Ha a józan eszem vezérelne, itt hagynám a fenébe a fa tövénél, mint kutya a szarát és még jó ideig elkerülném a hotelt, csak hogy ne kelljen az őt üdvözlő bandába se belefutnom... Igen ám, csakhogy abban a végtelennek tetsző pillanatban, amikor elrugaszkodtam, az eszem logikusabb fele istenhozzádot mondott és lelépett melegebb vidékre, nyaralni! Helyét ezernyi kavargó, rég elfojtott érzés vette át, melyeket azóta őrzök hatvan lakatos ezüstládába zárva, hogy egy nyár végi napon nem találtam sehol a hotelben Calebet és hiába vártam, napok, hetek múltával sem jelent meg, hogy lecsesszen vagy egészen egyszerűen csak rám emelje azt a mocsok pillantását, mely képes töményen éreztetni az emberrel, milyen kis senki mellette. Fogaim a bőrét tépik, de többre nem jutok, mert egész egyszerűen kirántja magát állkapcsom szorításából. Fogaim hangos csattanással verődtek össze, ahogy a "préda" elillant. Sárga tekintetem dacosan villant, de már reflexből fordultam is újra rá, hogy ezúttal már ott tépjem, ahol érem. ~ Dögölj meg! ~ morranok szavaira. Örülök neki?! Meg a kénköves pokol... Túl sok mindent fojtottam el az utóbbi időben ahhoz, hogy örülni tudjak a viszontlátásnak. Megakadályoz abban, hogy újra testébe, húsába marjak. Ahogy orrom felé kap, dacosan rántom el fejem, de még így sem vagyok elég gyors, hogy ne érjen el. Szinte beleborzongok a közelségbe, a gesztusba, mikor forró nyelvével végignyalja nyirkos, vérétől csatakos képemet. Egy pillanatra le is dermedek. Hát nem lenne egyszerűbb így? Csak örülni, hogy visszajött és megfeledkezni minden másról... Élvezni, hogy az idő lelassul, majd meg is szűnik köröttünk, mint nem egyszer már. Dacosan rázom meg fejem, bundámról a vízcseppek szanaszét repkednek, mint apró, hideg tűhegyek. A kérdése az, ami nem enged az érzelgősség mocsarában elsüllyedni. ~ Rohadtul nincs jogod ilyesmit kérdezni, ugye tisztában vagy vele? ~ csendül vádlón hangom és a következő pillanatban szinte csontjáig hatolok éles fogaimmal, ahogy az oldalába marok, tépve-szaggatva bőrét és húsát. Lelépett. Minden szó nélkül itt hagyva, mint valami kibaszott elsőbálozót! Csalódott vagyok, hogy annyira se méltatott, hogy elköszönjön és csalódott, mert én naiv, azt hittem, jelentek bármit is a számára. Gyűlölöm ezt az egész szituációt. Gyűlölöm, amiért képes volt elérni, hogy bízzak benne aztán egyszerűen lelépett. Átejtve érzem magam... és még neki áll feljebb, hogy hiányzott-e! Az igazság az, hogy veszettül. Ha tehetném, visszapörgetném az időt és nem tárnám ezt az érzést, ami tombol, szikrákat vet bennem, sose elé. Egyetlen apró jellel sem és akkor most nem érezném talán ennyire elcseszettül, ennyire kiszolgáltatottan és elárultan magam. Belül úgy érzem, ezer darabra szakadok, már attól a ténytől is, hogy itt van, visszatért. Az egyik felem rohanna a karjaiba, mellkasába fúrnám arcomat, csak hogy minél nagyobb felületen érezzem a közelségét, illatát, a lényét... míg egy másik énem addig futna előle, ameddig csak teheti. Ahol sosem érheti utol, hogy újra megsebezhesse a pasas egy ilyen kis akcióval. Hisz pontosan tudta, milyen nehezen kezelem ezt az egészet és hogy a bizalom törékeny üveggömbje milyen vékony pengeélen egyensúlyozik közöttünk! A gondolataim veszettül kavarognak, kattognak, miközben újra és újra a testébe marok vádlón, keserűen és lássuk be, kissé gyerekesen is. Azt akarom, neki is fájjon, ha már fájdalmat okozott nekem, ehhez pedig képes lennék szó szerint megnyúzni elevenen. Nem tartom magam annak a fajta nőnek, aki mellől "majd jövök, ha jövök" alapon, minden szó nélkül le lehetne lépni. Eddig nem is tette meg senki, ezért az idáig elfojtott érzelmek sokaságában akad némi újszerűség is. melyért nem tudom, hogy őt vagy magamat vetem meg jobban. Legjobban talán azt gyűlölöm, hogy képtelen vagyok igazán gyűlölni őt.
Negédes-fájdalom ittas sóhaj szakadt fel torkom mélyéről, ahogy az éles agyarak húsomig vájva ékelődtek belém. Élveztem, hogyne élveztem volna? Bárhogy is akarnám tagadni, ez mérhetetlenül hiányzott. Noha, jobb mindezt nem kiteregetni, így mogorván, némi rejtett játékossággal téptem el magam Harttól. Nehéz volt teljesnek maradni, mikor valahol nagyon is jól tudtam, hogy ettől az egyetlen egy, megismételhetetlen perctől lettem csak egész. Pedig mondanom sem kell, ez a pár hónap véres ütközetbe fulladó harc kifejezetten erősített, felvillanyozott. Mégis, akármennyire is imádom a csaták minden egyes, izzasztó mozzanatát, az agyvelők és holt fejek szanaszét fetrengő összképét... Valahogy mégiscsak jobb itt. Pont itt... Pont Vele... Ő nem tudja miért mentem el, azt pedig végképp nem, hogy neki erről miért is nem számoltam be. Nem mintha kötelességem lett volna. ~ Jól van, még mindig dacos és tévedhetetlenül is méregzsák vagy. Ez nem változott. ~ kezeltem le nemes egyszerűséggel szavait. Az eső jótékony áradása nem nyugodott, sőt. Cseppjei mindinkább, egyre erősebben kopogtak a nyálkás avaron, csorogtak végig a fák évszázados, korhadt törzsein, s ivódtak bele bundáink sűrű ölelésébe. A kormos égbolt pedig dicsfényéül ennek a pazar természeti jelenségnek, irdatlan villámokat kezdett szanaszét szórni a végtelen éjszakai leplen. Egészen szemet kápráztató volt, ahogy egy-egy villanó sugár lecsapott a távolban, meg-meg villantva az előttem heves indulatoktól fűtött nőstényt. ~ Miért is ne volna? Elvégre, valóban nyulat vacsoráztál nem? ~ morrantam fel szórakozottan, szavaimba rejtett gúnnyal, noha pontosan tudtam, hogy messze nem erre a kérdésemre gondolt. Ennél több Calebes "lekezelő" válaszra pedig nem is jut időm, hiszen fogai ismét bőröm alá vájnak, húsomig érve. És ha tudná, hogy én ezt mennyire élvezem! Néhány másodpercig bele is vesztem a bőr és hús egységesen felhasadó érzetébe, amint zúzódva váltak el egymástól, sikítva reccsenve szét. Ennek pedig hangot adva egészen acélos, már-már agresszív morgás féle fújtatást hallattam. Végül ismét elrántottam magam testének, agyarainak fogságából, egy kisebb darabot a pofájában hagyva magamból. Ennyit megérdemel. Sőt, valójában hagynom kéne, hogy félig-meddig ízekre szaggasson, de lássuk be: már rég lemásztam ama bizonyos fáról. Kisebbet taszítottam rajta, hogy némi egyensúlyt is vesszen a nyirkos, eső mázolta talajon. ~ Tán csak nem haragszol? Cö-ccö... Haaart... Mintha érzelmek keringenének abban a ziháló kis szívedben. ~ mocskos, pimasz szavak, melyeket egy szikrákat szóró szemvillantással ékesítettem, ahogy fejemmel az övé felé hajoltam, egészen közel. Hátam íve kidomborodott, mellkasom és mellső lábaim szilárdan, bástyaként tartották testemet. Felkészültem minden eshetőségre, elvégre nem kizárt, hogy elpattan, és izomból belém roncsol. Mégis, valahogy ez érdekelt a legkevésbé. Hallottam szívének zakatoló ütemét, amint az sajátommal együtt dobbant, együtt jártak fékevesztett táncot. ~ Mindennek ellenére, azért örülök, hogy életben talállak. ~ hangom csendesült, mégis egykedvű volt. Mégsem mutathatom ki, hogy valójában annak örülök, hogy újra láthatom, újra érezhetem őt. Nem, nem... ~ Szóval, most mi lesz? Addig próbálkozol a széttépésemmel, ameddig még engedem, vagy megvárod míg a földre szorítalak, és megkóstolok belőled egy-két darabot? ~ egyik lábam követte a másikat, amint még egyet közelebb léptem felé, majd hirtelen, a perc töredéknyi részében marjához kaptam, és lendületesen taszítottam meg testét a legközelebbi fa törzséhez. Bár időt nem hagytam számára, máris előtte magasodtam, minden izmommal neki feszülve, hogy véletlen se akarjon tettlegességhez folyamodni. ~ Azt hiszem, nem adtam elég lehetőséget... ~ búgtam egyszerűen. Csak játszottam, és ezt éreznie is kellett, hiszen testem bilincsként tartó szorítása feleannyira sem volt erős, mint lehetett volna. Tekintetem az övébe szaladt, rabjaként csüngtem rajta, ahogy egyetlen lélegzetvételnyi időre elfeledkeztem önmagamról, és vágyón nyaltam bele pofájába, majd bújtattam fejemet homlokához. Na most... Vagy kurvára megkattantam, vagy kurvára megbaszott egy villám míg nem figyeltem?
Már épp azon lennék, hogy visszavágjak szavaira, hogy "De én nem..." - de bizony rá kell jönnöm, hogy ezzel pontosan ugyan annak a méregzsáknak tűnnék, akit felvázol a mondatában, szóval végül csak lemondóan, prüszkölőn fújtatok egyet, miközben bundámból a vizet kirázom és lábaimat megvetem a nedves talajon. Észre se veszem, milyen gyorsan, ütemesen szívom magamba a fagyos levegőt, milyen hirtelen emelkedik és ereszkedik tüdőm fala, mert leköt az, hogy sárgán villanó tekintetemmel minden mozdulatát kövessem. Az örökkévalóságig képes lennék nézni. ~ Tudod, hogy ez nem a nyúlról szól. ~ vetem oda neki színtelen hangon, miközben újra testébe marok elés fogaimmal, újabb - szerintem - totál felesleges daraboktól szabadítva meg, mikor kitépi magát állkapcsaim közül. Morgása felőlem is hasonló hanghatást vált ki, noha a jóleső érzések helyett ez inkább hat rosszallónak, fenyegetőnek, hogy vigyázzon, mit merészel tenni vagy mondani, mert esküszöm, nem állok jót magamért. És esetemben nem üres fenyegetés van a gesztus mögött - ezt ő is nagyon jól tudhatja. Ahogy lök rajtam egyet, kibillenek egyensúlyomból, teszek pár botorkáló lépést hátrafelé, de komolyabban nem zökkent ki: ott újra igyekszem biztosan megvetni mancsaimat. ~ Haragudni legfeljebb magamra haragszom, hogy hogy lehettem ennyire...! Vrrrh, frászt haragszom! Az vajmi kevés ahhoz képest, amit érzek... És ha már így felhoztad, igen; érzek. Szar dolog lehet az ilyesmit sose megtapasztalni egy magadfajta őstuloknak. Megmagyarázni már meg se próbálom inkább... ~ fújtatok zihálva, nem kevés jégcsákány-hűvös éllel minden gondolatomban és bizony, fordulnék is el, hogy a ruháim felé vegyem az irányt. Nem adom - nem adhatom! - meg neki az esélyt, hogy ennél is jobban kiakadva láthasson. Márpedig eztán már csak az a lépcsőfok következhet. (Ide nekem egy fél műtőnyi hullát, hagy vezessem le a fölösleges feszkót!) Hanem a felém küldött gondolatokra megtorpanok az elforduló mozdulatsor felénél és fejemet visszaemelem, sárga pillantásom egy másodperc törtrészéig találkozik az övéivel, de végül csak megcsóválom fejem - mintha csak a bundámat ráznám meg - és fordulok tovább, szóra se méltatva. Pedig hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem hiányzott. Igaz, akkor is, ha letagadnám, hogy megfordult a fejemben: Bár haza se jött volna! Haza? Annak tartja egyáltalán? Lehet, azért jött vissza... hisz mégiscsak a falkához tartozik. ~ A... A többiek örülni fognak neked. ~ Jegyzem meg csendesen, hánya-veti módon fűzve hozzá a kieső gondolatmenethez megkésve. Jah, hogy rólam van szó? Én kit érdeklek. Igyekszem rendezni ezer felé szétszáguldani vágyó gondolataimat és érzéseimet. Megleszek... csak pár perc és kutya bajom, komolyan. Akár el is felejthetjük ezt az egész kis közjátékot, senkinek sem kell ugyanis véleményem szerint tudnia, hogy mennyire dühít és kiakaszt a másik érkezése. És hogy ezzel együtt mennyi más érzéssel is eltölt. Szóval ott tartottam, hogy fognám magam és lelépnék, amikor elcsípi a "tarkómat". Hogy a rosszalló, heves morranást maga a gesztus vagy a közelsége váltja e ki, nem tudom, de nem is nagyon érdekel, mert a következő pillanatban elveszítem eddig gondosan őrzött egyensúlyomat és oldalammal tompítom a becsapódást a fánál. Még jó, hogy nem vagyok törékeny nőcske - és hogy Caleb nem izomból vágott a fának - talán nem fog meghúzódni semmim holnapra. Ellenben fogaimat elővillantó morgással pattannék fel és talán neki is esnék, de immáron úgy istenesen gyepálva azt a hülye fejét, de a testével felém nehezedik, visszakényszerít a földre. Persze, ez nem akadályoz meg abban, hogy ne kíséreljem meg kiszakítani magam alóla, pont téve rá magasról, hogy hogyan és hányfelé szaggatják mancsai a testemet. Az se érdekelne, ha itt és most kibelezne! Legalább megszűnne MINDEN elcseszett, qrva érzés, ami szétfeszíti a testemet már hónapok óta. Olyan könnyű lenne... Olyan egyszerű és mindent megoldóan végzetes... Hanem hiába, nem enged és nem is végez velem, akárhogy szaggatom magam a súlya, éles karmai alatt. Teljesen mást tesz, mellyel eléri, hogy egyetlen pillanat alatt ledermedjek. Nem könnyít terhemen, így "jutalma" egy fájdalmas nyüsszentés, meg egy hasonlóan megadó szusszanás a nyakába, mikor arcát az enyémhez fúrja. Habozva, szinte már őrjítő lassúsággal törleszkedem hozzá, fejemet nyakába, éjsötét bundájába fúrva - persze, ehhez az is kell, hogy kicsit engedjen a szorításán és feljebb tudjam tornászni magam a földbe döngölt pozícióból.
Persze, hogy nem a nyúlról, de ezen akár reggelig filozofálhatnánk, akkor sem jutnánk egyről a kettőre, és le is szarom a nyulat. Ám a következő szavak mellett képtelen vagyok elmenni. Legalábbis nem nagyon akaródzik, ami azt illeti... Fagyosan vibráló, borostyánban játszó íriszeim akaratlanul is újra meg újra végig pásztázták Hartot, forgatva az iménti mondatokat elmém ködös, elzárt függönye mögött. Testem megfeszült, lázongó borzongás járta át, noha csak én éreztem. Na nem a sértés végett, dehogyis. Annál mélyebbről, égetőbben izzó helyekről járt körbe már-már az őrület, mintsem hogy holmi dacos szuka korholó szavai meghassanak. Sokkal inkább az előtte lévő, glédában álló mondatok állították meg egy egész pillanatra a világot. Talán az esőcseppek is beledermedtek a levegő bársonyos testébe, mire újra az eszemhez kaptam. Vagy rángattam azt vissza. Részletkérdés. Nem tudom, hogy ezért, vagy csak szimplán abból a felindulásból "támadtam" neki, mert megtehetem, vagy mert jól esik, vagy épp mert a közelségére vágytam... Vagy isten tudja mind egybevéve... Csak egyet tudok, ez a nő részegítőbben hat rám, mint hat rekesz whisky! És lássuk be, akármennyire is próbálok kemény sziklaként, önzőn, és agresszívan nyitni felé, valahogy mindig másként sül el a dolog. Borzasztó... Homlokom finoman ékelődött bundájába, ahogy testének forróságtól fűtött melege az enyémhez simult. Ez pedig csak még inkább lángolni kezdett, miként óvatosan bár, de ő is engedett a sértettség falain. Én pedig a szorításomon... Nem is tudom, talán percek teltek el vagy csak egyetlen másodperc, míg ezt a már-már tökéletesnek majdhogynem nevezhető összképet festettük a világ eldugott pontján, főszereplővé válva a magunk által írt színdarabba... - hát ez kicseszettül nyálas...! - mikor kissé arrébb hajoltam tőle, borostyán íriszeimmel megkeresve az övéit. ~ Tudod... felesleges lenne olyas valamit megmagyaráznod, amit magam is... ~ óóó persze! Pofa befog! Szavaim megtörtek, én pedig nagyobbat nyeltem, fejemet kissé alább hajtva. Meg a kis faszomat! Neeem, nem mondok én semmit sem... ~ Khmm... ~ ráztam néhányat bundámon, hogy némileg megszabaduljak a nyirkos cseppek rám nehezedő "takarójától". Arrébb léptem, hiszen még mindig vagyok akkora barom, hogy nem hogy Hart előtt, de önmagamnak sem vagyok bevallani a nyilvánvalót! Röhejes, elkúrt láma vagyok, ez már hulla biztos! Nem tudtam, hogy várt, vagy egyáltalán gondolt-e rám, és valahol igyekeztem mindezzel nem is foglalkozni... Most mégis úgy érzem... igen, ehh... érzem(!), hogy ezt rohadtul elbasztam. Nem azt a részét, hogy elmentem... vagy hogy nem szóltam... vagy, hogy emiatt bármi is változhatna, mert jobban meggondolva a marha nagy ego-m és büszkeségem rohadtul nem engedné meg ezt. Nem... Mégis, nyilvánvaló volt, hogy megbántottam, és ez... nos, kiakasztó, de engem is bántott. ~ Tudom, hogy rám haragszol. És amiért magadra vagy dühös, az is miattam van. ~ tértem el az előbbi gondolatfonalamtól, ahogy felmagasodtam. Hangom talán üres volt, talán csak saját magamat takargattam vele, nem tudom... ~ De remélem tudod, hogy elárultad magad... ~ ezúttal már pimaszul, sunyin engedtem át gondolataimat hozzá, egyet halkan morranva mellé kedvesen. Már, ha egy ilyen hang nevezhető kedvesnek... Pillantásom mélyreható volt, teljesen átitta a nőstényt, hisz így is akartam. Nem feltétlen belé látni, csak látni. Őt. Hogy a lelkét-e? Franc tudja... Nyilván. ~ Egyébként, megjegyzem... Valahogy jobban tetszel a másik formádba. ~ dobbantottam egyet, és nyakszirtjéhez fúrtam pofámat egy töredéknyi pillanatra, hogy a következőben megcsípve bal vállának ívét rugaszkodjak el mellőle/előle. Tuti be vagyok szívva... Még játszom is vele, mint egy elbaszott öt éves. Lehet, hogy egy totális agymosás segítene ezen a... öööhm... "betegségen"?
Ahogy enged a szorításán, úgy képes vagyok felé kapni fejem és sárgálló íriszét keresni az enyémekkel, melyek hasonlóan borostyános fénnyel csillognak a korai félhomályban. Jön a tél, s vele a mindent elsöprő sötét... Szavaira kíváncsian feszültek meg izmaim alatta, s érdeklődőn csillant a máskor vérre szomjazó tekintetem is. ~ Amit magad is...? ~ De nem fejezi be a mondatot, lógva hagyja azt és vele együtt az egész helyzetet is. Mintha egy ezüstpengéjű tőr lebegne felettünk azt lesve, melyikőnket szúrja szíven előbb. Tiszta orosz rulett az egész és hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem. Élvezném. De ma valahogy a tolerancia küszöböm a minimumot nyaldossa, elég csak arra gondolnom, hogy itt hagyott, mint valami olcsó nőcskét. Lehet, tényleg csak ennyi lennék a szemében? Csak egy játék? Qrvára ajánlom neki, hogy ne értsem félre a jeleket. - A saját belsőségei érdekében. Ahogy ellép, feltápászkodok és lezárom a nyirkos, vizes lucskot bundámról. ~ A rohadt életbe Caleb, ha elkezdtél valamit, fejezd is be! ~ morranok rá dacosan, erre jön itt azzal, hogy tudja, hogy rá haragszok. Ezt most komolyan... miből logikáztad ki, zsenikém? Ha nem jöttél volna rá eddig, szívesen a torkodnak ugrok még egyszer, hogy lezuhanjon mennyire mocskosul kiakasztasz! A szó negatív és bármily meglepő, pozitív értelmében is, de persze könnyebb dühösnek lenni jelen helyzetbe. Arra, hogy elárultam volna prüszkölve felmorranok, majd sárga szemeim az övébe fúródnak. ~ De én legalább nem tagadok és nem futok el minden szó nélkül. ~ Hűvös fagyot, a közeli tél velőropogtató, vérfagyasztó hidegét hordozza magában hangom, de a dobbantása és ahogy közelebb lép... egyszerűen képtelen vagyok mozdulni, ellökni magamtól meg aztán végképp nem tudom. Nem is akarom, az igazat megvallva és ez megrémít. Törékeny, gyenge nőnek érzem magam mellette, amiben már régen nem volt részem. Még mellette sem... egészen mostanáig. És ez ijesztő, lássuk be, mert eddig biztosra mondtam volna, hogy uralom a helyzetet - legalábbis látom a bábukat a sakktáblán. De most?! Nem tudom, hogy a fáradtság, a düh és harag vagy a viszontlátás öröme csalta e elő ezeket belőlem, de jobb lenne minél előbb eltemetni őket. Húzása/csípése zökkent ki a gondolataim közül. ~ Ezt... fejezd be. ~ csendül már pusztán megjátszott durcássággal hangom. Franc essen belé, hogy képtelen vagyok rá haragudni huzamosan valami oknál fogva. Ez lesz a vesztem, most mégis elrugaszkodom és utána vetem magam - oldalammal "vetődök" az övének, igyekezve felborítani vagy legalább eltéríteni az útvonaláról... Míg én a sziklák fele iszkolok, ahol a ruháimat hagytam a szerencsére vízhatlan táskában. Persze, nem tudom megállni, hogy hátra ne pillantsak közben.
A kérdésen igyekeztem tovább lendülni, mintha meg se hallottam volna. Érzéketlen, hűvös testtartást akartam magamra erőltetni mindemellé, de valahogy az istennek sem sikerült. De a mondat lógva maradt, és úgy is kívánom hagyni. Még akkor is, ha önmagából kikelve roncsolna nekem. Igen, azt hiszem akkor se ugatnám el azt, amit a szavaim mögött bújtatok. Még önmagam elől is. Ám ahogy felmorran, mintha csak robbanás közeli élményben lenne részem, noha feleannyira sem érdesek, és dühöngők szavai. Csupán tisztában vagyok vele, hogy rohadtul igaza van, hogy kurvára be kéne fejeznem, ahogy azt is nyilvánvalóan tudom, hogy úgy se fogom. Felső, lebenyes ajkaimat vicsorszerűen felrántottam, majd szusszanva egyet hagytam az egészet. ~ Már befejeztem. ~ vágtam rá egyszerűen, elvégre a szó szoros értelmében, valóban nem tépáztam tovább a témát tekintve a pofámat. Az pedig már csak egy elcseszett közhely, hogy valójában mindketten tudjuk, hogy nem így van. Oldalra léptem egyet, kisebbet nyújtóztatva hátam ívén, mely készségesen roppant egyet, hogy a következő pillanatban ugyanolyan acélossággal tartsam meg magam, mint az imént. ~ Nem tagadsz? Valóban Hart? ~ dobbantottam egyet felé, állva a fagyos pillantását, mely bőröm alá kúszott, átjárva testem minden szegletét. Nem kívántam kifejteni, hogy mire gondolok. Nagyon jól tudta ő, hogy az egész magatartását cáfolom. Irányomba. ~ Babám, én nem futottam el semmi elől. ~ halkultam el kissé, ahogy borostyán íriszeim újra és újra magukba szívták alakjának minden rezzenését. ~ Nem tudod hol voltam. Ahogy azt sem, miért nem szóltam róla. ~ és még sorolhatnám. De nem kívánom magyarázni a bizonyítványomat. Ha nagyon akarja, úgyis kiműti belőlem... mhhh... Aztán nem is értem mi ütött belém... Hart közelébe esküszöm olyan, mintha valami barom, idióta csavargatná a hangulat lámpámat a sekélyes, szaros, elnyomott érzelmeimmel együtt. Jó nagy balfasz, és kurvára utálom is érte! Mégsem álltam meg, hogy közeledjek, hogy akár ilyen alakban is érezzem testének forrongó, lázas hőjét. Mint valami mágnes épp úgy vonz, és láncra ver, mint ahogy sokszor már képes taszítani és idegesíteni is. Pont az előbbi okból kifolyólag. Kibaszott ördögi kör, ami marha mókásnak érzi magát, meg kell hagyni... Wuff! Ám ahogy rám szól, isten tudja miért, de belefagyok a pillanatba, na neeem, nem ijedtségből, vagy parancsszóra. Ez nem így működik. De ha nem kell kis cicám, akkor nem kapod meg. Ez ilyen rohadt egyszerű! Nem, nem ilyen rohadt egyszerű, és már azt sem tudom igazán eldönteni, hogy magamnak basszak-e le egyet, vagy az árnyékomnak? Csupán pillanatok tört része az egész, amint végül oldalamnak vetődve játékba kezd. Legalábbis úgy tűnik. És ha egy puhány kis fostalicska lennék, nyilvánvalóan nem érteném az összefüggést. Pedig érzem. Érzem őt, a lelkét is látom talán, pedig nem önszántából adja, vagy csak nem tud róla... És el is vesznék mindezek kutatása közepette, ha nem jönnék rá egy szemvillanás alatt, hogy csupán fellökni kívánt, ami immel-ámmal sikerült is neki. Mocskos kis szuka! De... nincs mit tenni... Imádom...? - A gondolatot egy fejcsóválással, és némi bundarázással hessegettem el, ahogy felpattanva utána eredtem. Mint a nyílvessző, úgy haraptam el a levegőt is magam előtt, hogy utolérjem. Minden érzékem rá hegyeződött ki, ahogy szüntelenül követtem tekintetemmel, mely olykor, néhány lélegzetvételnyi másodpercre összeakadt az övével. Bolond liba... - és kedvem volna mosolyogni is a gondolat mellé, de rohadjak meg, nem tenném meg! Na meg, megóv a "felesleges" reakcióktól a farkasbőr... Talán néhány perc, míg a nyirkos avar, az eső áztatta bokrok, és földmaradványok körtáncába keveredtem, mikor végre utolértem, elsodorva az adott lendületemmel, hogy jó pár hömpölygést követően megállítsam. ~ Hogy is volt ez aaa... nem futok el semmi elől dolog? ~ meglehet még vakkantottam is a szavak mellé, kurvára nem tudom. Csak vele voltam elfoglalva, és persze azzal, hogy testének minden porcikája az enyémhez égett. Szó szerint, ami azt illeti, hiszen a nagy gurulgatós akciót követően alá kerültem, na meg a csodával határos sártenger fölé. Dejó... ~ Az a te táskád? ~ kúszott el pillantásom oldal irányba, ám sokáig nem foglalkoztam a tárgyilagosságával a helyzetnek. Tekintetem egy távolba feltűnő kunyhón akadt meg. Az esőfüggöny finoman ölelte körbe, amint a köd is jótékonyan rátelepedett. Végül újra Hartra vezettem íriszeimet, nagyobbat szusszanva teste súlya alatt. ~ Csak nem meguntad a marha nagy, és rohadt izgalmas társaságomat, hogy így eliszkoltál? ~ tépkedtem a határaimat, miközben kimásztam alólva. Vagy hagyta, vagy lelöktem magamról, ez már részletkérdés. ~ De ám legyen, ha így van, akkor elég ha elköszönsz. Ha nem... akkor ott leszek. ~ böktem fejemmel a viskó felé, majd meg sem várva a választ egyetlen villanásnyi idő alatt tűntem el a sötét, könnyező égbolt alatt.
Nos, ez a kis kunyhó hoooggggyiss mondjamööhhh... Elég bizarr? Nemm... Elég ratyi, ez a lényeg. Na de, annak épp megfelel, hogy találjak itt valami göncöt. Orrommal jó pár dobozt, és korhadt fiókot fellöktem, mikor hoppáá... Egy régi, nem is tudom... Kantáros nadrág került elő az egyik szekrény sötét gyomrából. Koszos is, büdös is, épp mint én! Az ázott farkas szag igazán kellemetlen, az biztos! Sietve vergődtem át emberi alakomba, ezt követően pedig a gatya is rám került. A kantárok hanyagul lógtak alá, de nem érdekelt. Melyik balfasz tenné fel magára, most komolyan?! Na mindegy, biztos van ilyen... Aprókat roppantottam ízületeimen, ahogy egyre csak azon járt az agyam, vajon mi a faszomat csinálok egyáltalán, és miért várom, hogy azon a rothadásig gyűrt ajtón belépjen Hart...?
~ Nem mondtam hogy futnál bármi elől is, csak hogy nem szóltál, hogy lelépsz! ~ pontosítok itt a félreértésen, állva pillantását, melytől csoda, hogy nem mentem át valami elcseszett házi cirmosba... úgy éreztem, minden egyes szőrszálam az égnek mered már csak attól, hogy néz, pillantása kiismerhetetlenül öleli körbe lényemet. ~ Tényleg nem tudom, de meglepődsz: érdekelne. Bár nyilvánvalóan nem érdemlem meg ezek szerint a magyarázatot a lelépésedre... ~ morranok és gondolatban meg szíven szúrnám magam legszívesebben egy ezüstszikével. Mi az, hogy én nem érdemlem meg?! Hülye liba vagyok. Inkább ő örüljön, hogy adok neki egy esélyt arra, hogy elmondja! Ilyenkor hova a sarkvidékre megy nyaralni a büszkeségem, mikor Calebbel szemben állok, azt mondja meg valaki!? Játékosan lépnék a ruháimért le, de nem hagy. Ahogy érzem, hogy közeledik, a szívverésem és ereimben az adrenalinszint megugrik, én pedig gyorsabb tempóra kapcsolok. - Úgy fest, későn. Hempergőzve gurulunk pár métert a patak által "épített" homokágyban, mely most inkább dagonyázóra hajaz az eső miatt. Mi sem leszünk tőle tisztábbak értelem szerűen. ~ Ki mondta, hogy futok? ~ kapom el tekintetét és mintha valami vigyor-vicsor szerű jelenne meg pofámon, ahogy letekintek rá. A kérdésére oldalt kapom a fejem. ~ Aha. ~ felelek és pillantanék vissza rá, bővebben kifejtve, hogy azért jöttem és nem őt akartam faképnél hagyni, de nem hagy lehetőséget erre. Lelök magáról a mocsok, én meg nem kimondottan ellenkezem a mozdulat ellen. Sárosabb már aligha lehetek... Nem feleltem a szavaira, hisz pontosan tudtam (és szótlanságommal meg is adtam talán) a választ: Nem köszönök el. Válaszokat akarok és bármennyire is tagadom, a társasága is hiányzott. Roppantul bosszantó, hogy mennyire elmondhatatlanul. Távozó alakját még hosszan elnéztem, mielőtt visszaváltoztam emberi mivoltomba és felöltözöm. Nem vittem túlzásba a ruhaválasztást: egy ejtett vállú fekete felső és farmer, edzőcipővel. A parti sziklák szerencsére relatíve sármentesek, turista pedig nem jár erre, hogy szét kelljen tépnem, amiért meglátott. De kár.
Ráérős, lassú léptekkel közelítem meg a... fogalmam sincs milyen célt szolgáló épületet. Talán valami erdészeti, gazdasági épület lehet, nem igazán érdekel. Kellőképpen elhagyatottnak tűnik és nincs kiírva, hogy idegeneknek tilos a belépés. Ha ki lenne se érdekelne, mert azt a türelmetlen, várakozással és izgalommal teli fojtott, szinte már gusztustalanul negédes érzést, ami hatalmába kerít, nem állíthatná meg most semmi és senki! Minden türelmetlenségem és izgatottságom ellenére hűvös nyugalommal nyitok be és tekintetem a másikat keresi. Hajamban pár kósza esőcsepp ült meg, míg ide értem, de nem áztam bőrig szerencsére. Beljebb lépek, épp annyira, hogy finoman a bejárat félfájának dőljek. - Sosem unom a társaságodat. - tekintek áthatóan fagyos pillantással az ő sötét íriszeibe.
Nyilvánvaló volt, hogy tudni akarta, miért mentem el... vagy hogy miért nem szóltam. A kettő úgyis erősen összetartozik. De még mindig a dacosabbik felem úgy gondolja, hogy kurvára nem tartozom beszámolóval, noha a normálisabbik énem tudja, hogy: igenis, tartozom. Vagy... legalábbis próbálja velem rohadtul elhitetni. Milyen izgalmas... Ahogy bent álltam ebben a pusztulattól roskadozó tákolmányban, szüntelenül a szavai csengtek vissza fülembe. De már annyira belekeveredtem, annyira összevissza csavargattam a dolgokat, hogy marhára nem tudtam hol az eleje, és egyáltalán már hol járok... Hátam íve a falnak simult - jobban mondva zuhant, ahogy nekilöktem magamat -, miközben kezeimet a poros nadrág zsebébe ékeltem. Lábaim kényelmesen átkeresztezték egymást, tekintetem pedig ezúttal már a velem szemközt vergődő fal és plafon találkozását fürkészte. Nem mintha baromira érdekelt volna az ezeréves repedések sorozata rajta, hiszen íriszeimet homályos, réteges köd fedte el. Nem itt jártam, illetve igen. Az előbbi jelenetek bukfenceztek végig rajtam újra és újra. Most komolyan itt várok? Most ez frankó? Totál agyradír ez a nő... Ám mindez ahogy végigsiklott elmémben máris hátamon éreztem az ismerős, borzongató bizsergést, ahogy közeledni véltem őt. Valami gyermeki, nyálas, idegtépő öröm villant át rajtam, amit sikerült csakhamar visszatuszkolnom a helyére. Mi a picsa...? Bár időm már nem volt ezt is végig görgetni magamon, hogy mégis mi a lóbaszó franc ütött belém, mert ekkora már hangjának imádott zengése törte meg a csend rám boruló, fullasztó testét. Nem emeltem rá pillantásomat. Egyelőre nem. - Hazudsz. - morzsolódott le ajkamról a közönyösnek tűnő szó, mégis orrom alatt ott bujkált egy halovány, alig észrevehető mosoly. - Tudod, azt hiszem rosszabb vagy, mint egy kiadós drog... - vagy még annál is rosszabb. Már-már félelmetes ez az önkéntelen függőség, amit iránta érzek? Táplálok? Ööö... Valami? Aprót fújtattam, hátamat pedig még jobban belevájtam a kunyhó oldalába. Tekintetem apránként kezdett feljebb és feljebb araszolni alakjának tökéletes ívein, míg végül vonásain át, villantó íriszeinek fényébe kapaszkodtam. - Egyébként... sosem mondtam, hogy nem érdemelnéd meg. Sem erre, sem másra. Nem is gondolom így. - lélektükrei rabságra ítélve tartottak fogva, amint végül sikerült elválnom tőlük, és fejemet kissé feljebb emelve, újra a plafont fikszíroztam. Nem feltétlen mennék bele a magyarázkodásba, de ha nagyon tudni akarja a dolgokat, úgyis el fogom mondani. Nem mert megérdemli, hanem mert... mert... csak azért, mert! Nah... - Mondd csak, Hart... Fejtsd ki nekem, úúgy érdekel... Mennyire hiányoztam? - arcomon pengeéles, sunyi vigyor jelent meg, szinte már áthasította az évszázados vonásaimat. Továbbra sem tudok leállni a pimasz, mocsok dolgaimmal, és a határaim karcolgatásával, ez nagyon úgy fest. Karjaim egymásba kulcsolódtak mellkasom előtt, ahogy tartásomon is engedtem, amolyan hanyagabb, kényelmesebb pozíciót öltve. - Utána talán én is adok neked választ. Ha akadna netán kérdésed... - hirtelen ellöktem magam, majd lassú, léceket recsegtető léptekben indultam meg Hart felé, ujjaimat ismét a zsebekbe mélyesztve, míg végül egész közel értem hozzá, de még ésszerű távolságot tartva. Még... - Szóval? - már csak suttogtam, ahogy pár centiméterről fúrtam sötét lélektükreimet az övébe, mint aki kiszívni vágyja az utolsó életmorzsát is a másikból. Tudom, hogy fogjam be a pofámat, és majd ő kérdez, mert kurvára bekaphatom, és egyébként is... De neeem, nem én lennék, ha így lenne... - Remegve várom a választ... - egyik kezem óvatosan indult meg alkarján, majd ujjaimmal végig simítottam egészen a felkarjáig, hogy végül arcának élén pihentessem meg azt egy röpke, szívdobbanásnyi pillanatra. Aztán leeresztettem, mintha sosem érintettem volna őt... Sosem... Még a gondolat is borzongató. Ez utóbbi pedig még inkább...
Hazudnék? Erre azért halvány, fintorral keveredő kis mosoly szökik képemre, melyet Mona Lisa is megirigyelne, hisz olyan, mint valami látomás. Ott volt, de lehet, csak a képzelete rajzolta arcomra a másiknak és valójában nem is mosolyodtam el... - Talán egy kicsit... - Hagyom rá, pontosítva kijelentését, állva azt a sötét árnyalatú pillantását. Ahogy lassan "szkennelt be", úgy éreztem, menten lángra lobbanok tekintete kereszttüzében. Mint valami elcseszett főnix, aki végre meglelte a tökéletes helyet, környezetet, hogy porrá égessen mindent maga után és a hamvakból újjá szülessen. Igen, azt hiszem így vagyok most én is. Mielőtt elment, azt hittem, tisztán látok, tudom, hogy mit akarok. De most... most megerősítést kaptam magamtól, magammal kapcsolatban, hogy jól láttam. Legalábbis remélem. Kétszer csak nem nézem be én, aki egyszer se engedi meg magának, hogy hibázzon. Kérdésére a "régi én" egészen biztos, hogy terelt volna, vagy egészen egyszerűen valami duzzogós-önlebuktatós visszavágást produkál, ám az újdonsült "főnixmadár" pofátlanul kopírozta le azt a negédes mosolyt a férfi arcáról és mutatóujjával invitálón intett kettőt felé. Tekintetem nem vettem le róla továbbra sem, abban valami határozott fény ül. Régen tartottam tőle, bizalmatlan voltam és bár az, hogy minden szó nélkül lelépett nem érdemelne bizalmat továbbiakban se, mégis az iménti szavaira, mi szerint "nem mondta, hogy nem érdemelném meg" (a válaszokat, ugye) megszavazom ezt neki. Szóval szemtelen fénnyel tekintetemben és mosollyal képemen intek felé, hogy ha már ennyire kíváncsi, tessék kérem ide fáradni, nem harap a "néni"... legalábbis nem nagyot. És lám, nem kéreti magát! Nagyszerű. - Milliónyi kérdésem van, de majd igyekszek összefoglalni kettőbe-háromba. - Jegyzem meg csendesen, némi szarkazmussal, hisz ő is pontosan tudja, hogy kérdés akad, de engem inkább a válaszok érdekelnek értelem szerűen. Azért ahogy intim közelségbe ér, a magabiztosságom meginog és gyomor tájon kellemes kis góc keletkezik a fojtott, izgatott várakozástól, ami úrrá lesz rajtam. Pontosan tudom a választ, végre tudom, hogy mit akarok vele kapcsolatban, mégis húzom az egészet a magam dög módján és kivárom a "köröket" amiket lefutunk. Pillantásom lesütöm, követem kezének simító útját és csak akkor tekintek újra Caleb arcára, amikor tenyere az enyémre simít. - Ne remegj, nem fog fájni... - Súgom felé negédes, bársonyosan fagyos éllel. Nem bírok magammal, egyszerűen muszáj szurkálódnom. Mert ezt orvostól ám ez a leghihetőbb, amit mond, főleg egy mazochista idióta számára. Válaszolni már nem hagyom. Tenyerem a tarkójára siklik és közelebb vonva magamhoz csókolok bele mohó érzékiséggel ajkaiba. Nem sietem el, hisz az idő kegyes és lelassul köröttünk. Lassan másik tenyerem is felkúszik karján, vállain simítva végig, miközben testem hozzásimul az övéhez. Ha tehetném, sose hagynák el ajkaim az övéit, a végtelenségig csókolnám, mert... van ebben a csókban a beindító hevességen, határozottságon túl valami más, különlegesen őszinte esszencia, melynek nevét sosem fogom kiejteni a számon - épp eléggé kiraktam a lapjaimat elé azzal, hogy tagadhatatlanul éreztetem vele, hála a pajzsom leengedésének. Fene tudja mennyi idő telik el mire rá tudom egyáltalán szánni magamat, hogy elszakítsam ajkaimat az övéitől. - Elmondhatatlanul. - súgom szinte ajkaiba a választ, ha esetleg az iménti nem lett volna elég nyilvánvaló. Mondhatnám azt is, hogy napról napra vártam, mikor jön vissza, de elcseszettül nyálasan hangozna. Mint valami szerelmetes tinilány, aki nem tud két percig meglenni a srác nélkül. Márpedig én meg tudok lenni nélküle. Csak nem akarok...
Nem. Valójában nem kicsit, vagy eléggé, hanem rohadtul magához láncolt, hiába is próbálnám tagadni. Pedig próbáltam, nem egyszer... Mégis minden egyes alkalommal, mikor látom, vagy érzékelem, olyan irracionális dolgokat művelek és érzek, amik totál eltérőek a valós énemtől. Mint valami hibbant, túlpörgött balfasz, úgy várom minden reakcióját, szavát, és ha mindez még nem elég, akkor az esetek nagyobb hányadában még a pulzusom és szívverésem is képes olyan mutatványokkal szolgálni, hogy szinte már érzem, hogy valóban vér folyik bennem, hogy valóban élek... Kicsit aggasztó, és be is ijednék ettől az egésztől, ha nem én volnék. De nyilván még én vagyok... legalábbis úgy tűnik, erősen. Ahogy int felém, az egyenesen arányos azzal, ahogy önmagamtól is indulnék meg felé, hisz ezt teszem... Mint valami megbabonázott úgy álltam tekintetét, mely áthatón, és lelket felégetően hasított át rajtam. - Én ráérek. - szám sarkát oldalra vonva vigyorodtam el, ahogy ujjaim végig kóstolták bőre bársonyos felszínét. Ő a mozdulatot követte, én pedig képtelen voltam levenni róla a szemem. Magamba akartam inni minden egyes apró, tökéletesre formált vonását, ahogy ajka megremeg, vagy mosolyra húzódik... pimaszul, vagy épp édesen... Mindegy volt már... Csak az érdekelt, hogy újra itt van, vagy én vagyok újra itt vele. Ez már csak részletkérdés... - Ha fájna... - szólnék, de a hang benn akadt, és bármennyire is pimaszra kívántam formálni a monológomat, most ajkamat csókja zárja le. Képtelen vagyok eldönteni, hogy meglep-e vagy, egyszerűen csak felvillanyoz... Vagy mindkettő... De egy biztos: az általa keltett hév, a hirtelen érkező impulzus irdatlan lökettel taszított az őrület tornácára. A szívem is megugrott, ahogy mohó ajkai szüntelenül az enyémet kóstolták. Önuralom off, sőt... minden amit az ész irányít úgy tűnt el, mint egy kilyukasztott lufi... Talán csak néhány alig felfogható másodpercbe telt, mikor ujjaim derekára siklottak, vagy épp háta ívére, ahogy épp oly tüzes, lángoló vággyal csókoltam vissza, miként kaptam. Egyre szorosabban fogtam, öleltem magamhoz, szakadatlanul fürödve ajkai kényeztetésébe. Nem, nem mondhatnám, hogy siettem, sőt, a viszonzott csók vadsága is csupán annyira nyúlt el, hogy az érzés amit kelt az nem más, mint a szenvedély maga, melynek bódulatba ejtő ereje magával rántott... Egyik tenyerem felsiklott tarkójáig, hogy onnan sűrű tincsei közé fúrjam ujjaimat, továbbra sem szakítva meg a lázasan lüktető csókot, és annak örvényként keveredő erejét. Annyi minden elindult bennem egyszerre, mint valami méretes lavina, hogy a pajzsomat is sikerült totál nullára lefokoznia... Már csak azt volna jó tudni, hogy az istenbe vert szarba tud rám ilyen hatással lenni...? Ahogy elhajol, úgy ajkam még kap utána, hisz szó se volt róla, hogy abba hagyhatja! Mhhh... Ám fülembe szökő szavai további kellemesen elterülő érzéssel kerítenek körbe, amiket már meg se próbálok megmagyarázni magamnak... Hiszen pontosan tudtam mi miért történik... Még ha folytonosan is tagadni igyekszem... - Nocsak... Pedig már vártam, hogy valami dacos megjegyzés fog következni... - suttogtam csupán, ahogy somolyogva hajoltam ajkai felé. Erről a szemtelenségről nem fogok tudni leszokni... nem mintha leakarnék. - Noha... Kár volna tagadnom, hogy fordított esetben én sem fogalmazhattam volna meg jobban. - bújtatott önmegnyilatkozás... na ehhez értek. Valaki basszon már fejbe egy lepénnyel! - És... lesz kérdés is? Vaagy... nem. Nem lesz... - egyelőre. Ugyanis reakcióra nem-igen adtam időt. Hirtelen láncoltam magamhoz, és kaptam fel derekamra őt, egyenesen a legközelebbi fal felé véve vele az irányt. Igaz némi asztal és egyéb bútordarabon átroncsoltam, de végül célt értem... Az egész egyetlen pillanat volt, ahogy testét a falhoz simítottam, kivételesen egészen finoman. Ajkam pedig nem habozott tovább várni... Úgy martam az övébe, mint ahogy éhező borul rá egy tál ételre. Heves, túlfűtött vággyal csókoltam, haraptam, tele izgalommal, szinte már spontán égést gyakoroltam magunkon és magunk körül. Ami azt illeti valóban egyre jobban és jobban nőtt testem lázban izzó hőmérséklete, ahogy képtelen voltam elszakadni ajkaitól, testének közelségétől. Percek teltek, míg végül képes voltam elhajolni, csupán arasznyira... - Még a végén tényleg rád fogok szokni... - némi élccel ugyan, de halkan, szinte már kedvesen szólaltam meg, ahogy hangom búgón halt el szája peremén.
Tenyereibe úgy simul derekam, mintha oda tervezte volna azokat a Teremtő, s csók közben felszakadó sóhajt csal elő belőlem szőke tincseim közé szabaduló, vehemens mégis vigyázó mozdulata. Hülye lennék volna, ha most vetnék véget a pillanatnak, a csóknak és egyáltalán a legapróbb rezdülésnek is vele kapcsolatban. De idővel mégis megteszem - fogalmam sincs, milyen indíttatásból. Ahogy ajkaival az enyéim után kap, a viszonzott csókkal együtt mosolyt is előcsal belőlem. Ijesztően őszintét, mellyel magamat is sikerül meglepnem, nemhogy esetleg őt. - Mmm, még következhet. - suttogom duruzsolón, hozzá hasonlóan s ajkaim cirógatják az övéit, mely közelségtől gyomromban ezernyi fekete pillangó kezd el veszettül verdesni, láncra verve és arra várva, hogy valaki végre leszedje róluk a béklyókat. Van valami kimondatlanul várakozással teli az egész szituációban, melytől olybá érzem, menten megveszek és mégis... hiába tagadnám le, hogy éppen annyira élvezem is ezt a szirupos mindenséget, amennyire utálom az ilyesmit. Kijelentésére épp felelnék, mikor a falnak passzíroz, minek eredményeként csak a levegő távozik egy dacos szusszantás keretében tüdőmből, érdemi választ nem tudok már hozzápréselni. Combjaim ösztönösen ölelik csípőjét, mikor megemel, tenyereimmel, ujjaimmal pedig tarkójába, széles vállaiba "kapaszkodom". Tarkóján pihenő ujjaim rövid hajába túrnak követelődzőn, miközben ajkaimba marnak az övéi és viszont. Telhetetlen, mohó vágy kering köröttünk, ezúttal teljesen más köntösben, teljesen más tartalommal, mint eddig valaha. Fogalmam sincs, mi változott. Ő vagy én, esetleg egyikőnk sem, csak az idő hozta a változást... mégis ezúttal van valami végzetes, szenvedélyesen őrült az egész helyzetben, a közelségben... a csókjáról nem is beszélve. Ha valaki fulladásos halált kívánna nekem, én azt kérném, az ilyen formában történjen. - Szerintem már rám szoktál... máskülönben mit keresnél itt. - vágok vissza negédes éllel hangomban, húzva az agyát, mert nem is én lennék, ha nem így tennék. A hangom továbbra is suttogásba fordulóan halk, hála a közelségnek, ám ezúttal végre feltehetem az első és talán egyetlen kérdésemet: - Miért nem szóltál, hogy elmégy? - Míg válaszát várom, hallgatom, addig tenyereim széles vállait, mezítelen mellkasát birtokolják be cirógatón, s tekintetem is el-elkalandozik szemeiről arcára, ajkaira, testére. Kit érdekel az, hogy hol járt! Lehet, semmi közöm nincs hozzá. Talán én se örülnék neki, ha kérdezősködne, ha a húgomat lépnék le meglátogatni. De az tényleg érdekelne, hogy miért nem szólt, hogy ne keressem. Hogy várjam vagy épp ne várjam hiába, úgyse fog visszajönni... De visszajött. Nyertem. - Noha valószínűleg Caleb meg azon az állásponton van, hogy ő nyert.
A csók ereje lázongó, vad, heves tornádóként járta körbe testemet, még talán lelkem sötét, kárhozott létét is. Nem is értettem mi történik velünk, csak engedtem neki. Mintha ez annyira természetes lenne, és bizonyára az is. Csak minket ismervén, ez a legutolsó dolog amit az ember feltételezne. Noha, a faszom se akar feltételezgetni! Bármennyire is ágálok ellene, rohadtul hiányzott... Sőt, az igazat megvallva, nem volt olyan vérben ázó nap, amikor ne gondoltam volna rá. Egyrészt riasztó volt, másfelől pedig nyugtató... Olyan kettősség ez, amit bár értek, és minden egyes másodpercben érzek is... Mégis lassan már az őrületbe kerget. Eddig nem kellett ezzel foglalkoznom, most viszont, hogy visszajöttem, mintha engem is kicseréltek volna. Bár tény: csak vele szemben... Rideg, és mégis eszet bódító ez a egész... Csókunk ketté válik, és isten tudja miért, de szinte fáj... és nem úgy, ahogy azt kedvelni szokásom... Hát ez totál buzis dolog...! - Máskülönben? - vigyorodtam el pimaszul. - Miből gondolod, hogy miattad jöttem vissza? - nos, igen, ismerős a helyzet... nem is mi lennénk azt hiszem, ha nem oltogatnánk egymást egészen a vakvilágba... - Egyébként meg száraz nadrágot kerestem itt... - ráztam meg szórakozottan a fejemet, ahogy egyre szorosabban öleltem testét magamhoz. Igazából ide is ragaszthatnám, jól állna nekem... igen...! - És persze... - csuklott el egy pillanatra a hangom. Nem ezt most nem.. de... de ki fogom mondani. - Reméltem, hogy utánam jössz. - azt hiszem kellően bekussolhatnék, ha jót akarok magamnak. Vagy ez csak az én elcseszett gondolkodás menetem? Mindegy, erre egy erős whisky kéne, meg egy úthenger, ami átmegy rajtam... A kérdésére viszont most én mosolyodom el őszintén egy parányi másodpercre. Bár még húztam az időt, nem mert válaszolni nem volt kedvem, hanem mert a közelsége zsibbasztóan hatott rám... Őrület, komolyan mondom... - Nem akartam, hogy véletlenül is utánam gyere... Túl veszélyes helyen voltam... És nem tudtam, hogy egyáltalán vissza fogok-e tudni jönni. - talán életem egyik legőszintébb pillanata volt, ahogy folytonos megrögzöttséggel fürkésztem csillanó íriszei fényét. - Nem mintha feltételeztem volna, hogy keresni akarnál... - vagy tudom is én mit gondoltam. Mindent és semmit, így lazán összeolvasztva. Még és még közelebb húztam magamhoz, ahogy már képtelenség volt... Nem bírtam elengedni, olyan volt, mintha örökre így maradhatnék vele, mintha ez annyira tökéletesen ránk illene... Nem is érdekelnek már az idétlen, elbaszott gondolataim. - Hazai földeken voltam. A falkámat, ahonnan jöttem, megtámadták. Mennem kellett... - számat oldalra rántottam, miközben egyik kezem végig siklott háta ívén, felfelé, hogy végül állkapcsán át, állára simítsam ujjaimat. - Nem tudom... mit... hogy... mondjak... Csak jobb volt, hogy nem tudtál semmiről... - ne haragudj... persze ezt már nem tudtam hozzá tenni, a büszkeségem még mindig láncolt önmagamhoz, ahhoz az énemhez, amit már úgy megszoktam. Homlokom az övének dőlt, ahogy tekintetem az övét kereste, majd még mindig tartott állát feljebb emeltem, és egy elhaló röpke csókot ejtettem ajkaira...
Félmosolya láttán apró mozdulattal feljebb szalad szemöldököm. - Régen rossz lenne, ha csak miattam jöttél volna vissza... - igézi kék tekintetem az övét, ajkamra pedig szelíd jégmosoly kúszik. - De hagy higgyem, hogy én vagyok az egyik ok. - súgom felé, mire csak szorosabban ölel én pedig ha tehetném, önként és dalolva dobnám le a felsőmet, csak hogy testemmel az övének feszülve érezzem közelségét. A szívverése így is szinte összeforr az enyémmel, felveszik egymás heves, kavargó érzésektől lüktető ritmusát és bár nem figyelem, talán levegőt is egyszerre sikerül vennünk egy idő után. - Mi lett volna, ha nem jövök? - kalandozik el arcélére, ajkaira a tekintetem, de végül csak felszalad szemeire, kérdőn pillantva rá, játékos, szinte már kihívóan szemtelen éllel. A "vallomás" persze, jól esik... Hogyne esne jól, mikor minden egyes mély tónusú, szőrszálborzoló hang, ami elhagyja ajkát, lassan perzselve bőrömet, cirógatja arcomat, nyakamat. Azért a felsőm marad. Ennyivel nem fogja megúszni, hogy minden szó nélkül lelépett, az biztos. - Utánad menjek? - kerekedik el hitetlenül a tekintetem, szinte már nevetősen. Minek néz engem, valami buta csitrinek, aki nem tud két lépést se megtenni nélküle? Rossz lóra tett, ha valami ilyesmit vár tőlem. Hangomban is valami vidám él bujkál, érezhetően szórakoztat a gondolat, egészen addig, míg a mondata végére nem ér. Csak a tisztán látás kedvéért: elment egy háborúba, ahonnét ő maga is, mind a kétszáz kilónyi tömény izomzatával, kételkedett, hogy hazatér e... Oh. Óóó! Pillantásom mellkasáról újfent képe, tekintete felé irányul szótlanul. Ezúttal elmaradnak a csípős megjegyzések, legfeljebb egy néma hálát rebegek el a szellemeknek, elvégre hazatért! - Nagyon helyes. - jegyzem meg csendesen a tagadásra, és szusszanva fonom szorosabbra egészen kicsit karjaim ölelését, mellyel vállait birtoklom épp. Kulcscsontjára, majd nyakába csókolok lágyan, aprót szusszanva. Jó ez így most. Ez a látszólag nyugodt, mégis ezer energianyalábként tekergőző, körülölelő és nyughatatlan áradat, ami közöttünk feszül. Jólesőn fúrom képem a nyakába, még szemeimet is lehunyom, hiába érzem felfelé vándorló simítását. Vagy éppen azért. Csak akkor hajolok és egyenesedem fel, valamint tekintek rá, mikor már arcélemen simít végig. Ha neki könnyebb volt, hogy nekem fogalmam sincs, merre jár, akkor oké. Elfogadom. Ám van itt valami, amit azért sérelmezek. - Tudod... azt hittem egy idő után, hogy hülyét csináltál belőlem. - simítom bal tenyeremmel arcán végig. Az enyémen bujkáló mosoly ül megint, noha az tovaröppen, mikor finoman megemeli államat. Egy pillanat alatt belém fojtotta a szót a gesztussal, tekintete és az a szívszorítóan rövidre sikerült csók már csak hab volt a tortán. Beletelik pár pillanatba, mire meglelem a hangomat. - Legközelebb ilyen ne legyen. Oké? - suttogom szinte ajkaiba, miközben tenyereim már megint meglelik tarkóját és az ottani tincseket. S hogy mire is gondolok egészen pontosan, azt szerintem tudja ő - amennyiben velem együtt nem vicceli el a dolgot.
Régen rossz lenne, ha azt válaszolnám, hogy: pedig így van. Noha, tény és való, hogy nem csak miatta vagyok itt, miként az is, hogy talán ő hiányzott a legjobban. Na jó... nem csak talán. De mint sok minden mást, ez sem osztottam meg vele, legalábbis erősen próbáltam ellenállni. Persze, valljuk be, így, hogy teljes testével a karjaimba van simulva, nehéz megállni... Mindenesetre a szavait csupán egy halovány, némileg elégedettnek nevezhető félmosollyal konstatáltam. Még a fejemet is kissé megingattam szórakozottan, de képtelen voltam levenni róla a szemem. Az isten csessze meg, hát hónapok óta nem láttam! Ennyi csak jár, nemdebár? Ha nem jár, nos... azt is telibe szarom. - Ha nem jössz? - kérdeztem vissza egy játékos grimaszt vágva. - Hmm... nem tudom, ezen nem gondolkoztam. Valahooogy... nem láttam rá esélyt. - egy pimaszabb, élcelődős vigyort is elengedtem, ám ez hamar leszaladt arcomról, mikor már más témák felé eveztünk. Lehet, hogy faszság volt azt feltételezni, hogy megkeresne, hogy utánam mászna, egészen a német határig. Ettől függetlenül, még mindig úgy gondolom, jobb volt, hogy nem tudta. Akárhogy is, de féltem őt, ezen kurvára nincs mit szépíteni. Még akkor se, ha rohadtul fejbe tudnám magamat baszni, és elásni a hátsó kertbe. A visszakérdezésével nem foglalkoztam. Jobban mondva talán egy aprót rántottam egyik szemöldökömön, de inkább folytattam. Jobb hamarabb túlesni ezen, ha már belekezdtem. Tisztára olyan, mintha raporton lennék a dirinél... - Helyes... - ismétlem szavait, mintha csak szájáról akarnám lecsenni a szót. Noha nehéz lenne eldönteni, hogy gúnyosan, vagy épp kedélyesen tettem-e. Ölelése felhevített, és én is mindinkább láncoltam őt magamhoz. Tényleg olyan ez a nő, mint valami drog... Képes lennék órákig nézni, és azon flashelni, hogy... khm... lapozzunk. És ez utóbbit nem is nehéz megtennem, elvégre szavai úgy hasítják át dobhártyámat, mintha metszőollóval roncsoltak volna neki. Na nem azért mert hangos lett volna, dehogy. Még mindig ugyanolyan hipnotikusan hatott rám dallamos csengése, mint ezelőtt két perccel. Ám a tartalmuk már más tészta. Vagyis... ja. - Miért is csináltam volna belőled hülyét? - kérdeztem vissza szemtelen vigyorral vonásaimon, miközben simító ujjának kényeztetését élveztem. Igen, döbbenetes, de élvezem... Kezdek rájönni, hogy olyan vagyok mint egy kicseszett kisgyerek... De mindez már annyira nem fontos, kár volna újra és újra nevetségesen ellenkeznem önmagam ellen. A kérdésére viszont bennem is bennszakad a szó. Legalábbis néhány perc erejéig. Homlokomat finoman simítottam az övének, míg ujjai tarkómon kalandoztak el, én pedig nem restelltem szinte már lehetetlen közelségbe vonni magamhoz. Egész mellkasom az övéhez simult, és szinte... mit szinte? Éreztem minden egyes kalapáló szívdobbanását, miként az az enyémmel kezdett titkos, vad táncba. - Csak akkor nem lesz ilyen, ha megerősítesz abban, hogy rohadtul nem is akarnál megkeresni. - komolyan szólaltam meg, mégis mély baritonom cirógatóan nyugtatón halt el a hűvös levegőbe. Még mindig nem emeltem távolabb tőle az arcomat, sőt... Ajkaimmal nyakába borultam, melyből intenzíven áradt a Hárt féle eltéveszthetetlen, bódító illat. Egészen bele tudnék veszni... Talán már meg is történt. Mindenesetre nem átalltam meg, hogy bele ne csókoljak a felkínálkozó, eleven bőrbe. Voltaképpen már nem is tudom mivel tartottam őt, hiszen mindkét kezem intenzíven megindult csípőjén át dereka felé, hogy onnan hátát érintsem, amint szakadatlanul csókjaimmal borítottam el őt, ahol csak értem. Nem, nem voltam heves... legalábbis csak mértékkel. De egy biztos... minden idegszálam úgy pulzált fel és alá, mintha menten ki akarna belőlem robbanni a vénám, a szívem, az egész élet... Ám hirtelen, mint akibe a villám csapott bele, mégis elhajoltam, és a földre engedtem őt egész óvatosan. Tekintetem homályos, gomolygó ködben úszott, ahogy egyet elhátráltam tőle, noha kezeit nem engedtem el. - Szóval, haragszol még rám? - vontam fel egyik szemöldökömet kérdőn, mégis szórakozottan, ahogy egyre közelebb vontam magam felé, majd újra és újra hátra léptem, tovább és tovább húzva őt magammal... Elég égő lenne most hátra baszódni valamiben... De maximum... rántom magammal. - Csak azért kérdezem, mert még van esélyed lelépni. Még... - villantak fel sötétlő íriszeim, miként ismét megjelent szám szegletében az az ismerős, hamisnak tűnő, szemtelen mosoly...
Visszakérdezésére apró sóhajjal kaptam oldalt fejem, eltekintve a pajtának is kevés épületben uralkodó puritán káoszra, miközben persze azon gondolkoztam, hogyan is fogalmazhatnám meg ezt egyszerűen, mégis a legkevésbé félreérthetően... mármint, kevéssé nyilvánvalóan. Hisz a helyzetben bekövetkezett változások mellett még mindig érzelmi analfabéta vagyok, ezen azt hiszem, még ő sem tud változtatni. - Azért, mert... mert én nem vagyok olyan, aki ácsingózik a férfiak után. És nem is! De amikor nem voltál itt, akkor... egyszerűen hiányoztál, oké? Felvállalom! - kuncogom el halkan magam, nevetésem mint ezernyi apró igazgyöngy, szalad szét a köztünk feszülő csendben, én pedig rá tekintek, sötétszín pillantását keresve. Nem szeretném ragozni tovább, mennyire idiótán és becsapva éreztem magam, hogy szinte menekültem a hotelből, mert bosszantóan, mindenhonnét a hiánya ordított. Hogy szinte vártam, mikor lép elő a liftből vagy ránt be valami ügyefogyott ok miatt a szobájába... Homlokom az övének dől vagy fordítva: övé az enyémhez, lényegtelen. A lényeg, hogy komoly kérdésemre hasonlóan komoly kéréssel felel, a közelsége pedig nem segít hozzá, hogy teljesen nyugodtan feleljek. Mert ez... zsarolás! Ki nem állhatom, ha ily módon szorítanak sarokba. - Nem ígérhetek olyat, amiben nem vagyok biztos, hogy minden körülmények között be tudom tartani. - súgom felé. - De megegyezhetünk, hogy csak bizonyos idő után kereslek, ha nem térnél vissza... - hajlandó vagyok erre a kompromisszumra, talán tarthatóbbnak is tartom, mint hogy egyáltalán ne menjek utána. Mindezt azért, hogy elnyögje, ha épp úgy tartja úri kedve, hogy lelép. De kell, muszáj, a saját lelkem megnyugtatása érdekében és persze, hogy tudjam, merre keressem. Mondatom vége már szinte elhaló, morgásszerű sóhajba torkolt, hála heves csókjának. Ujjaim mohón túrnak hajába, s ajkamba kell harapnom, hogy elfojtsak egy újabb sóhajt. Szinte várom, mikor szaggatja le a felsőm, hogy csókjai melleim, hasfalam, ölem illessék, hogy beborítson velük... A szenvedélyes játékosság mellé újabb érzés lép... mit lép! Berobban! Igen, ez a vágy, mely minden mást elsöpör, a haragomat is. - Ha ilyen formán engesztelnél, akkor igen. Még haragszom. - szélesedik ki szemtelenül mosolyom egy kósza pillanatra. Hogy esetleg ne engesztelésnek, állítsam be a dolgot, hanem valamiféle "üdv itthon" szexnek, az esélytelen. Hisz mondtam: én nem vagyok olyan nő, aki ácsingózik a hímek után. Azok szoktak utánam.
Szavaira akaratlanul is elmosolyodtam. Vagy én hibbantam meg, vagy ő. Bár, esélyes, hogy mindketten... Neki mindenesetre jobban áll. - Nem is... - suttogtam csupán, apró fintorral képemen. Na nem, nem olyanféle fúúdegeci vagyok fintor volt ez. Sokkal inkább nevezném kedvesnek, ami talán rémisztőbb is, mintha szimplán bunkó lett volna... Végül újfent egy halovány mosoly játszott vonásaimon, ahogy kéklő íriszeibe vesztem el. - Ha ez megnyugtat, Ems... - kísértem mindezen mondani valómat egy erősebb sóhajjal, mely szinte átszakította a mellkasomat. Furcsa összhatás, és még furcsább maga az érzés létezése is... - Öhm... na szóval. - próbáltam komolyabb arcot vágni, miközben megtalálom azokat a szavakat, amiket nem igazán használok. - Szóval, a magam részéről, én is felizé... felvállalom. Khm... - játékosan oldalra vontam számat, szemeim pedig ezzel egyidejűleg kerekedtek el kissé, hogy meglegyen a tökéletesen elcseszett arcforma a szavak végére. Nem tudom, hogy ez önmagam takargatására szolgált-e, vagy csak szimplán ilyen elcseszett idétlen barom lettem. Persze, csak Hárt mellett... Mindettől függetlenül meglepő, még nekem is. És még ha az alap stílusomon nem is nagyon tudok változtatni, azt hiszem Ems-el mégis valami változni látszik. Sőt... Az igazat megvallva, nem gondoltam volna, hogy az ismeretségünk ide fog vezetni. Igazából, abszolút nem gondoltam volna, hogy bárkivel is ide vezetne bármi is. A válasza nem egészen helytálló, és valójában pontosan tudom, hogy ameddig nem leszek benne biztos, hogy nem nyargalna utánam, úgysem fogok neki semmi ilyesmit elmondani. Annál sokkalta jobban féltem, mint hogy ilyenfajta veszélynek kitegyem őt... Ha látta volna, mennyire durva, és másodperceken múló dolgok peregtek le az utóbbi hónapokban... Nem, azt hiszem nem tudnám elviselni, ha... Na, hát szóval nem. Kurvára nem... - Megegyezhetünk... - dörmögtem csupán, két megpihenő csók között, melyeket nyakának ívére pecsételtem. Röhejes, de így tudtam volna maradni órákig, mohón vágyva minden rezzenésére, mint egy 5 éves ,aki a karácsonyfa előtt trónol... Beszarás... Ahogy hajam közé túr, szinte már marja fejbőrömet, úgy morranok meg halkan, miként végül elszakítottam tőle magamat. Mondhatni fájón, mintha csak kárhozott lelkem kívánt volna kiszakadni belőlem. Kedvem lenne azonnal, és gondolkodás nélkül neki esni, letépni róla mindent, és ilyeténképpen darabjaira zúzni ezt az egyébként sem kacsalábon forgó porfészket. Mégis ellépek, és valamiféle idétlen játékosságba kezdek, hogy tudattalanul korbácsoljam tovább és tovább a kedélyeket. Rohadtul be lehetek szívva... - Reméltem, hogy így lesz... - ajkaimon pengeéles, sátáni vigyor rajzolódott ki, ahogy hirtelen magamhoz rántottam, egész mellkasommal az övének feszülve. - Imádom, mikor haragszol rám... - kellemes rekedtséggel fulladt el a levegőben mély baritonom, ahogy arca felé hajolva haraptam alsó ajkaiba, mely során karjaim bilincsként szorították át derekát, mintha fogva tartója volnék. Egyetlen mozdulattal, egyetlen lendülettel taszítottam magunkon oldalirányba, hogy a legközelebbi szénaboglyás dombosakármicsodába landoljak vele. Igazából elbaszott ötlet volt, mert mélységesen behatóan érkeztünk meg a közepére, mondhatni totálisan belesüppedtünk. Mégsem érdekelt... Testem az övéhez simult, forrongó lázas étvággyal kívánva őt, ahogy nem haboztam tovább elfojtani magamba azt a szenvedélyt, ami most lángokba égeti alá az egész lényemet. Vad, heves csókkal borultam rá, miközben ujjaim hasfalán, és kerek idomain simítottak át, egészen kulcscsontjáig. Fullasztó, őrületes örvény járt körbe, ahogy csókom során már vér serkent ajkaiból. Kezem pedig ismét kalandozásba kezdett, falva minden porcikáját, hogy végül egy szakadó hang kíséretében megszabadítsam a felsőjétől. Roppantmód ügyes gyerek voltam, mert csak félig sikerült megtépáznom a textilt, ahogy kibújtattam belőle. Tenyerem pedig nem ismert megálljt... izzó lávaként tekergőzött végig testén, ezúttal már húsig égetően, miközben szakadatlanul is csókolni vágytam őt, és tettem is. Az eső pedig egyre jótékonyabban ontotta alá könnyeit, kopogva a rozoga tákolmány tetején, megadva a jelenség dallamát ezzel. - Félő, hogy... - hajoltam el arasznyira, néhány töredéknyi pillanatra. - ...innen már nincs kiút. - sötétben úszó íriszeimben villanó fény cikázott át, ahogy az övét kutattam szüntelen. Egyet löktem derekán, hogy még és még beljebb süllyedjünk, hogy még inkább összeolvadjunk. Pedig úgy fest, ennél jobban már lehetetlen... Majdhogynem... Ujjaim ezúttal már melltartója szélét karistolták, pofátlanul keringőzve mellei körül, olykor csókjaimmal borítva el őket. Nem, azt hiszem, itt már felesleges lenne bárkinek is a képembe vágnia egy stop táblát... Rohadtul késő...
Ems. Meg se tudom mondani, hogy hívott e valamikor így. Hart, Dr. Hart... esetleg Emily, ha felcsesztem már annyira, hogy így próbáljon meg érvényt szerezni a szavainak. De Ems-nek nem igazán nevezett még emlékeim szerint. Sikerül is ledöbbentenie olyannyira, hogy még replikázni is elfelejtek és a gunyoros visszaszólások elmaradnak. Mikor "hajlandó" kiegyezni, elmosolyodom halványan, bele a csókba, amit nyakamra ejt. Ha tudnám, ha olvasnám gondolatait és érzéseit, most valószínűleg itt hagynám a fenébe, de a pajzsom remekül állja a sarat szokás szerint. - Így befelé sem érkezik információ arról, hogy Caleb, ha akasztanák, se állna kötélnek a kompromisszumot illetően, csak rábólint, hogy legyen meg az én akaratom, aztán majd intézi a maga módján. Ahogy ellép, felszakadó szusszanásom, sóhajom csalódottan hidalja át a köztünk keletkező távolságot, miközben tekintetem hívogatón méri végig, mintha csak hozzám lenne láncolva és most, hogy kicsit engedtem a pórázon, újra magam mellett akarnám tudni. Pedig akarja a franc láncokra verni...! Ahogy magához ránt, iménti penge-mosolya tükröződik vissza ajkaimról, mintegy női kiadásban. Már épp szóra nyitottam volna számat, mikor hirtelen rántással vetődtünk oldalt, így csak felkacagtam csengőn, mint ahogy parkettán gurul szét a gyöngysor, ha leszakítják valaki nyakából. Volt valami üde, mégis veszélyes, valami megmagyarázhatatlanul hátborzoló és mégis kellemes a hangban, amit hallattam, miközben szőke tincseim szertelenül indáztak mindenfelé arcom körül és a szalmából is került hajamba, ami azt illeti. Ahogy fölém magasodik, hozzám simul, úgy karjaim a vállai köré fonódnak, de még lábaimat is felhúzom, hogy combommal, térdeimmel a derekát öleljem satuként, a lehetetlennél is közelebb vonva testét a sajátomhoz, mintha csak eggyé akarnám olvasztani vele. Ajkaim vadul, szinte már fájón marnak övéibe, felszakadó sóhajjal keveredő morgással adózva a másiknak, a helyzetnek. Épp csak annyi időre engedtem el karjaimmal Calebet, míg kibújtattam magam a felboncolt ingből, s ment vele a melltartó is világnak. Velem ne cicázzon itt, így is épp eléggé fel vagyok már húzva! - Komolyan azt hiszed? - villan mosolyom, majd lecsókolom, lecsókolja serkenő vérem ajkaimról. Veszettül kapkodom a levegőt, ujjaim a vállába marnak. - A király sosem adhat mattot a királynőnek, csak fordítva. - vigyorodom el, csillogó tekintetem pedig találkozik az övével. Mindkettőnk pillantásában ugyan az a tűz ég. - Vagy az enyém tükröződik az övében is... - De én nem futok. Már nem... - borulok nyakára vad csókkal, ez által közelebb vonva magamhoz, s egyik kezem szemtelenül törleszkedik be a kantáros nadrágba, hogy meglelve férfiasságát, rá markoljak ujjaimmal. Fogaim egyetlen vészterhes pillanatra alakulnak torz agyarrá, míg végigszántom arcélétől mellkasáig a nyakát velük mohón. Tudom, hogy csak egy hülye gesztus, ami még le is buktathat bennünket, de jelen helyzetben teszek rá magasról! Azt akarom, hogy a világ tudja, hogy ő az enyém és kipakolom a beleit, aki ebbe a kötelékbe bármi módon belegázol.
Totál olyan volt, mintha az élet is megállni kényszerült volna, ahogy vad, heves vágyak között vergődtünk. Az egész istálló is lángra kívánt lobbanni, hogy emésztő, fullasztó gyötrődéssel égessen alá mindent, velünk együtt. Ujjaim mohón, időtlen étvággyal martak bőrébe, ahol csak hozzáértem, miként már abban sem voltam biztos, hogy a Földön járok. Hart egyre szorítóbb ölelése csak jobban és jobban fokozta bennem a szunnyadó adrenalint, ezt pedig csak tetőzni tudta a felserkenő vér illata és íze, melyet ajkáról kóstoltam. - Nem is mondtam, hogy mattra játszanék... - búgtam bele a hosszú fürtökbe, miközben ő nyakamba borulva árasztott el ingerlő, "vészterhes" csókokkal. - Nem is engedném... - ám szavam vége elcsuklott, sőt még egy egész mélyről felszakadó sóhaj is párosult mellé, ahogy mondatomat követően, vagy talán ezzel pontosan egyidejűleg tépte fel nadrágomat, hogy utat nyerjen magának. És ami azt illeti, egészen határozott mozdulata célba is ért. Állkapcsom megfeszült, íriszeimet pedig homályos köd lepte el, ahogy villanó fénnyel kapkodtak az övé felé. Reakció időm sem maradt, hiszen agyarai már arcélemet karistolták, majd hasították át nyakam mentén a bőrt. Egyetlen túlfűtött, agresszívabb morranást hallattam, mely kivételesen elég hangosra sikeredett. Minden érfalam erőteljes pulzálásba kezdett, ahogy izmaim erőszakos domborodásnak indultak, mintha csak ki kívánnának szakadni belőlem. Egyik karom Ems dereka alá siklott, hogy onnan megragadva nadrágja élét tépjem le róla, akármilyen formában is. Nem, nem volt már semmi, ami képes lett volna leállítani... Egyik tenyerem nyakán át álla aljába mart, kevésbé sem ismerve a finom gesztusokat. Egy pillanatra megkerestem kéklő lélektükrei fényét, majd váltam is el tőlük, hogy lázas csókot égessek ajkaira. Fogaim újra és újra sebet ejtettek szája szegletein, ahogy vele együtt feljebb emeltem magunkat. Ezúttal ujjaim már mellein cikáztak át, amint ajkaimmal is követni kezdtem őket. Tomboló szenvedéllyel szívtam meg bőrét, mellbimbóját, mialatt tenyerem egyre lejjebb és lejjebb siklott, hogy karmaim segítségével letépjem a maradék fehérneműt is róla. Fájó lassúsággal haladtam tovább, ezúttal már hasfalát borítva el csókokkal. Testem combjai közé simult, melyeket határozottan taszítottam széjjelebb, mely során egy-két egészen odaillő vércikornyát hagytam magam után. Nehéz lett volna megállapítani, hogy jelen esetben ez csak az ő vére, ami a sebeken át a felszínre tört, vagy az enyémből is került oda pár csepp grátiszba... Noha, ez érdekelt most a legkevésbé. Aztán nem vártam, nem is volt mire... Ajkaim finoman, ám annál idegeket korbácsolóbb vággyal kóstoltak bele Ems lüktető, forrongó ölébe, miközben egyik karom átívelt combján, hogy még szorosabban tartsam őt. Alig bírtam már magam türtőztetni, ahogy egyre gyorsabban, egyre intenzívebben játszottam nyelvemmel, míg végül másik kezem ujjai lendületesen, mégis óvatos mozdulattal hatoltak belé. A tempó pedig csak nőttön nőtt, ahogy a hangok, az érzés, és az egész helyzet már elmeroncsoló intenzitással hatottak rám. Nem tudom mennyi idő telt el, míg végül eltéptem magam, és belemarva karjaiba, derekába rántottam őt lejjebb a szénakazalba, hogy csókot követeljek tőle. A szívem az övével együtt vert, mondhatni egy testben lüktetett, ahogy mellkasom az övéhez olvadt...
Torkából felszakadó morgása adrenalin-löketet indít útjára ereimben, a levegőt meg olyan rendszertelenül kapkodom – már amikor hozzá jutok – hogy mindenféle mérőműszer kiakadna rajta. De nem is érzem lételemnek a drágalátos oxigént, ami azt illeti. Ellenben Caleb csókjaival. Azok nélkül fél pillanatot sem tudnék létezni jelenleg… Segítőn emelem csípőm, derekam és megadó reccsenéssel a farmerom is odaveszik, ajkaimra pedig kacér, negédes mosoly húzódik két csók közt a megadó hangot hallva, de nem, nem sütöm el kivételesen, hogy „Jössz egy másikkal!” – Úgyis tisztában van vele a hím. Mozdulataim úgy követik az övéit, mintha csak jól megkomponált táncot járnánk a pajta rejtekén. Ha nem lennék ízig-vérig városi és teljes mértékben mással elfoglalva, talán még tudnám is értékelni a szalmabálás romantikát, de lássuk be, ez érdekel a legkevésbé. Sokkal jobban leköt, hogy csókjaimmal fölé ajánljak Calebéinek, hergelő érintések-mozdulatsorok közepette. Combjaim satuként ölelik csípőjét, miközben ajkaival délnek veszi az irányt. Fogalmam sincs, tudatos e és megjegyezte – khm- jómúltkorról vagy szimplán zsigerből jön, de ahogy csókjai perzselő folyamként „csorognak” lefelé melleimnél elidőzve, hasfalamon át, vággyal teli tűzbe borítva ölemet az egyszerűen elemi erővel ránt magával, s bizony, ha eddig kétségeim lettek volna, innét már biztosan tudnám: nincs visszaút. De minek is lépdelnék hátrafelé, mikor előttem az ismeretlen, a titokzatos, a veszélyes… Ujjaim végei finom karmokként vájnak a férfi hátába, megcakkozva azt mohón, miközben felszakadó sóhajjal adózok ténykedésének. Persze, mint mindennek az életben, ennek is vannak árnyalatai, lehet fokozni s számomra sem merül ki egy kósza, vágyteli sóhajban a dolog. Ó, de még mennyire, hogy nem… Caleb szerintem megfogadta magában, hogy eleven máglyán éget el, valami bensőmből fakadó ősi tűz által, ha azon múlik. Karmaim a vállába markolnak, meglyuggatva kissé azt, testem megvonaglik s gerincem lágy ívbe hajol, miközben ajkaimról a kéjsóvár sóhaj halk nyögéssel keveredik. - Ne hagyd… - szalad ki számon elhalóan a szó, miközben hajába túrok, de esélytelen a próbálkozás, a végcél előtt elhajol, tovább korbácsolva ezzel vágyaimat. Talpra már biztos nem állnék, mert összecsuklanának a lábaim, az tuti… és akkor ezt még lehetne fokozni, valami pedig azt súgja, fogjuk is. Hanem most vadóc mód kapnak ajkaim az övéi után, elmerülve a csókban vagy inkább a szájában, miközben feszes kebleim a mellkasának préselődnek. Gondolok egyet és fordítok a felálláson, közben pedig úgy ügyeskedem, hogy a kantáros nadrágot elhagyva fel tudjunk mindketten ülni, egymással szemben, méghozzá úgy helyezkedve, hogy lábainkkal körülöleljük egymást. Karjaim bebirtokolják a széles, vértől izgatóan „rajzos” vállakat, s kissé meg is emelem csípőmet, testem - mondhatni, félig meddig feltérdelek, hogy a másikhoz simulva fölé hajoljak, s onnét tekintsek le rá leplezetlen, vággyal teli tekintettel szemlélve a hímet, annak mezítelen alakját, ahogy a teremtő megalkotta. - Az enyém vagy. - Nyögöm elhalóan, noha ez az igencsak önzőn hangzó mondat jóval több. Benne van minden: hogy mennyire kívánom, akarom és egy percig sem bírom tovább azt az örvénylő szenvedélyt, ami a bensőmben tombol és ő váltja ki, szóval igenis tegyen a magáévá, de most azonnal! Előrehulló tincseim keretezte arccal hajolok felé, eme türelmetlen vágyakozás ellenére is ideg és időhúzó mozdulattal és csókolok bele ajkaiba újra, ezúttal lágyan, mégis (szerelmes?) szenvedéllyel.
A percek úgy peregtek vágyaink halhatatlan órái fölött, mintha minden kényszer nélkül kívánnának elnyelni mindkettőnket. Végeláthatatlannak tűnt minden, a fáradhatatlan csókokon át, a kéjes nyögések felborzoló arzenáljáig, körítve egy jó adag tűzvésszel, ami körülöttünk tombolt, élve felemésztett... Karmai hátam ívét szaggatták át, újabb és újabb vércsíkokkal tarkítva felhevült bőrömet, ez pedig kétségtelenül még tovább ingerelt, ha még ilyen egyáltalán lehetséges volt. Minden mozdulatommal, minden rezdülésemmel fel akartam falni elevenen, elkárhozva vele együtt a vágy és szenvedély megrészegítő oltárán. Bódulattól elvakulva borultam kapkodó ajkaiba, melynek súlya alatt képes lettem volna térdre rogyni, önkéntesen adva át egész lényemet a nősténynek. És ami ennél is "rosszabb"... Mindezek nélkül holtan csuklanék össze... Engedek a fordulatnak, ahogy némileg a kezébe engedem az irányítás fonalát. Felülök, miként kívánja, hisz magával vonó mozdulata erre "kényszerít". A nadrágomtól pedig szinte már örömittasan válok el, ahogy lekerül rólam, mert valljuk be... szűkösen éreztem már magam benne... Birtokló ölelésére a válaszom egy lendületes rántás volt, mellyel combjai az enyémre siklottak, feszes idomai pedig mellkasomhoz simultak. Ez már valami más volt, ami végig szántott rajtunk. Nem játék, nem holmi szarakodás... Őszinte, és mondhatni titkolhatatlan. Vágytól izzó lélektükrei az enyémbe égtek, martak, melytől sötétben játszó íriszeimben mágikusnak tetsző köd vetette fel a fejét. A szavai pedig... bűnös méregként csorgadoztak belém, mely során ajkaim alig pár milliméternyire elnyíltak egymástól, hogy egy mélyről felszakadó, ólomsúlyú sóhajt engedjek el. - Nincs ellenvetésem... - rekedtes baritonom alig hallhatóan rezegtette meg a levegő parányi atomjait, amint szavaim vége már ajkain halt el, újabb csókra ítélve a pillanat születését. Szinte beleszédültem, egyszerre volt képes felemelni, és a földre szorítani, miként perzselő léte lágyan simított át egész lényemen. Felfogni se voltam képes az erejét, mégis együtt szálltam vele, mégis épp olyan szenvedéllyel dúsított csókkal adóztam a másiknak, amilyet kaptam. Mindkét tenyerem hol derekán, hol formás fenekén időzött el, bele-bele marva az eleven húsba, újabb cikornyákat hagyva magam után. Végül ujjaim gerince mentén felkígyóztak, hogy tarkóján át a szőke hajzuhatag közé túrjanak. Finoman rámarkoltam a kezembe akadó tincsekre, és meghúztam fejét hátrafelé. Tekintetem az övébe kapaszkodott, ahogy időtlennek tűnő pillanatra belevesztem. - Véged... - hajoltam ajkai felé, hogy reakciót sem várva követeljek tőle mohó, vad csókot. Eközben pedig tenyerem ostromlón siklott combjai alá, hogy egyet emelve rajta, teljesen magamra húzzam őt. Óvatosan eresztettem lejjebb, és lejjebb, míg végül elszakadt az utolsó idegszál is... Mélyen és erőteljesen hatoltam belé, mely során újabb vészterhes sóhaj szakadt ki torkomból. Egyik karom átívelt derekán, hátán, ahogy magamhoz öleltem karcsú alakját, míg ajkaim kulcscsontját, mellkasát, és kerek idomait borították el csókkal. Testem megvonaglott, ahogy még és még hevesebb tempót diktáltam, elmerülve teljesen a nőstény lázongó ölében. Izmaim lüktettek, a lélegzetem pedig egyre sűrűbben hagyta el tüdőmet, ahogy egyetlen mozdulattal magam alá fordítottam Hartot. Minden porcikám az övének feszült, tapadt, miként vérben úszó testünk, és a vágy hevétől gyöngyöződő izzadságcseppek egymásba olvadtak, akárcsak mi. Combjait derekamra húztam, kissé feljebb emelkedtem tőle, így kényszerítve csípőjét magasabbra, hogy gerince ívben hajoljon meg a súlyos, vad iram alatt...
Ahogy mélyről jövő sóhaj keretében szinte ajkaimba súgja szavait, mi szerint nincs ellenvetése, apró, szinte már győztes mosoly szalad ajkaim szegletére, mielőtt "lecsapnék" mohó hévvel rá. Részegítőbb volt az egész lénye, a helyzet bármely alkoholnál és úgy érzem, ha valakivel, hát akkor vele képes lennék még repülni is. Hihetetlen, hogy ilyesmi megtörténhet... és pont velem, velünk! Már az is nehezen felfogható, hogy egyáltalán létezhet ilyen erőteljes, ilyen intenzíven elragadó érzés, mely képes lehet mindent felperzselni, ami az útjába kerül. Legális egyáltalán? Be kellene tiltani ezt az egészet, ami köztünk lobog, bár esélyes, hogy mi akkor még a lehetetlennél is jobban hajszolnánk, űznénk vágyaink tárgyát. Ahogy ujjai megragadják szőke tincseimet és szinte kényszerít, hogy felhagyjak ajkainak felfalásával, úgy pillantásom vádlón csillan, mikor pillantásom találkozik az övével. Ezzel együtt felszakadó sóhaj hagyja el vágytól, türelmetlenségtől rebegő ajkaimat. Szava elmémbe, lelkembe ég, mint valami billog, mely nem tűnik el pár nap múlva sem, mint a sebek, melyeket testemen ejt. A vágy, a vér és a természet kavargó illatáradata sem ér fel az övével, ahogy magához ránt újra és arcomba tódul mindaz energiáival együtt. Igaza van: végem. És mégsem bánom, hogy legyűrt ez a megnevezhetetlen érzés, mert éppúgy rajta is kifogott. Együtt harcolni. Együtt létezni, s együtt bukni el. Eggyé válni. Erőszakos, határozott mozdulata felpezsdíti bőröm, gerincem szinte belesimul a kezei útjába, miközben belém hatol s én magam pedig beleremegek az érzésbe, ami ezzel jár. Mindezt egy felszakadó, kéjes sóhaj keretében. Tenyereim lefelé haladnak, ahogy csípője mozdul, felfedezve a kigyúrt test minden egyes izmát, esetleges hibáját – már ha van olyan egyáltalán, mert én bizony nem találok – és ajkaim lágyan, levegőért kapkodva borulnak nyakába, szenvedéllyel telített sóhajok imáját "suttogva" fülébe.
Az egyre csak gyorsuló iramban a világ egyszerre csak megszédül velem... Észveszejtő a forróság, ami a koponyámba mar, majd végigcsorog a tarkómon, gerincemen, hogy körbe ölelje a derekam, "áttörjön" a köldökömön, egyenes utat keresve vágytól lüktető nőiességem felé. - Ahh... Istenem... - szalad ki felszakadó nyögés keretében, mintha csak valami földöntúli imát rebegnék "angyalom" birtokló, követelő karjai között. Most jöhetne a katolikus énem feddő tekintete és belső szava, hogy Isten nevét a szádra hiába ne vedd, de hát hogyisne venném és nem is hiába, amikor ennyire végzeteset, ennyire szenvedélyeset és magával ragadót talán nem látott, tapasztalt még senki, csak maga a Teremtő.
Már felfoghatatlanul vágytam őt, minden ízében, minden rezzenésében. Ez az érzés pedig szinte szétrobbant bennem, a szenvedély és az őrület együttese, ami úgy bódította el az elmém minden tisztának képzelt szegletét, hogy azt hittem menten beledöglök. Képes lettem volna minden érintése alatt újjászületni, ami már önmagában is veszélyesen nyálas, és kiakasztó, de már képtelen voltam ellenállni ennek. Úgy borult rám, mint egy évezredes fa, és nyomott el, hogy esélyem sem volt előle menekülni. Félek, már nem is akartam... Teste az enyémbe égett, minden porcikájával az enyémet perzselte, ahogy a tomboló vágy eluralkodott felettünk. Egyre hevesebb iramot diktáltam, miként egyre erősödő sóhaja elárasztott, nyakamba fulladt. Csókjaim ajkát tépték, majd forrongón kóstoltak bele bőrébe, melleibe, ahogy egyre magasabbra és magasabbra emeltem csípőjét, hogy még és még mélyebben merülhessek el benne. Ám, ahogy hangja fülembe kúszott nekem volt végem. Talán örökre... Egy pillanatra lassítottam, megkeresve íriszei fényét, majd hirtelen, gondolkodás nélkül fogtam dereka alá, és emeltem őt fel a szénarakásból. Ajkaimon égő elven tűzzel csókoltam az övéit, ahogy hátát másodpercek lefogása alatt vágtam a rozoga épület falához, hogy az szinte beleroskadt. Combjait csípőmre szorítottam, és bár nem váltunk szét erőteljeset löktem magunkon, hogy az előbbi alább hagyó ritmust újra felvegyem, hogy ismét - vagy még mindig - reszkető nőiességét "uraljam". Torkomból halk sóhajok százai szakadtak fel, testem pedig egészen az övéhez simult, ahogy az eggyé válás, és gyönyör oltárán vonaglottunk. Egyik kezem elengedte őt, teret adva ujjaim mohó vágyának, melyek önkéntesen kígyóztak hasfalán át a kerek idomok felé. - Nem bírok betelni veled... - haltak el szavaim ajkán, miközben egyre vadabbul, erőszakosabban diktáltam a tempót, újra és újra feljebb húzva őt, tartva, ölelve. Homlokom az övének dőlt, tüdőmből pedig szapora lélegzetek távoztak el. Testem minden izomszálán megcsillanó, lángoló izzadságcseppek gyöngyöződtek, totálisan összemaszatolva a vért rajtam/rajtunk. Mondhatnám úgyis, hogy minden porcikánk egymásba tapadt, olvadt, miközben egyre lejjebb engedtem magunkat, hogy végül térdemre érkezve dőljek kissé hátra felé, magamra húzva Hártot, így tenyere mellkasomba marhatott. Egyik karom a földet támasztotta, a másik a nőstényt ölelte, továbbra sem hagyva fel az ostromló csókok áradatával, és a heves irammal...
A gyönyörtől fátylasan csillogó tekintetemmel leplezetlenül állom pillantását, miközben ajkaim buján elnyílva kapkodnak levegő után. Akár el is mosolyodhatnék, ha hagyna rá időt, de úgy fest, az ilyesmi luxus most. Talán jobb is, mert még a végén úgy viselkednék, mint valami rózsaszín ködtől megrészegült tinilány. Márpedig bőven kinőttem már abból a korból... Csókba fulladó, tompa nyögéssel éri el hátam a durva fát, - épp csak Caleb nyelvét nem harapom és nyelem le a lendület és a mohóság következtében nagy hirtelen - amiből a tákolmány készült. Talán fel is sérti bőrömet, de ez érdekel a legkevésbé, tekintve, hogy már így is ezernyi sebből vérzek. Ahogy újra és újra mélyen belém hatol, úgy marok vállába, nyakába egyre inkább s csókomba is valami vad 'harapósság' vegyül, hogy ajkának vére serken tőle. Mintha csak felül akarnék kerekedni rajta és mindazon kéjtengeren, amit előcsal belőlem. Mintha csak hergelném, megkérdőjelezve dominanciáját, holott fene kételkedik benne! Ennek ellenére büszkeségem nem engedi, hogy olyan könnyen alávessem magam... még neki se. Az előbb elfojtott mosoly most kiül valami elégedett, birtokló fénnyel szám szegletébe szavai hallatán. - Még... jó. - lehelem ajkaiba, - utalva arra, hogy unalmas lenne mindkettőnknek, ha egyszer csak arra eszmélne, hogy "betelt" velem. - miközben vértől és izzadtságtól csatakos homlokom az övéhez simul. A csókok már meg-megfogyatkoznak és nincs más, csak a véremben, fülemben dübörgő ritmus. A kettőnk ritmusa, mely szilajul száguld, megállíthatatlanul a Caleb által diktált iramban öltve testet. Ahogy "földet" érünk egy határozott, erőszakos mozdulattal taszajtom meg, ujjaimmal félig mellkasában lelve biztos fogást, ezzel is adva kettősünknek némi további lendületet, hogy Caleb háttal a kemény betonon kössön ki. Szinte automatikusan hajolok fölé, borulok rá, mint valami fojtó, akaratos, erőszakos lepel, miközben csípőm mozdulatai mit sem lassítanak az általa diktált iramból, csakhogy ezúttal nálam a gyeplő. Elhaló csókot hintek nyakára, tüdőmből felszakadó morgós-kéjes nyögés közepette, ahogy nyakába borulok s mohó mozdulattal nyalom végig azt, 'megszabadítva' egy iménti karmolásnyomból szivárgó, apró vérpataktól.
Már minden mozdulatba beleremegtem, olykor kénytelen voltam kipattintani íriszeimet, hogy valóban a valóságban vagyok-e még, vagy csak érzékletes, foszlányos képe vágyaimnak, ami most itt tombol minden idegszálamban. Ám ahogy a szemem előtt derengő párás ködön át megláttam Hártot, kérdés sem volt. Arcának vonásai retinámig égtek, hangja dobhártyámig zengett, tovább hergelve bennem az így is észveszejtő iramot. Hátam a földet érte, mit érte? Úgy vágódtam bele a poros betonba, mintha csak át akarnám szakítani minden parányi kőzet darabját. A mellkasomba maró ujjak nyomata alatt felmorrantam, testem pedig kissé megemelkedett, ahogy a lélegzet kitört torkomból. Éhségbe fulladó szenvedéllyel követtem a nőstény mozdulatait, ahogy rám borult, és ezernyi szőke tincse együttesen omlott arcomra, vállaimra. Ujjaim végig marták oldalát, csípőjét, hogy végül formás fenekén kössenek ki, és ott találjanak maguknak pihenőhelyet. Erőszakosan szorítottam rá, s bár engedtem az irányításnak, olykor meg-megmozdítottam őt, lehetetlen tempóba taszítva magunkat. Féktelen, fülledt örvény járt körbe, agyamban az erek úgy pumpáltak, mintha menten fel kívánnának robbanni. Ahogy nyakamon éreztem nyelvének simító élét, úgy egyik tenyerem háta ívén át nyakáig kúszott, belekapaszkodva a sűrű hajzuhatagba. Fejét kissé feljebb emeltem, és az ajkán reszkető, önön véremet, finom, lassú mozdulattal nyaltam le onnan. Tüdőm vadul zihált, a szívem pedig majdnem kiszakadt belőlem, ahogy tekintetem egy elfúló pillanatig Emsébe forrt. Ajkaim megremegtek, miután egy erőteljeset löktem magunkon, hogy a másodpercekre megfagyott mozdulat folytatódjék. Ajkait az enyémhez rántottam, és ki tudja hányadszorra követeltem róluk lázongó, vér ittas csókot. Egyre többször vonaglottam meg az édes súly alatt, melynek következtében mellkasom újra és újra megemelkedett a nyirkos betonról. Karjaim szinte már fojtón szorították a másikat, megállíthatatlanul csókolva őt ahol csak értem. Fülemben lüktetett a vérem, dobolt, egyre erőteljesebben zakatolt, én pedig lassacskán meg-megtörtem az iramba, fejemet belevájva a talajba, hogy torkomból egyre fokozottabban törjenek fel a gyönyör alkotta hangok. Karmaim Ems oldalába, hátába, fenekébe téptek, ahogy az utolsókat nyögtem, majd egész mozgásom megcsuklott, testem minden porcikája megrándult, íriszeim pedig felnyíltak, vágytól izzó tűzzel kutatva a kéklő szempárt, míg végül az őrült iram beteljesedett, ránk borítva terhes láncait, szorító, megbénító kötelet fonva ránk.
Testem elnyúlt a betonon, ahogy finoman engedtem az ölelésemen, egyik kezemmel végig simítva Hárt arcán, ajkain. Egyelőre nem tudtam megszólalni, csak néztem őt, rezzenéstelenül, ahogy szívem az övével együtt dobbant újra és újra, míg nem percek múlva lassulni kezdett a fékevesztett kalapálás a mellkasom alatt, csendesedett, majd együtt nyugodott meg Emsével. - És most mi lesz? - suttogtam csupán, ahogy két nagyobb lélegzet között képes voltam rá, ajkaimon fáradt, halovány mosollyal. Még mindig őt néztem, mint akit megigéztek, noha tekintetemből olvasni csak annyira lehetett, amennyire az övéből.
Ahogy ujjaival a hajamba markol, nyakam engedelmesen hajlik finom ívben hátra, s vele együtt elégedetlenkedő morgás hagyja el ajkaimat, dacos tekintetem pedig, ahogy Caleb-ébe fúródik, mintha csak azt üzenné: "Ezt most miért kellett?!" - Önző mód követelném a közelségét, a vérét, a lényét... mindent, ami Ő! Ajkaim buján nyílnak el, ahogy lecsókolja róla az ott maradt vért, és ezzel együtt elhaló, felszakadó sóhaj szakad fel róluk erőszakos mozdulatának "hála". És nem ez az egyetlen, követi még jópár... talán a neve is elhagyja ajkaimat cirógató érintést, érzéki mohóságot idézve, s nem holmi közönséges sikongatás formájában. Sosem voltam egy hangos szerető, ilyen formán megjátszani az "érzelmeket" pedig egyenesen nevetséges... de ami azt illeti, nem is kellene megjátszanom jelen helyzetben. Sosem éreztem még semmit ennyire igaznak, mint ezt az egész fájdalmasan örvénylő dolgot kettőnk között. ... Elhalón simultam Calebhez, mikor már nyirkos bőrömön éreztem az alaszkai hideget és veszettül kapkodtam levegő után. A legkevésbé sem érdekelt a fagyos levegő, sem az, hogy csatakos-véres a bőröm. Csak az számított, hogy ő itt van, hozzá simulok és szinte egyszerre sikolt tüdőnk levegő után, szívünk ugyan azt a vad ritmust kalimpálja. Akármilyen nyálasan is hangzik ez... képes vagyok pár pillanatig belefeledkezni mindebbe. Csak a hangja zökken ki. Csillogóan kékes-szürkés tekintetemet rá emelem, benne "kielégült" fény játszik, miként ajkamon is szelíd mosoly ölt testet kérdésére. - Hmmm... bemutatlak a fürdőmnek a hotelben, aztán talán lejelentkezhetsz Castornál is. Talán. Esetleg... - kuncogom el a végét, viszont az biztos, hogy a fürdőig eljutunk. Hogy pedig onnét mi történik, azt már mindenkinek a saját fantáziájára van bízva, egy biztos: nem nagyon akaródzik Castorhoz eresztenem a ... páromat? Nem, annak nem mondanám - még legalábbis. A hímet, akiért bármeddig elmennék. Igen, azt hiszem, ez egy korrektebb megfogalmazás.
Kezdőlap
