A Telihold éppen kikerekedik karácsony előestéjén (Amerikában 25-én reggel van ajándékbontás). Mégis, a mai éjszaka különösen furcsa, hiszen nagyban különbözik egy átlagos teliholdtól. A hívó szava... Mintha elhalkult volna. Nem szólítja magához a Gyermekeit, nem kényszeríti alakváltásra a fiatalokat. Talán azért, mert a szem számára láthatatlanul, de mégis, egy vékony szelet hiányzik, és nem domborodott ki teljes egészében...
Ha akad is felhő az égen, az most valamilyen rejtélyes oknál fogva elillan a Hold elöl, hagyja, hogy szabadon világítsa meg a várost. Az Őrzők talán nem alszanak békésen, hiszen Telihold idején mindig készen kell lenniük.
A városban tartózkodó összes Őrző szíve egy közös pillanatban dobban fülsértően, mintha az az apró, létfontosságú szerv külön életet akarna élni és kiszakadni a test fogságából. A lökés után néhány percre minden visszaáll, mintha mi sem történt volna. Aztán megtörténik.
A Mindent Látó Szem tetoválása felizzik, olyan fájdalmat áraszt szét az Őrzők testében, hogy még a legkitartóbb harcosok is felkiáltanak. Talán nincs idejük vagy lehetőségük arra, hogy mindeközben szemlélődjenek, de az erőkben és a hegyekben kóborló farkasok talán látják: a Hold elsötétült. Mintha egy teljes holdfogyatkozás következne be, az égitest előtt eleinte áttetsző, majd egyre tömörebb, végül áthatolhatatlan fal húzódik fel. Ennek a fekete valaminek is szabályos kör alakja lesz, de az átmérője valamivel kisebb, mint a Holdé. Az Őrzők mágiája ölt alakot ebben a fekete masszában odafent, és egészen addig kínozza fájdalommal a testüket, amíg meg nem szilárdul.
A Telihold helyett most csak egy fényes peremű, ezüstösen világító karika alakja uralja az eget. Minden elcsendesedik, az Őrzők tetoválásából sugárzó, égető fájdalom enyhül, majd teljesen elmúlik. Éveknek tűnhet, de pusztán öt perc volt az egész.
A farkasok továbbra sem érzik a hold hívását. Így akár haza is mehetnek, de ettől függetlenül vadászhatnak tovább. Ám akárhogy is tesznek, a napokban mindenképpen észre fogják venni, hogy az öröklött és az évek alatt tökéletesre csiszolt képesség, a vérvonaluk áldása köddé vált. Nincs többé.
Az Őrzők pedig annak lehetnek sajnálatos tanúi, hogy elveszítették a mágiahasználati képességüket. Nincs többé kapcsolatuk a forrással. Mert minden, ami ezt a kapcsolatot ápolja, a bennük rejlő erő most a Hold előtt manifesztálódott, ott ragadt és nagyon úgy tűnik, hogy nem igazán akar lemászni onnan. Miután megtették a szükséges óvintézkedéseket, rá kellett jönniük, hogy a mágia nélkül élő, egyszerű halandók nem látnak semmit az egészből, ebből az éjszakánként az égre tapadt gyűrűből.
A Krónikákat hiába kutatja bárki, sehol sem találkozhat ilyen eseménnyel. Mert ilyen még soha nem történt. Egyetlen kapaszkodó van csupán, aminek utána lehetne járni, de mindösszesen egyetlen ember van a városban, aki képes összerakni ezt az egészet. A jelenlegi Tetoválómester felismeri a kör szimbólum által hordozott jelentést, de a szellemek hallgatásra kényszerítik.
//FIGYELEM! A kaland egy-reagos happening, tisztelettel szeretnék kérni multiktól függetlenül minden vérfarkas karaktert, hogy reagálja le a történteket! Bele lehet foglalni, hogy láttátok magát a jelenséget, de a lényeg az, hogy azt a pillanatot kapjátok el, amikor ráeszméltek: nincs meg a képességetek! Őrzők, tőletek a "rituálé" pillanatát szeretnénk kérni, esetlegesen azt, hogy próbáljátok megfejteni, hogy mi lehetett ez az egész. Itt csak egyetlen reagot kérnénk mindenkitől, de ha valakinek GYORS játékban kedve van erről IC eszmecserét folytatni, az megteheti. Mivel ez a kaland az új csoport beiktatásának előfutára, így tényleg mindenki IC életére hatással lesz.//
Habár nem mondtuk ki, hogy akkor ez most igenis közös vadászat lesz, gondoltam mégis megkérdezem Yvonne-t, szeretne-e esetleg velem jönni, ki az erdőbe, elvégre ma mégis Telhold van. A választól függetlenül és mindenesetre megyek, az sem fog túlzottan letörni, ha nemet mond, nálam már az is nagy szó, hogy megkérdeztem tőle. Ha pedig velem jön, akkor jöjjön, azt nem mondom, hogy repesek az örömtől, de egy próbát megér, vajon tudunk-e ugyanolyan hatékonyan együttműködni, mint ezelőtt. Ideérkezése óta ez az első alkalom, hogy Teliholdkor, vagy úgy egyáltalán hívom, tartson velem. Szóval a döntés innentől rajta áll. Célirányosan visznek a lépteim, a megszokott bokor tövénél dobom le a ruháimat, hogy egyből váltsak is alakot, Yv akár jön mögöttem, akár nem, biztos, hogy nem fogok rá várni, de azt sem várom el tőle, hogy végig a fenekem mögött caplasson, igazándiból ki sem néznék belőle ilyesmit, elég csak a pár hónapja történt "első" találkozásunkra gondolni. Imádom a farkaslétet, száguldani az erdőben, könnyedén kikerülni minden fát, ahogyan az ágak belekapnak a bundámba, szabadjára engedni a fenevadam. Azonban furcsa érzés motoszkál bennem, mert valami egyáltalán nem kóser és nem is kell sokáig töprengenem, hogy rájöjjek, mi az. Egész egyszerűen nem érzem. Hiába tudom, hogy ma van Telihold, egyszerűen semmi, nem érzem a hívását, a jól megszokott érzést, mely ilyenkor egészen a csontjaimig hatol. Mi a fene történhetett? A pajzom csak annyira engedem le, hogyha Yvonne szólni szeretne, ne ütközzön akadályokba, de az érzéseimről semmit se tudjon, főképpen arról ne, hogy összezavarodtam és nem értem ezt az egészet. Egyelőre nem törődöm vele, befejezem, amiért jöttem, remélem a vadászat közben minden rendben lesz. Ugyan, miért ne lenne? Az előbbi felfedezésem azonban kellőképpen letört most ahhoz, hogy ne vágyjak semmi nagyra és különlegesre, egy kisebb őzzel is beérem, amiből Yvonne-nak is hagyok, hacsak nem vadászott magának sajátot. Ki tudja, már így is annyi meglepetst okozott, hogy most már semmin nem lepődöm meg. A vacsora végeztével indulok el visszafele, a házunk fele, gyors ütemet diktálva, alakváltás, öltözés és perceken belül már az ajtót csukom magam, azaz magunk mögött. A hűtőből veszem ki az ásványvizet, az üveg alján lévő pár kortyot gyorsan felhajtom, egy nyomással lapítom ki a flakont és hajítom is a kuka felé, miközben már indulnék is az utamra. Csak akkor toppanok meg, amikor hallom, hogy a palack a földön koppant. Visszanézek, hogy meggyőződjek róla, tényleg nem sikerült-e beletalálnom, vagy csak hallucinálok.. és úgy tűnik tényleg nem sikerült beletalálnom. Ilyen eddig szinte még sosen fordult elő vele, hála a vérvonalamnak, ám ez most... Szemem kerekedik, nem értem a dolgot, újra próba, ezúttal sikerül, ám korántsem nyugszom meg, mert elsőre is sikerülnie kellett volna. Villámgyorsan rohanok fel a szobámba, hogy a szekrényemből halásszal elő drága kicsi fegyverem és robogjak is tovább le a pincébe, ahol villámgyorsan végzem el a kísérletet és úgy tűnik valami rohadtul nagy gáz van velem. - Yvonne! Kiáltok a lánynak - már ha persze eddig nem tűnt fel neki is a dolog és nem loholt szinte végig a sarkamban -, hogy most azonnal jöjjön ide, ha megteszi minden szó nélkül nyomom a kezébe a fegyvert és mutatok a céltáblára, lőjön, de most azonnal. Az én jó pár lövésem már tarkítja a festett táblát és a körülbelül öt lövésből egy ment csak a középső körön belülre, amikor normális esetben mind az öt oda megy. Kíváncsi vagyok, Yvonne-nak ez hogyan fog menni, az viszont egyértelmű, még a felhúzott pajzsom ellenére is, hogy totálisan összezavarodtam, elég csak az arcomra nézni. Pillanatokon belül az is kiderül, hogy nem csak engem hagyott el az erőm, Yvonne-nál is hasonló a helyzet, némiképp megnyugszom, hogy nem csak nálam van defekt. - A picsába... Veszem vissza a pisztolyt, hogy egy igencsak szép szóval illessem ezt az egészet és trappoljak vissza a nappaliba. A fegyver csak a kisasztalra kerül, máris kapok elé két poharat és egy egész üveg whisky-t, a kanapéra telepedve pedig máris töltök. Ezt fel kell dolgozni. Yv is kap egy poharat, én az enyémet egyből felhajtom és máris töltök újat, miközben már a telefonért nyúlok, muszáj egy-két ismerőst felhívni, vajon csak mi őrültünk meg, vagy másoknál is vannak hasonló dolgok? Ha pedig ezzel végeztem.. hát azt hiszem most nem lesz gond beszélgetésbe kezdeni a kölykömmel, hamár azóta nem igen váltottam szót vele, mióta a házamba fogadtam. Na, a végén kiderül, hogy ez az egész fog minkt ismét összehozni.
Párommal még a vadászatok során is megvolt a magunk sajátos, kialakult rutinunk. Szerettem magamnak felhajtani a zsákmányt, s jobb napjain Caleb meg is hagyta nekem ezt a lehetőséget. Nem volt másképpen most sem, talpam alatt a friss hó recsegett-ropogott, ahogy a rénszarvas után iramodtam, majd pár ág letörésével rá vetődtem a fák közül. Az kicsit tiltakozott, majd megadta magát gyilkos fogaimnak - fájdalmas reccsenés keretében törtem el a nyakát. Egészen eddig nem is figyeltem, mi történik köröttem, csakis a vadászat izgalma kötött le, most azonban felemeltem a fejemet az égre. Mi a...? Még csak nem is a Hold különleges formája lepett meg, hanem a tény, hogy nem éreztem késztetést rá, hogy rajongva körülvonyítsam, mint valami szeles kölyök. Gondolatban Calebet hívtam, mert bár nem vagyok olyan nyitott az asztrális, szellemi dolgokra, mint Jo, mégis rossz előérzetem támadt. Valaki megpiszkált valamit a rendszerben, a rendszer pedig reagál rá és ha lehet még ennél is rosszabb, akkor nem csak rám van hatással. Azért nem mindegy, hogy hajszáleret vág el az ember, vagy verőeret... Caleb válaszol, hangja alátámasztja okfejtéseimet, s engem keres. Mindjárt ott leszek - mondom én és megkísérlem a szarvast oldalánál "fogva meg" húzni a fagyott földön, de hiába éreztem a legmegtermettebb vadat is pillének máskor, most mintha mázsás köveket akarnék arrébb húzni, olyan nehezen vonszolom a dögöt. Che diavolo sta succedendo?! Nem érdekel, hogy kiröhög, segítséget kérek páromtól, hogy mielőbb visszatérhessünk a Hotelba, mert ez nagyon nem vicces.
Tiszteletben tartva Shane kérését, hagyom, hogy megkeresse a testvérét, én pedig a többiekkel tartok. Akármilyen irányba is változtam az elmúlt időszakban, mindez nem jelenti azt, hogy jól is érzem magamat ekkora tömegben. Oké, ha kérdeznek, válaszolok, meg el-elpoénkodok velük dolgokon, de ettől még én maradtam a különc kis "pincelakó", akiről Vincenten kívül a fene se gondolta, hogy megéri az első öt évet farkasként, nemhogy kétszázat is. Ez lehet az oka annak, hogy kissé elszakadozok, majd Eska leple alatt el is távolodok a falkától. Ez a mi földünk, a vadászterületeink nem keresztezik a betolakodókét egyelőre, így nem tartok attól, hogy esetleg bajom esne. Különben is... ki szúrna ki, mikor bundám barnasága az erdő fái közé olvad és vérvonalam is segíti rejtőzködésem?! Még azt se tűnik fel, hogy a Hold ma nem hív magához, nem kényszeríti bundásomra rá a társaságát. Csak megyek előre, szabadon, kiélvezve a csendet magam körül.
Ahogy elérem a sziklákkal tarkított erdőrészt, idegen neszekre leszek figyelmes. Kajla fülem hegyezem, szimatom sem csal meg: idegen jár a területen, méghozzá egy magányos farkas. Meglapulok, tudva, hogy esélyem nem sok ellene, hiába vagyok túl a kétszázon - majdhogynem erőm teljében, ha lehet ezt mondani - csak azt remélhetem, hogy nem szúr ki. Eska eddig sosem hagyott cserben... Hanem most egyenesen felém tart, gondolatban már a mentális pajzsomat karcolgatja az övé, nem épp felebarátian kedves gondolatokat üzenve irányomba. Torkomban dobogott a szívem; minden egyes közeledő lépésénél egyre inkább. Mi a fene van veled Eska?! Mikor még kellő távolban volt, de eléggé közel ahhoz, hogy érezzem, ennek fele sem tréfa és lépnem kell, nekiiramodtam. Előnyöm mindössze annyi volt vele szemben, hogy csukott szemmel is ismertem volna az erdő összes kövét, mélyedését. Hanem a nagy sietségben sikerült a bokámat kificamítanom, így a távolság kettőnk között folyton csökkent és csökkent. Csakis a túlélési ösztönömre tudom fogni, hogy hirtelen váltottam irányt és egy közeli sziklamélyedésbe kúsztam be, ahova méreteimnél fogva én még befértem, ő viszont már legfeljebb csak a mancsával ért be. El is törte a lábamat, mit nekem innentől kezdve ficam! Fájdalmas nyüszítések közepette vonszoltam magam az üregben beljebb és beljebb, annak legbelső falához, ahol már nem érhetett el. Talán feladja... Vagy elkezdenek keresni a többiek. Szerettem volna ebben bízni, de az idő csak telt, a fájdalom és a félsz pedig álom formájában kerülgetett. Bele-belebóbiskoltam a semmittevésbe, mígnem arra lettem figyelmes, hogy üldözőm - röhögve bár szerencsétlenségemen, de - feladja a dolgot és odébb áll biztos préda után keresve. Kivártam azt az időt, amíg tényleg megbizonyosodtam felőle, hogy elment és csak eztán keveredtem elő, halk, remegő vonyítást hallatva. Hajnalodott, talán kint sincs már senki az erdőn. Haza kellene mennem... haza akarok menni. A pincébe, a szobámba, a saját ágyamba. És így is teszek, magasról téve rá, hogy Dustin és/vagy Grosso mit szól hozzá. Előbbinek persze meghagyom, hogy szóljon be a farkaslakba: ne keressenek, megvagyok, csak visszabújtam a csigaházamba sebet nyalogatni. Luca imádni fog érte, hogy hagyom ilyen hülye szögben összeforrni a sebet... lehet, őt is idehívatom Dussal. De csak miután megfürödtem és fejemre húztam a takarót odalent.
Nincs mit szépíteni a dolgon: kiterülten alszom a szobámban, mint általában egy jól megtermett - és megfáradt -férfiember szokott. Horkolni azért nem kezdtem el, nem is szokásom, legfeljebb hangosan venni a levegőt, ha kissé elkap a nátha, de (még) nem azt az időt éljük. Békés álomtalan álmomban egyszerre csak alakok kezdtek el kibontakozni. Gomolygó, imbolygó alakok, kivehetetlenül haladva körbe-körbe, mígnem az egészből egy mágiától izzó körgyűrű vált. A forróság csontomig hatolt, s bár nem tudtam magamról, idegesen vergődtem ide, majd oda az ágyon, nem találva a helyet. Női hang sikolt... de várjunk csak, ezt a hangot ismerem! Kate. - Ka... Kate! - kiálltok fel, s noha szemeim még csukva, már kapásból mozdulnék, aminek az eredménye, hogy a takaróba gabalyodva levágódok az ágy mellé. Idegesen rángatom le a béklyót magamról, felpattanok és kivágom a szobám ajtaját... ezzel együtt pedig kénytelen vagyok a belém hasító fájdalomtól megtámaszkodni a félfában. Zihálok, mintha maratont futottam volna bent azon a pár négyzetméteren és tekintetem a monitor fényének félhomályában testvéremet keresi. Nem kell nagyon kutatnia, lévén ő meg pont felém tart. Erőtlenül emelem felé egyik karomat hívón, merthogy én innét legfeljebb négykézláb tudnék tovább menni, az is biztos... Valahogy csak elvergődik addig, hogy fél karommal átöleljem. - Megvagy. - szusszanok a nyakába, s bár igyekszem én lenni az, aki megnyugvást és biztonságot sugároz, azért érezhető felőlem is ugyan ez a két érzés, mikor a karomban tudhatom a nőt. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el így, mire biztosabbnak érzem talpaim alatt a talajt és nem akar a fejemről se a bőr leégni. Felajánlom, hogy hozok neki is egy pohár vizet, ám Kate úgy fest, nem képes kivárni, amíg a konyhában molyolok. Megadóan biccentek, majd szóban is megerősítem, hogy egyetértek a tervével. Vizet ott is kapunk. - Két perc és megyek utánad. - Mégse boxerben kellene beállítani, bár lenne, aki értékelné nyilván a dolgot.
Fogalmam sincs róla, milyen nap van. Már egy ideje nem érdekel a dolog, tulajdonképpen jelenleg semmi sem érdekel az ég egy adta világon. Csak fekszem az ágyamban, magam köré csavarva a takarómat, és a párnámba fúrva az arcomat. Ez már a sokadik, jó párat szétáztattak már a könnyeim. Az energiáimat nem érezheti senki, szorosan a pajzsom mögé bújtam, nem akartam, hogy bárki tudja, mennyire tönkretett ez az egész helyzet. Egyszerűen semmi sem olyan, mint előtte, de főleg én nem. Érzem, ahogy a bennem tobzódó tehetetlen düh marja a lelkem, és nem tudom megállítani. Nem is akarom. Haragudni akarok, mindenkire… arra a magányos szemétládára, bármennyire is volt ez a feladata, nem értem meg. Castorra… mert szembesülni azzal, hogy mennyire nem számítok neki, és csak egy gyalog vagyok a sakktábláján, akit bármikor képes beáldozni, mérhetetlenül fájdalmas felismerés volt, és végül Rayre, hogy itt hagyott, összetörte a szívem. Azt hiszem, ha külön-külön éltem volna meg ezeket, mindenki számára találtam volna feloldozást a szememben, így azonban nem is keresek. Egyszerűen hagyom, hogy a dühöm formáljon, és végül annyira elhatalmasodjon rajtam, hogy maga alá temesse a mélységes csalódottságot és szomorúságot. Most fogyott el a fagyim, és anélkül bizony nem bírom, szóval kimászok az ágyból, nem törődve azzal, hogy mennyire szarul is nézek ki, mert bizony a táskányi méretűre dagadt szemeim meglehetősen árulkodóak, mint ahogy az is, hogy legalább egy hete nem mostam hajat, a többiről nem is beszélve. Büdös vagyok, koszos, szerintem jelenleg egy hajléktalan is üdvösebb látvány nálam, rájuk legalább a hó esik… Hangos csoszogásomat hitem szerint csak én hallom, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy nem lát és nem is érez senki, míg lejmolok magamnak egy újabb doboz fagyit a konyhából. Minden nagyjából addig tart, míg visszafelé szembe nem jön velem Nora. Pár pillanatig méricskélem azért, mert azt hiszem, vele szívesen beszélnék, de nem, ilyen ábrázattal én nem akarok senki orra elé kerülni. Viszont hamarosan kiderül, hogy igencsak mellélőttem, mert Nora tekintete láttán biztos vagyok benne, hogy lát. Ellenőrzöm a pajzsom, és az fenn van, ő meg annyival nem erősebb nálam, hogy észrevétlenül zúzza porrá. Idegesen pislogok párat, majd egy kínos pofavágás után elrohanok mellette, vissza egyenest a szobámba. Lehet, hogy most nagyon tahó voltam, de szerintem mindenki tisztában van azzal, hogy mi történt, ha mással nem, azzal biztosan, hogy Ray már napok óta nincs a hotelben. Sem a városban. Úgyhogy szerintem felmentésem van a viselkedésem alól, és addig ezt így is fogom gondolni, amíg valaki nem rángat meg a hajamnál fogva, és emlékeztet arra, hogy vannak kötelességeim, amikre jelenleg magasról teszek. Az ajtóm hangosan csapódik mögöttem, én meg könnyes szemekkel dőlök neki. Ezt nem hiszem el… Eska, már Te is? Mi történt? Mivel érdemeltem ki ezt az egészet? Odáig már csak másnap jutok, hogy nem csak egyedi esetről van szó, de már így is eléggé kétségbe vagyok esve, a globális méretű probléma nem oszt, nem szoroz, de az már biztos, hogy most nagyon elegem van a világból.
A ma esti vadászat is ugyanúgy zajlott, mint ahogyan eddig szinte mindig. Együtt a falkával, vagy legalábbis nagyjából együtt, én pedig vérvonalamnak hála mindenkit éreztem, aki nem kóborolt túlságosan messzire. A vadászat alatt minden rendben volt, ilyenkor én is tombolhatok egy kicsit, mert a jótét lélek, a barátságosság és szelídség mellett azért olykor nekem is ki kell engednem valahogyan a fáradt gőzt és tombolni kicsit. Ez most sincsen másként, noha érzem, hogy valami nem okés, de most túlságosan is a vacsorám köt le és az, hogy totálisan szabad vagyok, körülöttem a többiek, érzem őket, csak mikor már hazafelé battyogok és felnézek a Holdra, akkor esik le, hogy most egyáltalán nem éreztem késztetést arra, hogy vonyítsak rá, mint egy kiskölyök, sőt, semmit nem érzek felőle, ez pedig kissé aggasztani kezd. Mindenesetre visszabattyogok a hotelba, ott majd megkérdezem a többieket, ők is éreztek-e hasonlót. A szobámba érve egy pohárka vörösbort töltök magamnak és az ablakhoz sétálok. Imádom az esti látképet, pláne télen, amikor minden csupa hó. Ám ezúttal egyből feltűnik, hogy itt sincsen minden rendben. Amit látok, az valahogyan.. túl sötét. A Hold.. nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, ez pedig ismét egy kis aggodalommal tölt el. Ez így nem jó, valami tényleg nem okés. Még a bort is lerakom az asztalra, nem érdekel, hogy megmelegszik, nekem tényleg most azonnal beszélnem kell valakivel, úgyhogy el is indulok kifele, irány a társalgó, hátha dekkol valaki ott, ha pedig üres, akkor majd úgyis elnézek Dantéhoz, vagy valakihez, hátha ők is tapasztalnak ilyesmit. A másik furcsa dolog, amire csak most akkor leszek figyelmes, amikor kilépek az ajtón, hogy alig érzem a többieket, vagy semennyire, vagy csak nagyon haloványan és leginkább csak azokat, akik a közelben vannak, a mellettem lévő szobákban. Ez szintén nem jó jel, hiszen mindenkit érezni szoktam, ez plusz egy ok, hogy ismét beszéljek valakivel. Ezt az érzetemet csak még inkább erősíti, amikor meglátom Bells-t és csak úgy próbaképpen igyekszem a pajzsa ellenére is megpróbálkozni azzal, érzem-e az erejét, a korát, hiszen egyértelmű, hogy fent van a pajzsa.. de.. ismét semmi. Sokáig azonban nem foglalkozom ezzel, mert ahogyan ránézek, főként a szemébe.. nem is tudom, rettentő furcsa érzés jár át. Hiányzik a vidám mosoly, a csillogó tekintet, a mindig életvidám arcvonás. Ez így szintén nincsen rendjén. Tudom, hogy mi történt, bátorítóan mosolygok rá és már éppen köszönnék és érdeklődnék felőle, amikor elrohan. Sejtem, hogy ilyenkor a fene kívánja, hogy meglássák, megsértődni sem sértődök ezen az egészen, totálisan megértem. Viszont most hagyom a fenébe a saját gondomat, mert egyből indulok is a nő után, hogy a szobájához érve kopogtassak az ajtón. Lehet elküld a fenébe, de én meg nem hagyom annyiban a dolgot, szóval kitartóan kopogtatok. Nekem ilyenkor jól esne, ha tudnék valakivel beszélni, de nem tudhatom, hogy ő mit szeretne. Párszor elismétlen hát a műveletet és ha ekkor sem nyit ajtót, vagy éppenséggel kiszól, hogy most hagyjam, akkor én tényleg hagyom, elmegyek és megkeresem Dantét, vagy bárkit, persze azt azért hozzáteszem, hogyha szeretne beszélni, akkor tudja, hogy hol talál. De tényleg csak akkor megyek el, ha nagyon reménytelennek látom a dolgot, hogy beengedjen és érzem, hogy nem szeretne most látni.
Már hogy a viharba ne mentem volna vele, majdhogynem a földhöz vertem a hátsóm örömömben, amikor megkérdezte. Vagyis, én nem, a farkasom inkább, mert ő rajongott érte. Én azért szolidabban viseltettem irányába, lévén nem voltunk azért olyan jóban még. Mondhatni, elviselt, és ennyi, aminek a gondolatát még szoktam, aztán majd lesz másként egyszercsak… A ruháim Sarah halma mellett landoltak, majd már változtam is át, aztán vidáman ugráltam a hóban, mint egy kiskölyök. Nem voltam már az, de jól esett, imádtam a havat, főleg, ha ilyen sok volt belőle. A farkasom örült, hogy előtérbe kerülhetett, de mindketten éreztük, hogy valami nem stimmel. A Hold ugyanúgy nézett ki, mint eddig, de valahogy mégis másnak láttam. Kicsit aggodalmasabban pislogtam Sarah felé, de holt biztos, hogy nem fogok nyavalyogni, ha nem látom rajta is, hogy valami gond van. Inkább hagyom, hogy elragadjon a vadászat heve, nem loholok Teremtőm nyomába, annál én sokkal önállóbb vagyok, és nem is hiszem, hogy szükségem lenne segítségre, ha le akarok szedni valamit. Az első, amit meglátok, az egy kisebb őz nálam is, így nem gondolkodom sokat, le is terítem. Kényelmesen befalatozok belőle, aztán követem Saraht haza. Valahogy nem akarok most egész este így maradni, pedig imádom, de most annyira nem vonz a dolog, hogy sehogy. Szóval nem akadékoskodom és kérdezősködöm, mikor visszaindul, csak megyek. Otthon elvonulok, rossz a kedvem, tudom, hogy valami hiányzik, de nem tudom mi. Szokásos lendületemmel vetődök az ágyamra, de valami nagyon félremehet, mert egyszerűen lezúgok a másik oldalon. He??? Hallom, hogy Sarah lövöldözik odalenn, úgyhogy én is magamhoz veszem a fegyverem, hah, nekem ne lenne… majdnem a fél életem nyomozóként töltöttem, ne szórakozzunk… Szóval megyek le rögtön, mire szól, már ott is vagyok. Ránézek a táblára, és elhúzom a szám. Hát, ez elég gyatra, mármint, a szokásoshoz képest, mert nyilván az a probléma, hogy nem minden van középen. Lövök én is, de nekem ez annyira nem mérvadó, mert én a képességem nélkül is jól lövök, bár az azért különbség, hogy mikor a képességemet is használom, minden pöccre ugyanoda megy. Most nem, van látható eltérés, ami engem is bosszant, és már ráncolom is a homlokom. - Mi a franc történt? Te tapasztaltál már valaha ilyesmit? Kérdezem kissé aggodalmasan, ő mégiscsak jóval öregebb, hátha átélt már hasonlót. Felsóhajtottam, és vonultam utána. Hú, nagy ötlet a piálás, ezt nem nagyon lehet másképp ép ésszel kibírni. A sokadik feles után én is megejtek egy telefont, de én a Quanticoban élő egykori főnökömet hívtam, hogy megtudjam, ott is van-e hasonló furcsaság. Addigra már megsasoltam a Holdat, és szóltam róla Sarahnak is, mert ha mindketten ugyanazt látjuk, akkor nagyobb az esélye, hogy az egész vérvonalunkat érinti a dolog. Kíváncsi voltam, hogy máshol is ez-e a helyzet, de nemleges választ kaptam, és állítólag a Hold ott a szokásos fényében tündökölt. Nagyon rejtélyes volt a dolog.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Nem tudom pontosan, hány nap telt el azóta, hogy Castor lerángatott ebbe a lyukba, és láncra kényszerítettek, bezárva testem, s elmém börtönébe. Sebeim Emilynek és Falkatársaimnak újra és újra felszakadtak, de Norinak köszönhetően, és annak, hogy igyekeztem "edzésben" tartani magam, gyógyultam. Bár látni, hallani, beszélni még mindig nem voltam képes, már valahogy úgy éreztem, elvesztette a hatását ez az egész. Nem azért, nem untattak, csupán egy idő után hozzászoksz bizonyos dolgokhoz, amik a kelleténél tovább tartanak. Így van ez a fájdalommal, a kínnal és a sebekkel is. Néma csendre ébredtem, zavaros álmok kavarogtak elmémben, tűzről, vérről, rég múlt csaták emlékképeiről, s csak láncaim halk csörgése jelezte, hogy moccanok, bár senkit nem éreztem magamon kívül a helyiségben. Ma még senki nem jött le meglátogatni, sejtéseim szerint karácsony napja miatt. Legalábbis a föntiek biztosan ezt ünneplik. Nori beszámolója alapján tudtam csak, hogy ez a nap is közeleg. Farkasom fölborzolta bundáját, a némaságba érthetetlen módon feszültség és valami más is keveredett, amiről nem tudtam azonnal megállapítani, mi is az. Vártam, hátha felbukkan valami illat, esetleg hullám foszlány, ami jelzi, hogy valaki érkezik. Farkasom felmorran, hideg fut végig a hátamon, s a Vér vágyára gondolok, hisz nem igazán kaptam lehetőséget mostanság vadászatra. Érzem, hogy Hold anya energiái Farkasom érzékeibe hatol, de nem hívja, nem úgy érinti, mint ahogy azt a Vadászatok éjjelén teszi. Sőt... nem érzek semmilyen késztetést sem arra, hogy Bestiámat felszínre hozzam. Pedig érzem, érzem az ereimben, a csontjaimban. Valami történt, valami készül, valami... igen... valami most felszínre tör. A helyiségben nem történik semmi, de mégis, hullámaim kavarognak, elmém zakatol, Farkasom nyughatatlanul ölel át. Türelmetlen vagyok, láncaimat megfeszítem, tudni akarom, mi ez. Kiakarok menni a szabad ég alá, hideg levegőt akarok érezni! Tépem magam, egyre dühösebb vagyok, ahogy próbálok szabadulni. Már észre sem veszem, karmaim a láncokba marnak, agyaraim megnőnek, ereim kidagadnak izmaimon, ahogy egyre inkább erőltetem a lehetetlent, ezüst bundásom tépi láncait. Felüvöltök a tehetetlen dühtől, haragommal talán most még a termet is szétfeszíteném, ha erre képes volnék. Végül engedek, elernyedek a láncok közt, lehajtom fejem. Mi történik, mi ez, ami ennyire érződik, és mégsem tudom magamhoz vonni. Hisz érzem, benne van a levegőben... Újra emberbőrbe bújok, s elmémet igyekszem képességemre bízni. Régi emlékeim egy-egy pillanatát elevenítem meg, s aki nyílt pajzzsal lép be a helyiségbe, az a saját elméjében is ugyanazt láthatja, érezheti, amit én most felszínre hozok. Tengeri sós levegő, hideg szél csípő érzése, s egy romos bástya torony, egy ír füves part közepén. Gerador felém tekint, ahogy egyre közelebb sétálok, hátamon egy megpakolt táska, tele nehéz szerszámokkal. Az öreg végigmér, arcán fáradt mosoly jelenik meg, majd a Holdra tekint. - Úgy tartják, a Nap és a Hold örök körforgása olyan, mint a Világ körforgása. Változatlan. Csendben nézte az ezüst kört, én pedig közben megálltam mellette, s letettem a táskámat a földre. - Nepur a Hold, és Dagur a Nap. - mondtam bólintva. - Gyermekeik az Alkony, a Hajnal... Van aki szerint táncot űznek, van aki szerint üldözik egymást. - Szerinted melyik? - kérdezte, rám se pillantva az öreg. Vállat vontam. - Mikor, milyen kedvük van. Akárcsak az embereknek, nekik is a természetüktől függ a cselekedetük. Gerador hallgatott, majd újra megszólalt. - Tudod, régen az emberek baljóslatúnak gondolták, ha Nap, vagy Holdfogyatkozás következett be az égen. Mi, druidák ilyenkor kapcsolatba léptünk őseinkkel, jósoltunk, s gyűléseket tartottunk, melyeknek eredményét később vezetőinknek átadtunk, akik a népnek közvetítették tovább. A Hold és Nap természete az emberi világra is kihat. Főleg a Holdé. Nepur mindig is nagy befolyással bírt a világra. - Miért mondod ezt nekem? - kérdeztem. - Natan, gondolj csak bele. Bestia vagy, számodra Nepur az egyik legfontosabb isten, a Hold a te útmutatód, hívód, és vezetőd. Nepur változatlan, ugyanakkor kiszámíthatatlan, akárcsak a te fajtád. Mindig mutat valami újat. Mi lesz, ha ne adják az istenek, egyszer a Hold eltűnik az égről? Mihez kezdesz? Mi lesz, ha egyszer az ezüst színe már nem úgy fog megsimítani, ahogy te azt elvárod... S ekkor Gerador arca megvillant, szemei rám meredtek, de a kép zavaros volt, az illatok, a táj, minden egyszer csak köddé vált. Felemeltem a fejem, a dohos tér szaga, gyógyló sebeim illata pihent az orromban. Egyedül voltam. Képességem egy szikrányi nyomot nem sok, annyit se hagyott maga után. Mintha valaki kitépte volna belőlem a magnó szalagot, amit vetítettem. Tehetelen dühhel vonyítottam fel, hangom bezengte a helyiséget, csuklómba mélyedtek az ezüst bilincsek, ahogy újra nekifeszültem láncaimnak. A Hold... A Hold hívása... Az energiák eltűntek már, semmi sem maradt, csak az üres, néma csend. Nem tudom mi történt, fogalmam sincs, mi zajlott le odakint. Belegondolva, úgy tűnik, nem csak itt a Farkas társaim közt húztam ki a gyufát, hanem az isteneknél is. Büntetés a részükről? Próba tétel talán? Nem tudom, de képességem hiánya nem tölt el lelkesedéssel, sőt, haragot érzek. Bár számíthattam ilyesmire, hisz a druidák suttogásai, nem hivatalos jóslatai burkoltan egy-egy szóval szólnak Nepur furcsaságairól. De ezek felett elsiklik az ember. Vajon a többiek is így jártak? Gerador félbe maradt szavai visszhangoznak a fejemben: Mi lesz, ha egyszer az Istenek, ellened fordulnak...? Nepur, te drága Hold. Mit tettél?
A dam a várost járta, én pedig a tiltása ellenére elhagytam az egyetemet. Egyszerűen nem bírtam már a pincében maradni, az ablaktalan kis szobában. Úgy éreztem belefulladok, összenyom teljesen. Félreértés ne essék, nem vagyok klausztrofóbiás, sosem voltam. Csupán csak nem tetszik, hogy még a széltől is óvni akarnak és megszabni mit tegyek és mit ne mondván, veszélyes lehet. Szóval szöktem, hogy a tetőtéri lakásomból néhány könyvet elhozhassak meg a füstölőimet. Igencsak fogytán volt az egyetemre sebtiben összehalmozott illatkészletem. Bár néhány gyerekkori emléket előcsalt így is a pincerendszerben lévő lakóhelyiség semmi mással össze nem téveszthető jellegzetes illata, mégsem tudtam elaludni csak, ha egy illatmécsest vagy füstölőt gyújtottam.
A lakásba felérve nem zártam magamra az ajtót, egy lánc és némi zár úgysem állhat egy vérfarkas útjába. Épp előre hajolva pakoltam kifelé az egyik szekrényből keresve a kedvenc, fehér jázmin illatú füstölőm utolsó lehetséges maradékait; amikor nagyot dobbant a szívem. Akkorát, hogy azt hittem egyből kiszakad a helyéről. Tudtam, hogy baj van. Csak azt nem, hogy mi. Lassan, aggódva mentem a mosogatóhoz és töltöttem egy pohár vizet. Azonban az első kortyok után hirtelen belenyilallt a fájdalom a tarkómba. Szabad kezemmel oda kaptam, azt hittem valami bogárcsípés csupán vagy tudom is én. De a fájdalom egyre növekedett a tarkómnál lévő tetoválásnál összpontosulva, míg végül olyan erőssé vált, hogy felsikoltottam tőle. Nem bírtam ki némán, ahogy túlságosan fájt.
Elejtettem a kezemben tartott üvegpoharat, ami mellettem hullott a padlóra és tört milliárdnyi darabra. Nem sokkal később már én is a földre zuhantam, nem bírtam elviselni a fájdalmat máshogy csak négykézláb, szó szerint kínok között fetrengve. Megpróbáltam a telefont elérni, hogy segítséget hívhassak, mindenem fájt és halálra voltam rémülve. Fogalmam sem volt, hogy mi történik velem vagy hogy a kicsi jól van-e. Azonban nem értem el a telefont, hiába kúsztam-másztam csak centiket haladtam előre. A tarkóm úgy éreztem elevenen ég el, minden tagom görcsbe rándult a fájdalomtól, a szobában lévő összes tárgyakból kettőt láttam és sikeresen beletenyereltem az üvegszilánkokba is mindeközben. Próbáltam meggyógyítani a sebemet, - elvégre mostanra már ha álmomból felkeltettek, akkor is ment volna a dolog - de a kezdeti gyógyulás jelei után a sebem egyszerűen nem gyógyult be.
Valószínűleg már annyira rosszul voltam, hogy a varázslásra sem tudtam megfelelően koncentrálni. ~Az nem lehet, hogy elszállt volna minden erőm!~ Egyszerűen csak kiáltoztam, sikítoztam a fájdalomtól, ami úgy éreztem lassan az eszemet is elveszi. Nem tudom, hogy mikor kezdtem el hányni vagy, hogy mikor ájultam végül édes öntudatlanságba. Órák múltán tértem csak magamhoz, körülöttem üvegcserepek és a néhai ebédem gyomromból kiadott maradványai. Amint úgy éreztem, hogy meg tudok mozdulni a telefonomért kúsztam sírva, négykézláb és a gyors hívóval Abigail számát tárcsáztam. - A-abi? I-itt E-eli-liza-beth! A-azt hi-iszem ba-aj va-an! Ro-sszul le-ettem é-és a-a ki-kicsi... é-én ne-em tu-udo-ok... ne-em gyó-ógyu-ult be a-a seb... se-egí-íts... a la-aká-ásom-ban va-agyo-ok... - Szipogtam félig még mindig sírva a telefonba. ~Elvesztettem, nem tudok többé varázsolni. Mindennek vége!~ És ekkor láttam meg, felnézve a hatalmas tetőtéri ablakokon át a Fekete Holdat, a telefon pedig a kezemből a padlóra esve darabjaira hullott csörömpölve.
A motor robogva halad, a csípős, éjszakai, téli levegő alattomosan kúszik kabátom, s kendőm alá. Susantól jövök, most tartok Lucyhoz, hogy együtt karácsonyozzunk. Talán még Samet is felhívjuk éjféltájt, ha még ébren leszünk, és nem dőlök be azonnal az ágyba, hogy aludjak. Bár ismerve magamat, ez aligha történik meg. Az utat fényesen ragyogja be a Hold, észre sem veszem, annyira hozzászoktam már, az őrjáratozások során, ám hirtelen árnyék borul a környezetre, s még a motorom lámpafénye is, mintha kialudna. Mi a...? Az egyik lejtős kanyarnál, mely pont rálát Fairbanks éjszakai fényáradatára, félreállok, s nézem, mi a baja a kicsikének. Leveszem szememről a motoros szemüveget, s ekkor pillantom meg a mindennek, de nem hétköznapinak mondható jelenséget. Még a szám is tátva marad, annyira gyönyörűnek találom. Még soha életemben nem láttam ilyesmit. Leszállok a motorról, s mikor épp kiegyenesednék, hogy újra az égitest felé fordítsam tekintetem, mellkasomba akkora erő ütődik, hogy muszáj megkapaszkodnom a vasparipában, különben ott esek össze. A mellkasomhoz kapok, fogalmam sincs, mi folyik itt, semmi olyat nem ettem, nem ittam, hogy a szívemnek ekkorát kellene ütnie. Még csak nem is dohányzok! Körbepillantok, nincs-e itt valaki a közelben, aki esetleg szórakozna velem, de teljesen egyedül vagyok az út szélén, a sötét erdő baljós némaságával. Megdörzsölöm a mellkasom, elgondolkodva pillantok a motorra, majd akkora erővel robban tudatomba a fájdalom, hogy térdre kényszerít. A nyakam alatt a Mindent Látó Szem tetoválása tagjaimat elárasztja az égető fájdalommal, felordítok, a kavicsos földre esek, nem találok kapaszkodót, s a kíntól csak vonaglok, ahogy próbálok felkászálódni, de a fájdalom teljesen legyűr. Megadom magam, fogalmam sincs mi ez, próbálok elernyedni, s ekkor, mintha mi sem történt volna, a fájdalom elmúlik. Fogalmam sincs, meddig tartott ez, vagy hogy meddig feküdtem még a motor mellett a földön. Óráknak tűnt. De végre, mikor felnyíltak a szemeim, s föltápászkodtam, azonnal a telefonomért kutatva nyúltam a táskámhoz. El kell érnem Lucyt, és Mr. McLoydot. Minden zsebet átkutattam, de hogy könnyebb legyen, s némi fénnyel is elriasszam egyre nagyobb félelmeimet, megpróbálkoztam a Lángidézéssel, ami az egyik mesterszavam. Azonban a szokásos mozdulatomra semmi sem történt. Újra, és újra csettintettem, végül már a varázsszót is elmormogtam, mondtam, végül üvöltöttem, de még mindig csak a fagyos némaság ölelt körbe. Ez nem lehet... Ilyen nem létezik! Kitapogattam a telefont, majd gyors hívással tárcsáztam Lucyt. Nem volt baja, de furán érezte magát, ez a Hold őt is megzavarta, s biztosítottam, hogy megyek hozzá, várjon, de előtte be kell ugranom az egyetemre. Kinyomtam, majd újra tárcsáztam, ezúttal Mentoromat hívtam. Néhány percbe beletelt, mire felvette, de végül beleszólt. - Mr. McLoyd, valami kibaszott nagy gáz van! Nem tudok varázsolni, fogalmam sincs mi történt! Mi a fasz folyik itt!? - nem szoktam tiszteletlen lenni, sose káromkodok idősebb Őrző előtt, de a kétségbeesésem ebben, na meg abban nyilvánul meg, hogy üvöltök a telefonba. Felnézek a Holdra, s csak ekkor látom, hogy mi történt az égi óriással. Lemerevedek a döbbenettől, Mentorom hangja elveszik a térben, csak félig meddig fogom fel azt, hogy behív az egyetemre. Valami rohadtul nincs itt rendjén...
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Az egész napomat készülődéssel töltöttem el. No nem mintha vendégeket várnék az otthonomban, de a karácsonyt így is megfogom ünnepelni, a kis kedvenceimmel. Ahogy pár jó barátnak nekik is vettem néhány apróságot, amit majd reggel meg is kapnak. Az ajándékokat már rég becsomagoltam, így a nap második felében, már nincs is más dolgom, csak megsétáltatni Csokit. Nem egy hosszú sétára viszem ki őt. Igaz van kis kabátja, de még így is hamar át tud fázni, és nem hiányozna nekem egy beteg kutya ezen az estén. Ha minden igaz ma Telihold lesz. Lehet, hogy nem vagyok egy harcos, de ha valami nagy gáz lesz talán engem is felhívnak, így fel kell készülnöm mindenre. Ahogy beesteledik a Hold is feltűnik az égen. Egy bögre forró teával ülök le a kanapéra, kényelmesen elhelyezkedem és be is kapcsolom a tévét. Terveim szerint most megnézek pár filmet, míg bele nem alszom valamelyikbe. Az első film inkább gyerekeknek szólt, de a története aranyos, ám így sem lesz a kedvencem. Utána már inkább a felnőtteknek szóló karácsonyi filmeket kezdenek lejátszani. Nem tudom, hogy hány órája ülhettem a tévé előtt, de a szemeim kezdek egyre nehezebbé válni. Már már ott tartottam, hogy álomba merülök, mikor valami olyan történik, amit még sosem éreztem. A szívem olyan erősen ver párat, hogy csoda, hogy nem esik ki a helyéről. Az ijedtségtől azonnal felébredek. Kezemet a szívem fölé helyezem és próbálom lenyugtatni magam, úgy ahogy azt tanultam. Csoki már ott is terem mellettem és rám bámul a nagy boci szemeivel. Éppen megnyugtatnám őt, hogy megmaradok, mikor iszonyatos fájdalom fut végig a testemen. Azonnal felordítok a fájdalomtól ős a kanapéról a földre esem, ahogy összegörnyedek. Az ordítást nem tudom abba hagyni, egyszerűen a testem reagál így. Messziről hallom, hogy a kutyám ugat, de nem foglalkozom vele, most nem tudok. A fájdalmam olyan elviselhetetlen, hogy már azt kívánom bárcsak meghalnék, hogy ne érezhessem!
Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is tűnik el. Hogy meddig éreztem azt a kínt? Óráknak, napoknak tűnt. A fájdalom enyhülésével még mindig nem tudok talpra állni. Minden izmom továbbra is megfeszült, és remegek, miközben kapkodom a levegőt. Ez meg mi volt? Fel kell hívnom Abit! Talán ő tudja... Kell pár perc mire össze tudom magam szedni annyira, hogy a telefonomért nyúljak és felhívjam a mentorom. Kicsöng, de senki sem veszi fel, viszont a hangrögzítője bekapcsol, így hagyok is neki egy üzenetet. "Szia Abi itt Alice! Valami furcsa történt velem. Először a szívem, majd az a fájdalom. Azt hiszem a tetoválásból indult ki, de nem vagyok benne biztos. Ez normális? Tudod, hogy mi volt ez? Kérlek hívj, ahogy tudsz!" Miután leteszem a telefont feltápászkodom a földről és ahogy kinézek az ablakon valami furcsát veszek észre. A Hold...Mi történt vele? Ez ez csak valami rossz álom lehet! Ilyen nem történhet meg.
Ma egy újabb telihold érkezett el, amire már reggel összepakoltam a holmijaimat. Már elég sok ilyen estén túl vagyok és már tudom, hogy mi mindenre van szükségem a vadászat után. Egy nagyobb táskában készítem ilyenkor elő a a szükséges felszereléseket. Amint ezzel megvagyok az ajándékokkal kezdek el foglalkozni. Már csak becsomagolni kell őket, meg majd időben kijuttatni a megadott helyekre. Az egész napot szinte a szobámba töltöm el, míg el nem jön az este. Szó nélkül megyek James után a vadászatra. Ahogy közeledik az átváltozás ideje valami furcsára leszek figyelmes. Most nem érzem azt az erőt, amit ilyenkor mindig. Még a farkasom is tök békés maradt. Ilyen még sosem történt. Kíváncsian pillantok fel a Holdra, de az továbbra is úgy tündököl ott az égen, mint eddig. De valami mégis csak más. Mi történhetett? Mivel James nem mond semmit, így én sem kezdem el kitárgyalni a dolgot. Ő biztosan tudja miről van szó. Ám mivel így nehezebben tudom előkergetni a bundást megvárom, míg James kiengedi a bundását, ami elég motiváló erő az én kölykömnek.
A vadászat végén amilyen csöndben jöttem olyan csöndben is megyek vissza Jamesel a házba. Ahogy odaérünk már be is vonulok a szobámba. Érzem, hogy fáradt vagyok, így eldőlök az ágyban. Hamar álomba is merülök, de ez az álom csöppet sem kellemes. Talán egy vagy két óra telhetett el, mikor felriadok. Szaporán veszem a levegőt és érzem, hogy a torkom kiszáradt. A konyha felé véve az utamat kinézek az ablakon és olyat pillantok meg, amit még sosem. A Hold különösen néz ki az égen. Nem az a fénylő "gömb", hanem csak egy karika. Ez valami égi jelenés? De vajon miért nem hallottam még róla? Talán James tudna róla mondani valamit, hiszen ő könnyen átélhetett egy ehhez hasonló jelenséget az évek alatt. A szobájába belépve elmosolyodom a látványtól. Úgy tűnik rendesen bealudt, lehet, hogy nem is tudom felkelteni, de azért egy próbát megér. -James!...James!-Elkezdem picit rázni őt, de semmit nem érek vele. Olyan mélyen alszik, hogy még egy ágyú sem tudná felkelteni.
*A karácsonynak egyetlen mentsége van, hogy elvileg teliholdnak kéne lennie. Ez az egyetlen oka, hogy most itthon vagyok. No meg az, hogy megígértem, hogy többet nem megyek ki a temetőbe. Bár az ígéretem nem lett volna elég ahhoz, hogy itthon tartson. Hiányoztak... az első karácsonyom nélkülük. Az első, amit az ágyamba töltöttem s igyekeztem elaludni miközben a kezemben a képüket szorongattam... a képet, amin még Steve is ott van. Hiányzott Ő is... elakartam menni hozzá, de csak a fejemre húztam a takarom, hogy átadjam magam a néma csendnek amit csak Darren szuszogása tört meg a másik szobából. Baj, az, ha most nem csillapított? Fürödtem az energiáiban, a szeretetben ami most is ott volt, örültem neki, szeretem. De a lelkemnek mégsem tudott teljes gyógyírt biztosítani a jelenléte. Most az egyszer nem.
Kezdett kényelmetlen lenni az ágyam s sűrűn forgolódtam. Fájt, de először csak a gyógyulási folyamatomnak tudtam be. De egyre erősebb lett s a bűz, Apu sikolya megtöltötte a szobát melyet követett a sajátom is. Csak kínok közt vergődtem, szinte sokkolt, megbénított az égető fájdalom nem tudtam semmit sem tenni. Tudtam, hogy mit kéne... tudtam, hogy ki kéne tépnem az ékszereim... de nem, nem adhatom meg magam nekik. Nem fogok még egyszer a vérvonalam, a farkasom s ezzel együtt a Teremtőm ellen fordulni. Megtagadni, kitagadni önmagamból. Ujjaim a huzatba marnak, kiáltásom morgóssá válik. ~ Darren??? ~ Kiáltottam mentálisan Apámnak. Kérdeztem volna, hogy jól-e van, hogy mi a baj de csak ennyire telt tőlem. Karmaim átszakították a huzatot s ahogy a változás beindult leszakadtak rólam az ékszerek. Mami lánca, Sammie ajándéka, Aputól kapott fülbevalóm... a többit nem hordhattam. Mint akit űznek ugrottam ki az ágyból, de Darren ekkora már ott volt. Sárga, ijedt, elkínzott íriszeim rajta állapodtak meg, ahogy orra estem, hisz a lábam még nem volt teljes. Zaklatottan, zihálva hevertem a földön mikor Jenny megérkezett. Csak hallgattam őket... na, jó fej. De ez érdekelt most a legkevésbé. Nem értettem... először azt hittem, hogy a vérvonalam elhagy, hogy nem vagyok méltó rá mert még nem fogadtam el teljesen újra. De Apu és Jenny már idős... Így csak farkasként követtem őket s lent az egyik sarokba kuporodtam a sebeim nyalogatva. Nem tudok átváltozni... félek. A farkasom is fél s lássuk be, kettőnk közül Ő az erősebb. Az a biztos, ha így marad. Ezek után meg, nem tudom visszaküldeni. DE nem baj, jó ez így nekem... Lent Ryant kezdtem el kutatni, hogy vele minden rendben van-e...*
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*A karácsony azoknak van kitalálva akik hisznek benne. Én hittem? Persze, még gyerekként. Most csak egy dologra volt jó, méghozzá arra, hogy lefoglaljam magam miközben azért kidíszítem a szobám. Mert bizony megtettem, azért én sem vagyok egy olyan aki mindig csak ül. Most sem tettem... csak mentem, vadászni. Nem falkaterületen, kívételesen izgalomra vágytam így kimentem a várost körül vevő erdőbe. Vérvonalam felvonva kezdtem el követni egy hellyel-közzel, remélhetőleg korombeli hímet. Magam sem tudom miért, nem akartam én bajt. Pusztán felkeltette az érdeklődésem. De mégis mi? A járása? Jah, így is mondhatjuk lévén. Hogy a pajzsomon keresztül nem éreztem belőle semmit... A hold nem hívott, pedig ilyenkor is szoktam érezni. Valami nem stimmel... éreztem, de ennek ellenére követtem tovább ám nem sokkal ezután a leplem lehullt mintha soha nem is lett volna. Újra s újra próbáltam vissza húzni, de semmi... nem éreztem... kétségbe nem estem, de a másik kiszúrt. Eska... Neked is Boldog Karácsonyt!!!
Órák múlva kissé megtépázva mentem haza s mindenki úgy ült a nappaliba mintha a messiást várnák. S most először megszólaltam a nagy falka előtt...* - Mi a rák ez? Mostantól egyformák vagyunk vagy mi? Van erre valami mesétek? * Kérdeztem általánosságban. Hallottam az Elsők meséit. De ilyenről még nem. De most még csak be sem soroltam az egyik sarokba, a pajzsom sem húztam fel. Megcsapott az értetlenség és ez bosszantott de elég bosszús voltam enélkül is. Arcom tropa, bár meggyógyul... ruháim véresek, torkomon karom vájta nyomok... Szarul néztem ki, pláne, hogy a hajam is véres volt. De ez érdekelt a legkevésbé. A válaszokat jobban szerettem volna hallani. De nem csak én, farkasom mégis olyan volt, mint mikor megkaptam. Egy szörnyeteg mely bennem tombolt s azt várta, hogy mikor törjön ki... keringet, tépegette a határait, kaparta a felszínt... zabos volt. Elvettek Tőle valamit... s Ő tudja a szabályt; Szemet, szemért.*
Mióta visszatértem a Tabi hajkurászó partizán akciómból vártam ezt a teliholdat. ~Végre szabadon kirúghatok a hámból!~ Gondoltam nagy naivan. Hogy Darren-nél visszaszerezzem a megtépázott becsületemet a szokásoshoz képest meglepően visszafogottnak mutatkoztam. De a farkasom és én sem voltunk sosem az a nyugton, otthon ülő fajta. Nem, mi őrültek voltunk és folyton valamiben törtük a fejünket. Ha hagyták volna káosz maradt volna utánunk; amíg valaki meg nem állít. De általában a falka és annak vezetője utunkat állta ebben és visszafogta hevességünket le-lekötve valamilyen testhez álló feladattal. Azonban ez sincsen többé, egyszerű, mezei falkatagként tengetem immáron lefokozásom óta napjaimat. Érthető hát, hogy vissza akarom szerezni a helyemet Alex mellett. ~Most komolyan, a kölyök álljon felettem?! Ne már!~
Csakhogy hiába az akarás, az ilyesmihez idő kell. Nem fog Darren pikk-pakk visszafogadni a Tarkok körébe, ezzel nagyon is jól tisztában voltam. Előbb bizonyítanom kell. Ám kellőképpen motivált voltam ahhoz, hogy rendbe tegyem a kissé félresiklott falkabeli karrieremet. Vagyis ez azt jelentette, hogy nyugton kellett maradnom, ami nálam igazán türelmet próbáló dolognak bizonyult. Sosem lettem volna képes rá, ha Alex nem segít benne. Ő meg a birkatürelme tényleg jól jött. Szóval ezért is örültem mint vérfarkas a farkának, hogy végre a bennem tomboló feszültséget kiereszthetem. Csakhogy hiába mentem az erdőbe, kerestem meg a legnagyobb vadat, amit csak felleltem. A farkasomat nem hívta a hold. Egyszerűen valami más volt, mint szokott lenni. A bestiám máskor kitörne és gondolkodás nélkül vetné is magát rá a grizzly-re. De most? Semmi.
Az ég egy adta világon semmi. Lustán heverészett, éreztem Őtunyaságát. Már épp kezdenék vakerolni neki arról, hogy ideje előtolni a rusnya képét és tegyük a dolgunkat amíg lehetőségünk van rá, - különben még a préda is meglép - amikor a Hold valami nagyon, de nagyon furát kezd produkálni. Megigézve nézem, ahogy a fekete massza összeáll a szemem láttára és szinte bekebelezi a Holdat. Azon kevesek egyike vagyok, akik teremtőjüknél fogva még dajkamesék formájában hallották az Elsők történetét. Igen, Valentine a teremtőm egyike volt azoknak, akiket Sangilak bemart mert elég rátermettnek és erősnek találta hozzá. Az öregemmel fogalmam sincsen mi lehet, még a Boston-i incidenskor szakadt meg vele végleg minden kapcsolatom. Azt viszont tudom, hogy Sangilak-ot bálványozta és ódákat zengett róla. Így hallottam az Elsők vagyis inkább többnyire csak Sangilak dicső tetteit, a meséket és legendákat róluk. De ilyennek még a közelébe sem járt a legvadabb történetek egyike sem. ~Mégis mi a jó Tulipek folyik itt?~
Csak remélni mertem, hogy a vének tudni fogják. Otthagytam a kiszemelt prédát és futásnak iramodtam, egyenesen a Farkaslakig meg sem álltam. Azonban a máskor oly könnyed rohangálás, az erőteljes iram hiányzott. Tagjaim mintha ólommá váltak volna, sokkal nehezebb és megerőltetőbb volt a futás, mint korábban bármikor. Olyan furán éreztem magam, mintha... mintha minden erő elszállt volna a tagjaimból. A farkasom se értette mi történik és egyre idegesebbé vált, ami szintén nem jó jel. De legalább ő még megvan, ha már az erőm elszállt. A rám sosem jellemző zihálás lett úrrá rajtam, amikor végre nagy nehezen felértem a Síparadicsomba. Ilyen megerőltetőnek még sosem éreztem semmit az életben, mint ezt a "laza, könnyed kis" futást. Ám odabent úgy tűnt, hogy nem csak én vettem észre a történteket, mert a nép is erőteljesen gyülekezni kezdett.
- A Hold... elfeketedett teljesen. És minden erőm elszállt ezzel egyetemben. Valaki mégis elárulná, hogy mi a fészkes fene folyik itt? Ugye nem az őrzők voltak? - Teszem fel a kérdést, hisz az első akik eszembe jutnak, mint lehetséges mágiahasználók, azok bizony ők. Tudnak jó pár aljas trükköt, amivel megnehezíthetik az életünket. Csak Tulipek tudja tán, hogy mi folyt itt a városban a távollétemben. Még azt sem tartom kizártnak, hogy megelégelték ez tettek valamit ez ügyben. Ám eszembe jut még egy lehetőség, hisz a farkasok között is akad olyan, aki ért a hókusz-pókuszhoz. Ám eme gondolatot nem osztom meg egyelőre senkivel. Így is elég nagy a pánik, nem kell még azzal tetézni, hogy esetleg alávaló módon, megfosztva minket az erőnktől akarnak kigolyózni minket a városból. Én már bármit kinézek belőlük lassan. A farkasom nem kicsit zabos most, hisz elvettek valamit tőlünk, ami a miénk volt. ~És addig éljek, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni akárki is felelős ezért, lakolni fog!~
Már épp a nappaliban lévő hatalmas, feldíszített karácsonyfára vetettem magam, hogy az ajándékaimat kibontsam, amikor a szívem fülsértően nagyot dobban, mintha az az apró, létfontosságú és örökké mozgásban élvő szerv külön életet akarna élni és kiszakadni a mellkasom börtönéből. Egy pillanatra meg is ijedek tőle, hogy szívinfarktust kaptam. Ám amilyen hirtelen jött ez a kellemetlen érzés, ugyanolyan hirtelen el is illan. Azonban én annak rendje és módja szerint leizzadtam tőle. Ijesztő volt, na. Már épp apu ajándékával a kezemben indulok meg a kanapén ülő szüleim felé, amikor éles fájdalom nyilall a tarkómba. Eddig sosem tapasztalt kín járja át testem és én - aki nem bírom a fájdalmat alapból sem - felüvöltök tőle. Velőt rázó sikoly hagyja el torkomat, és odakapok a tetoválásomhoz; de hiába, csak még rosszabb lesz. Majd a szüleim is felkiáltanak, hasonló tüneteket produkálva. Az ajándék kiesik kezemből, az sem érdekel, hogy a fizetésemből vásárolt méregdrága whiskey üvege csörömpölve ér földet és a kiömlő barnás folyadékot beissza anyu méregdrága antik perzsa szőnyege. Ez olyan mértékű fájdalom, melyet sosem éreztem és képtelen vagyok két lábon állva kibírni. A külvilágról nem veszek tudomást csak a fájdalmat érzem és ezen az se segít, hogy összeszorítom a szemeimet vagy a fogaimat. Éber pillanataimban Jericho nevét kiabálom, könyörgök hogy segítsen rajtunk, szüntesse meg mert úgy érzem ebbe belepusztulok; de hiába... nem érkezik megmentő. Pontosan 5 percig tart a dolog, minden másodperce örökre az emlékezetembe ég; majd elmúlik a kín, mintha sosem lett volna. Amint föl tudok állni, a kanapén fekvő, elgyötört szüleimhez rohanok és magamhoz ölelem őket sírva. Anyám döbbenten mered az ablakon át a Fekete Holdra, miközben csitítani próbál. Apám pedig az egyetemre telefonál, majd közli mindhárman azonnal bemegyünk a központba, a protektor ott ad bővebb felvilágosítást. Nem tudom, hogy mi folyik itt, hogy milyen rituálé sült el balul; de egy biztos: ezt a karácsonyt sosem fogom elfelejteni...
Az én farkasomat már háromszáz éves kora óta nem foglalkoztatja különösen a világ. Igazából magasról tesz az egészbe, a teliholdkor is maximum annyit látok rajta, hogy olyan nyűgös, mint egy szűzhercegnő, amikor dugni viszik. Néha hagyom, hogy kinyújtóztassa a lábait, néha megmondom neki, hogy maradjon csöndben odabent, mert akkor mindketten jobban járunk, néha meg, mint a mai napokon, azzal elégítem ki a vágyát, hogy kiülök a verandára, epres müzli-szeletet tömök magamba, és hallgatom az éjszaka hangjait. Na igen ám, csak a farkas bennem olyan, amit a kölykök a folyóparton megböködnének egy ággal, hogy él-e még egyáltalán. Lehajtott fejjel kushad, a szemét sem nyitja ki, és alapvetően olyan nyugalmat áraszt magából, hogy az már nyugtalanító. Az elmúlt közel ötszáz évben én még nem tapasztaltam ilyesmit teliholdkor. Olyankor legalább szokott csinálni valamit. Ez határozottan nyugtalanító. De betudom annak, hogy öregszem, mint egy öreg Sam. Jesszus, ez nagyon rossz volt. Tényleg, nem ez Pedro neve? Végül azzal kezdek szórakozni, hogy Eska köpönyegét húzogatom, mint unatkozó kölyök a farkát. Föl, le, föl, le, bazdmeg… Egyszerre megdermedek ültömben, a szemöldököm fölszalad, a tekintetem elkalandozik. Na, olyat sem éreztem még, hogy ez nem jön parancsra. Befejezem a szeletemet, megtörlöm a számat, fölállok, és az ajtóhoz lépek. Biztonság kedvéért megpróbálom ismét magamra rántani Eska köpönyegét, de csak nem jön össze. Na, nem gond, azért egy tesztet el kell végezni. – Te, Aimée, érzel engem? Mint farkast? – kérdezem. Aggódok a válasza miatt, nem mondom, hogy nem teszem, mert bármi legyen is az, tuti, hogy valami nagy baj történt. Ha érez engem, akkor Eska köpönyege nem működik többé. Sosem hagyott még cserben, ezért egy kis aggodalom azért látszik tükröződni a szememben. Nem félek különösebben, nem pánikolok, leéltem már ötszáz évet és valószínűleg tudok boldogulni a sok kis extra nélkül is. De ha ez nincs többé, akkor vajon mi a helyzet a bundással? Fölkapom a legolcsóbb üveg alkoholt, amit találok, és a nőstény felé hajítom – Kapd el! – kiáltom, és direkt úgy célzok, hogy csak fokozott ügyességével lehessen elkapni az üveget. Ha nem jön össze, szétplaccsan a falon.
-Miért, mi történt?! Már megint kihagytad a fürdést? –kérdezek vissza a konyhából- Jaa, hogy a farkast… hát mit ne mondjak, vizesen annak olyan a szaga mint valami gyilkos aurának… Mais si, je le sens… pourquoi? He?! Ahogy repül az üveg, dobok is el minden mást ami a kezemben van, leszarom, hogy nem lesz kaja, vagy újra kell kezdenem a főzést – na jó, nem, egy-két kokit tuti lenyomok az idióta nyugdíjasának amiért hátráltat, de még mindig jobb mint az, amit az pia-pazarlásért fog kapni, ijesztget itt ilyene… - Basszameg!! Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el, óhogyazajóédes… Ez… Ez eltört… Putain… BENJAMIN!!! Putain, merde, sacré nom de Dieu de bordel de merde, putain de chiasse de crotte de flute de zut! –pislogtam szinte sokkolva a törött üvegdarabokra, nem elég, hogy a kaja fele a falon kötött ki, még Benji is pazarol itt, ó, hogy nyúznám meg élve a hülye poénjaiért… Kezembe kapom a legközelebbi konyhakést, aminek legalább 30 centis pengéje van, és nagy lendülettel megindulok a férfi felé, s már csak néhány lépést választ el tőle, amikor megcsörrent a telefonom. Egy pillanatra megtorpanok, de miután még az 5. csörgés után sikerül csak nagy nehezen előszednem, hogy aztán kapásból el is ejtsem, aztán belerúgjak, aztán ez volt az a pont ahol telelett a hótaposóm az egésszel és dühömben Benji felé dobjam a kést – mondani sem kell, legalább fél méterrel arrébb ért falat, és még csak bele sem állt, hanem kicsorbulva koppant a padlón. -MIVAN?!!! –morranok bele a telefonba finoman szólva is ingerülten, majd amikor meghallottam, hogy Lascar az, csak szusszantam egyet- Bánom is én, gyere! Benji miatt most ment fuccsba a kaja, a piát falhoz vágta, nyugtatót meg hozz nekem is. Hogy érted, hogy Trolltalan lettél? Itt minden… ó, hogy az a… Azt hiszem… többé én sem vagyok ügyes… Unalaq ereje elhagyott… Lascar, mi ez az egész?!
Újra eljött a karácsony és ahogy minden évben most is egyedül töltöm el, de természetesen a vadászat nem maradhat el ezen a napon sem. Mire a Hold a legmagasabb pontra és az égen én már az erdőben keresek magamnak egy megfelelő helyet a ruháim levételéhez. Furcsa érzés, hogy ez a fényló égitest most nem hívja a farkasom. Mintha megnémult volna, vagy az én bundásom öregedett meg? Neem...Nem erről van szó. Ennek valami más lesz az oka. Ám míg nem derül erre fény, addig úgy teszek, mint ilyenkor mindig. Levetem a ruháimat, majd előcsalogatom a kis nőstényt, aki örömmel bújik ki "ketrecéből". Az átalakulás után egy pillanatra ledermedek. Nedves, hideg orromat felemelem, hogy beleszagolhassak a levegőbe. Az idő hűvös, de mégis kellemes. Tökéletes egy vadászatra. Nem kell sokat várnom hamar meg is érzem pár messzi szarvas illatát. Nem hezitálok tovább, kellemes futásba kezdek. A friss hó mancsaim alatt minden alkalommal megroppant. Mindig is szerettem ezt a hangot. A fák ágai között a Hold fényei szűrődnek át ezzel megvilágítva a havat. Egyszerűen csodálatos látvány volt, amíg hirtelen minden el nem sötétült. Meglepetten állok meg és pillantok az ég felé. Ahol eddig a Hold tündökölt, most nincs semmi, csak egy fénylő karika. Ez mégis mi lehet? Ilyennel még sosem találkoztam, pedig én sem vagyok mai csirke. Még pár percig az eget kémlelem, majd megint a levegőbe szimatolok, de már nem érzem a szarvasok illatát. Próbálom a vérvonalamat segítségül hívni, de semmi nem történik, pedig éreznem kellene őket. A hangok is halkabbak, az illatok sem olyan intenzívek. Valami történt. Talán a Holddal van összefüggésben? Ez egyre kevésbé tetszik nekem. A vadászatot ezzel le is zárom. Visszafutok a ruháimhoz, ahol visszaalakulva vissza is öltözöm és már a falkaház felé is veszem az irányt, hogy megtudjam mi folyik itt.
Amennyit fejlődtem azóta, hogy Darren utasításait követem - akkor is, ha már nem vagyok méltó a figyelmére -, teljesen természetessé tette számomra a vérvonalammal járó előnyök létezését. A Telihold nem érdekel, én egyébként is átváltozom. Azonban az, hogy egész egyszerűen alig vagyok képes a ma esti zsákmányom nyomát felvegyem, értetlenséggel tölt el. Érzem a szagokat, de egy csomószor rossz nyomra bukkanok, körbe-körbe mászkálok, mint aki a saját farkát kergeti. Hallom a hangokat, de mire felveszem a patár ritmusát, már elhalkulnak, vagy épp az ellenkező irányból szólalnak meg. Mi a fene történik?! Szűkölve emelem a tekintetem a Hold felé, és amit látok, még a vért is megfagyasztja az ereimben. Te jó ég... Tehetetlenül sírok, nyüszítek fel, és nem tudom, hogy éppen kinek az ölében szeretnék megnyugvásra lelni. Csak egy kezet akarok, ami a bundámba simít, és egy hangot, hogy nem lesz semmi baj... Szégyenkezve bár, de mégis visszanyargalok a Farkaslakba, ahol fény derül arra, hogy mindenkinek eltűnt a különlegessége. Nem szólalok meg, a hallgatásommal erősítem meg, hogy igen, én sem működöm úgy, ahogy eddig. Nem tudom, kihez menjek, hova menjek... Így, amikor végre szabad utat kapunk, a szobámba sietek, magamra zárom az ajtót, és telefonon próbálom elérni Anyámat, és megkérdezni, hogy jól van-e, és hogy tudja-e mi ez. Persze elmondom neki, hogy itt mindenki elvesztette a képességét, csak hogy ne ijedjen meg annyira. És ha esetleg parancsba adja, akkor elkéredzkedem Darrentől, hogy átmenjek hozzá és a családommal töltsem a karácsony további részét.
*Otthon ültem épp a családi asztal körül. Gyermekem a bal oldalamon, míg Uram s Teremtőm a jobbomon foglalt helyett. Csendes, békés vacsora elé néztünk, mikor is nem... Najó, hagyjuk a rizsát még mindig nem vagyok szentimentális. Az erdőben voltam Kevinnel, a kölyöknek tanulnia kell, még akkor is ha most épp valami elfuserált ünnepi vacsorán is kéne lennünk. Ami azt illeti... ez is ünnepi lesz, mert ha sikerül neki egyedül vadásznia akkor bizony nem szedem darabokra, hogy ezzel is gyúrjak a regenerációjára s némi motivációt nyújtsak neki, a nagyobb teljesítmény érdekében. Épp egy nyakas után - amivel ugyan kivitte a fát, de legalább nem tört semmije. -, próbáltam neki megmutatni, hogy hogyan is kéne ezt csinálni. Vérvonalam már a megszokott rutinból használtam... vagyis csak használtam volna, hisz nem volt semmi változás. Újra s újra próbáltam s Kevin kacaját hallva azonnal neki rontottam. Hozzá vérvonal sem kell. Egyszerűen sértette az önérzetem azt, hogy nem tudtam használni, hogy kinevetett. Nem teheti meg Ő sem! Karmaim mélyen a nyakába, a bundájába martak miközben a fához szorítottam. Egyetlen dolog mentette meg az életét elborult elmémtől melyre most vörös köd vetült... a telefonom csörrenése. Nem voltunk messze a kocsitól s hallottam, hogy csörög. Mivel az Én Kicsi Pónim kezdte el játszani, így tudtam, hogy Jamie hív. Azonnal elengedtem s mentálisan megparancsoltam neki, hogy jöjjön utánam, mára ennyi. Jamie hívása bebizonyította, hogy ez egy általános eset. Hisz nyilván érdeklődtem a többiek felől, s hangom elég zaklatott volt ahhoz, hogy Jamie színt valljon. Túl nagy titkot nem árult el. Szerettem volna, hogy velem legyen most. Nem önzésből, hanem mert nem tudtam, hogy mi ez az egész. Szerettem volna magyarázatot keresni rá, amit nem tőle vártam. De mellettem tudtam, hogy biztonságban lesz. S csak ez számított.*
Kezdőlap
