- Aha… - végül csak ennyit jegyeztem meg kimérten. Oké, azt én is Alice számlájára írtam, hogy akkor sem hisztizett, amikor fájt a bokája és végig kellett jönnie utánam a hóban, mert őt már nem tudtam volna felkapni a hátamra. Ettől függetlenül azonban ugyanaz maradt a véleményem, amin egyáltalán nem szándékoztam változtatni csak azért, mert ez az óriásira nőtt hisztiző gyerek itt előttem azt mondta. Borzalmas, hogy ő a nagyszülőm, de ennyire képtelen uralkodni magán. Igen, én is megérem a pénzem, de ez most duzzogás, hiszti, és valami más volt. Nem tetszett, az tény. - Hát, most ezek szerint mégis így tettél – közöltem egyszerűen azzal kapcsolatban, hogy elhallgatta az infót. Nekem aztán oly mindegy volt, nem is ez számított most, de tényleg mindent megjegyeztem mindig. Ebből élek, vagy mi. – Remélem tisztában vagy vele, hogy nagyon jól tudom, hogy mikor hazudsz. Lehetsz bármilyen illúziómester, akkor is látom rajtad, amikor át akarsz ejteni. Máskor kelj fel hamarabb, de mindegy akkor… - legyintettem végül. Mit is vártam? Azt, hogy megvitathatjuk ezeket a dolgokat? Mindenesetre biztosra vettem, hogy megleptem a kérdésemmel, ami arra engedett következtetni, hogy találkozott vele, ezek szerint ő is a városban volt. Meg sem lepődtem. - Azzal ne törődj, most már nem számít. Azt hittem tudunk normálisan kommunikálni egymással, de már látom, hogy nem – ráztam meg a fejemet lemondóan, kicsit rájátszva a dologra. Még jó, hogy tudok néha színészkedni, ha nagyon megerőltetem magam. Még illúzió sem kell hozzá igazából. – De, ha jól sejtem, akkor ezt sem fogod megosztani velem – tényként közöltem, mert én sem osztottam volna meg vele, hogy miért akarom Alignakot kicsinálni. Mármint akkor, ha lett volna egyéb okom azon túl, hogy babrált a fejemmel és elvette a testemet tíz kerek percre. Nyilvánvaló, hogy a velem szemben álló férfinak más okai is voltak, de ezt már inkább nem tettem hozzá. Úgysem vallaná be ezt sem. - Igen, biztos ezért vettem észre én is – hagytam rá végül, mert semmi kedvem nem volt ezt tovább csűrni-csavarni. Hadd kötekedjen csak, hogy nem ismerem őt, hát akkor nem. Emiatt igazán jól fogok tudni aludni, nem kellett tartani semmitől. – Te is nagyon fellengzősen szereted hangoztatni, hogy ismersz engem, de fingod sincs róla, hogy milyen vagyok, hogy milyen életem volt vagy milyet élek éppen. Úgyhogy akkor akár kvittek is lehetünk, ha te ettől jobban érzed magad – vágtam vissza dühösen, mert most már tényleg kezdett elegem lenni ebből a stílusból és a felcserélt szerepekből. És én még viszonylag normális akartam most lenni. Te jó ég! - Ezek után? Még a mosogatás is jobbnak tűnik, pedig utálok a konyhában állni a sok koszos edény fölött! – ezt igazából búcsúzásnak is szánhattam volna, de mégis megtoldottam még egy kicsit a mondandómat. – Viszlát, Nicholas! – azzal sarkon fordultam, és alig tíz másodperc múlva már el is tűntem a fák között. És az ember így próbáljon meg törődni vele. Talán jó időre ez volt az első és az utolsó olyan próbálkozásom, hogy családtagként megpróbáljak beszélni vele és érdeklődjek arról, hogy mi bosszantja.
// Régóta húzódott, úgyhogy engedelmeddel most zártam is! Köszöntem a játékot! //
Elnevetgélünk itt Nia-val, ahogy óhatatlanul is a fanatikus írót emlegetjük, hogy mit tenne, ha tudná az igazat. Egy vérfarkas beszélte le arról, hogy megírja a dokumentumregényt, ami felkavarta volna az állóvizet. Pedig hálás lehet nekem. Szerintem már nem élne, a könyv megjelentetését se érte volna meg. Mostanában egész sokszor mentettem életet akkor is, mikor nem az volt a célom. Járulékos eredmény volt, a párocskámnak köszönhetően. - Interjú a vérfarkassal. Írta: "Tessa ügynök". Rég hívtam már ezen a kódnéven, meg ő is engem Pete ügynöknek. Nem baj, hülyeségnek jó, de azért nem kell ezen élni és így szólítani egymást. Én szeretem becézgetni szép szavakkal és Nia is mindig kitalál valami frappánsat. - Megtehetnénk, mert nekünk is vannak kapcsolataink, de a doki esetében más volt. Léteznek úgynevezett Őrzők, mágiát gyakorló, hosszúéletű és felturbózott képességekkel rendelkező emberek. Ők őrzik az egyensúlyt, sokszor ők tüntetik el a nyomainkat, máskor az embereket védik meg. Dohnernél a kettő együtt járt. Megvédték azzal, hogy intéztek neki új személyiséget, házat és egy komoly összeget, amivel vígan eléldegél a nyugdíjas éveiben a családjával. Igen, valójában hiszek én a megérzésekben, a mágiában, legalábbis ebben a részében, amit ismerek. Nia-val beszéltünk már spirituális témákról és azt most tisztázom, hogy nem vagyok én annyira földhözragadt, mint mutattam. Az önállóság tényleg közös vonásunk és Nia ezt képviseli a rendőrségen is. A felvetésen én is derülök, jót mosolygok. Huston rendes fickó és jó zsaru. Ezt se hülyeségből mondta. - És nem gondolkodtál el rajta? Jensen hadnagy... Elnevetem magam ezen a megszólításon, amit most találtam ki. Nia-nak nem való az a nagy szabályozottság és tudom, hogy nem érdekli, mennyi bajt okoz. Ha miatta lesz gyomorfekélye a hadnagynak, magára vessen a pasas. A lényeget kell nézni. Ők a bűnt üldözik, Nia is. A cél szentesíti az eszközt, én ezt vallom és eszerint cselekszem, a párocskám ugyanígy. - Barna medvével már többször találkoztam az erdőkben. Általában nem érdekeltem, de olyan is volt, amikor nem tudtam kikerülni. És olyan is, hogy direkt nekimentem, mert egy jó harcra vágytam. Azért az egy kemény ellenfél... Emlékszem, egyszer a bocsait védte, azért támadott meg minket, mert túl közel voltunk. A marseilles-i falkatagokkal. Akkor még kis farkas voltam és rendesen elintézett a maci. A többiek adtak neki és kivégezték, én meg ehettem a húsát, hogy regenerálódjak. Utána kerültem az erdőt, ha tehettem. Pár évtized múlva viszont már én magam akartam kipróbálni, hogy mennyire menne. Szerettem a kihívásokat már akkor is. - Rendben, ha grizzlynézőbe megyek, te jössz mögöttem egy horgászbottal szépen mosolyogva. Hogy is szólt az a szlogen, amit kitaláltál? Emlékszem, egyszer mondott valami reklámbaillőt, de már nem tudnám pontosan felidézni. De aranyos volt, mikor horgásztunk! Az a kirándulás egy mérföldkőnek számít a történetünkben. Vidám hegymászás, ölelés, sátorozás, piknik. Az első csók, a körözött arc előkerítése. Aztán menekülés részemről és a rendőrök bevárása részéről. Vigyorogva magam elé képzelem a kis gyilkológépet, ahogy vicsorog ugat, aztán meg akarja rágni a nadrágomat. Nem játszóruhában megyek majd, de erre a momentumra figyelni fogok. - Aha, ez egy kicsit bonyolult. Nem csak a nyál és a vér számít. Ha úgy harapok meg valakit, hogy át akarom változtatni, akkor sokkal nagyobb az esély arra, hogy sikerül "kiemelni a tömegből". Vagy "beharapni". Ezek a szakszavaink - mesélem el vigyorogva. - Ez nem biológiai dolog, hanem mágia. Ha gondolod, elmesélem a történetünket. De akkor egész a faluig beszélni fogok - fejezem be nevetve. Szívesen megosztom vele, az egészet és persze bármikor belekérdezhet, én válaszolok. A történet hosszú és ha már elmesélem, akkor Alignaktól mondom el, minden részlettel együtt. Mire megérkezünk, Nia jobban fogja ismerni a vérfarkas történelmet, mint egyes fajtársaim, akiknek ez nem számít. Nekem számít, szeretem tudni, honnan jöttem és megjegyeztem mindent a teremtéstörténetből. Közben pedig csodálhatjuk a természetet, ami egyre aktívabb. Szarvasbőgést hallani és sasok is röpködnek az égen. A vízben és a parton pedig még több hódcsalád építkezik. Mielőtt kiszállunk, kávét és forró csokit szolgálnak fel. Nem gondolták, hogy itt fenn is vannak, nem csináltunk nagy hangzavart, így csak most jutnak el ide. Cserébe dupla adagot hoznak abból, amit kérünk. Én kávét iszom, cukor nélkül, csak tejjel. A kezeimet megmelengetem a gőzölgő ital bögréjével. A hajó lassan megáll és egy kis patak környékén indulunk el. Nia előtt megyek le a lépcsőn, de a kibocsátott pallón már egymás mellett haladhatunk. A túravezetőnk, egy huszonéves indián lány megvárja, amíg mindenki odaér. A hajót is ellenőrzik, hogy senki ne maradjon le, ha véletlenül elaludt útközben. Azt az idős házaspárt, akik utolsónak érkeztek, úgy kell felébreszteni. Ők is megérkeznek és mielőtt gyalogolnánk egy keveset, a lány elmondja a tájékoztatót: - Mindenki itt van, ugye? Rendben. Szóval szeretettel köszöntök mindenkit itt az athabascan indiánok falujának küszöbén! Én Caroline Juasco vagyok, szintén indián származású. Kérem, hogy senki ne szemeteljen útközben, tiszteljük meg a természetet és a falut! 5 perc séta következik. Ha valaki rosszul lenne vagy bármilyen problémája van, kérem szóljanak nekem vagy a társamnak, Douglas Rico-nak. A lány mellett egy nagyon magas, hosszúhajú, igazi indián fazon vigyorog kockás hosszúujjú ingben. Se pulóver, se kabát, jól bírja. A csaj legalább beöltözött rendesen, piros pulóverére egy tradicionális indián köpenyt húzott sasokkal és párducokkal kihímezve. Ez már a bemutató része. Nia-ra mosolygok és ha minden rendben van, akkor el is indulunk a patak mentén.
- Tessa ügynök… - nevetek, ahogy előkerülnek a kellemes közös emlékek. - De rég volt, Pete ügynök. Aztán Stephen megemlíti az Őrzőket. - A sztori nem ér véget a farkasokkal? – pislogok rá meglepetten. – Mágia? Hűha! Jól nyomjátok. – nyúlik meg az arcom. Ez az egész egyre jobb. És szövevényesebbé kezd válni, ahogy Stephen mesél. Igazából meg sem kéne lepődnöm a hallottakon. Az utóbbi évtizedekben rengeteg fantasy és misztikus regény jelent meg, amik mással sem foglalkoznak, csak az efféle mágikus lényekkel. Olyan, mintha az embert előképeznék és felkészítenék a lehetőségekre. Azok után, hogy Stephen bevallotta, léteznek vérfarkasok, az Őrzők már fele akkora döbbenetet okoznak. - Valahogy sejtettem, hogy ilyesmi történt a dokival. – duruzsolom. A zsaruképzésen elborzadok. Megütközve nézek a páromra. - Hová gondolsz? Cöh! – vigyorodom el aztán. Nem vagyok egy szent, de képtelen lennék fegyvert kézbe venni. Mint utóbb kiderült, a két kezem is az. Stephennel együtt Machiavellista vagyok, pontosan. A harci kedven megint csak meglepődöm, amikor Stephen elmondja, hogy kereste már a medvék társaságát egy kiadós verés reményében. Valahogy szívesen megkérdezni tőle, hogy „Nooormális vagy?” Basszus. Hatalmas szemeket meresztek rá. 314 évet lehúzott eddig. Csak tudja mit csinál. - Valóban ilyen agresszív a farkasén? Szegény medvék. Azért sajnálom őket. A vérfarkasok meg… megérdemlik, hogy kapjanak egy-két maflást a medvéktől, ha már provokálják őket. - Na, szép… - böffen ki belőlem a kurta nevetés. - Te mész bunyózni, én meg egy horgászbottal csápolok neked. Majd ha a háttérben felhangzik, hogy „ROUND ONE” elpucolok. Gondolom akkor már semmit nem ér a pille. Stephen marha jót kérdez. Dereng valami a szlogenből, deee… - Már nem emlékszem rá. – vallom be. Volt benne propoliszos barátság, vagy barátságos műlégy, ami medvét villant… Majd eszembe jut később. - És a beharapáshoz ember- vagy farkasalakban kell lenned? – ez még nekem nem egészen tiszta. Wright műve sem tért ki minden részletre, nekem meg most akkora mázlim van, hogy személyesen egy vérfarkast faggathatok. - Tudod, hogy én nem bánom, ha beszélsz. – mosolygok Stephen szemeiben, miközben az ujjaim lassan rásiklanak a kezeire, és finoman köréjük fonódnak. Aztán Stephen belekezd. Nem mondom, szép hosszú és szövevényes história. Igyekszem minél többet magamba szívni a hallottakból, persze nem állítom, hogy ebből a rengeteg információból, furán csengő nevekből mindre emlékezni is fogok elsőre. Egyet azonban határozottan kiszűrők mindebből, abból, ahogy Stephen megosztja velem a titkát: neki mindez rettentően fontos. És ha neki az, akkor nekem is ugyanúgy. A táj gyönyörű, de sokkal jobban leköt Stephen története és az ő rejtett világa. Igyekszem figyelni arra is, ami körülöttünk zajlik épp, de nagyon nehéz. Az eszem egyre a farkasok körül jár. Mielőtt kikötne a hajó, kávét szolgálnak fel az utasoknak. Én dupla forrócsokit kérek, aminek nagyon örülök. Megkínálom Stephent is belőle. Ahogy leszállunk a hajóról, üdvözöl minket a két indián származású túravezető. Igazán figyelmesek. Nem tudom Stephen hogy van vele, de én nem szeretnék most elől, vagy a tömeg közepén nyomulni. Szívesebben bandukolok a „sor” végén, míg elérjük a falut. Séta közben gyakran sandítok fel Stephen arcára, hogy megnézzem magamnak, mintha olyan vonásokat keresnék rajta. Azt hiszem, most kezdem felfogni, hogy egy vérfarkassal járok.
Van nekünk több becenevünk és mindig születnek újak, ahogy a gondolatainkat szabadjára engedjük egymást inspirálva. Igazán kreatív kapcsolat a miénk és jó ezeket később felemlegetni. Nia mesélt nekem arról, hogy érzi az energiákat, a negatív kisugárzást azokon a helyeken, ahol halálesetek történtek, mint Lawrence-ék farmja vagy a kórház és hogy a szakrális központokban ezek ellenkezőjét tapasztalja. Hát igen, a mágia jelen van és lehet, hogy ő is meg tudná tanulni. Mégis rácsodálkozik arra, hogy valódi létező mágusokról is tudok. Hja. Ahogy ők is nyilván tudnak rólunk. Ezek mindent felírnak. Tuti, hogy van egy akta arról is, hogy Stephen Chesterton mikor kivel jár. Nagy titkot nem is csinálunk belőle. Viccnek szántam a hadnagyozást, de lehet, hogy nem megfelelő hangsúlyt használtam. Egy diploma még jó lehet, a rendőri feladatok pedig közel állnak Nia-hoz. Nem kell feltétlenül állományba lépnie, ha a kezében foghatja a keményborítású igazolást, hogy elvégezte. De az önéletrajzaiban jól mutatna. Ebbe viszont nem szólok bele, önálló nő, tudja, mit akar. Egyetem nélkül is remekül boldogul, mint látom. A harcos énem már meglepőbb. Ez megint csak egy visszajelzés, hogy jól rejtőzködöm és sikeresen álcázom a bennem élő vadat. A nagyszemű szépségre mosolyogva szól a válaszom: - Ragadozó vagyok, egy vadállat. Szükségem van erre. Telihold idején együtt vadászik a falka. Kimegyünk a szabadba, mindenki ledobálja a ruháit és átalakul, aztán keressük a prédát. Többnyire állatokat. Ha emberek vannak rosszkor rossz helyen, akkor ők is prédává válhatnak. Nem is bánom nagyon, hogy Nia-nak pont akkor szokott megjönni. Otthon a legbiztosabb ilyenkor egy ember számára. Lehet, hogy orgiaszerűen hangzik, amiről beszélek, de olyat nem csinálunk. Mármint lehet, ha van rá igény, de nem kötelező. Amióta Nia-val együtt vagyunk, pontosabban a táborozás óta nem is kacsintgattam ilyesmi felé. Jót nevetek ezen a jeleneten, amit kitalálunk együtt. Mókás dolgokat tudunk kiötleni. Biztos nehéz neki elképzelni, hogy én képes vagyok kiállni egy medve ellen, sőt én keresem az összecsapást. Majd ha látja is az igazi farkasalakomat, akkor nem fog annyira csodálkozni. A szavak alapján még következtetni kell, a képzelet pedig gátat szabhat. Még Nia-nak is, pedig neki jó a fantáziája. - Az csak farkasként működik. Emberként karmolhatok, haraphatok, ahogy akarok, nem fogsz átváltozni. Sejtem, hogy ez is előkerült volna, hát előre válaszoltam. Igen, a fogaimmal is tudom kényeztetni a nőket, ezt már Nia is tapasztalta. Nem is gondoltam arra soha, hogy emberi alakban működne ez a képesség. Mindegy, elég arra gondolnom, hogy a szeretőim közül egyből se lett vérfarkas, ha megízlelhették, ahogy fogaimmal cibálom a kiálló, ingerelhető erogén zónáikat. Ezután pedig elmesélem az őseim történetét Alignaktól a mai Falkákig. Tudom, hogy Nia imádja hallgatni a hangomat és remekül el tudunk diskurálni, bármiről, de ez inkább olyan mesemondós stílus. Egy tábortűz mellett, kolbászt sütve és hagymával, kenyérrel harapva még érdekesebb lenne, de szerintem itt a folyó közepén, szelek legyezgetésétől borzongatva is eléri a hatását. Nia most belecsöppent a vadak életébe. Közben nézelődünk, mert nem szeretném azt se, hogy lemaradjon a tájról, az állatoktól nyüzsgő folyópartról. Egy kortyot elfogadok a forrócsokiból és persze a párocskám is kap a kávéból, ha igényli. Kell egy kis forró ital ebben a hidegben és szép figyelmesség ez a hajósoktól. Sokan dícsérik a Riverboat Discovery-t, hogy milyen színvonalas és igényes, én is alá tudom ezt támasztani. Nekem édesmindegy, hogy a tömegben merre járunk. Most nem fogom folytatni a tényfeltárást, mert túl sok a veszélyes fül errefelé. Turisták, kísérők és a falu lakói. Itt már az inkognitómat öltöm magamra és egy átlagos fairbanks-i férfi leszek egy átlagos fairbanks-i nővel. Semmi degradálás, csak az álcázás miatt hangsúlyozom ezt. Nia egyáltalán nem átlagos és én se érzem magam annak. Aranyos, ahogy keresi rajtam a jeleket, hogy na, mikor bújik elő az állat, mikor dugja ki az agyarát vagy villan ki a szőre? Nem tartogatok én ilyen meglepetést. Most nem. A patak még nem fagyott be. Pár fokot hűlnie kell még a levegőnek és utána a Chena is téli álmot fog aludni a jégpáncél alatt, amíg nem csáklyázzák meg a jégtörő hajók. Még pont jókor jöttünk. Többen le is hajolnak a vízhez, töltenek a kulacsba. Egy bátrabb gyerek odafekszik és lefetyel belőle, az anyja persze rögtön rászól. Hm, akkor ki is az állat? Hehe. Rövid sétánk során a kora téli erdő megmutatja nemes csendjét. Alig hallatszik valami a lábunk alatt zörgő leveleken kívül. Az állatok behúzódtak az odúikba, megvárják, hogy elmenjen a nép. A falu széléhez közeledve már látszanak az indián kunyhók és sátrak. A fák között kötelek vannak kifeszítve szebbnél szebb posztókkal és bőrökkel. Medve, párduc, farkas is van, a szőtteseken pedig ezeknek a hímzett, varrt alakja és sasok, egyéb harci díszek. Egy csapat tradicionális indián ruhába, mokasszinba, rojtos nadrágba és állatbőrökbe öltözött bennszülött fogad minket nagy mosollyal. Beljebb zeneszó hallatszik, pánsipok és csörgők, aztán énekelnek is rá valami igencsak magávalragadó indián dalt. Nem tudom, hogy ez mire szolgál, vidám népi danolászás vagy szép gyászének, mert annyira kevert. Mindenesetre hordoz valamit az ősi világ szépségéből és jólesik hallgatni. Körbevezetnek minket és előadást hallhatunk az itt élő indiánok eredetéről, a népesség történetéről, a csatározásokról. Aztán továbbmegyünk és egy kunyhó előtt különböző öltözetekben megjelent fiatalok, gyerekek és lassan felnőtt korba lépők mutatják be a népviseletet. Nia-ra nézek, hogy tetszik-e neki ez a kis időutazás. Én nagyon élvezem és még csak most megyünk a kézműves részre, ahol agyagedényeket készítenek, bőrt dolgoznak fel és szőnek-varrnak.
Ahogy Stephen azt mondja „Ragadozó vagyok, egy vadállat.”, sunyi pillantásom fölött megrándul a szemöldököm. - Fogalmad sincs róla, most mennyire felizgattál. – döngöm somolyogva. De talán mégis van. Amelyik nő nem gerjed be egy ilyen hatásos beszólásra, az nem is nő. Tetszik nekünk az ilyesmi. Nagyon is. Persze, ehhez nem elegek a szavak. Stephen kisugárzása, az egész jelleme alátámasztja a kijelentését. Az is tetszik, hogy tömegesen összejönnek éjjel az erdőben, és ledobálják a ruháikat. Hajaj… Inkább nem képzelem el azt a sok férfit és nőt meztelenül rohangálni az alaszkai hidegben. Persze, tudom én, hogy ez közel sem ilyen mókás és vidám történet. Felfogtam, milyen komoly, amit a párom az imént osztott meg velem, de az én kis szeleburdi agyam szeret néha elkalandozni. - Az szuper, ha csak farkasként. – mosolygok fel Stephenre. – Nem szeretnék átváltozni, egy jól sikerült edzés után. – heherészek. - Jó így. – duruzsolom halkan. Nem árt ezt tisztázni. Stephen pedig úgyis tiszteletben tartja a kérésem. Komolyan gondolom. Nincsenek illúzióim, az életemmel elégedett vagyok, szeretek az lenni, aki, ami vagyok, Nia Jensen, ember, és nem vágyom a halhatatlanságra. Tudom, hogy Stephen túl fog engem élni, és párszáz év múlva még ugyanígy fog kinézni, ahogy most, én meg addigra sehol sem leszek már. Elfogadom. Nem akarok a lehetséges kifutásokkal foglalkozni, inkább élvezem a jelent, és azt, hogy velem van. Stephen mesél, és én figyelmesen hallgatom, tágra nyílt szemekkel. Nem szólok közbe. A kávé után csatlakozunk a csoporthoz. Mostantól ismét egy átlagos emberi pár vagyunk. A kis ösvényen, és a faluban is még mindig zsong az agyam az információktól. Jó értelemben. Gyönyörű a táj, minden mesébe illően káprázatos, a hajóút maga is csodálatos volt a folyón, de fejben egészen máshol járok. Képtelen vagyok arra koncentrálni, ami most körülvesz. Nehéz figyelnem. Mégis. Hallom a zenét, a szemem látja a hamisítatlan ősi indián miliőt, és teljesen el vagyok ragadtatva. Az előadás és a népviselet bemutatása nagyon érdekes. Stephenbe karolva hallgatom és nézem a különböző öltözékben megjelenő indiánokat. A pillantásunk találkozik. Rámosolygok, majd továbbsétálunk a kézműves sátorhoz. - Köszönöm, hogy elhoztál. Elképesztő ez a hely. – magyarázom élénken.
Arra a kis szemöldökrándulásra és az extázisra elmosolyodom. Odahajolok Nia füléhez és belesúgom: - Majd rendezünk egy bestiális...edzést, mon amour! Megkapta a hímet, aki megvédi, az erős férfit, akit maga mellett tudhat és aztán a hálószobában az erőnek egy másik oldalát is demonstrálom majd. Úgy, ahogy eddig nem tettem, vadul és állatiasan. Ez is belefér és a nőket néha jól meg kell döngetni. Igénylik, nem lehet mindig finomkodni. Persze végig figyelni fogok és csak úgy csináljuk, ahogy neki is jó. Mikor már soknak érzi, váltunk. Ez eddig is működött. Sokat segít, hogy bele tudok kukkantani az érzéseibe. Lehet ezt csalásnak nevezni, de ha a végeredmény maga a csúcs, az orgazmikus Csomolungma, akkor miért ne alkalmaznám? - Így van. Én is így szeretlek és nem tennék veled olyat, ami gyökeresen megváltoztathat. Pontosabban ezt nem tenném meg veled - mosolygok rá, hiszen azért okoztam változásokat az életében, nem is akármekkorákat. A szerelem akkor jó, ha mindent felforgat és nálunk ez megvan. Nia-t már a kezdetektől így szerettem és nem akarom "megajándékozni" sokéves szenvedéssel. Eljátszottam már a gondolattal, de nem. Az ő szuverén joga dönteni, én nem teszek vele olyat, ami teljesen átváltoztatná. Így szeretem, de így nagyon. Majdnem annyira, mint az életemet. A jövő meg foglalkozzon magával. Sok mindent megteszek a jövőmért, a szerelem viszont nem ilyen dolog. Az érzéseknek kell teret hagyni, az életnek ezen a mezsgyéjén nem számítok ki mindent és nem gyártok terveket. Itt és most szeressük egymást, amíg lehet. Nia egész művelt lesz a farkas-Őrző történelemben. Biztos nem tudott még mindent megjegyezni. Bármikor kérdezhet, ha kettesben leszünk. Itt a turisták között, a faluban már az útnak és az idegenvezetőnknek adom át a helyet. Ő tartja a mesedélutánt, én csak a közönség vagyok a párommal együtt. Rámosolygok, mikor látom, hogy nagyon tetszik neki a falu. - El tudnád képzelni, hogy egy ilyen helyen élsz? Patakban mosni és szinte útlevéllel menni a városba? Én igen. Sőt tervezem is, hogy öreg napjaimra, mikor már túl leszek a 400-on, a kritikus 400-on, akkor kiköltözöm valahova a semmi közepére és szabadon fogok élni. Jó esetben akkor már az Amarok, a farkastanács része leszek, mert ez a hosszútávú célom. Nézem, amint egy indián asszony színes ruhákban hajtja lábbal a kereket és kezével formáz egy íves, karcsú köcsögöt. Az idegenvezetőnk meséli, hogy ezután hogy díszítik, milyen festékeket használnak. Nagyon érdekes, hogy itt se minden kezdetleges. Van mobiltelefonjuk, tévéjük, még kézimixerről is szó esik. A festékkészítésben is használnak elektromos eszközöket. Ezt a falut újraépítették és egy kicsit régiesebb, a többi indiánok lakta település sokkal modernebb. Ők se maradtak le teljesen. Az előadás hosszúra nyúlik, részletesen megismerhetünk minden szakmát. A bőröknél sokat mesélnek arról, hogy készítik ki, mivel szárítják. Még egy indián receptről is szó esik, medvehús pácolva. Engem annyira nem vonz, mindenesetre érdekesen hangzik. - Köszönöm a figyelmet! Egy óra szabad kirándulás következik, bármit megnézhetnek a faluban vagy az erdőben. Tehát pontosan egy óra múlva várunk mindenkit a hajónál! Addig is kellemes időtöltést kívánok! - mondja Caroline nagy mosollyal. Él-hal az utasokért, az érdeklődőkért, nagyon lelkesen és kedvesen válaszolgatott végig a kíváncsi turistáknak. Remek szakember, felkészült, megvan az elméleti tudása, ki mer állni az emberek elé és úgy adja elő az ismeretterjesztést, hogy nem unalmas. Most már a társával együtt beszélgetnek egy lócára ülve, még nem indulnak el visszafelé. Igen, nekik ez a pihenőidő. Páran már mennének cigizni, kérdezgetik, hol lehet. Ki van nekik jelölve a hely, az egyik ház mögött. Nia-ra nézek: - Na, hogy tetszett? Mit szeretnél csinálni? Mit nézzünk meg? Én egy napot is el tudnék itt tölteni, bármelyik részt mondja, érdekel. A kezébe adom a lehetőséget.
- Hűha! Ez aaa… „bestiális edzés” pokolian jól hangzik. Már alig várom… – dünnyögöm sunyin, ahogy Stephen a fülembe duruzsol. jóleső borzongás szalad végig a gerincemen. Halkan kuncogok. Eddig sem lehetett okom panaszra, ami a lepedőgyűrést illette. Stephen roppant figyelmes, és emellett szenvedélyes szerető. Szerencsés nő vagyok. De nem csak a hálószobában kapom meg a figyelmét, a törődését, hanem azon kívül is. Hogy nem változtatna meg? Hálásan felpillantok rá. A párom oldalához bújok. - Tudom. És köszönöm. – mosolyodok fel azokba a szép, kék, igéző szemekbe. Órákig tudnám nézni. Csak nézni őket. Fel sem foghatom milyen lehet ez a „beharapás”, és az azzal járó átváltozás. Elég vad fantáziám van, de attól tartok még ezzel sem érek a közelébe. A következő kérdésre elnevetem magam. - Patakban mosni? Viccelsz? Ellennék egy ilyen helyen, de csak ha van mosógép és internet. – vigyorgok. Nehéz lenne teljesen elszakadnom a modern élet vívmányaitól. Szeretem őket, és azért vannak, hogy megkönnyítsék az életünket. – Egy darabig mindenképp. Szívesen kipróbálnám, a hecc kedvéért. Ki tudja, lehet egészen megszoknám. Itt legalább nyugodtan tudnék írni. A vigvamot meg felszerelném napelemekkel. Hehe, nagyon barón festene úgy tényleg. Bevetnék minden egyéb ökocuccot. Továbbszövöm a gondolatot. Teljesen rágerjedek a témára. - Hm… Inkább építenék egy Earthship-házat gumiabroncsokból és színes üvegpalackokból. Már látom is milyen csillivillin dekorálnám ki. Nagyon pöpec kis önfenntartó kecó lenne. Az üvegházakban mindenféle gyümölcsöt és zöldséget termesztenék. Na, így már el tudnám képzelni a városon kívüli életet. Ha besokallok a rendőrségen, megvan mihez kezdek. A kézművesek meglátogatása, és az előadás után Caroline ad nekünk egy órát csellengőzni. - Szuper volt! – fordulok Stephenhez ragyogó arccal. – Bóklásszunk egy kicsit a faluban, és ha még belefér az időnkbe, a környéken az erdőben. Mit szólsz? – faggatózom.
Nem vagyok haragos, csak bal lábbal keltem, s ezt nem szerettem volna senkin sem kitölteni. Kerestem hát módot arra, hogy hivatalos eltávra kerüljek, mondván a városban és annak környékén elszaporodott magányos-populáció megkívánja azt, hogy felderítsem egy kicsit a terepet. Ezzel nem mondtam azt, hogy a felderítőink inkompetensek, bár megvan a vélemények egyesekről közülük, mondjuk az is igaz, hogy nekem sokakról megvan a magam véleménye és ez nem mindig éppen rózsás. De nem hangoztatom, hacsak nem muszáj, mert már rég megtanultam azt, hogy mikor tegyek lakatot a pofámra. A patakba télvíz idején köveket dobálni nem fogok, legalábbis a csobbanás öröméért semmiképpen, de mégis fel-felkapok egyet-egyet, hogy megküldjem vele a jeget a víztükrön. Folyóvíz ritkán fagy be, szokták mondani, de ez olyan kis csikasz patakocska, hogy nem tud mit kezdeni a folyási helyével. Nem egy alaszkai túlélő, erre a következtetésre kell jussak. Miután elunom a jégtörést, előkapom táskámból a vázlatfüzetemet. Nem vagyok egy nagy művész, de szórakoztat a rajzolás is, nem csak a festés. Mivel most nem szabadidőt eltölteni jöttem, hanem fülhegyezésen vagyok, így nem indulhattam neki teljes festő menetfelszereléssel, szóval csak a füzetet hajítottam a táskába meg egy köteg grafitot és radírt, így ezek keverednek elő. Leteszem magam egy nagyobb kőre, miután gondosan letakarítottam onnan a havat, s látszólag a táj rajzolásába merülök. Valójában viszont élénkebben figyelek a környezetemre, mint valaha. Sose lehet egy farkas elég óvatos. S nekem pláne nem árt tudni, hogy kik illetve mik kódorognak errefelé. Pajzsom fent, de csak annyira, hogy precízen kilássak mögüle. Kiterjesztett képességem energiái is épp csak a kellő mértékben terjengnek környezetemben tova. De terjengnek. Mert mondjon akárki, akármit, zöldfülű hülye nem vagyok, s tudom használni a képességemet. Ha méltónak tartanak rá, ha nem.
Pajzsom, s képességem tökéletes leple alatt járom a környéket, nem tudom, mi vezeti lépteimet, őszintén, még csak azt sem, mit akarok, azon kívül, hogy érezni egykori otthonom érintését. Ám ennyi most elég is nekem, eggyé válni a hófödte mindenséggel, üdvözölni az évszázados fákat, mikből már szívsanyargatóan kevés van, várom a tavaszt, hogy a legtöbb állat előbújjon téli rejtekéből, és magamhoz édesgessem őket, nem, csöppet sem annak okán, hogy éhségemet csillapítsam velük, szeretem őket. Hiányzik egy könnyed, békés szimbiózis, itt minden olyan merev, erőszakos, nem vagyok már képes itthon érezni magam. Az az idő már elmúlt. Nesztelen lépteim alatt csupán a hó roppan meg olykor, hisz tökéletesen nem figyelek oda, hová lépek, egészen addig, míg meg nem érzem a falka szagnyomát az erdőben. Akkor már nézem, hová tudok nesztelenül lépni, és úgy közelítek, érdekel, ki jár erre. Sokakat még nem ismerek, talán nem is kell, hogy ismerjem őket, sajnálatomra az enyéimből kevés van erre, s azt már érezném megkeseredett lelkem mélyén. A patakot szegélyező fák tömegéből lesem a vöröst, nem ismerem, ez tény, hogy meg akarom-e? Talán igen, de pusztán azért, mert sokakkal ellentétben én látom, miként csomagolja az érdektelenség álcája mögé a figyelmet. Ezt letesztelvén lehajolok, hogy elemeljek egy kavicsot a könnyed hótakaró alól, és pát méterrel arrébb dobom el, nekipattan egy fának, majd ismét elmerül a hó alatt. S ha úgy látom, arra kapja a figyelmét, megfordulok, hogy visszamenjek, és kikerüljek a látóhatárból, várok. Egyrészt azért, mert nem akarok túlságosan feltűnő lenni, hogy már most előbukkanok a semmiből, másrészt pedig az is érdekel, hogy vajon mennyire néz körül az eset hatására, avagy esetleg feladja már most az általa választott figyelő pozíciót. Még magam sem tudom, melyiket találnám hasznosabbnak. Igazság szerint a szememben minden azon múlik, hogy az adott személy miféle célt tűzött ki maga elé.
Nem gondoltam, hogy tökéletes nyugalomban fogok skiccelgetni, festeni a természet lágy ölén. Olyasmi szerintem az elmúlt évtizedekben igen ritkén fordult elő velem, s nem is bánom, mert nem bukom az ingerszegény környezetre. Persze a pihenés az jó dolog, de nem nekem való, én a nyüzsgéssel és a pörgéssel bírok csak mit kezdeni, minden mással kapcsolatosan úgy érzem, hogy megposhadok. Hát itt megposhadni garantáltan nem fogok. Nem érzékelem, hogy van valaki a közelemben, hogy is érzékelhetném, ha maga a Hajnali Köd ólálkodik a közelemben. Csak arra leszek figyelmes, hogy valami koppan egy fán. Nem kapom oda a fejemet, hogy teljes testtel forduljak a fa felé, ahonnan a hangot észleltem. Hogyha valami nagy lenne, akkor nem tudna eltűnni a szemem elől, s nem így koppant volna, ekképpen nem állok azonnal védekezőállásba, legalábbis láthatólag nem csinálok semmit, amivel jelezném, hogy márpedig észleltem a dolgokat. Valójában viszont az az igazság, hogy a farkasom azonnal felugrik bennem, körbe-körbe kezd járni a pajzs mögött, hátsó lábaira emelkedve igyekszik mintegy kikukkantani mögüle, hogy jobban érzékelhesse a környezetét. Lejjebb eresztem a pajzsomat, hadd érezze meg az esetleges látogatóm, hogy mennyi is az annyi koromat illetőn. Én nem vagyok a bátyám, nem flangálok folyton leeresztett pajzzsal, de ha helyzet van, akkor én is megmutatom ilyen téren magamat. Kivárok, de a kezemben tartott rajzeszközt azért leeresztem. Sosem lehet tudni, ugyebár. - Aki bújt, aki nem.. Kezdek bele a gyermekjáték imitálásba félhangosan, ám nem moccanok. Ajkaimon mosoly ül, de energiáim kíváncsian hullámzanak tova, farkasomat hagyják kibontakozni így.
Pajzsom és képességem tökéletes leplében nem vagyok más, pusztán egy szellem, nem láthat, nem érezhet, nem hallhat, bele is ordíthatnék a fülébe közvetlen közelről, ha a talaj nem válna árulómmá, mit sem hallana belőle. Ám ilyen módon nem fogok most kellemetlenkedni, másra vágyom, emberként megismerni, játszani vele, miként az olasszal tettem, közben elhitetve vele, hogy aki szórakozik a másikkal, az valójában ő. A legtöbben szeretik hinni, hogy az ő kezükben van a gyeplő, még akkor is, ha ez egyáltalán nem igaz. Én ilyen téren az esetek 99 százalékában uralom a helyzetet, néha becsúszik pár homokszem, egyetlen gépezet sem tökéletes. Nocsak, nocsak, füleimnek kedves strófa, nem drágám, bújócskában nálam nincs, és soha nem is lesz jobb. Fölösleges versenyezni velem, ám tetszik a játékosság, und el a játékot hamar, hisz engem elkapni nem fogsz. Kaskae gyermeke lehet, túlontúl figyelmes, minden apró rezdülésre képes lehet ráhangolódni, esetleg a Holló sarja, kinek egy apró kavicspattogás is eget rengető kőlavina az elméjében. Én távolodom közben folyamatosan, a percek könnyedén suhannak tova, nincs apropóm egyelőre arra, hogy valamilyen módon felvegyem vele a kapcsolatot, és addig a percig nincs is ez másként, míg ki nem kukucskál a hó alól egy rozsdaette medvecsapda, kiváló lesz. Odacsörtetek, könnyedén lépve bele, a kellős közepébe, miként egy idióta turista tenné, s mielőtt még hangos csattanással záródna össze lábaimon, elkapom a két felét, megállítva a lendületét, majd finoman a lábamra tolom őket. Egy pisszenés sem hagyja el ajkaimat, mikor belemélyed a húsomba, szükséges a tervemhez, én pedig mindig hajlandó vagyok meghozni a megfelelő áldozatokat. Ha ezzel megvoltam, megint lefeszítem, egyik kezemmel, s sérülésmentes lábammal tartom, miközben másik karom már karmos mancsokban végződik, és saját sebem metélem pontosan ott, hol a csapda is megtette, hogy még véletlenül se gyógyuljak rá a gyilkos szerkezetre, és ne tűnjön el úgy a sérülés, mintha sosem lett volna. Aztán ismét eleresztem a csapdát, ezzel egyidejűleg foszlik le rólam láthatatlanságom, és ordítom bele a kínomat az erdő csendjébe. Tökéletesen átadom a fájdalmat, és el is vágódom a földön, hogy összekuszáljam a területet, nehogy avatott szem kiszúrja, hogy itt nem egészen az történt, aminek kinéz. Kezem visszaalakul, nem kell a vérrel foglalatoskodnom, elég ráfognom a lábamra, már olyan lesz a másik is. A fehér hó beissza az éltető nedűt, én viszont alig érzem magam rosszabbul tőle. Volt már ennél sokkal, de sokkal kellemetlenebb is, és lesz még, nyilván, most csak eljátszom a szenvedő alanyt, és bízom benne, hogy a halacska becsapja a csalit. A környéket egyébként istenesen körbejártam az elmúlt harminc egynéhány percben, hogy úgy tűnjön, eltévedtem. Néhol még látszik is a nyomokon, hogy körbefordultam, vajon nem olyan helyre bukkantam-e megint, hol már jártam. Bizony, nem egyszerű egy ostoba, szőke nő élete a hó rengetegben… Hamarjában könnyekben fürödve nyöszörgök a hóban, elvégre nem tudhatom, hogy mikor bukkan elő a vörös, ha ugyan fel óhajtja deríteni a hangos sikításba torkolló esetet.
Fogalmam sem lehet róla, hogy mekkora májer, hogyha mások elől való elrejtőzésről legyen szó. Nehezen is lehetne, hiszen nem tudom, hogy ki zörgeti az avart – helyett a fatörzset azzal, hogy hajigál – vagy mi vagyon az. Érzékeimet kiterjesztem, szélesre tárom képességem kapuját, s miközben áldom a vérvonalamat, mely kielégíti kíváncsi önmagam, s melyet nem is használok hülyén, szép csendben maradok, nem vesztegetek több szót a helyzetre az előbbinél. Nem rezzenek össze a hangra, legalábbis testem nem adja ennek jelét. Belsőm azonban megrázkódik, kellemetlenül ismerve fel a fájdalom hangját, s zavarodva össze teljesen. A rajzoláshoz használt holmik a földön találja magát, felkelésem lendületének adózva, s a papír a hóban szép lassan kezd átázni, sokkal lassabban annál, ahogyan én megindulok a hang irányába. Minden tőlem telhetőt igyekszem közben megtudni a kiáltóról, pajzsom először magasabbra szalad, hogy a könnyed, néma kérdések kik tudjanak kúszni mögüle, s egyre viszem lejjebb minden szívdobbanással, ahogyan a mélyebb, lényegi információkat kutatom. Odáig nem kell eljussak, hogy teljesen lerángassam, de így is nyújtok elég szabad bejárást mögé. A farkasom orra ugyanarra a ritmusra jár, mint emberemé, a vér szaga zsigereibe kúszik. Nem aggodalom az, ami még megfogalmazódik bensőmben, attól messze áll, inkább maradjunk annyiban, hogy némi csodálkozó szánakozás. Hogy nem vette észre? Fel nem foghatom, bár lehet, hogy a fantáziám szegényes, vagy a naivitásom magasfokú. Egyikkel sem szoktam vádolható lenni nagy általánosságban, de alakulhatnak még a dolgaim érdekesen. - Javaslom, hogy ne hánykolódjon és kapkodja a lábát. Szólalok meg könnyed hangon, nem mérgezi agyon szavaimat az aggodalom. Fürkésző pillantással mérem végig a nőt - hajszín alapján nem illik ítélni, én már csak megtanultam, hogy a sztereotípiák milyen idegesítőek tudnak lenni, de azért akaratlanul is összekötöm magamban a medvecsapdás idiotizmusával a szőkeségét -, s bár bennem van a segítő szándék szikrája, nem pattogok, mint a nikkel bolha. - Örömmel segítek, de csak akkor, ha megtisztel azzal, hogy nem üvölti fel a környéket, kínosan érzékeny a dobhártyám a hangokra. Jegyzem meg, cseppet sem igyekezve azon, hogy túlkiabáljam a nőt. Azt, hogy farkas-e, kíváncsiságból - vagy paranoiából - továbbra sem felejtem el kutatni, de ha azt érzem rajta, hogy cseppet sem mifélénk, akkor visszarángatom pajzsomat. Nem kell, hogy bárkinek bejárása legyen mögé, aki a jelenet tanúja lehet. Nem direkt hagyom szenvedni, szadista nem vagyok azért. Közelebb lépek és leguggolok mellé. Hozzáérni viszont csak akkor fogok a csapdához, hogyha abbahagyja a vonaglást.
Javasolja, hogy ne hánykolódjak. Hát ez aranyos, én azért közben már véresre harapdáltam az ajkaimat, annak ékes jeleként, hogy rájöttem, tán mégsem kéne teleordítanom a környéket a fájdalmammal, még a végén erre téved valami vad. Mondjuk farkas. Nahát… Mindenesetre elégedettséggel tölt el, hogy így történt, és valóban ide sietett, legalább nem egy érzéketlen luvnya, messzemenőbb következtetéseket azért egyelőre nem vonok le, de tény, hogy szórakoztat a dolog. Mint ahogy az a gondolat is szórakoztat, hogy ha ő, valamint Dominic jelentést tett volna egy szimpla találkozásról egy emberrel, elég hamar összeraknák, hogy az a szőke is én vagyok, akivel Rocky találkozott. Ám ez nem fog megtörténni, lévén miként a hím, úgy ez a nőstény sem fog másnak hinni, mint egy egyszerű embernek, és ez részemről jól is van így. - Azon vagyok. Értem ezt a környék nem teleüvöltésére, látszólag a lábamat nehezebben uralom, de próbálok nyugton maradni, és eltűrni, hogy segítsen valaki, aki nálam sokkal gyengébb, ám távol álljon tőlem, hogy ez olyannyira érdekeljen. Talán csak szeretnék találni valamit ezen az elcseszett környéken, ami azt sugallja, van értelme maradni, mert jelenleg, némi szellemi iránymutatáson kívül nem érzem úgy, hogy helyem lenne errefelé. Tökéletesen, a fejem búbjától a lábaim ujjáig embernek látszom, érződök, semmiféle falka, vagy általa ismert szagom nincsen, hála a magasságosnak. - El fogom veszíteni a lábam? Nyüszítem, hisz feltett szándékom némileg picsásan az idegrendszerére mászni, ha már vélhetőleg így is a hülye szőke nő díszpéldányának tűnök. Mellesleg, egész könnyen lehetne ez is a következménye, főleg, hogy elég idióta módon még mocorgok is, de mentségemre legyen mondva, igyekszem nyugton maradni, és mintha valamelyest jól esne kis lelkemnek a tény, hogy akadt segítségem, így hát hamarosan sikerül is, csak némi enyhe remegés marad. A fájdalmat attól még érzem, hogy tudom, nyoma sem fog maradni hamarosan, de most nem kísérlem meg leplezni, hagyom, hogy a testem közvetítsen mindent, amit érzek.
A beleegyezését, mely szerint azon van, hogy ne rinyáljon egy kurta bólintással jutalmazom. Egyáltalán nem értem, hogy mi a nyavalyát keres itt egy ember, pláne nem egy olyan, akinek láthatólag semmi gőze nincs arról, hogy miféle dolgokkal találkozhat a vadonban. S nem, nem a vérfarkasokra gondoltam, azokról – vagyis rólunk – tényleg nem kell tudnia. Miután elhallgatott, s mérsékelt ficánkolással tartja magát, leguggoltamban megszemlélem a csapdát. Komoly szerencsétlensége, hogy nem tartozik közénk, bár tény, hogyha tudnám, hogy esetleg egy farkas ilyen szerencsétlen – a szivatás ténye fel se merülne – akkor még ki is röhögném magamban. Az ugyanis, hogy egy ember előtt csak úgy szétfeszítsek egy csapdát, tökéletesen ki van zárva. Nem kell, hogy a csenevész termetemből ki nem nézhető erő megmutatkozzon. Az addig rendben van, hogy a kabát alatt nem látható, hogy izmos vagyok-e vagy sem, de azért ezek a csapdák nem úgy lettek kitalálva, hogy csak olyan könnyedén feszegesse őket egy laikus. Éppen ezért hirtelen nem tudom megszabadítani, marad az, hogy keresem a mechanikáját a holminak. - Nem vagyok vadász, így ez el fog tartani egy darabig. Közlöm vele, hogy ne higgye ezt, direkt húzom az időt. Egyébként abban, amit mondok, van némi igazság. Ha én vadászom, azt nyilván nem ilyen módokon teszem, s csapdákat is másféléket szoktam állítani. Van mit fejlődjek emberi vadászat terén, bár nem feltétlenül akarok igazán. A kérdést hallva igyekszem lenyelni sóhajtásomat és szemforgatásomat. Logikus kérdés egy embertől, de én rég nem így gondolkodom. A végtagvesztés, mint olyan szinte a mindennapjaink része - Remélhetőleg nem. Nem vagyok orvos, de igyekszem a lehető legmegnyugtatóbban beszélni. Egész jól működik annak ellenére, hogy a hátam közepére sem kívánom ezt a mentőfeladatot. Érzékeimmel folyamatosan a környéket tapogatom, nem lenne jó, ha valaki meglepne, amíg Terézanyát játszom. - Ha sikerül kilazítani a csapdát, a lábfejbe visszatérő hirtelen vérellátás miatt a fájdalom nagyobb lesz. Így hallottam. A csapda alját matatom közben, hátha van rajta valami pecek, amivel emberi kéz el tudja távolítani.
Könnyűnek tetsző, lassú léptekkel hagytam magam mögött Tupilek barlangjának tisztását. s amint a fák közé értem, eltűnve Testvéreim szeme elől, sietőssé vált az iram, mit magamnak diktáltam. Csak futottam bele a semmibe, fák között cikázva és igyekezve nem orra bukni az aljnövényzetben. Mögöttem farkasok - heten, mint a gonoszak, mint ahányan életünket visszakaptuk a bölcs Tupileknek hála - igyekeznek tartani a lépést velem. Pontosan tudom, hová tartok, még ha ebben az őrült iramban nem is tűnik úgy. Csobogás hangja tölti be az éjszaka némaságát, amikor lassítok lépteimen. A hegyi forrás békésen csörgedező, patakká duzzadt folyamának partjához érve pedig egyenesen megtorpanok, szaporán szedve a levegőt. Térdeimre rogyok, a kimerültség nem engedi előbukni belőlem a könnyeket. Csak a tompa lüktetés van, mellkasomon megülve húz lefelé a földre, s nem enyhíti, múlja felül ezt még a Sangilak okozta sérülés sem arcomon. Szeretnék... annyi mindent szeretnék. Ismerni Yee és Tipvigut véleményét, s azt, miért nem szóltak semmit a körben állva. Elmondani Kaskae-nek, miért naiv a kép, amit az ott és azonnal habitussal párosít. Utána eredni és megnyugvást csókolni Kilaun homlokára, megbékélni Sannal... De tudom, idő kell mindenkinek most. Leginkább erre van szükségünk. Nekem is.
A csend, farkasaim békésnek tűnő társasága pillanatnyi megnyugvást hoz ugyan, de tudom, nem maradhatok itt örökké. Nem bujkálhatok az erdőben, mint egykoron, ha valamivel nem tudtam odahaza mit kezdeni és egyszerűbbnek tűnt lelépni inkább. Kezemmel a hideg vízbe nyúlok, megkísérlem lemosni arcomat, de csak azt érem el vele, hogy szétkenem képemen a kiserkent vért. Fájdalmasan fel is szisszenek - kellően mély a seb, mit Sangilak ejtett rajtam, de koromnál fogva a jövő hétre semmi nem marad belőle esélyesen. Újabb vízadag - arcom grimaszba fordul. Halkan, szinte nesztelen érkezik valaki, de farkasaim kiszúrják, ekképp én is hátra fordulok térdelő pozícióm közepette. Tekintetem kissé riadt, de már az emberi kékek tekintenek az ágak-bokrok közül előlépőre. Kissé mintha engedne ugrásra kész tartásom az ábrázat láttán. - Te meg mit keresel itt? - Szusszanok megadóan, egyúttal arcomat a vízfelület felé fordítva újfent.
Nem tetszettek neki Sangilak Nagojuthoz közeledő léptei. Izmai megfeszültek, készen, hogy megállítsa, vagy legalábbis megpróbálja. Fejét kissé oldalra billentve nézte a hímet, szúrós elégedetlen tekintettel. Nem tetszett neki a körülötte sértett dühvel kavargó energiahullám, de fejében csendülő szavai arról árulkodtak, hogy nem fogja bántani Nagojutot. Sajnos azonban mégis megtette, de nem nagyon bántotta, éppen csak egy pofont kapott, és még állkapcsa is a helyén maradt. A visszakézből csattanó karmos mancs, azonban így is sikeresen szántotta fel a törékenynek tetsző arc sápadt bőrét. Talán joga volt hozzá, talán nem, a történteken mit sem változtat, és nekiesni Sangilaknak, amikor igazán „kegyesen” járt el ostobaság lenne. Ha ő így tudja csak nem tetszését kinyilatkoztatni, ám legyen, de ettől persze nem volt egyáltalán boldog, hiszen ez megint egy jókora repedés lett a Nagojut szerint nem is létező egységben. Talán tényleg naiv volt megnyilvánulása a lány felé, de mentségére legyen mondva Kilaun esküvőjén az alapítók igen jól tűrték egymást, bár lehet csak megjátszották magukat arra a hétvégére. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerette volna és békaszivart sem tudták mindannyian elszívni, bár amikor Anguta sorra került a jelképes kötödést szimbolizáló pöfékelésben részt vett, közvetlen azután, hogy Nagojut is eltűnt a helyszínről. Nem tudta mitévő legyen. Maradjon és próbálja a többieket legalább egységben tartani? Vagy menjen ő is a maga útjára, vissza Henryékhez? Foglalkozzon csak saját magával és felejtse el, amit Nagojut telepatikusan üzent neki? Igencsak megdöbbentette, amit Tupilekkel kapcsolatban megtudott és zavara kellőképpen nagy volt, de nem volt ideje válaszolni mivel a többiek folyamatosan beszéltek, és nem akarta a lány figyelmét elvonni, na meg, amúgy is meg kellett emészteni saját magában a hallottakat. Azt tudta, hogy teremtője minden halotthoz szót intézett, ami miatt némi irigység is elfogta, de eszébe sem jutott, hogy Tupilek miatt fedte fel öt évszázados titkát. Pedig gondolhatott volna rá, de elvakította harag, amit a törékeny egység szétzilálása miatt érzett. Igen, naiv volt minden bizonnyal, de most már nem tudja szavait visszapörgetni és talán nem is akarta. Nem ez volt élete legnagyobb hibája, de legalább kettőjükön kívül más nem hallhatta. Hát, leszámítva Kaskaet, ha fürkészte időközben elméjüket. Még nem volt ideje megtudakolni tőle, hogy vajon hallja, vagy látja-e mások gondolatait, de idővel majd reméli választ kap rá. Tipvigut nem tudta ezt megmondani, de már az is megdöbbentette Angutát, hogy Kaskae ilyenre képes, így hálával tartozott a Jégviharnak ezért az információért. Végül döntött, és Nagojut után indult némi kerülővel. Nem akarta, hogy a többiek feltétlenül tudják, hogy utána ment. A falka szagát könnyedén tudta követni, hiszen igencsak népes családról volt szó, ráadásul csupán tíz percnyi hátránya volt. Nem akart settenkedni, mégis lassabb és hangtalanabb mozdulatokra bírta magát, amikor az illatok tömörülni kezdtek a szélmentes rengetegben. Nem tudta mindegyik farkasának nevét, de párat felismert. Hamarosan meg is pillanthatta a lányt, amint a patak partján térdel felé fordított tekintettel. Kérdésére halványan elmosolyodott. – Nem mit, kit, és amúgy téged – bár sejtette, hogy ezt a lány nagyon jól tudja. – Bölcs dolog volt ez részedről? – kérdezte lágyan, egyáltalán nem szemrehányó hangnemben, miközben lassan közelebb lépdelt, hogy alig egy méterre tőle a partra üljön, és térdét átkarolva, gondterhelt ábrázattal fürkéssze őt. – Értem, hogy Tupilek ezt várta, nyilván, de… - nem fejezte be a mondatát, mert a „de” után nem volt épkézláb érve. Tupileknek nem mondott volna ellent, ha tőle kért volna hasonló dolgot. Így csak hagyta a befejezetlen mondatot lógni a levegőben és szomorkás tekintettel figyelte a lányt. – Segítsek kitisztítani? – kérdezte, bár semmi értelme nem volt, hiszen nem kaphat fertőzést, de jól esett volna neki tenni valamit Nagojutért, ha már Sangilak mancsát meg sem próbálta feltartóztatni.
Az ismerős energiák közeledte feszültséget kelt bennem, de szerte is foszlik menten, ahogy Anguta nem bujkál, hanem előlép a fák közül. Engedek tartásomon, fanyarul szelíd mosoly szökik képemre a szavai hallatán, melyek szerint engem keres. Miért, kisöcsém? Te, aki immáron ismered Tupileknek tett ígéretemet, miért nem vagy a többiekkel inkább? Zsörtölődésüket hallgatva megoszthatnád velük tudásod, a titkot, mit én sosem fedek fel előttük - maguknak kell majd rájönniük a miértekre. Mert megtehetnéd, hogy kiadsz, minden jogod és lehetőséged meg van rá édes testvérem! Mégis ide jöttél, hozzám. Te sem érzed illendőnek egy felsőbb hatalom szavát, kérését csak úgy kifecsegni, nem igaz? Kérdésére felé pillantok, tekintetét csípve el. Ajkaim szóra nyílnak, de csak megadó sóhaj hagyja el azokat, ahogy megereszkedő vállak közepette ingatom meg fejemet. - Nem tudom. Azt hittem, ha elmondom, majd megkönnyebbülök, vagy nem is tudom, de...! - Széttárom kissé kezeimet; mintha az erdő minden fájának súlya zuhanna rám, olyan semmitmondó, lagymatag a mozdulat, melynek végén az érkező kérdés hallatán félmosoly szökik arcom ép felére. - Ennyire szörnyen festek? - Nevetős a hangom, ugyanakkor gondolok egyet és kibújok egyszerű pamut pólómból, békülékenyen nyújtva azt testvérem felé. - Tessék, ezzel talán egyszerűbb lesz. És Anguta... köszönöm. - Állom pillantását tulajdon kékjeimmel szeretetteljesen, mielőtt helyezkednék kicsit, hogy kényelmes legyen neki a művelet végrehajtása. Közben persze olykor fel-felszisszenek, mikor a víz mélyre szántott hegbe szalad, de alapvetően hősiesen tűröm a gondoskodó tevékenységet - ez talán annak is köszönhető nagyban, hogy közben visszatérek az alapvető kérdéshez: bölcs dolog volt-e mindaz, ami Tupilek barlangjánál lezajlott az imént. - Nem akartam elárulni senkit. Nem volt fair választási lehetőség egyik sem ott és akkor. Ő is a családunk része volt, Anguta. Még most is az, bármilyen is legyen. A rokonokat nem választhatjuk meg. Főleg, ha az választott ki minket... - Húzódok savanyú mosolyfélére képem. - Mellettetek állok. Akkor is mellettetek álltam, mert láttam, tapasztaltam, hogy bármennyire is neki akarok jót, képtelen volt felfogni, hogy ez a vége. Nem mindenkit lehet megmenteni... - Miért jut eszembe akaratlanul is Ethan ennek gondolatára? Miért ragaszkodom olyan görcsösen mások megváltásához, mikor saját magamnak is közel ötszáz év kellett, hogy "feladjam" titkomat. - De magunkat szeretném. - Fűzöm még hozzá csendesen, ahogy a folyó sietős vizét, a patak medrén úszkáló halakat és növényeket figyelem, mely képet a mellettem levő Anguta egy-egy mozdulata tör meg csupán. - Tudod mi a farkasfalka legnagyobb összetartó ereje? Az egymásba vetett bizalom. A hűség. És ti ezt annyira magától értetődőnek vettétek, csak mert a sámánunk annak idején ezt a nevet rótta rám, mikor megszülettem... Pedig az ilyesmi nem jár ingyen, sem tőlem, sem mástól. Meg kell tanulnunk értékelni az egymás iránti lojalitást és bíznunk egymásban ahhoz, hogy egység legyen a körünkben. Hogy olyan erőt képviseljünk, amilyenekről az őrzők legendáiban írnak velünk kapcsolatban...
Nagojut mosolyát szinte már grimasznak vélte, ahogy elárulta, hogy őt keresi, de sebaj, volt már sokkal nemkívánatosabb személy is és akkor sem tágított. Ráadásul teljesen megértette érzéseit, vagyis legalábbis úgy gondolta. Bár felfogják mások hangulathullámait nem kőbe vésett igazságokat tartalmaznak, csupán pillanatnyi reakciókat, és a fejekben való olvasás nélkül elég kacifántos mások érzéseinek pontos felmérése. Testvére szavai hallatán Anguta csak aprót bólintott és várta, hogy segíthet-e sebeinek kitisztításában, majd saját maga is halvány mosollyal nyugtázta a sérülések láthatósági fokát. – Hát, azt nem tudom, még nem láttam egy festményed sem – vont vállat féloldalas mosollyal – de a karmolások elég csúnyácskák, bár rajtad még ezek is jól állnak – még csak nem is kellett hazudnia, tényleg szépen mutattak, persze ha majd ki lesz tisztogatva sokkal mutatósabbak lesznek, mint így némi alvadt vérrel. Anguta közelebb húzódott, és átvette a pólót majd vízbe mártogatva elkezdte a seb széleit kitisztogatni, közben néha szolidaritásból fájdalmas arcot vágott, amikor Nagojut felszisszent. – Szívesen… és tényleg egyszerűbb, mint a kezeimmel – engedett meg magának egy széles vigyort. Jó lett volna csak szavak nélkül egymás mellett ülni, megfeledkezni az alig félórája megkezdett tanácskozásról, de persze nem azért jött a lány után, hogy némán az arcát törölgesse. Kissé lehajtott fejjel, és tanácstalan tekintettel hallgatta testvérét. Alignak tényleg a család, főleg kölykei számára, és nélküle Anguta sem lenne most itt. Ő talált rá annak idején, nem Tupilek, és ez csak Alignak halálának órájában derült ki. Jó lett volna, ha bezárta volna magát, hogy ne is halljon semmiféle telepatikus üzenetet, de el akart köszönni tőle, hiszen ennyit megérdemelt. - Nem árultál el minket – rázta lassan, óvatosan a fejét. – Talán a többiek gondolhatják így, de én nem nevezném árulásnak, hogy meg akartál menteni egy életet – szavai halkan csengtek, de minek is kiabáljon, amikor mindketten érzékeny fülekkel voltak megáldva. Egy pillanatra arca grimaszba rándult, hogy aztán egy sóhaj kíséretében közvetlenül testvére szemeibe nézzen. – Alignak egyszer a családunk része volt, régen, nagyon régen. De mára már nem az, csupán egy bosszúszomjas szellem, akit nem érdekel kin gázol át, hogy megtorolja saját halálát. Ha Tupilek nem lett volna, akkor most a sírodnál ülnék, talán éppen bosszút esküdnék Alignak ellen. A bosszú, bosszút szül… egy végtelen körforgás, amiből senki sem jöhet ki jól. Nem tartom őt családtagnak, de ha te így érzed, én nem neheztelek érte… elvégre neked több közöd volt hozzá mindig is – szerethet valaki egy alkoholista apát, még ha sokszor bántotta is gyermekét mialatt felnőtt? Nem tudta a választ, de sejtése szerint igen, mert az érzéseket nem lehet többnyire ésszel felülírni. Nyilvánvalóan Nagojut is szerette Alignakot, talán még most is így érez iránta, hiába bántja évről évre. Anguta pedig semmit sem fog tenni, hogy Nagojut érzését megpróbálja megváltoztatni, mivel észérvek ilyen téren hatástalanok. Ha az alkoholmámorban tomboló apa a felnőtt gyermek szeretteire támad, egy fikarcnyi kétsége sincs afelől, hogy az utód megfékezi apját, ha módjában áll. Nagojut is így tenne, hiszen a testvéreit jobban szereti, és nem szeretné, ha Alignak ártana nekik. - Tudom, hogy mellettünk állsz – fogta meg a lány kezeit, és barátságos tekintettel fürkészte vonásait. – És azt is tudom, hogy nem akarod, hogy Alignak bármelyikünknek ártson, hiszen ezt én sem akarom. Ahogy a tizenháromból egyikünk sem akarja – közös volt a céljuk, és egységben is voltak, hiába nevezte Nagojut naivnak elképzelése miatt. Egy kör nem csak akkor kör, ha nincsenek rajta repedések. Sajnos úgy könnyebben törhet, de amíg van egyetlen közös pont, amiben együtt tudnak működni, a saját maguk alkotta kör ki fog tartani. Nem lesz könnyű, de mindenkinek meg kell értenie, hogy csak együtt van esélyük Alignak ellen. Könnyebb lett volna, ha Nagojut nem árulja el évszázados titkát, de ha Tupilek „javasolta” ezt, bizonyosan célja volt vele, még ha ez talán egy időre széthúzást is eredményezhet. – És sikerülni is fog – halkan beszélt, de határozottan. Szemernyi kételye sem volt szavainak igaza felől. A pólót újra a vízbe mártotta, majd kicsavarta és nekikezdett az utolsó karomnyomnak, közben hallgatta Nagojut kellemesen dallamos, lágy hangját. - Nomen est omen, ahogy ezt már korokkal születésünk előtt, nálunk sokkal bölcsebbek felismerték. Én sohasem hittem benne persze, de ha valakit elragad a neve, nagy tettekre lehet képes pusztán a predesztináció végett, amiben szentül hisz. Nekem például Teremtőnek kellene lennem, vagy Legfelsőbb Istennek, ami határozottan állíthatom, hogy nem vagyok, persze emberek szemében voltam már isten, de tudtam magamról, hogy csak szerepet játszok, így nem is ragadott magával a dolog… talán csak egyszer, még odaát Ausztráliában – hangja kissé töprengővé vált, hogy aztán újra élénkebben folytassa. – Nem a nevünk határoz meg minket, hanem mi magunk határozzuk meg a nevünket. A sámánok belátnak a jövőbe a vizenyős szemeikkel, miközben bódultak a növényeik sújtó aromájától. Egy részét látják annak, amit tenni fogunk, így kapunk egy nevet, ami lehet csak életünk egy szakaszára igaz. Nálam nyilván az isteni részt csípték nyakon a kavargón ködös jövőből – mosolyodott el szelíden. – Nálad pedig… van egy sejtésem mikor tisztult ki az idő örvénye annyira, hogy könnyedén beleláthassanak – talán, amikor hűséget mutatott Alignak irányába, de lehet saját magához való hűségét látták meg hosszú élete során. – Én bízok benned, és a többiekben is, leszámítva jelenleg Sangilakot, mert telepatikusan azt üzente nem fog bántani téged – nézett kissé csalódott bűntudattal. – Ami, mint látható nem volt igaz – aprócska mosolyra húzta a száját, majd az utolsó simítást is elvégezte a karmolt sebeken. Igen, így határozottan jobban mutatnak. – Úgy festesz mint, egy szőke amazon, aki egy medvével küzdött… és túlélte – mosolya még határozottabbá vált. – Igazán menő a fizimiskád – vigyorodott el, majd ez szinte rögtön le is hervadt arcáról, ahogy eszébe jutott a probléma, amivel meg kell küzdeniük. – Ha te is bízol magadban, és én is benned, na meg a többiekben, akkor már csak tizenegy körutast kell rávennünk ugyanerre. És szerintem jó esélyünk van. Sangilak most dühös, ahogy Tipvigut sem tűnt túl boldognak, nem is beszélve Kilaunról, de előbb-utóbb be fogják látni, hogy amit tettél az nem volt árulás, csupán Alignak iránti szereteted megnyilvánulása.
A szavakkal játszó visszaszólására testvérének ha lehet, még szélesebb lesz ábrázatomon a sebtől 'ázott' mosoly, mely a bókhoz elérve bájos görbületté szelídül arcomon. Persze, hosszú életem során számos ilyen és ehhez hasonló megjegyzést kaptam külsőm (külsőim) kapcsán, mégis... van, amihez nem tud hozzászokni az ember lánya, ha nem olyan alkat, mint teszem azt Unalaq, akinek természetes tényező lehet életében a léleknek oly hízelgő férfiszó. Csupán pillantásommal, haloványan bujkáló mosolyommal felelek hát, Anguta tekintetét elcsípve, mielőtt beleegyeznék egyetlen póló-lekapós mozdulattal a segítségébe. Szavaim halkan csengők, kettőnk elenyésző közelsége nem kíván meg hangosabb beszédet. És elmerengők is, megfontoltan, ráérősen szedve össze a szavakat és állítva sorba mondatokká. Miénk a világ ideje. Nem itt és most fogjuk megváltani a helyzetet, a leszármazottakat. Magunkat. Arra, hogy testvérem szerint nem volt szó árulásról, szóra nyílnak ajkaim, vitába szállnék, de nem hagy időt számomra. - Milyen jól teszi. Lesütném pillantásomat, de nem ereszt az övé, tekintete úgy fúródik áthatóan kék szemeimbe, mintha lényem mélyére szeretne látni, visszanyúlni évszázadokkal ezelőttre, ahhoz a farkasbundába bújt fruskához, kit olyan remekül ismert, ki nem egyszer vált vicceinek céltáblájává vagy épp, hogy beavatott cinkosává, attól függően, miféle heccet eszelt épp ki. Aprót biccentek az elhangzottak kapcsán. Igazad van, testvérem. Köszönöm ugyanakkor, hogy elfogadod az én álláspontomat is. Hogy nem várod, hozzád alkalmazkodjon, idomuljon gondolkodásmódom, ebben látva a haladást. Nem ebben rejlik, a dolgokat a különbözőség, az érdekütközések viszik előre - menedzsmenttanulmányoktól kezdve mindenütt írnak erről tanulmányokat sorra - így számunkra is ez lenne az optimális út: egységgé válni úgy, hogy közben mégis megmaradjunk önmagunknak. Egyéniségeknek. - Beszélni fogok velük. Külön-külön keresve fel mindannyiukat, csak... kell egy kis idő. Nekem és nekik is. - Fűzöm hozzá a sikerben vetett hitéhez öcsémnek, mintegy magam számára is nyilvánvalóvá téve, mi is a következő lépés részemről a dolog kapcsán, amit megtehetek a társaságért. Érdeklődve hallgatom a továbbiakban is a mellettem helyet foglalót, hogy hova, mire akar kilyukadni ezzel. Az istenség témára akaratlanul is haloványan bujkáló mosoly jelenik meg ajkaimon. - Komolyan néztek már istennek? Eng... Au! - Szisszenek fel, mikor a víz, a felsőm kissé mélyebb részét éri a számnál húzódó sebnek. Nem szerencsés egyszerre beszélnem és neki a sebet tisztítania, úgy hiszem, így hallgatom csupán tovább. Legalábbis azt kivárva, míg a patakba nem meríti a ruhadarabot újfent, majd kicsavarja a fagyosan hűvös vizet belőle Anguta. - Én pedig tudod mit gondolok? Hogy lehet, a te időd még nem jött el, ami a nevedet illeti... Teremteni sok mindent és sokféleképp lehet, A. Ééés mint ideiglenes lakótársad és az egyike azoknak, aki egészen kis korod óta ismer, határozottan ki merem jelenteni, hogy jót tettek az évek neked. - Szélesedik ki óvatosan mosolyom, ám még mielőtt elbízná magát, nem bírom ki, hogy csibészesen hozzá ne tegyem: - Kevésbé vagy bosszantó! - Nevetek, a halk kacajt elnyeli az erdő tompa mélye, a lustán köröttünk heverő farkasok ásítása. Egyedül Sangilak említésére olvad le a mosoly képemről. - Ugyan már... Messze volt ez a bántástól, amire képes, te is tudod. - Ereszkednek meg kissé vállaim, ahogy Angutát nézem. - Ő különben sem igazán volt soha a szavak embere. - Húzódik szelíd mosoly képemre, emlékeim közé úsznak a vízesésnél eltöltött szótlan délutánok, mikor csak egymás mellett ülve, némán néztük a farkasok játékát órákon át Sangilakkal. Tudtam, hogy azért jött, mert bántja valami, vagy épp bosszantja, de nem firtattam sosem okát. Ha akarta, előbb-utóbb úgyis elmondta, s ha mégsem, tökéletesen megfelelt úgy is. Néha a hallgatás beszédesebb, máskor pedig egyszerűen a szavak már kevesek ahhoz, hogy kifejezzük, hogyan is érzünk adott helyzetben pontosan. Véleményem szerint ez utóbbi állt fent Sangilaknál jelen esetben és... valóban járhattam volna ezerszer is rosszabbul, mint egy karmolás meg a nyakamba aggatott utód ténye. A képre, hogy hogyan is festek, fel kell, hogy kacagjak gurgulázó, őszinte kacajjal. - Ilyet se mondtak még az elmúlt nyolcszáz évben...! - Finoman, szeretetteljesen lököm vállba a másikat, amolyan "ugyan menjen már" módon. Mégis jólesnek szavai. Ahogy pedig a kacaj elül, hirtelen ötlettől vezérelve hajolok közelebb, hogy puszit nyomjak a másik képére. - Még a szőke amazonoknak is szükségük van egy segítő társra az életben! - Fűzöm hozzá hálásan. Nem csak a segítségért, hogy sebemet kitisztította, de azért is, hogy van. Hogy itt van velem. - Nagyon remélem, hogy igazad van. Sangilak haza fog jönni, ebben biztos vagyok. Kilaun... idővel megbékél, azt hiszem. Tipvigut kapcsán viszont fogalmam sincs, hogy mégis hogyan kellene egyáltalán hozzáállnom a dologhoz. Yee ugyan ez! Ráadásul most még ez a Marcus is a nyakamba szakadt...
Nagojut talán meg akart szólalni, de Anguta túl gyorsan újra belekezdett, hogy vitatkozhasson állításával, és amúgy sem lett volna értelme, mivel nehezen tudná meggyőzni róla, hogy valóban elárulta őket Alignak figyelmeztetésével. A hím néha elég csökönyös tudott lenni, de ez nyilván a korral járt. - Helyes – mosolyodott el kedvesen, miközben megértően bólintott – senkinek sem jó az ilyen elválás – Nagojutnak még fizikailag is fájdalmat okozott, míg a többiek „csupán” lelki sérültek lettek testvére bejelentésétől. Kilaun legalábbis biztosan nagyon a szívére vette a dolgot, de remélte megbékél idővel és hajlandó átbeszélni a problémát, sértett duzzogás helyett. Persze, van, amit nehéz megemészteni, mondjuk Anguta számára Nagojut „árulása” nem tartozott ebbe a kategóriába, de megértette, ha némelyiküket szíven ütötte a bejelentés. - Bocsi – grimaszolt engesztelő tekintettel, amikor testvére felszisszent fájdalmában. – Nem akartam… - persze tudta, hogy ezzel testvére is tisztában volt, de van, amit muszáj néha kimondani még, ha teljesen evidens, akkor is. – Egyébként igen, egy közösségnek bekamuztam, hogy istenség vagyok természetesen csak az örökség miatt, mert így könnyebb volt a szellemek utasítását követnem és véghezvinnem – ott tényleg nem önös érdekből tette, hanem pusztán a cél érdekében, ráadásul mindvégig tisztában is volt saját halandóságával és még csak nem is gondolta magáról komolyan az isteni létet. Nem úgy, mint Ausztráliában, ahol néhány percig valóban elhitte, hogy isteni lény, aki bármit megtehet a farkas társadalommal. - Ezt örömmel hall… hé! – színlelt durcás ábrázatot, de valójában nem bánta a kis csipkelődést. – Nem is voltam soha bosszantó – hanglejtése, mint egy óvodásé, aki nem kapott cukorkát vacsora előtt. Úgy látszik vénségére is jó eső érzéssel töltik el a bókok, még ha próbálják álcázni is őket, bár lehet, tényleg van benne valami, de a jövő ködös és nem tudni milyen teremtések állnak még előtte. – Gondolod, hogy valaha fogok valami olyat alkotni, amiért kiérdemlem a nevem? – kérdezte bizakodó ábrázattal. – Csábítóan hangzik, csak ne szálljon a fejembe – kuncogta el magát halkan, miközben testvére felszaggatott arcának tisztításán fáradozott. - Igen tudom – húzta el a száját kelletlenül. – De ettől még nem lesz kevésbé rossz érzés – vonta meg a vállát, miközben Nagojut sebeinek széleit tisztogatta. – Én tényleg hinni akartam neki, hogy nem fog bántani, persze mit várhatnék a Legerősebbtől? Így legalább tudod, hogy haragszik – bólintott elgondolkozva. Tipvigut a fene tudja, hogy mit érez, de legalább Sangilak kifejezte nemtetszését. – Ha méltatott annyira, hogy meglegyintsen, talán azt jelenti, hogy nincs minden veszve kettőtök között – hangja halk és töprengő volt, némi bizakodással megfűszerezve. Remélte előbb-utóbb valóban megenyhül, persze addig lehet számos ártatlan fa fogja kárát látni, persze ezt nem tudhatta, de úgy érezte nem lenne nehéz a csapást követni, amin végighaladt. – Hát nem – nevette el magát, de látva a lány visszafogott mosolyát, hamar abbahagyta a kacarászást. Sangilak sohasem volt a szavak embere, inkább a pofonoké, és bebizonyította, hogy még mindig csapásokkal oldja meg a problémákat. Igaz, ezzel most csak lelkében dúló káoszt fejezte ki és nem megoldást talált, de remélhetőleg mire lenyugszik azért szavakkal is képes lesz nemtetszését előadni. Anguta mosolya testvéréjével együtt szélesedet, majd meglepett csodálkozást vitt képére – Még nem? Au... Nahát, így bókoljon neked az ember – nézett le vállára, és a pólóját kissé elhúzta, hogy meglesse „iszonyatos sérülését”, amit Nagojut okozott neki. – Szerintem már lilul is, figyuzd - fordította vállát a csekélyke fény felé, közben elszontyolodott képet vágott. Persze érezte a lány szándékait, de egy kis móka sohasem árt, főleg egy ilyen kétes eredményű gyűlés után. - Namán, hogyne kéne egy fegyverhordozó is a harcos mellé – derült fel kicsattanóan vidám képpel, még a végén hűséget esküszik a Hűségesnek. Bár, valahol tizenhármuk között mélyen az ilyen kapocs megvan. Nem tudta magáról elképzelni, hogy szándékosan ártani tudna bármelyiküknek is. Véletlen talán, a tudta nélkül, de, hogy előre megfontoltan ellenük tegyen? Kizártnak tartotta. - Sajnos ez olyan helyzet, amiben keveset tudok segíteni, esetleg csak a háttérből támogatni, de azt hiszem, itt a küldöncöknek, vagy közvetítőknek nem lenne helye, bár szívesen segítenék aktívabban is, de ezt neked kell majd megoldanod. – Halk sóhajt hallatott, ahogy a lányra tekintett mélybarna szemeivel. – Persze ezt te is nagyon jól tudod – kicsit okoskodónak érezte magát, de nem szerette volna, ha esetleg úgy gondolná, meg akarja helyette vívni a csatáit, amiről szó sem volt, csak szerette volna jelenlétével támogatni valamelyest. Ő csak az amazon fegyverhordozója volt, se több, se kevesebb, a harcot viszont ráhagyta. – Amúgy meg… én már elmondtam a véleményemet a többiek előtt, és nem hiszem, hogy bárkit meg tudnék győzni, aki máshogy gondolja. Csökönyösek vagyunk így már hétszáz felett – igaz több mint nyolcszáz éve születtek, de a Távolban töltött idő túl zavaros, hogy beszámíthassa, mint leélt éveket. Persze Nagojut még nem halt meg, vagyis igen, de úgymond átverte a halált Tupilek segítéségével. Meglehet testvére élt közülük a legtöbbet. – Egyébként ki az a Marcus? – kérdezte kíváncsian, de igazából nem hitte, hogy túl sok probléma lenne vele, ugyan mit árthat nekik egy „fiú”, ahogy Sangilak nevezte őt?
- Semmi baj. - Súgom vissza a magától értetődő szavakra a hasonszőrű választ. Ahogy a másiknál, úgy esetemben is olyan önkéntelenül jön ajkaimra a mondat, végig sem gondolom igazán. Még el is mosolyodom mellé sután, halovány derengésként a húzódó sebnek "hála". - Egyszer rólam is gondolták azt... Még mikor először küldött el bennünket Alignak, hogy terjesszük el a farkas-létet az arra érdemesek között. Nem lett valami jó vége a dolognak, bár ez főként a aztékok vallási fanatizmusának köszönhető... - Fejcsóválok kissé, s az egész mozdulatsor vállrázkódó kuncogásba torkollik felháborodását hallva. A Szellemekre, mennyire hiányzik ez a könnyedség, komolytalan "hajhúzkodás" az életemből, a testvéreimmel való kapcsolatomból...! Oldalt sandítok rá talán költőinek szánt, mégis válaszra méltatott kérdése hallatán: - Bármelyik farkasom hátralevő idejét tenném rá, hogy így lesz. - Óvatos mosolyom töretlen, épp csak kissé hangosabbat szusszanok, ahogy a patak hűvös, kristálytiszta vize a sebbe szalad fájón a ruha anyagáról. - Igen... így legalább tudom, hogy haragszik. - Ismételtem meg szórakozottan Sangilakra vonatkozó szavait a következőkben, s mellkasomra mázsás súlyokat pakolt a könnyed hangulat ellenére is mindezek mögött a valóság. Az egyik felem futna, rohanna testvéreim után, engesztelőn környékezve meg őket vagy épp számon kérőn, miért futottak el, miért nem szóltak semmit?! - Mégsem tehetem, tudom jól. Hát szívem helyett józan eszemre hallgatva kivárok. Anguta különben sem végzett még a seb kitisztításával, biztosan visszarángatna hátsómra, ha már fárad vele, amennyiben úgy döntenék itt és most, hogy nyakamba veszem az erdőt a rokonságot felkutatva. Merengésemből bókja rángat ki, meglepett képe láttán fel is nevetek kissé. - Még nem! - Fejcsóválok, meg ugye válla is kap "szegénynek", menten hajolok is hozzá, mikor mutatja harci sérülésének egyébként messze nem lila árnyalatot öltött helyét. Még csak piros sem lett, mégis vizsgálódó a pillantásom. - Hát ez bizony roppant ronda, komolyan! Mivel engesztelhetnélek ki, ó, hű fegyverhordozóm? - Nevetős hangom nem szűnik, képemen a mosoly őszintén érdeklődő, akárcsak a pillantás, amivel illetem, mikor kissé elhajolva arcára tekintek testvéremnek. Szavaira a továbbiakban csak bólogatok, hisz gondolataim önti sorra verbális formába. Tenyerem mozdul, finoman fogok rá a csuklójára - talán épp arra, amelyikben víztől áztatott pólóm pihen - szelíd gesztusaként hálámnak. - Már így is bőven többet tettél, mint amit elvárhatok jelen helyzetben. - Fűzöm hozzá a futó mozdulathoz, mely flegma vállvonással folytatódik kérdésére. - A helybitorlód újabban, hogy már nem laksz nálunk. - Apró mosoly fut át képemen. - Különben Sangilak vére. Ohanzee ágán, ha ez mond valamit. Nem túl szép történet ez sem... - Húzom el kissé számat, végigpillantva farkasaimon, majdan Angután állapodik meg tekintetem újfent.
- Óh, ha jól rémlik ők szerettek emberáldozatot bemutatni, fejlevágás, szívkitépés – töprengő arckifejezést öltött, és az áztatott ruha félúton megállt a levegőben, és csak akkor folytatta útját a hűsítő vízzel a lány arca felé, amikor némi hümmögés után újra megszólalt. – Vagy azok lehet a maják voltak? – nézett kérdőn a lányra. Lehet a maják is, de az aztékok is elég rendesen szerettek áldozgatni az isteneknek. Volt egy sejtése mi történhetett, de mivel nem akart őrült teóriákat gyártani arról, hogy Nagojutnak menyire nem tetszett a helyi szokás és mit tett ellene, így inkább rákérdezett nyíltan. – És mi történt? – nézett a lányra kíváncsian, miközben tisztogatta a sebeit. Színlelt felháborodása úgy látszik megtette a magáét, hiszen testvérének nevethetnékje támadt, amit ő sem bírt ki vigyorgó kép nélkül. Anguta meglepődött a lány magabiztosságán, főleg, hogy a számára felbecsülhetetlen falkáját tenné föl az ügy érdekében. – Nahát – mosolyogott szélesen. – Igazán kedves vagy, bár én sajnálnám őket, ha véletlen tévednél – oldalra nézett a farkasokra, hátha a szellemek éppen kioltani készülnek a „fogadás” miatt a négylábúak életét, de ők csak nyugodtan heverésztek a földön, és ami a legjobb, tovább lélegeztek, mintha mi sem történt volna. Valójában tényleg semmi sem történt, csak szavak hangzottak el, ártalmatlan ugyanakkor nagyon fontos szavak. Nagojut tényleg hisz abban, amit mond és ezért Anguta rendkívül hálás volt neki. Szavainak megerősítésére Sangilakkal kapcsolatban egy összepréselt ajkú bólintást produkált, és közben nagyot sóhajtott. Nem lesz egyszerű vele, de remélhetőleg képesek lesznek kulturáltan lerendezni a problémát, és nem egymás torkának esni. Hogy voltak képesek egyszer sem amazonnak szólítani őt a körülette lévő személyek? Érhetetlen, bár lehet nem mindig virított a képén hosszú véres karmolás nyom, ami azért csökkent valamit amazon kinézetéből, de az éles szeműek még anélkül is kiszúrhatták volna. - Hát, nem is tudom – tartotta a lány felé szörnyen megsérült vállát. – Talán lovaggá üthetnél, merthogy amazon ugyebár nem lehetek – vagyis lehetett volna, ha akar, bő egy órára, de valahogy most nem volt hangulata nővé válni. Általában mondjuk soha nem volt hangulata nővé válni, ezért is szokta hanyagolni a dolgot, ha van más megoldás, és általában talál más megoldást. Ha elesett jószág akar lenni, akkor inkább egy gyerek alakját veszi magára, úgy még ingyen kaját is szoktak neki adni, főleg, ha valami nem túl rongyos, de nem is épp túl jó ruhát sikerül szereznie. Remélte idővel a textilipar kitalál valami olyan ruhát, ami igazodik a viselő méreteihez, és akkor egy csapásra megoldódna az átváltozással járó ruhakérdés is. Persze erre a következő néhány száz évben biztos nem számíthat, de ki tudja? Mindenesetre Angutának nagy segítség lenne a ruganyos ruha. Ha több pénze lenne, befektetne ilyen célú kutatásokba, vagy talán rá kéne venni Chulyint, hogy fejlesztgessenek mán valami ilyesmit a CIA-nál. Nagojut finomnak tűnő kezei lazán fogták meg a csuklóját, miközben egymásra néztek. Érezte, hogy valóban hálás és a szavai is erről árulkodtak, mégis rossz érzéssel töltötte el, hogy csak ennyit tehet. Kissé lehajtotta fejét és halkan csordogáló vízre vetetette pillantását. – Néha olyan szívesen lennék egy eldugott kis hegyi patak – húzta grimaszba a száját. – Nem törődni semmivel, csak élni a magam egyszerű életét, folyni, amerre az utam visz, és hagyni mindent úgy, ahogy van. De sajnos ezt egyikünk sem teheti meg, nem igaz? – Anguta sem tehette meg, hogy ne szólaljon fel, hogy ne reagáljon semmit, még ha először haragudott is rá, muszáj volt tennie valamit, hátha megmentheti az egységnek gondolt kört a széthullástól. Nem hitte, hogy szavai elegendőek lettek volna, de tétlenül állni, és hagyni, hogy a patak csak csörgedezzen… nem, arra képtelen lett volna. - Ohanzee ága? – töprengett látványosan, miközben még az állát is vakargatta. – A szó ismerős, amikor Észak-Amerikát keresztül szeltem találkoztam vele. Éjszakát, vagy valami ilyen sötétes dolgot jelent, már nem emlékszem. Hát arra sem, hogy melyik törzs használta – vont vállat kelletlenül. Túl sok nyelvjárás és változat volt, és ráadásul még keveredések is megestek. – De amúgy nem rémlik, hogy ismernék egy ilyen nevű farkast… és miért nem szép a történet?
Elégedetlen szusszanás hagyja el ajkaimat már az emberáldozat szó hallatán is, s csupán egy röpke "mindkét népnek megvoltak a maga dolgai a témában" válasszal illetem talán amúgy is költőinek szánt kérdését. Arra viszont, hogy mi is történt pontosan, kérdése nélkül is készségesen válaszolnék. Már nem fáj, megtanultam együtt élni a veszteségekkel, hisz ez ugyan úgy a világ rendjéhez tartozik, mint az öröm, a szerelem és hasonló pozitív dolgok. - Itzcóatl. - Ejtem ki a különös hangzású nevet, akár egy röpke imát. - Már tizenegy nyarat is megélt, az első kölyköm volt a fiú a területen. Engem, mint a Nagy Farkasistenség lányát féltek, ő viszont közülük való volt, hiába tettem farkassá. Úgy gondolták, általa megkaphatják ugyan ezt, ezért feláldozták. Levágták a végtagjait és egyszerűen megették. A karjait... a lábait... - Sóhajtok aprót magam elé meredve. Előadást hallgatni az egyetemen idegennek titulált népek kannibalizmusáról és élőben látni mindezt nagyon nem ugyan az! - A szívét persze nekem adták, hisz az egyik legbecsesebb szerv az isteni lénynek jár... - Ciccenek fel nevetős keserűséggel. - A farkasaimmal együtt lemészároltam egy egész várost, minden bűntudat nélkül. Akkor fogtam fel igazán először, hogy tényleg követnek. Hogy hatalmam van felettük. - Pillantásom a testvéremre vándorol, kékjeiben kérdő bizonyosság ül. Rossz ember lennék ez által? Csak mert nem okozott álmatlan éjszakát egyetlen életért cserébe elvenni közel százat? Hogy tisztában vagyok képességem pusztító voltával és bár Anguta nem tudja, nem ez volt az egyetlen, mikor bosszú által hajtva használtam ki azt? Nem vagyok az az ártatlan, természetimádó lány, aki egykoron. Egyikőnk - le merem fogadni, Yee se - sem ártatlan! A jelzőre való minden jogunkat elveszítettük azon a napon, mikor farkasokká lettünk. - Akkor azt hiszem, jobb, ha nem tévedek, nem igaz? - Szélesedik ki kissé mosolyom. Én magam is sajnálnám őket, de nem vaktában ejtem el az efféle szavakat. Hiszem, hogy a név kötelez alapon előbb-utóbb Anguta eléri, hogy "teremtő" létét ne érezze hiába valónak. Addig meg maradjon ilyen: könnyed és kíváncsi az évszázadok máza mögött, mint a gyermek, kit egykoron ismertem és kedveltem személyében. Pillantása a farkasaim felé mosolyra késztet, kedvem lenne kacagva keblemre ölelni, hogy ugyan ne aggódjon már! - De valahol a helyzet komolysága, a létünk bizonytalansága és Tupilektől való függése igenis rányomja bélyegét a patak parti, könnyednek tetsző jelenetre.
Felnevetek szavaira, hogy szívesen lenne lovaggá fegyverhordozómból, még ha mindkét titulus csupán a játék kedvéért lett felhozva. - Ehhez a külsődhöz valóban jobban illik a lovagi cím, semmint a harcos. Azt inkább egykori kinézeted érdemelné... - Ülnek meg aprócska gödrök ajkaim szegletében mosolyomra, ahogy arcát fürkészem. Kézfejére, csuklójára simítok biztatón, szelíd a gesztus, amivel illetem, szavai pedig biztosítják mosolyom töretlenségét. - Sajnos nem, nekünk ilyen lapokat nem osztottak. - Húzódik apró grimasz az én arcomra is. - Sokszor eltűnődök rajta különben, hogy mit is keresünk még a földön. Itt. Lehet, mindenki jobban járna, ha puszta legendákként léteznénk idelent csupán és a szellemvilágban megnyugvásra leltünk volna már mindannyian. De mint a feltámadós mellékelt ábra mutatja, ez sem igazán opció. Habár Tupilek felajánlotta... számomra legalábbis, de gondolom a többieknek is a dolgot, de az... olyan lett volna, mintha cserbenhagylak titeket és a leszármazottakat, nem igaz? Mintha elárulnám azokat, akik számítanak rám, csak, hogy nekem egyszerű legyen a létezés. - Vonok finoman vállat, simító érintést követően véve el kezemet Angutáéról. - Árnyékot. Amennyire én tudom. - Mosolyodom el akaratlanul is az okfejtésére Sangilak vére kapcsán. Kérdésére ugyanakkor nagyot nyelek, nem is felelek azonnal: érezhetően előbb összerakom fejben a mondatokat, hogyan és miként fogjam rövidre a múlt szövevényében lappangó történetet. - Ohanzee volt az Sangilaknak, akik mi voltunk Alignak számára. Ironikus, nem? Mikor a saját levesedet visszakapod egy idő után... Ráadásul esetében nem volt senki, aki figyelmeztesse időben, ha jól tudom. A fenébe is, mennyire utálhat még ezért is most!
Kezdőlap
//
