Nos, az valahogy úgy volt, hogy mostani hobbim keretein belül ellógtam az elhagyatott házhoz, ahol többnyire mindig biztonságos volt, mert senki sem járt oda, így nem kellett amiatt aggódnom, hogy bárkinek is bajt okoznék. Nanuq jött velem, mint többnyire mindig, hamar kialakult a ragaszkodása, de azt nem tudom, Anicához milyen viszony fűzte, azt hiszem, nem is érdekelt különösképpen. Light is kísért, tekintettel arra, hogy csak én mászkáltam el relatíve gyakran, hiába, nem tűrtem túl jól a korlátokat, ezért általában Shadownak füle botját sem kellett mozdulnia. Egyébként, csak úgy mellékesen jegyzem meg, elég sokat gyakoroltam mostanában az önkontrollt, mondhatni, Ethan elég hathatós közeget talált erre, épp ezért már egész jól haladtam a dologban, már legalább háromszor sikerült úgyis átváltoznom, hogy én magam akartam, ami akkora öröm volt számomra, hogy vertem a popsimat a földhöz. Na jó, azért ennyire nem lelkesedtem nyilvánosan, de határozottan élveztem, hogy némi irányítást visszanyertem önmagam felett, bár azt hiszem, nagyban köszönhető volt ez annak is, hogy a farkasom és én igen jó viszonyban voltunk, hasonlítottunk, csak ő többet tudott erről a világról, mint én. Zongorázni is megtanultam, eleinte gyatra voltam benne, de mostanra határozottan kellemes dallamok születtek ujjaim alatt, ez olyasfajta ága volt a művészeteknek, amit meg tudtam tanulni a látásom nélkül is, bár többnyire csak saját lelkesedésem vezetett, de ezek szerint istenadta tehetség vagyok benne. Ha ezt tudtam volna, nem lopom ki mindenki szemét még emberként, hanem hasznosítottam volna. A Nagyitól, vagyis, nekem inkább Déditől, - de valahogy olyan kis fiatal számomra küllemre, hogy nem jön az utóbbi a számra még gondolatban sem, egyébként inkább Malloryzom, ez a család téma nekem még mindig elég vad dolog nekem, bárki bármit is mondjon, szinte várom, mikor omlik darabjaira a kártyavár – na szóval, tanultam már tőle nagyon sok mindent a farkasokról, egy rakás érdekes legendát mesélt, illetve egy rakás gazról próbált kiokítani, ami valljuk be, nekem maximum tapintásra és szaglásra működik, míg egy állatról van némi elképzelésem úgy alapból is, a növények valahogy nem igazán állnak közel az érdeklődési körömhöz. Elméletben ismerek már sokat, de csak látásom birtokában, kép alapján gőzöm sem lenne róluk. Igazából, vadászni szerettem volna, egyedül kipróbálni, tudom, ostobaság volt a részemről, és Nanuq meg is próbált megállítani, mintha tudta volna, hogy nem sülhet el jól. Mallory adott pár tippet, hogy hová járnak inni az őzek, így arrafelé indultam, de mielőtt odaértem, megkértem Lightot, hogy maradjon távol Nanuqqal, mert szerintem vészes mértékben kiborulnék, ha valami történne a fiatal farkassal. A vérvonalam adta képességem még nem nyilvánult meg, de attól még kötődtem hozzá lelkileg, és nem akartam, hogy baja legyen. Hallgatott rám szerencsére, bár tudtam, bármi történjen, annyira messze nem lesznek. Katasztrófa, az történt. Egy ideig nem is volt gond, találtam egy kósza őzsutát, narancsos fényben izzó tükreimmel könnyű volt felfedezni, a farkasom éhesen mocorgott, bár fényes nappal volt, de a Telihold vonzását már most éreztem. Fogalmam sincs, hogy lehettem ennyire ostoba, nem számoltam azzal, hogy éjjel már teljes fényében fog ragyogni, és egyébként is vadásznánk. Csupán pár percig sikerült ott maradnom vele, arra még ködösen emlékszem, hogy nekitámadunk az őznek, és hogy a fák közül vadul tört elő egy egészen fenséges, agancsos példány, hogy nekem rontson. Azt hiszem, meglehetősen elbizakodottá váltam az utóbbi hetekben, biztosra vettem, hogy menni fog, nos, csúfos kudarc lett a vége, és azt biztosan levonom majd következtetésként, hogy egyedül egyelőre semmire sem megyek. Órák múlva, a késő délután köszöntötte ébredező tudatomat. Az oldalamat jobbról és balról két farkas melegítette, Nanuq és Light vigyázott rám, míg ki voltam ütve, és ezért csak hálás lehetek nekik, legalább őket nem bántottam. Felszisszenek, ahogy megérzem a vállamba maró fájdalmat, elhúzódom Nanuq gyógyírt adni vágyó nyalogatása elől. Basszus, nem emlékszem semmire, de az a szarvas… szerintem szerencsém lehetett csak, hogy még élek. Halvány lila gőzöm sincs róla, hogy a bennem élő fenevad, hiába kölyök még, képes lett volna utolsó verítékéig harcolni, hisz szó sem lehet róla, hogy a préda megússza. Mondjuk, az őzsuta jól járt, ő meg tudott lógni, nem úgy az agancsos, elég szép mennyiségű sérülés árán, de leterítette a farkasom, és nekem, minő fájdalom, csak apró képkockáim vannak róla, meg a bizonyosság, hogy tele van a bendőm. Megrezzenek, felemelem a fejem, akár egy vadállat tenné, lépések vesznek bele a patak csordogálásába. Nanuq morogni kezd, Light ennél intelligensebb, ő csak feláll. - Ki van ott? Hasítanak csendbe szavaim, a meztelenségem határozottan másodlagos jelenleg, csak nem akarok nagyobb bajba kerülni annál, mint amiben már így is vagyok.
Mostanában elég gyakran előfordult, hogy eljöttem a határig és itt várakoztam. Persze annyira ostoba nem voltam, hogy pont Teliholdkor egyen errefelé a fene, már csak az kéne, hogy belefussak az egész falkába.. Nem, hajnalban jöttem, egy gyors vadászat, aztán meg képes voltam órákat egy szikla tetején ücsörögni, ahonnan látni némileg a várost. Az nem számított, hogy a hotel elbújt a szemeim elől és a lányomat is képtelen voltam így megpillantani, de legalább itt voltam. Közel hozzá. Elég veszélyes játékot űztem, egyébként, nem azért, mert féltem attól, hogy belefutok errefelé egy falkatagba, hiszen tulajdonképpen határon kívül voltam. Sokkal inkább magamtól rettegtem és attól, hogy egy elborult pillanatomban egészen a hotelig rohanok. Jó kis önuralom fejlesztő gyakorlat, próbáltam így gondolni rá és mivel eddig nem történt semmiféle ilyen incidens, pedig jártam már erre párszor, a para faktor egyre inkább alább hagyott. Feltápászkodtam a szikláról és még mindig farkas alakban kezdtem el visszavánszorogni az autómig. Lehet megkeresem Matt-et is, ha még mindig errefelé eszi a fene, hogy legalább emberi lénnyel is beszélgethessen személyesen is, mert telefonon néha értekeztünk, de amúgy nem tudom, találkozott-e bárkivel is a határon strázsálva. Elérem azt a pontot, ahol a cuccomat hagytam, úgyhogy alakváltást követően húzom magamra a nadrágot és a cipőt, az ujjatlan majd ráér útközben is, úgyhogy fogom a felsőt, amit már ismét menetelve kapok magamra. Alighogy végzek az öltözködéssel, megtorpanok, ugyanis megérzek valamit. Jobban mondva valakiket. Ezzel egy időben üti meg a fülemet valamiféle morgás és hamarosan ki is bontakozik előttem a látvány és meghallom a kérdést. - Nyugi, nem akarlak bántani - mentegetőzöm egyből, téve arra, hogy egyáltalán nem ez volt a kérdés. Nem telik sok időbe, hogy beazonosítsam; a lányka még kölyökfarkas, méghozzá Nagojut vérvonalából, így máris értelmet nyer a két bundás mellette, bár.. még kölyök, szóval annyira mégsem értem a dolgot, de annyi baj legyen. - Nem vagy valami jó passzban... - húzom el a szám, ahogyan alaposabban végigmérem, mert persze, hogy meztelenül kell az erdőben fetrengenie. Energiáimmal máris tapogatózom, van-e még valaki a közelben, de úgy tűnik a két bundáson kívül más nem vigyáz a leányzóra. - Mit keresel ilyen messze a várostól? - nem árt azért, ha készülök arra, hogy esetlegesen fogja-e valaki keresni, ahogyan azzal is szeretnék tisztában lenni, tényleg a városban lakik-e, vagy mi a szitu, mert annyira nem vágom én most ezt. - Ha féken tartod a fenevadjaid, akkor segíthetek - fűzöm még a végére, mert tényleg nincs olyan jó állapotban a leányzó, az autóm pedig itt van nem is olyan messze, elsősegélydobozzal. Kétlem, hogy így képes lenne visszavánszorogni a városig, szóval ha csak valaki nem fogja keresni, akkor még egészen mázlisnak mondható, hogy épp erre hozott az utam.
Egészen nyugodt vagyok, most már, vagyis, inkább csak jelen pillanatban, de gőzöm sincs róla, hogy ez esetemben meddig marad így. Elviekben egészen jól sikerül már kontrollálnom magam, de azért csodák nincsenek, és én a farkasom előtt sem voltam a nyugalom szobra. Állandóan nyughatatlanul forr a vérem, és csak egy kis szikra kell, hogy berobbanjon. Remélem, az idegen nem olyan, aki ok nélkül mások idegrendszerével szórakozna, mert akkor bajban leszek. Érzem, ahogy karistolja a bőrömet a tapogatózása, nehezen jöttem rá, hogy mi ez az érzés, de mostanra már tudom, hogy ilyenkor jelenik meg lelki szemeik előtt a kis információs tábla a kilétemet illetően. Én még csak nem is próbálkozom, úgysincs még esélyem hasonlóra. - Ohh, oda se neki, ebcsont beforr, nemde? Esetünkben ugyan a vén csont gyorsabban, de már így is sokkal jobban megy az ilyesmi, mint emberként ment. Atya gatya, most jut eszembe, lassan jubilálok, s egy éve leszek farkas. Csodálatos. Alig várom, egyébként tényleg, mert a látszattal ellentétben imádom, és ha magam vagyok, vagy épp Ethannel, nem vagyok az a kifejezetten citromba harapott némber, sőt, még Norának is igyekszem mindig a jobbik arcomat mutatni. - Nos, elég makacs személyiséggel vert meg a sors, szóval úgy gondoltam, megy ez nekem már egyedül is. A jelenlegi állapotom tanulsága szerint sajnálatos módon tévedtem. Előfordul. Vonom meg a vállam, de ez csak egy a rendkívül hülye ötleteim közül, ugyanis elég durván belém mar a fájdalom, meg is feszülnek a tagjaim, és nehézkesen ugyan, de végül feltornázom magam a földről, mert a fetrengés nem az én műfajom. Az pont nem jut eszembe, hogy anyaszülten mutogatom a mutogatnivalót egy idegen pasasnak, de ez valami olyan dolog, ami már emberként sem mozgatott kifejezetten, szégyenlős sosem voltam, nem kezdtem el farkasként sem. - Technikailag inkább ők tartanak féken engem, de ha nem bántasz, ők sem fognak. Regélem halkan, egész kedélyesen, Light kezesbárány, Nanuq meg még olyan, mint egy kiskutya, játékos és édes, bár már most eléggé össze vagyunk nőve, noha aligha a képességem miatt, mert az még elő sem dugta az orrát, és jó ideig nem is fogja. Csak valahogy megszerettem már akkor, mikor először láttam, és szerencsére ő is így reagált rám. Light afféle testőr, muszáj neki, Ethan parancsa, ahhoz sincs igazán közöm. - Van valami közöd a városban élőkhöz? Nem olyan szaga van, amit Ethan magán hordoz, és falkaszagnak hívják, ilyenem egyébként nekem sincs, vagyis, lehet, hogy a Teremtőmről valamennyi átragad rám, de szerintem maximum nagyon halovány mértékben. Lehet, hogy el kellene kezdenem aggódni, de nem vagyok az a szívbajos fajta.
- Persze. Csak nem mindegy, hogy mennyi idő alatt - vontam meg a vállam, nekem aztán mindegy volt, miként viszonyult a dologhoz, bár dicséretes, hogy nem nyivákol érte. Mondjuk farkas, hiába kölyök, elég szívás lenne úgy a fajtánkhoz tartozni, hogy valaki sipítozik, ha megvágja egy ág. - Saját hibáiból tanul legjobban az ember - fűztem hozzá saját is gondolatomat a témát illetően és valóban így is gondoltam. Részemről legalábbis biztosan így volt a helyzet. Vagyis inkább próbálkoztam. A makacs személyiség amúgy mosolyságra késztetett, pontosan ugyanilyen voltam kölyökként és még most is az vagyok, szóval csak örülni tudok, hogy ilyen kölyökbe sikerült botlanom. Legalábbis az első benyomás erre enged következtetni, remélem így is marad majd. - Nem foglak, ne aggódj - legalábbis nem terveztem, nem szoktok ok nélkül kölyköket szadizni. Pláne, ha ilyen fenevadak vigyáznak rá. Fenevadak, ja… Ez viszont bőven elég arra, hogy közelebb araszoljak a kis nőstényhez, leguggolva mellé pedig legalább először ülő helyzetbe segítsem. - Itt nálam nincsen se víz, se kötszer, se semmi, de itt parkolok nem messze, a kocsimban pedig ezek közül minden fellelhető, szóval.. - nem fogom arra kérni, hogy jöjjön velem, a saját döntése legyen, hogy elfogadja-e a segítségemet. Az sem zavarna túlzottan, ha nemet mondana, valahogyan majd csak hazabotorkál, de tekintve, hogy elég messzire keveredett a várostól és tényleg nincsen túl jó passzban, nem biztos, hogy olyan egyszerű lenne neki a hazajutás. Mondjuk ellátáson és némi ruhán kívül én sem adhatok többet neki, de talán több, mint a semmi. - Nincs. Legalábbis nem vagyok a falka tagja, ha erre gondolsz. Néhány ismerősöm viszont oda tartozik, én azonban az anchoragei szabad farkasok populációját gyarapítom - adok választ ezúttal mintegy arra, hogy nem tartozom az ottani falkához, de még csak nem is itt élek. Joggal merülhet fel benne a kérdés, hogy akkor hogy a viharba kerültem ilyen messzire a lakhelyemtől, beavatni pedig tuti nem fogom zűrös kis életembe, úgyhogy.. erre majd akkor gondolok, ha ténylegesen elérkezik a kérdés. - Nos, elfogadod a segítségem? - ismétlem meg biztos, ami biztos alapon a kérdésem, mert ha igen, akkor amondó vagyok, ne toporogjunk itt tovább. Ki is bújok a felsőmből, aztán egyszerűen ráhúzom a nőstényke fejére, onnantól kezdve ha kell neki, belebújik, ha nem, akkor ledobja, szintén nem erőltetem rá, de nem tudom, hogyan viszonyul a dologhoz. A felsőm azonban elég nagy, hogy takarja, amit kell, kicsit magasabb és vállasabb is vagyok a hölgynél. Ha jön, akkor felsegítem és megindulok vele, felvéve az ő tempóját, ha meg nem, akkor kuporoghatunk még egy kicsit itt, a patak partján. - Jól szimatolom, hogy te sem vagy a falka tagja? - teszem fel a saját kis kérdésem, mégse néma csendben ücsörögjünk/sétálgassunk egymás mellett.
- Igaz, de abban kétlem, hogy tudnál segíteni. Azt már inkább nem is ecsetelem, hogy akármennyire is gyógyulok meg, Ethan biztos meg fogja „hálálni” valamilyen módon, hogy úgy döntöttem, egyedük művelek ilyesmit. Nem nagyon lesz benne köszönet, az egyszer biztos, de hát mit lehet tenni? A nyughatatlan természetembe egyszerűen nem fér bele, hogy rendes kislány legyek. - Vagy abból sem. Nem vagyok rest tanúsítani némi öniróniát, mert bizony, ha valaki, hát én biztosan nem tanulok semmiből sem. Szívesen követem el újra és újra ugyanazt a hibát, és nem azért, mert ostoba lennék, egyszerűen csak nem igazán érdekel semmi a világon. Gőzöm sincs, Ethannak mennyire szállt el az agya, amikor úgy döntött, hogy kölykévé tesz, szerintem már megbánta párszor. - Úgy nézek én ki, mint aki aggódik? Költői kérdés, naná, teljesen zakkant személyiség vagyok, vélhetőleg még a halál arcára is beleröhögnék. Elvégre, csak csupán a saját testvéremet vágytam megölni ahelyett, hogy farkast csináljanak belőle is. Más kérdés, hogy Ethan nem hagyta, most meg már duplán a testvérem a kis szentfazék. Nem fogok ágálni a segítsége ellen, büszke vagyok, de ennyire azért nem, főleg, hogy azért elég ramatyul érzem magam, bár tudom, hogy sokkal hamarabb helyrejövök majd, mint emberként. - Oké, oké, ha másra ragadtatnád magad, úgyis megbánod, például ramaty vagyok túsznak, és a húsom is halálosan rágós, amilyen gebe vagyok. Teljességgel komolytalan vagyok, bár tény, hogy úgy gondolom, bárki is ragadtatná magát hasonló baromságra, nem járna jól. Ám egyelőre úgy fest, tényleg segíteni akar, és még nem igazán vagyok biztos a hazugság radarral ellátott orromban, de szerintem nem kamuzik. Kár, hogy nem tudom, miféle arc párosul a hangjához, a farkasom most békésen, teli hassal pihen odabenn, így hát nem is fogom felrázni, hogy láthassam. - Akkor jól gondoltam. Nem vagyok még olyan penge ezekben a farkas dolgokban. Azt szerintem ő is érzi rajtam, mivel vannak ott ismerősei, hogy nem tartozom közéjük, maximum közelebbi kapcsolatban állok egyel, esetleg több taggal közülük. Így is van, de ezt azért hangosan nem mondanám ki, mert a végén még azért is kapok, mert túl nagy volt a pofám. - Persze. Magától értetődik, én mindig is az a fajta voltam, aki szíves örömest kihasználta az adódó lehetőségeit, eszemben sincs hát nemet mondani, ha csak egy kicsit jobban fogom érezni magam utána, akkor már megérte. - Ezek szerint kettőnk közül téged zavar jobban a meztelenségem. Kösz, bár úgyis le kell majd venni, ha meg akarod nézni a sebeim. Azért felhúzom, nem akarok büdös bunkó lenni, ha már segít nekem, bár nem áll távol tőlem ez a hozzáállás sem, de most egész elégedett vagyok, szóval visszafogom csípős személyiségem nagyját. - Ühüm… Bár ennek az okát nem nagyon értem. Ha nem teljesen sötét, akkor ebből rájöhet, hogy a teremtőm viszont falkatag, de azt ne kérje, hogy ennél nyíltabban adjam a tudtára, mert azt még én sem tartanám túlságosan okos gondolatnak. - És ha Anchorageba tartozol, mit keresel itt? Tudom én, hogy elhagytam már a határt, de attól még Fairbankshez sokkal, de sokkal közelebb vagyunk, mint a melegebb, független városkához. Közben azért megyek mellette, és a lépései alapján egészen jól tájékozódom, meg egyébként is ott lohol a lábamnál Nanuq, és ha rossz irányba mennék, mindig megnoszogat oldalról.
- Ha olyan sokkal nem is, legalább egy kicsit segíthetek lefaragni. Már ami a sebek fertőtlenítését illeti - vonom meg a vállam, nekem nem számít, nem vagyok orvos, de éltem már meg ezt azt, hogy tudjam, olykor a legkisebb apróságok is sokat segíthetnek. Nyilván nem fog elfertőződni, de majd ő eldönti. - Ismerős - fújtattam egyet röviden, mégis inkább hasonlított egy kurta nevetéshez, mint bármi máshoz. Én magam is képtelen vagyok a hibáimból tanulni és ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a helyzet, amibe kevertük a lányomat. Szép apa az ilyen, mi? - Ohh, én kérek elnézést! - tárom szét a kezem megadóan, azt pedig még csak észre sem veszem ilyen távolságból, hogy nem is láthatja. Csak akkor, amikor közelebb araszolok, döbbenetem meg.. hát oké. Láttam már érdekes dolgot, de a vak farkas azért nem olyan, amivel minden nap összefutok az utcákon. - Merőben sértő a feltételezés, hogy kinézed belőlem, képes volnék egy csinos kishölgyet felfalni - pontosan annyira komoly a kijelentésem, mint az övé, bár azt azért aláírom, hogy valóban csinos leányzóval sikerült összefutnom. Mégsem én volnék, ha ne lenne néhány ilyen megjegyzésem, bár tény, hogy a humorom is megfakult kissé azóta, hogy belecsüccsentünk a kakis kondérba. Én azért próbálkozom, simán megtehettem volna, hogy lazán elsétálok mellette és itt hagyom a fenébe, de az nem teljesen én lettem volna. - Ami késik, nem múlik - jegyzem meg a farkasos dolgokat illető megjegyzését hallva - Úgyis beletanulsz majd, főleg, ha már így indítasz - bíztattam kicsit, hiszen leszűrte, hogy nem vagyok falkatag. Legalábbis gondolta, az pedig már azért mindenképpen pozitívumnak számít, nem igaz? - Egyáltalán nem zavar, inkább megelőzés - válaszoltam kissé zavartam, ám jókedvűen. Mit titkoljam, hogy jól néz ki? Bolond lenne az a férfi, aki nem így gondolná, így már jobb előre tisztázni, miért is került fel az a póló. Nehogy aztán ostobaságot csináljak, bőven megtettem az utóbbi időben. - Ezek szerint a Teremtőd falkatag? - kérdezek rá óvatosan, mert fogalmam sincsen, erről mennyit beszélhet, no meg… a szavai alapján erre következtetek, de ez nem tűnik túl logikusnak, de legfeljebb kijavít, ha valamit csúnyán félreértettem. Legfeljebb azt mondja, hogy erről nem fog többet nyilatkozni, legyen hát akkor úgy, nem fogok belehalni, ha ez a „rejtély” feltáratlan marad, teljesen érthető, hogy az ilyenről nem szívesen beszél egy ismeretlen kóbornak. - Gyönyörködöm a kilátásban - válaszoltam szinte egyből és részben ez igaz is volt. Csakhogy hogy magyarázzam meg úgy, hogy ne tűnjek komplett idiótának? Hát jó kérdés… - Kitiltottak a városból - maradjunk az igazságnál, amúgy sem titok. Pláne, ha a Teremtője falkatag, akkor lehet már hallott is a dologról, fogalmam sincsen - Azért, mert.. hm, mert nem tanultam a hibáimból. Aztán van ott valaki, aki nagyon fontos nekem és mivel sehogyan sem találkozhatunk és még csak beszélni sem tudunk egymással, így marad ennyi - vakarom meg a tarkómat, mert így kimondva ez totál gáznak hangzik. Mármint olyan érzelgősnek, de hát ez van. Ennél már csak az lett volna a gázabb, ha közlöm, hogy a naplementét innen vélem a legszebbnek. - Segítsek amúgy? - érintettem meg az egyik alkarját óvatosan, ha szüksége van vezetőre a hangomon kívül, ezer örömmel megteszem, nem túl nagy fáradtság. Mondjuk nem kell messzire baktatni, az tény, de lehet kényelmesebb neki. Erőltetni persze ezt sem fogom, nem tudom, miként működik nála az ilyesmi. Mindenesetre hamarosan már a kocsim is feltűnik a láthatáron, én pedig az orrához sétálok. - No akkor csüccsenj ide - ragadom derékon és nemes egyszerűséggel felültetem a motorháztetőre, amíg elrobogok az elsősegély dobozkámért. Halkan koppan az alja, ahogyan leteszem mellé a fém felületre, aztán már nyitom is, hogy gézlapot és fertőtlenítő szert halásszak elő belőle - És akkor had lássam a sérüléseid - majd ha levette a pólóját, nekiláttam szépen óvatosan, lassan fertőtleníteni a sérült részeket.
- Értékelném. Mármint belül, mert amúgy a hálálkodás nem éppen az erősségem, meg úgy semmi, ami kapcsolatos a jó fejséggel, szóval ez nehéz ügy velem kapcsolatban. Kurtán elmosolyodom, meg van bocsájtva, haragtartó típus vagyok ugyan, de ennél sokkal komolyabb dolgokat hordozok magamba, apróságok nem férnek be, még a végén tele lenne a polc, és ki kéne szortíroznom a sok haragos emléket. Noha most erről szó sem volt, egyelőre nincs miért neheztelnem rá, és az eddigiek alapján nem is hiszem, hogy ebben változás állna be. - Én ugyan nem tudom, mennyire vagy jóféle anyagból gyúrva, de simán neked mennék, ha rám jönne az agybaj, szóval az esetemben megállja a helyét a mindenki magából indul ki zöldség. Mennyire utáltam ezt hallgatni kiskoromban. Sokat hallgattam a tanyán, még mielőtt nekiverték a fejem a kút kávájának, és először vesztettem el a látásomat. Többet nem szeretném, szerintem bárkinek nekifeszülnék, aki ezzel jönne. - Nem volt nehéz, nem szeretem a szagukat. Van benne valami, ami taszít. Rántok vállat flegmán, ettől még sajnos ott lebeg a fejem fölött ama esély, hogy falkatag leszek előbb-utóbb Anicával egyetemben, pláne, hogy már dedós pizsipartyn is voltunk… - Ohh, nem szeretem a megelőzést, uncsi. Na de, igazad van, te vagy az idősebb, gondolkodj csak helyettem, nekem ritkán szokásom, és nem örülnék, ha kitennék otthonról a szűröm, mert elvesztettem a kényszert a lábaim zárva tartásának tekintetében. Nem tudom ugyan, hogy Ethan mennyire akadna ki a dolgon, de elég sanszosan nem viselné jól, még ha érzelmileg nincs is semmi olyasmi köztünk, attól még a kölyke vagyok, és eddig meglehetősen úgy tűnt, hogy kizárólagosságot vár el ezen a téren is, nem véletlen, hogy csak nőstényeket citál elénk állandóan. - Az, de nem tőlem tudod. Nem mintha le tudnám tagadni, de eléggé a határon mozog, talán nem a szíve leghevesebb vágya Fairbanksben téblábolni. - Hú, ez gáz. Akkor jól elszúrtál valamit, mindenesetre, remélem, valamikor még láthatod azt a személyt. Nem mondom, hogy mondd meg, ki az, mert nem sok falkatagot ismerek, és kevés esélye van, hogy bármit is tudjak róla. Legyünk praktikusak, fölöslegesen úgysem szeretem jártatni a kis csőrömet. Amúgy tényleg sajnálom, már csak azért is, mert rohadtul utálnám, ha bárhonnan is kitiltanának, nem mintha életben maradnék, mert szerintem ez egészen esélytelen, de attól még felhúzna a dolog. - Nem kell, köszi, megszoktam már, és jobb a hallásom is így sokkal, szóval megy a dolog. Azért, ha véletlenül elém ugrana egy fa, elzavarhatod. Normálisabb sem leszek már soha, annyi szent, de ettől abszolút nem érzem rosszul magam. Csakhamar odaérünk, és nem teketóriázik, felpakol a motorháztetőre, amin nevetnem kell, tény, hogy könnyű vagyok, de akkor is vicces. Egy hang nélkül. Tudom, farkas, vélhetőleg meg sem érezte a súlyomat. - Oké. Bólintottam, és lehúztam magamról a pólóját, sajnos itt-ott véres lett, de hát ennek tudatában adta rám, szóval nem lehet meglepő. A vállam néz ki a legdurvábban, szépen felöklelt a szarvas, de igencsak sok helyen vannak rajtam enyhén, vagy kicsit jobban vérző horzsolások, de igazából semmi nagyon vészes, én egyelőre elvagyok, vélhetőleg még fűt az adrenalin, később biztos érezni fogom a fájdalmat. Vagy éppen most, amikor fertőtleníteni kezdi őket. Meg is feszülök, ahogy felszisszenek az elsőre, kiráz a hideg is, jaj de utálom ezt, de bízom benne, hogy ettől jobb lesz, és hamarabb túlteszem magam a dolgon. Viszont az inzultálástól azért elkezd a felszínen motoszkálni a bundásom, ő veszi annak, engem nem zavar, de kíváncsi, ki és mit csinál velünk. - Hú anyám, neked aztán nincs okod panaszra. Vélhetőleg nem tudja hová tenni a szavaimat, de ha esetleg az arcomra pillant, ahol szintén akad horzsolás amúgy is, akkor láthatja a narancsosan izzó lélektükreimet, talán kisakkozza belőle, hogy bizony, így már látok.
- Ez igazán bíztató - nevetős él bujkált a hangomban, mert egy cseppet sem tartottam a nősténytől. Egyrészt nem tűnik úgy, hogy bármelyik pillanatban rátörhetne az agybaj, másrészről pedig jóval idősebb vagyok nála. Egészen felemelő érzés, amikor fiatalabb farkasokkal találkozok, az utóbbi időben nem sokszor volt erre példa. Ők legalább nem törölhetik belém a lábukat. - Akkor ezzel nem vagy egyedül - osztottam meg egy újabb információ morzsát magammal kapcsolatban. - Egyébként akkor kellemes lehet olyan helyen élni, ahol mindent átjár a falka bűze - húztam el a számat. Én már attól is rosszul voltam, hogyha át kellett ugorjak valamiért, akkor milyen lehet ott lakni? Ha tudnám, hogy nem sokára, már én is falkatag leszek… - Persze, hogy uncsi, én magam is egyetértek ezzel, de jobbnak látom nem feldühíteni a Teremtődet. Főleg úgy, hogy nem kívánatos személy vagyok errefelé - milyen empatikus és figyelmes lettem hirtelen, beszarás! Régebben magasról tettem volna az ilyesmire, de ez a kis nőstény nagyjából olyan idős, mint a saját lányom, szóval ennyit az egészről. Talán érthető, miért vélekedek így a dolgot illetően és miért vagyok képes becsatolva tartani az övemet. - Lakat a számon! - vágom rá egyből, amúgy sem nagyon tudnám kinek híresztelni. Úgyhogy emiatt aztán nem kell pattogni, minden bizonnyal mire hazaérek el is felejtem ezt a kis apróságot. - Az nem kifejezés, hogy jól elszúrtam - vakartam meg a tarkómat, aztán inkább zsebre vágtam a kezeimet. - Éppen eleget tudok róla, hogy ne kelljen kérdezősködnöm, de azért köszi. A remélést is - suta vigyor szaladt a képemre, bár ebből látni nem láthatott semmit. Amúgy sem azért vagyok itt, hogy erről mélabúzzak, amúgy is el kell látni a kis nőstényt, úgyhogy haladjunk csak tovább. - Mindenképpen felszólítom majd, hogy álljon kicsivel odébb - válaszoltam vigyorogva, határozottan szimpatikus volt a leányzó. Legalább nem én vagyok az egyetlen, aki nem teljesen normális és végre akad valaki, akinek társaságában némileg megcsillogtathatom ezt az oldalamat is végre. A nevetését hallva elmosolyodom, nyilván furcsa érzés lehet, amikor valaki minden erőfeszítés nélkül dobálgat ide, oda, de ez már csak így megy farkaséknál. Ráadásul a leányzó sem túl nehéz, úgyhogy talán nem olyan meglepő a dolog. Nekiállok inkább a fertőtlenítésnek, próbálva vigyázni, hogy ne nyomjam meg a fájó részeket túlságosan, de a szer így is, úgy is csípni fog. A vállát hagyom a végére, mert azt valószínűleg össze kell varrni majd, legalábbis így első ránézésre annak vélem. A megjegyzését valóban nem tudom hova tenni, homlokráncolva pillantok fel, aztán a narancsos szemeket látva egyből világossá válik a helyzet. - Nahát, helló bébibundás! Köszönöm a bókot - jegyzem meg vigyorogva, aztán már folytatom is a dolgomat, persze ez hála égnek nem akadályoz abban, hogy beszélni kezdjek. - Amúgy.. ez hogy működik nálad? Mármint, ne érts félre, de nem gyakran találkozom vak farkasokkal. Születésed óta vak vagy? - legfeljebb tarkón vág az illetlen kérdésért, én csak azonban szeretném megérteni a helyzetet. Mondjuk Anchorage-ben ott van Julia, de vele azért nem annyira közvetlen a viszonyom, hogy erről cseverésszek. Mondjuk ezt a nőstényt sem ismerem túl régóta, de talán vele lehet ilyesmiről diskurálni. - Micsoda tapló vagyok! Daniel vagyok, amúgy. Vagy Danny, amelyik kényelmesebb - mutatkoztam be így fél órával a megismerkedésünk után, de jobb később, mint soha, nem igaz?
- Kénytelen voltam megszokni. Ethan kölyke vagyok, így a falkaszag az övé is, csúnya lenne, ha nem bírnám elviselni. Más okokból nem szeretem, mint a hím, sosem éltem hosszú évekig magányos farkasként, noha emberként így volt, de a farkasom azért másként viszonyul a dolgokhoz, ezt lássuk be. - Komoly? Mit követtél el? Ez érdekel, bár nem biztos, hogy bármit is meg fogok tudni róla. Abban meg igaza van, hogy nem akarja feldühíteni a Teremtőmet, Ethan elég idegbeteg tud lenni, nekem egy ízben már kinyomta a szemeimet is, mert feldühítettem, ezt nem szívesen élném át újra, vagy úgy egyáltalán bármiféle végtagvesztést, pocsék dolog az ilyesmiből felgyógyulni. - Tényleg vannak infóid? Ez gáz… mármint, gondolom akkor a falkából valakinek járt a szája, biztos nem örültek túlzottan a dolognak arrafelé. Nem vagyok még nagy ász ebben a témakörben, de szerintem még én is bőven felérem épp ésszel, hogyha vannak infói a városból, az jó eséllyel nem feltétlenül korrekt módon jutott el hozzá. Őszintén, kötve hiszem, hogy emberekkel lenne problémája, tehát csak a falka tilthatta ki, és nyilván annak is köze van hozzájuk, akit nem láthat. - Köszi, ez igazán kedves. Nevetek fel röviden, mert összességében nem vagyok egy vidám teremtés, de azt bírom, ha valaki poénnal válaszol a poénra, még ha ritkán is engedek meg magamnak ilyesmit. Normálisnak meg aztán határozottan nem vallottam magam már emberként sem, igazi kis penészvirág vagyok, és ez semmit sem változott azzal, hogy vérfarkas lett belőlem. Aztán persze kicsit felpiszkálja a farkasomat a fertőtlenítés, bár az önuralmam azért ennél már bőven jobban ki van fejlesztve, nem tökéletes, közel sem, de elég sokat gyakorlunk Ethannel, hogy ne legyen minden apróságból baj, tekintve, hogy az emberi jellemem sem éppen a nyugalmáról híres. - Nincs mit. A bébit majdnem kikérem magamnak, de azt hiszem, nem lenne túl hiteles annak fényében, hogy még egy éve sem volt, hogy vérfarkas lett belőlem. - Nem, baleset. Már a második. Először öt éves voltam, akkor két évig tartott. Most közel egy éve van ez az állapot, és a dokik sem tudják, szerintük nincs fizikai oka, tehát látnom kéne. Élek a gyanúval, hogy lelki eredetű, de azokat a dolgokat meg nem szokásom boncolgatni. Rántok vállat, meg is bánom, mert persze, hogy a sérültet sikerül megmozdítanom, tisztára kattant vagyok. Na mindegy, hősiesen tűrök. - Én pedig Aleesha. Örvendek, Danny, amúgy meg nem vagy tapló, én sem mutatkoztam be. Így meg tudom nézni a sérüléseimet, a legtöbb tényleg nem vészes, de elhúzom a számat, amikor a vállamra pillantok. Sebaj, legalább javul picit a regenerációm. - Hát, ez a randi a szarvassal felettébb jó sikerült. Csóválom a fejem, aztán ha eljön az ideje a varrásnak, bólintok, hogy csak nyugodtan, ennyi fájdalmat elbírok, érzéstelenítő nyilván nincs nála, meg ha lenne is, túlságosan nagy mértékben kellene ahhoz, hogy hasson, nem éri meg rám pazarolni.
- Jó sok ostobaságot - húztam el a számat. - Mondjuk úgy, hogy feldühítettem az Alfát - ez teljes mértékben igaz volt, hiszen a sok ostobaságom tulajdonképpen oda vezetett, hogy maga Castor robbant be hozzánk és tiltott ki a városból. Ennél többet viszont nem igazán fogok megosztani vele, nem azért, mert félnék, hogy elkottyintja valakinek, a városban szerintem elég sokan tudnak arról, mi történt. Egész egyszerűen csak nem tartozik rá, én pedig nem fogom minden szép leányzónak elhíresztelni, miféle hülyeségeket műveltem. Nem a lány ellen irányul a titoktartás. - Igen, vannak. És valóban gáz, ezzel teljes mértékben egyetértek, de, hogy lett-e valami következménye, arról fogalmam sincsen - vontam meg a vállamat, azóta nem beszéltem Artival, nem keresett, én meg nem fogom még inkább a fejére zúdítani a veszélyt azzal, hogy én hívom fel a hogyléte felől érdeklődve. De nagyon bízom benne, hogy nem derült ki a dolog és nem esett semmi bántódása, kellemetlen lenne még egy életet összezúzni. - Szóra sem érdemes - nevettem fel magam is röviden, hozzáfűzhettem még volna, hogy szép lányoknak bármit, de a végén még tényleg azt hiszi, hogy valami szatír vagyok. Vagy netán valami olyannak áll elő, ami nem tartozik bele a „bármi” fogalmába. Szépnek szépnek tartottam, ezt egy pillanatig sem tagadtam volna le. - Nahát, ez kifejezetten érdekesnek tűnik. Mármint, ne vedd sértésnek, csak tényleg nem gyakran találkozni ilyen esetekkel. Szóval ha innen nézzük, egészen különleges is vagy - bókoltam vigyorogva, bíztam benne, hogy nem érti félre, vagy bántódik meg a szavaimon, bár az eddigi történéseket tekintve talán nem kerül ilyesmire sor. - Mégiscsak én vagyok a férfi, kisasszony! - koppintanék az orrára, de végül a mozdulat elmarad, csak szavaimban bújik meg a gesztus. Véleményem szerint egy férfinak illik először bemutatkoznia, de ennél jobban tuti nem fogok a tapló titulusért gürizni. - Aleesha.. igazán szép neved van - fűztem még hozzá őszintén. Ez nem pusztán azért született bók volt, mert be akartam vágódni, egész egyszerűen tényleg szép neve volt, ennyi. - Még mindig lehetett volna rosszabb - jegyeztem meg a megjegyzését hallva, amint tűt és cérnát ragadtam. Amint bólint, egyből neki is látok a sebszélek összehúzásának, láttam már csúnyábbat is, ez közel sem olyan vészes, mint aminek látszódik. Meg valóban fejlődik a regenerációja, mindennek van jó oldala. Vagyis.. szinte mindennek. - Nos, meg is volnánk. Ha gondolod, a felsőt megtarthatod és nadrágot is szívesen adok mellé, bár jobban tetszenél nélkülük - jegyeztem meg vigyorogva. Normál esetben jobban örültem volna, ha inkább lefelé vetkőzik és én magam is erre törekedtem volna, de ha tényleg fent áll annak a veszélye, hogy emiatt a Teremtőjénél bajba kerül, akkor inkább megpróbálom kordában tartani magam, bármennyire is szar érzés. Valamennyi empátia azért belém is szorult. Közben már a dobozkámat pakolom össze, hogy aztán a csomagtartóba süllyesszem vissza és ha kell neki nadrág, akkor egyúttal azt is elintézem.
- Ez valóban ostobaságnak hangzik. Ámbár nem olyan, amit én ne tennék meg, elvégre Ethant is igen sokszor sikerül feldühítenem, szóval különösképpen nem tartom ostoba dolognak, egyszerűen csak vannak olyanok, akik balhésabbak az átlagosnál. Szerintem sokkal érdekesebbek az ilyen arcok, de nem fogom azért adni alá a lovat, egész jó arc velem, nem akarok rosszat neki. - Addig jó, míg nem hallottál róla, gondolom úgyis az orrod alá dörgölték volna. Én bizony megtenném, ha valaki kitiltottal probléma adódna, hogy mindent belenyomok a képébe, ami esetleg rosszul érintheti. S őszintén, Ethant ismerve nem hiszem, hogy csak szentlélekű egyedekből állna a falka. Sőt. - Jah, én is imádok csodabogárnak lenni. A különleges szó tetszik, szóval aggasd csak rám nyugodtan. Szerény sem voltam sosem, nem is fogom elkezdeni, az is teljesen biztos, arra ott van a nővérkém. Brrr. Ettől a szótól is hidegrázást kapok. Nem is értem, hogy lehet belőlem több, egyedinek és megismételhetetlennek kellene lennem, de valahol csúnyán beleköptek a gépezetbe. - Az lehet, hogy a férfi te vagy, de hogy kisasszony én meg nem, az fix. Nem mintha nem tudnám, hogy kell mindenkinek tetszően viselkedni, de nem szokásom úgy tenni. Mindenesetre, értem, illem… csodás dolog, bár jobb szeretek szembe menni vele. Kicsit talán bővebben fejtegettem a dolgot, mint szükséges lett volna, de ez a kisasszony dolog nagyon is mulattat, nem tudom miért, de nekem azok a kis napernyővel sétáló, hatalmas fidres-fodros szoknyás nők jutnak erről eszembe. Régi idők, nyilván, de nem szeretlek átlagos lenni ilyen téren sem, így hát nem is teszem. - Köszönöm szépen, elég friss, le kellett cserélni biztonsági okokból. Ezt gondolom, nem kell magyaráznom egy nálam jóval idősebb farkasnak. Meghaltam az emberek számára, így Evangeline is meghalt, kellett az új név, hogy néha tudjak mozgolódni, s akkor már egy csapásra a születési dátumomat is megváltoztattam, mert nem akartam tudomásul venni, hogy van ikertestvérem. Mostanra már úgy vagyok vele, hogy meglehetősen gyermeteg dolog volt, de ez már így marad, legalább ebben különbözöm tőle. - Ohh igen, rosszabb mindig lehet. Mosolyodom el nem túl meggyőzően, mert én aztán tudom, hogy milyen, amikor valami csak rosszabbra fordulhat. Ugyan kaptam egyetlen egyszer életemben egy igazi esélyt, de a nagy kaporszakállú odafenn úgy döntött, hogy mégsem szolgáltam rá. Azóta nem hiszek benne. Vajon mi bűn száradhat egy 11 éves gyermek lelkén? Mennyire lehet mocskos a karmám, és hordozom leélt életek bűneit, hogy ilyen szinten megszívtam a mostaniban? Csendben tűröm, hogy összevarrjon, csak a farkasom tükrei jelzik, hogy érzékeli a bundásom a történéseket, de különösképpen nem látja okát pattogni miatta, lévén teletömött bendővel igen nyugis szokott lenni a szentem. - Ahogy láthatod, éppen nélkülük vagyok. Állapítom meg csöppet sem pironkodva, és mit tagadjam? Bejött a hím, meglehetősen csodásra faragta az élet a vonásait, én pedig ilyen téren sosem bírtam a véremmel. A szavaim nem épp arról árulkodtak, hogy oly sok kedvem lenne felöltözni, és abban a pillanatban, ahogy a motorháztetőn csücsülve széttártam a lábaimat, még az sem jutott eszembe, hogy mennyire megszívhatom emiatt. Talán meg is fogom, de egyszer élünk, nemde? Sosem arról voltam híres, hogy a tetteimet mély megfontoltság jellemezné, és őszintén, sosem csak egy fogás volt az étlapomon, néha kell a változatosság… Vélhetőleg csak akkor szúrja ki a kissé módosult testhelyzetemet, amikor befejezte a dobozkába pakolást, de akkor egészen kíváncsian, érdeklődve figyelem, vajon mi van a szavai mögött.
- Igen, minden bizonnyal - húztam el a számat, nem szerettem volna jobban elmélyedni a témában, hiszen egyáltalán nem volt kellemes. Alapjáraton nem nagyon érdekelt volna, mi történik a körülöttem élőkkel, hiszen Artemis magának kereste a bajt azzal, hogy felhívott, de.. valamiért szimpatikus volt a nőstény és nem viseltem volna túl jól, ha miattam esik baja. Meg amiatt, hogy jófej akart lenni velem és tudatni az ottani helyzetről. - Oké - vigyorodtam el. Sosem esett nehezemre a bókok osztogatása, így most sem okoz problémát, a lány stílusa meg kifejezetten tetszik, lehet már faképnél hagytam volna, ha elkezd nekem pirulni meg hebegni-habogni, hogy hát ő nem is különleges és jajj. - Ejnye, de hát miért nem? Biztosan csinos lennél habos-babos ruhában, ahogyan az orcádat legyezgeted egy valami csicsás legyezővel - fűtöttem tovább a helyzetet, meglehetősen vidáman és széles vigyorral a képemen. Elég sokszor hívom a lányokat, nőket, nőstényeket kisasszonynak, vagy hölgynek, a legtöbb esetben bejött, habár azért nekem is megvolt a magam elképzelése a kisasszonyokról. - Hogy hívtak előtte? Mármint nem azért, mert szeretném szétkürtölni, pusztán kíváncsi vagyok. Én a Daniel előtt Nathaniel voltam és így utólag visszagondolva elég buzis névnek hangzik - halhatta a hangomon, hogy továbbra is szélesen vigyorgok. Akkoriban teljesen jó volt és különösebb bajom nem is volt vele, de a Daniel jobban tetszik. - Ezzel csak egyetérteni tudok - bólogattam megértően, mert én is szívtam már eleget az életben, hogy aztán megtapasztaljam, hogy mindig van lejjebb és lejjebb, mindig lehet rosszabb és kellemetlenebb. Ez már csak így működik sajnos. Aztán befejezve az elsősegélyt elpakoltam a cuccokat, majd mivel nem kaptam egyértelmű választ, hát hagytam a csudába a ruhákat. Ellenben széles vigyorral trappoltam visszafelé, hogy a hátulról nem túl feltűnő helyzetváltozatását csak akkor vegyem észre, amikor mellé kerülök. Nem vagyok rest egyből elé penderülni, nem finomkodom a bámulással, a lábszéttárást egyenesen zöld lámpának veszem, így már gondolom nem árthat, ha megszemlélem csinos vonásait egészen a melleitől indulva a combja tövéig. Határozottan tetszik, amit látok, nyilván elég a képemre néznie, nem is húzom tovább az időt. Határozottan lépek közelebb, a combjai közé, hogy kezeim a combok tövére simuljak, egyetlen határozott mozdulattal húzom kicsit közelebb magamhoz, hogy egészen kicsire redukáljam a kettőnk közötti távolságot. Míg egyik kezem az oldalán siklik fel, a másik a lábai közé csusszan, hogy lassú kényeztetésbe kezdjek vele. Tényleg lassú a ritmus, amit kezemmel felveszek, egyelőre nem sietünk sehová. A felfelé haladó kezem ujjai éppen csak érintik az egyik mellbimbót, hogy aztán a tarkójára fogják rá, megtartva ezzel a fejét, semerre se igazán tudja mozgatni. - A megelőzés valóban uncsi, ahogyan az önmegtartóztatás is. Pláne, ha valaki inkább a ruhátlanságot választja a szexi macinacim helyett - néztem a szemeibe, bízva abban, hogy a narancsos íriszek köszöntenek majd rám. Amennyiben nem így volna, nem vagyok rest farkasommal éppen annyira előcsalogatni a kölyköt, hogy Aleesha szemeibe kiülve nézhessek vele farkasszemet. A tarkónál lévő kezem siklik a tincsek közé, hogyha nem ellenkezik, akkor a tincsekre fogva húzhassam kissé hátrébb a fejet, szabaddá téve a nyakát az ajkaim számára, míg a másik a kezem tovább folytatja lassú mozgását odalent.
- Ja, biztos, de köszi, én előbb választok valami szexi fehérneműt, vagy a semmit, minthogy egy olyan ruhát felvegyek, a legyezőkkel meg tűzre. Nem az én világom az elegancia, bármennyire is legyen ez éppenséggel kínos, vagy nőietlen, nem olyan fából faragtak, túlságosan heves és vad vagyok hozzá, és ezen az se segített, hogy vérfarkas lett belőlem. - Evangeline Mira Daniels. szóval, ha feleségül vennélek, lehettél volna Daniel Daniels. Csak a poén kedvéért, mert nyilván senkit sem fogok feleségül venni, mondjuk, az a férjezett nevem volt, szóval még csak nem is korrekt, de szerintem viccesen hangzott. - Nem egy egyszerű név ez a Nathaniel, az biztos, de az egy dolog, hogy milyen a név, az inkább számít, hogy külsőre kinéz-e valaki hominak, vagy sem. A hangod alapján nem tűnsz annak. Evangeline benn égett a házában… mikor beharaptak, el kellett tüntetni a nyomaimat, de legalább én választottam nevet magamnak utána. Nem hiszem, hogy ez az információ oly értékes lenne bárki számára is, szóval nyugodtan merek dobálózni vele. Mondjuk, a tapló ex-férjem biztos élvezné, ha a nyomomra akadna, de sok sikert neki, maximum széttépem, nem nagyon kunszt, úgyis pillanatok alatt felidegesítene, ha a közelembe kerülne. - Hát akkor pacsi. Emelem meg a kezem, nem fogom én más bajait lenézni, mindenkinek van, kinek több, kinek kevesebb, szerintem az élet szívás, és nem reménykedem abban, hogy valaha jobb lesz. Már rég nem él bennem a remény semmivel kapcsolatban sem, túl sokszor kellett már felállnom a padlóról, túl sok rusnya dolgot műveltem röpke életem során, és most, hogy a hosszú élet kulcsa is a kezemben van, ki tudja, hol lesz megállás. Nem gondolkodom sokat azzal kapcsolatban, hogy miként várjam vissza, én, aki a saját nevelőapját elcsábítottam, nem pont egy szívdöglesztő idegen mellett fogok elsétálni. A vállam ugyan még mindig elég rendesen érzem, de határozottan úgy hiszem, hogy gyógyír lesz a fájdalomra, amit művelni készülünk. Merthogy látom a vonásain, hogy nem fog nemet mondani, nem szoktak. Őszintén, férfi legyen a talpán, aki egy meztelen nőt csak úgy ott bír hagyni. Nem szégyen elvenni azt, amit felkínálnak nekik… Én meg már őszintén szomjazom valaki más érintésére is. Kurtán, halkan felnyögök, mikor közelebb ránt magához, és mikor megérzem ujjait az ölem környékén, kéjtől terhes sóhaj szakad fel a torkomból. Basszus, javíthatatlan vagyok, ez biztos, nem csoda, hogy Anica mindennap legalább száz Miatyánkot elmormol lelkem üdvéért. Szegény, még nem jött rá, hogy esély sincs a dologra, de nekem nagyon is jó volt így. - Nem tévedsz, én még abban is szexi lennék, főleg, ha csak az van rajtam, de így mégiscsak kényelmesebb. Még ott van a felszínen a bundásom, ő nem tűnik el olyan könnyedén egyelőre, bár elég sokat gyakorlom az önuralmat, és milyen kegyes is az élet, pont a szex Ethan kedvenc eszköze erre, amiért mondjuk csak hálálkodni tudnék, ha ugyan tennék ilyesmit valaha is. Apró morgás szakad fel a torkomból, én nem is igazán vagyok tudatában, amikor a hajamnál fogva húzza hátrébb a fejem, én bírom az ilyesmit, a farkasomban kicsit másképp csapódik le, s mintha azt is árgus szemekkel nézné, mit művel a torkom tájékán a hím, de mikor csak az ajkait érzi rajta, hozzám hasonlóan, hagyja, hogy elmossa a bennem tobzódó mámor a haragját. Ezen a terepen még jól vagyunk, nem akar előbújni, még nem, de figyelek is rá, sokat gyakoroltam, bár még bőven becsúszhat némi hiba, de Daniel szerintem van olyan idős már, hogy vissza tudjon fogni. Egyelőre nem követelődzöm, ő a hím, s ráadásul az idősebb is, ha lassú tempót akar, ostobaság lenne sürgetni, csak hosszú, vékony lábaimat kulcsolom össze mögötte, hogy még közelebb érezzem azokat a kutató ujjakat. Hümm, áldhatom az eget, hogy belé futottam…
- Tény és való, abban sokkal szexibb lennél - hümmögök egyetértően, mert oké, hogy tök poén lenne olyan béna rucikat ráaggatni, de bakker! Mégiscsak tök meztelenül ücsörög itt előttem, érthető, hogy nem túlzottan szeretném felöltöztetni. - Daniel Daniels - nevettem fel a név megismétlése után röviden - Hát ez roppant mókás - vigyorogtam teli szájjal, tiszta debilnek néznének, ha ilyen néven mutatkoznék be bárhol is. Nyilván nem fog feleségül venni, hiszen sehogyan sem lenne kivitelezhető, de szerintem is vicces volt. - Ez kifejezetten örömmel tölt el, csak aztán nehogy csalódnod kelljen - még mindig széles volt a görbület a képemen. Tudtam magamról, hogy hála égnek nem egy ocsmány akárki vagyok és a homitól is messze állok, de kifejezetten örömmel tölt el, hogy hang alapján nem ítél buzinak. Mondjuk a szüleim adták nekem a nevemet, eredetileg Ethan Nathaniel Corvin voltam, aztán abból lett a Nathaniel és végül a Daniel. - A régi neved is igazán csinos volt, de az újat is nagyon jól választottad meg - bólintottam határozottan. Mindig is szerettem a nőknek kedveskedni és habár nem vagyok egy név-mániás, de vannak kifejezetten hangzatos és szép nevek, Aleesha-é pedig ilyen volt. Különleges, nem sokszor futottam eddig bele. Pacsizok, amikor a kezét emeli és csak halk nevetésemmel válaszolok. Képes vagyok jelen pillanatban félvállról venni a dolgot, pedig alapjáraton közel sem így van. De most egy kicsit szeretnék kiszakadni a nyomasztó jelenből, lerakni egy picit a problémákat és a bizonytalan jövőt, hogy kiélvezhessem a pillanatot. Nem csak Aleesha örül annak, hogy belém futott, éppen annyira áldom a sorsot, hogy pont ma jártam erre, mint ő. A halk nyögés, a kéjtől terhes sóhaj mind feljebb rántja szám sarkait, elégedettséggel tölti el a mellkasomat. Élvezd csak, kis nőstény, hagyd, hogy kényeztesselek, de aztán ugyanezt várom el tőled én magam is. Adok és kapok is, vagy elveszek, lényegében mindegy, bár az előbbinek jobban örülnék. - Igazán lélegzetelállító vagy így - suttogom ezt már nyakának bőrére, miközben apró csókjaimmal egyre feljebb haladok. A kulcscsontjától indulok, az utolsó pedig a füle tövébe hintem el. A torkából felszakadó morgással mit sem foglalkozom, nem szándékozom behódoltatni a kis nőstényt, de az sem túlzottan érdekel, ha neki ez nem tetszik. Játszi könnyedséggel tehetek vele azt, amit szeretnék, a bennem élő hím tiszteletet parancsolóan emelkedik a kis nőstény fölé, készen arra, hogy egyből feléje kapjon, ha valami olyasmit készül tenni, amit nagyon nem kellene. Ajkaim ezúttal az érzékeny fülcimpát veszik kezelésbe, miközben ujjaim serényen járják táncukat odalent, hol kicsit visszavéve a tempón, hol gyorsabban kényeztetve a nőstényt. Elengedem a tarkójánál, hogy egyik keze után nyúljak és övemre vonjam az ujjait. Innentől az ő döntése, melyik utat választja, haladhatunk gyorsan és lassabban is, akár ujjait a nadrágomba vezeti, akár megoldja az övemet, mindkét eshetőségnek örülni tudnék. Én ugyan nem rohanok sehová, de kifejezetten örülnék, ha egy lépcsőfokkal feljebb ugranánk és Aleesha nem olyannak tűnt, aki berzenkedne az ilyesmitől. Egek, tálcán - motorháztetőn - kínálta fel nekem magát!
- Ugye, hogy ugye? Állapítom meg mosolyogva, én aztán mindenben, de így azért valljuk be, sokkal, de sokkal kellemesebb a helyzet. Csak nevetni tudtam a derűjére is, mert valljuk be, igencsak szexi volt a szentem mindenhogy, már a hangja is igencsak kellemesen cirógatta a bőrömet. Tudom, én sem panaszkodhatok ilyen téren, jobban mondva, a magamén kívül más véleménye nem érdekel kifejezetten. - Ohh, nem nagyon szoktam tévedni ilyen kérdésekben. Nem fogok amúgy sem egy név miatt elítélni valakit, elvégre azt többnyire nem magunknak választjuk, kezdetben semmiképpen sem, nem is a mi hibánk hát, ha szörnyűre sikerül. - Köszönöm, én is kedvelem. Fura, de sosem dönthettem még a nevemről én magam, és olyan jó, hogy végre minden ízében olyan, amilyet imádok. Szívesen viselem, és ilyesmi nem gyakran esett meg velem. Attól nem kell félnie, hogy én ne adnék, az egyetlen terep, amiben nem csak elveszek, az pontosan ez. Az érzelmi szinten csökevényes jellemem csorbája ily módon lett kiköszörülve, s nem bánom, hogy az én nyelvem a testé, nem kellenek sem szavak, sem érzések. - Egy lánynak mindig öröm ilyet hallani. Duruzsolom elégedett hangon, s noha játszom a türelmest, annyira nem jellemző rám, csak Ethan mellett megszoktam, hogy úgy vannak a dolgok, ahogyan ő akarja. Ettől még nem élvezem, ha megvan kötve a kezem. Mindenesetre, ahogy érzékelem a jelet arra, hogy lehetek nyugodtan bátrabb, közben egy-egy kéjes sóhajtól megfeszülvén ugyan, de kioldom a nadrágját, hogy ameddig elérjenek a kezeim, letoljam, alsónadrággal együtt, majd ujjaim ráfonódjanak tán már éledező férfiasságára. Elégedetten szusszanok, ahogy végre annyi idő után mást is érinthetek, mohón, szinte követelőzvén mozdulnak ujjaim, de csak hergelem, vágyat fokozok, fájdalmat nem okozok, az nem az én világom. Pillantásom leplezetlen kúszik lejjebb, hogy meg is szemléljem, majd ajkaimra árulkodóan pajkos mosoly kúszik, már most imádom. Igyekszem közelebb hajolni, bőrét érinteni ajkaimmal ujjaim játéka mellett, érezni kellemes melegét, s egyre inkább éhezve arra, hogy minden a helyére kerüljön. A legcsodálatosabb az egészben pedig az, hogy a jelek szerint immár segítség nélkül is képes vagyok arra, hogy visszafogjam a kis bundást, lehet, hogy csak szerencsém van, de ez jelen pillanatban nem foglalkoztat. Könnyedén simultam bele alig pár perccel később az energiáiba, testemet áldoztam az érzékiség oltárán, és bevallom, fantasztikus volt, főként úgy, hogy nem kellett másnak visszafognia, képes voltam rá egyedül. Talán csak most, de mindez nem számított, a lényeg az, hogyha egyszer sikerült, máskor is fog. Legalábbis ilyen kellemes körülmények között... S amint végeztünk egymással az érzéki örömök okozásának tekintetében, már kaptam is össze magam, hogy elinduljak visszafelé, bár esélyes volt, hogy pár napig nem kerülök elő, amíg le nem kopik rólam a szaga. Inkább viselem annak a következményeit, hogy elkóboroltam, mint annak, amit műveltem.
- Ez számomra is öröm - kúszott széles mosoly a képemre, mert az elégedettsége számomra is az volt, hasonló érzéseket váltott ki belőlem. Szerettem a nőknek kedveskedni, nézzenek bármennyire is hátsó szándéktól vezéreltnek, annyira nem izgattam soha magam az ilyesmiken, vagy azon, hogy mit gondolnak rólam. Amíg a kedves delikvensnek nincs ellenvetése és hasonló érzéseket válthatok ki belőle, mint most Aleeshából, addig rendben vagyunk. Már akkor ébred a vágyam, mikor oldódik az övem csatja, hát még mikor keze rátalál éledező férfiasságomra. Elégedett sóhaj szakad fel torkom mélyéről, ha lehet, még közelebb nyomulok hozzá, ujjaim pedig az övéivel párhuzamosan mozognak. Mohón, követelőzőn járják táncukat, ajkaim felfedezőútra indulnak nyakának puha bőrén. Aztán már ajkait falom, mintha minden egyes pillanatot szeretnék kihasználni, mintha képtelen volnék betelni vele, aztán fogaimmal búcsúzom, hogy állának ívére leheljek apró csókokat. Ujjaim kicsusszannak belőle, két kézzel nyúlok a feneke alá, hogy rámarkolva a gömbölyded farpofákra emeljem meg annyira, hogy végre elmerülhessek benne. Állkapcsom összeszorítva bukik felszínre belőlem az elégedett morgás, az enyém vagy, Aleesha és én a tiéd, néhány perc csupán, de most nem kell mással foglalkoznunk. Nem számít a falka, a rám nehezedő nyomás, egy esetleges dühös Teremtő... Most csak te vagy és én, no és a veszett hajsza, a kéj felé való törekvés, gyengéd, mégis határozott ritmus. Zihálva fúrom arcomat a hajába a kielégülés pillanatában, hogy aztán kelletlen, de visszahúzódjak. Ruha neki, ruha magamnak, könnyesnek nem nevezhető, de mégiscsak búcsú, aztán nem maradt más, csak az elégedett mosoly a képemen és az energiáimban.
A hétvégéim nagyszerűek voltak, egészen péntek estétől vasárnap délutánig, mert Sienna megértett. Vele nem kellett attól félnem, hogy újabbat rúg belém, vagy beletapos a földbe és mellette nem is éreztem azt, hogy egyébként mindenki más ezt teszi. Ezen kívül a hétköznapok.. hát elég szürkék voltak. Még mindig nem barátkoztam meg teljesen ezzel a falka dologgal, egyedüli vigaszt a tudat nyújtott, hogy hiába voltam mezei Falkatag, akkor is a bátyám fölött álltam a rangbéli tekintetben. Habár azóta a reggeli óta nem találkoztunk, nekem egyelőre bőven elég volt a tudat. A találkozó is nagyon érett már és előbb-utóbb teljesen elkerülhetetlenné is fog válni, de én magam nem rohantam hozzá és mivel ő sem jött, hát boldogan éldegéltem a tudattal tovább. Szar érzés volt ám a menő irodám után teljesen más közegben elkezdeni dolgozni, de nem tehettem mást, be kellett érjem azzal, ami adatott, amire lehetőségem volt. Minél előbb megszokni ezt az életet és elfogadni, hogy mostantól bizony ez az én életem, ezzel próbálkoztam minden nap, bár iszonyat nehezen ment. Hazaérve fáradtan dobtam le a cuccomat a kanapéra, de nem akartam a házban maradni, inkább visszaültem az autóba és a határ felé igyekeztem. Az út mentén dobtam le a kocsit, hogy aztán besétálva kissé az erdőbe rejtsem el a ruháimat egy bokor tövébe, majd alakot váltva vessem bele magam az esti erdőbe. Vadászat volt az elsődleges cél, ám egyelőre céltalanul rohangáltam, kutatva a megfelelő préda után, ám idővel valami sokkal jobb dologra lettem figyelmes. Nem gondolkodtam, amint megéreztem az ismerős szagokat, egyből arra indultam, még nagyobb sebességre kapcsolva, mint eddig. A szél az én malmomra hajtotta a vizet, a pajzsom teljesen fel volt húzva és habár tartottam attól, hogy rohamom hangja idő előtt felhívja rám a figyelmet, nem foglalkoztam vele. El akartam tarolni. Nem gondolkodtam, csak rohantam, egyenesen felé, hogyha sikerül nekicsapódnom, akkor ledöntsem a lábáról. Azzal sem foglalkoztam, hogy esetleges a sekély vizű patakocskában kötünk ki, ami ilyen időjárás mellett már igencsak fagyófélben volt. Nem szóltam, nem akartam, nem is kellett. Szavak helyett tettekkel mutattam ki, ami már eszméletlen régóta érlelődött, amiről bizonyára ő is tudja, micsoda, talán benne is éppen annyira feszítő érzésként vibrált a dolog, mint bennem. itt az idő kiadni. Ha gyorsaságát kihasználva ugrott el rohamom elől, akkor lefékeztem magam, felé fordulva indítva újabb támadást, vagy éppen védve ki az övét, ha ő lendült akcióba közben.
Vadászni voltam, természetesen társaság nélkül, egyfelől, mert én úgy akartam, másfelől - és esetemben jelenleg ez a nyomósabb - mert igen csekély azok száma, akik az Omegával együtt akarnak vadászni. Főleg csak úgy, spontán, és mivel épp csicskamunka sem akad, így kihasználtam a szabadidő nyújtotta lehetőségeket. Nem mondom, hogy megszoktam ezt a létet, soha nem is fogom, de amit tudtam, kihoztam belőle és minden meghunyászkodásom ellenére, amit kényszerű voltam nap-nap után mutatnom, a felszín alatt ott fortyogott a büszkeségem. Az enyém, a bestiáé... soha nem fogják megtörni, soha nem fogják tönkre tenni, mert nem hagyom. Egyszer jutottam ennek közelébe, amikor Misha tiszteletét tette Anchorage-ben úgy fél évvel ezelőtt, de azóta sem. Mind megmutatták, hogy milyen lent lenni, mindegyik felől éreztem, a megtörtség helyett viszont csak elégedetlenségemet, szabadulási vágyamat fűtötték, hergelték. Ki fogok törni ebből, bár még fogalmam sem volt, mindezt hogyan tudnám kivitelezni úgy, hogy kétség kívül én vagyok a legproblémásabb egyed az egész falkában.
Egyetlen farkas akad, aki fel tudja venni vele a versenyt - de nem sebességben -, és az a farkas meg is érkezett a tulajdon öcsém képében. A reggeli óta nem találkoztunk, legfeljebb távolról és akkor sem voltunk oylan helyen, helyzetben, hogy bármi történhessen. Mindkettőnknek meg kellett húznia magát, ha jót akart, márpedig az események tükrében: jót akartunk. Ha egymásnak nem is, magunknak mindenképp. Ez pedig semmiből sem látszik jobban, mint az egyből indított támadásból. Gyere csak, legalább nem nekem kell érted mennem! Kitérek a gyorsaságomat használva, de nem távolodok el tőle, a kitérésem lendületével kapok egyből utána, s hiába úsztuk meg előbb a fürdést, most semmi sem ment meg tőle minket. A magunk korához-erejéhez mérten irdatlan erővel csapódunk az éppleg fagyott folyóba, mit sem törődve a jéghideg vízzel. Legalábbis engem marhára nem izgat, ahogy hirtelenjében sok más sem. Ösztön hajt, azzal kapok a torka felé, hogy megpróbáljam magam alá gyűrni azt, akivel egyszer már megtettem ezt, rögtön első találkozásunkkor. Elkapni, megtépni, megbosszulni a helyzetünket, magunk alá gyűrni - csak ez zúg bennem, fokozza az adrenalint, hajtja bennem a vért őrült hévvel.
Kitért előlem, de nem igazán tudott érdekelni. Ilyenkor kifejezetten átkos volt, hogy ő a Villámok közé tartozott, mert vele szemben jelen pillanatban nem sok hasznát vettem Trollságomnak. Túl gyorsan száguldottam felé, hogy képes legyek egyből lefékezni, amikor elugrott előlem, ő pedig kihasználta a helyzetet. Borultunk, eszelős erővel csapódtunk bele a folyóba, repedt fel súlyunk a vékonykára fagyott vízfelszín, áztatta bundánkat a fagyos víz. Ez volt, ami most a legkevésbé tudott izgatni, kellőképpen fűtött az adrenalin és a belsőmet feszítő érzés, hogy ilyen csip-csup dolgok, mint a jeges víz, elterelhessék a gondolataimat. A torkom nem adom, minden erőmet beleadva a pofonba próbálom elütni a fejét a nyakam közeléből. Neked nem adom, testvér, a Teremtődnek nyújtottam, te viszont a falka legalja vagy, ne is álmodj róla. Agyaraimmal a vállába próbálok marni, miközben mancsom sem tétlen. Oldala felé csapok, karmaimmal próbálom felszántani azt, vagy bármi mást, amit érek, ami éppen kéznél van. Dühödtem morgok és vicsorgok, csak úgy mint ő, én magam is meg akartam bosszulni a helyzetemet, mindent, ami történt. Dühöm zubog az ereimben, kavarog az izzó borostyánokban. Nem fogsz magad alá gyűrni, Duncan, nem kerülök alád, soha nem leszek alattad, megértetted?
Összegabalyodunk szinte, és így hiába a gyorsaság, belém tud tépni, csakhogy én is belé. Ijesztően egyformán. Ő az egyik vállamba, én az övé, csak átellenesen marok, hogy szinte nem lehet eldönteni a kavargó feketeségben, hol kezdődik ő, hol én. Ugyanaz fűt, hajt mindkettőnket, ugyanazok a hibák, ugyanazok a vádak magunk és a másikkal szemben. Oldalát kapnám el mancsaimmal, de meggondolom magam, hasát szántom karmaimmal, hogy legalább ebben ne hasonlítsunk. Nem kímélem és ha nem tesz valamit, mélyen tépek belé, mintha komolyan ki akarnám itt és azonnal belezni. Fejemet felrántom, tépve inakat-húst vállából, és ha nem fog le, akkor elugrom róla, de még a patakban állok, a gyenge sodrásban, ami messzire, ki tudja, hova viszi a vérünket. Ezt a mocskos vért, amin osztozunk, és hiába akar másmilyennek tűnni, ugyanolyan, mint én. Pedig... teljes szívemből kívántam, hogy ne így legyen. Egy másik életben, egy másik korban, amikor még nem borítottunk a nyakunkba ennyi szart. Ha sikerrel jártam az leugrást tekintve, akkor taktikát váltva ezúttal a gyorsaságra mentem rá, nem akartam feldönteni, ledózerolni, neki-nekifutottam, körülötte helyezkedve, rohanva, oda-odakapva, hogy hol kisebb, hogy nagyobb darabot tépjek belőle. Megtépni, széttépni, amennyire csak lehet, amilyen gyorsan csak lehet. Mi nem tudunk együtt dolgozni, mi nem tudunk valami jobbat kihozni az adott helyzetből. Mi - főleg együtt - pusztítunk, egymást a és környezetünket, a körülöttünk lévőket visszük romlásba. Kétle, hogy ez valaha is változni fog.
Tépj, Duncan. Marj, vedd a vérem, szakítsd a húsom, tudom jól, hogy megérdemlem. Ahogyan te is. Ott karmolom, ahol csak érem, fekete masszává olvadva tombolunk a jeges vízben, vállába marok, ő az enyémbe. Érezni akarom a fájdalmat. A mindent átjáró fájdalmat, hiszen az nem elég, hogy csak belülről feszít, hogy csak a lelkem marcangolja. Tépje a tagjaim, járja át egész testem, mert úgy a kerek, igaz? Úgy a teljes. Hasamat szántja végig, dühödt, fájdalommal teli morgás szakad fel a torkomból, egy pillanatig tényleg azt hiszem, hogy itt helyben akar kibelezni. Vérem folyik, nem ám csak a bundám áztatja, érzem, ahogyan lecsöpög, ahogyan elviszi a víz… Bárcsak ilyen egyszerű lenne, bárcsak elég lenne ahhoz, hogy minden szennyet és gyalázatot képes lenne elsodorni, lemosni rólunk, mit mi öntöttünk saját magunkra. Viszi a vállam húsát is, csakúgy, mint én az övét, ebben a tekintetben tökéletes az összhang, a szinkron. Másra képtelenek vagyunk, nem igaz? Csak pusztítani. Csak kárt tenni a másikban és a környezetünkben. Ezek vagyunk mi. Nem engedem, hogy messze ugorjon, oldalába vájt karmaimat használva próbálom visszarántani, hogy ezúttal fejét vegyem célba, fülét harapnám, tépném, csonkolnám, de egyetlen próbálkozásnál többet nem akarok, elengedem, hátrálok. Nehézkes már a mozgás, hiszen minden egyes alkalommal újult erővel hasít a fájdalom a hasamba, mintha menten ki akarna borulni onnan minden belsőségem. Nem foglalkozom vele, akkor is mennék, akkor is hajtana elvakult dühöm, ha a beleimet is húznom kellene magam után. Új taktikát választ és bármerről akarok fordulni, bárhonnan akarnám elcsípni, mindig kitér előlem. Legalább csinálnád normálisan, bassza meg! Mit szórakozol? Mit játszadozol? Mire jó ez az egész? Minden egyes alkalommal, amikor belém mart, amikor kitépett belőlem egy darabot, fájdalmasan és dühösen morrantam fel, kaptam volna utána, de csak az üres levegőt szántotta mancsom. Fogalmam sincsen, meddig szórakozott így, de egy idő után kurvára megelégeltem. Megálltam az ellenkezésben, tessék, tépjél, marjál, ahogyan csak kedved engedi. Nem mozdultam, egy helyben álltam, minden idegszálammal a következő támadására figyeltem, hogyha sikerült elcsípni, akkor elibe menve a mozdulatának keverjek le neki egy istenes pofont, karmaim nyomát szántva pofájába, megpróbálva ezzel ki is billenteni őt az egyensúlyából. Bíztam benne, hogyha nem az előző támadásán görcsölök és nem azt akarom megtorolni, akkor sikerül elcsípni a következőt, de, hogy sikerült-e, fogalmam sincsen… Ha sikerült leállítani legalább egy pillanatra, akkor vicsorogva-morogva ugrottam elé, egyelőre nem támadva, csak megállva előtte. ~ Elbasztam! ~ ordított a gondolat, bele akartam harsogni, bele akartam üvölteni az elméjébe az egyetlen szót. Tisztában voltam vele, én is, ő is elcsesztük. Visszavonhatatlanul, végérvényesen. Acsargásom nem szűnt, de támadni nem támadtam többet. Amennyire gyűlöltem, amennyire azt akartam, hogy tűnjön el végérvényesen az életemből, valahol csökött, elcseszett lelkem legmélyén.. éppen annyira szükségem volt a bátyámra. Most talán mindennél jobban.
Dacol, dühöng és ellenáll, ahelyett, hogy hagyná a picsába az egészet! És ez dühít, mert a reggelinél is pontosan így, ezzel baszott ki magával, talán nem is kellene most falkában lennie, ha képes ott már korábban használni a fejét. Elbaszta. Elbasztam. Nem tudtam megvédeni az öcsémet, hát tessék, akkor bántom, tépem és szaggatom, az jobban megy. Csekély a kár, amit bennem okoz, ahhoz képest, amit tőlem kap, de nem vagyok hajlandó megállni vagy megszánni. Nem. Egyikünknek sem jár szánalom, egyikünk sem ennyire nyeszlett, akárhol is álljunk a falkán belül. Megvan benne az igyekezet és a szándék, hogy megállítson, ám egyik szándék halva születettebb, mint másik. Gyorsaságban, reflexben nem versenyezhet velem, a kedves "rokonnak" is bebizonyítottam, hogy ha másban nem is, a képességemben átkozottul jó vagyok. Farkasnak jobb, mint embernek. Éppen ezért döntök úgy, ahogy, éppen ezért hagyom, hogy a bestia másodjára is maga alá parancsolja a másik feketét, ahogy végül tarkójánál kapom el, mint egy rakoncátlan, neveletlen kölyköt. A tarkójánál, nem a torkánál. Lenyomom, hasmánt bele a jéghideg vízbe, mindegy néma üzenet gyanánt, hogy itt az ideje lehűtenie magát, emellett az a hasi seb sem játék. Torkomból morgás tör fel, energiáim elégedetten lengenek körbe. Nekem remény az, ami neki valószínűleg megalázás. Az Omega nem fogadta el, nem engedte maga fölé. És mégis a fivér az, akit elér a gondolatban is üvöltő szó. Egyikünknek sem ott lenne a helye, ahol épp van. Egymásnak csináltuk meg, magunknak, mégsem eresztem, sőt, mintha csak erősödne harapásom. ~ Jól nyisd ki a füled, mert csak egyszer fogom elmondani ~ kezdtem keserű dühvel. ~ Soha nem akartam megölni Siennát, csak neked akartam megmutatni, minek tetted ki. Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy ekkora baromságokat csinálj. Ideköltözöl a falka területére, Jézusom, Daniel... Most meg nézz magadra! Olyan vagy, mint én ~ rángattam meg haragosan, és ebben nem volt büszkeség. Nem akarom, hogy ilyen legyen, hogy ilyenné váljon. ~ Sokkal többnek kéne lenned, hogy ne legyen pofám ilyen rangkülönbséggel így lenyomni! ~ üvöltöttem most én. ~ Megöltem apánkat érted, magamért, a jövőnkért, mert egy utolsó faszkalap volt, de a mostanit, az Apámat, a Teremtőmet én soha nem leszek képes elárulni, sem érted, sem másért, érted ezt? Amit tudtam, megadtam neked, aztán amit tudtunk elcsesztünk. Tudod mit mondott nekem? Hogy csináljam végig. És ennél több nekem nem kell. ~ Azt akartam, hogy értse, legalább egy kicsit, egy porszemnyi szegmensét annak, hogy itt ez az egész mit jelent nekem. A farkasom, hogy az ő Kölyke lehetek, a falka, a helyem, hogy Omega lettem... ~ Szedd össze magad, hallod? Épp itt az ideje.
Bíztam benne, hogy sikerül, hogy sikerül kitérnem a támadás elől, elébe menni és megadni neki a pofont. De a bizalom, mint annyiszor már ebben a kibaszott életben, sajnos most is kevésnek tűnik. Elkap, a tarkómnál fogva, leránt, én pedig beleplaccsanok a vízbe. Morgás szakad fel a torkomból, mélyről, fájdalmasan, dühösen. Hiszen kurvára nem kellemes, ahogyan a jeges víz a sebem nyalja, éget, csíp, fáj. De az a fájdalom semmi ahhoz képest, amit maga a tudat jelent; ismét felém kerekedett. Próbálnék eltekinteni attól a szarságtól, hogy egy Omega tette ezt, nekem talán menne, én csak amiatt érzem magam szarul, mert ő a bátyám, a farkasom viszont képtelen eltekinteni attól, hogy ebben a küzdelemben is alulmaradt. Egy ilyen farkassal szemben. Hiába ellenkeznék, teljesen felesleges volna, egyrészt a sebemnek sem tesz túl jót, másrészt semmi esélyes sem lenne ellene, arról nem is beszélve, hogy értelmét se sokat látnám. Így hát nem ficánkolok, csupán nem szűnő, ám egyre csituló morgásom az, mi a nemtetszésem kifejezi a kavargó energiáim mellett. Nem akarom érezni a tiédet. Nem kell az elégedettséged. Egyetlen szót üvöltök csupán, mintha az volna a szabadulásom kulcsa, de semmi ilyen szándékom nincsen ezzel. Csak szeretném, ha a testvéremhez jutna el az egyetlen szó, ha tudná, hogy igenis tisztában vagyok azzal, hogy mindent szétcsesztem. Mindent… Tűrtem a szavait, feszülten figyeltem minden egyes betűre, hangra, de az első felével semmi újat nem mondott. Tisztában voltam a hibáimmal, semmi szükségem nem volt arra, hogy ismét a fejemre olvassa azokat, megkaptam már elégszer. A morgásom is csak akkor szűnik meg, amikor ismét megrángat. Nem akartam olyan lenni, mint ő, mert tudom jól, hogy ez nem büszkeség. Annyira nem akartam… Értettem. Minden egyes szavát értettem. Nem is akartam volna, hogy elárulja a Teremtőjét értem. Neki itt volt a családja és hiába kötött minket össze a vér, soha nem kerülhetek olyan helyre nála, mint Castor, vagy mint maga a falka egésze. Neki ott volt a Teremtője, neki volt mibe kapaszkodnia. Nekem egyedül a lányom volt és már ő sem volt egészen az enyém. Ő is Castorhoz tartozott, mint a tulajdon bátyám. Már azon is képtelen lettem volna felhúzni magam, hogy tulajdonképpen mindent elvett tőlem… A lányom, a bátyám, a szabadságom… Akkor is, ha közrejátszottam benne, akkor is, ha én tehetek róla, ám a felé irányuló düh helyett egészen más telepedett a bensőmre; üresség és hiány. Mint a kivetett, kidobott kutya, úgy éreztem magam, aki bárhova rohanna, nem lelné sehol a helyét. Mert elcseszte. Mert ebben a világban, bármennyire is próbálná újrakezdeni, bármilyen vonzó is a tiszta lap ígérete, a pecsét örökre ott marad a homlokán. Örökre… A hallgatás beleegyezés, szokták mondani és ebben a helyzetben is teljesen igaz volt. Nem válaszoltam, nem reagáltam, csak feküdtem ott, mindössze a szaporán emelkedő mellkasom és a levegővétel hangjai voltak azok, mik tudatták, hogy még nagyon is élek. Nem fogom feladni, hallod? Bármennyire is csábító lenne a gondolat, nem fogom megtenni. Mert ha más nem, hát ez teljes mértékben közös bennünk; végigcsináljuk.
Kezdőlap
