Nem mondhatnám, hogy a mai napomat úgy terveztem, ahogyan végül alakult. A szokásos edzésemből tartottam visszafelé a házunk irányába, amikor hirtelen irányt váltottam. Igazából magam sem tudnám megmondani, hogy mi volt az oka, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a nagyon közeli jövőben erre bizony rá fogok jönni. Már a gondolat sem tetszett, mert amikor a megérzéseimre hallgattam, többnyire valami olyan történt, aminek egyáltalán nem örültem. Igen, néhány perccel később már meg is ütötte a fülemet a levegőt áthasító nyílvessző semmivel sem összetéveszthető hangja. Egy pillanatra megtorpantam, a füleimet hegyezve bámultam be a fák közé. Ki az isten van kint ilyenkor, ráadásul olyan helyen, ahol nem kellene? Ez a kérdés még akkor is ott visszhangzott a fejemben, amikor megszaporáztam egy kicsit a lépteimet, és a fák árnyékában megállva felfedeztem a tőlem nem is olyan messze gyakoroló Nicholast. A homlokom egyből ráncba szaladt, a szemöldököm majdnem a hajam vonaláig. Most már az energiákat is éreztem, amik ide vonzottak nagy valószínűség szerint, de azt nagyon jól érezte, hogy egyáltalán nem örültem ennek a találkozásnak. Mivel biztosra vettem, hogy már felfedezte a jelenlétemet, így nem csináltam gyorsan hátraarcot, hogy gyáva módon elmeneküljek a találkozás elől. Amúgy sem volt egymáshoz szerencsénk, amióta összefutottunk a múltkor az egyetemen, úgyhogy talán most az egyszer még ki fogom bírni valahogy, igaz? A büszkeségem már amúgy sem engedte volna, hogy ilyenkor lépjek olajra, pedig nagyon csábítónak találtam a gondolatot. Semmi kedvem nem volt így kifulladva bájcsevegni vele az időjárásról, vagy valami más remek témáról. - Ezt én is kérdezhetném! – feleltem egy kicsit talán ellenségesebben, mint terveztem. Köszönést pedig tökéletesen mellékesnek találtam a jelenlegi helyzetben. – Itt nem lenne szabad gyakorolnod – közöltem mintegy mellékesen, hiszen a vadőrségi felhívás erre a területre is vonatkozott. Bárhol előfordulhattak vadászok, aztán a végén még lelövik, mielőtt nekem esélyem nyílna ilyesmit művelni vele. Elég csalódott lettem volna, ha lepuffantják és az illető nem én vagyok. Tudom, a szeretet azért a mi kis családunkban is ott munkálkodik, csak éppen mi másképp mutatjuk ki. Végül fogtam magam, és kiléptem az árnyékos részből, jobban látható helyre. A kezemben tartott súlyos táskát hanyagul lelöktem a földre, de nem kezdtem el szaladni felé, mint egy rég nem látott nagyszülőhöz, hogy a nyakába vessem magam. Helyette távolságtartóan összefontam a két karomat, magam előtt, lábaimat határozottan vetettem meg és úgy pislogtam rá, várva a válaszára. Ha kell, én bizony fülön ragadom és el fogom vonszolni Willhez, hátha ő elér nála valamit a figyelmeztetéssel. Valami azt súgta, hogy kizárt, de azért megnéztem volna a jelenetet.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Vannak dolgok, amiket elkerülték a figyelmemet... ugyanakkor egyeseknek pedig közel lehetetlen a részemről rejtve maradni. Több, mint háromszáz éve mélyedtem atyám fogai a nyakamba, azóta pedig, ha nem is Chulyin gyermekeinek áldását hordoztam, de az érzékszerveim jelentősen kiélesedtek. Már nagyon kevés dolog volt, amit nem vettem észre egy bizonyos körön belül... főleg nem egy ilyen területen, ha emberekről van bármely más normális életformáról van szó. Már az általuk kibocsátott szag is megkülönböztette őket a környéktől. Az oda nem illő illatok kavalkádja, az érzelmek, melyek nem lehetnek állatéi... gyakorlatilag ordít róluk még azelőtt, hogy látótávolságba érnének. Így vettem észre már egy ideje Kate-t is, de addig nem láttam értelmét megszólítani, amíg nem ért olyan közelségbe, hogy felhívjam magamra a figyelmét... aztán a nyavalya meg ő tudja, miért is jött erre. Persze választ nem kapok rá, mit is vártam, a viszont kérdezésére pedig csak felvontam a szemöldököm. Végül is csak egy átokverte így van a kezemben, amivel céltáblára lövök, mégis mi járatban lehetnék? Famegjelölést végzek, igen, persze. Naja, azt hiszem elmondható, hogy jelenleg nem igen talált jó kedvemben idekint. Legalább is annyira biztos nem, mint amikor legutóbb találkoztunk. Valahogy az elmúlt napok, hetek után nekem mindenhez volt kedvem, de a jópofizáshoz kevésbé. Azok után, ami Sarah-val történt, meg a többiekkel... Aimée-val... na meg velem is, még ha annyira nem jártam rosszúl... nem, ez most nem a jókedv időszaka volt. - Miért is? - kérdezek vissza. A hangom nyugodt volt, de a tekintetem árulkdohatott róla, hogy remélem jó indokkal vágja ezt a fejemhez. Közben az egyik nyílvesszőt vettem a kezembe, melynek kissé meglazult a hátsó tartófoglalatja. Azt hiszem a ragasztó elkezdte elengedni, szóval jobban rászorítottam, miközben vártam a választ. Egyetlen egyszer se kaptam rá utalást, hogy nem szabadna idekint lennem... főleg úgy, hogy eléggé előrelátó voltam bizonyos dolgokkal kapcsolatban, mióta Fairbanks-be költöztem.
Hiába voltam elutasító és távolságtartó a legtöbb esetben, valamint az érzelmeket is sokszor igyekeztem mellőzni az életemből, azért az általában feltűnt, ha valakinek volt valami baja. Márpedig Nicho huzamosabb ideig is az életem részét képezte még annak idején, ennél fogva nagyon jól tudtam, hogy mikor mire lehet következtetni a viselkedéséből. Alig fél perc leforgása alatt tehát sikerült leszűrnöm, hogy valami nem stimmelt nála. Kedvem lett volna ugyan rákérdezni, hogy mi történt, de az talán egyet jelentett volna azzal, hogy törődöm vele, márpedig nem akartam, hogy ilyen következtetéseket vonjon le. Még akkor sem, ha valamilyen szinten tényleg törődtem vele időnként. Már azt is annak vettem, hogy nem öltem még meg, és másnak sem hagytam volna, ha úgy alakul. - Talán azért, mert az újságban is benne volt, hogy elkezdődött a vadászidény, és nem célszerű az erdőben lófrálni csak úgy – horkantam fel rosszallóan, kritikusan méregetve a mozdulatait. Láttam, ahogyan megfeszült a keze a szorítás nyomán, de már csak azért sem szóltam bele, hiába lett volna sok kedvem hozzá. Sajnos hajlamos voltam kötekedni vele, mert valahogy a puszta jelenlétével is kihozta belőlem a legrosszabbat. Máig nem értem, hogy miként lehetséges ez, de attól még igaz volt ránk, talán már kezdettől fogva. Azt hiszem, hogy a rossz kezdés a felelős érte, meg mondjuk az az aprócska tény, hogy megölte az apámat és ezzel megváltoztatta az egész életemet. Amúgy semmi gáz, minden oké! - Máskor be nem áll a szád… - fűztem végül hozzá, mert egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne tegyem meg. Túl erős volt a kísértés, és valamivel még muszáj volt belekötnöm, mert ennyiben nem hagyhattam. Ha csak úgy rászólok, akkor úgysem fog innen elmenni, elráncigálni meg most nem volt kedvem. Ma már letudtam a napi edzésemet, bár a gyakorlásból nyilván még senkinek nem származott hátránya, de valahogy nem volt hangulatom hozzá. Kivéve, ha pontosan arra lesz szüksége, hogy levezesse ezt az akármit, ami most rájött. Akkor nyilván nem fogok a tettlegességtől eltántorodni, mert az nem lenne rám jellemző. Őt meg aztán bármikor szívesen fenéken billenteném, talán még az én hangulatom is jobb lenne tőle. Így belegondolva már nem is volt olyan rossz ötlet, így léptem még néhányat felé, a céltábláját nézegetve így a távolból. Vártam én viszonylag türelmesen arra, hogy reagáljon nekem valamit, addig ugyanis úgysem fogok innen elmenni, amíg ő is itt marad. Tényleg ideges lett volna Will, ha itt találja, ezt egészen biztosra vettem. Talán még jól is szórakoznék rajta, ha végignézhetném a jelenetet, de ugyebár nem a Protektor volt itt, hanem én. Személyesen, életnagyságban.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Szóval így állnak a dolgok. Talán ha tudatlanabb lennék, megkérdezném, neki meg ahhoz mégis mi köze van, hogy mikor ki miért járkál az erdőben. Ám úgy, hogy tudomásom szerint a protektor történetesen a vadőrségnél dolgozik, részben megválaszolja a kérdést. Kíváncsi lennék, hány őrző járhatja még így az erdőket… már ha járja, könnyen lehet, hogy csak Kate hóbortja volt ezen a napon kijönni ide. Miért ne? A mi családunknál sosem lehet tudni, hogy kit mikor milyen hangulatban találunk. Erre élő példa voltam én is a jelenlegi helyzetemben, ami eléggé feltűnő is lehet, ha már Kate is szóvá teszi. Aham… be nem áll a szám. Most erre mit mondjak? A kalandos életű emberek, akik nem savanyodnak bele egy-egy pozícióba vagy helybe, már csak ilyenek. Viszont most ezt a dolgot annyiban nem hagyhattam. Amennyiben csak egy egyszerű vadőr lett volna, akkor valószínűleg lerendezem egy jól irányított illúzióval, ami miatt hirtelen teljesen más felé támad kedve menni, nekem meg nyugtot hagynak, akárcsak a vadászok. Na igen, csak hogy Kate-ről volt szó, aki történetesen nem csak az unokám, de őrző is… ha pedig volt valami, az egyetlen dolog, amiért atyám büszke lehetne rám, az az volt, hogy megfogadtam a velük való tanácsát. Sosem kerestem a bajt velük. S bár most jöhetnék jópár dologgal, hogy megpróbáljam agyonbeszélni a témát, de nem voltam olyan kedvemben. Inkább menjünk biztosra és rendezzük ezt értelmes emberek módjára, ahhoz még volt hangulatom... még ha történetesen vissza is nyeltem egy meglehetősen ingerült választ. Kate felé fordultam és megindultam az irányába. Talán amilyen fizimiskám lehetett, még fenyegetőnek is nevezhettük. Főleg úgy, hogy amikor megálltam előtte még feléje is tornyosultam a nem pont kis termetemnek köszönhetően. Oké, ő se volt egy szobacirkáló, de nagyobb darab voltam jócskán. Egy darabig csak néztem a szemébe, de aztán előhúztam a zsebemből egy irattartóimat és keresgélni kezdtem benne. Végül kihúztam az egyik kártyát és odamutattam neki. Érvényes vadászati engedély volt, saját névre kiállatva. - Megfordult a fejemben, hogy lövök valamit nosztalgiából. Ha gondolod, velem tarthatsz majd – ajánlom fel neki, viszonylag nyugodt hangnemben, de a szemem árulkodik, belül egyáltalán nem vagyok az továbbra sem. Mondjuk az is egy jó kérdés, hogy minek egy farkasnak vadászati engedély, amikor gyakorlatilag akkor megyek ki az erdőbe, amikor csak akarok, ráadásul a falka is minden holdtöltekor megtizedeli az állományt. Ja, csak történetesen olykor eléggé nosztalgikus hangulatban tudtam lenni, hogy ne csak farkasként, hanem emberként, de kimenjek vadászni… és talán mindenkinek jobb, ha nem azzal töltöm az időmet, hogy okvetlenkedő erdészek vagy vadászok tetemeit rejtem el időközben. Meg ha úgy nézzük, én régen vadász voltam, szóval jobbnak láttam túlesni ezen a hivatali procedúrán. A helyzet kötött élet „szépségei”. - Inkább mesélj te. Sikerült eltakarítani a mocskot így Alignak ámokfutása után? – veszem át a kérdező szerepét, miután eltávolodtam tőle, mert azt egyikünk se szerette, ha valaki túlságosan benne van az intimszférájában. Hiába, jelenleg ez a „kedvenc” téma. Az egy dolog, hogy már lezajlott, de sajnos a takarítás mindig hosszabb folyamat… miközben az a rohadék odaát mereszti a seggét a szellemvilágban, mint az elkövető… miközben az „eszközeinek” a való életben kellett feldolgoznia a történteket. Szép kis ősatya, mondhatom.
Még mindig gyanúsnak találtam, hogy ennyire hallgatag volt, de legalább annyira makacs és konok tudtam lenni, mint ő. Úgy voltam vele, hogy ha nem akar róla beszélni, akkor én bizony nem fogok rákérdezni. Még a végén azt hinné, hogy érdekel, hogy mi van vele, pedig ez nem volt igaz. Vagy legalábbis győzködtem magamat arról, hogy magasról teszek a problémáira, mert nekem is megvoltak a sajátjaim. Attól függetlenül azonban még aggasztott egy egészen kicsit, valahol nagyon mélyen, hogy mi válthatta ezt ki belőle. Általában amikor összefutottunk, akkor nem volt rá jellemző ez a viselkedés. Nekem is szokásom volt másokon levezetni a rossz kedvemet, de azt már korántsem tűrtem olyan jól, ha ugyanezt próbálták meg, csak éppen az én fordított esetben. Az már nem volt olyan jó buli! Amikor megindult felém, eszem ágában sem volt elhátrálni előtte. Sőt, csak még inkább kihúztam magam, úgy néztem rá keményen, határozottan. Kevés volt ő ahhoz, hogy ennyivel megfélemlítsen, ahhoz én már túl sokat láttam azóta, hogy utoljára találkoztunk. Mármint úgy értve, hogy amikor huzamosabb időt töltöttünk együtt, és nem az egyetemi találkára gondoltam. Készen álltam arra, hogy majd nekem esik és erőszakra erőszakkal kell majd válaszolnom, ám végül csupán egy kártyát adott nekem. Elég volt rá egyetlen pillantást vetnem ahhoz, hogy tudjam, hogy mi az. Vissza is adtam neki. - Szükségtelen volt megmutatnod, és ezt te is nagyon jól tudod. Csak az orrom alá akartad dörgölni, hogy ilyened is van. Ettől függetlenül nem látok nálad puskát… - fűztem hozzá összeszűkült szemekkel, le sem véve róla kutató pillantásomat. Még mindig össze volt fogva a két karom a melleim előtt, mert így még keményebbnek éreztem magam. Néha nekem is szükségem volt ilyen apróságokra, bár tökéletesen tisztában voltam a képességeimmel, a tudásommal, és a kettőnk között lévő erőviszonyokkal. Méltó ellenfele lettem volna bőven. - Nem szívesen vadászom állatokra, kivéve, ha azok képesek emberbőrt ölteni. Az ilyenek mindig nagyon veszélyesek – közöltem szárazon. Ó, igen, a farkasok és az ő megtévesztő megjelenésük. Ha az ember nem volt őrző, akkor nem tudhatta, hogy miféle bestiával hozta össze a sors bizonyos élethelyzetekben. Szerencsétleneket nagyon tudtam szánni a tudatlanságuk miatt, máskor pedig legalább annyira irigyeltem is őket, mert velünk ellentétben nyugodtan aludhattak éjszakánként az ágyukban és még csak halványlila gőzük sem volt arról, hogy mások mennyit tesznek értük úgy, hogy nem is ismerik őket. Nem mondhatnám, hogy az önfeláldozásomról és a nagylelkűségemről voltam híres, de jobban belegondolva elég gyakran tettem valamit másokért úgy, hogy nem vártam érte viszonzást. Pusztán a kötelességtudat maradt, semmi több. - Mondhatni, bár a takarítás nem az én feladatom volt – vontam nemes egyszerűséggel vállat. – Maradjunk annyiban, hogy szívesebben takarítanám el őt, ha nem lenne a szellemvilágban most is. Az a rohadék, ha egyszer a kezeim közé kerülne… - némi indulatot hallhatott a hangomból kicsendülni, bár ez nálam nem volt olyan különleges dolog. – Tudod jól, hogy mennyire utálom, ha valaki más babrál a fejemmel. Azt meg most már tudom, hogy egyenesen gyűlölöm, ha kölcsönveszik a testemet – fújtam egyet morcosan, már-már sértetten. Nem hittem, hogy tudná, hogy én miként éltem meg azt az éjszakát, de így most már lehetett róla némi fogalma. – Te nem voltál benne érintett, jól tudom? – kérdeztem tőle, noha tudtam a választ.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Na talán most csal ki először belőlem valami fajta reakciót a szavaival, arcomra jól látható megilletődöttség ül ki. Na ne. Ne ne ne ne ne, ezt most remélem nagyon nem valami komoly megnyilvánulásnak szánta mert én komolyan mondom fejest ugrok a patakba, még ha szét is nyílik a fejem. Ez most komoly? Nem, valahogy nem akartam elhinni, hogy a velem szemben álló, amúgy eszesnek tartott nőnek ilyen kevés sütnivalója legyen. - Te meg valld be, hogy csak idegesíteni akarsz és azért játszottad most a hülyét – mondom hűvösen. De nem, nem állok neki kiselőadást tartani… jelenleg egyáltalán nem volt kedvem tanárbácsit játszani. Ha már történelemmel foglalkozik, jöjjön rá magától, hogy nem csak puskával lehet vadászni az életben. Mindenesetre a kártyámat elraktam, innentől meg nem érdekel, kint lehetek-e vagy sem. - Olykor a vadállatok sokkal veszélyesebbek, mint a vérfarkasok. Kérdezd csak meg a kollégádat, akit pár hónapja húztam ki a csávából… Alice-nek hívták. Való igaz, ahogy a tekintetem a nő feje felett a távolba révedt, kiült bele egy számára biztosan ismerős kifejezés. Amikor a gondolataim elkalandoznak, valami régi történetet felidézendő. Régi emlékek, melyek a vadászatokkal kapcsolatok. Mennyit jártam én az erdőket korábban, még emberként is, hogy elejtsek valamit és a csapattal értékesítsük a részeit… annyira idilli volt az az időszak… halvány mosoly is megjelenhetett az arcomon… aztán a falkában… najó, ezt az emlékszálat most szakítom meg, mert amint eszembe jutnak azok a rohadékok, úgy szorult ökölbe a kezem, hogy hangosat roppannak benne a csontok. Amilyen állapotban voltam, most csak olaj lett volna a tűzre, ha rájuk gondolok, ráadásul éreztem az éhséget is… a vér hiányát, hisz oly rég vettem már magamhoz. Lehet hamarosan megint be kell adnom magamnak egy adagot. Jobb is volt, hogy eltávolodok Kate-től, mert az ereiben csordogáló, mágikus vér olyan katalizátor lehet, mely egyikünknek se válhat előnyére. Nem akartam bántani őt, egyáltalán nem… de voltak pillanatok, amikor nagyon nehezen tudtam magam koordinálni. - Én ne tudnám? – kérdezem, miközben nekidöntöttem a hátamat a legközelebbi fa törzsének. – Nem szívesen mondom ezt, de ez már megint családban marad. Valahol megértést hallhatott kicsendülni a hangomból, még ha igyekeztem is semlegesen tartani magamat. Hogy ne éreztem volna át? Még szép, hogy érzem. - Lehet lesz rá lehetőséged, ha jövőre újra meglátogat minket – húzom el a számat. – Bár sajna mi ehhez kevesek vagyunk, még ennyi mindennel a hátunk mögött is. Ami meg engem illet… nos, nekem is lenne vele elszámolni valóm – sóhajtok. – Ha hallottál arról a rombolásról a kórházban, az én voltam… ha meg nem, akkor most már tudsz róla. Igen, ha lenne teste Alignaknak, akkor legszívesebben addig taposnám, míg mozog. Rohadt mérges voltam rá és nem csak magamért… hanem amit Sarah-val tett… és most már Kate miatt is. - Mire emlékszel aznap estéről?
- Talán… - zártam rövidre a vitát, mert egyszerűen nem volt most hangulatom az ostobaságaihoz. Igazából már bántam, hogy kijöttem ide és szóba elegyedtem vele, de úgyis mindegyre lett mostanra. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem igazán engedni az utamra könnyedén, ezen vitázni pedig most már végképp nem volt kedvem. Furcsa, pedig általában az ilyen helyzetekből nem kerestem kibúvót. Lehet, hogy fáradt lettem mostanra? Egyébként az is nyugtalanított valamelyest, hogy nem pontosan úgy viselkedett, mint ahogyan máskor szokott. Ez némi aggodalomra is adhatott volna okot, ha egyáltalán foglalkoznék vele, hogy milyen lelkiállapotban van az öreg. - Alicet nem mondanám a kollégámnak… - forgattam a szemeimet kelletlenül. – Ő csak egy tanonc, ráadásul gyógyító – legyintettem egyet, mert annyira abszurdnak találtam, hogy csak azért, mert ő is őrző, a kollégámnak lett titulálva. Kicsit sem mozogtunk egy szinten, és én nem is nagyon ápoltam a hozzá hasonlóakkal kapcsolatot, pontosan ebből az okból kifolyólag. Az már más kérdés, hogy a nevével tisztában voltam, mert szerettem jól tájékozott lenni. Ettől többet azonban nem szándékoztam róla tudni. – Úgy látszik, hogy mindig meg kell menteni, pár hónapja én is ki kellett, hogy menjek a hegyre miatta – fűztem még hozzá zárásképpen, amiből egyértelmű lehetett, hogy nem nézem túlzottan sokba a friss őrzőnket. - Pedig neked szokásod mások elméjével játszani… - jegyeztem meg hűvösen, hiszen pont miatta mondtam, hogy mennyire utálom. Egészen eddig más formában nem volt részem benne, de ez még az illúzióknál is sokkal rosszabb volt. Mertem remélni, hogy az én testemet soha többé nem szállja meg senki és semmi, mert különben kénytelen leszek idegességemben kitépni az összes hajamat. Azt hiszem, hogy nem néznék ki túl jól hajkorona nélkül. Még ha általában csapzott is, akkor sem állna jól a kopaszság. - Remélem, hogy nem fog megtörténni – hiú ábránd volt csupán, pontosan tudtam, hogy tavaly mi történt itt. Az már más kérdés, hogy én talán egy év múlva már nem fogok itt tartózkodni. Attól függ, hogy az ásatással mennyire tudunk majd haladni ebben az évadban, valamint az egyetemtől is, ahol ugyebár jelenleg tanítottam. Ha nem marad állásom, akkor nem lesz bevételi forrásom, és képtelen leszek eltartani magamat a téli időszakban. Nem hangzott valami jól, és még csak ki sem mondtam a szavakat. – Értem! – nyugtáztam, és már csak azért sem kérdeztem rá, hogy neki mit ártott Alignak azon a bizonyos éjszakán. – Ja, tényleg! – kaptam észbe, mert kis híján el is felejtettem. – Majdnem elfelejtettem… - tettem szóvá bosszankodva, amiért ilyen szétszórt voltam. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, maradjunk annyiban. - Nem túl sokra… - vallottam be őszintén. – Eltörtem egy üveget, miközben néztem egy fickót, a következő kép, hogy ez a pasas alig van magánál és magyaráz nekem, hogy minden rendben. Azt hittem, hogy felrúgom, mikor kérdeztem, hogy mi történt és nem volt hajlandó válaszolni, csak azt ismételgette, hogy semmi baj nincsen… idiótákkal vagyok körülvéve! – horkantottam sokatmondóan. – Rosszul vagyok ettől az egésztől, ha csak rá gondolok – jelentettem ki határozottan. – Miért, te mire emlékszel? – érdeklődtem jobb híján, hadd mondja el ő is, pedig igazából annyira nem érdekelt. A lényegen nem változtatott, miszerint én nem emlékeztem, és ez bosszantott.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Csupán rosszallóan megcsóváltam a fejemet. Remek, azt hiszem sikeresen kezd az ellenkezőjére fordulni az idegeim pihentetésre szánt alkalom. Ami azért eléggé csodaszámba ment. Már jópár évtizede kinőttem a forrófejű korszakom, tudtam, hogyan kell magamat takarékon tartani, nem azonnal elrágni a másik torkát. Kate-el meg aztán főleg türelmes voltam mindig is, akár a tanonc, akár már a "felnőtt" korszakát néztem. Lehet akármennyire is nehéz személyiség mégiscsak az unokám volt. Most viszont ez a türelem valahogy nem igen akart megmutatkozni. Szóval ezt teszi az emberrel néhány stresszesebb nap meg pár hónap emberi vér nélkül. Remélem ez már a legrosszabb. - Tanonc, nem tanonc, teljesen tökmindegy. Ugyanaz a célja mindkettőtöknek, egy csapatban játszotok, akármi is legyen a szerepetek a sakktáblán. Egy rohamosztagosnak is kollégája a felcser, még ha más poszton is vannak a csatatéren. Kicsit sarkalatos példa volt, azt elismerem, de lényegében egyről beszéltem. Egy katona, aki túléli az első bevetését, megtanulja az első bevetése során az aranyszabályt: a társak nem dísznek vannak. Lehet most túlreagálom ezt az egészet, de voltak dolgok, amire tényleg allergiás vagyok. - Lehetséges, hogy vonzza a bajt. Én egy bölény elől mentettem ki. Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy utána még egy veremcsapdából is ki kellett húznom. Pontosabban nem kellett, hanem én mentem át irgalmas szamaritánusba. Az ember pedig csak ne morogjon olyan dolgok miatt, amiket önként és dalolva vesz magára. - Így van. Ha már egyszer maga Kilaun harapott meg ki is használom a vére jelentette előnyöket. Még ha a módszereim eléggé smucikok is. Bár tény, ez az eset valamennyire ironikus is rám nézve. Igen, ez az önirónia ideje, de hát ez van, ezen nincs mit szépíteni. Aki illuzionista, attól nem feltétlenül szabad elvárni fair dolgokat, tiszta játékot. Úgy és ott verjük át gyanútlan áldozatot, ahogy nem szégyen, legyen az halálos ellenség, vagy éppen csak egy szerencsétlen, akitől valamit el akarunk kunyerálni. Hát igen, ez az illuzionisták élete már csak ilyen. Sosem lehet tudni, mi valóság ott, ahol feltűnünk... főleg, ha valaki játékosabb természetű. - Naja, nekem se van sok kedvem egy halott szellem élő bábját játszani - értek egyet Kate-el. Legszívesebben bőszen reménykednék, hogy jövőre elkerül minket ez az egész szarság, de ez nem rajtam múlt. Még ilyen idős korban, jelentős hatalommal a kezemben is emlékeztet rá a sors előszeretettel, hogy te bizony te csak egy kis halacska vagy a tengerben, és mint milyen, az erőd semmit se ér a felsőbb hatalmakkal szemben. Módfelett idegesítő volt, meg valahol el is keserített, hogy egyes esetekben teljesen hasznavehetetlen vagyok. - Hááát... közel hasonló - tekintek fel egy foltra a lombkoronák között. – Jött egy pillanat az este folyamán, onnantól pedig kallódtam a városban. Így kötöttem ki a korházban, ahol megszállt Alignak. Ami ezután jött, teljesen kiesett, mint neked… leszámítva azt a mérhetetlen gyűlöletet, mely meggyökeresedett. Ez volt az egyetlen dolog, melyet éreztem mindvégig. Tudod, voltam már dühös életemben… téptem már szét azért embert, vérfarkast, mert elöntötte az agyamat a szar… de azok az alkalmak gyerekes hisztinek tűnnek mindezek után - sóhajtottam. – A következő dolog, amire emlékszem, hogy magamhoz térek és körülöttem szét van verve a folyosó és van velem egy nő, akit valószínűleg én sebeztem meg. Az este további részéről inkább nem mesélek. Életem legrosszabb élményei közé tartozik, ahogyan megkaptam Sarah-val kapcsolatban a telefont Darrentől… meg az éjszaka, a napok, amit a nő szobája előtt töltöttem teljes idegben… brrrr. - Azért jó látni, hogy épen megúsztad.
- Erről nem nyitnék inkább vitát. Másként gondoljuk, ennyi az egész. Nem vagyok hajlandó veled ezen veszekedni! – közöltem nemes egyszerűséggel, mert szerintem a tanoncokat igazán még őrzőnek sem lehetett titulálni, egyszerűen csak tanulták a dolgot. Majd amikor már eljutnak arra a szintre, hogy teljes értékű tagjai lesznek a társadalmunknak, az más. Egészen addig azonban nem tekintettem őket annak, ami én vagyok. Emiatt lehet, hogy nagyképű és beképzelt vagyok, de egyáltalán nem érdekel. Én legalább már tettem le valamit az asztalra, a legtöbb újonccal ellentétben. - Jézusom… - forgattam a szemeimet. – Csoda, hogy még életben van – igazából nem ismertem a lányt, csak amit eddig láttam belőle. Nekem az ilyenek élhetetlenek voltak, de ezt úgyis csak akkor dörgölném az orra alá, ha esetleg hozzám kerülne tanulni. Na, akkor aztán lehet, hogy vért izzadna, de olyan jól meg tudná védeni magát, hogy nem szorulna soha többé mások segítségére. Lehet, hogy fel kellene ajánlanom neki? Nem vagyok irgalmas szamaritánus, de egészen felkeltette ez a kihívás az érdeklődésemet. Valaki olyanból faragni magabiztos nőt, aki alapvetően rosszabb, mint egy gyámoltalan kislány. - Állj! – emeltem fel a kezemet, „stop”-ot mutatva. – Azt még sohasem mondtad, hogy ő maga harapott be – vontam össze a szemöldökömet, még a homlokomon is megjelent néhány kósza ránc. Fogjuk a korra és a gondolkodásra. – Arra emlékeznék… - tettem hozzá, miközben elkezdtem járkálni. – Most kérdezni fogok valamit, és azt szeretném, ha nem néznél teljesen őrültnek és őszintén válaszolnál a kérdésemre… - csak azért mertem ezt az egészet szóba hozni, mert ő a nagyapám. Egy család vagyunk és úgy gondoltam, hogy a súrlódásaink ellenére is az ilyesmit talán nem árt megbeszélni. – Találkoztál vele? – tettem fel a nagy kérdést, némi szusszanást követően. – Nem annak idején, hanem a közelmúltban – javítottam ki gyorsan magamat, mielőtt még belém kötött volna. - Azt mindjárt gondoltam – legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal a bábos megjegyzésre. Én sem szívesen vettem fel azt a szerepet, mert gyűlöltem, ha babráltak a fejemmel. Ahhoz én túlzottan öntudatosnak tartottam magamat, ha őszinte akartam lenni. Márpedig általában akkor is az voltam, ha valaki nem akarta hallani az igazságot. Kivéve, ha az érdekeim azt kívánták, hogy hazudjak. Akkor egyáltalán nem okozott problémát vetíteni. - Aha… - dünnyögtem elgondolkozva, miután befejezte az élménybeszámolót. – Én is éreztem a dühöt, de nem tartott ki eddig. Még mindig emiatt vagy ennyire feszült meg morcos? Nem áll jól, kettőnk közül általában ez rám jellemző – közöltem nemes egyszerűséggel, ezzel érzékeltetve vele, hogy jó lenne, ha nem hisztizne tovább. Teljesen kiakasztott ezzel a viselkedéssel. Főleg, hogy úgy éreztem, ez nekem a sajátom, és tőle teljesen másra számítottam. Nem szeretem sem a változásokat, sem a meglepetéseket. Hiába, én a szokások rabja vagyok, hogy úgy mondjam. - Köszönöm! – biccentettem az utolsó mondata hallatán. – Azért én is örülök, hogy még élsz. Téged csak én ölhetlek meg… - vonogattam a vállaimat, mintha valami olyanról beszélnék, ami zavarba hoz. Valahol így is volt, mert kis híján beismertem, hogy azért törődök én vele. Még jó, hogy csak kis híján! – Egyébként remélem tudod, hogy ismerlek már annyira, hogy feltűnjön, ha valamit elhallgatsz! – figyelmeztettem komolyan. – Nem ok nélkül vagy feszült, ezzel tisztában vagyok. Igazából marhára hidegen hagy, csak ne nézz hülyének! Rajtam meg pláne ne vezesd le! – szegtem fel az államat nagy büszkén.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
”Őszintén szólva én csodálkozok azon, hogy ilyen hozzáállással még te életben vagy” – tartom meg magamnak a magánvéleményemet. Rögzítsünk valamit. Szeretem az unokámat. Anna a férfinek a lánya, aki a fiam volt és a kezeim által halt meg. Emiatt fogadtam meg, hogy sosem fogom őt megölni, vagy komolyabban bántani. Ez viszont nem jelentette azt, hogy vak vagyok. Láttam én, hogy mennyire nehéz személyiség és őszintén szólva valószínűleg ha egy normál ember lett volna már rég elrágom a torkát, ha sokáig ilyen viselkedést enged meg magának. De hát én voltam aki, a magam stiklijeivel és sajátos életemmel. - Vannak emberek, akik vonzzák a bajt. De legalább ő maga egy normális nőszemély volt, nem valami nyafogós ribanc. Oké, voltak aznap nehéz pillanatok és éreztem a lányban az elkeseredést, de mégse állt neki ott fél órán keresztül siránkozni azon, hogy betört volna a körme vagy összepiszkolódott a ruhája. Pedig ha belegondolunk azok után, hogy végigkergette őt egy bölény a fél erdőn, majd beleesett egy veremcsapdába, azért lett volna miért. De ő letudta egy kis zsörtölődéssel, szóval tényleg nem lehet rá egy szavam se. Tény, hogy utána jobbnak láttam egészen a város határáig kísérni, nehogy valami újabb zűrbe keveredjen, de amúgy rendben van. - Fura – vonom össze a szemöldökömet. – Nem nagyon szoktam elhallgatni ezt az információt. Viszont az utána levő kérdése eléggé meglep engem. Na ez most vajon honnan jött? Talán Kilaun találkozott vele? Nem, azt kétlem, akkor azt atyám már mondta volna nekem. Akkor meg honnan juthatott ilyen az eszébe… viszont a válaszom nem késett sokáig. - Nem – rázom meg a fejem. – 300 éve már, Kate. Sőt, még több. Amikor engem beharapott, már akkor sem volt fiatal. Én pedig kétlem, hogy az a férfi, aki egykoron engem vérfarkassá tett, még életben lehet valahol. Atyám megkért rá, hogy ne beszéljek az ittlétével kapcsolatban, én pedig a mai napig tartottam magam ehhez a veszély dacára. Megvannak a maga szépségei az illuzionista életnek. Mások félrevezetése a lételemem. S éppen ezért most se jelentett olyan nagy szívfájdalmat elferdíteni a valóságot. De valóban teljesen elferdítettem? Nem teljesen. Az idő tett róla, hogy az a Kilaun, akit én egyszer ismertem, valóban ne az legyen, ki egykor beharapott. Igen, egy volt a lélek, de már a test kis különbözött. Ráadásul… a személyiség is. Ha össze kellenem hasonlítanom a két férfit, akkor ég és föld lenne a különbség. Nem tagadtam meg atyámat, távol álljon tőlem… de ő már nem messze nem az volt, akit megismertem. S éppen ezért voltaképpen nem is hazudtam akkorát, melyet amúgy teljes nyugodtsággal mondtam bele a szemébe, minden jele nélkül a lódításnak. Ha olyan könnyű lenne rajtam átlátni, már rég halott lennék. - Miért kérdezed? – kérdezek vissza, mert így normális. Akárhogy nézem, azért oka volt annak, amiért erre rákérdezett. - Nem. Ez csupán egy kellemetlen utóhatás. Tudod, mint egy szálka a seggedben, amit hiába próbálsz meg kihúzni, csak még inkább beljebb nyomod. Más miatt lenne kedvem Alignak fején kettétörni egy vasbetont, míg világ a világ, ha tudnám, hogy elérek vele valamit. Sosem bocsátom meg neki azt, ami aznap este történt. De messze nem magam miatt. Azt leszámítva, hogy eléggé szabadosan kezeli, kit szállhat meg, nem véve figyelembe a „Zimmer Frei” kiírás hiányát, annyira még ezzel nem lett volna bajom. Túléltem, sajogtak a tagjaim jópár napig, de komolyabb bajom nem esett. Az viszont, ami Sarah-val történt… vagy mint később megtudtam, hogy Aimée-vel… ez volt az, ami miatt mérhetetlenül dühöt éreztem afelé az őrült szellem felé. S nem azért, mert a történtek miatt pár napig gyengének tűnhettem a falka irányába, míg értük aggódtam… hanem mert nem tudtam lenyelni, hogy csak úgy feláldozható bábnak használta azokat, akiket szeretek. Igen… akár több nap után is, mikor már tudtam, hogy túl vannak az életveszélyen. Szláv vagyok, talán kegyetlen… de ha egyszer egy szláv megszeret valakit, azért az életét is áldozza. - Mindenkinek kell egy hobby – utánozom le a vállvonását. Miért van az, hogy manapság minden nő olyan mesterien űzi a vállvonogatást? Lehet rá kéne kérdeznem, hogy ez most valami ősi szokás-e vagy micsoda. - Őszintén szólva akibe a legkisebb empátia is szorult már észreveszi az ilyesmit – jegyzem meg hűvösen. – Ehhez nem kell ismerned a másikat, csak észre kell venni a jeleket. Most a fejéhez vághatnám azt is, hogy baromira nem ismer engem, meg ha le akarnám vezetni rajta a feszültséget, akkor már rég összetörve feküdne a földön, de nem vagyok hajlandó alá adni a lovat. Valahol sejtem, hogy erre játszik, de nem adok meg semmilyen örömöt most neki. Nem vagyok most udvaribolond kedvemben. Inkább felveszem a földről a nyilakkal teli tegezt és felerősítem a vállamra. - Megyek, lövök valamit. Velem tartasz akkor vagy van jobb dolgod is?
- Aha… - végül csak ennyit jegyeztem meg kimérten. Oké, azt én is Alice számlájára írtam, hogy akkor sem hisztizett, amikor fájt a bokája és végig kellett jönnie utánam a hóban, mert őt már nem tudtam volna felkapni a hátamra. Ettől függetlenül azonban ugyanaz maradt a véleményem, amin egyáltalán nem szándékoztam változtatni csak azért, mert ez az óriásira nőtt hisztiző gyerek itt előttem azt mondta. Borzalmas, hogy ő a nagyszülőm, de ennyire képtelen uralkodni magán. Igen, én is megérem a pénzem, de ez most duzzogás, hiszti, és valami más volt. Nem tetszett, az tény. - Hát, most ezek szerint mégis így tettél – közöltem egyszerűen azzal kapcsolatban, hogy elhallgatta az infót. Nekem aztán oly mindegy volt, nem is ez számított most, de tényleg mindent megjegyeztem mindig. Ebből élek, vagy mi. – Remélem tisztában vagy vele, hogy nagyon jól tudom, hogy mikor hazudsz. Lehetsz bármilyen illúziómester, akkor is látom rajtad, amikor át akarsz ejteni. Máskor kelj fel hamarabb, de mindegy akkor… - legyintettem végül. Mit is vártam? Azt, hogy megvitathatjuk ezeket a dolgokat? Mindenesetre biztosra vettem, hogy megleptem a kérdésemmel, ami arra engedett következtetni, hogy találkozott vele, ezek szerint ő is a városban volt. Meg sem lepődtem. - Azzal ne törődj, most már nem számít. Azt hittem tudunk normálisan kommunikálni egymással, de már látom, hogy nem – ráztam meg a fejemet lemondóan, kicsit rájátszva a dologra. Még jó, hogy tudok néha színészkedni, ha nagyon megerőltetem magam. Még illúzió sem kell hozzá igazából. – De, ha jól sejtem, akkor ezt sem fogod megosztani velem – tényként közöltem, mert én sem osztottam volna meg vele, hogy miért akarom Alignakot kicsinálni. Mármint akkor, ha lett volna egyéb okom azon túl, hogy babrált a fejemmel és elvette a testemet tíz kerek percre. Nyilvánvaló, hogy a velem szemben álló férfinak más okai is voltak, de ezt már inkább nem tettem hozzá. Úgysem vallaná be ezt sem. - Igen, biztos ezért vettem észre én is – hagytam rá végül, mert semmi kedvem nem volt ezt tovább csűrni-csavarni. Hadd kötekedjen csak, hogy nem ismerem őt, hát akkor nem. Emiatt igazán jól fogok tudni aludni, nem kellett tartani semmitől. – Te is nagyon fellengzősen szereted hangoztatni, hogy ismersz engem, de fingod sincs róla, hogy milyen vagyok, hogy milyen életem volt vagy milyet élek éppen. Úgyhogy akkor akár kvittek is lehetünk, ha te ettől jobban érzed magad – vágtam vissza dühösen, mert most már tényleg kezdett elegem lenni ebből a stílusból és a felcserélt szerepekből. És én még viszonylag normális akartam most lenni. Te jó ég! - Ezek után? Még a mosogatás is jobbnak tűnik, pedig utálok a konyhában állni a sok koszos edény fölött! – ezt igazából búcsúzásnak is szánhattam volna, de mégis megtoldottam még egy kicsit a mondandómat. – Viszlát, Nicholas! – azzal sarkon fordultam, és alig tíz másodperc múlva már el is tűntem a fák között. És az ember így próbáljon meg törődni vele. Talán jó időre ez volt az első és az utolsó olyan próbálkozásom, hogy családtagként megpróbáljak beszélni vele és érdeklődjek arról, hogy mi bosszantja.
// Régóta húzódott, úgyhogy engedelmeddel most zártam is! Köszöntem a játékot! //
Elnevetgélünk itt Nia-val, ahogy óhatatlanul is a fanatikus írót emlegetjük, hogy mit tenne, ha tudná az igazat. Egy vérfarkas beszélte le arról, hogy megírja a dokumentumregényt, ami felkavarta volna az állóvizet. Pedig hálás lehet nekem. Szerintem már nem élne, a könyv megjelentetését se érte volna meg. Mostanában egész sokszor mentettem életet akkor is, mikor nem az volt a célom. Járulékos eredmény volt, a párocskámnak köszönhetően. - Interjú a vérfarkassal. Írta: "Tessa ügynök". Rég hívtam már ezen a kódnéven, meg ő is engem Pete ügynöknek. Nem baj, hülyeségnek jó, de azért nem kell ezen élni és így szólítani egymást. Én szeretem becézgetni szép szavakkal és Nia is mindig kitalál valami frappánsat. - Megtehetnénk, mert nekünk is vannak kapcsolataink, de a doki esetében más volt. Léteznek úgynevezett Őrzők, mágiát gyakorló, hosszúéletű és felturbózott képességekkel rendelkező emberek. Ők őrzik az egyensúlyt, sokszor ők tüntetik el a nyomainkat, máskor az embereket védik meg. Dohnernél a kettő együtt járt. Megvédték azzal, hogy intéztek neki új személyiséget, házat és egy komoly összeget, amivel vígan eléldegél a nyugdíjas éveiben a családjával. Igen, valójában hiszek én a megérzésekben, a mágiában, legalábbis ebben a részében, amit ismerek. Nia-val beszéltünk már spirituális témákról és azt most tisztázom, hogy nem vagyok én annyira földhözragadt, mint mutattam. Az önállóság tényleg közös vonásunk és Nia ezt képviseli a rendőrségen is. A felvetésen én is derülök, jót mosolygok. Huston rendes fickó és jó zsaru. Ezt se hülyeségből mondta. - És nem gondolkodtál el rajta? Jensen hadnagy... Elnevetem magam ezen a megszólításon, amit most találtam ki. Nia-nak nem való az a nagy szabályozottság és tudom, hogy nem érdekli, mennyi bajt okoz. Ha miatta lesz gyomorfekélye a hadnagynak, magára vessen a pasas. A lényeget kell nézni. Ők a bűnt üldözik, Nia is. A cél szentesíti az eszközt, én ezt vallom és eszerint cselekszem, a párocskám ugyanígy. - Barna medvével már többször találkoztam az erdőkben. Általában nem érdekeltem, de olyan is volt, amikor nem tudtam kikerülni. És olyan is, hogy direkt nekimentem, mert egy jó harcra vágytam. Azért az egy kemény ellenfél... Emlékszem, egyszer a bocsait védte, azért támadott meg minket, mert túl közel voltunk. A marseilles-i falkatagokkal. Akkor még kis farkas voltam és rendesen elintézett a maci. A többiek adtak neki és kivégezték, én meg ehettem a húsát, hogy regenerálódjak. Utána kerültem az erdőt, ha tehettem. Pár évtized múlva viszont már én magam akartam kipróbálni, hogy mennyire menne. Szerettem a kihívásokat már akkor is. - Rendben, ha grizzlynézőbe megyek, te jössz mögöttem egy horgászbottal szépen mosolyogva. Hogy is szólt az a szlogen, amit kitaláltál? Emlékszem, egyszer mondott valami reklámbaillőt, de már nem tudnám pontosan felidézni. De aranyos volt, mikor horgásztunk! Az a kirándulás egy mérföldkőnek számít a történetünkben. Vidám hegymászás, ölelés, sátorozás, piknik. Az első csók, a körözött arc előkerítése. Aztán menekülés részemről és a rendőrök bevárása részéről. Vigyorogva magam elé képzelem a kis gyilkológépet, ahogy vicsorog ugat, aztán meg akarja rágni a nadrágomat. Nem játszóruhában megyek majd, de erre a momentumra figyelni fogok. - Aha, ez egy kicsit bonyolult. Nem csak a nyál és a vér számít. Ha úgy harapok meg valakit, hogy át akarom változtatni, akkor sokkal nagyobb az esély arra, hogy sikerül "kiemelni a tömegből". Vagy "beharapni". Ezek a szakszavaink - mesélem el vigyorogva. - Ez nem biológiai dolog, hanem mágia. Ha gondolod, elmesélem a történetünket. De akkor egész a faluig beszélni fogok - fejezem be nevetve. Szívesen megosztom vele, az egészet és persze bármikor belekérdezhet, én válaszolok. A történet hosszú és ha már elmesélem, akkor Alignaktól mondom el, minden részlettel együtt. Mire megérkezünk, Nia jobban fogja ismerni a vérfarkas történelmet, mint egyes fajtársaim, akiknek ez nem számít. Nekem számít, szeretem tudni, honnan jöttem és megjegyeztem mindent a teremtéstörténetből. Közben pedig csodálhatjuk a természetet, ami egyre aktívabb. Szarvasbőgést hallani és sasok is röpködnek az égen. A vízben és a parton pedig még több hódcsalád építkezik. Mielőtt kiszállunk, kávét és forró csokit szolgálnak fel. Nem gondolták, hogy itt fenn is vannak, nem csináltunk nagy hangzavart, így csak most jutnak el ide. Cserébe dupla adagot hoznak abból, amit kérünk. Én kávét iszom, cukor nélkül, csak tejjel. A kezeimet megmelengetem a gőzölgő ital bögréjével. A hajó lassan megáll és egy kis patak környékén indulunk el. Nia előtt megyek le a lépcsőn, de a kibocsátott pallón már egymás mellett haladhatunk. A túravezetőnk, egy huszonéves indián lány megvárja, amíg mindenki odaér. A hajót is ellenőrzik, hogy senki ne maradjon le, ha véletlenül elaludt útközben. Azt az idős házaspárt, akik utolsónak érkeztek, úgy kell felébreszteni. Ők is megérkeznek és mielőtt gyalogolnánk egy keveset, a lány elmondja a tájékoztatót: - Mindenki itt van, ugye? Rendben. Szóval szeretettel köszöntök mindenkit itt az athabascan indiánok falujának küszöbén! Én Caroline Juasco vagyok, szintén indián származású. Kérem, hogy senki ne szemeteljen útközben, tiszteljük meg a természetet és a falut! 5 perc séta következik. Ha valaki rosszul lenne vagy bármilyen problémája van, kérem szóljanak nekem vagy a társamnak, Douglas Rico-nak. A lány mellett egy nagyon magas, hosszúhajú, igazi indián fazon vigyorog kockás hosszúujjú ingben. Se pulóver, se kabát, jól bírja. A csaj legalább beöltözött rendesen, piros pulóverére egy tradicionális indián köpenyt húzott sasokkal és párducokkal kihímezve. Ez már a bemutató része. Nia-ra mosolygok és ha minden rendben van, akkor el is indulunk a patak mentén.
- Tessa ügynök… - nevetek, ahogy előkerülnek a kellemes közös emlékek. - De rég volt, Pete ügynök. Aztán Stephen megemlíti az Őrzőket. - A sztori nem ér véget a farkasokkal? – pislogok rá meglepetten. – Mágia? Hűha! Jól nyomjátok. – nyúlik meg az arcom. Ez az egész egyre jobb. És szövevényesebbé kezd válni, ahogy Stephen mesél. Igazából meg sem kéne lepődnöm a hallottakon. Az utóbbi évtizedekben rengeteg fantasy és misztikus regény jelent meg, amik mással sem foglalkoznak, csak az efféle mágikus lényekkel. Olyan, mintha az embert előképeznék és felkészítenék a lehetőségekre. Azok után, hogy Stephen bevallotta, léteznek vérfarkasok, az Őrzők már fele akkora döbbenetet okoznak. - Valahogy sejtettem, hogy ilyesmi történt a dokival. – duruzsolom. A zsaruképzésen elborzadok. Megütközve nézek a páromra. - Hová gondolsz? Cöh! – vigyorodom el aztán. Nem vagyok egy szent, de képtelen lennék fegyvert kézbe venni. Mint utóbb kiderült, a két kezem is az. Stephennel együtt Machiavellista vagyok, pontosan. A harci kedven megint csak meglepődöm, amikor Stephen elmondja, hogy kereste már a medvék társaságát egy kiadós verés reményében. Valahogy szívesen megkérdezni tőle, hogy „Nooormális vagy?” Basszus. Hatalmas szemeket meresztek rá. 314 évet lehúzott eddig. Csak tudja mit csinál. - Valóban ilyen agresszív a farkasén? Szegény medvék. Azért sajnálom őket. A vérfarkasok meg… megérdemlik, hogy kapjanak egy-két maflást a medvéktől, ha már provokálják őket. - Na, szép… - böffen ki belőlem a kurta nevetés. - Te mész bunyózni, én meg egy horgászbottal csápolok neked. Majd ha a háttérben felhangzik, hogy „ROUND ONE” elpucolok. Gondolom akkor már semmit nem ér a pille. Stephen marha jót kérdez. Dereng valami a szlogenből, deee… - Már nem emlékszem rá. – vallom be. Volt benne propoliszos barátság, vagy barátságos műlégy, ami medvét villant… Majd eszembe jut később. - És a beharapáshoz ember- vagy farkasalakban kell lenned? – ez még nekem nem egészen tiszta. Wright műve sem tért ki minden részletre, nekem meg most akkora mázlim van, hogy személyesen egy vérfarkast faggathatok. - Tudod, hogy én nem bánom, ha beszélsz. – mosolygok Stephen szemeiben, miközben az ujjaim lassan rásiklanak a kezeire, és finoman köréjük fonódnak. Aztán Stephen belekezd. Nem mondom, szép hosszú és szövevényes história. Igyekszem minél többet magamba szívni a hallottakból, persze nem állítom, hogy ebből a rengeteg információból, furán csengő nevekből mindre emlékezni is fogok elsőre. Egyet azonban határozottan kiszűrők mindebből, abból, ahogy Stephen megosztja velem a titkát: neki mindez rettentően fontos. És ha neki az, akkor nekem is ugyanúgy. A táj gyönyörű, de sokkal jobban leköt Stephen története és az ő rejtett világa. Igyekszem figyelni arra is, ami körülöttünk zajlik épp, de nagyon nehéz. Az eszem egyre a farkasok körül jár. Mielőtt kikötne a hajó, kávét szolgálnak fel az utasoknak. Én dupla forrócsokit kérek, aminek nagyon örülök. Megkínálom Stephent is belőle. Ahogy leszállunk a hajóról, üdvözöl minket a két indián származású túravezető. Igazán figyelmesek. Nem tudom Stephen hogy van vele, de én nem szeretnék most elől, vagy a tömeg közepén nyomulni. Szívesebben bandukolok a „sor” végén, míg elérjük a falut. Séta közben gyakran sandítok fel Stephen arcára, hogy megnézzem magamnak, mintha olyan vonásokat keresnék rajta. Azt hiszem, most kezdem felfogni, hogy egy vérfarkassal járok.
Van nekünk több becenevünk és mindig születnek újak, ahogy a gondolatainkat szabadjára engedjük egymást inspirálva. Igazán kreatív kapcsolat a miénk és jó ezeket később felemlegetni. Nia mesélt nekem arról, hogy érzi az energiákat, a negatív kisugárzást azokon a helyeken, ahol halálesetek történtek, mint Lawrence-ék farmja vagy a kórház és hogy a szakrális központokban ezek ellenkezőjét tapasztalja. Hát igen, a mágia jelen van és lehet, hogy ő is meg tudná tanulni. Mégis rácsodálkozik arra, hogy valódi létező mágusokról is tudok. Hja. Ahogy ők is nyilván tudnak rólunk. Ezek mindent felírnak. Tuti, hogy van egy akta arról is, hogy Stephen Chesterton mikor kivel jár. Nagy titkot nem is csinálunk belőle. Viccnek szántam a hadnagyozást, de lehet, hogy nem megfelelő hangsúlyt használtam. Egy diploma még jó lehet, a rendőri feladatok pedig közel állnak Nia-hoz. Nem kell feltétlenül állományba lépnie, ha a kezében foghatja a keményborítású igazolást, hogy elvégezte. De az önéletrajzaiban jól mutatna. Ebbe viszont nem szólok bele, önálló nő, tudja, mit akar. Egyetem nélkül is remekül boldogul, mint látom. A harcos énem már meglepőbb. Ez megint csak egy visszajelzés, hogy jól rejtőzködöm és sikeresen álcázom a bennem élő vadat. A nagyszemű szépségre mosolyogva szól a válaszom: - Ragadozó vagyok, egy vadállat. Szükségem van erre. Telihold idején együtt vadászik a falka. Kimegyünk a szabadba, mindenki ledobálja a ruháit és átalakul, aztán keressük a prédát. Többnyire állatokat. Ha emberek vannak rosszkor rossz helyen, akkor ők is prédává válhatnak. Nem is bánom nagyon, hogy Nia-nak pont akkor szokott megjönni. Otthon a legbiztosabb ilyenkor egy ember számára. Lehet, hogy orgiaszerűen hangzik, amiről beszélek, de olyat nem csinálunk. Mármint lehet, ha van rá igény, de nem kötelező. Amióta Nia-val együtt vagyunk, pontosabban a táborozás óta nem is kacsintgattam ilyesmi felé. Jót nevetek ezen a jeleneten, amit kitalálunk együtt. Mókás dolgokat tudunk kiötleni. Biztos nehéz neki elképzelni, hogy én képes vagyok kiállni egy medve ellen, sőt én keresem az összecsapást. Majd ha látja is az igazi farkasalakomat, akkor nem fog annyira csodálkozni. A szavak alapján még következtetni kell, a képzelet pedig gátat szabhat. Még Nia-nak is, pedig neki jó a fantáziája. - Az csak farkasként működik. Emberként karmolhatok, haraphatok, ahogy akarok, nem fogsz átváltozni. Sejtem, hogy ez is előkerült volna, hát előre válaszoltam. Igen, a fogaimmal is tudom kényeztetni a nőket, ezt már Nia is tapasztalta. Nem is gondoltam arra soha, hogy emberi alakban működne ez a képesség. Mindegy, elég arra gondolnom, hogy a szeretőim közül egyből se lett vérfarkas, ha megízlelhették, ahogy fogaimmal cibálom a kiálló, ingerelhető erogén zónáikat. Ezután pedig elmesélem az őseim történetét Alignaktól a mai Falkákig. Tudom, hogy Nia imádja hallgatni a hangomat és remekül el tudunk diskurálni, bármiről, de ez inkább olyan mesemondós stílus. Egy tábortűz mellett, kolbászt sütve és hagymával, kenyérrel harapva még érdekesebb lenne, de szerintem itt a folyó közepén, szelek legyezgetésétől borzongatva is eléri a hatását. Nia most belecsöppent a vadak életébe. Közben nézelődünk, mert nem szeretném azt se, hogy lemaradjon a tájról, az állatoktól nyüzsgő folyópartról. Egy kortyot elfogadok a forrócsokiból és persze a párocskám is kap a kávéból, ha igényli. Kell egy kis forró ital ebben a hidegben és szép figyelmesség ez a hajósoktól. Sokan dícsérik a Riverboat Discovery-t, hogy milyen színvonalas és igényes, én is alá tudom ezt támasztani. Nekem édesmindegy, hogy a tömegben merre járunk. Most nem fogom folytatni a tényfeltárást, mert túl sok a veszélyes fül errefelé. Turisták, kísérők és a falu lakói. Itt már az inkognitómat öltöm magamra és egy átlagos fairbanks-i férfi leszek egy átlagos fairbanks-i nővel. Semmi degradálás, csak az álcázás miatt hangsúlyozom ezt. Nia egyáltalán nem átlagos és én se érzem magam annak. Aranyos, ahogy keresi rajtam a jeleket, hogy na, mikor bújik elő az állat, mikor dugja ki az agyarát vagy villan ki a szőre? Nem tartogatok én ilyen meglepetést. Most nem. A patak még nem fagyott be. Pár fokot hűlnie kell még a levegőnek és utána a Chena is téli álmot fog aludni a jégpáncél alatt, amíg nem csáklyázzák meg a jégtörő hajók. Még pont jókor jöttünk. Többen le is hajolnak a vízhez, töltenek a kulacsba. Egy bátrabb gyerek odafekszik és lefetyel belőle, az anyja persze rögtön rászól. Hm, akkor ki is az állat? Hehe. Rövid sétánk során a kora téli erdő megmutatja nemes csendjét. Alig hallatszik valami a lábunk alatt zörgő leveleken kívül. Az állatok behúzódtak az odúikba, megvárják, hogy elmenjen a nép. A falu széléhez közeledve már látszanak az indián kunyhók és sátrak. A fák között kötelek vannak kifeszítve szebbnél szebb posztókkal és bőrökkel. Medve, párduc, farkas is van, a szőtteseken pedig ezeknek a hímzett, varrt alakja és sasok, egyéb harci díszek. Egy csapat tradicionális indián ruhába, mokasszinba, rojtos nadrágba és állatbőrökbe öltözött bennszülött fogad minket nagy mosollyal. Beljebb zeneszó hallatszik, pánsipok és csörgők, aztán énekelnek is rá valami igencsak magávalragadó indián dalt. Nem tudom, hogy ez mire szolgál, vidám népi danolászás vagy szép gyászének, mert annyira kevert. Mindenesetre hordoz valamit az ősi világ szépségéből és jólesik hallgatni. Körbevezetnek minket és előadást hallhatunk az itt élő indiánok eredetéről, a népesség történetéről, a csatározásokról. Aztán továbbmegyünk és egy kunyhó előtt különböző öltözetekben megjelent fiatalok, gyerekek és lassan felnőtt korba lépők mutatják be a népviseletet. Nia-ra nézek, hogy tetszik-e neki ez a kis időutazás. Én nagyon élvezem és még csak most megyünk a kézműves részre, ahol agyagedényeket készítenek, bőrt dolgoznak fel és szőnek-varrnak.
Ahogy Stephen azt mondja „Ragadozó vagyok, egy vadállat.”, sunyi pillantásom fölött megrándul a szemöldököm. - Fogalmad sincs róla, most mennyire felizgattál. – döngöm somolyogva. De talán mégis van. Amelyik nő nem gerjed be egy ilyen hatásos beszólásra, az nem is nő. Tetszik nekünk az ilyesmi. Nagyon is. Persze, ehhez nem elegek a szavak. Stephen kisugárzása, az egész jelleme alátámasztja a kijelentését. Az is tetszik, hogy tömegesen összejönnek éjjel az erdőben, és ledobálják a ruháikat. Hajaj… Inkább nem képzelem el azt a sok férfit és nőt meztelenül rohangálni az alaszkai hidegben. Persze, tudom én, hogy ez közel sem ilyen mókás és vidám történet. Felfogtam, milyen komoly, amit a párom az imént osztott meg velem, de az én kis szeleburdi agyam szeret néha elkalandozni. - Az szuper, ha csak farkasként. – mosolygok fel Stephenre. – Nem szeretnék átváltozni, egy jól sikerült edzés után. – heherészek. - Jó így. – duruzsolom halkan. Nem árt ezt tisztázni. Stephen pedig úgyis tiszteletben tartja a kérésem. Komolyan gondolom. Nincsenek illúzióim, az életemmel elégedett vagyok, szeretek az lenni, aki, ami vagyok, Nia Jensen, ember, és nem vágyom a halhatatlanságra. Tudom, hogy Stephen túl fog engem élni, és párszáz év múlva még ugyanígy fog kinézni, ahogy most, én meg addigra sehol sem leszek már. Elfogadom. Nem akarok a lehetséges kifutásokkal foglalkozni, inkább élvezem a jelent, és azt, hogy velem van. Stephen mesél, és én figyelmesen hallgatom, tágra nyílt szemekkel. Nem szólok közbe. A kávé után csatlakozunk a csoporthoz. Mostantól ismét egy átlagos emberi pár vagyunk. A kis ösvényen, és a faluban is még mindig zsong az agyam az információktól. Jó értelemben. Gyönyörű a táj, minden mesébe illően káprázatos, a hajóút maga is csodálatos volt a folyón, de fejben egészen máshol járok. Képtelen vagyok arra koncentrálni, ami most körülvesz. Nehéz figyelnem. Mégis. Hallom a zenét, a szemem látja a hamisítatlan ősi indián miliőt, és teljesen el vagyok ragadtatva. Az előadás és a népviselet bemutatása nagyon érdekes. Stephenbe karolva hallgatom és nézem a különböző öltözékben megjelenő indiánokat. A pillantásunk találkozik. Rámosolygok, majd továbbsétálunk a kézműves sátorhoz. - Köszönöm, hogy elhoztál. Elképesztő ez a hely. – magyarázom élénken.
Arra a kis szemöldökrándulásra és az extázisra elmosolyodom. Odahajolok Nia füléhez és belesúgom: - Majd rendezünk egy bestiális...edzést, mon amour! Megkapta a hímet, aki megvédi, az erős férfit, akit maga mellett tudhat és aztán a hálószobában az erőnek egy másik oldalát is demonstrálom majd. Úgy, ahogy eddig nem tettem, vadul és állatiasan. Ez is belefér és a nőket néha jól meg kell döngetni. Igénylik, nem lehet mindig finomkodni. Persze végig figyelni fogok és csak úgy csináljuk, ahogy neki is jó. Mikor már soknak érzi, váltunk. Ez eddig is működött. Sokat segít, hogy bele tudok kukkantani az érzéseibe. Lehet ezt csalásnak nevezni, de ha a végeredmény maga a csúcs, az orgazmikus Csomolungma, akkor miért ne alkalmaznám? - Így van. Én is így szeretlek és nem tennék veled olyat, ami gyökeresen megváltoztathat. Pontosabban ezt nem tenném meg veled - mosolygok rá, hiszen azért okoztam változásokat az életében, nem is akármekkorákat. A szerelem akkor jó, ha mindent felforgat és nálunk ez megvan. Nia-t már a kezdetektől így szerettem és nem akarom "megajándékozni" sokéves szenvedéssel. Eljátszottam már a gondolattal, de nem. Az ő szuverén joga dönteni, én nem teszek vele olyat, ami teljesen átváltoztatná. Így szeretem, de így nagyon. Majdnem annyira, mint az életemet. A jövő meg foglalkozzon magával. Sok mindent megteszek a jövőmért, a szerelem viszont nem ilyen dolog. Az érzéseknek kell teret hagyni, az életnek ezen a mezsgyéjén nem számítok ki mindent és nem gyártok terveket. Itt és most szeressük egymást, amíg lehet. Nia egész művelt lesz a farkas-Őrző történelemben. Biztos nem tudott még mindent megjegyezni. Bármikor kérdezhet, ha kettesben leszünk. Itt a turisták között, a faluban már az útnak és az idegenvezetőnknek adom át a helyet. Ő tartja a mesedélutánt, én csak a közönség vagyok a párommal együtt. Rámosolygok, mikor látom, hogy nagyon tetszik neki a falu. - El tudnád képzelni, hogy egy ilyen helyen élsz? Patakban mosni és szinte útlevéllel menni a városba? Én igen. Sőt tervezem is, hogy öreg napjaimra, mikor már túl leszek a 400-on, a kritikus 400-on, akkor kiköltözöm valahova a semmi közepére és szabadon fogok élni. Jó esetben akkor már az Amarok, a farkastanács része leszek, mert ez a hosszútávú célom. Nézem, amint egy indián asszony színes ruhákban hajtja lábbal a kereket és kezével formáz egy íves, karcsú köcsögöt. Az idegenvezetőnk meséli, hogy ezután hogy díszítik, milyen festékeket használnak. Nagyon érdekes, hogy itt se minden kezdetleges. Van mobiltelefonjuk, tévéjük, még kézimixerről is szó esik. A festékkészítésben is használnak elektromos eszközöket. Ezt a falut újraépítették és egy kicsit régiesebb, a többi indiánok lakta település sokkal modernebb. Ők se maradtak le teljesen. Az előadás hosszúra nyúlik, részletesen megismerhetünk minden szakmát. A bőröknél sokat mesélnek arról, hogy készítik ki, mivel szárítják. Még egy indián receptről is szó esik, medvehús pácolva. Engem annyira nem vonz, mindenesetre érdekesen hangzik. - Köszönöm a figyelmet! Egy óra szabad kirándulás következik, bármit megnézhetnek a faluban vagy az erdőben. Tehát pontosan egy óra múlva várunk mindenkit a hajónál! Addig is kellemes időtöltést kívánok! - mondja Caroline nagy mosollyal. Él-hal az utasokért, az érdeklődőkért, nagyon lelkesen és kedvesen válaszolgatott végig a kíváncsi turistáknak. Remek szakember, felkészült, megvan az elméleti tudása, ki mer állni az emberek elé és úgy adja elő az ismeretterjesztést, hogy nem unalmas. Most már a társával együtt beszélgetnek egy lócára ülve, még nem indulnak el visszafelé. Igen, nekik ez a pihenőidő. Páran már mennének cigizni, kérdezgetik, hol lehet. Ki van nekik jelölve a hely, az egyik ház mögött. Nia-ra nézek: - Na, hogy tetszett? Mit szeretnél csinálni? Mit nézzünk meg? Én egy napot is el tudnék itt tölteni, bármelyik részt mondja, érdekel. A kezébe adom a lehetőséget.
- Hűha! Ez aaa… „bestiális edzés” pokolian jól hangzik. Már alig várom… – dünnyögöm sunyin, ahogy Stephen a fülembe duruzsol. jóleső borzongás szalad végig a gerincemen. Halkan kuncogok. Eddig sem lehetett okom panaszra, ami a lepedőgyűrést illette. Stephen roppant figyelmes, és emellett szenvedélyes szerető. Szerencsés nő vagyok. De nem csak a hálószobában kapom meg a figyelmét, a törődését, hanem azon kívül is. Hogy nem változtatna meg? Hálásan felpillantok rá. A párom oldalához bújok. - Tudom. És köszönöm. – mosolyodok fel azokba a szép, kék, igéző szemekbe. Órákig tudnám nézni. Csak nézni őket. Fel sem foghatom milyen lehet ez a „beharapás”, és az azzal járó átváltozás. Elég vad fantáziám van, de attól tartok még ezzel sem érek a közelébe. A következő kérdésre elnevetem magam. - Patakban mosni? Viccelsz? Ellennék egy ilyen helyen, de csak ha van mosógép és internet. – vigyorgok. Nehéz lenne teljesen elszakadnom a modern élet vívmányaitól. Szeretem őket, és azért vannak, hogy megkönnyítsék az életünket. – Egy darabig mindenképp. Szívesen kipróbálnám, a hecc kedvéért. Ki tudja, lehet egészen megszoknám. Itt legalább nyugodtan tudnék írni. A vigvamot meg felszerelném napelemekkel. Hehe, nagyon barón festene úgy tényleg. Bevetnék minden egyéb ökocuccot. Továbbszövöm a gondolatot. Teljesen rágerjedek a témára. - Hm… Inkább építenék egy Earthship-házat gumiabroncsokból és színes üvegpalackokból. Már látom is milyen csillivillin dekorálnám ki. Nagyon pöpec kis önfenntartó kecó lenne. Az üvegházakban mindenféle gyümölcsöt és zöldséget termesztenék. Na, így már el tudnám képzelni a városon kívüli életet. Ha besokallok a rendőrségen, megvan mihez kezdek. A kézművesek meglátogatása, és az előadás után Caroline ad nekünk egy órát csellengőzni. - Szuper volt! – fordulok Stephenhez ragyogó arccal. – Bóklásszunk egy kicsit a faluban, és ha még belefér az időnkbe, a környéken az erdőben. Mit szólsz? – faggatózom.
Nem vagyok haragos, csak bal lábbal keltem, s ezt nem szerettem volna senkin sem kitölteni. Kerestem hát módot arra, hogy hivatalos eltávra kerüljek, mondván a városban és annak környékén elszaporodott magányos-populáció megkívánja azt, hogy felderítsem egy kicsit a terepet. Ezzel nem mondtam azt, hogy a felderítőink inkompetensek, bár megvan a vélemények egyesekről közülük, mondjuk az is igaz, hogy nekem sokakról megvan a magam véleménye és ez nem mindig éppen rózsás. De nem hangoztatom, hacsak nem muszáj, mert már rég megtanultam azt, hogy mikor tegyek lakatot a pofámra. A patakba télvíz idején köveket dobálni nem fogok, legalábbis a csobbanás öröméért semmiképpen, de mégis fel-felkapok egyet-egyet, hogy megküldjem vele a jeget a víztükrön. Folyóvíz ritkán fagy be, szokták mondani, de ez olyan kis csikasz patakocska, hogy nem tud mit kezdeni a folyási helyével. Nem egy alaszkai túlélő, erre a következtetésre kell jussak. Miután elunom a jégtörést, előkapom táskámból a vázlatfüzetemet. Nem vagyok egy nagy művész, de szórakoztat a rajzolás is, nem csak a festés. Mivel most nem szabadidőt eltölteni jöttem, hanem fülhegyezésen vagyok, így nem indulhattam neki teljes festő menetfelszereléssel, szóval csak a füzetet hajítottam a táskába meg egy köteg grafitot és radírt, így ezek keverednek elő. Leteszem magam egy nagyobb kőre, miután gondosan letakarítottam onnan a havat, s látszólag a táj rajzolásába merülök. Valójában viszont élénkebben figyelek a környezetemre, mint valaha. Sose lehet egy farkas elég óvatos. S nekem pláne nem árt tudni, hogy kik illetve mik kódorognak errefelé. Pajzsom fent, de csak annyira, hogy precízen kilássak mögüle. Kiterjesztett képességem energiái is épp csak a kellő mértékben terjengnek környezetemben tova. De terjengnek. Mert mondjon akárki, akármit, zöldfülű hülye nem vagyok, s tudom használni a képességemet. Ha méltónak tartanak rá, ha nem.
Pajzsom, s képességem tökéletes leple alatt járom a környéket, nem tudom, mi vezeti lépteimet, őszintén, még csak azt sem, mit akarok, azon kívül, hogy érezni egykori otthonom érintését. Ám ennyi most elég is nekem, eggyé válni a hófödte mindenséggel, üdvözölni az évszázados fákat, mikből már szívsanyargatóan kevés van, várom a tavaszt, hogy a legtöbb állat előbújjon téli rejtekéből, és magamhoz édesgessem őket, nem, csöppet sem annak okán, hogy éhségemet csillapítsam velük, szeretem őket. Hiányzik egy könnyed, békés szimbiózis, itt minden olyan merev, erőszakos, nem vagyok már képes itthon érezni magam. Az az idő már elmúlt. Nesztelen lépteim alatt csupán a hó roppan meg olykor, hisz tökéletesen nem figyelek oda, hová lépek, egészen addig, míg meg nem érzem a falka szagnyomát az erdőben. Akkor már nézem, hová tudok nesztelenül lépni, és úgy közelítek, érdekel, ki jár erre. Sokakat még nem ismerek, talán nem is kell, hogy ismerjem őket, sajnálatomra az enyéimből kevés van erre, s azt már érezném megkeseredett lelkem mélyén. A patakot szegélyező fák tömegéből lesem a vöröst, nem ismerem, ez tény, hogy meg akarom-e? Talán igen, de pusztán azért, mert sokakkal ellentétben én látom, miként csomagolja az érdektelenség álcája mögé a figyelmet. Ezt letesztelvén lehajolok, hogy elemeljek egy kavicsot a könnyed hótakaró alól, és pát méterrel arrébb dobom el, nekipattan egy fának, majd ismét elmerül a hó alatt. S ha úgy látom, arra kapja a figyelmét, megfordulok, hogy visszamenjek, és kikerüljek a látóhatárból, várok. Egyrészt azért, mert nem akarok túlságosan feltűnő lenni, hogy már most előbukkanok a semmiből, másrészt pedig az is érdekel, hogy vajon mennyire néz körül az eset hatására, avagy esetleg feladja már most az általa választott figyelő pozíciót. Még magam sem tudom, melyiket találnám hasznosabbnak. Igazság szerint a szememben minden azon múlik, hogy az adott személy miféle célt tűzött ki maga elé.
Nem gondoltam, hogy tökéletes nyugalomban fogok skiccelgetni, festeni a természet lágy ölén. Olyasmi szerintem az elmúlt évtizedekben igen ritkén fordult elő velem, s nem is bánom, mert nem bukom az ingerszegény környezetre. Persze a pihenés az jó dolog, de nem nekem való, én a nyüzsgéssel és a pörgéssel bírok csak mit kezdeni, minden mással kapcsolatosan úgy érzem, hogy megposhadok. Hát itt megposhadni garantáltan nem fogok. Nem érzékelem, hogy van valaki a közelemben, hogy is érzékelhetném, ha maga a Hajnali Köd ólálkodik a közelemben. Csak arra leszek figyelmes, hogy valami koppan egy fán. Nem kapom oda a fejemet, hogy teljes testtel forduljak a fa felé, ahonnan a hangot észleltem. Hogyha valami nagy lenne, akkor nem tudna eltűnni a szemem elől, s nem így koppant volna, ekképpen nem állok azonnal védekezőállásba, legalábbis láthatólag nem csinálok semmit, amivel jelezném, hogy márpedig észleltem a dolgokat. Valójában viszont az az igazság, hogy a farkasom azonnal felugrik bennem, körbe-körbe kezd járni a pajzs mögött, hátsó lábaira emelkedve igyekszik mintegy kikukkantani mögüle, hogy jobban érzékelhesse a környezetét. Lejjebb eresztem a pajzsomat, hadd érezze meg az esetleges látogatóm, hogy mennyi is az annyi koromat illetőn. Én nem vagyok a bátyám, nem flangálok folyton leeresztett pajzzsal, de ha helyzet van, akkor én is megmutatom ilyen téren magamat. Kivárok, de a kezemben tartott rajzeszközt azért leeresztem. Sosem lehet tudni, ugyebár. - Aki bújt, aki nem.. Kezdek bele a gyermekjáték imitálásba félhangosan, ám nem moccanok. Ajkaimon mosoly ül, de energiáim kíváncsian hullámzanak tova, farkasomat hagyják kibontakozni így.
Pajzsom és képességem tökéletes leplében nem vagyok más, pusztán egy szellem, nem láthat, nem érezhet, nem hallhat, bele is ordíthatnék a fülébe közvetlen közelről, ha a talaj nem válna árulómmá, mit sem hallana belőle. Ám ilyen módon nem fogok most kellemetlenkedni, másra vágyom, emberként megismerni, játszani vele, miként az olasszal tettem, közben elhitetve vele, hogy aki szórakozik a másikkal, az valójában ő. A legtöbben szeretik hinni, hogy az ő kezükben van a gyeplő, még akkor is, ha ez egyáltalán nem igaz. Én ilyen téren az esetek 99 százalékában uralom a helyzetet, néha becsúszik pár homokszem, egyetlen gépezet sem tökéletes. Nocsak, nocsak, füleimnek kedves strófa, nem drágám, bújócskában nálam nincs, és soha nem is lesz jobb. Fölösleges versenyezni velem, ám tetszik a játékosság, und el a játékot hamar, hisz engem elkapni nem fogsz. Kaskae gyermeke lehet, túlontúl figyelmes, minden apró rezdülésre képes lehet ráhangolódni, esetleg a Holló sarja, kinek egy apró kavicspattogás is eget rengető kőlavina az elméjében. Én távolodom közben folyamatosan, a percek könnyedén suhannak tova, nincs apropóm egyelőre arra, hogy valamilyen módon felvegyem vele a kapcsolatot, és addig a percig nincs is ez másként, míg ki nem kukucskál a hó alól egy rozsdaette medvecsapda, kiváló lesz. Odacsörtetek, könnyedén lépve bele, a kellős közepébe, miként egy idióta turista tenné, s mielőtt még hangos csattanással záródna össze lábaimon, elkapom a két felét, megállítva a lendületét, majd finoman a lábamra tolom őket. Egy pisszenés sem hagyja el ajkaimat, mikor belemélyed a húsomba, szükséges a tervemhez, én pedig mindig hajlandó vagyok meghozni a megfelelő áldozatokat. Ha ezzel megvoltam, megint lefeszítem, egyik kezemmel, s sérülésmentes lábammal tartom, miközben másik karom már karmos mancsokban végződik, és saját sebem metélem pontosan ott, hol a csapda is megtette, hogy még véletlenül se gyógyuljak rá a gyilkos szerkezetre, és ne tűnjön el úgy a sérülés, mintha sosem lett volna. Aztán ismét eleresztem a csapdát, ezzel egyidejűleg foszlik le rólam láthatatlanságom, és ordítom bele a kínomat az erdő csendjébe. Tökéletesen átadom a fájdalmat, és el is vágódom a földön, hogy összekuszáljam a területet, nehogy avatott szem kiszúrja, hogy itt nem egészen az történt, aminek kinéz. Kezem visszaalakul, nem kell a vérrel foglalatoskodnom, elég ráfognom a lábamra, már olyan lesz a másik is. A fehér hó beissza az éltető nedűt, én viszont alig érzem magam rosszabbul tőle. Volt már ennél sokkal, de sokkal kellemetlenebb is, és lesz még, nyilván, most csak eljátszom a szenvedő alanyt, és bízom benne, hogy a halacska becsapja a csalit. A környéket egyébként istenesen körbejártam az elmúlt harminc egynéhány percben, hogy úgy tűnjön, eltévedtem. Néhol még látszik is a nyomokon, hogy körbefordultam, vajon nem olyan helyre bukkantam-e megint, hol már jártam. Bizony, nem egyszerű egy ostoba, szőke nő élete a hó rengetegben… Hamarjában könnyekben fürödve nyöszörgök a hóban, elvégre nem tudhatom, hogy mikor bukkan elő a vörös, ha ugyan fel óhajtja deríteni a hangos sikításba torkolló esetet.
Fogalmam sem lehet róla, hogy mekkora májer, hogyha mások elől való elrejtőzésről legyen szó. Nehezen is lehetne, hiszen nem tudom, hogy ki zörgeti az avart – helyett a fatörzset azzal, hogy hajigál – vagy mi vagyon az. Érzékeimet kiterjesztem, szélesre tárom képességem kapuját, s miközben áldom a vérvonalamat, mely kielégíti kíváncsi önmagam, s melyet nem is használok hülyén, szép csendben maradok, nem vesztegetek több szót a helyzetre az előbbinél. Nem rezzenek össze a hangra, legalábbis testem nem adja ennek jelét. Belsőm azonban megrázkódik, kellemetlenül ismerve fel a fájdalom hangját, s zavarodva össze teljesen. A rajzoláshoz használt holmik a földön találja magát, felkelésem lendületének adózva, s a papír a hóban szép lassan kezd átázni, sokkal lassabban annál, ahogyan én megindulok a hang irányába. Minden tőlem telhetőt igyekszem közben megtudni a kiáltóról, pajzsom először magasabbra szalad, hogy a könnyed, néma kérdések kik tudjanak kúszni mögüle, s egyre viszem lejjebb minden szívdobbanással, ahogyan a mélyebb, lényegi információkat kutatom. Odáig nem kell eljussak, hogy teljesen lerángassam, de így is nyújtok elég szabad bejárást mögé. A farkasom orra ugyanarra a ritmusra jár, mint emberemé, a vér szaga zsigereibe kúszik. Nem aggodalom az, ami még megfogalmazódik bensőmben, attól messze áll, inkább maradjunk annyiban, hogy némi csodálkozó szánakozás. Hogy nem vette észre? Fel nem foghatom, bár lehet, hogy a fantáziám szegényes, vagy a naivitásom magasfokú. Egyikkel sem szoktam vádolható lenni nagy általánosságban, de alakulhatnak még a dolgaim érdekesen. - Javaslom, hogy ne hánykolódjon és kapkodja a lábát. Szólalok meg könnyed hangon, nem mérgezi agyon szavaimat az aggodalom. Fürkésző pillantással mérem végig a nőt - hajszín alapján nem illik ítélni, én már csak megtanultam, hogy a sztereotípiák milyen idegesítőek tudnak lenni, de azért akaratlanul is összekötöm magamban a medvecsapdás idiotizmusával a szőkeségét -, s bár bennem van a segítő szándék szikrája, nem pattogok, mint a nikkel bolha. - Örömmel segítek, de csak akkor, ha megtisztel azzal, hogy nem üvölti fel a környéket, kínosan érzékeny a dobhártyám a hangokra. Jegyzem meg, cseppet sem igyekezve azon, hogy túlkiabáljam a nőt. Azt, hogy farkas-e, kíváncsiságból - vagy paranoiából - továbbra sem felejtem el kutatni, de ha azt érzem rajta, hogy cseppet sem mifélénk, akkor visszarángatom pajzsomat. Nem kell, hogy bárkinek bejárása legyen mögé, aki a jelenet tanúja lehet. Nem direkt hagyom szenvedni, szadista nem vagyok azért. Közelebb lépek és leguggolok mellé. Hozzáérni viszont csak akkor fogok a csapdához, hogyha abbahagyja a vonaglást.
Javasolja, hogy ne hánykolódjak. Hát ez aranyos, én azért közben már véresre harapdáltam az ajkaimat, annak ékes jeleként, hogy rájöttem, tán mégsem kéne teleordítanom a környéket a fájdalmammal, még a végén erre téved valami vad. Mondjuk farkas. Nahát… Mindenesetre elégedettséggel tölt el, hogy így történt, és valóban ide sietett, legalább nem egy érzéketlen luvnya, messzemenőbb következtetéseket azért egyelőre nem vonok le, de tény, hogy szórakoztat a dolog. Mint ahogy az a gondolat is szórakoztat, hogy ha ő, valamint Dominic jelentést tett volna egy szimpla találkozásról egy emberrel, elég hamar összeraknák, hogy az a szőke is én vagyok, akivel Rocky találkozott. Ám ez nem fog megtörténni, lévén miként a hím, úgy ez a nőstény sem fog másnak hinni, mint egy egyszerű embernek, és ez részemről jól is van így. - Azon vagyok. Értem ezt a környék nem teleüvöltésére, látszólag a lábamat nehezebben uralom, de próbálok nyugton maradni, és eltűrni, hogy segítsen valaki, aki nálam sokkal gyengébb, ám távol álljon tőlem, hogy ez olyannyira érdekeljen. Talán csak szeretnék találni valamit ezen az elcseszett környéken, ami azt sugallja, van értelme maradni, mert jelenleg, némi szellemi iránymutatáson kívül nem érzem úgy, hogy helyem lenne errefelé. Tökéletesen, a fejem búbjától a lábaim ujjáig embernek látszom, érződök, semmiféle falka, vagy általa ismert szagom nincsen, hála a magasságosnak. - El fogom veszíteni a lábam? Nyüszítem, hisz feltett szándékom némileg picsásan az idegrendszerére mászni, ha már vélhetőleg így is a hülye szőke nő díszpéldányának tűnök. Mellesleg, egész könnyen lehetne ez is a következménye, főleg, hogy elég idióta módon még mocorgok is, de mentségemre legyen mondva, igyekszem nyugton maradni, és mintha valamelyest jól esne kis lelkemnek a tény, hogy akadt segítségem, így hát hamarosan sikerül is, csak némi enyhe remegés marad. A fájdalmat attól még érzem, hogy tudom, nyoma sem fog maradni hamarosan, de most nem kísérlem meg leplezni, hagyom, hogy a testem közvetítsen mindent, amit érzek.
A beleegyezését, mely szerint azon van, hogy ne rinyáljon egy kurta bólintással jutalmazom. Egyáltalán nem értem, hogy mi a nyavalyát keres itt egy ember, pláne nem egy olyan, akinek láthatólag semmi gőze nincs arról, hogy miféle dolgokkal találkozhat a vadonban. S nem, nem a vérfarkasokra gondoltam, azokról – vagyis rólunk – tényleg nem kell tudnia. Miután elhallgatott, s mérsékelt ficánkolással tartja magát, leguggoltamban megszemlélem a csapdát. Komoly szerencsétlensége, hogy nem tartozik közénk, bár tény, hogyha tudnám, hogy esetleg egy farkas ilyen szerencsétlen – a szivatás ténye fel se merülne – akkor még ki is röhögném magamban. Az ugyanis, hogy egy ember előtt csak úgy szétfeszítsek egy csapdát, tökéletesen ki van zárva. Nem kell, hogy a csenevész termetemből ki nem nézhető erő megmutatkozzon. Az addig rendben van, hogy a kabát alatt nem látható, hogy izmos vagyok-e vagy sem, de azért ezek a csapdák nem úgy lettek kitalálva, hogy csak olyan könnyedén feszegesse őket egy laikus. Éppen ezért hirtelen nem tudom megszabadítani, marad az, hogy keresem a mechanikáját a holminak. - Nem vagyok vadász, így ez el fog tartani egy darabig. Közlöm vele, hogy ne higgye ezt, direkt húzom az időt. Egyébként abban, amit mondok, van némi igazság. Ha én vadászom, azt nyilván nem ilyen módokon teszem, s csapdákat is másféléket szoktam állítani. Van mit fejlődjek emberi vadászat terén, bár nem feltétlenül akarok igazán. A kérdést hallva igyekszem lenyelni sóhajtásomat és szemforgatásomat. Logikus kérdés egy embertől, de én rég nem így gondolkodom. A végtagvesztés, mint olyan szinte a mindennapjaink része - Remélhetőleg nem. Nem vagyok orvos, de igyekszem a lehető legmegnyugtatóbban beszélni. Egész jól működik annak ellenére, hogy a hátam közepére sem kívánom ezt a mentőfeladatot. Érzékeimmel folyamatosan a környéket tapogatom, nem lenne jó, ha valaki meglepne, amíg Terézanyát játszom. - Ha sikerül kilazítani a csapdát, a lábfejbe visszatérő hirtelen vérellátás miatt a fájdalom nagyobb lesz. Így hallottam. A csapda alját matatom közben, hátha van rajta valami pecek, amivel emberi kéz el tudja távolítani.
Kezdőlap
//
