogy legyen maga a sátán szolgája, de én akkor se fogom feltépni a torkát. Első sorban, mert nem éri meg másodszor pedig nem akarom, hogy véres legyen a bundám. - Ha te rágós vagy akkor milyen lehetek én? Te maximum nem lennél elég laktató - morgom az orrom alatt. - Az pedig, hogy mit csinálsz itt kint, nem lesz csak a te gondod. Nyilván a helyieknek nem nagyon tetszene, ha megtudnák, valakinek a kölyke egyedül mászkál idekint... mellesleg mi lenne, ha most elhurcolnálak az én csapatom területeire? - billentem félre a fejem, hogy ezzel is jelezzem őszinte kíváncsiságomat a válaszát illetően. Nem tudom, hogy ki lehet ennek a kölyöknek a teremtője, de annyi biztos, hogy nem végez túl jó munkát, ha nem tudta még a kezdetekkor megzabolázni és elérni vele, hogy tisztelje az idősebbeket még akkor is, ha soha nem találkozott az adott féllel. Nem kell sok ahhoz, hogy előbújjon a domináns énem. Amint mellé érek és már ontja is a szitkot magából, emberi karommal a nyaka felé kapok, de azt már csak a fekete farkas mancsa éri el, és söpröm magam alá a lány vékony, fiatal farkasát. ~ Ezer szerencséd, hogy Castor volt olyan vakmerő és határozott vezető, hogy lenyugtatott még a kezdetekkor ~ Közvetítem felé megvillanó szemekkel, és már húzódik is el tőle, hogy leszegett fejjel, vicsorogva figyeljem őt. Nem tudom, hogy mennyire akar ellenkezni velem, de annyi biztos, hogy jobban jár, ha megadja magát. Kénytelen lesz elfogadni, hogy most ő az alárendelt fél. ~ Azzal nem leszek pedofil, ha érdeklődök egy farkas felől úgy, hogy én magam is az vagyok. Azzal pedig főleg nem, ha bebizonyítom, jobban jársz, ha nem jár feleslegesen a szád. A fejesed nem tanított meg rá? Nem is tudod milyen szerencsés vagy, hogy engem fogtál ki magadnak egy jobb napomon. Más nem biztos, hogy ilyen elnéző lenne. ~ Vakkantom, miközben még mindig felette magasodva szimatolom a nyakát, mint ahogy azt a legtöbb farkas ilyenkor teszi.
Legbelül keserű elégedettséggel tölt el a tény, hogy egy újabb olyan emberbe... őőő... farkasba botlottam bele, akinek látszólag nem igen szokása tárt karokkal és sugárzó képpel fogadni a kölyköket. Ha tényleg ennyien vannak a vének között -mert én már csak ilyen jelzővel vagyok hajlandó illetni a száz évnél idősebbeket-, akik nem szimpatizálnak a zöldfülű újoncokkal -mert bizony, akármennyire is szíven üt a tény, én is az vagyok még-, akkor mégis kik azok a teem-ből, akik elviselik a velem egykorúakat, és birka türelemmel megnevelnek minket? Van egy olyan érzésem, hogy ha vannak is ilyenek a falkában, akkor azok a birka türelmük mellett a keménységükről is híresek, ami egyenlő azzal, hogy vért fogok izzadni -vagy rosszabbik esetben megdöglök-, mire sikerül valamelyik potenciális babysitternek a jó út felé terelnie. No, de akkor kanyarodjunk csak szépen vissza a mi Mr.Boogienkhoz. ~Akkor viszont tényleg fölösleges lenne az étlapodon szerepelnem~ Olyan játszi könnyedséggel közvetítem mindezt a fejébe, mintha legalábbis biztosra tudnám, hogy tényleg nem lenne képes elejteni. Pedig nem. Az a helyzet, hogy azonkívül, hogy hozzám képest akkora, mint egy hegyomlás, és hogy a darkos kinézete miatt biztos, hogy nők ezrei omlanak a lábai elé, semmit nem tudok róla, az idegenekkel pedig jobb vigyázni, még akkor is, ha egy mutáns dög vagy. ~Nem hallottál még olyan kölykökről, akik teremtő nélkül maradtak?~ Ez most totál úgy hangzott, mintha valami árva lennék, akit kidobott az anyja az útszéli árokban miután megszülte. Nem akarom, hogy Wade magamra hagyjon, de jelenleg okosabb ezt hazudni, mint azt, hogy van teremtőm, csak még én magam sem tudom, hogy hova a francba tűnt egyik napról a másikra. Bár mindez úgy tűnik, hogy most totál lényegtelen. A hegyomlásnak úgy néz ki, hogy eddig bírták az idegei. Ösztönösen vágom magam védekező pozícióba és kezdek el veszett dögként morogni, amikor meglátom lendülni magam felé a karját, ami -mire elér hozzám-, addigra már hatalmas, állatszerű karmokban végződő manccsá transzformálódott. A radarjaim az ütést követően rögvest bekapcsolnak, és Wade után sikítanak, de ahelyett, hogy valamilyen lehetetlen csoda folytán megjelenne, csak egy hatalmas fekete blökit kapok a nyakamba. Szóval lenyugtatta? Ilyen amikor nyugodt? Azt hiszem, hogy jogosan tehetném fel a kérdést -ha az eddigieknél is nagyobb szarba akarnám magam keverni-, hogy milyen akkor, amikor felbőszítik?! ~Már megmondtam, nincs semmiféle fejesem! Egyedül vagyok.~ Morgom, mindezt olyan hitelesen, hogy már-már szinte én is elhiszem.
Fogalmam sincs, hogy mihez tudnék most ezzel a jómadárral kezdeni. Ha lenne elég eszem már rég itt hagytam volna, de úgy néz ki, hogy ez a négyszáz év, vagy ha más nem is az a közel száz amit a jelenlegi falkámmal töltöttem, sikeresen erőszakolt belém annyi tartást és empátiát, hogy inkább érdeklődjek a kölyök felől, mintsem itt hagyjam egyedül, hogy valaki olyan találjon rá, aki potenciális kajajelöltnek nézi. Lehet, hogy nem néznék ki belőlem, de képes vagyok némi érzelmet is kimutatni, és bár nem csorgok a nyáltól és vergődök benne, ez már annak számít. Elfogadásnak, némi aggodalomnak egy kis meglepettséggel és értelmetlenséggel fűszerezve. Százötven-kétszáz éve már rég kitéptem volna a gigáját, ezer szerencséje, hogy most futott össze velem. - Valóban... inkább fogok magamnak egy húsos őzet... mellesleg nem fogyasztok farkasokat. Nem eszem meg a saját fajomat - magyarázom miközben megállás nélkül a szukát kémlelem. Tényleg elég friss hús még, nagyjából két, három éve lehet farkas, többet nem adnék neki. De évet se a jövőre nézve, ha túl sokat kóborol egyedül. - De, sajnos hallottam, és az ilyen történeteknél nem is utálok jobban semmit - gyakorlatilag még én magam is a kölykök köré tartoztam, mikor az apám ellökött magától, hogy márpedig ő nem fog tovább foglalkozni a tanításommal. Megtört és haragos voltam, és talán ez volt az, az ok, ami miatt olyan lettem mint egy vérben forgó penge. ~ Ha mégis lenne, akkor nagyon szívesen elbeszélgetnék vele... egy ilyen engedetlen, neveletlen kölyköt nem akasztanék senki nyakába. Mi lenne, ha inkább véget vetnék szenvedéseidnek? ~ Tudakolom, de ezt koránt se gondolom olyan komolyan, mint ahogy hangzik. Első sorban itt arról van szó, hogy próbálom megfélemlíteni. Velem lehet, hogy már játszadozhat és húzhatja az agyamat a végtelenségig, de vagyok olyan szemét, hogy pillanatok alatt arra késztessem, hogy gondolja át az egész életét, mormoljon el egy imát és csukja be a szemét mert itt a vég. Nem ölöm meg... de késztetem arra, hogy adja meg magát, valamint legyen némi tartózkodás benne a jövőre nézve, mert a végén egy idősebb tényleg megtépázza a pofátlansága miatt. Acsarogva szegem le a fejem, s húzom le róla a mancsomat. Nem engedem, hogy felálljon. Helyette szűk körben elkezdek körözni fekvő alakja körül, mintha legalábbis egy dögkeselyű próbálná becserkészni az áldozatát. ~ Mond csak? Minden idősebbel így viselkedsz? Vagy csak engem tisztelsz meg vele? ~
Ez a "nem eszem meg a saját fajomat" kijelentése egy kicsit viccesre sikerült a maga módján, bár van egy olyan érzésem, hogy egyáltalán nem poénnak szánta a dolgot, én magamban mégis jól szórakozok rajta. Ez most tök olyan volt, mintha egy bennszülöttektől nyüzsgő szigeten egy kalandornak azt mondta volna az egyik ott lakó, hogy "nem vagyok kannibál". Igazán megnyugtató egy pacák, szó mi szó! Remélem, hogy érezhető volt az iménti irónia. ~Ez megnyugtató~ Hozom azért szavakban is tudtára, hogy mennyire nem érzem most ettől a ténytől jobban magam. Elvégre, ha megöl, az még nem azt jelenti, hogy fel is kell zabálnia a tetememet, tehát, egy szó, mint száz, még mindig nem vonultak el a borús fellegek a fejem fölül, szóval, nem árt továbbra is résen maradnom. Rohadtul nem az én asztalom a kamu duma, most valamiért mégis ehhez a megoldáshoz folyamodom, amikor beszélni kezdek a "nem létező" teremtőmről. Rövidre akarom már zárni ezt az egész témát egyszer, s mindenkorra! Még a végén a falra festem az ördögöt, és Wade soha a büdös életben nem jön vissza hozzám. ~Látod milyen sanyarú sors ez?~ Küldöm felé a szavakat sajnálkozva, és még egy ugyanilyen jellegű sóhajt is hozzá lehet képzelni az iméntiekhez. ~Ha ennyire meg akarod tenni, miért kéred ki róla a véleményem?~ Gondolkodás nélkül jönnek a szavak, amikor már farkas alakban fölém magasodva fenyegetőzik. Nagyon úgy áll a helyzet, hogy nem csak akkor vagyok képtelen gátat szabni a szavaimnak, amikor emberi alakban vagyok, hanem akkor is, amikor ordasként tengetem az időmet. Most pedig... előfordulhat, hogy végleg kihúztam nála a gyufát, és már tényleg csak a halálos ítéletem van hátra. Vajon milyen a pokolban? Remélem lesz pár ismerős... A késztetés -vagy talán csak az életösztönöm, ami hajt-, hogy egy óvatlan pillanatban kimarjam a szemét a helyéről itt munkálkodik bennem, mégis visszafogom az indulataimat, és inkább mentem, ami még menthető... ~Nem csak a vénekkel! Mindenkivel~ Hozom a tudtára a valós tényeket, miközben továbbra sem mozdulok, hanem inkább csak követem tekintetemmel minden lépését, amint körülöttem somfordál. Egy pillanatra sem tévesztem szem elől. Az túl kockázatos lenne! ~Ha szépen kérlek, befejezed? Még a végén visszajön a tapsifüles...~ Közvetítem felé az újabb gondolataimat. ~Mi lenne, ha inkább visszavedlenénk, és mesélnél kicsit erről az egész teremtő nélküliségről? Ha jól sejtem, elég sokat tudhatsz a dologról.~ Bizony, amikor szóba jött a téma, és láttam, hogy milyen képet vág az egészhez, támadt egy furcsa megérzésem. Na, meg, ameddig Wade nincs, nem árt, ha kitudakolok egy-két dolgot.
Érzem, ahogy jól mulat azon, hogy kicsit megcsavarva, a tőlem teljető legjobb készségű humorommal hoztam a tudtára, hogy nem fogok belőle lakmározni még akkor se, ha vidáman feltálalja magát egy almával a szájában. - Valóban? Én azért nem nyugodnék meg ennyire. Vannak a környéken nálam kegyetlenebb farkasok is, akik nem hagynák, hogy ilyen nagy legyen a szád és felvágott a nyelved. - Elég sanyarú igen. De ha én megtudtam élni a teremtőm nélkül, akkor másnak se feltétlenül kell akadálynak lennie nem igaz? Mellesleg nem hiszek neked. Érzem rajtad a szagát... felesleges rejtegetni. Vagy szimplán félted, hogy mit csinálok vele, ha téged most itt hagylak? Vagy egy másik lehetőség... félted a saját nyomorult kis életét, és nem akarod, hogy haragudjon rád? - puhatolózok meglepően nyugodtan, viszont annál kellemetlenebb szavakkal közvetítve. Soha nem szoktam óvatosan, finoman fogalmazni, ami a szívemen az a számon is. És mondanom se kell, az évek alatt lágyult a pimaszságom így ez valóságos becézgetésnek, bóknak számít. ~ Csak kíváncsi voltam, hogy reagálsz rá...~ Közlöm vele fitymálóan. ~ Ó és erre még büszke is vagy? Nem tudom kislány, de nincs meg hozzá semmid, hogy ilyen nagyszájú leszél. Nem vagy egy kifejezetten erősebb példány és szinte bűzlesz a kétségbeeséstől, hogy a teremtőd nem jön vissza hozzád. Tudtad, hogy a hazugság bűn? ~ Sorolom fel neki ténymegállapításként az észrevételeimet. Nem tudom, hogy mi lesz erre a reakciója, de nem hiszem, hogy ezzel sírva fakadna és elmenekülne. Viszont be kell vallanom, hogy nagyon emlékeztet valakire... rám! ~ Ha elég szépen, akkor igen, abbahagyom ~ Persze nem kell a továbbiakban könyörögni érte, megállok a nyakánál, mihez hozzá érintve az orromat, mélyen belenézek a szemeibe remélve, hogy látja benne a dominancia jeleit, valamint a határozott tartásomon, amin nem óhajtok még egy ideig lágyítani. Felesleges. Következő kérdésére viszont gondolatban gyilkosan felnevetek. ~ Visszavedleni? És mond csak, mit szeretnél a továbbiakban csinálni? Venni egy kis fürdőt a patakban, vagy sárban dagonyázni? Esetleg Ádámkosztümöt ölteni? ~ Érdeklődök. Tudtommal ő már akkor farkas volt mikor rátaláltam, ergo nincs nála ruha. És azzal, hogy én is egyik pillanatról a másikra lettem farkassá, a ruháim elszakadtak. Nincs ruha, vedlés lehet, de akkor pucér valónkban fogjuk egymás figyelemre méltó pontjait bámulni, az már holt biztos.
Most erre mégis mit kéne mondanom, vagy tennem? Fakadjak sírva, és kezdjek el könyörögni a nyomorúságos, három éve elba*ott kis életemért? Lássuk be, az nem igazán vallana rám. Ha meg kell halnom, hát legyen! Senki sem halhatatlan, egyszer mindenki kinyúvad... Igazából, rohadtul fölöslegesnek látom ezt tovább feszegetni. Sokkal fontosabbnak tartom ennél a következő szavait. Lám lám! Csak nem elkezdett sejteni valami a cukros bácsi? ~A homlokomra van írva, hogy amit szag érzel rajtam az kifejezetten csak a teremtőmé lehet, vagy mi?~ Hát ja, ez valóban rejtély számomra. Nem is ismeri Wadet, akkor mégis honnan tudhatná, hogy ez bizony az ő szaga? Érdekes egy ipse ez! Ha nem valami titkos ügynök, akkor tényleg fingom sincs, hogy honnan veszi a dolgot, de hát... ő az idősebb, biztos jó magyarázata van rá. ~Tegyük fel, hogy van teremtőm, és hogy nem lépett le, de neked mégis mi jogod van ahhoz, hogy beleszólj abba, hogy hogy végzi a munkáját?~ Ha erre is a jó öreg "vén vagyok, mint az országút" választ fogja adni, biztos, hogy nem gondolom meg, hogy tényleg kikaparjam-e azokat a szép kék szemeit. Azonnal meg fogom tenni még ha az az életembe is fog kerülni! ~Hát most láthattad...~ Vágok vissza ugyanolyan stílusban, amilyenben az imént ő is közvetítette felém a szavait, közben -soha nem vallanám be-, de abban reménykedem magamban, hogy ne most szakadjon el nála végleg a cérna, vagy ha mégis, akkor Wade még időben ideérjen. ~Talán szégyellnem kellene? Az pedig legyen csak az én személyes gondom, hogy mitől is tartok~ Tényleg nem állok már messze egy robbanástól, de tudom, hogy tartanom kell magam. Már csak azért is, mert egészben meg akarom úszni ezt a rohadt estét, és folytatni akarom Wade előkerítését. ~Szégyenlős vagy? Nekem az Ádám kosztüm is teljesen megfelel~ Szó mi szó, nem vagyok egy szégyenlős fajta, de ha annak a baromnak a fülébe jutna, hogy egy tök idegen pasas előtt meztelenül flangáltam, nem biztos, hogy túlzottan örülne neki. ~De, ha nem hát nem. Viszont egy mesével még tartozol, én pedig csupa fül vagyok~ Kászálódom fel végre a földről, és kezdek el nyújtózkodni. Bahh végre!
Szenvedek és kínlódok... ez, ha emberként állnék itt, nyilván az arcomra lenne írva. Nagyon nagy önmegtartóztatásra van most szükségem ahhoz, hogy ne akarjam egy egyszerű mozdulattal elmetszeni a lány torkát. Az a gond, hogy akárhányszor arra gondolok, hogy talán mindenkinek jobb lenne, ha egy-két idegesítő, másokat nem tisztelő farkas a föld alá kerülne, mindig megjelennek előttem a falkatársaim arcai, kik annak idején azt bizonygatták, hogy ha túl sok erőszakot mutatok, annyit amennyit annó belém vertek, akkor nincs helyem közöttük. És ilyenkor lenyugodva sóhajtok egyet, kezemet elemelem az áldozat nyakától és csak nézek rá meredten úgy, mintha kísértetet látnék. ~ Nem, nincs odaírva... ennek ellenére nagyon jellegzetes. Mintha vele élnél. Szóval nekem nem tudok belehazudni a képembe, hogy egyke vagy ~ Következő kérdésére legszívesebben hisztis, raplis gyerekként állnék neki toporzékolni, de helyette csak rámorranok. ~ Nincs közöm hozzá, nem is óhajtok beleszólni. Csupán egy ténymegállapítás volt, te bolond kölyök, hogy nyilván nem végezheti túl jól a munkáját, ha ilyen... rendkívül... visszataszító jellem vagy és nem sikerült téged gatyába ráznia annyira, hogy tiszteletet mutass az idősebb felé ~ Szűkítem össze farkas tekintetemet, megállás nélkül méregetve a pofáját, szőrzetét a nyakán, valamint tartását, ami nem arról árulkodik, hogy olyan nagyon beakarna hódolni nekem. ~ Ne szégyelld. Csak gondoltam szólok, nehogy egyszer emiatt történjen valami megmásíthatatlan dolog... ~ Ha most ember lennék, nemes egyszerűséggel megvonnám a vállam, és ennyiben hagynám a témát. Nincs ember a Földön, aki ne hazudott volna még. Ezzel én is így vagyok, de legalább tudom, hogy milyen témában illik és milyenben nem. Jó, soha nem illik, de ez van! ~ Szégyenlős? Na ne nevettess. Csak egy idő után hülyén éreznéd magad, ebben egészen biztos vagyok... ~ Pasiból vagyok nem? Képes lennék úgy bámulni egy meztelen nőt, hogy a szemem majd ki esik. Ez pedig egy idő után frusztrálná a csajt, ebben biztos vagyok. Ahogy elkezd feltápászkodni, mintha legalábbis nem állnék mellette ugrásra készen, rögtön rámorgok, s vicsorítva mutatom ki nem túl bájos vigyoromat, miután oda is kapok a nyakához. ~ Tudd hol a helyed! Nem engedtelek felállni, és addig nem is fogsz, míg nem veszel vissza és nem hódolsz be. És tudod szánalmas, hogy erre így kell rávezetnem egy három éves kölyköt, nem teszi meg magától ~ Vicsorgok és morgok megállás nélkül a tőlem telhető legvérengzősebb formámban.
~Jó, tessék, nem vagyok az, de nagy esélyem van arra, hogy éppen a napokban hagyott el a Teremtőm. Most boldog vagy?~ Ha tartanám annyira, már biztos, hogy rég kikapartam volna azt a két szép szemét az üregéből, vagy minimum jól képen köptem volna, ezzel kifejezve az én igen csak sajátos módomon azt a fene nagy "tiszteletemet", amit iránta érzek. Mégis ki ő, hogy csak úgy idejön, és elvárja, hogy behódoljak neki?! Nem a teremtőm, még csak nem is ismerem! Sokkal egyszerűbb lenne mind a kettőnk élete, ha nem erőltetnék ezt a kis "bájcsevejt" és mind a ketten elhúznánk a belünket. Ő jobbra, én meg balra, vagy nekem aztán édes mindegy, csak minél messzebbre kerüljek tőle! Az energiáiból ítélve, közel jár ahhoz, hogy elevenen megnyúzzon, vagy hogy feltépje a torkom, én meg addig -nem is értem, hogy miért-, nem szándékozom beadni a törülközőt, ameddig meg nem találom Wadet, és rendesen helyre nem rakom -amiből úgyis fordított helyzet lesz, és Ő lesz az, aki szóhoz sem fog majd hagyni jutni-, amiért csak úgy se szó, se beszéd, magára hagyta az egyébként totál problémás három éves kölykét. Úgy érzem magam, mintha elárult volna, vagy úgy dobott volna bele a mély vízbe, hogy úszni se tudok. A helyzetemet egyáltalán nem segíti, hogy még ez a melák is az utamba áll és a tiszteletről és ahhoz hasonló baromságokról koptatja a száját. ~A jellememnek semmi köze sincs ahhoz, hogy ő, hogy nevel engem. Mondd csak, neked is a jellemedből fakad talán, hogy csak úgy belekötsz minden jött-ment élőlénybe és, hogy idomítani akarod az olyan kölyköket is, akikhez semmi közöd?~ Billentem oldalra fejem, farkasom továbbra is készen áll arra, hogy védekezzen, ha szüksége lenne rá. Aranybarna íriszeim mindezek tetejében úgy villognak a sötét estében, mintha szentjánosbogarak lennének. Messziről is könnyen kiszúrhatóak. A feltehetőleg jó tanácsnak szánt mondandójához fölöslegesnek tartok bármit is hozzáfűzni. Az én szavam itt már mit sem ér. Kezdem magam úgy érezni, mint amikor Wadeval marjuk egymást, csak akkor nem kell félnem attól, hogy mikor fog hidegvérrel széttépni. De ez... na, ez a pasas teljesen más tészta, és bár sokat szapulom Wadet, hálát adok az égnek, hogy olyan elnéző teremtőm van, mint amilyen ő is. ~Valóban? Ugyan miért? Mert, ha arra gondolsz, hogy esetleg nem láttam még dákót, el kell, hogy szomorítsalak...~ Sejtem, hogy mind a ketten másra gondolunk, de azért gondoltam egy próbát megér a dolog. Persze, nem mondom, talán eleinte tényleg szégyenlős lennék előtte -hiszen eddig teljesen meztelenül férfi csak Wade látott-, de szerintem hamar leküzdeném a gátlásaimat. Közben persze szemeim egy percre sem kerülik el a lépéseit, mozdulatait, ahogy körülöttem járkál, majd nemes egyszerűséggel a földhöz "vág" és még arra is veszi a bátorságot, hogy a nyakamba marjon, mire ösztönösen rámordulok és fogsorom összekoccan, ahogy a levegőbe harapok helyette. ~Egyszerűbb lenne mind a kettőnknek, ha most elengednél és többet nem találkoznánk!~ Válaszolom és továbbra is kitartok ameddig azt az erőm is engedi. Aztán ki tudja, hogy milyen következménye lesz a túlzott pofátlanságomnak?
~ Valamiért nem lep meg ez a "hír" ~ Jegyzem meg gúnyosan, mintha tényleg nem számítana semmit, közben pedig mégis. Soha nem szerette tudtommal egyik falka se, ha úgy ólálkodnak magányosok a környéken, hogy azok bármelyik alkalmat kihasználva egyik féltől a másikig verődnének, és míg valaki megbízik bennük az egyik falkából, és elmond neki egy-két dolgot, két nap múlva már a másik falkától hallja vissza. Épp ezért lenne jobb mihamarabb kikérdeznem a nőszemélyt, de csak nem adja magát. Pedig szokás mondani, "ne küzdj, hamarabb szabadulsz". ~ Az én jellememből az fakad kis anyám, hogy nem tűröm el, hogy kekeckedjenek velem. Tudtommal én jó szándékkal jöttem ide hozzád, te voltál az, aki első léptem láttán harci pompába vágta magát. És ezzel nálam is elgurult a gyógyszer tekintettel arra, hogy egy nálam majd négyszáz évvel fiatalabb kis nikkelbolha pattog előttem. Nem tudom, ha te ennyi idős leszel, már ha megéred ezt a kort, hogy fogsz nézni a hozzád hasonló kis kölykökre?! Ugyan így... mert tudod, olyan vagy, mint amilyen én ~ Sejtelmes, de inkább teljes mértékben meggyőződött és agresszív hangnemet ütök meg még fejben is annak ellenére, hogy olykor nehezen tudom elkülöníteni a kettőt egymástól. ~ Mellesleg nem idomítalak... csak elvárom, hogy minimális tiszteletet produkálj velem szemben, ha már belém kötöttél az elején annak ellenére, hogy békés szándékkal érkeztem ~ Mondta a hódító az indiánoknak... ~ Hidd el, kinézem belőled, hogy eleget fogtál már ~ Cöcögök, miközben ismét végigmérem. Ez csak addig tart, míg meg nem próbál felállni, mi újabb löketet ad, és úgy küldöm vissza a földre egy finom kis harapással a nyakába, mintha egy kismacskát tolnék vissza. ~ Tudnám mi a fene miatt vagy ilyen makacs, vagy mire fel ilyen nagyképű...~ Ezek után nem is lesz kedvem megemlíteni neki, hogy akár csatlakozhatnának is a falkába. A hátam közepére nem kívánnám ezt a félnótás, flúgos libát. Még egy utolsót rámorranok, végül elhúzódok tőle. ~ Felesleges időpazarlás. Azért remélem más idősebb farkasnak hatszor ennyi tiszteletet mutatsz, mint amennyit most nekem. És imádkozz, hogy ne kerülj az utamba egy nehezebb napomon jó? Mert akkor az lesz az utolsó, ebben biztos vagyok. ~ Állok meg tőle pár lépésnyire, s onnan figyelem következő lépéseit, hogy miszerint fogja azokat megválogatni.
Ha farkasalakban képes lennék ilyen flegmaságokra, már biztos, hogy rég úgy forgatnám ezerrel a szemeimet minden szava után, hogy attól kellene félnem, hogy mikor fognak elgurulni. Ezek ellenére dühít, hogy ennyire félvállról veszi a szavaimat, és hogy ilyen ítélkező. Na, nem akarom én eljátszani a szerencsétlen áldozat szerepét -mert köztudott, hogy nem áll jól, és hogy nem is lennék valami hiteles-, de attól függetlenül bosszantó az alak minden egyes szava, mozdulata és felsőbbrendű, tiszteletet követelő morranása is, amit talán képes lennék önszántamból is megadni neki, ha nem szajkózná állandóan, hogy tisztelet így, tisztelet úgy. Hiába fújja el még hatvanszor -tőlem versbe is foglalhatja-, nem fogok hamarabb megenyhülni és alávetni magam az akaratának, ha ilyen rohadtul türelmetlen. Jó munkához -ez esetben tisztelet megadáshoz-, idő kell, és mivel -ha eltekintek attól, hogy mennyire gyűlölködő a kölykökkel szemben-, hasonló kaliberűnek és vérmérsékletűnek tűnik, mint én, talán még csípném is a fejét egy jobb napomon. ~Olyan, mint te? Mi az, amiben annyira hasonlítunk?~ Ha most emberi alakban lennék, és mindezt szavak formájában, hangosan ereszteném ki a számon, most minden bizonnyal csöpögne a hangom a belefoglalt gúnytól. Annak ellenére, hogy mennyire érdektelennek tűnök, nagyon is kíváncsivá tett. Olyan, mint ő... ~Hé, én is tök békés szándékú voltam végig! Arról nem tehetek, hogy olyan érzékeny vagy, hogy egy kis csipkelődést máris így magadra veszel!~ Nem mondom, van egy stílusom, de aki ismer az tudja, hogy a gúnyos megjegyzés és szívatás az egyik perverzióm. Aláírom, hogy néha elviselhetetlen vagyok, de nála sokkal "nagyobb falatok" is elérték már, hogy némi tiszteletet mutassak irányukba. Annyi a titok nyitja, hogy nem kapták fel a vizet azonnal és észérvekkel igyekeztek meggyőzni. Alaptalan, undorító megjegyzése újra veszett morgásra kényszerít, amit nem is fojtok magamba. Ennél rosszabb helyzetbe már úgyse kerülhetnék! ~Tehát te egyáltalán nem vagy infantilis, amikor ilyen alaptalan, lejárató megjegyzésekkel dobálózol~ Jegyzem meg egészen könnyedén, mint akit nem is érdekel a dolog, miközben szinte belülről rág szét a düh. ~Mondd meg Te magad! Szerinted hogy viselkedik egy olyan vérfarkas, mint amilyen te is vagy, ha kétségbe van esve?~ Nézek fel mereven a szemeibe, és tekintetemmel szinte követelem, hogy választ adjon. Ő vajon milyen volt, amikor a Teremtője magára hagyta, és egyedül kellett boldogulnia? Vajon mit érezhetett? Hogy viselkedhetett? Van egy olyan érzése, hogy ez a taszító, rideg viselkedés annak a múltbéli fájdalmas eseménynek a böjtje. Pár pillanat erejéig meg mertem volna esküdni rá, hogy itt és most kiontja az életem -vagy minimum eltöri valamelyik csontomat-, de ehelyett legnagyobb meglepetésemre csak lemászik rólam, én pedig már állok is fel, hogy megrázhassam magam. ~A tiszteletet ki kell érdemelni, és már volt nem egy olyan delikvens, akinek képes voltam megadni, mert tudta, hogy hogy kell kezelni egy kölyköt. Az a baj veletek vénekkel, hogy olyan régen voltatok már kölykök, hogy el is felejtettétek, hogy hogy ti is ugyanilyenek voltatok.~ Nézek mereven a szemeibe, és ha jól figyel, láthat megcsillanni aranybarna íriszeimbe némi őszinte megbánást.
Ma vadászni indultam. Nem nagy dolog, valójában, kell az embernek a testmozgás, és jobban szeretem azt addig intézni, amíg nincs sötét. Odette-nek elmondtam, merre leszek, és próbáltam nem durván letérni az útról, bár a vad őz, amit űztem egészen idáig menekült előlem. Én meg nem akartam föladni az üldözését. Valahogy belőle lett az, ami mostanában nyomasztott. Sue ügye, miszerint minden percben, amit vele töltök szinte hallom annak a nyomorult órának a ketyegését, mely szerint hamarosan, pár év múlva már idősebb lesz nálam, és mire én harminc évesnek tűnök majd, ő már halott lesz, a legutóbbi találkozás Ashley-vel, mindaz, amit a lány mondott, és az életem, ami egyre inkább tűnik fojtogató bezártságnak. Nem értem… Boldognak kellene lennem. Minden adott hozzá. És félreértés ne essék, imádom Sue-t, tiszta szívemből, egyszerűen csak… Minden olyan, mintha egy autópályán száguldanék lefelé maximális sebességgel, és csak közeledne a fal. A vadászat, a vad farkas kissé szabadabbra engedése viszont segített egy keveset. Messze nem eleget természetesen, de ahhoz eleget, hogy ne érezzem magam totálisan lekötözve, magatehetetlennek a saját életemben. Rohantam, éreztem a sebesült őz szagát, a vérének édes illatát, és tudtam, a bestiám ma éjjel lakomázni fog. Lábam vízbe gázol, és már látom is az őzt. Megrekedt két ág között. A félelem lassan az őrületbe kergeti. Az egész dolog nem is nézne ki rosszul, ha nem lenne egy hátizsák a hátamra rakva két hevederrel. Így inkább csak komikus, de nem számít. Lassan közeledek, nem törődök saját hülye kinézetemmel. Megnyalom a szám szélét. Erről sem fogok beszélni Sue-nak, az tuti, ő szerette a Bambi rajzfilmet.
Ideje volt már végre kicsit kinyújtóztatnom magam, szabadjára engedni a Bestiám, mondanom sem kell, valami pazar érzés. A mancsom alatt besüppedő nedves föld, a ropogó avar, a bundámba kapó kisebb ágak, a sebesség, a pofámba csapó szél, miközben rohanok. Imádom. A vadat leteríteni nem volt nehéz feladat, a kisujjamban van a dolog, elégedetten és jóllakottan nyalogatom a számat, hogy a vért is letisztítsam és nehogy kárba vesszen egyetlen egy cseppje is. A patak felé lépdelek, hogy szomjam oltsam és megkoronázzam a hűvös vízzel a vacsorámat. Nem sietek, felesleges volna, az őz üldözése egyelőre elég volt, az ivás után még valószínűleg úgyis fogom élvezni az erdőt és a farkas létet, mert egyszerűen élek-halok a dologért. Imádom, kész, nem tudok rá mást mondani. Vöröses farkasom méltóságteljesen halad előre, nőstényekhez képest elég robosztus teste van, hála az égnek. Hogy néznék már ki csenevészen és nyurgán, pici töpszliként? Borzalmas volna, bele sem szeretnék gondolni. Jó pár kortyot iszok a hűvös vízből, nem zavar, hogy ennyire hideg, épp végzek, amikor megérzem, hogy valaki közeledik. Pajzsomon egyetlen kis rést hagyok csupán és elrejtőzöm a bokorban, ugrásra készen. Nem is kell sok, hogy megpillantsam az érkezőt, fiatal kis tejfelesszájú kölyök, értetlenül nézek rá, amikor is meglátom a hátára erősített hátizsákot. Mondanom sem kell, totálisan idiótának nézem, ki a fene járkál az erdőben, farkas alakban, hátizsákkal?! Egy őzt üldöz, nem kell sok idő, hogy rájöjjek a dologra, azonban a fejemben körvonalazódó terv egyre vonzóbb. Igen, szeretnék kicsit játszadozni, régen volt már olyan személyhez szerencsém, akivel volt lehetőségem szórakozni kicsit. Villámgyorsan ugrok elő a bokorból, hogy egyenesen az őz felé ugorjak, még tovább növelve a félelmét. Azonban nem elharapni akarom a torkát, noha a vér illata rendkívül vonzó – ettem már, nincs szükségem többre. Az egyik faágon csattan az erős állkapocs, a kis állat pedig máris szabadul, mintha puskából lőtték volna ki, tűnik el az erdőben. Eztán fordulok a kölyök felé. ~ Csapdába kell esnie az állatnak, hogy el tudd kapni? ~ Hangzik fel a fejében a hang, ha netán felhúzza a pajzsát, nem jelent gondot nekem, gond nélkül töröm át. Gúnyosan szólok hozzá, a szememben egyelőre nem több egy kis szőrkupacnál, akinek a fenekén ott van még a tojáshéj. Hogy aztán hogyan reagál, az majd kiderül, mindenesetre nem fogok jó néven venni, ha esetleg megpróbál elrohanni mellettem, vagy semmibe venni. A hátizsákra egyelőre nem reagálok, bőven elég ehet neki a személyem. Nincsen támadó szándékom, ez látszik rajtam, ahogyan az is, hogy a bájcsevejre sem vagyok éppenséggel vevő és nem a kedvességemről vagyok híres.
Amikor a másik farkas feltűnik, egy pillanatra megtorpanok. Még jelen állapotomban is tudom, hogy sokkal idősebb, sokkal erősebb, sokkal… Felnőttebb nálam. Szóval megállok, és félrehajtott fejjel figyelem, de nem kutatom az energiáit. Amikor azonban kiszabadítja a prédám, fölmorranok, még ha halkan is. Nem ér! Lehajtom a fejem, és magamra haragszom legjobban, amiért nem ejtettem el korábban. A szórakozás mellett döntöttem, pedig nem szabad játszani az étellel. Leküzdöm a késztetést, hogy kövessem, és inkább a nőstényt figyelem. Néha még a mai napig el tudok csodálkozni azon, egyes farkasok mennyire… fenségesen néznek ki. Ott van Odette például, de ez a nőstény is bőven benne van a listában. Kérdésére megrázom a fejem, ami ritka hülyén nézhet ki így farkasként, de nem tudom leküzdeni a késztetést, hogy az emberek módján fejezzem ki magam. Sok időt töltök Sue-val, nem mondom, hogy túl sokat, mert a mi esetünkben minden egyes percet ki kell élvezni és örökre megjegyezni, de éppen eleget ahhoz, hogy egyre inkább fölvegyem az emberek kifejezéseit. ~ Az előbb is csak elengedtem. Jobban szeretek vadászni, ha kicsit megfuttatom. ~ mondom. Igazából most próbáltam ki először, és valószínűleg utoljára. Jó volt érezni a félelemnek a szagát, követni a vér nyomát, de nem akarok belőle rendszert csinálni. Főleg azért nem, mert ez egyszeri alkalom. A feszültség levezetésére azonban tökéletes. Hangomban nincs semmiféle gúny, talán egy kevés megbántottság, mivel mégiscsak az én prédám tűnt el a sötét erdőben. Szerintem ha ezt a találkozást megúszom élve, én hazamegyek. A kamasz fiúk szerencsére sokféleképpen tudják levezetni a feszültséget. Csak hazafelé vennem kell egy százas csomag zsebkendőt. ~ Ön miért van itt? ~ kérdeztem. Nehezen hittem el, hogy csak úgy, véletlenül belefutottam egy másik vérfarkasba. A tiszteletet természetesen, ha másból nem is, óvintézkedésből mindenképpen megadom. Nem is mernék máshogy cselekedni, ami azt illeti. Lehet, hogy haragban vagyok a világgal, amiért ennyire elcsesződnek a dolgok és az idővel, amiért előbb-utóbb elveszi tőlem Sue-t, de nem akarok meghalni. Még vagy kilencven évig legalábbis, reményeim szerint.
Hallom, hogy felmorran, már hogyne hallanám? De nem érdekel túlzottan, pont ez volt a lényeg, tönkretenni a kisfiú játékát. A kérdésem egy fejrázást vált ki a másikból és el kell ismerjem, ez tényleg idiótán néz ki farkas alakban. Régen is annyiszor láttam, a saját kölyköm is pontosan ugyanezt csinálta, ahogyan én is, mikor még ott fityegett a tojáshéj a fenekemen. Nem csodálkozom hát ezúttal sem az ilyesmin túlságosan, egész egyszerűen elsiklok felette. A választ hallva viszont gondolatban széles vigyorra húzódnak ajkaim. ~ Ugye milyen jó, amikor a félelem és a vér illata tölti be orrod? ~ Ó, ismerem az érzést, általában én is ezért szoktam megkergetni az áldozataimat, ha van időm ilyesmire, ha azonban már mindenképpen érezni akarom a vér ízét, nem szoktam ilyennel teketóriázni. Lépteim közelebb visznek a fiúhoz, ám nem szemtől szemben vele, oldala felé haladok, hogy körbejárva szemlélhessem meg őt. Pontosan, mint a vadász, ki zsákmányát tanulmányozza, keresgéli a leggyengébb pontot, vagy hogy éppen hol tudná a legnagyobb fájdalmat okozni. Az én fejemben most azonban semmiféle ilyesmi gondolat nem fordul meg, most nem. Csupán kíváncsi vagyok a másikra, egyelőre nincsen semmiféle ártó szándékom és ha a fiúcska jól viselkedik, akkor nem is lesz. ~ Szerinted a legtöbb farkas miért jár az erdőbe? ~ Nagyjából ekkor érek vissza a feje elé, így a kérdés feltevésekor a borostyán íriszeimet az övébe tudom fúrni, mintha egészen a lelkéig látnék. Kérdésre kérdéssel válaszolok, elég egyértelmű a válasz, nem kell rajta sokáig gondolkodni. Vajon miért? Persze, hogy vadászni jöttem én is, a patakhoz pedig szomjam oltásának céljából. ~ Túrázni indultál, vagy csupán bohócot csinálsz magadból? ~ Bökök fejemmel a hátizsák felé, jelen pillanatban ez érdekel a legjobban; mégis mit keres egy farkasra erősítve egy hátizsák? Oké, tény, hogy elég kicsi az esélye, hogy összefutsz az erdőben valakivel, de ha mégis? Mint ahogyan most is, éppen ezért nem érdemes ilyenre támaszkodni, mert ez Murphy-törvénye, amit magyaráznom bizonyára nem kell. A kérdés feltevése után a másik irányba járok egy kört a fiú körül, mindent ismét alaposan megszemlélve.
Kezdőlap
//
