Könnyűnek tetsző, lassú léptekkel hagytam magam mögött Tupilek barlangjának tisztását. s amint a fák közé értem, eltűnve Testvéreim szeme elől, sietőssé vált az iram, mit magamnak diktáltam. Csak futottam bele a semmibe, fák között cikázva és igyekezve nem orra bukni az aljnövényzetben. Mögöttem farkasok - heten, mint a gonoszak, mint ahányan életünket visszakaptuk a bölcs Tupileknek hála - igyekeznek tartani a lépést velem. Pontosan tudom, hová tartok, még ha ebben az őrült iramban nem is tűnik úgy. Csobogás hangja tölti be az éjszaka némaságát, amikor lassítok lépteimen. A hegyi forrás békésen csörgedező, patakká duzzadt folyamának partjához érve pedig egyenesen megtorpanok, szaporán szedve a levegőt. Térdeimre rogyok, a kimerültség nem engedi előbukni belőlem a könnyeket. Csak a tompa lüktetés van, mellkasomon megülve húz lefelé a földre, s nem enyhíti, múlja felül ezt még a Sangilak okozta sérülés sem arcomon. Szeretnék... annyi mindent szeretnék. Ismerni Yee és Tipvigut véleményét, s azt, miért nem szóltak semmit a körben állva. Elmondani Kaskae-nek, miért naiv a kép, amit az ott és azonnal habitussal párosít. Utána eredni és megnyugvást csókolni Kilaun homlokára, megbékélni Sannal... De tudom, idő kell mindenkinek most. Leginkább erre van szükségünk. Nekem is.
A csend, farkasaim békésnek tűnő társasága pillanatnyi megnyugvást hoz ugyan, de tudom, nem maradhatok itt örökké. Nem bujkálhatok az erdőben, mint egykoron, ha valamivel nem tudtam odahaza mit kezdeni és egyszerűbbnek tűnt lelépni inkább. Kezemmel a hideg vízbe nyúlok, megkísérlem lemosni arcomat, de csak azt érem el vele, hogy szétkenem képemen a kiserkent vért. Fájdalmasan fel is szisszenek - kellően mély a seb, mit Sangilak ejtett rajtam, de koromnál fogva a jövő hétre semmi nem marad belőle esélyesen. Újabb vízadag - arcom grimaszba fordul. Halkan, szinte nesztelen érkezik valaki, de farkasaim kiszúrják, ekképp én is hátra fordulok térdelő pozícióm közepette. Tekintetem kissé riadt, de már az emberi kékek tekintenek az ágak-bokrok közül előlépőre. Kissé mintha engedne ugrásra kész tartásom az ábrázat láttán. - Te meg mit keresel itt? - Szusszanok megadóan, egyúttal arcomat a vízfelület felé fordítva újfent.
Nem tetszettek neki Sangilak Nagojuthoz közeledő léptei. Izmai megfeszültek, készen, hogy megállítsa, vagy legalábbis megpróbálja. Fejét kissé oldalra billentve nézte a hímet, szúrós elégedetlen tekintettel. Nem tetszett neki a körülötte sértett dühvel kavargó energiahullám, de fejében csendülő szavai arról árulkodtak, hogy nem fogja bántani Nagojutot. Sajnos azonban mégis megtette, de nem nagyon bántotta, éppen csak egy pofont kapott, és még állkapcsa is a helyén maradt. A visszakézből csattanó karmos mancs, azonban így is sikeresen szántotta fel a törékenynek tetsző arc sápadt bőrét. Talán joga volt hozzá, talán nem, a történteken mit sem változtat, és nekiesni Sangilaknak, amikor igazán „kegyesen” járt el ostobaság lenne. Ha ő így tudja csak nem tetszését kinyilatkoztatni, ám legyen, de ettől persze nem volt egyáltalán boldog, hiszen ez megint egy jókora repedés lett a Nagojut szerint nem is létező egységben. Talán tényleg naiv volt megnyilvánulása a lány felé, de mentségére legyen mondva Kilaun esküvőjén az alapítók igen jól tűrték egymást, bár lehet csak megjátszották magukat arra a hétvégére. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerette volna és békaszivart sem tudták mindannyian elszívni, bár amikor Anguta sorra került a jelképes kötödést szimbolizáló pöfékelésben részt vett, közvetlen azután, hogy Nagojut is eltűnt a helyszínről. Nem tudta mitévő legyen. Maradjon és próbálja a többieket legalább egységben tartani? Vagy menjen ő is a maga útjára, vissza Henryékhez? Foglalkozzon csak saját magával és felejtse el, amit Nagojut telepatikusan üzent neki? Igencsak megdöbbentette, amit Tupilekkel kapcsolatban megtudott és zavara kellőképpen nagy volt, de nem volt ideje válaszolni mivel a többiek folyamatosan beszéltek, és nem akarta a lány figyelmét elvonni, na meg, amúgy is meg kellett emészteni saját magában a hallottakat. Azt tudta, hogy teremtője minden halotthoz szót intézett, ami miatt némi irigység is elfogta, de eszébe sem jutott, hogy Tupilek miatt fedte fel öt évszázados titkát. Pedig gondolhatott volna rá, de elvakította harag, amit a törékeny egység szétzilálása miatt érzett. Igen, naiv volt minden bizonnyal, de most már nem tudja szavait visszapörgetni és talán nem is akarta. Nem ez volt élete legnagyobb hibája, de legalább kettőjükön kívül más nem hallhatta. Hát, leszámítva Kaskaet, ha fürkészte időközben elméjüket. Még nem volt ideje megtudakolni tőle, hogy vajon hallja, vagy látja-e mások gondolatait, de idővel majd reméli választ kap rá. Tipvigut nem tudta ezt megmondani, de már az is megdöbbentette Angutát, hogy Kaskae ilyenre képes, így hálával tartozott a Jégviharnak ezért az információért. Végül döntött, és Nagojut után indult némi kerülővel. Nem akarta, hogy a többiek feltétlenül tudják, hogy utána ment. A falka szagát könnyedén tudta követni, hiszen igencsak népes családról volt szó, ráadásul csupán tíz percnyi hátránya volt. Nem akart settenkedni, mégis lassabb és hangtalanabb mozdulatokra bírta magát, amikor az illatok tömörülni kezdtek a szélmentes rengetegben. Nem tudta mindegyik farkasának nevét, de párat felismert. Hamarosan meg is pillanthatta a lányt, amint a patak partján térdel felé fordított tekintettel. Kérdésére halványan elmosolyodott. – Nem mit, kit, és amúgy téged – bár sejtette, hogy ezt a lány nagyon jól tudja. – Bölcs dolog volt ez részedről? – kérdezte lágyan, egyáltalán nem szemrehányó hangnemben, miközben lassan közelebb lépdelt, hogy alig egy méterre tőle a partra üljön, és térdét átkarolva, gondterhelt ábrázattal fürkéssze őt. – Értem, hogy Tupilek ezt várta, nyilván, de… - nem fejezte be a mondatát, mert a „de” után nem volt épkézláb érve. Tupileknek nem mondott volna ellent, ha tőle kért volna hasonló dolgot. Így csak hagyta a befejezetlen mondatot lógni a levegőben és szomorkás tekintettel figyelte a lányt. – Segítsek kitisztítani? – kérdezte, bár semmi értelme nem volt, hiszen nem kaphat fertőzést, de jól esett volna neki tenni valamit Nagojutért, ha már Sangilak mancsát meg sem próbálta feltartóztatni.
Az ismerős energiák közeledte feszültséget kelt bennem, de szerte is foszlik menten, ahogy Anguta nem bujkál, hanem előlép a fák közül. Engedek tartásomon, fanyarul szelíd mosoly szökik képemre a szavai hallatán, melyek szerint engem keres. Miért, kisöcsém? Te, aki immáron ismered Tupileknek tett ígéretemet, miért nem vagy a többiekkel inkább? Zsörtölődésüket hallgatva megoszthatnád velük tudásod, a titkot, mit én sosem fedek fel előttük - maguknak kell majd rájönniük a miértekre. Mert megtehetnéd, hogy kiadsz, minden jogod és lehetőséged meg van rá édes testvérem! Mégis ide jöttél, hozzám. Te sem érzed illendőnek egy felsőbb hatalom szavát, kérését csak úgy kifecsegni, nem igaz? Kérdésére felé pillantok, tekintetét csípve el. Ajkaim szóra nyílnak, de csak megadó sóhaj hagyja el azokat, ahogy megereszkedő vállak közepette ingatom meg fejemet. - Nem tudom. Azt hittem, ha elmondom, majd megkönnyebbülök, vagy nem is tudom, de...! - Széttárom kissé kezeimet; mintha az erdő minden fájának súlya zuhanna rám, olyan semmitmondó, lagymatag a mozdulat, melynek végén az érkező kérdés hallatán félmosoly szökik arcom ép felére. - Ennyire szörnyen festek? - Nevetős a hangom, ugyanakkor gondolok egyet és kibújok egyszerű pamut pólómból, békülékenyen nyújtva azt testvérem felé. - Tessék, ezzel talán egyszerűbb lesz. És Anguta... köszönöm. - Állom pillantását tulajdon kékjeimmel szeretetteljesen, mielőtt helyezkednék kicsit, hogy kényelmes legyen neki a művelet végrehajtása. Közben persze olykor fel-felszisszenek, mikor a víz mélyre szántott hegbe szalad, de alapvetően hősiesen tűröm a gondoskodó tevékenységet - ez talán annak is köszönhető nagyban, hogy közben visszatérek az alapvető kérdéshez: bölcs dolog volt-e mindaz, ami Tupilek barlangjánál lezajlott az imént. - Nem akartam elárulni senkit. Nem volt fair választási lehetőség egyik sem ott és akkor. Ő is a családunk része volt, Anguta. Még most is az, bármilyen is legyen. A rokonokat nem választhatjuk meg. Főleg, ha az választott ki minket... - Húzódok savanyú mosolyfélére képem. - Mellettetek állok. Akkor is mellettetek álltam, mert láttam, tapasztaltam, hogy bármennyire is neki akarok jót, képtelen volt felfogni, hogy ez a vége. Nem mindenkit lehet megmenteni... - Miért jut eszembe akaratlanul is Ethan ennek gondolatára? Miért ragaszkodom olyan görcsösen mások megváltásához, mikor saját magamnak is közel ötszáz év kellett, hogy "feladjam" titkomat. - De magunkat szeretném. - Fűzöm még hozzá csendesen, ahogy a folyó sietős vizét, a patak medrén úszkáló halakat és növényeket figyelem, mely képet a mellettem levő Anguta egy-egy mozdulata tör meg csupán. - Tudod mi a farkasfalka legnagyobb összetartó ereje? Az egymásba vetett bizalom. A hűség. És ti ezt annyira magától értetődőnek vettétek, csak mert a sámánunk annak idején ezt a nevet rótta rám, mikor megszülettem... Pedig az ilyesmi nem jár ingyen, sem tőlem, sem mástól. Meg kell tanulnunk értékelni az egymás iránti lojalitást és bíznunk egymásban ahhoz, hogy egység legyen a körünkben. Hogy olyan erőt képviseljünk, amilyenekről az őrzők legendáiban írnak velünk kapcsolatban...
Nagojut mosolyát szinte már grimasznak vélte, ahogy elárulta, hogy őt keresi, de sebaj, volt már sokkal nemkívánatosabb személy is és akkor sem tágított. Ráadásul teljesen megértette érzéseit, vagyis legalábbis úgy gondolta. Bár felfogják mások hangulathullámait nem kőbe vésett igazságokat tartalmaznak, csupán pillanatnyi reakciókat, és a fejekben való olvasás nélkül elég kacifántos mások érzéseinek pontos felmérése. Testvére szavai hallatán Anguta csak aprót bólintott és várta, hogy segíthet-e sebeinek kitisztításában, majd saját maga is halvány mosollyal nyugtázta a sérülések láthatósági fokát. – Hát, azt nem tudom, még nem láttam egy festményed sem – vont vállat féloldalas mosollyal – de a karmolások elég csúnyácskák, bár rajtad még ezek is jól állnak – még csak nem is kellett hazudnia, tényleg szépen mutattak, persze ha majd ki lesz tisztogatva sokkal mutatósabbak lesznek, mint így némi alvadt vérrel. Anguta közelebb húzódott, és átvette a pólót majd vízbe mártogatva elkezdte a seb széleit kitisztogatni, közben néha szolidaritásból fájdalmas arcot vágott, amikor Nagojut felszisszent. – Szívesen… és tényleg egyszerűbb, mint a kezeimmel – engedett meg magának egy széles vigyort. Jó lett volna csak szavak nélkül egymás mellett ülni, megfeledkezni az alig félórája megkezdett tanácskozásról, de persze nem azért jött a lány után, hogy némán az arcát törölgesse. Kissé lehajtott fejjel, és tanácstalan tekintettel hallgatta testvérét. Alignak tényleg a család, főleg kölykei számára, és nélküle Anguta sem lenne most itt. Ő talált rá annak idején, nem Tupilek, és ez csak Alignak halálának órájában derült ki. Jó lett volna, ha bezárta volna magát, hogy ne is halljon semmiféle telepatikus üzenetet, de el akart köszönni tőle, hiszen ennyit megérdemelt. - Nem árultál el minket – rázta lassan, óvatosan a fejét. – Talán a többiek gondolhatják így, de én nem nevezném árulásnak, hogy meg akartál menteni egy életet – szavai halkan csengtek, de minek is kiabáljon, amikor mindketten érzékeny fülekkel voltak megáldva. Egy pillanatra arca grimaszba rándult, hogy aztán egy sóhaj kíséretében közvetlenül testvére szemeibe nézzen. – Alignak egyszer a családunk része volt, régen, nagyon régen. De mára már nem az, csupán egy bosszúszomjas szellem, akit nem érdekel kin gázol át, hogy megtorolja saját halálát. Ha Tupilek nem lett volna, akkor most a sírodnál ülnék, talán éppen bosszút esküdnék Alignak ellen. A bosszú, bosszút szül… egy végtelen körforgás, amiből senki sem jöhet ki jól. Nem tartom őt családtagnak, de ha te így érzed, én nem neheztelek érte… elvégre neked több közöd volt hozzá mindig is – szerethet valaki egy alkoholista apát, még ha sokszor bántotta is gyermekét mialatt felnőtt? Nem tudta a választ, de sejtése szerint igen, mert az érzéseket nem lehet többnyire ésszel felülírni. Nyilvánvalóan Nagojut is szerette Alignakot, talán még most is így érez iránta, hiába bántja évről évre. Anguta pedig semmit sem fog tenni, hogy Nagojut érzését megpróbálja megváltoztatni, mivel észérvek ilyen téren hatástalanok. Ha az alkoholmámorban tomboló apa a felnőtt gyermek szeretteire támad, egy fikarcnyi kétsége sincs afelől, hogy az utód megfékezi apját, ha módjában áll. Nagojut is így tenne, hiszen a testvéreit jobban szereti, és nem szeretné, ha Alignak ártana nekik. - Tudom, hogy mellettünk állsz – fogta meg a lány kezeit, és barátságos tekintettel fürkészte vonásait. – És azt is tudom, hogy nem akarod, hogy Alignak bármelyikünknek ártson, hiszen ezt én sem akarom. Ahogy a tizenháromból egyikünk sem akarja – közös volt a céljuk, és egységben is voltak, hiába nevezte Nagojut naivnak elképzelése miatt. Egy kör nem csak akkor kör, ha nincsenek rajta repedések. Sajnos úgy könnyebben törhet, de amíg van egyetlen közös pont, amiben együtt tudnak működni, a saját maguk alkotta kör ki fog tartani. Nem lesz könnyű, de mindenkinek meg kell értenie, hogy csak együtt van esélyük Alignak ellen. Könnyebb lett volna, ha Nagojut nem árulja el évszázados titkát, de ha Tupilek „javasolta” ezt, bizonyosan célja volt vele, még ha ez talán egy időre széthúzást is eredményezhet. – És sikerülni is fog – halkan beszélt, de határozottan. Szemernyi kételye sem volt szavainak igaza felől. A pólót újra a vízbe mártotta, majd kicsavarta és nekikezdett az utolsó karomnyomnak, közben hallgatta Nagojut kellemesen dallamos, lágy hangját. - Nomen est omen, ahogy ezt már korokkal születésünk előtt, nálunk sokkal bölcsebbek felismerték. Én sohasem hittem benne persze, de ha valakit elragad a neve, nagy tettekre lehet képes pusztán a predesztináció végett, amiben szentül hisz. Nekem például Teremtőnek kellene lennem, vagy Legfelsőbb Istennek, ami határozottan állíthatom, hogy nem vagyok, persze emberek szemében voltam már isten, de tudtam magamról, hogy csak szerepet játszok, így nem is ragadott magával a dolog… talán csak egyszer, még odaát Ausztráliában – hangja kissé töprengővé vált, hogy aztán újra élénkebben folytassa. – Nem a nevünk határoz meg minket, hanem mi magunk határozzuk meg a nevünket. A sámánok belátnak a jövőbe a vizenyős szemeikkel, miközben bódultak a növényeik sújtó aromájától. Egy részét látják annak, amit tenni fogunk, így kapunk egy nevet, ami lehet csak életünk egy szakaszára igaz. Nálam nyilván az isteni részt csípték nyakon a kavargón ködös jövőből – mosolyodott el szelíden. – Nálad pedig… van egy sejtésem mikor tisztult ki az idő örvénye annyira, hogy könnyedén beleláthassanak – talán, amikor hűséget mutatott Alignak irányába, de lehet saját magához való hűségét látták meg hosszú élete során. – Én bízok benned, és a többiekben is, leszámítva jelenleg Sangilakot, mert telepatikusan azt üzente nem fog bántani téged – nézett kissé csalódott bűntudattal. – Ami, mint látható nem volt igaz – aprócska mosolyra húzta a száját, majd az utolsó simítást is elvégezte a karmolt sebeken. Igen, így határozottan jobban mutatnak. – Úgy festesz mint, egy szőke amazon, aki egy medvével küzdött… és túlélte – mosolya még határozottabbá vált. – Igazán menő a fizimiskád – vigyorodott el, majd ez szinte rögtön le is hervadt arcáról, ahogy eszébe jutott a probléma, amivel meg kell küzdeniük. – Ha te is bízol magadban, és én is benned, na meg a többiekben, akkor már csak tizenegy körutast kell rávennünk ugyanerre. És szerintem jó esélyünk van. Sangilak most dühös, ahogy Tipvigut sem tűnt túl boldognak, nem is beszélve Kilaunról, de előbb-utóbb be fogják látni, hogy amit tettél az nem volt árulás, csupán Alignak iránti szereteted megnyilvánulása.
A szavakkal játszó visszaszólására testvérének ha lehet, még szélesebb lesz ábrázatomon a sebtől 'ázott' mosoly, mely a bókhoz elérve bájos görbületté szelídül arcomon. Persze, hosszú életem során számos ilyen és ehhez hasonló megjegyzést kaptam külsőm (külsőim) kapcsán, mégis... van, amihez nem tud hozzászokni az ember lánya, ha nem olyan alkat, mint teszem azt Unalaq, akinek természetes tényező lehet életében a léleknek oly hízelgő férfiszó. Csupán pillantásommal, haloványan bujkáló mosolyommal felelek hát, Anguta tekintetét elcsípve, mielőtt beleegyeznék egyetlen póló-lekapós mozdulattal a segítségébe. Szavaim halkan csengők, kettőnk elenyésző közelsége nem kíván meg hangosabb beszédet. És elmerengők is, megfontoltan, ráérősen szedve össze a szavakat és állítva sorba mondatokká. Miénk a világ ideje. Nem itt és most fogjuk megváltani a helyzetet, a leszármazottakat. Magunkat. Arra, hogy testvérem szerint nem volt szó árulásról, szóra nyílnak ajkaim, vitába szállnék, de nem hagy időt számomra. - Milyen jól teszi. Lesütném pillantásomat, de nem ereszt az övé, tekintete úgy fúródik áthatóan kék szemeimbe, mintha lényem mélyére szeretne látni, visszanyúlni évszázadokkal ezelőttre, ahhoz a farkasbundába bújt fruskához, kit olyan remekül ismert, ki nem egyszer vált vicceinek céltáblájává vagy épp, hogy beavatott cinkosává, attól függően, miféle heccet eszelt épp ki. Aprót biccentek az elhangzottak kapcsán. Igazad van, testvérem. Köszönöm ugyanakkor, hogy elfogadod az én álláspontomat is. Hogy nem várod, hozzád alkalmazkodjon, idomuljon gondolkodásmódom, ebben látva a haladást. Nem ebben rejlik, a dolgokat a különbözőség, az érdekütközések viszik előre - menedzsmenttanulmányoktól kezdve mindenütt írnak erről tanulmányokat sorra - így számunkra is ez lenne az optimális út: egységgé válni úgy, hogy közben mégis megmaradjunk önmagunknak. Egyéniségeknek. - Beszélni fogok velük. Külön-külön keresve fel mindannyiukat, csak... kell egy kis idő. Nekem és nekik is. - Fűzöm hozzá a sikerben vetett hitéhez öcsémnek, mintegy magam számára is nyilvánvalóvá téve, mi is a következő lépés részemről a dolog kapcsán, amit megtehetek a társaságért. Érdeklődve hallgatom a továbbiakban is a mellettem helyet foglalót, hogy hova, mire akar kilyukadni ezzel. Az istenség témára akaratlanul is haloványan bujkáló mosoly jelenik meg ajkaimon. - Komolyan néztek már istennek? Eng... Au! - Szisszenek fel, mikor a víz, a felsőm kissé mélyebb részét éri a számnál húzódó sebnek. Nem szerencsés egyszerre beszélnem és neki a sebet tisztítania, úgy hiszem, így hallgatom csupán tovább. Legalábbis azt kivárva, míg a patakba nem meríti a ruhadarabot újfent, majd kicsavarja a fagyosan hűvös vizet belőle Anguta. - Én pedig tudod mit gondolok? Hogy lehet, a te időd még nem jött el, ami a nevedet illeti... Teremteni sok mindent és sokféleképp lehet, A. Ééés mint ideiglenes lakótársad és az egyike azoknak, aki egészen kis korod óta ismer, határozottan ki merem jelenteni, hogy jót tettek az évek neked. - Szélesedik ki óvatosan mosolyom, ám még mielőtt elbízná magát, nem bírom ki, hogy csibészesen hozzá ne tegyem: - Kevésbé vagy bosszantó! - Nevetek, a halk kacajt elnyeli az erdő tompa mélye, a lustán köröttünk heverő farkasok ásítása. Egyedül Sangilak említésére olvad le a mosoly képemről. - Ugyan már... Messze volt ez a bántástól, amire képes, te is tudod. - Ereszkednek meg kissé vállaim, ahogy Angutát nézem. - Ő különben sem igazán volt soha a szavak embere. - Húzódik szelíd mosoly képemre, emlékeim közé úsznak a vízesésnél eltöltött szótlan délutánok, mikor csak egymás mellett ülve, némán néztük a farkasok játékát órákon át Sangilakkal. Tudtam, hogy azért jött, mert bántja valami, vagy épp bosszantja, de nem firtattam sosem okát. Ha akarta, előbb-utóbb úgyis elmondta, s ha mégsem, tökéletesen megfelelt úgy is. Néha a hallgatás beszédesebb, máskor pedig egyszerűen a szavak már kevesek ahhoz, hogy kifejezzük, hogyan is érzünk adott helyzetben pontosan. Véleményem szerint ez utóbbi állt fent Sangilaknál jelen esetben és... valóban járhattam volna ezerszer is rosszabbul, mint egy karmolás meg a nyakamba aggatott utód ténye. A képre, hogy hogyan is festek, fel kell, hogy kacagjak gurgulázó, őszinte kacajjal. - Ilyet se mondtak még az elmúlt nyolcszáz évben...! - Finoman, szeretetteljesen lököm vállba a másikat, amolyan "ugyan menjen már" módon. Mégis jólesnek szavai. Ahogy pedig a kacaj elül, hirtelen ötlettől vezérelve hajolok közelebb, hogy puszit nyomjak a másik képére. - Még a szőke amazonoknak is szükségük van egy segítő társra az életben! - Fűzöm hozzá hálásan. Nem csak a segítségért, hogy sebemet kitisztította, de azért is, hogy van. Hogy itt van velem. - Nagyon remélem, hogy igazad van. Sangilak haza fog jönni, ebben biztos vagyok. Kilaun... idővel megbékél, azt hiszem. Tipvigut kapcsán viszont fogalmam sincs, hogy mégis hogyan kellene egyáltalán hozzáállnom a dologhoz. Yee ugyan ez! Ráadásul most még ez a Marcus is a nyakamba szakadt...
Nagojut talán meg akart szólalni, de Anguta túl gyorsan újra belekezdett, hogy vitatkozhasson állításával, és amúgy sem lett volna értelme, mivel nehezen tudná meggyőzni róla, hogy valóban elárulta őket Alignak figyelmeztetésével. A hím néha elég csökönyös tudott lenni, de ez nyilván a korral járt. - Helyes – mosolyodott el kedvesen, miközben megértően bólintott – senkinek sem jó az ilyen elválás – Nagojutnak még fizikailag is fájdalmat okozott, míg a többiek „csupán” lelki sérültek lettek testvére bejelentésétől. Kilaun legalábbis biztosan nagyon a szívére vette a dolgot, de remélte megbékél idővel és hajlandó átbeszélni a problémát, sértett duzzogás helyett. Persze, van, amit nehéz megemészteni, mondjuk Anguta számára Nagojut „árulása” nem tartozott ebbe a kategóriába, de megértette, ha némelyiküket szíven ütötte a bejelentés. - Bocsi – grimaszolt engesztelő tekintettel, amikor testvére felszisszent fájdalmában. – Nem akartam… - persze tudta, hogy ezzel testvére is tisztában volt, de van, amit muszáj néha kimondani még, ha teljesen evidens, akkor is. – Egyébként igen, egy közösségnek bekamuztam, hogy istenség vagyok természetesen csak az örökség miatt, mert így könnyebb volt a szellemek utasítását követnem és véghezvinnem – ott tényleg nem önös érdekből tette, hanem pusztán a cél érdekében, ráadásul mindvégig tisztában is volt saját halandóságával és még csak nem is gondolta magáról komolyan az isteni létet. Nem úgy, mint Ausztráliában, ahol néhány percig valóban elhitte, hogy isteni lény, aki bármit megtehet a farkas társadalommal. - Ezt örömmel hall… hé! – színlelt durcás ábrázatot, de valójában nem bánta a kis csipkelődést. – Nem is voltam soha bosszantó – hanglejtése, mint egy óvodásé, aki nem kapott cukorkát vacsora előtt. Úgy látszik vénségére is jó eső érzéssel töltik el a bókok, még ha próbálják álcázni is őket, bár lehet, tényleg van benne valami, de a jövő ködös és nem tudni milyen teremtések állnak még előtte. – Gondolod, hogy valaha fogok valami olyat alkotni, amiért kiérdemlem a nevem? – kérdezte bizakodó ábrázattal. – Csábítóan hangzik, csak ne szálljon a fejembe – kuncogta el magát halkan, miközben testvére felszaggatott arcának tisztításán fáradozott. - Igen tudom – húzta el a száját kelletlenül. – De ettől még nem lesz kevésbé rossz érzés – vonta meg a vállát, miközben Nagojut sebeinek széleit tisztogatta. – Én tényleg hinni akartam neki, hogy nem fog bántani, persze mit várhatnék a Legerősebbtől? Így legalább tudod, hogy haragszik – bólintott elgondolkozva. Tipvigut a fene tudja, hogy mit érez, de legalább Sangilak kifejezte nemtetszését. – Ha méltatott annyira, hogy meglegyintsen, talán azt jelenti, hogy nincs minden veszve kettőtök között – hangja halk és töprengő volt, némi bizakodással megfűszerezve. Remélte előbb-utóbb valóban megenyhül, persze addig lehet számos ártatlan fa fogja kárát látni, persze ezt nem tudhatta, de úgy érezte nem lenne nehéz a csapást követni, amin végighaladt. – Hát nem – nevette el magát, de látva a lány visszafogott mosolyát, hamar abbahagyta a kacarászást. Sangilak sohasem volt a szavak embere, inkább a pofonoké, és bebizonyította, hogy még mindig csapásokkal oldja meg a problémákat. Igaz, ezzel most csak lelkében dúló káoszt fejezte ki és nem megoldást talált, de remélhetőleg mire lenyugszik azért szavakkal is képes lesz nemtetszését előadni. Anguta mosolya testvéréjével együtt szélesedet, majd meglepett csodálkozást vitt képére – Még nem? Au... Nahát, így bókoljon neked az ember – nézett le vállára, és a pólóját kissé elhúzta, hogy meglesse „iszonyatos sérülését”, amit Nagojut okozott neki. – Szerintem már lilul is, figyuzd - fordította vállát a csekélyke fény felé, közben elszontyolodott képet vágott. Persze érezte a lány szándékait, de egy kis móka sohasem árt, főleg egy ilyen kétes eredményű gyűlés után. - Namán, hogyne kéne egy fegyverhordozó is a harcos mellé – derült fel kicsattanóan vidám képpel, még a végén hűséget esküszik a Hűségesnek. Bár, valahol tizenhármuk között mélyen az ilyen kapocs megvan. Nem tudta magáról elképzelni, hogy szándékosan ártani tudna bármelyiküknek is. Véletlen talán, a tudta nélkül, de, hogy előre megfontoltan ellenük tegyen? Kizártnak tartotta. - Sajnos ez olyan helyzet, amiben keveset tudok segíteni, esetleg csak a háttérből támogatni, de azt hiszem, itt a küldöncöknek, vagy közvetítőknek nem lenne helye, bár szívesen segítenék aktívabban is, de ezt neked kell majd megoldanod. – Halk sóhajt hallatott, ahogy a lányra tekintett mélybarna szemeivel. – Persze ezt te is nagyon jól tudod – kicsit okoskodónak érezte magát, de nem szerette volna, ha esetleg úgy gondolná, meg akarja helyette vívni a csatáit, amiről szó sem volt, csak szerette volna jelenlétével támogatni valamelyest. Ő csak az amazon fegyverhordozója volt, se több, se kevesebb, a harcot viszont ráhagyta. – Amúgy meg… én már elmondtam a véleményemet a többiek előtt, és nem hiszem, hogy bárkit meg tudnék győzni, aki máshogy gondolja. Csökönyösek vagyunk így már hétszáz felett – igaz több mint nyolcszáz éve születtek, de a Távolban töltött idő túl zavaros, hogy beszámíthassa, mint leélt éveket. Persze Nagojut még nem halt meg, vagyis igen, de úgymond átverte a halált Tupilek segítéségével. Meglehet testvére élt közülük a legtöbbet. – Egyébként ki az a Marcus? – kérdezte kíváncsian, de igazából nem hitte, hogy túl sok probléma lenne vele, ugyan mit árthat nekik egy „fiú”, ahogy Sangilak nevezte őt?
- Semmi baj. - Súgom vissza a magától értetődő szavakra a hasonszőrű választ. Ahogy a másiknál, úgy esetemben is olyan önkéntelenül jön ajkaimra a mondat, végig sem gondolom igazán. Még el is mosolyodom mellé sután, halovány derengésként a húzódó sebnek "hála". - Egyszer rólam is gondolták azt... Még mikor először küldött el bennünket Alignak, hogy terjesszük el a farkas-létet az arra érdemesek között. Nem lett valami jó vége a dolognak, bár ez főként a aztékok vallási fanatizmusának köszönhető... - Fejcsóválok kissé, s az egész mozdulatsor vállrázkódó kuncogásba torkollik felháborodását hallva. A Szellemekre, mennyire hiányzik ez a könnyedség, komolytalan "hajhúzkodás" az életemből, a testvéreimmel való kapcsolatomból...! Oldalt sandítok rá talán költőinek szánt, mégis válaszra méltatott kérdése hallatán: - Bármelyik farkasom hátralevő idejét tenném rá, hogy így lesz. - Óvatos mosolyom töretlen, épp csak kissé hangosabbat szusszanok, ahogy a patak hűvös, kristálytiszta vize a sebbe szalad fájón a ruha anyagáról. - Igen... így legalább tudom, hogy haragszik. - Ismételtem meg szórakozottan Sangilakra vonatkozó szavait a következőkben, s mellkasomra mázsás súlyokat pakolt a könnyed hangulat ellenére is mindezek mögött a valóság. Az egyik felem futna, rohanna testvéreim után, engesztelőn környékezve meg őket vagy épp számon kérőn, miért futottak el, miért nem szóltak semmit?! - Mégsem tehetem, tudom jól. Hát szívem helyett józan eszemre hallgatva kivárok. Anguta különben sem végzett még a seb kitisztításával, biztosan visszarángatna hátsómra, ha már fárad vele, amennyiben úgy döntenék itt és most, hogy nyakamba veszem az erdőt a rokonságot felkutatva. Merengésemből bókja rángat ki, meglepett képe láttán fel is nevetek kissé. - Még nem! - Fejcsóválok, meg ugye válla is kap "szegénynek", menten hajolok is hozzá, mikor mutatja harci sérülésének egyébként messze nem lila árnyalatot öltött helyét. Még csak piros sem lett, mégis vizsgálódó a pillantásom. - Hát ez bizony roppant ronda, komolyan! Mivel engesztelhetnélek ki, ó, hű fegyverhordozóm? - Nevetős hangom nem szűnik, képemen a mosoly őszintén érdeklődő, akárcsak a pillantás, amivel illetem, mikor kissé elhajolva arcára tekintek testvéremnek. Szavaira a továbbiakban csak bólogatok, hisz gondolataim önti sorra verbális formába. Tenyerem mozdul, finoman fogok rá a csuklójára - talán épp arra, amelyikben víztől áztatott pólóm pihen - szelíd gesztusaként hálámnak. - Már így is bőven többet tettél, mint amit elvárhatok jelen helyzetben. - Fűzöm hozzá a futó mozdulathoz, mely flegma vállvonással folytatódik kérdésére. - A helybitorlód újabban, hogy már nem laksz nálunk. - Apró mosoly fut át képemen. - Különben Sangilak vére. Ohanzee ágán, ha ez mond valamit. Nem túl szép történet ez sem... - Húzom el kissé számat, végigpillantva farkasaimon, majdan Angután állapodik meg tekintetem újfent.
- Óh, ha jól rémlik ők szerettek emberáldozatot bemutatni, fejlevágás, szívkitépés – töprengő arckifejezést öltött, és az áztatott ruha félúton megállt a levegőben, és csak akkor folytatta útját a hűsítő vízzel a lány arca felé, amikor némi hümmögés után újra megszólalt. – Vagy azok lehet a maják voltak? – nézett kérdőn a lányra. Lehet a maják is, de az aztékok is elég rendesen szerettek áldozgatni az isteneknek. Volt egy sejtése mi történhetett, de mivel nem akart őrült teóriákat gyártani arról, hogy Nagojutnak menyire nem tetszett a helyi szokás és mit tett ellene, így inkább rákérdezett nyíltan. – És mi történt? – nézett a lányra kíváncsian, miközben tisztogatta a sebeit. Színlelt felháborodása úgy látszik megtette a magáét, hiszen testvérének nevethetnékje támadt, amit ő sem bírt ki vigyorgó kép nélkül. Anguta meglepődött a lány magabiztosságán, főleg, hogy a számára felbecsülhetetlen falkáját tenné föl az ügy érdekében. – Nahát – mosolyogott szélesen. – Igazán kedves vagy, bár én sajnálnám őket, ha véletlen tévednél – oldalra nézett a farkasokra, hátha a szellemek éppen kioltani készülnek a „fogadás” miatt a négylábúak életét, de ők csak nyugodtan heverésztek a földön, és ami a legjobb, tovább lélegeztek, mintha mi sem történt volna. Valójában tényleg semmi sem történt, csak szavak hangzottak el, ártalmatlan ugyanakkor nagyon fontos szavak. Nagojut tényleg hisz abban, amit mond és ezért Anguta rendkívül hálás volt neki. Szavainak megerősítésére Sangilakkal kapcsolatban egy összepréselt ajkú bólintást produkált, és közben nagyot sóhajtott. Nem lesz egyszerű vele, de remélhetőleg képesek lesznek kulturáltan lerendezni a problémát, és nem egymás torkának esni. Hogy voltak képesek egyszer sem amazonnak szólítani őt a körülette lévő személyek? Érhetetlen, bár lehet nem mindig virított a képén hosszú véres karmolás nyom, ami azért csökkent valamit amazon kinézetéből, de az éles szeműek még anélkül is kiszúrhatták volna. - Hát, nem is tudom – tartotta a lány felé szörnyen megsérült vállát. – Talán lovaggá üthetnél, merthogy amazon ugyebár nem lehetek – vagyis lehetett volna, ha akar, bő egy órára, de valahogy most nem volt hangulata nővé válni. Általában mondjuk soha nem volt hangulata nővé válni, ezért is szokta hanyagolni a dolgot, ha van más megoldás, és általában talál más megoldást. Ha elesett jószág akar lenni, akkor inkább egy gyerek alakját veszi magára, úgy még ingyen kaját is szoktak neki adni, főleg, ha valami nem túl rongyos, de nem is épp túl jó ruhát sikerül szereznie. Remélte idővel a textilipar kitalál valami olyan ruhát, ami igazodik a viselő méreteihez, és akkor egy csapásra megoldódna az átváltozással járó ruhakérdés is. Persze erre a következő néhány száz évben biztos nem számíthat, de ki tudja? Mindenesetre Angutának nagy segítség lenne a ruganyos ruha. Ha több pénze lenne, befektetne ilyen célú kutatásokba, vagy talán rá kéne venni Chulyint, hogy fejlesztgessenek mán valami ilyesmit a CIA-nál. Nagojut finomnak tűnő kezei lazán fogták meg a csuklóját, miközben egymásra néztek. Érezte, hogy valóban hálás és a szavai is erről árulkodtak, mégis rossz érzéssel töltötte el, hogy csak ennyit tehet. Kissé lehajtotta fejét és halkan csordogáló vízre vetetette pillantását. – Néha olyan szívesen lennék egy eldugott kis hegyi patak – húzta grimaszba a száját. – Nem törődni semmivel, csak élni a magam egyszerű életét, folyni, amerre az utam visz, és hagyni mindent úgy, ahogy van. De sajnos ezt egyikünk sem teheti meg, nem igaz? – Anguta sem tehette meg, hogy ne szólaljon fel, hogy ne reagáljon semmit, még ha először haragudott is rá, muszáj volt tennie valamit, hátha megmentheti az egységnek gondolt kört a széthullástól. Nem hitte, hogy szavai elegendőek lettek volna, de tétlenül állni, és hagyni, hogy a patak csak csörgedezzen… nem, arra képtelen lett volna. - Ohanzee ága? – töprengett látványosan, miközben még az állát is vakargatta. – A szó ismerős, amikor Észak-Amerikát keresztül szeltem találkoztam vele. Éjszakát, vagy valami ilyen sötétes dolgot jelent, már nem emlékszem. Hát arra sem, hogy melyik törzs használta – vont vállat kelletlenül. Túl sok nyelvjárás és változat volt, és ráadásul még keveredések is megestek. – De amúgy nem rémlik, hogy ismernék egy ilyen nevű farkast… és miért nem szép a történet?
Elégedetlen szusszanás hagyja el ajkaimat már az emberáldozat szó hallatán is, s csupán egy röpke "mindkét népnek megvoltak a maga dolgai a témában" válasszal illetem talán amúgy is költőinek szánt kérdését. Arra viszont, hogy mi is történt pontosan, kérdése nélkül is készségesen válaszolnék. Már nem fáj, megtanultam együtt élni a veszteségekkel, hisz ez ugyan úgy a világ rendjéhez tartozik, mint az öröm, a szerelem és hasonló pozitív dolgok. - Itzcóatl. - Ejtem ki a különös hangzású nevet, akár egy röpke imát. - Már tizenegy nyarat is megélt, az első kölyköm volt a fiú a területen. Engem, mint a Nagy Farkasistenség lányát féltek, ő viszont közülük való volt, hiába tettem farkassá. Úgy gondolták, általa megkaphatják ugyan ezt, ezért feláldozták. Levágták a végtagjait és egyszerűen megették. A karjait... a lábait... - Sóhajtok aprót magam elé meredve. Előadást hallgatni az egyetemen idegennek titulált népek kannibalizmusáról és élőben látni mindezt nagyon nem ugyan az! - A szívét persze nekem adták, hisz az egyik legbecsesebb szerv az isteni lénynek jár... - Ciccenek fel nevetős keserűséggel. - A farkasaimmal együtt lemészároltam egy egész várost, minden bűntudat nélkül. Akkor fogtam fel igazán először, hogy tényleg követnek. Hogy hatalmam van felettük. - Pillantásom a testvéremre vándorol, kékjeiben kérdő bizonyosság ül. Rossz ember lennék ez által? Csak mert nem okozott álmatlan éjszakát egyetlen életért cserébe elvenni közel százat? Hogy tisztában vagyok képességem pusztító voltával és bár Anguta nem tudja, nem ez volt az egyetlen, mikor bosszú által hajtva használtam ki azt? Nem vagyok az az ártatlan, természetimádó lány, aki egykoron. Egyikőnk - le merem fogadni, Yee se - sem ártatlan! A jelzőre való minden jogunkat elveszítettük azon a napon, mikor farkasokká lettünk. - Akkor azt hiszem, jobb, ha nem tévedek, nem igaz? - Szélesedik ki kissé mosolyom. Én magam is sajnálnám őket, de nem vaktában ejtem el az efféle szavakat. Hiszem, hogy a név kötelez alapon előbb-utóbb Anguta eléri, hogy "teremtő" létét ne érezze hiába valónak. Addig meg maradjon ilyen: könnyed és kíváncsi az évszázadok máza mögött, mint a gyermek, kit egykoron ismertem és kedveltem személyében. Pillantása a farkasaim felé mosolyra késztet, kedvem lenne kacagva keblemre ölelni, hogy ugyan ne aggódjon már! - De valahol a helyzet komolysága, a létünk bizonytalansága és Tupilektől való függése igenis rányomja bélyegét a patak parti, könnyednek tetsző jelenetre.
Felnevetek szavaira, hogy szívesen lenne lovaggá fegyverhordozómból, még ha mindkét titulus csupán a játék kedvéért lett felhozva. - Ehhez a külsődhöz valóban jobban illik a lovagi cím, semmint a harcos. Azt inkább egykori kinézeted érdemelné... - Ülnek meg aprócska gödrök ajkaim szegletében mosolyomra, ahogy arcát fürkészem. Kézfejére, csuklójára simítok biztatón, szelíd a gesztus, amivel illetem, szavai pedig biztosítják mosolyom töretlenségét. - Sajnos nem, nekünk ilyen lapokat nem osztottak. - Húzódik apró grimasz az én arcomra is. - Sokszor eltűnődök rajta különben, hogy mit is keresünk még a földön. Itt. Lehet, mindenki jobban járna, ha puszta legendákként léteznénk idelent csupán és a szellemvilágban megnyugvásra leltünk volna már mindannyian. De mint a feltámadós mellékelt ábra mutatja, ez sem igazán opció. Habár Tupilek felajánlotta... számomra legalábbis, de gondolom a többieknek is a dolgot, de az... olyan lett volna, mintha cserbenhagylak titeket és a leszármazottakat, nem igaz? Mintha elárulnám azokat, akik számítanak rám, csak, hogy nekem egyszerű legyen a létezés. - Vonok finoman vállat, simító érintést követően véve el kezemet Angutáéról. - Árnyékot. Amennyire én tudom. - Mosolyodom el akaratlanul is az okfejtésére Sangilak vére kapcsán. Kérdésére ugyanakkor nagyot nyelek, nem is felelek azonnal: érezhetően előbb összerakom fejben a mondatokat, hogyan és miként fogjam rövidre a múlt szövevényében lappangó történetet. - Ohanzee volt az Sangilaknak, akik mi voltunk Alignak számára. Ironikus, nem? Mikor a saját levesedet visszakapod egy idő után... Ráadásul esetében nem volt senki, aki figyelmeztesse időben, ha jól tudom. A fenébe is, mennyire utálhat még ezért is most!
Anguta arca elkomorodott és némi keserűség látszódott rajta, ahogy érzései is erről árulkodtak. Ki nem állhatta a gyilkosságot, és amit Nagojut kölykével tettek felkavarta lelkének állóvizét, és egyre gyűlő haraggal hallgatta, amit testvére elé tárt. Tizenegy nyár… egy gyerek volt még csupán, annyi idős, mint Anguta, amikor Tupilek megajándékozta a szellemfarkas áldásával. Könnyen bele tudta képzelni magát a félelembe, amit a fiú érzett, amikor könyörtelen módon elvették az életét. Ráadásul a saját népe. Mélyen beszívta a levegőt és csöndben hallgatta a történet végét, ami a nyitányból adódóan nem zárulhatott happy enddel. Lehajtotta a fejét, ahogy Nagojut kék szemei az övébe fúródtak. Nem akart a szemébe nézni, nem akarta, hogy lássa rajta mennyire nem helyesli egy egész város kiirtását egyetlen élet miatt, még ha a fiú kegyetlen véget is ért. Talán elég lett volna a gyilkosokat széttépni? Vagy nem… nem akart ítélkezni felette, ezért bár testtartása árulkodhatott nem tetszéséről, energiáit manipulálva engedte csak ki, pusztán keserűséget színlelve. - Szörnyű lehetett – nézett végül fel a lányra, amikor szemében már csak szomorúság tükröződött. Nem akart többet mondani ennél, és nem is igazán akarta pontosítani, hogy mire értette. A fiú halála és a város kiirtása is borzalmas hangzott. - Igen, jó lenne, ha nem tévednél – ekkor már kedve sokkal jobb lett és az előzőekben fenntartott mosolyát is őszintén tudta tartani. Persze kissé aggódott a farkasok miatt, de nyilván nem lesz bajuk néhány elejtett szótól. Legalábbis bízott benne. Amióta kénytelen volt megölni azt az erdei farkast egyértelműen tartózkodott mindentől, amivel árthatna nekik bármivel is. Persze nem olyan törékenyek, és most, hogy már hónapok óta újra emberi alakban van, már biztonságosnak érezte a közelségüket.
Nagojut felcsattanó nevetésére elvigyorodott. Úgy látszik neki is tetszik az ötlet, de legalábbis jól szórakozik rajta, ami határozottan kellemes volt ilyen körülmények között. – Sohasem voltam valami nagy harcos – vont vállat mosolyogva. Egyébként ezt nem is bánta. Egyetlen háborúban sem vett részt szándékosan, és ha véletlen bele is csöppent a forgatagba, akkor igyekezett minél előbb teljesíteni, amiért a szellemek odarángatták, aztán már állt is tovább. Értelmetlen öldöklésnek tartotta az egészet, ami nem méltó sem emberhez, sem állathoz és mégis, számos farkas élvezettel vetette bele magát a gyilkolás mámorába. – De a lovagi címet elviselném – kedvesen mosolygott testvérére, hátha kapott Anglia királynőjétől felhatalmazást, hogy lovaggá üthesse Angutát. Erre azonban igen kevés esélyt látott, de nem is zavarta. Ha csak eljátszzák neki az is tökéletesen megfelelne, de ha nem úgy is jó. A lényeg, hogy Nagojut tudja, számíthat rá bármikor még állítólagos árulása ellenére is. A lány keze csuklójára simult, és Anguta szabad tenyerével önkéntelen mozdulattal borította be Nagojut kézfejét. – Hát nem – értett egyet bólintva, majd tovább hallgatta testvérét. – Megtehetted volna – arca komolyságot tükrözött némi bánattal vegyülve. – Sokan voltunk már a Távolban, és az nem túl rossz hely, a baj csak az, hogy most nem azért jutottak sokan halotti sorba, mert a szellemek büntették őket, hanem Alignak kicsinyes bosszúja ért utol sokakat. Jobb így, hogy nem a békés pihenést választottad, már csak önző énem is ezt mondatja velem, mert jól itt lenni veled – vigyorodott el kissé lehajtva fejét, majd aztán megint a lány tekintetét kereste. – Na meg, a leszármazottaknak szükségük van rád, és a testvéreidnek is… nem csak nekem. Ami pedig a létezésünket illeti. Szerintem nem léteznénk, ha nem lenne helyünk a világban. Ha a szellemek úgy döntenek lejárt végleg az időnk, akkor úgyis nyugdíjba küldenek mindannyiunkat – kuncogott fel miközben félrefordította a fejét. – Azért remélem ez nagyon soká fog csak bekövetkezni. Jó lenne megérni a huszonharmadik századot – miért pont azt? Nem tudta, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy az emberiség egy roppant fejlődésorientált szakaszba lépett a huszadik század folyamán, és ki tudja, talán kétszáz év múlva már a Marson is lehetne terjeszteni a farkasáldást. - Aha – bólintott érdeklődéstől csillogó szemekkel. Igazán kíváncsi vált Ohanzee történetére, még ha tényleg nem is túl szép, akkor is. Elvégre testvérükhöz kapcsolódik, és az ilyen történeteket Anguta szívesen hallgatta. – Ezek szerint Ohanzee okozta a vesztét annak idején, amikor a kör felizzott másodjára életünk folyamán, jelezve, hogy egyikünk elhalálozott – érezte pusztulását és a vele járó keserűséget. Majdnem egy évszázad telt el az első óta, és Sangilak halála után két évvel újra érezte a halál kínzó fájdalmát lapockáján. A tizenhetedik század eleje nem volt épp életének legragyogóbb időszaka. – Igen elég ironikus – húzta grimaszba a száját. – Lehet tényleg emiatt is dühös, hogy Alignaknak még a figyelmeztetés is kijutott neki pedig nem – vakargatta meg tarkóját gondterhelten. – De persze nem számít, hiszen a végeredmény mindkét esetben ugyanaz maradt – tényleg nem számított, hogy Nagojut figyelmeztette teremtőjét, hiszen az konokságában nem hallgatott rá, pedig sokkal könnyebb lett volna mindenkinek, ha egyszerűen csak eltűnik és vissza sem tér hozzájuk soha többé. – És mi történt Ohanezee-vel, miután Sangilakot a Távolba küldte? – nyilván az a rész homályba vész, hiszen Sangilak aligha figyelhette odaátról, bár ki tudja? Lehet talált rá módot.
Nem kell energiáinak árulkodniuk, az, hogy kerüli pillantásomat, épp eléggé beszédes már önmagában is testvérem véleménye kapcsán. Szavaira ajkam szeglete keserűen rándul meg. - Az volt. - Tenyerem szinte már majdhogynem vigasztalóan simít Anguta arcára, mikor felém emeli képét. - És én... nem vagyok büszke rá. Kiirtani egy egész települést, csak mert visszaéltek a bizalmammal... aztán évszázadokkal később arra kérni titeket, hogy nézzétek el ugyan ezt nekem, eléggé képmutató dolog, nem igaz? - Fanyar mosoly ül meg ajkaimon, miközben állom a szomorú, talán lelkem mélyéig látó pillantást. Neve kapcsán fogadnék, igaz, csak szóban ígérve farkasaim életét érte, magabiztos mosoly ül közben arcomon, s ahogy görbület költözik szájára testvéremnek is, kiszélesedő mosollyal kerül másik tenyerem is arcára, hogy finoman közelebb vonva őt magát, szeretetteljes csókot nyomjak... a homlokára. Nevetve engedem el, pillantásom a kezében levő vizes-véres pólóra vándorol. Temethetem azt a felsőt, azt hiszem, de ennél nagyobb bajom sose legyen az életben! Még jó különben, hogy nem fázik meg a fajtánk oly könnyedén. - Bajban lennék most, egy szál farmerban és melltartóban, azt hiszem.
- Nos, ha van nálad valami kard vagy tőr-szerű dolog, Sir David Blandern... - tápászkodom fel kuncogva ültemből - Vagy Jason? Tényleg, ezek honnét jöttek neked? Mindig magad választod a neved vagy a test tulajdonosáét viszed tovább? - Érdeklődöm, mert bár butuskának tűnhet a kérdés, simán kinézem bármelyikőnkből az úri szeszélyt, hogy megmásítja az egyszerűség kedvéért a nevet, elhagyva ezzel a test tulajdonosának eddigi életét teljesen. Bizonyos esetekben működik ez, máskor problémás. Ha akad nála a kért tárgyak valamelyike, akkor a roppant ünnepélyes lovaggá ütést követően (ha pedig nem, akkor csupán egészen egyszerűen) visszarogytam mellé a sziklás patakpartra. Beszélgetésünk elhagyja a könnyed, bolondos csapást, szellemek és az élet, a lét kérdései kerülnek terítékre, de így nyolcszázon túl igazán megengedhető a filozofikus hangulat nekünk már, nem? Suta mosoly szökik képemre, amikor azt mondja, örül, hogy maradtam az élők között. Tincseimet rutinos, finom mosollyal söpröm mindeközben füleim mögé, ahogy hallgatom tovább, nem törve meg gondolatának menetét ezúttal semmivel. Szükségük van rám... hát persze! Bár így lenne, de nem hiszem, hogy Ethan kérne belőlem, a kölykök pedig az ő felelősségei. tőle függ, beérnek e, vagy elhullanak, mint annak a kölyökfarkasnak a testvére, akit az ikreknek ajándékoztam, s a Nanuq névvel illettem hófehér bundája végett. - Igen, ebben lehet valami, amit mondasz... - Biccentettem végül aprót, megjegyzésére, melyet mintegy kiegészítésül tűzött mondandója végére, felhorkantam rosszallóan. - Remélem nem maradunk addig itt! Mi jó lenne benne mégis? - Fejcsóválok kissé. Nem tartom magamat maradinak, de lássuk be, mi nem ehhez a világhoz tartozunk. A város már nem az, ami egykoron, a falkák változnak, miként a farkasok is benne... hiába igyekszünk tartani a lépést, egy idő után kiszalad lábaink alól a talaj egyszerűen. Ohanzee történetének pontosítására aprót biccentek. Bizony, így volt, ez a farkas az oka, hogy Sangilak halálát érzékeltük tetoválásunk által. - A szellemeknek elég hülye humorérzékük van olykor, lássuk be. - Ciccenek kissé, fejcsóválva, s értve mindezt a haláluk hasonlóságára, s arra, hogy míg Apámnak lehetett volna menekülésre oka, de nem hallgatott rám, addig Sangilaknak, - aki talán még fogta is volna a jelzést, ki tudja! - esélyt sem adtak erre. Talán minden másként alakult volna pedig... - Nos, ez egy roppant jó kérdés. - Sóhajtok kissé megadóan. - Sangilakot ilyesmiről nem igazán kérdezgettem, amennyire pedig az őrzők krónikáiból nyomon követtem az évszázadok során, élte világát boldogan. Egyedül az apja átka nem hagyott nyugtot neki... "Ne nyugodjék le élete Napja, míg ő feloldozást nem ad számára." - Valami ilyesmi volt, talán még az irokézek krónikái közt... A pontos szöveget magától Sangilaktól lehetne csak megtudni, de én a helyedben nem firtatnám... Ki tudja, milyen sebeket szaggatna fel, mikor épp feltéptem én is most párat. - Húzom el számat kissé rosszallóan, majd hirtelen gondolat vezérelten felpattanok ültemből. - Azt hiszem, jobb is, ha lassan indulok, mert nem szívesen keresgélném a fél városban ezt a Marcust egész éjjel! Velem tartasz? - Totál mellékes, hogy lehet, nem ilyen lengén kellene sétálgatnom a városban, szétkarmolt képpel. A beszélgetés, a társaság valahogy kiűzte ezeket az apróságokat elmémből, eltörpültek gondolataim közt.
- Nem, nem képmutató – rázta a fejét szomorúan. – Dühös voltál, amit megértek, igaz, talán elvetetted a sulykot, talán nem kellett volna, de… a két esetet nem igazán lehet egymásra vetíteni, még ha bizalomvesztés is közrejátszott itt és ott is… - francba is az egész ügy túlságosan soktényezős. Akik vérig lettek sértve emiatt, azokat nem nagyon lehet meggyőzni, hogy Nagojut nem követett el égbekiáltó bűnt, akik meg megbocsájtottak, azok már úgyis mellé álltak. – Nehéz hónapoknak nézünk elébe, azt hiszem – bár jobbára nyilván csak testvérén fog csattani a mai nap minden hordaléka, persze végül is ő indította szabadjára a cunamit, aminek rombolási területe még kérdéses, de ha a szellemek is úgy akarják, talán nem szenvednek nagyon nagy kárt. Jól esett könnyedebb vizekre evezni, mosolyogni, és némiképp jókedvet vinni egymás életébe. Anguta vigyorogva hagyta, hogy a lány mindkét kezével arcát közre fogja, majd egy csókot leheljen homlokára. - Hát ezt már a Pervoll sem hozza ki – rázta a fejét, miközben halkan felnevetett. Természetesen észrevette miként néz a lány a blúzra, és sejtette, hogy milyen gondolatok járhatnak a fejében. Nem igazán sajnálta, hogy nem ajánlotta fel saját pólóját erre a célra. Elvégre Anguta csóró, na meg amúgy is, amit most hordott, Nagojut vette neki, ami miatt irtó pofátlanság lett volna tönkre tenni.
- Kard nincs, de a faragókésem itt van – vigyorodott el, miközben Nagojut feltápászkodott. Úgy tűnt tényleg lovaggá akarja ütni, ezért előhalászta a szerszámot és főhajtás közepette nyújtotta át, a szentnek éppenséggel nem nevezhető pengét. Persze becses darab, hiszen majdnem az első tárgyak egyike volt, amiket Fairbanksben lopott. Tényleg, lassan ideje lenne visszafizetni az elorzott cuccok árát. Mindenesetre most fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia, így a lány kérdésére felhúzott szemöldökkel felpillantott, majd kis helyváltoztatós után fél térdre ereszkedett, hogy illendően fogadhassa a lovagi címmel járó fennkölt szertartást. Akkor szólalt meg, amikor a lány újra lerogyott mellé. - Eddig sohasem vettem fel a cserélt test tulajdonosának nevét, vagyis egyszer majdnem, amikor a második testem birtokba vettem. A szellemek úgy intézték, hogy akit hozzám küldtek szintén Teremtő névre hallgasson, csak más nyelvjárásban. Aguguq volt a neve. Szóval utána az Angutát használtam továbbra is, de lényegében az ő nevét is, hiszen ugyanazt jelentette a kettő… még ha ez így kissé sarkított is. A harmadik testemnek pedig magam választottam nevet. Bőven volt időm agyalni, amíg a ciszterci kolostorban tanultam a németet és a franciát, na meg a latint. De amúgy nem ragaszkodtam ahhoz a névhez sem sokáig. Püspökként Francis Egon of Fürstenberg voltam, és ahogy tovább álltam folyamat változtatgattam a nevem. Akkoriban még nem is lett volna annyira szükséges, de minden egyes személyiséghez más név dukál nemde? – mosolyodott el. – A David Blandern is csak kitalált – arcáról eltűnt a derű, tekintete szomorú lett és ősöreg. Ha egy halandó látná, és ilyen állapotában elmondaná, hogy 716 évet élt a földön, talán első szóra elhinné neki. – És, hogy honnan jött Jason? – kérdezte lehajtott fejjel. – Jason az én múltam, jelenem és jövőm. Láttam őt a Távolból, amikor anyagtalan anyagként lebegtem testetlen testemben mindentől távol. Különös ablakok nyíltak a világra és láttam a nagyszüleit, láttam, ahogy az apja megszületik, láttam életének bizonyos szakaszait, majd láttam, ahogy Jason életre kel. A szellemek mutatták meg azt a testet, amit el fogok orozni, persze akkor még ezt nem tudtam, de ők már tisztában voltak vele – mélyet sóhajtott, majd a lányra nézett. Szemeiben sajnálat, megbánás és fájdalom tükröződött. – Olyan lecke volt, ami a halál után jár a bukottaknak, de én erre csak ébredésem után jöttem rá. A szemem előtt cseperedett fel, láttam, ahogy élvezi az életet, láttam a fájdalmait és láttam, ahogy gyermekét tartja a karjaiban… és ahogy barátnőjét temeti. Csak reménykedhetek benne, hogy a szellemek pusztán kiválasztották mivel tudták mi lesz a sorsa, és nem ők intézték, hogy elkeseredett fájdalmában feláldozza magát egy bukott alapítóért – nem sokáig tudta állni Nagojut pillantását. – Jason Frederick Haelen... húsz év jutott ki neki csupán az életből, mégis ő volt legbátrabb személy, akivel valaha összehozott a sors. Az emlékét őrzőm, amikor valamelyik nevét használom, és arra ösztönöz, hogy a szellemeknek megfelelően intézzem a leszármazottak ügyét. Nem tudom, hogy el tudnék-e viselni még egy önfeláldozást… Végül kicsivel könnyedebb témára tértek, és Anguta csodálkozva nézett a lányra, amiért nem szeretné megérni a huszonharmadik századot. – Viccelsz? – kérdezte döbbent rácsodálkozással. – Hát, az űrhajók, meg… meg minden, amit az emberiség még addig feltalálhat. Teleportálás – kezdte számolni ujjain, hogy miért érdemes még kétszáz évet élni. – Fénysebességgel való közlekedés – persze ezt ő maga sem hitte nagyon, hogy lehetséges lesz valaha is, de ki tudja? Régen arról is szentül meg volt győződve, hogy az ember sohasem fog repülni, aztán tessék. – Telepátia… áh várj, azt már mi farkasok régen feltaláltuk. Na mindegy, de én szeretném látni hová fejlődik a világ – vonta meg vállait, egy vigyor kíséretében. Ha már Jason lelke nem érhette meg még az ezredfordulót sem, talán a teste megérhet néhány évszázadfordulót. Sovány vigasz, de talán jelent valamit. - Hát eléggé – bólintott egyetértően. A szellemek és az ő humoruk rettentő fárasztó tud lenni, de ugyanakkor tanulságos is. - Talán, ha már a te ügyeden csak jókat nevetünk, akkor majd rákérdezek Ohanzeere – javasolta nem túlságosan őszinte hanglejtéssel. Persze a testvérek közti feszültség eltarthat pár hónapig, ne adj isten évig, de azért bizakodott benne, hogy az évszázad végére csak megoldódik a nézeteltérés. - Egy darabon igen, de lassan vissza kell mennem Henryékhez. Nem szeretném, ha halálra aggódná magát az öreg miattam – Anguta feltápászkodott, sokkal lassabban, mint azt Nagojut az előbb véghezvitte, majd ha a lány megindult, akkor mellette ballagott, hogy rohant, attól függően, hogy testvére milyen tempót diktált. - Amúgy egy valamit nem értek – gondolkodott fennhangon. – Sangilak képes megátkozni valakit? – talán a roppant erő mellett az egyedi képessége az átokkal sújtás lenne? Vagy csak teremtőjének szavai hatására nem találta meg a lelki békéjét Ohanzee?
Felciccenek halkan Anguta megjegyzésére, mely szerint nehéz napoknak nézünk elébe. Meghiszem azt… főleg én, bár a királyi többes részéről kifejezetten melengeti a szívemet, még ha lehet, nem is kifejezetten nekem szánta, elvégre, mindannyiunknak megvan a saját nyomora így nyolc évszázad után már. Tizenhárom kósza, bolyongó lélkk nyugtalanul lézeng a bolygón szakadatlan… Mégis képesek vagyunk a keserűség és csalódottság, fásultság mellett némi mosolyt vinni a mindennapjainkba, miként teszi ezt most a társaságomban időző is a könnyedebb témák felé evezéssel. – Azt hiszem, ez az élet igazi varázsa. Képesek vagyunk osztozni a terheken, könnyebbé tenni az utat egymás számára. Az utat a bölcsőtől a sírunkig.
Hallgatom magyarázatát a névválasztással kapcsolatosan, mosolyom szélesen ül arcomon, ám ahogy kisöcsém lassan-lassan elkomolyodik, évszázadokat öregszik a fény tekintetében, úgy tűnik tova a görbület ábrázatomról nekem is. Tenyeremet vállára helyezem. - Nem vagy bukott. S ha mégis, mind azok vagyunk a magunk módján… Szép gesztus ez tőled. Méltó és ha jelzőbója is számodra ebben a világban, már nem élt hiába. Biztos vagyok benne, hogy oka volt annak, hogy ismerted. Ahogy mondtam, a szellemek humora kissé fanyar, de… ők így tanítanak bennünket. Vezetnek. Szóval sose bánd ezt! Te megtanultad a leckéd belőle, s ő örökké emlékeztetni fog a házi feladatra. – Húzódik félmosoly képemre, majd átveszem tőle a vágószerszámot. Ha nincs más, akkor bizony a faragókéssel ütöm lovaggá eme bölcsességek gondolatai közepette fivéremet! - Én, Mallory Nash, ki az ősök nyelvén a Nagojut nevet viseli, a szellemek által rám ruházott hatalmamnál fogva bajtársammá fogadlak téged, Sir David Blandern, Anguta az ősök nyelvén. A Szellemek kísérjenek bennünket sikeres utunkon! – Mosolyodom el a végére immáron ténylegesen, ahogy a kést pengéjénél fogva meg a lovaggá ütő mozdulatsor után adjam vissza azt Angutának. A jövővel kapcsolatos felsorolására csupán fejemet ingatva nevetek. Engem tényleg nem vonz ilyesmi. Talán tényleg a múltban élem, oda vágyok vissza, de lássuk be, mi annak a kornak szülöttei vagyunk, ennek a vidéknek egy olyan szakaszában éltünk itt, mikor még nem voltak szabályozott utcák, betonplaccok és elektromos áram se. Persze, a haladás, a fejlődés jó, de meglátásaim szerint ez az egész egy őrült körforgás, s miként mi, tizenhármak hazatértünk, úgy idővel az emberiség is oda jut az önpusztításban, hogy kezdheti az egészet elölről – csak akkor lehet, a harmadik világbeli népek húzzák tovább az elkényelmesedett társadalomból érkezettekkel szemben. Nem tudom. Nem is akarom megélni. - Tegyél úgy. – Mosolyodom el végül szelíden, immáron Ohanzee és Sangilak kapcsán. Tényleg jobban teszi, ha tőle érdeklődik, minthogy sokadkézi információkat vegyen kézpénznek. - Igencsak ragaszkodnak hozzád, ahogy látom! – Jegyzem meg nevetősen, húzva kicsit verbálisan az öcskös fülét Henryék kapcsán is. Kicsit csendes lett a ház nélküle, Sangilakkal kettecskén olyan… megszokott volt már minden. VOLT. Ezt jól mondom… És még csak nem is az borította fel a rendet, hogy odahozta ezt a Marcust, hanem most én, meg a vallomás. Anguta kérdésére gurgulázó nevetés szakad fel belőlem, kezem is a szám elé emelem, bár vállaim rázkódását nem tudom leplezni ezzel. - Ne haragudj, csak… nem, nem hiszem, hogy képes lenne ilyesmire, ez inkább amolyan szófordulat volt részemről. Inkább erőteljes ígéretet tett, hogy megbosszulja tettét, a Szellemek őt úgy segéljék… - Mosolygok Angutára, arról hallgatva, hogy az én képességem ugyanakkor akár átok is lehet, odáig fajult az évszázadok alatt. S ismereteim vannak farkasbundába száműzött vérfarkasokról is, kik csupán a teliholdkor változhatnak emberi alakba vissza. Helyette megindulok a nemlétező csapáson, magabiztos léptekkel haladva és utunk során könnyedebb, semmitmondóbb témák felé terelve társalgásunkat, míg el nem kell, hogy köszönjünk egymástól, s ő Henryék felé, én pedig a Grandmore ház irányába lépdelek tova.
// Hacsak olyasmit nem írsz, amire válaszolnék mindenképpen, köszöntem szépen a játékot! Ö.Ö <3 //
- Igen, ez tényleg csodálatos – értett egyet Anguta testvérével. Osztozni a fájdalmon, vagy épp az örömön mindig is varázslatos volt. Szánta azokat, akik csak magukkal törődnek és képtelenek mások helyzetébe beleképzelni magukat, a segítségnyújtásról már nem is beszélve.
Testvére szavai könnyítettek valamennyit fájdalmán, de elpárologtatni nem voltak képesek, mégis el tudott mosolyodni saját bánatának felelevenítése ellenére is, és ezt Nagojutnak köszönhette. – Köszönöm, talán igazad van, vagyis nem csak talán. Mégis nehéz így számomra ezt felfogni, de megpróbálom… a kedvedért – nem akarta teljesen elereszteni, nem akart a fiú áldozatáról megfeledkezni, de tényleg megtanulta a leckét, legalábbis úgy érezte, hogy az elmúlt harminc évben nem tett semmi olyat, amivel kiérdemelné a halált. Igazságosan járt el, persze nem halálozások nélkül, de ezzel csak vérengzéseket előzött meg. Védtelen emberek százait, kímélte meg azáltal, hogy farkastól lopta el az életet. – És igen, örökké emlékeztetni fog – halvány, fáradt mosoly terült szét arcán, tekintete szégyenkező volt. A lány átvette a faragókést és tényleg lovaggá akarta ütni vele. Hamar jobb kedvre derült, és már képes volt szélesebben mosolyogni, miközben hallgatta a ceremónia szövegét. - Én Anguta, aki számos nevet viseltem már, tisztelettel fogadom a címet, halálomig hű maradok hozzád, miként hűek vagyunk a szellemek által kijelölt ösvényhez is, hát… több-kevesebb bukkanóval, de… feléd drága testvérem nem lesznek akadályok, amik eltéríthetnének hűségemtől – talán csak Sangilak, de ha bele is hal, nem engedi, hogy elpusztítsák egymást. Nem féltette Nagojutot Sangilakkal szemben, hiszen a lánynak ott egy egész farkas falka, akik mindent megtennének érte. Nem vitás, hogy Sangilak maradna alul. Abban a pillanatban, amint egyetlen farkasa is elpusztul a Legerősebb keze által, Nagojut megnyeri a csatát… szörnyű áron persze, de győztesen kerülne ki. Erre azonban nem kerülhet sor. Túlságosan nagy veszteség lenne számukra, ha idáig fajulna a semmiből előbukkant viszály közöttük. Talán túlzás viszálynak nevezni, hiszen csak Sangilak dühös… hát meg talán még néhány másik alapító, de a többiek remélhetőleg elég megfontoltak lesznek, hogy ne fajuljon tettlegességig Nagojut bejelentése nyomán kialakult elégedetlenség. - Hát eléggé – vigyorodott el. – De legalább nem ti rajtatok élősködök, hanem a leszármazottaimon. Kicsit jobban érzem magam miatta – és igazából kicsit rosszul is. Jó lett volna több időt tölteni a testvéreivel, de a szellemek elvárják, hogy a leszármazottakkal törődjön, és nem kíván ennek túlságosan ellenállni. - Óh, ja, értem – vigyorodott el, majd saját maga is nevetni kezdett. Mellélőtt, de megnyugtatta a gondolat, hogy Sangilak nem képes ténylegesen elátkozni másokat. Nagojut nagy bajban lenne úgy. Az út rövidnek tűnt, mivel minden egyes percét élvezte, amit beszélgetéssel töltöttek el, majd végül elköszönve egymástól hazafelé indultak mindketten. Kavargó gondolatok közepette, magányosan indult haza. Enyhe irigység fogta el testvére miatt… neki legalább ott vannak a farkasok, hogy elkísérjék... Az érzés, azonban amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan röppent is tova.
Nos, az valahogy úgy volt, hogy mostani hobbim keretein belül ellógtam az elhagyatott házhoz, ahol többnyire mindig biztonságos volt, mert senki sem járt oda, így nem kellett amiatt aggódnom, hogy bárkinek is bajt okoznék. Nanuq jött velem, mint többnyire mindig, hamar kialakult a ragaszkodása, de azt nem tudom, Anicához milyen viszony fűzte, azt hiszem, nem is érdekelt különösképpen. Light is kísért, tekintettel arra, hogy csak én mászkáltam el relatíve gyakran, hiába, nem tűrtem túl jól a korlátokat, ezért általában Shadownak füle botját sem kellett mozdulnia. Egyébként, csak úgy mellékesen jegyzem meg, elég sokat gyakoroltam mostanában az önkontrollt, mondhatni, Ethan elég hathatós közeget talált erre, épp ezért már egész jól haladtam a dologban, már legalább háromszor sikerült úgyis átváltoznom, hogy én magam akartam, ami akkora öröm volt számomra, hogy vertem a popsimat a földhöz. Na jó, azért ennyire nem lelkesedtem nyilvánosan, de határozottan élveztem, hogy némi irányítást visszanyertem önmagam felett, bár azt hiszem, nagyban köszönhető volt ez annak is, hogy a farkasom és én igen jó viszonyban voltunk, hasonlítottunk, csak ő többet tudott erről a világról, mint én. Zongorázni is megtanultam, eleinte gyatra voltam benne, de mostanra határozottan kellemes dallamok születtek ujjaim alatt, ez olyasfajta ága volt a művészeteknek, amit meg tudtam tanulni a látásom nélkül is, bár többnyire csak saját lelkesedésem vezetett, de ezek szerint istenadta tehetség vagyok benne. Ha ezt tudtam volna, nem lopom ki mindenki szemét még emberként, hanem hasznosítottam volna. A Nagyitól, vagyis, nekem inkább Déditől, - de valahogy olyan kis fiatal számomra küllemre, hogy nem jön az utóbbi a számra még gondolatban sem, egyébként inkább Malloryzom, ez a család téma nekem még mindig elég vad dolog nekem, bárki bármit is mondjon, szinte várom, mikor omlik darabjaira a kártyavár – na szóval, tanultam már tőle nagyon sok mindent a farkasokról, egy rakás érdekes legendát mesélt, illetve egy rakás gazról próbált kiokítani, ami valljuk be, nekem maximum tapintásra és szaglásra működik, míg egy állatról van némi elképzelésem úgy alapból is, a növények valahogy nem igazán állnak közel az érdeklődési körömhöz. Elméletben ismerek már sokat, de csak látásom birtokában, kép alapján gőzöm sem lenne róluk. Igazából, vadászni szerettem volna, egyedül kipróbálni, tudom, ostobaság volt a részemről, és Nanuq meg is próbált megállítani, mintha tudta volna, hogy nem sülhet el jól. Mallory adott pár tippet, hogy hová járnak inni az őzek, így arrafelé indultam, de mielőtt odaértem, megkértem Lightot, hogy maradjon távol Nanuqqal, mert szerintem vészes mértékben kiborulnék, ha valami történne a fiatal farkassal. A vérvonalam adta képességem még nem nyilvánult meg, de attól még kötődtem hozzá lelkileg, és nem akartam, hogy baja legyen. Hallgatott rám szerencsére, bár tudtam, bármi történjen, annyira messze nem lesznek. Katasztrófa, az történt. Egy ideig nem is volt gond, találtam egy kósza őzsutát, narancsos fényben izzó tükreimmel könnyű volt felfedezni, a farkasom éhesen mocorgott, bár fényes nappal volt, de a Telihold vonzását már most éreztem. Fogalmam sincs, hogy lehettem ennyire ostoba, nem számoltam azzal, hogy éjjel már teljes fényében fog ragyogni, és egyébként is vadásznánk. Csupán pár percig sikerült ott maradnom vele, arra még ködösen emlékszem, hogy nekitámadunk az őznek, és hogy a fák közül vadul tört elő egy egészen fenséges, agancsos példány, hogy nekem rontson. Azt hiszem, meglehetősen elbizakodottá váltam az utóbbi hetekben, biztosra vettem, hogy menni fog, nos, csúfos kudarc lett a vége, és azt biztosan levonom majd következtetésként, hogy egyedül egyelőre semmire sem megyek. Órák múlva, a késő délután köszöntötte ébredező tudatomat. Az oldalamat jobbról és balról két farkas melegítette, Nanuq és Light vigyázott rám, míg ki voltam ütve, és ezért csak hálás lehetek nekik, legalább őket nem bántottam. Felszisszenek, ahogy megérzem a vállamba maró fájdalmat, elhúzódom Nanuq gyógyírt adni vágyó nyalogatása elől. Basszus, nem emlékszem semmire, de az a szarvas… szerintem szerencsém lehetett csak, hogy még élek. Halvány lila gőzöm sincs róla, hogy a bennem élő fenevad, hiába kölyök még, képes lett volna utolsó verítékéig harcolni, hisz szó sem lehet róla, hogy a préda megússza. Mondjuk, az őzsuta jól járt, ő meg tudott lógni, nem úgy az agancsos, elég szép mennyiségű sérülés árán, de leterítette a farkasom, és nekem, minő fájdalom, csak apró képkockáim vannak róla, meg a bizonyosság, hogy tele van a bendőm. Megrezzenek, felemelem a fejem, akár egy vadállat tenné, lépések vesznek bele a patak csordogálásába. Nanuq morogni kezd, Light ennél intelligensebb, ő csak feláll. - Ki van ott? Hasítanak csendbe szavaim, a meztelenségem határozottan másodlagos jelenleg, csak nem akarok nagyobb bajba kerülni annál, mint amiben már így is vagyok.
Mostanában elég gyakran előfordult, hogy eljöttem a határig és itt várakoztam. Persze annyira ostoba nem voltam, hogy pont Teliholdkor egyen errefelé a fene, már csak az kéne, hogy belefussak az egész falkába.. Nem, hajnalban jöttem, egy gyors vadászat, aztán meg képes voltam órákat egy szikla tetején ücsörögni, ahonnan látni némileg a várost. Az nem számított, hogy a hotel elbújt a szemeim elől és a lányomat is képtelen voltam így megpillantani, de legalább itt voltam. Közel hozzá. Elég veszélyes játékot űztem, egyébként, nem azért, mert féltem attól, hogy belefutok errefelé egy falkatagba, hiszen tulajdonképpen határon kívül voltam. Sokkal inkább magamtól rettegtem és attól, hogy egy elborult pillanatomban egészen a hotelig rohanok. Jó kis önuralom fejlesztő gyakorlat, próbáltam így gondolni rá és mivel eddig nem történt semmiféle ilyen incidens, pedig jártam már erre párszor, a para faktor egyre inkább alább hagyott. Feltápászkodtam a szikláról és még mindig farkas alakban kezdtem el visszavánszorogni az autómig. Lehet megkeresem Matt-et is, ha még mindig errefelé eszi a fene, hogy legalább emberi lénnyel is beszélgethessen személyesen is, mert telefonon néha értekeztünk, de amúgy nem tudom, találkozott-e bárkivel is a határon strázsálva. Elérem azt a pontot, ahol a cuccomat hagytam, úgyhogy alakváltást követően húzom magamra a nadrágot és a cipőt, az ujjatlan majd ráér útközben is, úgyhogy fogom a felsőt, amit már ismét menetelve kapok magamra. Alighogy végzek az öltözködéssel, megtorpanok, ugyanis megérzek valamit. Jobban mondva valakiket. Ezzel egy időben üti meg a fülemet valamiféle morgás és hamarosan ki is bontakozik előttem a látvány és meghallom a kérdést. - Nyugi, nem akarlak bántani - mentegetőzöm egyből, téve arra, hogy egyáltalán nem ez volt a kérdés. Nem telik sok időbe, hogy beazonosítsam; a lányka még kölyökfarkas, méghozzá Nagojut vérvonalából, így máris értelmet nyer a két bundás mellette, bár.. még kölyök, szóval annyira mégsem értem a dolgot, de annyi baj legyen. - Nem vagy valami jó passzban... - húzom el a szám, ahogyan alaposabban végigmérem, mert persze, hogy meztelenül kell az erdőben fetrengenie. Energiáimmal máris tapogatózom, van-e még valaki a közelben, de úgy tűnik a két bundáson kívül más nem vigyáz a leányzóra. - Mit keresel ilyen messze a várostól? - nem árt azért, ha készülök arra, hogy esetlegesen fogja-e valaki keresni, ahogyan azzal is szeretnék tisztában lenni, tényleg a városban lakik-e, vagy mi a szitu, mert annyira nem vágom én most ezt. - Ha féken tartod a fenevadjaid, akkor segíthetek - fűzöm még a végére, mert tényleg nincs olyan jó állapotban a leányzó, az autóm pedig itt van nem is olyan messze, elsősegélydobozzal. Kétlem, hogy így képes lenne visszavánszorogni a városig, szóval ha csak valaki nem fogja keresni, akkor még egészen mázlisnak mondható, hogy épp erre hozott az utam.
Egészen nyugodt vagyok, most már, vagyis, inkább csak jelen pillanatban, de gőzöm sincs róla, hogy ez esetemben meddig marad így. Elviekben egészen jól sikerül már kontrollálnom magam, de azért csodák nincsenek, és én a farkasom előtt sem voltam a nyugalom szobra. Állandóan nyughatatlanul forr a vérem, és csak egy kis szikra kell, hogy berobbanjon. Remélem, az idegen nem olyan, aki ok nélkül mások idegrendszerével szórakozna, mert akkor bajban leszek. Érzem, ahogy karistolja a bőrömet a tapogatózása, nehezen jöttem rá, hogy mi ez az érzés, de mostanra már tudom, hogy ilyenkor jelenik meg lelki szemeik előtt a kis információs tábla a kilétemet illetően. Én még csak nem is próbálkozom, úgysincs még esélyem hasonlóra. - Ohh, oda se neki, ebcsont beforr, nemde? Esetünkben ugyan a vén csont gyorsabban, de már így is sokkal jobban megy az ilyesmi, mint emberként ment. Atya gatya, most jut eszembe, lassan jubilálok, s egy éve leszek farkas. Csodálatos. Alig várom, egyébként tényleg, mert a látszattal ellentétben imádom, és ha magam vagyok, vagy épp Ethannel, nem vagyok az a kifejezetten citromba harapott némber, sőt, még Norának is igyekszem mindig a jobbik arcomat mutatni. - Nos, elég makacs személyiséggel vert meg a sors, szóval úgy gondoltam, megy ez nekem már egyedül is. A jelenlegi állapotom tanulsága szerint sajnálatos módon tévedtem. Előfordul. Vonom meg a vállam, de ez csak egy a rendkívül hülye ötleteim közül, ugyanis elég durván belém mar a fájdalom, meg is feszülnek a tagjaim, és nehézkesen ugyan, de végül feltornázom magam a földről, mert a fetrengés nem az én műfajom. Az pont nem jut eszembe, hogy anyaszülten mutogatom a mutogatnivalót egy idegen pasasnak, de ez valami olyan dolog, ami már emberként sem mozgatott kifejezetten, szégyenlős sosem voltam, nem kezdtem el farkasként sem. - Technikailag inkább ők tartanak féken engem, de ha nem bántasz, ők sem fognak. Regélem halkan, egész kedélyesen, Light kezesbárány, Nanuq meg még olyan, mint egy kiskutya, játékos és édes, bár már most eléggé össze vagyunk nőve, noha aligha a képességem miatt, mert az még elő sem dugta az orrát, és jó ideig nem is fogja. Csak valahogy megszerettem már akkor, mikor először láttam, és szerencsére ő is így reagált rám. Light afféle testőr, muszáj neki, Ethan parancsa, ahhoz sincs igazán közöm. - Van valami közöd a városban élőkhöz? Nem olyan szaga van, amit Ethan magán hordoz, és falkaszagnak hívják, ilyenem egyébként nekem sincs, vagyis, lehet, hogy a Teremtőmről valamennyi átragad rám, de szerintem maximum nagyon halovány mértékben. Lehet, hogy el kellene kezdenem aggódni, de nem vagyok az a szívbajos fajta.
- Persze. Csak nem mindegy, hogy mennyi idő alatt - vontam meg a vállam, nekem aztán mindegy volt, miként viszonyult a dologhoz, bár dicséretes, hogy nem nyivákol érte. Mondjuk farkas, hiába kölyök, elég szívás lenne úgy a fajtánkhoz tartozni, hogy valaki sipítozik, ha megvágja egy ág. - Saját hibáiból tanul legjobban az ember - fűztem hozzá saját is gondolatomat a témát illetően és valóban így is gondoltam. Részemről legalábbis biztosan így volt a helyzet. Vagyis inkább próbálkoztam. A makacs személyiség amúgy mosolyságra késztetett, pontosan ugyanilyen voltam kölyökként és még most is az vagyok, szóval csak örülni tudok, hogy ilyen kölyökbe sikerült botlanom. Legalábbis az első benyomás erre enged következtetni, remélem így is marad majd. - Nem foglak, ne aggódj - legalábbis nem terveztem, nem szoktok ok nélkül kölyköket szadizni. Pláne, ha ilyen fenevadak vigyáznak rá. Fenevadak, ja… Ez viszont bőven elég arra, hogy közelebb araszoljak a kis nőstényhez, leguggolva mellé pedig legalább először ülő helyzetbe segítsem. - Itt nálam nincsen se víz, se kötszer, se semmi, de itt parkolok nem messze, a kocsimban pedig ezek közül minden fellelhető, szóval.. - nem fogom arra kérni, hogy jöjjön velem, a saját döntése legyen, hogy elfogadja-e a segítségemet. Az sem zavarna túlzottan, ha nemet mondana, valahogyan majd csak hazabotorkál, de tekintve, hogy elég messzire keveredett a várostól és tényleg nincsen túl jó passzban, nem biztos, hogy olyan egyszerű lenne neki a hazajutás. Mondjuk ellátáson és némi ruhán kívül én sem adhatok többet neki, de talán több, mint a semmi. - Nincs. Legalábbis nem vagyok a falka tagja, ha erre gondolsz. Néhány ismerősöm viszont oda tartozik, én azonban az anchoragei szabad farkasok populációját gyarapítom - adok választ ezúttal mintegy arra, hogy nem tartozom az ottani falkához, de még csak nem is itt élek. Joggal merülhet fel benne a kérdés, hogy akkor hogy a viharba kerültem ilyen messzire a lakhelyemtől, beavatni pedig tuti nem fogom zűrös kis életembe, úgyhogy.. erre majd akkor gondolok, ha ténylegesen elérkezik a kérdés. - Nos, elfogadod a segítségem? - ismétlem meg biztos, ami biztos alapon a kérdésem, mert ha igen, akkor amondó vagyok, ne toporogjunk itt tovább. Ki is bújok a felsőmből, aztán egyszerűen ráhúzom a nőstényke fejére, onnantól kezdve ha kell neki, belebújik, ha nem, akkor ledobja, szintén nem erőltetem rá, de nem tudom, hogyan viszonyul a dologhoz. A felsőm azonban elég nagy, hogy takarja, amit kell, kicsit magasabb és vállasabb is vagyok a hölgynél. Ha jön, akkor felsegítem és megindulok vele, felvéve az ő tempóját, ha meg nem, akkor kuporoghatunk még egy kicsit itt, a patak partján. - Jól szimatolom, hogy te sem vagy a falka tagja? - teszem fel a saját kis kérdésem, mégse néma csendben ücsörögjünk/sétálgassunk egymás mellett.
- Igaz, de abban kétlem, hogy tudnál segíteni. Azt már inkább nem is ecsetelem, hogy akármennyire is gyógyulok meg, Ethan biztos meg fogja „hálálni” valamilyen módon, hogy úgy döntöttem, egyedük művelek ilyesmit. Nem nagyon lesz benne köszönet, az egyszer biztos, de hát mit lehet tenni? A nyughatatlan természetembe egyszerűen nem fér bele, hogy rendes kislány legyek. - Vagy abból sem. Nem vagyok rest tanúsítani némi öniróniát, mert bizony, ha valaki, hát én biztosan nem tanulok semmiből sem. Szívesen követem el újra és újra ugyanazt a hibát, és nem azért, mert ostoba lennék, egyszerűen csak nem igazán érdekel semmi a világon. Gőzöm sincs, Ethannak mennyire szállt el az agya, amikor úgy döntött, hogy kölykévé tesz, szerintem már megbánta párszor. - Úgy nézek én ki, mint aki aggódik? Költői kérdés, naná, teljesen zakkant személyiség vagyok, vélhetőleg még a halál arcára is beleröhögnék. Elvégre, csak csupán a saját testvéremet vágytam megölni ahelyett, hogy farkast csináljanak belőle is. Más kérdés, hogy Ethan nem hagyta, most meg már duplán a testvérem a kis szentfazék. Nem fogok ágálni a segítsége ellen, büszke vagyok, de ennyire azért nem, főleg, hogy azért elég ramatyul érzem magam, bár tudom, hogy sokkal hamarabb helyrejövök majd, mint emberként. - Oké, oké, ha másra ragadtatnád magad, úgyis megbánod, például ramaty vagyok túsznak, és a húsom is halálosan rágós, amilyen gebe vagyok. Teljességgel komolytalan vagyok, bár tény, hogy úgy gondolom, bárki is ragadtatná magát hasonló baromságra, nem járna jól. Ám egyelőre úgy fest, tényleg segíteni akar, és még nem igazán vagyok biztos a hazugság radarral ellátott orromban, de szerintem nem kamuzik. Kár, hogy nem tudom, miféle arc párosul a hangjához, a farkasom most békésen, teli hassal pihen odabenn, így hát nem is fogom felrázni, hogy láthassam. - Akkor jól gondoltam. Nem vagyok még olyan penge ezekben a farkas dolgokban. Azt szerintem ő is érzi rajtam, mivel vannak ott ismerősei, hogy nem tartozom közéjük, maximum közelebbi kapcsolatban állok egyel, esetleg több taggal közülük. Így is van, de ezt azért hangosan nem mondanám ki, mert a végén még azért is kapok, mert túl nagy volt a pofám. - Persze. Magától értetődik, én mindig is az a fajta voltam, aki szíves örömest kihasználta az adódó lehetőségeit, eszemben sincs hát nemet mondani, ha csak egy kicsit jobban fogom érezni magam utána, akkor már megérte. - Ezek szerint kettőnk közül téged zavar jobban a meztelenségem. Kösz, bár úgyis le kell majd venni, ha meg akarod nézni a sebeim. Azért felhúzom, nem akarok büdös bunkó lenni, ha már segít nekem, bár nem áll távol tőlem ez a hozzáállás sem, de most egész elégedett vagyok, szóval visszafogom csípős személyiségem nagyját. - Ühüm… Bár ennek az okát nem nagyon értem. Ha nem teljesen sötét, akkor ebből rájöhet, hogy a teremtőm viszont falkatag, de azt ne kérje, hogy ennél nyíltabban adjam a tudtára, mert azt még én sem tartanám túlságosan okos gondolatnak. - És ha Anchorageba tartozol, mit keresel itt? Tudom én, hogy elhagytam már a határt, de attól még Fairbankshez sokkal, de sokkal közelebb vagyunk, mint a melegebb, független városkához. Közben azért megyek mellette, és a lépései alapján egészen jól tájékozódom, meg egyébként is ott lohol a lábamnál Nanuq, és ha rossz irányba mennék, mindig megnoszogat oldalról.
- Ha olyan sokkal nem is, legalább egy kicsit segíthetek lefaragni. Már ami a sebek fertőtlenítését illeti - vonom meg a vállam, nekem nem számít, nem vagyok orvos, de éltem már meg ezt azt, hogy tudjam, olykor a legkisebb apróságok is sokat segíthetnek. Nyilván nem fog elfertőződni, de majd ő eldönti. - Ismerős - fújtattam egyet röviden, mégis inkább hasonlított egy kurta nevetéshez, mint bármi máshoz. Én magam is képtelen vagyok a hibáimból tanulni és ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a helyzet, amibe kevertük a lányomat. Szép apa az ilyen, mi? - Ohh, én kérek elnézést! - tárom szét a kezem megadóan, azt pedig még csak észre sem veszem ilyen távolságból, hogy nem is láthatja. Csak akkor, amikor közelebb araszolok, döbbenetem meg.. hát oké. Láttam már érdekes dolgot, de a vak farkas azért nem olyan, amivel minden nap összefutok az utcákon. - Merőben sértő a feltételezés, hogy kinézed belőlem, képes volnék egy csinos kishölgyet felfalni - pontosan annyira komoly a kijelentésem, mint az övé, bár azt azért aláírom, hogy valóban csinos leányzóval sikerült összefutnom. Mégsem én volnék, ha ne lenne néhány ilyen megjegyzésem, bár tény, hogy a humorom is megfakult kissé azóta, hogy belecsüccsentünk a kakis kondérba. Én azért próbálkozom, simán megtehettem volna, hogy lazán elsétálok mellette és itt hagyom a fenébe, de az nem teljesen én lettem volna. - Ami késik, nem múlik - jegyzem meg a farkasos dolgokat illető megjegyzését hallva - Úgyis beletanulsz majd, főleg, ha már így indítasz - bíztattam kicsit, hiszen leszűrte, hogy nem vagyok falkatag. Legalábbis gondolta, az pedig már azért mindenképpen pozitívumnak számít, nem igaz? - Egyáltalán nem zavar, inkább megelőzés - válaszoltam kissé zavartam, ám jókedvűen. Mit titkoljam, hogy jól néz ki? Bolond lenne az a férfi, aki nem így gondolná, így már jobb előre tisztázni, miért is került fel az a póló. Nehogy aztán ostobaságot csináljak, bőven megtettem az utóbbi időben. - Ezek szerint a Teremtőd falkatag? - kérdezek rá óvatosan, mert fogalmam sincsen, erről mennyit beszélhet, no meg… a szavai alapján erre következtetek, de ez nem tűnik túl logikusnak, de legfeljebb kijavít, ha valamit csúnyán félreértettem. Legfeljebb azt mondja, hogy erről nem fog többet nyilatkozni, legyen hát akkor úgy, nem fogok belehalni, ha ez a „rejtély” feltáratlan marad, teljesen érthető, hogy az ilyenről nem szívesen beszél egy ismeretlen kóbornak. - Gyönyörködöm a kilátásban - válaszoltam szinte egyből és részben ez igaz is volt. Csakhogy hogy magyarázzam meg úgy, hogy ne tűnjek komplett idiótának? Hát jó kérdés… - Kitiltottak a városból - maradjunk az igazságnál, amúgy sem titok. Pláne, ha a Teremtője falkatag, akkor lehet már hallott is a dologról, fogalmam sincsen - Azért, mert.. hm, mert nem tanultam a hibáimból. Aztán van ott valaki, aki nagyon fontos nekem és mivel sehogyan sem találkozhatunk és még csak beszélni sem tudunk egymással, így marad ennyi - vakarom meg a tarkómat, mert így kimondva ez totál gáznak hangzik. Mármint olyan érzelgősnek, de hát ez van. Ennél már csak az lett volna a gázabb, ha közlöm, hogy a naplementét innen vélem a legszebbnek. - Segítsek amúgy? - érintettem meg az egyik alkarját óvatosan, ha szüksége van vezetőre a hangomon kívül, ezer örömmel megteszem, nem túl nagy fáradtság. Mondjuk nem kell messzire baktatni, az tény, de lehet kényelmesebb neki. Erőltetni persze ezt sem fogom, nem tudom, miként működik nála az ilyesmi. Mindenesetre hamarosan már a kocsim is feltűnik a láthatáron, én pedig az orrához sétálok. - No akkor csüccsenj ide - ragadom derékon és nemes egyszerűséggel felültetem a motorháztetőre, amíg elrobogok az elsősegély dobozkámért. Halkan koppan az alja, ahogyan leteszem mellé a fém felületre, aztán már nyitom is, hogy gézlapot és fertőtlenítő szert halásszak elő belőle - És akkor had lássam a sérüléseid - majd ha levette a pólóját, nekiláttam szépen óvatosan, lassan fertőtleníteni a sérült részeket.
- Értékelném. Mármint belül, mert amúgy a hálálkodás nem éppen az erősségem, meg úgy semmi, ami kapcsolatos a jó fejséggel, szóval ez nehéz ügy velem kapcsolatban. Kurtán elmosolyodom, meg van bocsájtva, haragtartó típus vagyok ugyan, de ennél sokkal komolyabb dolgokat hordozok magamba, apróságok nem férnek be, még a végén tele lenne a polc, és ki kéne szortíroznom a sok haragos emléket. Noha most erről szó sem volt, egyelőre nincs miért neheztelnem rá, és az eddigiek alapján nem is hiszem, hogy ebben változás állna be. - Én ugyan nem tudom, mennyire vagy jóféle anyagból gyúrva, de simán neked mennék, ha rám jönne az agybaj, szóval az esetemben megállja a helyét a mindenki magából indul ki zöldség. Mennyire utáltam ezt hallgatni kiskoromban. Sokat hallgattam a tanyán, még mielőtt nekiverték a fejem a kút kávájának, és először vesztettem el a látásomat. Többet nem szeretném, szerintem bárkinek nekifeszülnék, aki ezzel jönne. - Nem volt nehéz, nem szeretem a szagukat. Van benne valami, ami taszít. Rántok vállat flegmán, ettől még sajnos ott lebeg a fejem fölött ama esély, hogy falkatag leszek előbb-utóbb Anicával egyetemben, pláne, hogy már dedós pizsipartyn is voltunk… - Ohh, nem szeretem a megelőzést, uncsi. Na de, igazad van, te vagy az idősebb, gondolkodj csak helyettem, nekem ritkán szokásom, és nem örülnék, ha kitennék otthonról a szűröm, mert elvesztettem a kényszert a lábaim zárva tartásának tekintetében. Nem tudom ugyan, hogy Ethan mennyire akadna ki a dolgon, de elég sanszosan nem viselné jól, még ha érzelmileg nincs is semmi olyasmi köztünk, attól még a kölyke vagyok, és eddig meglehetősen úgy tűnt, hogy kizárólagosságot vár el ezen a téren is, nem véletlen, hogy csak nőstényeket citál elénk állandóan. - Az, de nem tőlem tudod. Nem mintha le tudnám tagadni, de eléggé a határon mozog, talán nem a szíve leghevesebb vágya Fairbanksben téblábolni. - Hú, ez gáz. Akkor jól elszúrtál valamit, mindenesetre, remélem, valamikor még láthatod azt a személyt. Nem mondom, hogy mondd meg, ki az, mert nem sok falkatagot ismerek, és kevés esélye van, hogy bármit is tudjak róla. Legyünk praktikusak, fölöslegesen úgysem szeretem jártatni a kis csőrömet. Amúgy tényleg sajnálom, már csak azért is, mert rohadtul utálnám, ha bárhonnan is kitiltanának, nem mintha életben maradnék, mert szerintem ez egészen esélytelen, de attól még felhúzna a dolog. - Nem kell, köszi, megszoktam már, és jobb a hallásom is így sokkal, szóval megy a dolog. Azért, ha véletlenül elém ugrana egy fa, elzavarhatod. Normálisabb sem leszek már soha, annyi szent, de ettől abszolút nem érzem rosszul magam. Csakhamar odaérünk, és nem teketóriázik, felpakol a motorháztetőre, amin nevetnem kell, tény, hogy könnyű vagyok, de akkor is vicces. Egy hang nélkül. Tudom, farkas, vélhetőleg meg sem érezte a súlyomat. - Oké. Bólintottam, és lehúztam magamról a pólóját, sajnos itt-ott véres lett, de hát ennek tudatában adta rám, szóval nem lehet meglepő. A vállam néz ki a legdurvábban, szépen felöklelt a szarvas, de igencsak sok helyen vannak rajtam enyhén, vagy kicsit jobban vérző horzsolások, de igazából semmi nagyon vészes, én egyelőre elvagyok, vélhetőleg még fűt az adrenalin, később biztos érezni fogom a fájdalmat. Vagy éppen most, amikor fertőtleníteni kezdi őket. Meg is feszülök, ahogy felszisszenek az elsőre, kiráz a hideg is, jaj de utálom ezt, de bízom benne, hogy ettől jobb lesz, és hamarabb túlteszem magam a dolgon. Viszont az inzultálástól azért elkezd a felszínen motoszkálni a bundásom, ő veszi annak, engem nem zavar, de kíváncsi, ki és mit csinál velünk. - Hú anyám, neked aztán nincs okod panaszra. Vélhetőleg nem tudja hová tenni a szavaimat, de ha esetleg az arcomra pillant, ahol szintén akad horzsolás amúgy is, akkor láthatja a narancsosan izzó lélektükreimet, talán kisakkozza belőle, hogy bizony, így már látok.
- Ez igazán bíztató - nevetős él bujkált a hangomban, mert egy cseppet sem tartottam a nősténytől. Egyrészt nem tűnik úgy, hogy bármelyik pillanatban rátörhetne az agybaj, másrészről pedig jóval idősebb vagyok nála. Egészen felemelő érzés, amikor fiatalabb farkasokkal találkozok, az utóbbi időben nem sokszor volt erre példa. Ők legalább nem törölhetik belém a lábukat. - Akkor ezzel nem vagy egyedül - osztottam meg egy újabb információ morzsát magammal kapcsolatban. - Egyébként akkor kellemes lehet olyan helyen élni, ahol mindent átjár a falka bűze - húztam el a számat. Én már attól is rosszul voltam, hogyha át kellett ugorjak valamiért, akkor milyen lehet ott lakni? Ha tudnám, hogy nem sokára, már én is falkatag leszek… - Persze, hogy uncsi, én magam is egyetértek ezzel, de jobbnak látom nem feldühíteni a Teremtődet. Főleg úgy, hogy nem kívánatos személy vagyok errefelé - milyen empatikus és figyelmes lettem hirtelen, beszarás! Régebben magasról tettem volna az ilyesmire, de ez a kis nőstény nagyjából olyan idős, mint a saját lányom, szóval ennyit az egészről. Talán érthető, miért vélekedek így a dolgot illetően és miért vagyok képes becsatolva tartani az övemet. - Lakat a számon! - vágom rá egyből, amúgy sem nagyon tudnám kinek híresztelni. Úgyhogy emiatt aztán nem kell pattogni, minden bizonnyal mire hazaérek el is felejtem ezt a kis apróságot. - Az nem kifejezés, hogy jól elszúrtam - vakartam meg a tarkómat, aztán inkább zsebre vágtam a kezeimet. - Éppen eleget tudok róla, hogy ne kelljen kérdezősködnöm, de azért köszi. A remélést is - suta vigyor szaladt a képemre, bár ebből látni nem láthatott semmit. Amúgy sem azért vagyok itt, hogy erről mélabúzzak, amúgy is el kell látni a kis nőstényt, úgyhogy haladjunk csak tovább. - Mindenképpen felszólítom majd, hogy álljon kicsivel odébb - válaszoltam vigyorogva, határozottan szimpatikus volt a leányzó. Legalább nem én vagyok az egyetlen, aki nem teljesen normális és végre akad valaki, akinek társaságában némileg megcsillogtathatom ezt az oldalamat is végre. A nevetését hallva elmosolyodom, nyilván furcsa érzés lehet, amikor valaki minden erőfeszítés nélkül dobálgat ide, oda, de ez már csak így megy farkaséknál. Ráadásul a leányzó sem túl nehéz, úgyhogy talán nem olyan meglepő a dolog. Nekiállok inkább a fertőtlenítésnek, próbálva vigyázni, hogy ne nyomjam meg a fájó részeket túlságosan, de a szer így is, úgy is csípni fog. A vállát hagyom a végére, mert azt valószínűleg össze kell varrni majd, legalábbis így első ránézésre annak vélem. A megjegyzését valóban nem tudom hova tenni, homlokráncolva pillantok fel, aztán a narancsos szemeket látva egyből világossá válik a helyzet. - Nahát, helló bébibundás! Köszönöm a bókot - jegyzem meg vigyorogva, aztán már folytatom is a dolgomat, persze ez hála égnek nem akadályoz abban, hogy beszélni kezdjek. - Amúgy.. ez hogy működik nálad? Mármint, ne érts félre, de nem gyakran találkozom vak farkasokkal. Születésed óta vak vagy? - legfeljebb tarkón vág az illetlen kérdésért, én csak azonban szeretném megérteni a helyzetet. Mondjuk Anchorage-ben ott van Julia, de vele azért nem annyira közvetlen a viszonyom, hogy erről cseverésszek. Mondjuk ezt a nőstényt sem ismerem túl régóta, de talán vele lehet ilyesmiről diskurálni. - Micsoda tapló vagyok! Daniel vagyok, amúgy. Vagy Danny, amelyik kényelmesebb - mutatkoztam be így fél órával a megismerkedésünk után, de jobb később, mint soha, nem igaz?
- Kénytelen voltam megszokni. Ethan kölyke vagyok, így a falkaszag az övé is, csúnya lenne, ha nem bírnám elviselni. Más okokból nem szeretem, mint a hím, sosem éltem hosszú évekig magányos farkasként, noha emberként így volt, de a farkasom azért másként viszonyul a dolgokhoz, ezt lássuk be. - Komoly? Mit követtél el? Ez érdekel, bár nem biztos, hogy bármit is meg fogok tudni róla. Abban meg igaza van, hogy nem akarja feldühíteni a Teremtőmet, Ethan elég idegbeteg tud lenni, nekem egy ízben már kinyomta a szemeimet is, mert feldühítettem, ezt nem szívesen élném át újra, vagy úgy egyáltalán bármiféle végtagvesztést, pocsék dolog az ilyesmiből felgyógyulni. - Tényleg vannak infóid? Ez gáz… mármint, gondolom akkor a falkából valakinek járt a szája, biztos nem örültek túlzottan a dolognak arrafelé. Nem vagyok még nagy ász ebben a témakörben, de szerintem még én is bőven felérem épp ésszel, hogyha vannak infói a városból, az jó eséllyel nem feltétlenül korrekt módon jutott el hozzá. Őszintén, kötve hiszem, hogy emberekkel lenne problémája, tehát csak a falka tilthatta ki, és nyilván annak is köze van hozzájuk, akit nem láthat. - Köszi, ez igazán kedves. Nevetek fel röviden, mert összességében nem vagyok egy vidám teremtés, de azt bírom, ha valaki poénnal válaszol a poénra, még ha ritkán is engedek meg magamnak ilyesmit. Normálisnak meg aztán határozottan nem vallottam magam már emberként sem, igazi kis penészvirág vagyok, és ez semmit sem változott azzal, hogy vérfarkas lett belőlem. Aztán persze kicsit felpiszkálja a farkasomat a fertőtlenítés, bár az önuralmam azért ennél már bőven jobban ki van fejlesztve, nem tökéletes, közel sem, de elég sokat gyakorlunk Ethannel, hogy ne legyen minden apróságból baj, tekintve, hogy az emberi jellemem sem éppen a nyugalmáról híres. - Nincs mit. A bébit majdnem kikérem magamnak, de azt hiszem, nem lenne túl hiteles annak fényében, hogy még egy éve sem volt, hogy vérfarkas lett belőlem. - Nem, baleset. Már a második. Először öt éves voltam, akkor két évig tartott. Most közel egy éve van ez az állapot, és a dokik sem tudják, szerintük nincs fizikai oka, tehát látnom kéne. Élek a gyanúval, hogy lelki eredetű, de azokat a dolgokat meg nem szokásom boncolgatni. Rántok vállat, meg is bánom, mert persze, hogy a sérültet sikerül megmozdítanom, tisztára kattant vagyok. Na mindegy, hősiesen tűrök. - Én pedig Aleesha. Örvendek, Danny, amúgy meg nem vagy tapló, én sem mutatkoztam be. Így meg tudom nézni a sérüléseimet, a legtöbb tényleg nem vészes, de elhúzom a számat, amikor a vállamra pillantok. Sebaj, legalább javul picit a regenerációm. - Hát, ez a randi a szarvassal felettébb jó sikerült. Csóválom a fejem, aztán ha eljön az ideje a varrásnak, bólintok, hogy csak nyugodtan, ennyi fájdalmat elbírok, érzéstelenítő nyilván nincs nála, meg ha lenne is, túlságosan nagy mértékben kellene ahhoz, hogy hasson, nem éri meg rám pazarolni.
Kezdőlap
//
