A reakciójától kikerekednek szemeim. Nah erre aztán végképp nem számítottam. Nem üthettem olyan nagyot a cipőmmel, hogy az fájjon neki...De akkor meg miért?....Nagyon gáz lehetett a múltja, ha ennyitől is így megijed. Pedig nem adtam okot arra, hogy féljen tőlem. -Hé! Ez meg mi volt? Ne féljél már ennyire tőlem...Neked eszedbe jutott az, hogy én foglak bántani téged? Vagy miért rettegsz ennyire? A mekiben is úgy megdermedtél mikor rád szóltam...De ezt ne vedd kioktatásnak...vagy bármi másnak. Nem bántani akarlak, csak fura ez a viselkedésed.-Egy sráctól nem várna ilyet az ember. Inkább azt tudtam volna elképzelni, hogy felháborodik. De legalább végre elkezd mesélni a különleges képességekről. Eleinte komoly arccal figyelem őt, majd idővel összeráncolom a homlokom és inkább már az értetlenség, csodálkozás ül ki tekintetemre. Ez meg mégis mi a jó fészkes fenéről beszél? -Mire emlékeztet?....Nem is tudom...Mondjuk arra, hogy egy agyongyúrt fószer bántalmaz egy nőt....Vagy végül is az állatoknál is ez van..Csak az erősebb marad fenn...De nem értem ez hogy jön ide?-Az igen komoly szavai viszont kezdenek megijeszteni engem. Eddig nem láthattam ezt az oldalát, de biztosan valami nagy dologról lehet szó. -Megígérem bármiről is legyen szó!...Bár kezdesz kissé megijeszteni. De nyugi semmit sem fogok elárulni rólad. Nem örülnék neki ha meghalnál, főleg nem ha miattam...És hogy ki fogok e borulni? Nos azt nem tudom megmondani előre, hisz azt sem tudom, hogy miről van szó! Lehet, hogy kiborulok, de lehet, hogy nem...De igen érdekel és akarom tudni, hogy miről beszélsz...Mert egyre jobban kezdek félni!-És ezzel most nem viccelek.
Igyekszem hinni a szavainak, miszerint nem fog elárulni. Azt nem tudja megígérni, hogy nem fog pánikolni. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy mivel és hol kezdjem az egészet. Az arcom végig ki van pirulva kissé, tekintve, hogy rém zavarban vagyok. - Oké. Bármit is látsz, esküszöm mindenre, ami kedves ezen a világon, hogy nem érek majd hozzád. Úgyhogy, csak a biztonság kedvéért... Hátrébb is húzódok a földön ülve. Azt hiszem, hogy a teljes szörnyeteg arcával indítani nem lenne főnyeremény, szóval maradjunk a részleges dolgoknál. Lehunyom a szemeim és az arcom elé emelem a kezem. Aztán amikor újra Masakóra nézek, a kék szemeim most mintha kissé világítanának, ám továbbra is inkább játékos a tekintetem, mintsem fenyegető. - Az állatos tipped jó volt - mondom neki - Vérfarkasok léteznek. De koránt sem olyan szörnyűek, mint amilyennek leírják őket! Teszem hozzá gyorsan, még emberi hangon. Megint úgy viselkedem, mint a monológomnál. Mindig csak akkor megyek tovább, ha látom rajta, hogy még képes feldolgozni, amit lát. Felkelek a földről, és még távolabb lépek tőle. - Esküszöm, hogy nem megyek a közeledbe! Biztosítom még egyszer aztán hátat fordítok neki, leveszem a ruhákat és az izgalomtól lüktető szívvel, de lassan alakot váltok. Félelmetes lehet kívülről látni, ahogy a csontok, az izmok átalakulnak, ahogy fekete bunda buggyan ki a bőr alól. Amikor elkészülök, felé fordulok, és egy Fehér Galléros, fekete, világító szemű "cukiság" képében leülök a földre, és kíváncsian forgatom a fejem. ~Na? Valami....? Meglehet, hogy nekem kellene ezt a helyzetet irányítanom, de most már a reakciójára vagyok kíváncsi.
//Sima farkassá változtam, nem a két méteres állattá Csak hogy ne ijedt meg annyira (még) //
Nem fog bántani engem? De miért is kellene félnem attól, hogy megteszi? Mire készül ez a gyerek? Komolyan mondom egyre jobban megrémiszt engem, bár a szavaiból arra következtetek, hogy amit kiderül a titka még jobban fogok félni. Erőt kell vennem magamon és nem szabad majd elfutnom. Ahogy figyelem őt egyre jobban összeráncolom a homlokom, de szemének változása azonnal kiegyenesíti. Elkerekedett szemmel figyelem tovább őt, de amint elkezd vetkőzni, elfordulok kissé. Mégsem illik ilyen bámészkodni, még ha őt nem is zavarja. Vérfarkasok léteznek!...Párszor visszhangzik ez a mondata a fejembe. Próbálom felfogni a jelentését, de valahogy nem tudok hinni neki. Ám sokáig ezen nem tudok agyalni, mert valami ismét történik vele, de most nem a szemével, hanem az egész testével. Rémülten pattanok fel és kezdek el hátrálni. Ilyen borzalmas látványt sem láttam még. Ahogy egy emberből, valami...valami...cuki farkas? Ez ugye csak vicc? Egy farkas lett Jamieből? Ez biztosan csak varázslat....bár ahhoz elég ügyes. De ő nem lehet farkas. Nem! Ilyen lények nem léteznek, ezek csak mesék, legendák, amikből a filmipar jól meggazdagszik. Tudom azt mondta nem fog bántani, de a biztonság kedvéért felveszek egy nagyobb faágat a földről és magam elé tartom. Ey éhes farkas szerintem bármire képes, bár igaz ő sokkal jobban ismeri magát. -Jamie te vagy az?....Masako ilyen hülyeséget! Nem fog válaszolni neked! Ő egy farkas!-
Tétován, tisztes távolból figyelem a lány minden mozdulatát. A lappangó félelem aromája bekúszik az orrcimpáim mögé, melytől akaratlanul is összerezzenek, majd felmorranok egészen halkan. Jó lenne, ha képes lennék kontrollálni magam, de elég tacskó vagyok. Nem, érzem, hogy nem tennék benne kárt, pusztán a szörnyetegem érezte a félelmet, amitől kissé a felszínre tört. Ahogy a bot után nyúl, összerezzenek újra, de ez már nem a sóvárgó farkas, hanem a megtépázott és rettegő én. Megadóan hátracsapom a füleimet, majd kissé le is kushadok. ~ Igen, én vagyok. ~ felelem neki óvatos, halk gondolathullámokkal ~ Mondtam, hogy nem foglak bántani, nyugodtan leteheted a botodat. ~ Amennyiben így tesz, vagy legalább nem szegezi egyenesen rám, úgy felkelek, és kicsit közelebb cammogok hozzá. Az egyik felem rémesen érzi magát, hogy ilyen traumának teszi ki ezt a kedves és ártatlan lányt, mert úgy érzi, hogy jobban járna, ha nem tudna semmiről. A másik felemben azonban él az a vidám "kiskedvenc", aki otthon vagyok a "gazdáim" között. Ő szeretné, ha azt a botot eldobnák neki, hogy visszahozhassa. ~ Héj, Masako! ~ - teszek még egy óvatos lépést felé és kicsit megcsóválom a farkam - ~ Megérinthetsz, ha akarsz, de el is mehetek inkább... ~ Nem nézek rá, kerülöm a tekintetét. A világért sem akarom, hogy fenyegetve érezze magát a jelenlétemtől vagy a gesztusaimtól. Hirtelen gondolok egyet, és levetem magam a földre, hogy játékosan megpördüljek a fűben. Hát vagy most csinálom a legnagyobb hülyét magamból, vagy talán leveszem a lábáról. Beszélgetni ráérünk később is.
Ahogy őt figyelem hirtelen meghallom a hangját a fejembe. Először csak megijedek. Ilyet még sosem éltem ár...Belemászott a fejembe? Miért hallom őt és hogyan tud nekem válaszolni? Látom rajta, hogy megijed a bottól és a kérésének is eleget teszek. Eldobom az ágat a földre, majd ismét őt figyelem ahogy közeledik felém. Érzem, hogy szívem egyre gyorsabban kalapál. Lehet, hogy nem fog bántani, de ő mégis csak egy farkas. Az embernél ez a normális reakció. Igaz azt mondjuk magunkról, hogy mi vagyunk a csúcsragadozók, de csak addig, míg fegyver van válunk. Csupasz kézzel már mi sem tudnánk elbánni egy ilyen állattal..Ugyan olyan áldozatok lennénk, mint a növényevők. -Nem kell elmenned! De légy türelemmel! Még félni fogok egy ideig!-Olyan hülyének érzem magam, hogy egy farkassal beszélek. Ha valaki meglát engem így diliházba fog záratni. Lassan letérdelek a földre, majd megpróbálok egy mosolyt csalni az arcomra. -Ez mégis hogy lehetséges....Te nem lehetsz...farkas!-
Eléggé felvillanyoz a tény, hogy még mindig nem rohant el sikítva. Már kevésbé érzem idiótának magam, így egy kicsit sikerül megkönnyebbülnöm. Engem abszolút nem zavar, ha egészséges félelmet táplál (egyelőre) irányomban, egész egyszerűen azt nem akarom, hogy elemi erővel rettegjen. És ez bejött, szóval jól állok. ~Nincs semmi baj, megértem.~ Nyüsszentek egyet halkan, és eszembe jut, hogy nagyon bölcs döntés volt nem a szörnyeteg alakját magamra venni, mert akkor egész biztos, hogy nem beszélgetnénk ilyen... nyugodtan. Ahogy letérdel a földre, kedves eb módjára szaglászom meg a kezét, talán még hozzá is ér a hideg orrom, ha csak nem rántja el magát. ~Hidd el, én is inkább úgy érzem magamat, mint egy kutya, nem pedig egy farkas.~ közlöm vele kissé bohókásan ~De hidd el nekem, hogy attól még ugyan olyan jó ember vagyok, sőt, talán jobb is, mint a legtöbb.~ Megpróbálkozom hálásan közelebb tolni a fejem a kezéhez, mint egy házi macska, így próbálom kifejezni a gyámoltalanságomat. Vagy... valami olyasmit. ~Jajj, Masa, annyi mindent tudnék még mesélni erről az egészről... Soha nem beszélhettem erről senkivel, csak a fajtársaimmal, de ők nem a megértésükről voltak soha híresek ~ Felnéztem rá a világoskék szemű pofámmal és igyekeztem elérni, hogy minden gond nélkül kialakítsuk a szemkontaktust. ~Te hogy érzed magad?~
Mikor hozzám ér először elrántom a kezem, de végül rájövök, hogy semmi rosszat nem akart csinálni, így visszateszem a helyére. Hallgatom őt a fejemben, ami szintén fura a számomra. Eddig mindig csak magamat hallottam, de most mást is. Ez teljesen felfoghatatlan. -Ne sértődj meg, de most úgy is viselkedsz! Tudomásom szerint a farkasok nem valami barátságosak.-De ő az! kezemet óvatosan a bundájába mélyesztem és simogatni kezdem. Olyan furcsa. Az előbb még egy ember volt, most meg egy farkas. -Én szívesen meghallgatlak, de csak úgy ha visszaváltozol. Nekem ez így kicsit sok, hogy a fejemben hallak téged!-Bár igaz most ez a lényegtelenebb, de valahogy mégis jobban zavar a dolog. A szemeibe pillantok és egy őszinte mosoly kúszik arcomra. Azokat a szép kék szemeket megőrizte és fel is lehet benne ismerni őt. -Hogy én? Nos lököttnek! Komolyan mondom arra várok, hogy mikor ugrik ki valaki a bokorból és visz el egy diliházba. Elég fura látványt nyújthatunk. Én beszélek egy farkashoz, aki meg úgy viselkedik mint egy hűséges kutya!-Remélem ezeken a szavakon nem sértődik meg, mert nem áll szándékomban, csak őszinte vagyok vele. -Akkor ezért érezted meg a romlott húst?-Hisz bizonyított tény, hogy a farkasoknak, kutyáknak jó a szaglásuk, sokkal jobb, mint az emberé. Én nem éreztem, hogy rossz a hús, de Jamie rögtön rájött.
~Dehogy sértődök meg! Már hozzászoktam a dologhoz. De nekem tetszik így, akkor is, ha állandóan a gúny céltáblája válik belőlem.~ Ja, hát igen. De hát mit is várhatna egy szub? Semmit. De mivel most nincs falkám, ezért nem kell tartanom attól, hogy megérzik rajtam az emberszagot és hülyére vernek csak azért, mert jól érzem magam és "farkashoz méltatlan módon" viselkedem. Amikor azt mondja, hogy csak úgy beszélne velem, ha visszaváltozom, akkor egy nagyot pislogok, mintha azt jelezném, hogy rendben van. Gondoltam megyek is, de akkor végre megláttam, hogy mosolyog, és.. Legszívesebben képen nyaltam volna, de visszafogtam magam, helyette pedig kaffogtam egyet. Remélem, érződött, hogy vidám megnyilvánulás volt. ~ Ugyan már, nálam lükébb úgyse lehetsz! ~ pattantam fel mellőle - ~ De legalább kiemelted a hűségemet. Pozitívum, ami azt illeti és bóknak veszem. Bár, ez inkább emberi tulajdonság. És igen. Ezért éreztem meg a húst és még sok minden mást is, bár még nem igazán vagyok... profi.~ Annyiban hagyom a dolgot, de még mielőtt visszamennék a ruháimhoz, körbeszaladgálok Masa körül, aztán egy kicsit nagyobb területen kerülgetem a fákat. Nagyon jól esett, bár nem volt túl sok lazítás, mégis hasznos feszültség levezetés volt. ~Nos, ha csak nem akarod látni a dolgot visszafelé, akkor...~ fordítom felé a szép, fekete fejemet ~De nekem mindegy, én már hozzászoktam, hogy néznek.~ Várok még egy kicsit, aztán összpontosítok és visszaváltozom emberré. A dolog eltart legalább két percig, eléggé fáj is, ami azt illeti. Lihegve és nehezen veszem vissza a ruháimat. Igen, ebben a korban még eléggé meg tud viselni egy-egy átváltozás, ha az ember olyan szerencsétlen farkas, mint én. Amint elkészülök, nagyot huppanok a földre, elfekszem, mint egy gyerek és nézem a fák ágait. - Na, most már aztán tényleg nem eszlek meg - szólok oda Masának pihegve - Bocsi, csak tudod én még... Szóval... Túl fiatal és gyenge vagyok, meg sok volt a feszültség, úgyhogy egy kicsit most kidőlök így fekve. De közben beszélhetünk.. Ha szeretnél. - fejezem be kissé elbizonytalanodva.
Ahogy emberként farkasként is ugyan olyan lüke és bolond (a jó értelemben). Nem is értem miért zavarja ez másokat, hisz miért ne barátkozhatna egy "farkas" egy emberrel? De talán náluk is megvannak a szabályok, ahogy az embereknél is. -Nálam aztán sokkal profibb vagy!-Én meg sem éreztem, hogy romlott. Oké miután szólt és jobban szemügyre vettem tényleg éreztem valamit, de nem mondtam volna meg, hogy ez azt jelenti, hogy a hús romlott. Mikor elindul futni ismét felállok és úgy próbálom őt követni. Még mindig hihetetlennek tűnik ez az egész, de lassan bele kell törődnöm, hogy igaz! Amint szól, hogy visszaváltozik elfordulok. Nem szeretném végig nézni és nos tudom jól, hogy mezítelen lesz. Nem akarom zavarba hozni, meg nem is illik...Na jó igen én is zavarba jönnék, de ez már csak mellékes. Mikor ismét megszólal megfordulok. Már ruhában van emberi alakban. Azért így mégis csak barátságosabb. Odasétálok hozzá, majd lepillantok rá. -Ne kérj bocsánatot! Amúgy meg szívesen beszélgetnék, bár inkább jelenleg az érdekel, hogy mitől lettél ilyen, vagy hogyan és mióta?...-Közben leülök mellé a földre és én is elfekszem, majd fejem oldalra döntöm, hogy jobban lássam őt. -És mond szereted?..Amúgy haza is mehetnénk, mármint hozzám! És ha akarod ma este ott is aludhatsz. Bár ezek után akár azt is felajánlhatnám, hogy legyünk lakótársak.-Nem tudom elképzelni, hogy ezt hogyan lehetne szeretni, bár igaz előnyökkel is jár a dolog.
Szépen, csendben mosolyodom el, amikor hallom a közeledő lépteit, és érzékelem, hogy teljesen természetes, magától értetődő módon letelepszik mellém. Megnyugtató, hogy így alakult a dolog. Aztán persze kérdez - hiszen én ajánlottam fel a dolgot, de most, hogy el kéne kezdenem "beavatni", kicsit félek. Köhintek egyet zavartan, majd nagyot sóhajtok. Egyelőre én nem fordítom felé a fejemet, mert akkor csak habognék össze-vissza. - Egy Alaszkai halászvárosban születtem. 1944-ben. Elhallgatok és hagyok egy kis átfutási időt. Szusszanok. Újra érzem a dokkok szagát... A legjobb lesz, ha mégis csak átfordulok. Én nem csak a fejemmel, hanem az egész testemmel fordultam felé, a fejemet pedig a karomra tettem. - Szóval elég régóta vagyok... ilyen. A dokkoknál dolgoztam tizenhat évesen, amikor egy gazdag nő ott intézett valami szállítmányt. Kiszemelt és megkért, hogy segítsek neki a költözésben. Kellett a pénz, szóval igent mondtam. Aztán... Kicsit elhallgattam, mert éreztem, hogy egyre jobban elvörösödök zavaromban. - Elmentem hozzá, de költözésről szó sem volt. Elvette a... amit egy tizenhat éves sráctól el lehet - úr isten, ez hihetetlen, hogy ezt tényleg kimondtam - És vele együtt az emberi életemet is. Ráharaptam a számra, és akkor sem lettem volna képes Masa szemébe nézni, hogyha ezüstkarmokkal hasítanak szíjat a hátamból. - Hogy szeretem-e? Farkasnak lenni imádok. Ami a farkasélettel jár, azt utálom. Tudod, mi alapvetően falkákban élünk, úgy, ahogy az igazi farkasok. Ahol a gyenge utoljára kap enni, és akit lábtörlőnek használnak, ha nem bizonyít. Hát, velem ez volt. Kitagadtak, megvertek és meztelenül kidobtak egy furgonból, valahol ebben az erdőben. Nem raboltak ki. Egyszerűen nincs semmim és kész. Amikor az otthonába invitál és feltételesen felajánlja a költözést, nos... Nem tudom, hogy ez után a mese után is így fogja-e gondolni. A hangom megint halk lesz és bizonytalan. - Szívesen meglátogatlak, ha szeretnéd. De szerintem badarság lenne befogadnod egy suhancot, aki lassan 70 éves és éppen most tudtad meg tőle, hogy képes farkassá változni.
1944? Ezt most jól hallottam? Hogy születhetett ilyen régen? Hiszen olyan fiatal, talán még nálam is fiatalabb...Nem értem! Nem is látszódik rajta, hogy milyen idős lenne. Talán ez is a farkasléttel jár? Örök fiatalság? Elmosolyodom, ahogy vörössé válik az arcra. Aranyos nagyon is, de nem mondok semmit, nem akarom még jobban zavarba hozni. Amúgy meg szerintem semmi rossz nincs abban, amit tett. Fiatal fiú volt és gondolom a nő is szép lehetett. Csendben hallgatom meg őt. Nem szeretnék közbeszólni, majd a végén mindenre reagálok és felteszem az újabb kérdéseimet. Már mindjárt 70 éves lesz? Így még durvább hallani. A nagypapám is lehetne! -Azta! Ez nem semmi! 70 éves? De ez hogy? Alig nézel ki húsznak! Hogy lehetsz hetven? Ugye most nem versz át?...Jó tudom, hogy nem, de ezt egyszerűen nem tudom felfogni, hogy hogyan lehetséges! 70 éves....Te jó ég! Miket meg nem éltél! És ne izgulj. Én örömmel megosztom veled a lakást, csak az albérlőmmel kell majd beszélni. Egy idős nénitől bérlem. Nagyon kedves egy hölgy. Nem hiszem, hogy zavarná a dolog....Bár ugye szobatiszta vagy?-Hogy lássa nem komolyan kérdezem felnevetek, majd csak mosolygok tovább. -De miért dobtak ki? Vagyis tudom a vadon törvénye vagy mi, de ez akkor is borzalmas! Kidobnak téged csak azért, mert más vagy? Ha akarod abban is tudok segíteni, hogy munkát találjunk neked! Biztosan akad valami. Talán még a kikötőben is.-Szeretnék rajta segíteni, de ahhoz neki is tennie kell valamit. Egyedül nem fog menni! -Nah gyere! Menjünk hozzám! Ott nem kell félned attól, hogy esetleg már meghallja a beszélgetésünket! És hidd el tényleg örömmel látlak!-Már barátnak érzem őt és egy barát mindig segít, ha tud. Én tudok, így meg is teszem.
Német-föld... Te csodás! Mondá vala... ööö... valaki. Persze, nyilván telibe szarom, és még cáfolnám is ezerféle oldalról, szögből és a többi lehetőségből fakadóan. De nincs mit tenni. Sokra nem mennék vele, és nem is hat meg úgy igazán. Meg egyébként sem. Ezernyi háborút, harcot és csörgős játékot éltem túl, szóval ez már meg sem lep. Ami viszont ennél sokkalta fontosabb... Újra Fairbanks elhasznált, porhadós aszfaltját taposom. Őszintén: voltak napok az eltelt pár hónap alatt, mikor kifejezetten azt hittem, nem fogok ide visszajönni többet. Voltaképpen azt se tudom mi vonzott vissza... Vagy ha tudom is, jobb nem firtatni, mert összekarcolok pár faágat, törzset és tuját. Wuff. Halkan csoszogtam, egyik lábam a másik után. Komótosan, lazán. A hátamra erőszakolt hátizsák is csak egy díszpéldánya volt azon egyszerű dolgoknak, amiket hasztalanul cipeltem magammal. Legalább egy kicseszett farkas fejet, vagy bundát hozhattam volna magammal emlékbe. Úgyis hullott annyi mindenfelé, mint a májusi zápor. Ha egyet elkoboztam volna, biztos, hogy nem vették volna észre. Csak szépen zsebre... avagy zsákba vágom, aztán tolható a talicska. Noha, ha jobban bele gondolok, kurvára lényegtelen most már. Fáradtan pillantottam fel a sötétlő égboltra, amint az hanyag testével, puhán borult rá a város zajos-zajtalan, fülsüketítő csendjére. Ezúttal már a gondolataim sem a füstporos Német vidéket járták be. Sokkal inkább azon agyaltam, vajon milyen lesz a viszontlátás. Két pofon, vagy két pofa sör, édes mindegy. Az agyamban pumpáltak az erek, amint hirtelen felindulásból fordultam le az utcaszegélyen, hogy bevehessem a füvesebb területeket. Talpam alatt megannyi fűszál, faág és egy-két elhajított, száraz szemét roppant, ahogy az erdő felé vettem az irányt. Hívott a vérem, a pazarul lüktető vérem, az ösztön. Hisz telihold van... És bár az étvágyam nem volt eget verdeső, ettől még egészen farkas éhes voltam. Nyamm... Nem telt el sok idő, amint a hűvösen mardosó szél, végig borzongatta a testem minden szegletét... Egyre mélyebbre hatoltam, miközben a bestiám egyre forrongóbban vágyta az alakváltást. Mindjárt fejbe baszom egy golfütővel, aztán lehiggad...! Talán ekkorra, talán csak ennyivel később, de ismerős, tévedhetetlenül is izgalmas, eleven illat cikázott át rajtam... bennem. ~ Beszarok... ~ a sors jó kedvében van, de hogy ennyiszer és ennyire? Minden érzékem felerősödött, idegen bizsergés rángatta át a végtagjaimat, ahogy egyetlen, töredéknyi lélegzetvétel alatt felismertem az illat gazdáját. ~ Hart... Azt a kur...hmpff... ~ totál tudathasadás volt, ahogyan eldobtam minden létező cuccomat, mintha csak aszott ezüst szart cipeltem volna eddig, majd a következő fuldokló pillanatban már eleven húsomban, véremben, bundámban magasodtam a fák homlokzatos, csókba forradó képe alatt. A kormos fellegen villám hasított át, kettérepesztve a felhők sokaságát. Az eső már eddig is csepergett, most pedig olyan volt, mintha csak az én kedvemért kezdett volna rá gyötrő, folytonos sírásra. Épp megfelel... Veszett eb módjára vetődtem bele a mélységbe, követve Hart illatát. Ha már így esett, hát ki nem hagynám! A patak felé közeledtem, mancsaim alatt az avar önkéntesen hajlott meg, miközben ködös réteget lélegeztem magam elé. A végtelenbe és tovább...! - karattyolta valami elbaszott hang a fejembe, és ha ez mind nem elég, hát tovább folytatni se tudtam a marha érdekes ötletelést ez iránt, hiszen két szemvillanás, egyetlen szívdobbanásba telt, amint megláttam eleven testében, alakjában. Biztos, hogy érzett, de mit bánom én? A legközelebbi fa tövébe fészkeltem magam, úriasan, mint valami barom ficsúr ledobtam magam ülőformába, félig az ezeréves törzsnek dőlve. Csak néztem Őt... És vártam. Végül is, hagy tépje le a fél pofámat, köszöntés gyanánt.
Megint egy sötét éj, megint egy újabb telihold. A sokadik már a nyár óta, de mint mindig, ezúttal is egyedül vadászom, hiába ajánlkoztak ma is a srácok Castor testőrei közül, hogy elkísérnek. Jólesik a magány olyankor, mikor zsigereimben kívánom a vadászat élményét.... a roppanó csontok és a szakadó inak hangját, a számban elterülő vér fémes ízét és az ereimben pumpáló adrenalin lüktetését. Titkon persze mindig remélem, hogy akad valami más is a vadonban ilyenkor, nem pusztán erdei állatok. Félreértés ne essék, nem a botor, idióta lelkekre gondolok, akik ilyenkor kezdenek kempingezésbe a teliholdas erdő közepén. Semmi kedvem az őrzőkkel összeakaszkodni... a helyiekkel annál inkább, noha sosem voltam az a minden áron konfrontálódni akaró, harcos alkat. Én gyilkos vagyok. Nem harcolok feleslegesen, ha megoldhatom másként is a dolgot. És mégis... mióta Ő elment, valahogy perverziómmá vált az ilyesfajta bajkeresés. Persze, sose jött szembe még senki, szóval a dolog megmaradt elméleti szinten. A többi napokon pedig a szokásos rutin unalmas mocsarában telt az idő. De most újra telihold van! Egy újabb lehetőség, esély, hogy a világtól távol kitölthessem valakin azt a folytott dühöt amit érzek hónapok óta és nem tudok - vagy inkább nem akarok - rá magyarázattal szolgálni a magam számára sem. Szinte már rituálisnak nevezhető lassúsággal vetettem le egy átlag ember által nem járt, kellően zegzugos és nyaktörő részén a ruháimat, majd az az áhítatos, ráhangolódó lassúságot meghazudtolva a hátizsákomba gyömöszölve, dacosan és sietősen vágtam be egy sziklamélyedésbe az egész cuccot. Nem igazán kellemes ilyenkor már egy szál évakosztümben, na meg az iménti szertartásosság arra volt jó, hogy felhergelje a fenevadat magamban, aki üvöltve, két karmos mancsával veszettül rángatta odabent ketrecét. És a következő pillanatban felpattintottam a lakatot azon a ketrecen, majd őrült száguldásba kezdtünk. A fenevad és én. Mi. Együtt és elválaszthatatlanul...
Épp egy fél fogamra se elegendő nagyságrenddel bíró nyúl gerincét roppantottam ketté, mikor az ég rákezdett az istentelen zokogásra. Fantasztikus, komolyan... nemcsak az illatokat nyomja el ez a szarság, de a vadak is az üregeikbe menekülnek, meg amerre tudnak. Letéve arról, hogy bármi eredményesebbet tudok keríteni a nyúlnál, termelem be és lustán, élvezve a bundámon megtapadó esőcseppeket indulok meg visszafelé, ahol a táskát hagytam cuccaimmal. Két szökellés és ott is lennék, ha nem torpannék meg, mint aki szellemet lát. A sötét bundájú hímek miatt jutok sírba egyszer, ebben biztos vagyok. Elsőre ugyanis rendesen sikerül megkavarni, hisz a farkas ijesztően hajaz "apámra", de az energiák, az egész lénye teljesen más. Szikrákat csap fel bennem, ahogy magamon érzem pillantását és pofán csap az illata. Olyan elérhető, olyan valóságos... ~ Te...~ Nagyot fékezve torpanok meg a fa mellett terpeszkedővel szemközt, sárga tekintetem villan a félhomályban. Farkasalakban a bundám igencsak jellegzetes, beharapóm mindig azt mondta, mintha maszkabálba készülnék. Ezen persze rendszeresen besérültem, de talán van benne valami, hisz az alapjáraton szürke bundát fekete pofázmány és mellső mancsaimon is fekete szőrzet egészíti ki. Tényleg mintha báli kesztyűk és álarc lenne rajtam. Randevú a teliholddal. Milyen elcseszettül romantikusan hangzik ez. Mégis a telihold és az általa előcsalt farkasom az, aki a következő pillanatban cselekszik a józan eszem helyett, amikor is elrugaszkodva a földtől nemes egyszerűséggel - mintegy üdvözlésül - torka után kapok éles fogaimmal s ha elérem, bizony nem leszek rest megkísérelni átroppantani azt.
Milyen mesterien, tökéletesen, sőt... mondhatnám megcáfolhatatlanul is energikus nő. Felismert. Hát persze, hogy felismert. Bebaszna, ha nem így lenne. Mégis, a belőle áradó feszült lüktetés valahogy bennem is túlpulzáló ingerületeket lőtt fel. Csodálatos. Az érzés, és Ő. Valahogy e kettő kompozíciója a végletekig képes korbácsolni bennem az adrenalint. Ám továbbra sem mozdultam el abból a kibaszott kényelmes pozícióból, amit sikerült felvennem. Ezzel ellentétesen, még inkább belepasszíroztam magam a hanyag törzs ölelésébe, miként Hart aprólékos reakcióit figyeltem. A megtorpanást, a fikszirozás legelmélyültebb műveletén át a pillanatig, mikor is fékeveszettül indult meg felém. Csak egy popcorn kéne, meg némi whisky. Vagy csak whisky. Márványos lélektükrökkel követtem minden mozdulatát, ahogy mancsai alatt a talaj sikítva repedezett fel. Talán egyetlen lélegzetembe sem telt, amint éles agyarai torkom felé kaptak mohón, ingerülten. Igen, nos khmm... Megérdemelném, meg ám. De valljuk be: nem vagyok sem az illedelmesség, sem a meghunyászkodás, sem pedig az önfeláldozás mintaképe, szóóóval... Error? Töredéknyi perc, miként a lélegzet fulladón halt el a levegő parányi atomjai között, mikor hirtelen elrántottam önön testemet a száguldó nőstény elől. Jobban mondva, némileg hagytam azért, hogy roncsoló lendülettel félig belém épüljön. Na de a torkom? Ejjjj... Haragosan, mégis valahol mélyen búgón és örömtelien morrantam fel, ahogy bundájának élénkebb színei az enyémbe költöztek. Ha a józan ész nem éppen szemfüles, talán élvezettel vesztem volna bele az örvénylő érzésbe, a puszta elevenség oltárán, dehááát... ez megint csak nem az a perc. ~ Én. Ez nyert! Legalábbis úgy fest... ~ a gondolatok sunyin, és idegeket borzolón kúsztak át Hart-hoz, mégis benne rejlett valami kacér, valami bolondos dallam is. Kár volna tagadnom, örültem, hogy újra láthatom, érezhetem. Még ilyen nyálcsorgató formában is. A pofájára tapadt vér szaga pedig csak még jobban ingerelt. Kívánhatnék jobbat, így spontán? Nem vita téma...! ~ Látom, örülsz nekem. ~ morrantam fel újfent, agyaraimmal sötét képe felé kapva, hogy orrának élét azok közé fogjam. Persze csak egy pillanatra. Noha, ilyenkor felüti a fejét a jogos... ismétlem JOGOS gondolat: mért nem vagyok képes kárt tenni benne? Pedig egyszer tééényleg megérdemelné... Mhhh... Aztán meg önmagamat csapkodnám meg úgy gyönyörűségesen. Igazán, hmmm... igazán csodás látvány lenne! Hát ez olyan kicseszettül összeférhetetlen. Akár csak ő meg én. És mégis... Valahogy istenesen el lehetek baszva, mert. Mert el lehetek és pont. ~ Mondd csak, manapság már csak nyulakat eszel? ~ nyaltam le pofája éléről a még édesen ott pihenő vér érdes ízét. Hecceltem, nyilván. De mikor nem? Ezt élvezem. ~ Na, hiányoztam? ~ löktem fel magam egyszerűen, megrázva bundámat, komótosan, szinte már pofátlanul. Önelégültségről szó sincs. Sőt, talán Hart tudja a legjobban, hogy mindezen művészeti megmozdulásaim egytől-egyig hozzám tartoznak. Nem is én lennék. És azt őszintén bevallhatjuk, hogy elég szar lenne. Kedvem lett volna leteríteni a földre ahogy figyeltem minden lélegzetvételére, ahogy a szíve a vaskos-bundás mellkas alatt meg-megdobbant. Idejét se tudom mikor láttam utoljára. Jó pár hónapja már... Épp ezért, vagy ha részben is, de nehéz volt uralkodni önmagamon. Totális, katartikus agydefektet kapok emellett a nő mellett... hihetetlen.
Ha a józan eszem vezérelne, itt hagynám a fenébe a fa tövénél, mint kutya a szarát és még jó ideig elkerülném a hotelt, csak hogy ne kelljen az őt üdvözlő bandába se belefutnom... Igen ám, csakhogy abban a végtelennek tetsző pillanatban, amikor elrugaszkodtam, az eszem logikusabb fele istenhozzádot mondott és lelépett melegebb vidékre, nyaralni! Helyét ezernyi kavargó, rég elfojtott érzés vette át, melyeket azóta őrzök hatvan lakatos ezüstládába zárva, hogy egy nyár végi napon nem találtam sehol a hotelben Calebet és hiába vártam, napok, hetek múltával sem jelent meg, hogy lecsesszen vagy egészen egyszerűen csak rám emelje azt a mocsok pillantását, mely képes töményen éreztetni az emberrel, milyen kis senki mellette. Fogaim a bőrét tépik, de többre nem jutok, mert egész egyszerűen kirántja magát állkapcsom szorításából. Fogaim hangos csattanással verődtek össze, ahogy a "préda" elillant. Sárga tekintetem dacosan villant, de már reflexből fordultam is újra rá, hogy ezúttal már ott tépjem, ahol érem. ~ Dögölj meg! ~ morranok szavaira. Örülök neki?! Meg a kénköves pokol... Túl sok mindent fojtottam el az utóbbi időben ahhoz, hogy örülni tudjak a viszontlátásnak. Megakadályoz abban, hogy újra testébe, húsába marjak. Ahogy orrom felé kap, dacosan rántom el fejem, de még így sem vagyok elég gyors, hogy ne érjen el. Szinte beleborzongok a közelségbe, a gesztusba, mikor forró nyelvével végignyalja nyirkos, vérétől csatakos képemet. Egy pillanatra le is dermedek. Hát nem lenne egyszerűbb így? Csak örülni, hogy visszajött és megfeledkezni minden másról... Élvezni, hogy az idő lelassul, majd meg is szűnik köröttünk, mint nem egyszer már. Dacosan rázom meg fejem, bundámról a vízcseppek szanaszét repkednek, mint apró, hideg tűhegyek. A kérdése az, ami nem enged az érzelgősség mocsarában elsüllyedni. ~ Rohadtul nincs jogod ilyesmit kérdezni, ugye tisztában vagy vele? ~ csendül vádlón hangom és a következő pillanatban szinte csontjáig hatolok éles fogaimmal, ahogy az oldalába marok, tépve-szaggatva bőrét és húsát. Lelépett. Minden szó nélkül itt hagyva, mint valami kibaszott elsőbálozót! Csalódott vagyok, hogy annyira se méltatott, hogy elköszönjön és csalódott, mert én naiv, azt hittem, jelentek bármit is a számára. Gyűlölöm ezt az egész szituációt. Gyűlölöm, amiért képes volt elérni, hogy bízzak benne aztán egyszerűen lelépett. Átejtve érzem magam... és még neki áll feljebb, hogy hiányzott-e! Az igazság az, hogy veszettül. Ha tehetném, visszapörgetném az időt és nem tárnám ezt az érzést, ami tombol, szikrákat vet bennem, sose elé. Egyetlen apró jellel sem és akkor most nem érezném talán ennyire elcseszettül, ennyire kiszolgáltatottan és elárultan magam. Belül úgy érzem, ezer darabra szakadok, már attól a ténytől is, hogy itt van, visszatért. Az egyik felem rohanna a karjaiba, mellkasába fúrnám arcomat, csak hogy minél nagyobb felületen érezzem a közelségét, illatát, a lényét... míg egy másik énem addig futna előle, ameddig csak teheti. Ahol sosem érheti utol, hogy újra megsebezhesse a pasas egy ilyen kis akcióval. Hisz pontosan tudta, milyen nehezen kezelem ezt az egészet és hogy a bizalom törékeny üveggömbje milyen vékony pengeélen egyensúlyozik közöttünk! A gondolataim veszettül kavarognak, kattognak, miközben újra és újra a testébe marok vádlón, keserűen és lássuk be, kissé gyerekesen is. Azt akarom, neki is fájjon, ha már fájdalmat okozott nekem, ehhez pedig képes lennék szó szerint megnyúzni elevenen. Nem tartom magam annak a fajta nőnek, aki mellől "majd jövök, ha jövök" alapon, minden szó nélkül le lehetne lépni. Eddig nem is tette meg senki, ezért az idáig elfojtott érzelmek sokaságában akad némi újszerűség is. melyért nem tudom, hogy őt vagy magamat vetem meg jobban. Legjobban talán azt gyűlölöm, hogy képtelen vagyok igazán gyűlölni őt.
Negédes-fájdalom ittas sóhaj szakadt fel torkom mélyéről, ahogy az éles agyarak húsomig vájva ékelődtek belém. Élveztem, hogyne élveztem volna? Bárhogy is akarnám tagadni, ez mérhetetlenül hiányzott. Noha, jobb mindezt nem kiteregetni, így mogorván, némi rejtett játékossággal téptem el magam Harttól. Nehéz volt teljesnek maradni, mikor valahol nagyon is jól tudtam, hogy ettől az egyetlen egy, megismételhetetlen perctől lettem csak egész. Pedig mondanom sem kell, ez a pár hónap véres ütközetbe fulladó harc kifejezetten erősített, felvillanyozott. Mégis, akármennyire is imádom a csaták minden egyes, izzasztó mozzanatát, az agyvelők és holt fejek szanaszét fetrengő összképét... Valahogy mégiscsak jobb itt. Pont itt... Pont Vele... Ő nem tudja miért mentem el, azt pedig végképp nem, hogy neki erről miért is nem számoltam be. Nem mintha kötelességem lett volna. ~ Jól van, még mindig dacos és tévedhetetlenül is méregzsák vagy. Ez nem változott. ~ kezeltem le nemes egyszerűséggel szavait. Az eső jótékony áradása nem nyugodott, sőt. Cseppjei mindinkább, egyre erősebben kopogtak a nyálkás avaron, csorogtak végig a fák évszázados, korhadt törzsein, s ivódtak bele bundáink sűrű ölelésébe. A kormos égbolt pedig dicsfényéül ennek a pazar természeti jelenségnek, irdatlan villámokat kezdett szanaszét szórni a végtelen éjszakai leplen. Egészen szemet kápráztató volt, ahogy egy-egy villanó sugár lecsapott a távolban, meg-meg villantva az előttem heves indulatoktól fűtött nőstényt. ~ Miért is ne volna? Elvégre, valóban nyulat vacsoráztál nem? ~ morrantam fel szórakozottan, szavaimba rejtett gúnnyal, noha pontosan tudtam, hogy messze nem erre a kérdésemre gondolt. Ennél több Calebes "lekezelő" válaszra pedig nem is jut időm, hiszen fogai ismét bőröm alá vájnak, húsomig érve. És ha tudná, hogy én ezt mennyire élvezem! Néhány másodpercig bele is vesztem a bőr és hús egységesen felhasadó érzetébe, amint zúzódva váltak el egymástól, sikítva reccsenve szét. Ennek pedig hangot adva egészen acélos, már-már agresszív morgás féle fújtatást hallattam. Végül ismét elrántottam magam testének, agyarainak fogságából, egy kisebb darabot a pofájában hagyva magamból. Ennyit megérdemel. Sőt, valójában hagynom kéne, hogy félig-meddig ízekre szaggasson, de lássuk be: már rég lemásztam ama bizonyos fáról. Kisebbet taszítottam rajta, hogy némi egyensúlyt is vesszen a nyirkos, eső mázolta talajon. ~ Tán csak nem haragszol? Cö-ccö... Haaart... Mintha érzelmek keringenének abban a ziháló kis szívedben. ~ mocskos, pimasz szavak, melyeket egy szikrákat szóró szemvillantással ékesítettem, ahogy fejemmel az övé felé hajoltam, egészen közel. Hátam íve kidomborodott, mellkasom és mellső lábaim szilárdan, bástyaként tartották testemet. Felkészültem minden eshetőségre, elvégre nem kizárt, hogy elpattan, és izomból belém roncsol. Mégis, valahogy ez érdekelt a legkevésbé. Hallottam szívének zakatoló ütemét, amint az sajátommal együtt dobbant, együtt jártak fékevesztett táncot. ~ Mindennek ellenére, azért örülök, hogy életben talállak. ~ hangom csendesült, mégis egykedvű volt. Mégsem mutathatom ki, hogy valójában annak örülök, hogy újra láthatom, újra érezhetem őt. Nem, nem... ~ Szóval, most mi lesz? Addig próbálkozol a széttépésemmel, ameddig még engedem, vagy megvárod míg a földre szorítalak, és megkóstolok belőled egy-két darabot? ~ egyik lábam követte a másikat, amint még egyet közelebb léptem felé, majd hirtelen, a perc töredéknyi részében marjához kaptam, és lendületesen taszítottam meg testét a legközelebbi fa törzséhez. Bár időt nem hagytam számára, máris előtte magasodtam, minden izmommal neki feszülve, hogy véletlen se akarjon tettlegességhez folyamodni. ~ Azt hiszem, nem adtam elég lehetőséget... ~ búgtam egyszerűen. Csak játszottam, és ezt éreznie is kellett, hiszen testem bilincsként tartó szorítása feleannyira sem volt erős, mint lehetett volna. Tekintetem az övébe szaladt, rabjaként csüngtem rajta, ahogy egyetlen lélegzetvételnyi időre elfeledkeztem önmagamról, és vágyón nyaltam bele pofájába, majd bújtattam fejemet homlokához. Na most... Vagy kurvára megkattantam, vagy kurvára megbaszott egy villám míg nem figyeltem?
Már épp azon lennék, hogy visszavágjak szavaira, hogy "De én nem..." - de bizony rá kell jönnöm, hogy ezzel pontosan ugyan annak a méregzsáknak tűnnék, akit felvázol a mondatában, szóval végül csak lemondóan, prüszkölőn fújtatok egyet, miközben bundámból a vizet kirázom és lábaimat megvetem a nedves talajon. Észre se veszem, milyen gyorsan, ütemesen szívom magamba a fagyos levegőt, milyen hirtelen emelkedik és ereszkedik tüdőm fala, mert leköt az, hogy sárgán villanó tekintetemmel minden mozdulatát kövessem. Az örökkévalóságig képes lennék nézni. ~ Tudod, hogy ez nem a nyúlról szól. ~ vetem oda neki színtelen hangon, miközben újra testébe marok elés fogaimmal, újabb - szerintem - totál felesleges daraboktól szabadítva meg, mikor kitépi magát állkapcsaim közül. Morgása felőlem is hasonló hanghatást vált ki, noha a jóleső érzések helyett ez inkább hat rosszallónak, fenyegetőnek, hogy vigyázzon, mit merészel tenni vagy mondani, mert esküszöm, nem állok jót magamért. És esetemben nem üres fenyegetés van a gesztus mögött - ezt ő is nagyon jól tudhatja. Ahogy lök rajtam egyet, kibillenek egyensúlyomból, teszek pár botorkáló lépést hátrafelé, de komolyabban nem zökkent ki: ott újra igyekszem biztosan megvetni mancsaimat. ~ Haragudni legfeljebb magamra haragszom, hogy hogy lehettem ennyire...! Vrrrh, frászt haragszom! Az vajmi kevés ahhoz képest, amit érzek... És ha már így felhoztad, igen; érzek. Szar dolog lehet az ilyesmit sose megtapasztalni egy magadfajta őstuloknak. Megmagyarázni már meg se próbálom inkább... ~ fújtatok zihálva, nem kevés jégcsákány-hűvös éllel minden gondolatomban és bizony, fordulnék is el, hogy a ruháim felé vegyem az irányt. Nem adom - nem adhatom! - meg neki az esélyt, hogy ennél is jobban kiakadva láthasson. Márpedig eztán már csak az a lépcsőfok következhet. (Ide nekem egy fél műtőnyi hullát, hagy vezessem le a fölösleges feszkót!) Hanem a felém küldött gondolatokra megtorpanok az elforduló mozdulatsor felénél és fejemet visszaemelem, sárga pillantásom egy másodperc törtrészéig találkozik az övéivel, de végül csak megcsóválom fejem - mintha csak a bundámat ráznám meg - és fordulok tovább, szóra se méltatva. Pedig hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem hiányzott. Igaz, akkor is, ha letagadnám, hogy megfordult a fejemben: Bár haza se jött volna! Haza? Annak tartja egyáltalán? Lehet, azért jött vissza... hisz mégiscsak a falkához tartozik. ~ A... A többiek örülni fognak neked. ~ Jegyzem meg csendesen, hánya-veti módon fűzve hozzá a kieső gondolatmenethez megkésve. Jah, hogy rólam van szó? Én kit érdeklek. Igyekszem rendezni ezer felé szétszáguldani vágyó gondolataimat és érzéseimet. Megleszek... csak pár perc és kutya bajom, komolyan. Akár el is felejthetjük ezt az egész kis közjátékot, senkinek sem kell ugyanis véleményem szerint tudnia, hogy mennyire dühít és kiakaszt a másik érkezése. És hogy ezzel együtt mennyi más érzéssel is eltölt. Szóval ott tartottam, hogy fognám magam és lelépnék, amikor elcsípi a "tarkómat". Hogy a rosszalló, heves morranást maga a gesztus vagy a közelsége váltja e ki, nem tudom, de nem is nagyon érdekel, mert a következő pillanatban elveszítem eddig gondosan őrzött egyensúlyomat és oldalammal tompítom a becsapódást a fánál. Még jó, hogy nem vagyok törékeny nőcske - és hogy Caleb nem izomból vágott a fának - talán nem fog meghúzódni semmim holnapra. Ellenben fogaimat elővillantó morgással pattannék fel és talán neki is esnék, de immáron úgy istenesen gyepálva azt a hülye fejét, de a testével felém nehezedik, visszakényszerít a földre. Persze, ez nem akadályoz meg abban, hogy ne kíséreljem meg kiszakítani magam alóla, pont téve rá magasról, hogy hogyan és hányfelé szaggatják mancsai a testemet. Az se érdekelne, ha itt és most kibelezne! Legalább megszűnne MINDEN elcseszett, qrva érzés, ami szétfeszíti a testemet már hónapok óta. Olyan könnyű lenne... Olyan egyszerű és mindent megoldóan végzetes... Hanem hiába, nem enged és nem is végez velem, akárhogy szaggatom magam a súlya, éles karmai alatt. Teljesen mást tesz, mellyel eléri, hogy egyetlen pillanat alatt ledermedjek. Nem könnyít terhemen, így "jutalma" egy fájdalmas nyüsszentés, meg egy hasonlóan megadó szusszanás a nyakába, mikor arcát az enyémhez fúrja. Habozva, szinte már őrjítő lassúsággal törleszkedem hozzá, fejemet nyakába, éjsötét bundájába fúrva - persze, ehhez az is kell, hogy kicsit engedjen a szorításán és feljebb tudjam tornászni magam a földbe döngölt pozícióból.
Persze, hogy nem a nyúlról, de ezen akár reggelig filozofálhatnánk, akkor sem jutnánk egyről a kettőre, és le is szarom a nyulat. Ám a következő szavak mellett képtelen vagyok elmenni. Legalábbis nem nagyon akaródzik, ami azt illeti... Fagyosan vibráló, borostyánban játszó íriszeim akaratlanul is újra meg újra végig pásztázták Hartot, forgatva az iménti mondatokat elmém ködös, elzárt függönye mögött. Testem megfeszült, lázongó borzongás járta át, noha csak én éreztem. Na nem a sértés végett, dehogyis. Annál mélyebbről, égetőbben izzó helyekről járt körbe már-már az őrület, mintsem hogy holmi dacos szuka korholó szavai meghassanak. Sokkal inkább az előtte lévő, glédában álló mondatok állították meg egy egész pillanatra a világot. Talán az esőcseppek is beledermedtek a levegő bársonyos testébe, mire újra az eszemhez kaptam. Vagy rángattam azt vissza. Részletkérdés. Nem tudom, hogy ezért, vagy csak szimplán abból a felindulásból "támadtam" neki, mert megtehetem, vagy mert jól esik, vagy épp mert a közelségére vágytam... Vagy isten tudja mind egybevéve... Csak egyet tudok, ez a nő részegítőbben hat rám, mint hat rekesz whisky! És lássuk be, akármennyire is próbálok kemény sziklaként, önzőn, és agresszívan nyitni felé, valahogy mindig másként sül el a dolog. Borzasztó... Homlokom finoman ékelődött bundájába, ahogy testének forróságtól fűtött melege az enyémhez simult. Ez pedig csak még inkább lángolni kezdett, miként óvatosan bár, de ő is engedett a sértettség falain. Én pedig a szorításomon... Nem is tudom, talán percek teltek el vagy csak egyetlen másodperc, míg ezt a már-már tökéletesnek majdhogynem nevezhető összképet festettük a világ eldugott pontján, főszereplővé válva a magunk által írt színdarabba... - hát ez kicseszettül nyálas...! - mikor kissé arrébb hajoltam tőle, borostyán íriszeimmel megkeresve az övéit. ~ Tudod... felesleges lenne olyas valamit megmagyaráznod, amit magam is... ~ óóó persze! Pofa befog! Szavaim megtörtek, én pedig nagyobbat nyeltem, fejemet kissé alább hajtva. Meg a kis faszomat! Neeem, nem mondok én semmit sem... ~ Khmm... ~ ráztam néhányat bundámon, hogy némileg megszabaduljak a nyirkos cseppek rám nehezedő "takarójától". Arrébb léptem, hiszen még mindig vagyok akkora barom, hogy nem hogy Hart előtt, de önmagamnak sem vagyok bevallani a nyilvánvalót! Röhejes, elkúrt láma vagyok, ez már hulla biztos! Nem tudtam, hogy várt, vagy egyáltalán gondolt-e rám, és valahol igyekeztem mindezzel nem is foglalkozni... Most mégis úgy érzem... igen, ehh... érzem(!), hogy ezt rohadtul elbasztam. Nem azt a részét, hogy elmentem... vagy hogy nem szóltam... vagy, hogy emiatt bármi is változhatna, mert jobban meggondolva a marha nagy ego-m és büszkeségem rohadtul nem engedné meg ezt. Nem... Mégis, nyilvánvaló volt, hogy megbántottam, és ez... nos, kiakasztó, de engem is bántott. ~ Tudom, hogy rám haragszol. És amiért magadra vagy dühös, az is miattam van. ~ tértem el az előbbi gondolatfonalamtól, ahogy felmagasodtam. Hangom talán üres volt, talán csak saját magamat takargattam vele, nem tudom... ~ De remélem tudod, hogy elárultad magad... ~ ezúttal már pimaszul, sunyin engedtem át gondolataimat hozzá, egyet halkan morranva mellé kedvesen. Már, ha egy ilyen hang nevezhető kedvesnek... Pillantásom mélyreható volt, teljesen átitta a nőstényt, hisz így is akartam. Nem feltétlen belé látni, csak látni. Őt. Hogy a lelkét-e? Franc tudja... Nyilván. ~ Egyébként, megjegyzem... Valahogy jobban tetszel a másik formádba. ~ dobbantottam egyet, és nyakszirtjéhez fúrtam pofámat egy töredéknyi pillanatra, hogy a következőben megcsípve bal vállának ívét rugaszkodjak el mellőle/előle. Tuti be vagyok szívva... Még játszom is vele, mint egy elbaszott öt éves. Lehet, hogy egy totális agymosás segítene ezen a... öööhm... "betegségen"?
Ahogy enged a szorításán, úgy képes vagyok felé kapni fejem és sárgálló íriszét keresni az enyémekkel, melyek hasonlóan borostyános fénnyel csillognak a korai félhomályban. Jön a tél, s vele a mindent elsöprő sötét... Szavaira kíváncsian feszültek meg izmaim alatta, s érdeklődőn csillant a máskor vérre szomjazó tekintetem is. ~ Amit magad is...? ~ De nem fejezi be a mondatot, lógva hagyja azt és vele együtt az egész helyzetet is. Mintha egy ezüstpengéjű tőr lebegne felettünk azt lesve, melyikőnket szúrja szíven előbb. Tiszta orosz rulett az egész és hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem. Élvezném. De ma valahogy a tolerancia küszöböm a minimumot nyaldossa, elég csak arra gondolnom, hogy itt hagyott, mint valami olcsó nőcskét. Lehet, tényleg csak ennyi lennék a szemében? Csak egy játék? Qrvára ajánlom neki, hogy ne értsem félre a jeleket. - A saját belsőségei érdekében. Ahogy ellép, feltápászkodok és lezárom a nyirkos, vizes lucskot bundámról. ~ A rohadt életbe Caleb, ha elkezdtél valamit, fejezd is be! ~ morranok rá dacosan, erre jön itt azzal, hogy tudja, hogy rá haragszok. Ezt most komolyan... miből logikáztad ki, zsenikém? Ha nem jöttél volna rá eddig, szívesen a torkodnak ugrok még egyszer, hogy lezuhanjon mennyire mocskosul kiakasztasz! A szó negatív és bármily meglepő, pozitív értelmében is, de persze könnyebb dühösnek lenni jelen helyzetbe. Arra, hogy elárultam volna prüszkölve felmorranok, majd sárga szemeim az övébe fúródnak. ~ De én legalább nem tagadok és nem futok el minden szó nélkül. ~ Hűvös fagyot, a közeli tél velőropogtató, vérfagyasztó hidegét hordozza magában hangom, de a dobbantása és ahogy közelebb lép... egyszerűen képtelen vagyok mozdulni, ellökni magamtól meg aztán végképp nem tudom. Nem is akarom, az igazat megvallva és ez megrémít. Törékeny, gyenge nőnek érzem magam mellette, amiben már régen nem volt részem. Még mellette sem... egészen mostanáig. És ez ijesztő, lássuk be, mert eddig biztosra mondtam volna, hogy uralom a helyzetet - legalábbis látom a bábukat a sakktáblán. De most?! Nem tudom, hogy a fáradtság, a düh és harag vagy a viszontlátás öröme csalta e elő ezeket belőlem, de jobb lenne minél előbb eltemetni őket. Húzása/csípése zökkent ki a gondolataim közül. ~ Ezt... fejezd be. ~ csendül már pusztán megjátszott durcássággal hangom. Franc essen belé, hogy képtelen vagyok rá haragudni huzamosan valami oknál fogva. Ez lesz a vesztem, most mégis elrugaszkodom és utána vetem magam - oldalammal "vetődök" az övének, igyekezve felborítani vagy legalább eltéríteni az útvonaláról... Míg én a sziklák fele iszkolok, ahol a ruháimat hagytam a szerencsére vízhatlan táskában. Persze, nem tudom megállni, hogy hátra ne pillantsak közben.
A kérdésen igyekeztem tovább lendülni, mintha meg se hallottam volna. Érzéketlen, hűvös testtartást akartam magamra erőltetni mindemellé, de valahogy az istennek sem sikerült. De a mondat lógva maradt, és úgy is kívánom hagyni. Még akkor is, ha önmagából kikelve roncsolna nekem. Igen, azt hiszem akkor se ugatnám el azt, amit a szavaim mögött bújtatok. Még önmagam elől is. Ám ahogy felmorran, mintha csak robbanás közeli élményben lenne részem, noha feleannyira sem érdesek, és dühöngők szavai. Csupán tisztában vagyok vele, hogy rohadtul igaza van, hogy kurvára be kéne fejeznem, ahogy azt is nyilvánvalóan tudom, hogy úgy se fogom. Felső, lebenyes ajkaimat vicsorszerűen felrántottam, majd szusszanva egyet hagytam az egészet. ~ Már befejeztem. ~ vágtam rá egyszerűen, elvégre a szó szoros értelmében, valóban nem tépáztam tovább a témát tekintve a pofámat. Az pedig már csak egy elcseszett közhely, hogy valójában mindketten tudjuk, hogy nem így van. Oldalra léptem egyet, kisebbet nyújtóztatva hátam ívén, mely készségesen roppant egyet, hogy a következő pillanatban ugyanolyan acélossággal tartsam meg magam, mint az imént. ~ Nem tagadsz? Valóban Hart? ~ dobbantottam egyet felé, állva a fagyos pillantását, mely bőröm alá kúszott, átjárva testem minden szegletét. Nem kívántam kifejteni, hogy mire gondolok. Nagyon jól tudta ő, hogy az egész magatartását cáfolom. Irányomba. ~ Babám, én nem futottam el semmi elől. ~ halkultam el kissé, ahogy borostyán íriszeim újra és újra magukba szívták alakjának minden rezzenését. ~ Nem tudod hol voltam. Ahogy azt sem, miért nem szóltam róla. ~ és még sorolhatnám. De nem kívánom magyarázni a bizonyítványomat. Ha nagyon akarja, úgyis kiműti belőlem... mhhh... Aztán nem is értem mi ütött belém... Hart közelébe esküszöm olyan, mintha valami barom, idióta csavargatná a hangulat lámpámat a sekélyes, szaros, elnyomott érzelmeimmel együtt. Jó nagy balfasz, és kurvára utálom is érte! Mégsem álltam meg, hogy közeledjek, hogy akár ilyen alakban is érezzem testének forrongó, lázas hőjét. Mint valami mágnes épp úgy vonz, és láncra ver, mint ahogy sokszor már képes taszítani és idegesíteni is. Pont az előbbi okból kifolyólag. Kibaszott ördögi kör, ami marha mókásnak érzi magát, meg kell hagyni... Wuff! Ám ahogy rám szól, isten tudja miért, de belefagyok a pillanatba, na neeem, nem ijedtségből, vagy parancsszóra. Ez nem így működik. De ha nem kell kis cicám, akkor nem kapod meg. Ez ilyen rohadt egyszerű! Nem, nem ilyen rohadt egyszerű, és már azt sem tudom igazán eldönteni, hogy magamnak basszak-e le egyet, vagy az árnyékomnak? Csupán pillanatok tört része az egész, amint végül oldalamnak vetődve játékba kezd. Legalábbis úgy tűnik. És ha egy puhány kis fostalicska lennék, nyilvánvalóan nem érteném az összefüggést. Pedig érzem. Érzem őt, a lelkét is látom talán, pedig nem önszántából adja, vagy csak nem tud róla... És el is vesznék mindezek kutatása közepette, ha nem jönnék rá egy szemvillanás alatt, hogy csupán fellökni kívánt, ami immel-ámmal sikerült is neki. Mocskos kis szuka! De... nincs mit tenni... Imádom...? - A gondolatot egy fejcsóválással, és némi bundarázással hessegettem el, ahogy felpattanva utána eredtem. Mint a nyílvessző, úgy haraptam el a levegőt is magam előtt, hogy utolérjem. Minden érzékem rá hegyeződött ki, ahogy szüntelenül követtem tekintetemmel, mely olykor, néhány lélegzetvételnyi másodpercre összeakadt az övével. Bolond liba... - és kedvem volna mosolyogni is a gondolat mellé, de rohadjak meg, nem tenném meg! Na meg, megóv a "felesleges" reakcióktól a farkasbőr... Talán néhány perc, míg a nyirkos avar, az eső áztatta bokrok, és földmaradványok körtáncába keveredtem, mikor végre utolértem, elsodorva az adott lendületemmel, hogy jó pár hömpölygést követően megállítsam. ~ Hogy is volt ez aaa... nem futok el semmi elől dolog? ~ meglehet még vakkantottam is a szavak mellé, kurvára nem tudom. Csak vele voltam elfoglalva, és persze azzal, hogy testének minden porcikája az enyémhez égett. Szó szerint, ami azt illeti, hiszen a nagy gurulgatós akciót követően alá kerültem, na meg a csodával határos sártenger fölé. Dejó... ~ Az a te táskád? ~ kúszott el pillantásom oldal irányba, ám sokáig nem foglalkoztam a tárgyilagosságával a helyzetnek. Tekintetem egy távolba feltűnő kunyhón akadt meg. Az esőfüggöny finoman ölelte körbe, amint a köd is jótékonyan rátelepedett. Végül újra Hartra vezettem íriszeimet, nagyobbat szusszanva teste súlya alatt. ~ Csak nem meguntad a marha nagy, és rohadt izgalmas társaságomat, hogy így eliszkoltál? ~ tépkedtem a határaimat, miközben kimásztam alólva. Vagy hagyta, vagy lelöktem magamról, ez már részletkérdés. ~ De ám legyen, ha így van, akkor elég ha elköszönsz. Ha nem... akkor ott leszek. ~ böktem fejemmel a viskó felé, majd meg sem várva a választ egyetlen villanásnyi idő alatt tűntem el a sötét, könnyező égbolt alatt.
Nos, ez a kis kunyhó hoooggggyiss mondjamööhhh... Elég bizarr? Nemm... Elég ratyi, ez a lényeg. Na de, annak épp megfelel, hogy találjak itt valami göncöt. Orrommal jó pár dobozt, és korhadt fiókot fellöktem, mikor hoppáá... Egy régi, nem is tudom... Kantáros nadrág került elő az egyik szekrény sötét gyomrából. Koszos is, büdös is, épp mint én! Az ázott farkas szag igazán kellemetlen, az biztos! Sietve vergődtem át emberi alakomba, ezt követően pedig a gatya is rám került. A kantárok hanyagul lógtak alá, de nem érdekelt. Melyik balfasz tenné fel magára, most komolyan?! Na mindegy, biztos van ilyen... Aprókat roppantottam ízületeimen, ahogy egyre csak azon járt az agyam, vajon mi a faszomat csinálok egyáltalán, és miért várom, hogy azon a rothadásig gyűrt ajtón belépjen Hart...?
~ Nem mondtam hogy futnál bármi elől is, csak hogy nem szóltál, hogy lelépsz! ~ pontosítok itt a félreértésen, állva pillantását, melytől csoda, hogy nem mentem át valami elcseszett házi cirmosba... úgy éreztem, minden egyes szőrszálam az égnek mered már csak attól, hogy néz, pillantása kiismerhetetlenül öleli körbe lényemet. ~ Tényleg nem tudom, de meglepődsz: érdekelne. Bár nyilvánvalóan nem érdemlem meg ezek szerint a magyarázatot a lelépésedre... ~ morranok és gondolatban meg szíven szúrnám magam legszívesebben egy ezüstszikével. Mi az, hogy én nem érdemlem meg?! Hülye liba vagyok. Inkább ő örüljön, hogy adok neki egy esélyt arra, hogy elmondja! Ilyenkor hova a sarkvidékre megy nyaralni a büszkeségem, mikor Calebbel szemben állok, azt mondja meg valaki!? Játékosan lépnék a ruháimért le, de nem hagy. Ahogy érzem, hogy közeledik, a szívverésem és ereimben az adrenalinszint megugrik, én pedig gyorsabb tempóra kapcsolok. - Úgy fest, későn. Hempergőzve gurulunk pár métert a patak által "épített" homokágyban, mely most inkább dagonyázóra hajaz az eső miatt. Mi sem leszünk tőle tisztábbak értelem szerűen. ~ Ki mondta, hogy futok? ~ kapom el tekintetét és mintha valami vigyor-vicsor szerű jelenne meg pofámon, ahogy letekintek rá. A kérdésére oldalt kapom a fejem. ~ Aha. ~ felelek és pillantanék vissza rá, bővebben kifejtve, hogy azért jöttem és nem őt akartam faképnél hagyni, de nem hagy lehetőséget erre. Lelök magáról a mocsok, én meg nem kimondottan ellenkezem a mozdulat ellen. Sárosabb már aligha lehetek... Nem feleltem a szavaira, hisz pontosan tudtam (és szótlanságommal meg is adtam talán) a választ: Nem köszönök el. Válaszokat akarok és bármennyire is tagadom, a társasága is hiányzott. Roppantul bosszantó, hogy mennyire elmondhatatlanul. Távozó alakját még hosszan elnéztem, mielőtt visszaváltoztam emberi mivoltomba és felöltözöm. Nem vittem túlzásba a ruhaválasztást: egy ejtett vállú fekete felső és farmer, edzőcipővel. A parti sziklák szerencsére relatíve sármentesek, turista pedig nem jár erre, hogy szét kelljen tépnem, amiért meglátott. De kár.
Ráérős, lassú léptekkel közelítem meg a... fogalmam sincs milyen célt szolgáló épületet. Talán valami erdészeti, gazdasági épület lehet, nem igazán érdekel. Kellőképpen elhagyatottnak tűnik és nincs kiírva, hogy idegeneknek tilos a belépés. Ha ki lenne se érdekelne, mert azt a türelmetlen, várakozással és izgalommal teli fojtott, szinte már gusztustalanul negédes érzést, ami hatalmába kerít, nem állíthatná meg most semmi és senki! Minden türelmetlenségem és izgatottságom ellenére hűvös nyugalommal nyitok be és tekintetem a másikat keresi. Hajamban pár kósza esőcsepp ült meg, míg ide értem, de nem áztam bőrig szerencsére. Beljebb lépek, épp annyira, hogy finoman a bejárat félfájának dőljek. - Sosem unom a társaságodat. - tekintek áthatóan fagyos pillantással az ő sötét íriszeibe.
Nyilvánvaló volt, hogy tudni akarta, miért mentem el... vagy hogy miért nem szóltam. A kettő úgyis erősen összetartozik. De még mindig a dacosabbik felem úgy gondolja, hogy kurvára nem tartozom beszámolóval, noha a normálisabbik énem tudja, hogy: igenis, tartozom. Vagy... legalábbis próbálja velem rohadtul elhitetni. Milyen izgalmas... Ahogy bent álltam ebben a pusztulattól roskadozó tákolmányban, szüntelenül a szavai csengtek vissza fülembe. De már annyira belekeveredtem, annyira összevissza csavargattam a dolgokat, hogy marhára nem tudtam hol az eleje, és egyáltalán már hol járok... Hátam íve a falnak simult - jobban mondva zuhant, ahogy nekilöktem magamat -, miközben kezeimet a poros nadrág zsebébe ékeltem. Lábaim kényelmesen átkeresztezték egymást, tekintetem pedig ezúttal már a velem szemközt vergődő fal és plafon találkozását fürkészte. Nem mintha baromira érdekelt volna az ezeréves repedések sorozata rajta, hiszen íriszeimet homályos, réteges köd fedte el. Nem itt jártam, illetve igen. Az előbbi jelenetek bukfenceztek végig rajtam újra és újra. Most komolyan itt várok? Most ez frankó? Totál agyradír ez a nő... Ám mindez ahogy végigsiklott elmémben máris hátamon éreztem az ismerős, borzongató bizsergést, ahogy közeledni véltem őt. Valami gyermeki, nyálas, idegtépő öröm villant át rajtam, amit sikerült csakhamar visszatuszkolnom a helyére. Mi a picsa...? Bár időm már nem volt ezt is végig görgetni magamon, hogy mégis mi a lóbaszó franc ütött belém, mert ekkora már hangjának imádott zengése törte meg a csend rám boruló, fullasztó testét. Nem emeltem rá pillantásomat. Egyelőre nem. - Hazudsz. - morzsolódott le ajkamról a közönyösnek tűnő szó, mégis orrom alatt ott bujkált egy halovány, alig észrevehető mosoly. - Tudod, azt hiszem rosszabb vagy, mint egy kiadós drog... - vagy még annál is rosszabb. Már-már félelmetes ez az önkéntelen függőség, amit iránta érzek? Táplálok? Ööö... Valami? Aprót fújtattam, hátamat pedig még jobban belevájtam a kunyhó oldalába. Tekintetem apránként kezdett feljebb és feljebb araszolni alakjának tökéletes ívein, míg végül vonásain át, villantó íriszeinek fényébe kapaszkodtam. - Egyébként... sosem mondtam, hogy nem érdemelnéd meg. Sem erre, sem másra. Nem is gondolom így. - lélektükrei rabságra ítélve tartottak fogva, amint végül sikerült elválnom tőlük, és fejemet kissé feljebb emelve, újra a plafont fikszíroztam. Nem feltétlen mennék bele a magyarázkodásba, de ha nagyon tudni akarja a dolgokat, úgyis el fogom mondani. Nem mert megérdemli, hanem mert... mert... csak azért, mert! Nah... - Mondd csak, Hart... Fejtsd ki nekem, úúgy érdekel... Mennyire hiányoztam? - arcomon pengeéles, sunyi vigyor jelent meg, szinte már áthasította az évszázados vonásaimat. Továbbra sem tudok leállni a pimasz, mocsok dolgaimmal, és a határaim karcolgatásával, ez nagyon úgy fest. Karjaim egymásba kulcsolódtak mellkasom előtt, ahogy tartásomon is engedtem, amolyan hanyagabb, kényelmesebb pozíciót öltve. - Utána talán én is adok neked választ. Ha akadna netán kérdésed... - hirtelen ellöktem magam, majd lassú, léceket recsegtető léptekben indultam meg Hart felé, ujjaimat ismét a zsebekbe mélyesztve, míg végül egész közel értem hozzá, de még ésszerű távolságot tartva. Még... - Szóval? - már csak suttogtam, ahogy pár centiméterről fúrtam sötét lélektükreimet az övébe, mint aki kiszívni vágyja az utolsó életmorzsát is a másikból. Tudom, hogy fogjam be a pofámat, és majd ő kérdez, mert kurvára bekaphatom, és egyébként is... De neeem, nem én lennék, ha így lenne... - Remegve várom a választ... - egyik kezem óvatosan indult meg alkarján, majd ujjaimmal végig simítottam egészen a felkarjáig, hogy végül arcának élén pihentessem meg azt egy röpke, szívdobbanásnyi pillanatra. Aztán leeresztettem, mintha sosem érintettem volna őt... Sosem... Még a gondolat is borzongató. Ez utóbbi pedig még inkább...
Hazudnék? Erre azért halvány, fintorral keveredő kis mosoly szökik képemre, melyet Mona Lisa is megirigyelne, hisz olyan, mint valami látomás. Ott volt, de lehet, csak a képzelete rajzolta arcomra a másiknak és valójában nem is mosolyodtam el... - Talán egy kicsit... - Hagyom rá, pontosítva kijelentését, állva azt a sötét árnyalatú pillantását. Ahogy lassan "szkennelt be", úgy éreztem, menten lángra lobbanok tekintete kereszttüzében. Mint valami elcseszett főnix, aki végre meglelte a tökéletes helyet, környezetet, hogy porrá égessen mindent maga után és a hamvakból újjá szülessen. Igen, azt hiszem így vagyok most én is. Mielőtt elment, azt hittem, tisztán látok, tudom, hogy mit akarok. De most... most megerősítést kaptam magamtól, magammal kapcsolatban, hogy jól láttam. Legalábbis remélem. Kétszer csak nem nézem be én, aki egyszer se engedi meg magának, hogy hibázzon. Kérdésére a "régi én" egészen biztos, hogy terelt volna, vagy egészen egyszerűen valami duzzogós-önlebuktatós visszavágást produkál, ám az újdonsült "főnixmadár" pofátlanul kopírozta le azt a negédes mosolyt a férfi arcáról és mutatóujjával invitálón intett kettőt felé. Tekintetem nem vettem le róla továbbra sem, abban valami határozott fény ül. Régen tartottam tőle, bizalmatlan voltam és bár az, hogy minden szó nélkül lelépett nem érdemelne bizalmat továbbiakban se, mégis az iménti szavaira, mi szerint "nem mondta, hogy nem érdemelném meg" (a válaszokat, ugye) megszavazom ezt neki. Szóval szemtelen fénnyel tekintetemben és mosollyal képemen intek felé, hogy ha már ennyire kíváncsi, tessék kérem ide fáradni, nem harap a "néni"... legalábbis nem nagyot. És lám, nem kéreti magát! Nagyszerű. - Milliónyi kérdésem van, de majd igyekszek összefoglalni kettőbe-háromba. - Jegyzem meg csendesen, némi szarkazmussal, hisz ő is pontosan tudja, hogy kérdés akad, de engem inkább a válaszok érdekelnek értelem szerűen. Azért ahogy intim közelségbe ér, a magabiztosságom meginog és gyomor tájon kellemes kis góc keletkezik a fojtott, izgatott várakozástól, ami úrrá lesz rajtam. Pontosan tudom a választ, végre tudom, hogy mit akarok vele kapcsolatban, mégis húzom az egészet a magam dög módján és kivárom a "köröket" amiket lefutunk. Pillantásom lesütöm, követem kezének simító útját és csak akkor tekintek újra Caleb arcára, amikor tenyere az enyémre simít. - Ne remegj, nem fog fájni... - Súgom felé negédes, bársonyosan fagyos éllel. Nem bírok magammal, egyszerűen muszáj szurkálódnom. Mert ezt orvostól ám ez a leghihetőbb, amit mond, főleg egy mazochista idióta számára. Válaszolni már nem hagyom. Tenyerem a tarkójára siklik és közelebb vonva magamhoz csókolok bele mohó érzékiséggel ajkaiba. Nem sietem el, hisz az idő kegyes és lelassul köröttünk. Lassan másik tenyerem is felkúszik karján, vállain simítva végig, miközben testem hozzásimul az övéhez. Ha tehetném, sose hagynák el ajkaim az övéit, a végtelenségig csókolnám, mert... van ebben a csókban a beindító hevességen, határozottságon túl valami más, különlegesen őszinte esszencia, melynek nevét sosem fogom kiejteni a számon - épp eléggé kiraktam a lapjaimat elé azzal, hogy tagadhatatlanul éreztetem vele, hála a pajzsom leengedésének. Fene tudja mennyi idő telik el mire rá tudom egyáltalán szánni magamat, hogy elszakítsam ajkaimat az övéitől. - Elmondhatatlanul. - súgom szinte ajkaiba a választ, ha esetleg az iménti nem lett volna elég nyilvánvaló. Mondhatnám azt is, hogy napról napra vártam, mikor jön vissza, de elcseszettül nyálasan hangozna. Mint valami szerelmetes tinilány, aki nem tud két percig meglenni a srác nélkül. Márpedig én meg tudok lenni nélküle. Csak nem akarok...
Nem. Valójában nem kicsit, vagy eléggé, hanem rohadtul magához láncolt, hiába is próbálnám tagadni. Pedig próbáltam, nem egyszer... Mégis minden egyes alkalommal, mikor látom, vagy érzékelem, olyan irracionális dolgokat művelek és érzek, amik totál eltérőek a valós énemtől. Mint valami hibbant, túlpörgött balfasz, úgy várom minden reakcióját, szavát, és ha mindez még nem elég, akkor az esetek nagyobb hányadában még a pulzusom és szívverésem is képes olyan mutatványokkal szolgálni, hogy szinte már érzem, hogy valóban vér folyik bennem, hogy valóban élek... Kicsit aggasztó, és be is ijednék ettől az egésztől, ha nem én volnék. De nyilván még én vagyok... legalábbis úgy tűnik, erősen. Ahogy int felém, az egyenesen arányos azzal, ahogy önmagamtól is indulnék meg felé, hisz ezt teszem... Mint valami megbabonázott úgy álltam tekintetét, mely áthatón, és lelket felégetően hasított át rajtam. - Én ráérek. - szám sarkát oldalra vonva vigyorodtam el, ahogy ujjaim végig kóstolták bőre bársonyos felszínét. Ő a mozdulatot követte, én pedig képtelen voltam levenni róla a szemem. Magamba akartam inni minden egyes apró, tökéletesre formált vonását, ahogy ajka megremeg, vagy mosolyra húzódik... pimaszul, vagy épp édesen... Mindegy volt már... Csak az érdekelt, hogy újra itt van, vagy én vagyok újra itt vele. Ez már csak részletkérdés... - Ha fájna... - szólnék, de a hang benn akadt, és bármennyire is pimaszra kívántam formálni a monológomat, most ajkamat csókja zárja le. Képtelen vagyok eldönteni, hogy meglep-e vagy, egyszerűen csak felvillanyoz... Vagy mindkettő... De egy biztos: az általa keltett hév, a hirtelen érkező impulzus irdatlan lökettel taszított az őrület tornácára. A szívem is megugrott, ahogy mohó ajkai szüntelenül az enyémet kóstolták. Önuralom off, sőt... minden amit az ész irányít úgy tűnt el, mint egy kilyukasztott lufi... Talán csak néhány alig felfogható másodpercbe telt, mikor ujjaim derekára siklottak, vagy épp háta ívére, ahogy épp oly tüzes, lángoló vággyal csókoltam vissza, miként kaptam. Egyre szorosabban fogtam, öleltem magamhoz, szakadatlanul fürödve ajkai kényeztetésébe. Nem, nem mondhatnám, hogy siettem, sőt, a viszonzott csók vadsága is csupán annyira nyúlt el, hogy az érzés amit kelt az nem más, mint a szenvedély maga, melynek bódulatba ejtő ereje magával rántott... Egyik tenyerem felsiklott tarkójáig, hogy onnan sűrű tincsei közé fúrjam ujjaimat, továbbra sem szakítva meg a lázasan lüktető csókot, és annak örvényként keveredő erejét. Annyi minden elindult bennem egyszerre, mint valami méretes lavina, hogy a pajzsomat is sikerült totál nullára lefokoznia... Már csak azt volna jó tudni, hogy az istenbe vert szarba tud rám ilyen hatással lenni...? Ahogy elhajol, úgy ajkam még kap utána, hisz szó se volt róla, hogy abba hagyhatja! Mhhh... Ám fülembe szökő szavai további kellemesen elterülő érzéssel kerítenek körbe, amiket már meg se próbálok megmagyarázni magamnak... Hiszen pontosan tudtam mi miért történik... Még ha folytonosan is tagadni igyekszem... - Nocsak... Pedig már vártam, hogy valami dacos megjegyzés fog következni... - suttogtam csupán, ahogy somolyogva hajoltam ajkai felé. Erről a szemtelenségről nem fogok tudni leszokni... nem mintha leakarnék. - Noha... Kár volna tagadnom, hogy fordított esetben én sem fogalmazhattam volna meg jobban. - bújtatott önmegnyilatkozás... na ehhez értek. Valaki basszon már fejbe egy lepénnyel! - És... lesz kérdés is? Vaagy... nem. Nem lesz... - egyelőre. Ugyanis reakcióra nem-igen adtam időt. Hirtelen láncoltam magamhoz, és kaptam fel derekamra őt, egyenesen a legközelebbi fal felé véve vele az irányt. Igaz némi asztal és egyéb bútordarabon átroncsoltam, de végül célt értem... Az egész egyetlen pillanat volt, ahogy testét a falhoz simítottam, kivételesen egészen finoman. Ajkam pedig nem habozott tovább várni... Úgy martam az övébe, mint ahogy éhező borul rá egy tál ételre. Heves, túlfűtött vággyal csókoltam, haraptam, tele izgalommal, szinte már spontán égést gyakoroltam magunkon és magunk körül. Ami azt illeti valóban egyre jobban és jobban nőtt testem lázban izzó hőmérséklete, ahogy képtelen voltam elszakadni ajkaitól, testének közelségétől. Percek teltek, míg végül képes voltam elhajolni, csupán arasznyira... - Még a végén tényleg rád fogok szokni... - némi élccel ugyan, de halkan, szinte már kedvesen szólaltam meg, ahogy hangom búgón halt el szája peremén.
Kezdőlap
Csak hogy ne ijedt meg annyira (még) 
//
