Nem akartam, hogy tudd. Nem akartam, hogy érezd, hogy lásd, hogy átéld mindazt, amit én is. Annyira szerettelek volna megóvni, annyira szerettem volna felnőtt lenni egy kicsit, nem sokáig, csak egy egészen kicsit. Nem akartam fájdalmat okozni. Nem akartalak összetörni.. Meg fogsz tudni valaha is bocsátani nekem? Képes leszel valaha is ugyanúgy nézni a szemembe, mint régen? Mint amikor átjöttél hozzám? Fogunk-e még valaha úgy viccelődni, mint a telefonban? Semmi sem lesz ugyanolyan… Ezek után nem. Mert ezentúl mindig látni fogom azt a megtörtséget a szemedben, amit én okoztam. Ezzel pedig soha nem fogok tudni megbarátkozni. Súlyosan nehezedik ez is a vállamra, Mary halálával együttesen akar lehúzni a mélybe, szinte meggörnyedek alatta. Annyira nem ezt szerettem volna… Nem sírok, nekem akarok sírni, de hatalmas gombóc gyűlt a torkomba, amit akármennyire is próbálkozom, képtelen vagyok eltűntetni onnan. Érzem apám könnyeinek sósságát az orromba kúszni. Szeretném, ha kiabálna velem. Üssön meg újra és újra, csak adjon feloldozást! Valahogyan, bárhogyan, mutasd ki, hogy mit érzel! Kérlek, nem hagyhatsz így itt, valamit mondj, valamit tegyél… Ahogyan elereszt, én is elengedem a tarkóját. Az utolsó kapaszkodómat. Nem mozdulok, ugyanúgy térdelek ott, lehajtott fejjel. Nem tudok rád nézni, irtózom attól, amit a szemedben láttam, egyáltalán rád nézhetek még? Megérdemlem egyáltalán? Annyira sajnálom, hogy ezt én okoztam benned. Addig nem is emelem fel a fejem, amíg meg nem hallom a gondolataim között a hangját. Meggyötört arc, meggyötört tekintet néz a másik meggyötört arcra. - Tíz-tizenöt éve - suttogom halkan, többet azonban én sem vagyok képes mondani. Nem kellett volna látnod. Nem kellett volna kierőszakolnod belőlem az emléket. Miért akartad egyáltalán? Miért akarsz te is minden egyes éjszaka csatakosan ébredni azért, mert újra és újra megjelenik előtted a kép? Miért..? Úgy szeretnék mondani valamit. Hogy sajnálom. Hogy ő nem ezt érdemli. Hogy nem voltam méltó fia. Hogy szégyent hoztunk a fejére. Visszatartanám, nem akarom, hogy menjen, nem akarom, hogy így hagyjon magamra. Befejezetlennek érzem ezt az egészet, mert hiába mondtam el, semmi megkönnyebbülést nem érzek. Mert itt hagyott a kétségek között, mert nem büntetett meg, mert ugyanolyan hibásnak érzem magam, mint akkor, amikor a lányom elé ugrottam. És azt sem tudja, hogy Teresát is elvették tőlem, pár napra Mary elvesztése után… Hogy hiábavaló volt mindez. Nem akarom sajnáltatni magam, de bármi jobb lenne ennél a helyzetnél. Csak csendben figyelem, ahogyan távozik, ahogyan egyik fától a másikig tántorog, szeretnék ott állni mellette, támaszt nyújtani, segíteni őt, de ebben a pillanatban szerintem én vagyok az utolsó, akit maga mellett szeretne tudni. Úgy sajnálom… Akkor tápászkodom csak fel, amikor már látótávolságon kívülre ért. Hagyom, hogy kirobbanjon belőlem a farkasom, energiáim vad orkánként tombolnak körülöttem, nem foglalkozom a pajzsommal, tombolni akarok, kiadni magamból minden keserűséget és fájdalmat, pedig tudom, amíg az apám nem adja meg, én magam is képtelen leszek önmagamnak megbocsátani. Ismét elveszítettem. Először akkor, amikor elvették tőlem a farkasát. És most újra, kicsúszott a kezeim közül, pedig már a markomban tarthattam! Mihez kezdjek most? Fogalmam sincsen. A vörös köd ellepi az elmémet és nem akarok mást, csak felejteni. Elfelejteni azt, amit soha nem törölhetek ki az emlékeim közül.
Egy cseppet sem voltam jó formában, ami azt illeti. És erre még az is rátett, hogy képtelen voltam nyugton maradni és nekem mindenáron el kellett indulnom visszafelé. Akkor sem voltam képes egy helyben toporogni és várni, hogy összeforrjanak a csontjaim, mert például a karom az tuti nem fog jól összeforrni csak akkor, ha a helyére rakom, farkas alakban meg necces lett volna, a síkság kellős közepén meg nem fogok nudistát játszani. Amúgy is minél tovább szerettem volna érezni a porcikákba maró fájdalmat, minden egyes cseppjét ki akartam élvezni, minél hosszabbra szerettem volna nyújtani a szenvedés pillanatait, mert nagyon is megérdemeltem. Arról nem is beszélve, hogy szükségem volt rá, hogy elterelje a gondolataimat. Többé-kevésbé bevált, főleg, ahogyan egyre több megtett utat tudhattam a hátam mögött, mert bitang módon elfogyott az erőm. A patakot sikerült elérnem, de át már nem jutottam rajta, szimplán megbotlottam egy, a szélén lévő nagyobb sziklában és szépen orra buktam. Legalább pofám alját érte a hűvös víz, amúgy is jót tett, lehűtötte kicsit a megmaradt kedélyeimet. Csak szuszogva fújtattam, mert akárhogyan próbálkoztam, képtelen voltam felállni innen, szerencsére viszont már arra sem maradt energiám, hogy ezen puffogjak. Egyszerűen csak aludni akartam egy kicsit, szusszanni egy keveset, amíg ismét erőre kapok. Most az sem érdekelt, hogy rosszul forrnak össze a csontok, egy csomó vért veszítettem, nem tudtam már ilyeneken gondolkodni. De legalább semmi máson sem és ezért nekem már bőven megérte. Nagyon szarul festettem. A jobb vállamból jelentős adag hiányzott, szerintem még a csontom is megkapargatta, fene tudja, csak az iszonyatos fájdalmat éreztem, ahol a hideg levegő a húsomba mart. Ugyanazon lábam csontja alaposan eltörött, ránéznem sem kellett, éreztem, hogy nyílt törés. Az állkapcsom megrepedt, abból is szivárgott a vérem. Ezen kívül az oldalamra is akkorát kaptam, hogy nem elég, hogy jó néhány bordám eltörött, minden bizonnyal a tüdőm is felkarcolták a csontok. Ezen kívül apróbb karmolások éktelenkedtek rajtam, de a többi sebhez képest azok már semmik sem voltak. A fekete bunda vértől volt ragacsos, csomókban tapadt össze a szőröm, fáradtam hunytam le a karmazsinokat ahogyan ott feküdtem a patak szélén. A pajzsommal sem nagyon foglalkoztam, bár már nem tomboltak az energiáim, egész egyszerűen csak lustán, lomhán kavarogtak körülöttem. Nem voltam már zaklatott, de egy cseppet sem éreztem jobban magam, a keserűség pedig a fájdalomnál is erősebben marta magát a csontjaimba.
Futás. Manapság ez az életem. Már nem szó szerint véve, hiszen általában nem rohangászok sehová, de most mégis ehhez lett kedvem, hát nekiindultam a kilométereknek. Nem sejtettem, hogy bármi olyasmit fogok tapasztalni, ami megzavarja a vöröst. Ma nem akartam előkúsztatni magamból, mégis felüti a fejét, amint megcsapja már messziről orrlikait a friss vér szaga. A pajzsomat feszegeti, azt akarja, hogy eresszem lejjebb, hogy kitörhessen, de nem engedek neki. Legalábbis nem jobban annál, mint amennyi ahhoz kell nekem - miközben kihasználva minden gyorsaságomat megiramodom - hogy felmérhessem mivel is van dolgom. Nem akarok beleszaladni felkészületlenül semmi civódásba, így hát csak akkor bukkanok elő a fák közül, ha már biztos vagyok abban, hogy a tépázott energiák egyetlen farkastól származnak. - Ó, hogy a.. Szalad ki a számon az orr alatti elmormolás, megbizonyosodva arról, hogy pontosan ismerem az energiák gazdáját. A bundás felé eresztem a vöröst - nem esem túlzásba, kell a nyavalyának, hogy még ebből is konfliktus legyen, mostanában csak a baj van megint a döggel - de csak annyira, hogy jelezzem: itt vagyok. Finoman, szinte nesztelen térdelek a hóba a farkas mellé, eszembe nem jut váltani, mert úgy nem tudok rajta segíteni. Mondjuk így se sokat addig, amíg nem az emberi alakját viseli. ~ Hé.. Mászom elméjébe, felhívva magamra a figyelmét. Egyelőre nem hívom fel szíves figyelmét arra, hogy váltson, hiszen farkasalakban gyorsabban gyógyul, viszont az is tény, hogy itt nem maradhat, martalékául mindenféle élő és nem élő hatásnak a regenerációs folyamatainak ideje alatt. Energiáimmal zavarni igyekszem őt, felpiszkálni benne az embert, hadd törjön ki, hadd törjenek össze a csontjai ahhoz, hogy újra emberi formát öltsön a teste. Nem akartam ennyire direkt lenni, de mivel a pajzsa elég mélyen fekszik, én pedig biztos, hogy nem fogom sem itt hagyni, sem mély csevegésbe merülni vele, jobb módot nem láttam arra, hogy célozzak dolgokra. Tudom én, hogy idősebb, mint én vagyok, de akkor sem hagyom ennyiben. B tervvel majd aztán készülök, ha a dolog nem sikerült.
Teljesen jól ellébecoltam a saját kis nyomoromban, a patak kellőképpen hűvös volt a pofám alatt és ez rendkívül jól esett. Az egyetlen pozitív tényező ebben az egész helyzetben. Már egészen közel jártam az álomhoz, a sötétség baromi hívogató volt és valószínűleg el is csábultam volna, ha nem éreztem volna meg a közeledő energiákat és az érkező farkast. Nem akartam, hogy bárki is rám találjon, netalán közelebb jöjjön. A helyzetemhez mérten igencsak gyengécskén, de meglendültek az energiáim, szerettem volna a másik farkas bundájába tépni, hagyjon békén, menjen el, mert tökéletes jó ez az egyedüllét most nekem. Aztán felismertem a kis vöröst és hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e neki, vagy sem. Egyrészről Willow orvos volt, így a szorult helyzetem ezen részén legalább tudna segíteni, másrészről pedig.. nem akartam senki olyat a magam közelében, akinek bármiféle köze van az apámhoz. Főleg olyan köze, mint amilyen Willow-nak volt. És ez nem a nősténynek szólt, de róla akaratlanul is apa jutott eszembe és mindaz, amit ma porrá zúztam. És pont az lett volna a célom, hogy legalább egy kis időre felejtsek. Aztán végül nem gondolkodtam, túl fáradt voltam ahhoz is, hogy eldöntsem, örüljek-e a nősténynek, vagy se. Érzem, hogy közelebb jön, felnyílnak a szemeim és megmozdítom a fejem, hogy ránézhessek. Fáj a mozdulat is, de ezúttal már nem adok hangot neki. Érzem a zavarást, tudom, hogy váltani kellene, csak jelen pillanatban ahhoz sem sok erőm maradt és hát.. olyan kényelmes így, nem szívesen adnám fel. Pedig segítségre van szükségem, egyedül aligha sikerül majd helyretenni a törött részeket és összekapni magam annyira, hogy legalább hazajuthassak. Meglódul az energiafolyam, hogy aztán némi nyöszörgést követően már emberi formámban heverjek a patakparton. Így még rosszabbul nézek ki, mert a fekete bunda jobban elnyelte a véremet, a bőrömön azonban jobban kiütközik, ahogyan a sebek is sokkal szembetűnőbbek. - Nem is mondtad, hogy ismered az apámat… - erőtlenül buknak ki belőlem a szavak, ahogyan ismét a tekintetét keresem. Minden porcikám sajog, a beszéd i nehéz megrepedt állkapoccsal, de valahogyan csak boldogulok vele. Ezt a gondolatot pedig ha akarnám se lennék képes kiverni a fejemből. És ha beszélgetünk, akkor legalább tuti nem alszom el és nem engedek a csábító sötétségnek. Nyilván azt sem tudja, ki az apám, de ebbe jelen pillanatban túl fáradt voltam, hogy képes legyek belegondolni. - Segítesz? - nyilván azért nem hagyott magamra, de ez ismét csak olyan dolog, aminek felfogásához kevés az életerőm. Ép kezemet máris nyújtom felé, húzzon fel, vagy nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni, nem hiszem, hogy van nála szükséges felszerelés, én pedig egyedül képtelen leszek feltápászkodni innen.
A vörös picit sértődötten húzza fel a pofáját az energiahullámra válaszul, de nem kaffan oda, annál nagyobb intelligencia szorult még belé is, farkasberkeken belül. A sérültbe nem illik még nagyobbat marni, kivéve, hogyha oka van rá, de neki most nem volt. ÉS egyébként sem lépett fel ellene tettleg a hím, akinek az energiái közé mégis keveredett valami pofavicsorogtatóan ismerős. Nem ítélkezem. Nyöszörgést is hallottam már eleget, sőt, fájdalomkiáltásokkal is lett már tele dobhártyám, nem foglalkozom azzal, amit nem kell meghallanom. Orvosként vagyok jelen, először a hideg fej, aztán jöhet minden más. Első dolgom, hogy feltérképezzem a sérüléseit így bunda nélküli állapotban is. A meztelensége szintén olyan tényező, ami ebben a szakmában pláne nem zavar. A műtőasztalon is minden test öltözettelen. A nyílt törést veszem először kezelésbe, bár azt aligha fogom tudni itt ellátni tökéletesen. Annyit tudok tenni, hogy a kreativitást használva kerítek egy alkalmasnak ítélt ágdarabot és a kabátomat ledobva ismét csak saját ruhadarabjaimat használom fel ahhoz, hogy rögzítsem a végtagot. Mivel Aiden farkas, így nem igényel annyi azonnaliságot és műtéti utat a törés ellátása, hevenyészettnek megteszi így is, tisztításra mondjuk csak később kerülhetne sor, de a vérmérgezés nem fogja elvinni, az garantált. Nem kérek elnézést, ha a művelet közben esetleg fájdalmat okozok neki. Máshogy nem tudom csinálni, s mivel futni jöttem, semmi orvosi eszköz nincs nálam. A szavainak hallatán felszalad szemöldököm. A csont megfelelő állását és rögzítést tapintgatom végig, minél stabilabbra húzva a rögzítést. Addig, amíg a csont össze nem forr annyira, hogy ne ártson magának egy alakváltással, tetszik vagy sem, ezt kell viselje. Vagyis ehhez hasonlót. Mert itt nem fogom hagyni, szóval a helyszíni ellátását nyilván követi majd valami szakszerűbb. Csak jussunk el oda. - Hogy mondod? Kérdezek vissza egyik tépett sebének sebszéleinek összehúzása közepette. Kész haszon, hogy a pulóver alatt még egy vékonyabb hosszúujjút és egy trikót is viselek, szaggathatok belőle "kötszert" bőven. - Ne barchobázzunk. Hogy hívják az apád? Most mi a neve. Teszem hozzá a végéhez, mert bár a vörös szinte tudja a választ, én nem akarom meghallani, észrevenni. Utálom az egész helyzetet, zavaros és valahogy jó lenne már kimászni belőle. - Kivel akasztottál agyart, s miért? Ki kéne próbáld, hogy fel tudsz-e kelni innen.. Teszek hevenyészett javaslatot neki. Fájni fog, ezt tudom. De itt aligha tudok többet tenni érte, viszont még emlékszem hol lakik, hacsak el, nem költözött. Ha elevickélünk odáig így, hogy a csontjait legalább helyükre rántottam és a helyes összeforrás felé tereltem, akkor stabilabbá tehetem az állapotát. - Ne olyan hevesen! Nyúlok alá, hogy rám támaszkodhasson. A beteg tetvek esélyesen gyorsabban jutnának el A-ból B-be, mint mi fogunk, hacsak nem találok ki valamit.
A hozzászólást Willow Nyxon összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Nov. 13, 2015 8:52 pm-kor.
Nekilát a kezem rendbe tételének, én pedig ekkor már képtelen vagyok visszafogni a hangomat. Erőtlen, mégis fájdalommal teli kiáltás szakad fel a torkomból, ahogyan rögzíteni próbálja a törött végtagot. Nem látom, mit csinál, de gondolom épp visszatuszkolja a kiálló csontdarabot a helyére, ez pedig, akárhogyan is nézem, kurvára fáj. Aztán megpróbálom összeszorítani az állkapcsomat, de ez meg megint bitang mód fáj, úgyhogy csak ismét ordítani tudok. Szívás, gyűlölöm az ilyesmit, de olykor bizony előfordul és nagyon ráharapni sem tudnék semmire. Első gondolatom, hogy az ép karomra harapok rá, de tuti kitépnék belőle egy darabot, az meg most nem kell, inkább felverem az erdő csendjét, Willow biztos hozzá van szokva az ilyesmihez. Aztán csitul a fájdalom, de el nem múlik, kegyetlen lüktetés marad utána, zihálva veszem a levegőt, ami ismét csak nem jó sem a bordáimnak, sem a tüdőmnek. Homlokomat hideg verejték áztatja és ismét baromi közel kerülök az eszméletlenség állapotához, mert ez így túl sok. A fizikai és a lelki fájdalom is, sokkal egyszerűbb lenne a hívogató sötétségbe merülni, legalább egy kis időre nyugtom lenne. De aztán Willow kérdez és ez az, ami visszaránt a határról. - Jól hallottad.. - valami félmosolyhoz hasonló akármit próbálok produkálni, de az állkapcsom hevesen tiltakozik, úgyhogy csak egy fájdalmas nyögés lesz belőle. - Biztos, hogy tudni szeretnéd? - elvégre apa mesélt arról, miféle kapcsolat van köztük és fogalmam sincsen, jelen pillanatban hányadán állnak egymással, de kellemetlen lenne, ha adott esetben emiatt hagyna itt. - Elmondom, de ígérd meg, hogy nem hagysz itt - fene tudja, miként működik és milyen hatást vált majd ki belőle az igazság. - Horatio. Igen, azt hiszem azt mondta, most így hívják - bököm ki végül a nevet, amennyiben megígérte nekem, hogy hazavisz és ellátja a sérüléseimet. Valamit valamiért, ugyebár… Bár most képtelen lennék alkudozni, még gondolkodni se nagyon tudok. ~ Valami Achilles nevű taggal, nem volt falkaszaga ~ váltok át a mentális kommunikációra, mert rettentően fáj, ha kinyitom a számat, így meg teljesen biztos, hogy nem alszom bele valamelyik mondatomba. ~ És hogy miért? Kicsit kiakadtam. Mindenki máshogyan vezeti le a feszültséget ~ ez volt az igazság, tényleg ezért támadtam rá a hímre. Az már más kérdés, hogy pontosan miért akadtam ki és lettem olyan feszült, hogy képes legyek nekimenni egy nálam idősebb hímnek, aki ráadásul Muszkli. ~ Ki kéne, de olyan jó itt feküdni… ~ sóhajtottam elméjébe a szavaimat, ezzel szemben azonban megpróbáltam feltápászkodni. A sebek a kötés ellenére is fájóan tiltakoztak a mozdulat ellen, az első próbálkozásom egyből kudarcba fulladt és egy ismételt fájdalmas kiáltást - ezúttal már halkabbat - követően borultam vissza, ami újfent nem tett jót a bordáimnak. ~ Segíts, kérlek! ~ szusszantottam, felé nyújtva a kezemet, hogy aztán amikor alám nyúl, megtámaszkodhassak a vállán, nyaka köré fonva az ép karomat. ~ Az autóm itt van valahol a közelben és azt hiszem nem messze innen dobtam el a dzsekimet is. Ha megvan a kabát, meglesz a kulcs is és akkor mehetünk kocsival, úgy talán gyorsabb ~ adtam némi információt, hogy megkönnyítsem a helyzetünket. Innen nem messze futottam össze apával, ott kell lennie a dzsekimnek is, onnan pedig már szinte csak egy köpés az autó. Azzal pikk-pakk otthon vagyunk. Egyik lábam tettem a másik elé, szerencsére azok épek voltak, csak erőm nem volt sok, hogy vonszoljam magam, így szinte teljes mértékben a nőstényre támaszkodtam. Tudom, hogy ez fordított felállásban lenne ildomos, de nem tudtam mit tenni. Majd valahogyan meghálálom.
Nem csitítom, hagyom, hogy kiadja magából a fájdalmat és közben csak magamban sajnálom őt nagyon. Nem szeretek senkinek fájdalmat okozni, akármennyire is a gyógyítási folyamat része, olyannak meg pláne nem, akit még kedvelek is. Kivéve akkor, amikor nem kedvelem épp. A törött csont helyretétele és rögzítése után engedélyezek csak magunknak annyit, hogy tenyeremet homlokára simítva letöröljem a verejtékcseppjeit. ~ Így kevésbé lenne fájdalmas.. Teszek javaslatot, direkte elméjébe tolva a szavakat, hátha nem rángatja makacsul magára a pajzsot. Felőlem beszélhet, de az állkapcsának állapotából kiindulva a javaslatom áll. A visszakérdezésére szívesen ráznám a fejem, mert mostanában a bizonyosságok jót nem szoktak szülni, de mégis bólintok, hogy aztán az ideg megkerüljön. Felpattanok mellőle, teszek pár lépést, korzózva egy láthatatlan vonalon, s bár káromkodni nem kezdek, kifejezem idegességemet tettleg is. Nemes egyszerűséggel Aidentől elfordulva ugyan, de köpök. Szokva lehet hozzá, amikor összevesztünk valamin, gyakran tapasztalhatta, hogy így vezetem le a feszültségemet. Vagyis, vezetném. De nem sikerül. ~ Nem vagyok olyan. Rogyok vissza mellé, visszavéve magamra a professzionális segítőkészség álcáját. A pajzsom épp csak annyira rángatom fel, hogy attól még kommunikálni tudjak vele. ~ Ez nálatok családi vonás. Húzom el a számat, s bár nem akarom, hogy megérezze, mégsem tudom már visszarejteni éledő aggodalmamat. Ez a család ki fog készíteni egyszer, az biztos. ~ Életben hagytad legalább? Teszek fel egy praktikus kérdést, mert bár magányos a magányossal azt csinál, amit akar, azért mégse szeretnék leadni jelentést egyetlen halott farkasról sem. Pláne nem úgy, hogy a támadás egyik résztvevője Horatio fia. Az kéne még, hogy belejelentsek a családjukba emígy, vagy amúgy. ~ Majd fekszel otthon. Na, gyere! Ugrálni nem kell azért.. Segítem fel, megengedve magamnak egy kis kuncogást, mely talán nem illik a helyzethez, de mégis adja magát. Hímek és az ő pattogásaik. Mondjuk tény, hogy törött combbal én is ugyanígy ugráltam nem is olyan rég. Szóval nem lenne mit Aiden szemére vessek, azt hiszem. Megforgatom a szemeimet. ~ Tényleg le se tagadhatnátok, hogy rokonok vagytok. - értem ezalatt kivételesen Bastient és Aident, bár mivel nem ragozom és egyértelműsítem, nem hiszem, hogy kristálytisztán fogja érteni. Viszont az tény, hogy a "valahol" típusú elkeveredéseiket és elkavarásaikat az utóbbi időben viszonylag gyakran tapasztalom, önakaratomon kívül. ~ Azért örülök, hogy nem a lábadat törted el. - jegyzem meg pimaszul. Ha nem így teszek, akkor megint lezuhan a kedvem a béke hátsója alá, szóval jobb mindkettőnknek, ha hideg fejemet szemtelenkedéssel nyerem vissza, semmint elsüllyednék az apaügyi vallomásának posványában. ~ Tedd le magad, gyorsabban lelem meg azt a dzsekit, hogyha nem cipellek. Arra.. vagy arra? Mutatok neki irányt, s hogyha be tudja lőni, hogy mégis hol kóborolt, akkor tényleg magára hagyom, s bár nem két perc múlva, de ahhoz képest, hogy mennyivel lassabban is sikerülhetett volna, előkavarodom a ruhadarabjával. Remélem, hogy fekete.. az jól látszik a havon. - Vedd fel, mielőtt közszeméremsértésért téged is lecsuknak. - nyújtom oda neki, vagyis segítem vállára, ha ép karjával belebújt rendesen. Fel kéne hívjam Edent, hogy lője be a kocsi helyzetét, ha tudja. De talán neki is tele lenne már a puttonya velem.
Olyan szeretetteljes és megható a mozdulat, amivel tenyerét a homlokomra simítja és letörli a hideg izzadtságot onnan, amit fogalmam sincsen, milyen régen tapasztaltam már. Évtizedekkel ezelőtt, még akkor, amikor boldogan élten a feleségem mellett. És ismét felbukik a múlt, az érzések és bármennyire szeretném kiélvezni a pillanatot, bármennyire szeretnék ismét kiskölyök lenni, egyszerűen képtelen vagyok ebből többet elviselni. Szeretnék ismét üvölteni, nem úgy, mint az előbb, hanem dühvel és keserűséggel telve, hogy aztán zokogva kucorodjak össze. Erre a gondolatra pedig legszívesebben elnevetném magam, gúnyosan ráadásul, mert hiába vagyok felnőtt férfi, néha képes lennék úgy viselkedni, mint egy kiskamasz. Megfogadom a javaslatát és a szavait követően már gondolatban közlöm vele minden mondandómat. Azt is, hogyan hívják az apámat. Sejtettem, hogy nem éppen ugrálni fog örömében és egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy pánikrohamot vagy, esetleg itt hagy, aztán rághatom a fogam, hogy nem bírtam befogni a pofámat. Aztán végül köp, mire ismét csak nevetnék, de ezúttal előregondolva csak egy fáradt és erőtlen mosolyt vagyok képes produkálni. Nem is te lennél, Willow. Nyilván ez viszont nem lesz elég ahhoz, hogy levezesse a feszültséget, pedig milyen király lenne! Nekem is kellene valami ilyesmit találnom, hogy ne verjem mindig laposra magamat, ha valaki felhúzza az agyvizem. Hamvában holt ötlet egy ilyen farkassal, de a gondolat érdekes. ~ Boccs. Nem akartalak kiakasztani vele ~ fordítottam felé az arcomat, hogy a szemeibe tudjak nézni. Tényleg nem akartam ilyesmit, nem azért mondtam neki azt, amit, egyszerűen csak kicsúszott a számon. Túl sokat pörögnek a gondolataim az elmúlt órákban az apám körül. ~ Mármint micsoda? A kiakadás? Vagy az, hogy elgyepáltattam magam feszültség levezetés gyanánt? ~ tudakolóztam, mert ez nem volt egészen világos számomra. Az viszont már sokkal inkább, hogy megéreztem az aggodalmát. ~ Ne aggódj értem, oké, Willow? ~ egyrészt megmaradok, másrészt meg rohadtul nem érdemlem meg, szóval.. Persze ezt így nem fogom közölni vele, mert nyilván nem értene egyet velem, úgyhogy ez az én kis véleményem marad. ~ Ja. Legalábbis remélem, hogy ő is kap majd segítséget, mert nem sok választotta el attól, hogy kiforduljon önmagából. Szó szerint ~ azért nem kevés büszkeséggel töltött el a tudat, hogy egy valamivel idősebb Muszklit is képes voltam így elpáholni, attól függetlenül, hogy én is jócskán kaptam tőle. ~ Most nem fogok pattogni, egyet se félj. Igazi jófiú leszek ~ az én hangomban is megvolt némi játékosság, de a fáradtság sokkal inkább dominált. Tényleg szerettem volna már otthon lenni és elfelejteni ezt az egészet, hiába tudtam, hogy nem fog menni. Képtelen leszek mindazt egy nagy alvással kitörölni az emlékezetemből, ami az elmúlt napok alatt történt. ~ Ezúttal miért is? ~ kérdeztem vissza ismét, mert úgy tűnik, ő nagyon jól ismeri kicsinyke családunkat, én egyelőre azonban képtelen voltam felismerni a párhuzamot és hasonlóságot. Főleg, hogy én az apámra gondoltam és nem az öcsémre, akivel eddig még mindig nem találkoztam és azt hiszem egy jó időre búcsút is mondhatok neki. ~ Pedig akkor cipelhettél volna. Biztosan nagyon szép látványt nyújtottunk volna ~ tódítok rá egy kicsikét és ha nem lennék ennyire hulla, akkor tuti képes lennék elképzelni a jelenetet és jót is mosolyognék rajta. ~ Tegyem le magam? Hogy aztán megint olyan kínkeservek között tudj talpra rángatni? Kösz, inkább nem. És siess, kérlek, mert tényleg mindjárt menten elalszom ~ nem ülök le, az biztos, inkább kipécézek egy vaskosabb fát, aminek neki tudok dőlni és egészen elérhető magasságban még egy faág is van, amiben kapaszkodni is tudok. Fejemet hajtom hátra, nekitámasztva a törzsnek és képtelen vagyok nyitva tartani a szememet. Az irányt még megmutatom neki, hogy arra induljon, aztán ha nem siet, akkor tényleg félálomból kell visszaráncigálnia. ~ Nem takar ez túl sokat, de oké ~ biztos nem fogok ellenkezni, különben is megígértem, hogy jófiú leszek, úgyhogy ehhez tartom magam. Belebújni nem tudok, legfeljebb csak az ép karommal, de Willow valahogy rám ügyeskedi, úgyhogy aztán mehetünk is tovább. ~ Egyébként arra ~ mutattam meg a megfelelő irányt, hála égnek arra még emlékeztem, hol parkoltam le a kocsimat. ~ És ha már így felvetetted. Kit csuktak le közszeméremsértésért? ~ volna egy tippem, de majd ő elmondja.
Akkor is itt lennék vele, hogyha kiborulna, törne-zúzna, ordítana-zokogna, nevetve táncolna a saját romjain gondolatban. Ahogy a homloksimításban benne van a szeretetteljesség, úgy a támaszságban is benne lenne. Mert igaz, hogy van amikor egymás agyára mászunk, de nagy százalékban kedvelem. Akkor is, amikor éppen nem. Bár már nem tudom, hogy ki mit gondol velem kapcsolatban. Vagy érez. Így azt inkább nem kutatnám ő hogy van velem. ~ Nem vele akasztottál ki. Mármint.. felejtsd el, hülyén reagáltam. Bonyolult. Húzom el a számat. Fogalmam sincs róla, hogy mennyit tud Aiden arról, hogy az apja és én ügyében mi a helyzet, de igazából nem is szeretnék rákérdezni. Most semmiképp. Előgg el kell lássam, biztonságba kell juttassam, s utána lehet arról szó, hogy elgondolkodom azon, mekkora mocskos rohadék is a világ, hogy ezt a kapcsolatomat is sikerült fájdalommentesség-mentessé tennie. ~ Jelenleg a gyepáltatásra gondoltam, de most, hogy így mondod, a kiakadás sem áll messze tőletek. Engedek meg magamnak egy erőtlen mosolyt. Tényleg túl sokat tudok erről a famíliáról, s amennyire zavar mindez, annyira kellemesen szomorúságébresztő is. Nem tudom, az egész ambivalens, de míg beszélünk róla, s közben a sérülésével majd a felsegítésével foglalkozom, mélyebben nem agyalok. ~ Oké, Parancsnok, nem aggódom. Majd akkor nem, ha nem csinálsz hülyeségeket. Teszem fel a kezeimet gondolatban, s még bele is nevetek elméjébe. Aiden, drága, az aggodalom nem így működik. Az vagy van, vagy nincs, de sokszor semmi köze a másik érdemeihez. Birka vagyok ebben, elég meredeken. De valószínűleg épp emiatt is lettem gyógyító, s tartottam ki a szakmám mellett ennyi ideig. ~ Intézem. Nyúlok a telefonom után, hogy egy röpke üzenetben beszámoljak Achilles körülbelüli, vélt helyzetéről, s arról, hogy esélyesen súlyos sérültről van esetében szó. Azt nem ecsetelem abban a bejegyzésben, hogy mégis mi az, ami miatt én nem tudok a segítségére sietni. Az sms Fayenek megy, de hogy milyen gyógyító foglalkozik majd a magányossal - ha foglalkozik egyáltalán - nem az én dolgom továbbra. Elsüllyesztem zsebembe a telefont és figyelmem továbbá csak Aidené. ~ Mert az.. ~ nem merem folytatni, hogy az öccse így vagy úgy, mert hirtelen rádöbbenek arra, hogy fogalmam sincs tud-e Bastienről. Nem én akarok az lenni, aki közli vele a híreket. Hirtelen váltok hát a mondatom végén, s máshogy folytatom. ~ ..elkeveredések holmijaitok vagy saját magatok terén mostanában elég ismerősök számomra. Elnevetem magam a képen, amit az alternatív jelen elém tár. ~ Csodálatos és életre szóló élmény lett volna. Szívom kicsit a vérét, ha már neki nem volt ereje elképzelni, nekem sikerült. Mondjuk ebben a helyzetben nevetgélni eléggé abszurd és nonszensz, de minden vagyok mostanában csak következetes nem, így belefér, azt gondolom. Hagyom, hogy a fának dőljön, segítek benne, nehogy el találjon esni nekem, majd kihasználva Villámságom előnyeit nekilátok annak a dzsekinek a megkeresésének. Nem épp ez a legfelemelőbb meló, de aránylag könnyen megvan, nem egy tű a szénakazalban, ez mindkettőnk szerencséje. Egész hamar - mihez képest - visszatérek Aidenhez. Rásegítem a kabátot pát keresetlen megjegyzés kíséretében a szeméremről. - A semminél jobb. - hagyom rá, majd ha már a slusszkulcs úgyis megvan, ismét csak segítő vállat és támaszt nyújtva Aidennek nyúlok ép karja alá, hogy a vállamon átvethesse azt, s én a derekát kapjam el, így támasztva alá-mellé neki, hadd tudjunk haladni. Gyengének érzem, ami nem is csoda, így annyi terhet igyekszem levenni róla, amennyit csak bírok. - Apádat. - válaszolom igen röviden és tömören, s ha többre kíváncsi, azokat a válaszokat maximum a kocsiban fogja megkapni, miután kitártam neki az ajtót, s besegítettem a kocsi anyósülésére. Hátul mondjuk kényelmesebben elheverhetne, de nem hinném, hogy jót tenne a hencsergés a sérüléseinek, az a biztos, hogyha egyenesben van, meg nyugton, amíg haza nem érek vele. - Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. - fűzöm még a közszemérem története mellé. Beszállok közben a volán mögé. - A régi lakás? Úgy emlékszem, kérdeztem már, de mivel nem rémlik a válasz, ígx megismétlem magamat. Maximum elmeroggyantnak néz, annyi baj legyen.
~ Mondanám, hogy mesélj, szívesen meghallgatom, de az a helyzet, hogy így is többet tudok erről a szerelmi sokszögetekről, mint szeretnék. Szóval bocsi ~ nem is olyan rég apa beavatott, legalábbis dióhéjban elmesélte, mi történt. Nyilván ez igencsak a felszín és mindössze csak egy aprócska morzsája a történetnek, de nekem ennyi is bőven elég volt, hogy tudjam, sem neki, sem a többieknek nem egyszerű ez egész. Sajnáltam valamilyen szinten őket, hiszen nem lehet túl könnyű, de nekem is megvan a magam kis nyomora és jelenleg arra sincsen erőm, hogy magamat sajnáltassam, úgyhogy megmaradok annál, hogy igyekszem nem a mondat közepén elaludni. ~ Akkor ezek szerint nem csak a zűrös nőügyeket örököltem tőle ~ gyenge poén, tudom jól, de már ez is haladás, ennél többet senki ne várjon tőlem. A nőügyek meg.. tuti nem most fogom elmesélni, ha esetleg érdekli, ez számára is elég egyértelmű lehet, úgyhogy remélhetőleg sem teszi a kérdést. ~ Kinek mi a hülyeség, ugyebár ~ képzeletbeli vállvonásnál többre nem futotta. ~ Nem is tudom, mikor aggódott értem utoljára bárki is. Egészen felemelő érzés, egyébként ~ jegyeztem meg mintegy mellékesen, de hogy viccnek szántam a szavakat, vagy komolyan gondoltam őket, azt én magam sem tudtam volna megmondani. Aprócska bólintás csupán a reakció, hogy intézi a telefont, de már ettől pulzálni kezd a fájdalom a fejemben. Bakker, olyan erősen képen fejelt, hogy lehet agyrázkódásom lett. Már a gondolatra még inkább elfáradok, úgyhogy inkább türelmesen várakozom, amíg Willow intézi Achilles ügyét. ~ Ismered az öcsémet is? ~ bukik ki hirtelen belőlem a kérdés, hiszen nehéz elképzelni apáról, hogy elhagyná a cuccait, vagy éppen saját magát - gondolom ez valami eltévedős sztori lesz -, ellenben az öcsém már farkas, akkor nyilván falkatag és apával él, tehát elég nagy az esély, hogy összefutott már Willow-val is. Szóval talán beletrafálok, de ha nem, akkor így jártam, nyilván nem titok, hogy van egy öcsém. ~ Majd egyszer kipróbáljuk ~ nem terveztem a közeljövőben ismét ennyire elgyepáltatni magam és most is a szerencsén múlt, hogy nem tört el a lábam. De ami késik, az nem múlik és mint tudjuk, semmi sem lehetetlen. És fogalmam sincsen, a jövőt illetően, még gondolni sem tudok rá, túl fárasztó lenne. ~ Mit művelt? ~ kérdezek vissza, de választ már csak a kocsiban kapok. Még mielőtt rám vágná az ajtót, megkérem, hogy halásszon elő egy pokrócot a csomagtartóból, biztos, ami biztos, nehogy valaki leskelődjön, hiába sötétített az üveg. ~ Ezért jobb az elgyepáltatás. Az a három opcióból jobb esetben csak egyet vált valóra. Bár ha megöl, az már rég nem jó eset, de.. inkább hagyjuk ~ szusszantottam, mert ez túl bonyolult okfejtés lett volna és jelenleg az ébrenléttel küszködtem. ~ Igen ~ egyszerűbb volt gondolatban átküldeni a választ, mint bólintani és kevésbé volt fájdalommentes. Aztán ha nem szólt többet, lehet engedek a sötétségnek, míg hazaérünk, inkább kómásan zötykölődjem végig az utat, minthogy minden egyes kis rándulásra préselhessem össze a fogaimat, kár lenne, ha kitörnének.
Sirni tudnek, de komolyan, bar ezuttal az idegtol. S lehet inkabb nem is a sirni, hanem a kopni a helyes kifejezes. Ahogy Aiden szerelm sokszognek titulalja a kapcsolatrendszeremet, az is epp eleg utos, de a legjobban az tolja fel a idegrendszermben a pumpat, higy mindezen kovetkeztetesekre Horatio miatt jutott, vagyis meselt a fianak rolam es el tudom kepzelni mennyire "hizelgo" dolgokat. Eddig nem haragudtam ra, bantam csak, hogy ennyire felresiklottak a dolgok kozottunk, de mos kicsit a mereg is elont. Na jo, nem kicsit, hanem nagyon, ami azt illeti. Megsem reagalok, nem ezt erzem a megfelelo helyzetnek ra. Csak szusszantok egyet nemikepp beletorodotten, s reszemrol ezzel le van zarva a ugy. Eselyesen maskor sem fogom Aidennek ecsetelni a sokszogkent aposztrofalt dolgokat. Bar.. Nalam sose lehe tudni. En es a oszinteseg rohamaim. A zuros nougyek megint olyan szinten kellemetlenul sikamlik, mint tema, hogy nem kene reagaljak ra, de egy kesernyes nevetesre azert meg futja. - Hat, nem. Bar amondo vagyok, hogy az is eppen eleg sokk lenne a nyakadba. - jegyzem meg nemileg ironikusan, de meg mindig az elozo vigyor izevel szamban. - Akarsz rola beszelni? Mar nem ugy ertem, hogy most.. Epp csak.. Tudom, hogy nem mindig imadjuk egymast, de torodom veled es igenis aggodom erted, mert kedvellek, akkor is ha epp meg tudnalak fojtani. Szoval, csak annyit akartam mondani, tudod hol ersz el. Ha nem lenne szetkapva es nem mondott volna mar ennyit, mint amennyit, akkor is megfordulna e a gondolat a fejemben es eselyesen akkor is ugyanigy kinyilatkoztatnam, mert vak nem vagyok masok erzelemvilagara, kiveve, ha masszivan pajzs moge zarjak azt. Es Aidenrol ordit, hogy valami nem gombolyu a haztajan. Es tenyleg nem a kevegobe beszelek. Bar en igazan nem vagyok mostanaban az osszeszedettseg mintakepe, de ha valakivel foglalkozn kell, valakinek szuksege van ram, azzal mindig tudtam torodni, fuggetlenul a magam bajatol. Amt jelenleg nem mellesleg magamnak koszonhetek. - Ismerem, igen. Helyes kolyok, kedvelem. Bar azota, hogy eltevedt a hatarban meg nem futottunk ujra ossze, de ettol meg tenyleg kedvelem. Ha nem fog soha tobbe keresni, akkor is. Mert e egyiranyu utkent is mukodik. En ilyen vagyok. Megkapja a pokrocat, meg be is tajargatom vele, hogy ne "fucsiljon", ha igenyli. Nem akarom tultutujgatni, de mivel ugyis olyan allapotban van, amikor nem ugral, nem hiszem hogy kikerne maganak ha tultorodom vele. A volan mogott ulok mar, mikor valaszolok a kozszemeremsertesre. - Egyik se jo otlet, de en csak ne szoljak semmit. Alkalmaztam ma eletem soran mindkettot, - emlekszem vissza a "regi, szep" idokre nemi fintorral orromon. Gazt adok. - Remelem, hogy a lakaskulcsodat nem vesztetted el. - jegyzem meg viccesnek szanva, de tenyleg remenykedve azert. A lakasa elott parkolom le a autot, addig nem zaklatom, hadd pihenjen. Ott fele nyujtom a kezem, s ha elalust, akkor nem hangos szoval vagy elmebe tolt gondolattal ebresztgetem, hanem ismet csak homlokat-arcat simitom meg. - Ha odaadod a kulcsot, hozok le neked valami ruhat.. - teszek javaslatot. Elvegre itt meg kinosabb lenne, ha valaki felouceran latna meg, megis csak itt lakik.
~ Nem tudom, hogy akarok-e egyáltalán bárkinek is beszélni róla ~ jegyeztem meg csendesen, mert tényleg fogalmam sincsen, hogy eljutok-e arra a szintre, hogy képes legyek beszélni róla. ~ De köszönöm, jól esnek a szavaid. Tényleg ~ ezt nem árt, ha tudja, főleg a mi egyszer ilyen, egyszer olyan kapcsolatunkban. ~ És ez fordítva is így van, remélem tudod ~ kerestem a tekintetét, szerettem volna elcsípni egy pillanat erejéig. Noha pajzsom nem volt túlságosan felhúzva, így abból is érezhette szavaim őszinteségét. ~ Szóval bocsi, hogy az előbb azt mondtam, nem akarok hallani arról többet, hogy.. hogy mi van közted és az apám között. De ha szeretnél kicsit távol lenni a laktól, vagy meginnál valaki „külsőssel” egy pohárkával, szintén tudod, hol találsz ~ megrándult a szám széle, mosoly akart lenni, annak ellenére is, hogy már ennyitől is belenyilallt a fájdalom az állkapcsomba. Mindenesetre jobbnak éreztem közölni vele ezt, tényleg így vélekedtem a dologról, az ajtóm nyitva áll előtte, mert én is kedvelem a nőstényt. ~ Az jó ~ bólintottam, vagyis csak úgy éreztem, hogy bólintok, de a valóságban valószínűleg nem történt meg a mozdulat. Nem is számít. ~ Most már egyre inkább kíváncsi volnék rá ~ nem feltétlenül azért, mert annyira buzog bennem a vágy, hogy végre megismerjem, egyszerűen csak tudni szeretném, kire vagyok féltékeny ki ez a gyerek, aki ilyen pikk-pakk apa kegyeibe férkőzött. ~ Bár valószínűleg most elkaszáltam egy időre a lehetőségemet ~ azt nem merem kijelenteni, hogy időm az úgyis akad bőven, mert fogalmam sincs, jelenleg úgy vagyok vele, hogyha holnap reggel azzal a gondolattal ébredek, hogy inkább máshol próbálnék szerencsét, valószínűleg tényleg összecsomagolnék és eltűnnék innen. Minden, ami eddig ide kötött, szinte egyetlen pillanat alatt vált hamuvá a markomban. Takargathat nyugodtan, ha akarnék se nagyon tudnék ellenkezni, szinte belesüppedek az ülésbe és érzem, menten magával ragad az álommanó. Csak az tart vissza, hogy Willow beszél, így van mibe kapaszkodnom. ~ Nem is azt mondom, hogy ezt az életfilozófiát kell vallani, csak ha már választani kell a kettő közül ~ én aztán nem fogok ezen vitatkozni, pláne nem most. Nem voltam alkoholista és igencsak gyáva húzásnak tartottam, amikor valaki az alkoholmámoros állapotba menekül a valóság elől. Akkor már inkább fájjon még jobban, fájjon az is, ami előtte nem, kívül-belül marcangoljon. Mindenki máshogyan van összerakva. ~ Nem, az itt van középen, a kézifék alatt ~ azt nem szoktam magammal cipelni, pont az ilyen esetekre, kellemetlen lenne, ha azt is elveszíteném. Bár a kocsi kulccsal is ez volt a helyzet, de hát.. nem volt előre betervezve ez a kis kiruccanás és az ennyire hirtelen történő alakváltás. Mivel Willow nem tart eztán már szóval, elveszítem az egyetlen fogódzkodómat, megadva magam süppedek bele a sötétségbe, hogy jó néhány perc múlva arra keljek fel, hogy valaki megsimítja az arcomat-homlokomat. Ösztönösen kapom el a fejem, mert elég volt néhány öntudatlan perc, hogy megfeledkezzek a saját világomról és arról, mi történt velem, ki van itt mellettem. Persze a sem a mozdulat, sem a hirtelensége nem tesz jót megtépázott mivoltomnak, hangosan szívom be a levegőt, majd néhány pillanattal később már Willow arcát szemlélem. ~ Ott van, vidd nyugodtan. Bár ha körém tekered a plédet, akkor ruha sem kell ~ adok még egy egészen használható ötletet, pedig nagyon lassan forognak a kerekek a fejemben. Nem ellenkezem, akárhogyan is dönt, rá vagyok utalva, mert egyedül kiszállni se nagyon tudnék, így is úgy szorítom össze állkapcsomat, hogy félő, menten kipotyognak a fogaim. Odabent aztán ágy, vagy kanapé, fel sem tűnik, merrefelé csoszogunk, csak megkönnyebbült sóhajom szökik, amint végre vízszintbe kerülök. ~ Újabb kínzás? ~ fordítom felé tekintetemet, hogy beszélgessünk, válaszoljon, egyszerűbb úgy ébren maradnom. És mivel odakint nem tudta az összes sebemet ellátni, nyilván maradt még hátra a procedúrából.
Nyugtázom csendes hümmentéssel a szavait. Ha nem akar róla beszélni senkinek, akkor nem fog, nem erőszak. Csak szerettem volna, ha tudja, hogy beszélhet, ha akar, amikor akar. Ennyi jár, felebaráti szeretet, még akkor is, ha nem vagyok vallásos. Igazából utálhatnám az egyész kereszténységet úgy, ahogy van. A válás és nemválás ténye padlóra tehetett volna annyira, hogy dühösen, dacos kamaszként tagadjam istent, de nem történt ilyesmi. Igazából amennyire sosem voltunk jóban, annyira sosem leszünk haragban, semleges semmilyen vagyok, nem is hívő, de nem is ateista. Tipikus tudós. - Nem vettem magamra, abszolút megérteném, hogyha nem különösebben szeretnél apád zűrös ügyeiről hallani. Egyébként sincs már oylan, hogy közöttünk vele. És köszönöm, értékelem! - ölelem át szavaimmal, de tettleg nem mozdulva. Aztán haladunk is tovább, hiszen nem hagyhatom itt, az ellátástól rettenetesen messze van az, hogy helyére tettem a csontját. Jobb lenne, ha már valami olyan helyen lennénk, ami legalább hírből ismeri eszközszinten a sterilitást. - Fogalmam sincs, hogy jól kijönnétek-e, de tény, hogy jobb lenne, ha jelenleg nem ugrálnál, vagy vennél a nyakadba mindenféle családegyesítést, hanem megpróbálnál helyedre jönni. - fogalmazok kissé nyelvtani szabályokat elfelejtve. Igazából távol álljon tőlem, hogy bele akarjak mászni ennek a családnak a magánügyeibe. Pedig adná magát, ők azok, akiknek minden gondját, mint egy hülye birka szeretném megoldani, de nem, határozottan nem az én kompetenciám. És amilyen keserű vagyok, azt kell mondjam, hogy talán soha nem is volt. Még ha tudom, hogy igen, akkor is. - Persze, a választás mindnekinek saját privilégiuma. - hagyom el egy legyintéssel. Vagy nem is legyintek, csak elképzeltem? Tökéletesne homályban élem mostanában a napjaim, nem tudnám megmondani, hogy mikor és mit csinálok. Most sem sikerül. Még jó, hogy a gyógyítás az ösztöneim része. - Bocsáss meg, nem akartam.. - harapom be alsó ajkamat zavartan, elnézést kérésem jeleként szusszatva bele a pillanatba. Inkább a lakáskulcs után matatok, s közben a logikai érzékemet a pokolba átkozom. - Persze, a pokróc. - szálltam ki ezzel a lendülettel az autóból, s sétáltam át ahhoz az ajtóhoz, amit kinyitva ki tudtam segíteni Aident. Maradtam a pléd körbetekerésénél, nem annyira az óvatosságra, hanem a hasznosságra fektetve a hangsúlyt. Ha sokat cicózunk, akkor sose tudom ellátni, szóval ami nem árt neki sietség, azzal vérteztem fel. A lakásban az ágya az, amelyiket optimálisnak ítélem arra, hogy lefektessem rá, s már bontom is ki a pokrócból, hogy normális villanyfénynél vehessen szemügyre a sérüléseit. - Inkább alapkőletétel a gyógyulás felé. Szesz a konyhában? - kérdezem, mert szóval igyekszem tartani. Jelen helyzetünkből nem segítene ki, hogyha elaludna itt nekem. - Egy elsősegély-doboz sem lenne hátrányos. Le kell menjek érte a kocsidba, vagy van idefent is? - rebben körbe tekintetem, mintha csak ebből a helyzetből röntgenlátással kiszúrhatnám a gyógyszeres fiókot, ha van olyan.
~ Nem érdekelnek apám zűrös ügyei, most nem róla van szó, hanem rólad ~ csendesen szöknek elméjébe a szavak, mert nyilván apa is érintett ebben az egészben, de szeretném, ha ez nem lenne visszatartó erő. Tény, hogy olykor igencsak képesek vagyunk egymás idegeire menni, de azokban a pillanatokban, amikor ez nem így van, képes vagyok aggódni is a nőstényért a magam fura módján. Ez is egy ilyen pillanat. ~ Nem terveztem és igazándiból nem a lerobbantságom miatt nincs rá esélyem ~ húztam el gondolatban a számat, a mozdulatot már nem kiviteleztem, nem lett volna túl szerencsés. ~ Szerintem egy ideig látni sem akar majd. Mármint az apám ~ mégiscsak kibukik, hiába mondtam, hogy nem igazán szeretnék róla beszélni. De ebből nyilván már sejtheti, hogy találkoztam vele és minden bizonnyal az a találkozó vezetett odáig, hogy nekiugorjak annak a kóbor hímnek. Csak aprót bólintottam a szavai hallatán, egyetértésem jeléül. Vagy csak képzeltem, hogy bólintok? Fogalmam sincsen, éppen annyira nem, mint neki arról, hogy legyintett-e egyáltalán. Nálam ugyan csak jelenlegi a homály, hamarosan teljesen magába is szippant, hogy aztán Willow keltsen fel, de úgy, hogy arrébb kapva a fejem adjak egy jelképes pofont magamnak. Meg a sérüléseimnek, természetesen. ~ Nem számít ~ hagyom annyiban az egészet, rossz berögződés, túl gyanakvó vagyok a legtöbb esetben, pláne akkor, ha elszundításból ránt ki valami ilyesmit. Nem is kell vele foglalkozni, nem történt semmi. Szótlanul tűröm, ahogyan bebugyolál a pokrócba és a lakás felé segít, mindössze az állkapcsom próbálnám csak összeszorítani, de mivel ez is rendkívül fájdalmas, marad a fújtatás és az olykori morgás-nyögés, ha éppen rosszul lépek, vagy rossz helyen ér hozzám, ami újabb fájdalomhullámot indít el bennem. Szinte fellélegzek, amikor végre vízszintesbe kerülök, azt sem igazán tudnám megmondani, hogy a nappaliban, vagy a hálószobában vagyunk, szerintem azt sem vettem volna észre, ha a padlóra fektet, vagy nem is hazahoz. Túlságosan tompának érzem magamat, a tudatomat, az érzékeimet, egyetlen kapaszkodóm mindössze a hangja. ~ Igen, ott, az ablak melletti polcon ~ sikerül annyira megerőltetnem magam, hogy végiggondoljam, hol is tartom az alkoholt, de a kérdéseivel legalább nem hagyja, hogy túl messzire sodródjak a valóságtól. ~ Van a fürdőben, a mosdó alatti szekrényben ~ igyekszem ezúttal is minél pontosabban meghatározni a helyet, hol is leli a szükséges holmit és bízom benne, hogy van olyan gyors az összevadászásukkal, hogy nem zuhanok ismét bele a sötétségbe. Bár ha igen, az első fájdalomhullám nyilván ki fog rántani onnan, de nem kevésbé megterhelő ez az ide-oda ugrálás sem, mintha képes volnék végig éber állapotban maradi.
- Óh. Engedek meg magamnak ennyi reakciót, kis nevetéssel. - Kedves vagy. És köszönöm. Most lenne az a pont, amikor magamhoz ölelem, de nem teszem, mert sérült és nem akarok ártani neki. Viszont energiáimmal körbefonom, így jelezve azt, hogy tényleg közel állt szívemhez a megszólalása. - Hanem? Kérdezek vissza, reflexből csúszik ki, legfeljebb nem válaszol, ha nem akar. Persze megint előbb jár a szám, semmint elhallgassam a pontos mondandóját. Megemelkedik a szemöldököm rá, elmormolok egy üdv a klubbant, de nem mászom ebbe mélyre. Ha szeretné, elmondhatja, akármikor, tényleg, de nem akarok olyasmit szóba keverni, amivel felhúzhatom, hirtelen mozgásra késztethetem. A hócipő sem tudja a hímeknél mitől gurul el a gyógyszerük, nem akarom megkockáztatni, hogy fickós virtusában olyasmit csináljon, amivel árt magának. Felsegítem a lakásba, lefektetem, majd utánanézek hol van alkohol. Egyrészt fertőtleníti a sebet, de nem emiatt akarom odaadni neki. Mi aligha kapunk fertőzést, nem jellemző a fajtánkra, szóval máson jár az eszem. Odaviszem neki az üveget, a kezébe nyomom mielőtt követve az utasításait a fürdőbe mennék. - Húzóra. Mind. Legalábbis akkor, ha nem akarod a'la nature végigcsinálni. Öntöm szavakba is akaratomat. Ha részeg, legalább nem annyira éber, s ha kába, akkor nem érzi annyira a fájdalmat. Kikapom a polcról az elsősegélyládát, felcsapom a tetejét, visszamegyek vele az ágyhoz. Az egyik széket húzom oda az ágy mellé, arra teszem a dobozt, hogy kéznél legyen. Módszeresen állok neki először a vizsgálatának - sose lehet tudni, szemre semmiképp, hogy mi zajlik a szervezetében - aztán ahol kell, ott helyére igazítsam a csontjait, nyílt sebeinek szegélyeit szoros kötéssel húzzam össze. A varrás nála mit sem érne, mi nem úgy működünk, ártana, legfeljebb. És a kötésre sincs szükség, épp csak az első pár napban érdemes ilyen rögzítésekkel élni, utána úgyis jobb lenne, hogyha farkasalakban vészelné át a felépülést. - Engedelmeddel elfoglalom a kanapéd. Ha szükséged lenne valamire, itt vagyok. Eszemben sincs éjszakára magára hagyni. Tudom én, hogy a hímek érzékenyek a méltóságukra, de rémes gyógyító lennék, ha nems segítenék így is. Kerítek egy pokrócot, amivel betakarjam, megigazítom a feje alatt a párnát, ha kéri. Mindent megteszek, majd hagyom pihenni, s én magam visszahelyezem az elsősegély dobozt, nem hagyva rumlit. Majd a kanapéra vackolódom, találomra levéve egy könyvet Aiden polcáról. Remélem mása is van, s nem csak építész szakirodalom. Aludni nem akarok, de unatkozni sem..
//Amennyiben nincs más, úgy köszöntem a lehetőséget! Jobbulást! //
~ Mert csalódást okoztam neki ~ némi kis töprengés után válaszolok, halkan, megbánással telt hangon. Hiszen nem akartam, hogy csalódnia kelljen bennem, nem akartam neki fájdalmat okozni. Az igazság nem csak csúf, hanem fájdalmas is, ezt most mindkét oldalról megtapasztaltuk, azt hiszem. Ennél többet viszont most biztosan nem fogok mondani, nekem is végig kell gondolnom a történteket, ráadásul egész egyszerűen nem akartam róla beszélni. Mert túlságosan fájt, túl eleven volt még az élmény és nem kell erről senkinek sem tudnia rajtunk kívül. Ez csak rám és apámra tartozik. Csak a homlokom ráncolom az üveg pia láttán, de hamar leesik a dolog, úgyhogy el is veszem az üveget, hogy lehúzzam az egészet. Egyszerre mondjuk nem megy, mert túlságosan sajog mindenem, ráadásul felülni nem tudok, így fekve meg kissé macerásabb a dolog, mint amúgy volna, de eltűnik az üveg tartalma, az én gondolataim pedig még kuszábbá válnak szinte egy pillanat alatt, mintha vasgolyó volna a fejem, vissza is ejtem a párnára, hogy a hirtelen jött kábulatból csak erősebb fájdalmak próbáljanak meg a valóság felé rángatni. Könnyebb így, mintha teljesen józan lennék, habár így is piszok mód fáj, hát úgy milyen volna! Hozzá vagyok szokva, hiszen elég sok mindent láttam már, de mivel az állkapcsom összeszorítása sem túl kellemes, így kicsit hangosabb a folyamat, mint szeretném. De csak végzünk, én pedig fújtatva, de végre összetoldozva eresztem el magam, az utolsó szavai már alig jutnak el hozzám a kábulatomon keresztül. ~ Jól van ~ mintha azt sem tudnám, mire mondok igent, egyből magával ránt a sötétség, végre nem kell hadakoznom ellene. A köszönetemet pedig reggel kifejezem majd, most úgysem tudnék már semmi értelmeset kinyögni.
Csöppet se nyugodtam meg Ericcel (Elijahval) való találkozás után. Jó sok évvel ezelőtt volt közünk egymáshoz és csöppet se volt annyira békés az elválás, mint tűnt, de az roppant mond nem tetszett, hogy majdnem neki mentem egy-két rossz szó miatt. Talán tényleg túlzottan beverhettem a fejemet, vagy magam sem tudom. Egyre inkább kezdtem vele egyetérteni, hogy talán az álmomhoz lehet köze, de még mindig nem voltam biztos ebben. Nem mehetek csak úgy oda senkihez se, hogy „Nem álmodtál valami furát? Esetleg nem választottad tőrt? S nem lettél kicsit agresszívabb? ” Már csak ez kellene. Nem őrültem még meg ennyire és reménykedtem abban, hogy egy kisebb séta és vadászat jót fog tenni, mármint a kedélyeket lenyugtatja és minden megy a maga módján, ahogyan eddig is. Nicholassal nem találkoztam azóta, hogy magamhoz tértem, de ha őszinte akarok lenni nem is nagyon kerestem őt és nem amiatt, mert esetleg az érzéseim eltűntek volna, mert szó se volt erről. Inkább csak így láttam helyesnek addig, amíg nem tudtam, hogy mi történik velem és amíg nem jövök rá arra, hogy miként ne keljen attól félnem, hogy valakinek feltépem a bundáját, addig inkább kerülöm a kontaktusokat. Nem fog menni teljesen, de ha nem muszáj, addig kölykök közelébe biztosan nem megyek. Így nem, ennyire nem vesztem még meg. A hó roppant a talpam alatt, ahogyan az erdőt szeltem. Nem voltam óvatos, nem érdekelt, hogy éppen mi karistolja a bundámat, de szabadnak éreztem magam. Egy pillanatra megnyugvást is, mintha tényleg hazataláltam volna a káosz elől. A hó a fákról is rám hullott, vagy éppen a bokrokról, de könnyedén ráztam ki a bundámból. Amikor pedig egy prédának való illatot sodort felém a szellő, akkor egyből abba az irányba kezdtem el rohanni és kisebb kergetés után le is terítettem. Majd egyszerűen lakmározni kezdtem belőle. Nem marad sok belőle, de nem is érdekelt, hogy esetleg valaki rábukkanhat. Az övé lehet, majd pedig könnyedén sétáltam abba az irányba, amerről a vízhangjára lettem figyelmes. Amikor pedig elértem a patakhoz, ha kellet kicsit betörtem a jeget, még az se zavart, ha esetleg felsértettem vele a mancsomat, majd pedig könnyedén ittam a vízéből. De pár pillanattal később megéreztem egy másik farkas energiáit. Ismertem az illetőt, de még se érdekelt. Menekültem előle, de ő mégis itt volt. Lassan fordultam meg, s egy apró morgás hagyta el az ajkaimat, bár az inkább a farkasom nem tetszése volt, mint sem az enyém, hogy megzavarták éppen abban, amit csinál. ~ Nem kellene itt lenned… Mit keresel itt? ~ kerestem meg őt a farkasom íriszeivel, de nem mozdultam meg. Csak figyeltük a közeledő hímet és reménykedtem abban, hogy azért nem fog egyből közel jönni, mert fogalmam sem volt arról, hogy mi fog akkor történni. És tényleg nem akartam bántani. Meg amúgy se volt alapjáraton se túl bizalomgerjesztő a fekete bundásom.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 359
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Őszintén nem tudom, mi értelme van ennek az egésznek. Ennek az évenkénti lidércnyomásnak. Értem én, hogy bosszúvágy, meg nyughatatlan szellem, meg minden más, ami hozzá tartozik, na de akkor is. Már évek óta megy ez az egész herce-hurca és tartok tőle, nem idén volt az utolsó. Nincs akkora szerencséje ennek a területnek, hogy akkor most beérje ennyivel egy életre Alignak. S most pedig megint itt tartunk, nyalogatják a sebeiket, akiket érintett az esemény. S idén már halottak nélkül se maradtunk. Igen, tudom, hogy ha nem történik az a csodával határos esemény tavaly, akkor meg aztán főleg nem, de most úgy tűnt, erre nem volt lehetőség. Ez pedig már teljesen más szemléletbe helyezte ezt az egészet, hogy már mind a falka, mind az őrzők szenvedtek el veszteségeket a pokoljárás során. S ha mindez nem lenne elég, valami nagyon megváltozott. Nem egy farkas kezdett el szokatlanul viselkedni. Volt persze, aki így is eléggé nagy csodabogár volt a maga nemében, de most még radikálisabban jöttek elő a jellemzőik, vagy éppen fordult teljesen az ellenkezőjére. S ez nem egy személynél fordult elő... köztük a testvéremnél is. Nem mondom, Tanyának eddig is voltak agymenéses pillanatai, de mostanában ezek eléggé elszaporodtak. S akkor még ha ő lett volna az egyetlen a közvetlen közelemben. Symara olyan volt gyakorlatilag, mint a fehér holló mostanában, azóta nem láttam, hogy magához tért a kábulatából. Ez pedig módfelett szokatlan volt tőle, mert általában mindig ott volt, ahol az élet, nem volt nehéz megtalálni. Most viszont még ha a házához látogattam is el, akkor se találkoztunk. Eleinte még úgy voltam vele, hogy szeretné kiheverni egymaga a történteket, de aztán hallottam a többiektől, hogy látták őt feltűnni a városban. Engem pedig nem keresett. Mondanom se kell, így ennyi idő után már kezdett aggasztani a dolog, szóval jópár napja már a nyomában voltam. Nem volt egyszerű. Amennyire tud világítani egy farkas olykor az őt körbevevő közegben, legalább annyira el is tudott tűnni, ha igazán akart. Nem volt hát könnyű dolgom, pedig annyira azért nem kellett bejárnom nagy területeket. Volt, hogy megtaláltam a nyomát, de aztán csakhamar kihűlt az út és kezdhettem elölről. Hogy feladtam-e emiatt idővel? Egyáltalán nem. Így túl a háromszázadik éveim fordulóján eléggé furcsa hozzáállás lenne részemről. Így folytattam a keresést... egészen mostanáig. Felkaptam a fejemet, amikor újra megtaláltam a nyomát és elindultam utána. A lelkesedésem pedig egyre nőtt, ahogyan egyre erősödött az érzet és nem tűnt el inkább. Gyorsan közeledtem és csakhamar már az energiáját is megéreztem Symnek. Nem telt bele sok idő, hogy bekússzon a látóterembe is Sym alakja, farkas képemre mosoly húzódott. Ez viszont csak addig tartott, míg meg nem hallottam a morgását, aminek köszönhetően lelassítottam a lépteimet, holott legszívesebben loholtam volna hozzá. Ez viszont figyelmeztetett, a megérzéseim is ezt súgták, hogy nyugalom, most ne menjek fejjel a falnak. A szavai csak megerősítettek ebben. ~Téged kereslek Sym. Már napok óta~ - adom meg neki a választ, ahogyan lassan, alig észrevehetően araszolok felé. - ~Nagyon eltűntél, hiányoltalak~ Fő az őszinteség, szokás mondani. Főleg akkor, hogy ha a párunkat nem találjuk ennyi idő után, akivel amúgy semmi, de semmi bajunk nincs. Se vita, se semmi. Tekintetemet Sym alakjára fókuszáltam, ahogyan vártam a válaszát.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Tudtam jól, hogy örökké nem kerülhetem el Nicholast, de reménykedtem abban, hogy egy kis időt még nyerhetek. Legalábbis amíg rájövök arra, hogy miként tartsam magam féken, vagy legalábbis a farkasomat. A kölyköket is jelenleg kerültem és már csöppet se voltam biztos abban, hogy jó ötlet az, ha Kristinnel edzeni megyünk, de még ő se keresett meg vele, így ráérek azon is agyalni. Most elég volt az, hogy másoknál is jelentkezett ez a gond, kinél jobban, kinél kevésbé. Sőt volt olyan aki sokkal higgadtabb lett. Így már nehezen lehetett kizárni azt, hogy az álomnak nincs jelentősége. Inkább arra kell megtalálni a megoldást, hogy miként kezeljük ezt, mert ha ez sokáig így marad, akkor még eléggé nagy gondok lehetnek. Amúgy is egymásnak szoktak menni az emberek, most meg még esélyesebb a dolog, bár csak ne így lenne. Reménykedtem abban, hogy nem fog idejönni, még akkor is hittem ebben, amikor megéreztem az energiáit, de minél közelebb jött, annál jobban érezte az ismerős energiákat, illatot. Nem kellene itt lennie, gondolhatná, hogy okkal kerültem el messzire, hiszen ha egy ismerőst majdnem bántottam. Egy olyan személyt, akihez eléggé szoros viszony kötött a múltban, akkor a jelenben miért lenne másképpen? Talán elegendő pár rossz szó, vagy éppen tett és robbanni fog. Ő se foghat vissza, hiszen miként tehetné? Fiatalabb nálam, ahogyan Eric is fiatalabb volt, így még kész szerencse, hogy nem lett baj. A morgást is figyelmeztetésnek szántam, ahogyan a szavaimat, de mintha a falnak üzentem volna, mert nem túlzottan hatotta meg. Próbáltam nyugtatni a farkasomat, felhívni a figyelmét arra, hogy ő az a farkas, akivel annyira jól elvolt, akivel jól megértették egymást, de nem sokat használt semmi se. Valami miatt úgy érezte a farkas, hogy pont akkor zavarták meg, amikor nem kellett volna. S emiatt pedig csöppet se volt békés, hiszen eleve úgy volt Aife-ben egy olyan érzés, hogy újra tombolni akar, ahogyan egykoron tette. Szabad akar lenni és nem törődni a következményekkel, vagy éppen eltűrni minden dolgot akár az idősebbektől vagy éppen a fiatalabbaktól. Nicho szavai elmémben csendülnek, ahogyan az enyémek is az övében. Figyelem őt, majd egy újabb morgás tör elő, amikor közelebb sétál. ~ Nem kellene, nem ok nélkül kerültelek! ~ szólalok meg aggódva, majd megrázom a fejemet is, hogy inkább álljon meg ott, ahol van, mert félő, ha tesz még pár lépést, akkor akár abból is baj lehet. Kérlek, fejezzük már be ezt. Te se akartál gyilkos lenni, ahogyan a mesterem akarta. Ne bántsd őt! Mondtam saját magamnak, mire a farkasom továbbra se engedte el a hímet a tekintetével. Fekete bundás, mint a halál színe, veszélyes egy dög volt és csöppet se volt bizalomgerjesztő, csak akkor, ha tényleg igazán nyugodt volt. Akkor olyan tudott lenni, mint egy hatalmas nagy szőrgombóc. Legalábbis Kristin ezt megtapasztalhatta. ~ Nem biztonságos mellettem. Nem tudok úgy uralkodni magamon, ahogyan régebben. Túl nagy hatása van a választásomnak. ~ feleltem neki, majd sietve pillantottam végig a lehetséges útvonalakon. ~ Bár mennyire is hiányzol, nem kockáztathatok. ~ s azzal a lendülettel rohanni kezdtem az erdő felé. Magam mögött hagyva mindent, nem törődve az ágak reccsenésével, semmivel se. Csak az hajtott, hogy minél távolabb legyek és a farkasom végre lehiggadjon. Végül a lépteim lelassultak, ahogyan az egyik folyópartja jelent meg előttem. Lassan haladtam a folyóhoz, majd a tükörképemet látva megráztam a fejemet és a mancsommal zavartam meg a vízfelszínét. ~Boldog vagy Alignak, hogy még inkább szenvedünk? Még több bajt sóztál a nyakunkba?! ~ kérdeztem meg, pedig tudtam jól, hogy válasz nem fog érkezni. Végül könnyedén heveredtem le, majd mancsaimra helyeztem a fejemet. S csak reménykedni tudtam abban, hogy Nicholas nem lesz annyira vak, hogy kockáztasson, hiszen ha bántom őt, akkor nem csak következménye lenne, hanem magamnak se tudnám megbocsájtani…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 359
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Nem voltak teljesen baljóslat nélküliek az előjelek. Ez a nagyívű kerülés egyáltalán nem vallott Symre, s ebből már sejtenem kellett volna, hogy eléggé nagy a baj. De persze én lettem volna, a időben felismerem ezt? Hát igen, valóban nem, már nem is tudom, miért lepődök meg ezen az egészen. Mármint nem, nem azon, ami történt, hanem hogy már megint eléggé szemellenzős vagyok. Hát a fene rúgjon abba a vén fejembe, én tényleg már csak hülyébb leszek, jól mondta Kate. Aztán persze egyre csak szaporodtak az előjelek és nem hiába araszoltam csak lassan felé. Nem pont egy ilyen fogadtatásra számítottam volna ennyi külön töltött időt követően. A vicsorgás már megint egy üvöltő jel, de nem baj Nich, menjél csak, menjél, ne is figyelj oda. ~Én pedig szeretném tudni, hogy mi a baj~ Még jó, hogy tudni akartam, a jó életbe. A párom volt, azon személyek egyike, akiről tudni akartam, hogy érzi magát, mi bántja, miért kerülik, amikor még csak egy rossz szó se esett egymás között. S ennek ellenére van ez, én pedig tudni akartam a miértjét... persze nem ennyire követelőzve, Sym egyáltalán nem érdemelte tőlem azt a fajta viselkedést. ~Sym, Kilaun nevére...~ - kezdtem volna bele a mondandómba, de aztán szembesülnöm kellett vele, hogy a párom futásnak eredt. - ~Sym!~ Még vissza se nézett, ahogyan elrohant, én pedig ott álltam földbe gyökerezett lábbal, mert most persze nem akaródzott nekem megindulni. Döbbenten bámultam a nő után, s éreztem, ahogyan lassan már a bundámra is kirajzolódnak a kérdőjelek. Miért... miért történik ez már megint? Teljesen értetlenül álltam az események előtt, ahogyan előre hajtottam a fejemet. Talán mégiscsak létezik az a valami, amit karmának neveznek? Egész életemben magam mögött hagytam azokat a személyeket, akik fontosak voltak nekem, szinte kivétel nélkül mindenkit. Mire megpróbáltam leszokni erről, már olyan változásokat eredményezett, amik egy része visszafordíthatatlannak mutatkozott, eldeformálódott, s lett belőle, ami. Most pedig ezért kell nekem is végignéznem ezt? Hogy most velem játsszák el? Bah, mérgesen kapartam bele a földbe. Ekkora egy baromságot se mondtam még ebben az évben... azt hiszem. Sym engem akar védeni, a jelek szerint magától, ez pedig köszönőviszonyba sincs azzal a viselkedéssel, amit én produkáltam az életem során. Rám gondol, egy pillanatra se veszíti ezt szem elől, még ha fáj is neki. Ez pedig olyan tőr volt a szívembe, ami nem tudott rávenni egyszerűen, hogy csak úgy magára hagyjam ebben a helyzetben. Viszont tudtam, ezt most okosan kell csinálnom, mert Sym se véletlenül ilyen óvatos. Nem akartam keresztbe tenni neki, de elsétálni se tudtam volna csak úgy. Utána indultam megint, de most okosabban csináltam. Követte a nyomát egy darabig, figyeltem az érzékeimre, mígnem meg nem éreztem őt újra... s akkor álltam meg. Messze nem volt még látótéren belül, éppencsak éreztem a távolban az energiáit, de most kénytelen voltam beérni ennyivel. Nem volt egyszerű... legszívesebben odabújtam volna hozzá és nem is tágítottam volna. Nehéz leküzdeni az ilyen ingert. ~Sym...~ - hívtam fel magamra a figyelmét, jelezve, megint itt vagyok. Távolságot kellett tartanom, hát tartottam, ennyi terület bőven elég ahhoz, hogy ha kell, én is távolodni tudjak, ha valami balul üt ki. De főleg... nem akartam csak jobban a párom kedélyeit borzolni. ~Ne félj, nem megyek ennél közelebb... de azt ne várd tőlem, hogy magadra hagyjalak teljesen.~ Túlságosan sokakat hagytam már hátra... téged nem vagyok hajlandó, ahogyan letelepedtem a havas avarba, fejemet pedig az égre emeltem. Elnyújtott, szomorú farkasvonyítás zavarta meg az erdő nyugalmát.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Arra, hogy mi a baj, mielőtt még én felelhetnék ismét a farkasom egy morgással felel és csöppet se békés pofázmánnyal figyeli a hímet, azt akivel eddig jól megértették egymást, de most még se bírja megállni azt, hogy ne tegyen így. Megzavarták, nem akart társaságot, ahogyan arra se vágyott, hogy ismét megmondják mit tegyen, azt, hogy csöndben maradjon és mindenre a békesség mintaszobraként reagáljon. Csillapodtunk az évtizedek alatt, de ő még mindig forróbb fejű volt, mint én és most… Most egyetlen döntés miatt pedig inkább. Hallom, hogy belekezd valamibe, hogy mondani akarna valamit, de nem akarom hallani, hiszen ha olyat hallok, ami roppant mód nem tetszik, akkor vélhetően agyaraimmal a nyakát akarnám megcélozni. Még ha nem is akarnék neki sose ártani. Elég csak arra gondolni, hogy mi történt akkor, amikor Eric-cel találkoztam. Nem akarok többet Nicho-ra morogni, nem akarok attól tartani, hogy mikor fogok neki rontani valakinek csak azért, mert véletlen olyat mond. Taco-nak is majdnem neki mentem, bár ő tényleg olyan, mint egy őskövület, ami a stílusát illeti, de még így is megkínoztam őt egy illúzióval és a legrosszabb az volt, hogy a farkasom elégtételt érzett azokban a pillanatokban, és ha rajta múlt volna, akkor közben csapott volna le a hímre. Olyat éreztem, amiről azt hittem, hogy már magam mögött hagytam, de mint kiderült még se. A múltunk elől nem futhatunk örökké és talán Alignaknak igaza volt, még ha sose vallanám be nyíltan. Megígértem Kristinnek is, hogy edzek vele, de nem merek. Félek attól, ha elkezdenénk, akkor elveszteném esetleg a fejemet és ártanék neki. Azt pedig sose bocsájtanám meg. Reménykedek abban, hogy idővel ez változni fog, vagy legalább valami megoldást kitalálnak a nagyok, esetleg az őrzők tudnak rajtunk segíteni, hiszen talán náluk ez annyira nem is csapódik le, mint nálunk. Bár ebben nem vagyok biztos. Könnyedén heveredek le ismét és figyelem a víztükrét, amit néha felkavarok. Nem kellene futni, nem futhatok örökké, de néha még az is megfordul a fejemben, hogy esetleg elmegyek rövid időre, addig, amíg nem sikerül visszanyernem teljesen az önuralmamat. Magam sem tudtam, hogy mit kellene tennem, hiszen nem akartam senkinek se ártani… Azért lettem Tark, hogy inkább megvédjem a családomat, de most úgy éreztem, hogy én vagyok az egyik olyan személy, akitől meg kellene őket védeni. Hallom a közeledő lépteket, de még se mozdulok meg, hiszen annyira nem csendülnek közelinek. Nem érzem azt, hogy ezek után közel merészkedne. Talán csak annyira, hogy halljuk egymást. A nevem élesen csendül az elmémben, ahogyan a mondanivalója se. ~ Nicho, én sajnálom, de így jobb mindenkinek. ~ ami persze nem volt igaz, hiszen nem volt jobb. Szenvedtem amiatt, hogy ennyire heves lettem, hogy a farkasom vére ennyire képes ismét forrni, mintha a sok évszázadnyi szelídség könnyedén kezdene elillanni. ~ Miért? Miért maradsz, amikor veszélyes vagyok és forróbb fejű, mint illene, vagy kellene? Mintha csak a régi énem újra előjönne, aki könnyedén venné bárkinek a fejét. ~ jegyzem meg szomorúan, majd kisebb habozás után végül felállok. Lassan teszek felé pár lépést a fekete bundásom alakjában. Óvatos vagyok, ha úgy érezném, hogy nem jó ötlet, akkor még hátra arcot csinálhassak, míg végül olyan közel érek hozzá, hogy legalább láthassam őt. ~Ne csináld, kérlek… ~ nem akarom felhívni a többi farkas figyelmét arra, ami itt zajlik. Nem akarom, hogy hallják azt a csatát, ami itt zajlik. Végül csak a leülök, de nem heveredek már le. ~Volt egy álmom, még a Vörös Hold előtt. Egy oltár volt ott, s rajta két tárgy. Egy tőr és egy toll. Nem tudtam a múltamat a meghazudtolni, azt, ami mélyen legbelül lappang benne és a tőrt választottam. Majd jött a Vörös Hold, a kóma és … ~ egy pillanatra habozok. ~ S mióta magamhoz tértem, azóta sokkal hevesebben tudok reagálni, ha olyat hallok, amit nem akarok. Talán emiatt a döntésem miatt történt így. Jár nálam Achilles is, majdnem neki mentem, de helyette illúzióval kínoztam meg. Én régóta nem bántottam senkit se úgy, s éreztem, hogy a farkasom legszívesebben lecsapott volna rá azokban a percekben… ~ hajtom le a fejemet, de nem mozdulok. Nem tudnék közelebb menni, bármennyire is szeretnék. Félek, túlzottan félek, hogy árthatok…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 359
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Néha szokásom túlságosan is a fejem után menni. Ez most nem valami mentegetőzés féle volt, hanem szigorú tény. Végső soron az egész életem erről szólt, ha utólagosan belegondolok. Az állandó kóborlásnak mindig van valami mellékhatása, de igazából ha úgy vesszük, ez sokkal korábbról is megvolt, mikor még ember voltam, elvégre az indított el az egész ösvényen, ami ide vezetett. Amennyi bajba, veszélyes szituációba keveredtem, az mind ennek volt köszönhető, s talán mondhatjuk, hogy sosem tanultam belőle. Lehet azt most mondani, hogy mindez köszönhető az orosz mentalitásnak, vagy egyszerűen csupán személyes hozadéka a létemnek... szerintem mindkettő valahol, elég gyakran hivatkozok rá, hogy az oroszok már csak ilyenek. Mondjuk amennyire világpolgár voltam az elmúlt évszázadokban, csoda, hogy egyáltalán még vallom magamat valamilyen náció tagjának a vérfarkas lét mellett. Sokakból ez kiveszik, deeee... hiába, az Orosz Anyácská belerögződik a fejekbe már azóta, hogy létezik az a föld. Na de miért is tértem ki erre? Szerintem mondhatjuk, mindez a makacs hozzáállás a mai napig nem változott meg. Annak idején megfogadtam, hogy új életet jövök kezdeni Fairbanks-be, de valljuk be, több száz év nem fog valamennyivel több, mint egy évtized után semmissé válni. A vér nem válik vízzé, határozottan igaz mondás volt. Most is csak mentem a fejem után... s a párom után, mert nem voltam hajlandó most tágítani. Letelepedtem hát egy adott ponton a földre, ahogyan megkezdődött ez a nem mindennapi beszélgetés és szememet lecsukva hallgattam a hangját az erdő morajai mellett. Csak a fejemet ingattam meg, amikor az első mondatok elérték a tudatomat. Mindig csak bonyolódik a történet... de hiába... farkasok vagyunk, nem plüsskutyák. ~Én nem így érzem~ - adok hangot a fejében is megfogalmazódó ellenvéleménynek. Amikor nekem szegezi a kérdést, jó ideig nem kap rá választ. Súlyos csend telepszik ránk, ahogyan vívódok a gondolataimmal. Nem, nem azért, mert nem tudom, miért teszem mindezt, hogy miért táncolok mégiscsak a veszéllyel, holott talán öngyilkosságba szaladok itt bele és akkor mind a húgom, mind a kölyköm is elveszíthet. Nem, nem ez állt a háttérben... pontosan tudtam, miért vagyok ilyen... valahol inkább csak féltem kimondani mindazt. Valahol mindenki fél önmaga valós lététől, még ha szereti az ellenkezőjét is mutatni. Végül ahogyan meghallom a lépéseinek neszét és észreveszem a távolban, ered meg a mentális nyelvem. ~Azért Sym, mert elég volt ebből. Nem, nem a viselkedésedre mondom, félre ne értsd. Magamról beszélek most. Az egész életem ebből állt. Hátat fordítani másoknak. Három és fél évszázad, de meg nem tudom neked számolni, hányszor hagytam el egy-egy területet és vele együtt azokat, akik elvileg fontosak voltak nekem. A szüleim... a testvéreim... kiváltképp Tányácská... az unokám... nők, akik megigéztek... a saját, egyetlen hús-vér fiam... bajtársak a háborúban, jóbarátok... nem tudom megmondani neked. Néha könnyebb volt, néha nehezebb, de a végeredmény mindig ugyanaz volt... elmentem, s gyakran vissza se néztem. Míg vándoroltam, ezt tettem... aztán eljöttem ide, azzal az elhatározással, hogy új életet kezdek, leszámolva a korábbi beidegződésekkel. Nem mondom, hogy tökéletesen megy... de arra törekszek, hogy menjen. S nem, ezért nem vagyok hajlandó most itt neked hátat fordítani és mondani, hogy akkor menj a szellemek nevével. Nem csak azért, mert a párom vagy... hanem mert így kell tennem.~ Nem mondanám, hogy megnyerő lenne a rólam festett kép, de ezzel együtt kellett élnem. Így is rengeteg minden rakódott rám az évek során és ezekkel minduntalan szembe kell néznem nap mint nap, minden egyes percben. Látom visszatükröződni Kate szemében, akármikor belenézek az íriszeibe, s akármennyire is tűnik lazábbnak a mindennapi életem, egyáltalán nem az. Egy farkasé sose az, hiába mutatja kifelé. ~Megmondtam, nem megyek közelebb~ - nyugtatom meg, bármennyire is az ellenkezőjét tenném legszívesebben. Csak figyelem őt a távolból, mint valami pontot, amit el akarunk érni, mondjuk a Napot, de olykor már ránézni is fáj. A szavai visszhangot vernek a fejemben és érzem, hogy méreg árad szét a testemben. Sokunknak nem adatott meg az, hogy döntsünk... sőt, szinte senki se dönthette el, hogy farkas lesz, szerencsés flótás az olyan. A nyakunkba zúdult ez az egész világ... s nem, a jelek szerint nem elég az, ami a léttel jár. A szellemek vagy akárki áll mindennek a hátterében még rá akar rúgni egy adag földet, nem lehet eléggé a léte alá temetve a farkas. Kell ez, mint mókusnak az erdőtűz. ~Most mondanám azt, hogy amikor Alignak két éve megszállt egy darabig én se voltam teljesen magamnál, de nekem nem volt ilyen álmom - mondom, ahogyan csillapodott bennem a hevület. - Nézd, nem fogok neked okoskodni, nem mentem át mindezen, nem tudhatom, mi folyik benned, csak azt, amit érzek rajtad átszivárogni. De akárhogy is nézem, egy ilyen jellegű reakció valahol normális egy olyannál akivel élet-halál harcot folytattál. A francba is, kis híján én is kilapítottam a fejét, amikor rátok találtam. Viszont... ez most az általános. Ismerlek téged Sym, tudom, hogyan éled meg a napjaidat, hogyan viszonyulsz másokhoz. A kínzás ezzel nem fér össze... az sokkal inkább vall rám - hallgatok le a gondolataimba merülve. - Baromira tanácstalan vagyok. Bejártam majdnem az egész átokverte planétát, de ilyennel még nem találkoztam. Volt más is, akivel ilyen történt, vagy csak annál a jómadárnál mutatkozott meg? Ha mindez valóban az álma miatt volt, akkor ezek után tuti másként fogok tekinteni mind a tollakra... mind a tőrökre, mint eddig...
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Sose kételkedtem abban, hogy az élet sose hagy minket unatkozni, hiszen miért is tenné? Imádja az emberek életét felforgatni, nem mintha eleve nem lenne egy kisebb fajta kaland farkasként az élet, de még emellé még a szellemeknek is bele kell szólnia, vagy legalábbis Alignaknak. Nem volt elég, hogy azt a borzalmas csatát kellett megvívnom egy csöppet se szimpatikus emberrel, vagyis farkassal, de még emellé utána is „szenvedni” kell. Vélhetően vannak olyanok, akik könnyebben megbirkóznak a kissé heves farkasukkal, de én nem. Én már pontosan tudom, hogy mi az, ha ő ennyire forrong és lázzad minden ellen. Amikor a számára nem éppen tetszetős dolgok miatt valakivel ölre menne. Ahogyan az utolsó találkozás se volt éppen kellemes azzal a hímmel, akivel Vörös Hold éjszakáján is szembe kerültem. Még akkor is, ha nem ő irányította a tetteit azon a napon, de eléggé nyilvánvaló vált számomra, hogy ő is hasonló személyiség, mint amilyenné Alignak varázsolta őt előttem. Nem sokban különböznek és tudom, hogy habozás nélkül megkínoznám, ha egyszer is olyat pisszenne, ami nem tetszik, vagy ami miatt veszélyt érzek. A falkatagja lett, de ez csak egy titulus és semmi más. Nem dönthetek arról, hogy kicsatlakozik és ki nem, de rá különösen figyelek, mert úgy érzem, hogy veszélyt jelenthet a többiekre, vagy akár önmagára, azt pedig szerintem senki se szeretné. ~ Nem számítottam másra, de én jobban ismerem magam… ~ talán ridegnek tűnhettek a szavaim, esetleg megbántottam őt, de valahogy most még ez se tudott érdekelni, mintha csak azon lettem volna, hogy elmarjam magam mellől és engem hibáztasson mindenért, akkor legalább nem árthatok neki, mert nem akarok. A csend pedig már kínzóan telepszik ránk. Talán inkább a másik irányba kellett volna mennem, de aztán mégis helyet foglalok úgy, hogy lássa egymást a két farkas. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egyre inkább úgy érzem, hogy ez nem lesz könnyű menet, de miért lenne az? Egyik farkas se százas, s mind a ketten olyan terhet viselünk, ami megbélyegez minket. Még akkor is, ha menekülnénk előle… ~ Semmi se kötelező Nicholas. Sose azért tegyél meg valamit, mert kell, vagy mert egykoron ezt fogadtad meg, hanem hallgass inkább a szívedre. Aszerint cselekedj, amit az súg, mert akkor éltél igazán, akkor élsz olyan életet, amit nem fogsz megbánni… ~ Ohh, tisztára vicces, hogy pont én beszélek arról, hogy aszerint éljünk, amit a szív diktál, hiszen a szívem azt súgja, hogy menjek oda, de az eszem pedig inkább óvatosságra int. Így inkább maradok a seggemen, de a fejemben visszhangzik az, amit mondott [i]„mert így kell tennem”… ~ Vonyításra gondoltam. ~ pontosítok, hogy mire is gondoltam azzal, hogy ne csinálja. Nem kell más farkasoknak hallaniuk ezt a vonyítást, se az esetleges vadászok figyelmét felhívni magunkra. Már csak tényleg azok hiányoznának, hogy totális legyen a káosz. Aztán egyszerűen csak mesélni kezdek. Magam sem értem, hogy hirtelen miért. Mintha csak meg akarnám magyarázni neki azt, hogy miért akarok távolságot tartani. ~ Te voltál az, aki bezúzta az arcát? ~ kaptam fel a fejemet, mire egy nem tetsző morgás hagyta el az ajkaimat, de ez inkább szólt az emberi énemtől, mintsem a farkasomtól. A farkasom díjazta ezt a húzást, én már annyira nem, hiszen nem az a fickó tehetett arról, hogy minden ok nélkül nekem esett. Lehet a bezúzta dolog kissé erős kifejezés volt, de azért meglepett. ~ Talán mostanában másabb voltam, de fogalmad sincs, hogy milyen szörnyeteg lakozik bennem és mennyire nem állt távol egykoron tőlem a kínzás, mások életének az elvétele. ~ s ekkor a fejemet kicsit lehajtottam, majd körbe pillantottam. ~ Amikor farkassá változtam, akkor a Teremtőm nem volt se kegyes, se babusgató. Aife nevet kaptuk a farkasommal, talán már hallottál a mitológiában róla. A kezdetektől fogva szigorú szabályok szerint nevelt, hogy idővel gyilkossá cseperedjek és a kérésére elvegyem mások életét. Tisztán emlékszem arra, amikor az első áldozatomnak a vére színezte arcomat. Talán csak áltattam magam, hogy lehetek másabb, hogy nem vagyok gyilkos… ˇ~ fejeztem be. Könnyű lett volna erről a sötétfoltról beszélni? Egyáltalán nem, de most ennek a forrófejűségnek a megjelenésével úgy éreztem, hogy a démonaim beigazolódnak, s a kedvesség és a többi dolog csak hazugság volt önmagamnak. S ekkor vettem észre azt is, hogy közelebb sétáltam Nichohoz akaratlanul is, vagyis mélyen legbelül szerettem volna bundájába fúrni arcomat, de veszélyes volt… Veszélyesnek találtam magam. ~Sokakat megszállt Alignak, hogy a társaira támadjon, akár még ismeretlenek is egymásnak ugrasztott. Az álom pedig többeket elért. Nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, hogy a farkasa forrongóbb lett a választását követően. A kettő szerintem nem függ össze, hiszen olyanokat is megtalált Alignak, akik nem álmodtak... ~ fejeztem be a dolgot, mert vélhetően ő is hallotta a Lakban lévő beszélgetéseket. Valakik nyugodtabbak lettek, míg mások hevesebbek. ~Nem tudom, hogy mit kellene tenni, merre tovább... Csak azt tudom, hogy nem akarlak bántani. ~ Hiszen a szív és az ész most mást súgott...
Kezdőlap
Jobbulást! 
//
