//Párhuzamos szálak miatt kihelyezett játék. Eredeti IC helyszín: Katonai Kórház, Dr. Martinez irodája (ahová át is megy a folytatás, ha a topic felszabadul)//
Xavier & Dr. Martinez
Do you want to talk about it?
- Gratulálok, ez igen nagyszerű hír! – ölelem meg mosolyogva a tirkárnőmet a bejelentés hallatán. Mindig megmagyarázhatatlan boldogságot érzek akkor, hogyha valaki bejelenti, hogy gyermeket vár, de sosem esem túlzásba az örömködésben. Különösen óvatosan kell bánni a különböző embertípusokkal ilyenkor, ezt megtanultam már, s nem csak a szakmám miatt. Emlékszem egy alkalommal nem voltam elég körültekintő és „nem örültem eléggé” - minek is örültem volna, amikor egy olyan kapcsolatban fogant a gyermek, ahol a hölgy nyilván csak meg akarta így fogni a párját s azt hitte, hogy ebből majd így lesz remek házasság.. ahogy már akkor sejtettem, nem lett, de persze ezt nem dörgölöm az orruk alá, elég ha én tudom, hogy igazam volt – és ezért nem mutatták meg nekem az elhozott ultrahangfelvételt. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, de jobban zavart az, hogy szétzilálta a megjegyzés egy időre azt a baráti társaságot, melynek mára már nyoma sincs. Mindegy, a lényeg, hogy azóta igyekszem mindenki kapcsán a helyén kezelni ezeket a dolgokat. A kolléganőm nem egy visszafogott típus, így meg mertem kockáztatni nála egy ölelést. - Ha bármire szükséged van, csak szólj bátran! – teszem még hozzá, majd magára hagyom, mert a munka nem áll meg. Visszatérve az irodába lefőzök egy adag kávét. Nem annyira azért, mert inni szeretnék belőle, egyszerűen csak kedvelem az illatát és a férfi pácienseim is szokták szeretni. Most pedig nem mást várok, mint Mr. Wilburnt, így tudat alatt cselekedtem ezt. Ha kér, ha nem. Majd úgyis kiderül. Az íróasztalom mögé ülve várakozom, amint látom közeledni a folyosón – megint nyitva hagytam az ajtót mint minden olyan alkalommal, amikor valaki újat várok – felkelek és kisétálok az asztal mögül, hogy fogadhassam az érkezőt.
Természetesen örültem, mikor minap, a reggeli edzést követően a protektor közölte velem, hogy talált valakit, aki elvállalna a betegeként, és beavatott ember. A Washington-i terapeutámmal az elmúlt hónapokban tartottam a kapacsolatot telefonon keresztül, de az mégse ugyanaz, mint személyesen beszélgetni valakivel. A megbeszélt időpontra érkeztem a katonai támaszpontra, ahol természetesen igazolnom kellett magam, és leellenőrizték, hogy valóban van-e engedélyem belépni a területre, mielőtt ténylegesen betehettem volna a lábam. Egy katona kísért el az épületig, és addig a folyosóig, ahol a terapeuta irodája található volt. Nem vettem zokon ezt a szintű bizalmatlanságot, mert egy ilyen létesítményben ez teljesen természetes. Önmagamat nem hazudtoltam meg a megjelenésemmel, ami most is, mint általában kifogástalan volt. Jó minőségű sötét öltöny, világoskék ing és sötétkék nyakkendő. Egy ránc se volt a ruhámon, lerítt rólam, hogy rendszerető vagyok, és nagyon odafigyelek a megjelenésemre. Ez az én múltamat tekintve teljesen érthető, mert melegítőnadrágban mégse mehettem be az ügyészségre, ugyebár. Ugyan az ajtó nyitva volt, de ettől függetlenül is bekopogattam, mielőtt beléptem volna. Pillantásom egyből Dr. Martinez-re esett. A protektor nem árult el lényegében semmit se a nevén kívül a dokiról, még csak a nemét sem, ezért most szembesültem vele, hogy nőről van szó. Nem mintha zavarna, mert a Washington-i terapeutám is nő volt. Egy név, egy cím, és az időpont. Ennyit kaptam, s most itt vagyok, Dr. Martinez előtt. - Üdvözlöm, Dr. Martinez! Xavier Wilburn vagyok. - Nyújtottam kezet a dokinak, erőmnek csupán csekély mértékét használva fel kezének megszorítására, nehogy kárt tegyek benne, de még így is határozott volt a mozdulat, erős... domináns jellemet sugallva. - Köszönöm, hogy elvállal. Úgy tudom az őrtől aki elkísért idáig, hogy civileket nem szokott kezelni. - Az él, amivel ezt az orra alatt megjegyezte a katona, eléggé egyértelműsítette számomra, hogy nem túlzottan lelkesednek azért, mert egy civil kapott bejárást a falakon belülre. A protektor bizonyára latba vetette minden befolyását, hogy ezt elintézhesse nekem, és én ezért nagyon hálás vagyok neki.
- Mr. Wilburn! – fogadtam el a felém nyújtott kezet, s nőiesen bár, de nem döglött halként ráztam a férfivel kezet. Azt gondolom, hogy egy nőnek is lehet határozott kézfogása és az enyém az, mindannak ellenére, hogy van benne valami simogatóan kedves is. Ebben sem tudom és nem is akarom letagadni önmagam. A dominanciája nem is zavar és nem is érdekel a kézfogásban. Levonom belőle a szakmai következtetéseket és emberileg nem törődöm vele. Számomra a pácienseim tulajdonképpen nemtelenek, nem az alapján ítélem meg őket, hogy mennyire férfiasak avagy nőiesek lennének. Se kézfogásban, se sehogy. - Kérem, nyugodtan foglaljon helyet! – ajánlom, majd megtoldom ezt még valamivel. - Kér esetleg egy csésze kávét, teát? Direkt nem mutattam helyet neki, leülhet az íróasztallal szemben is, de választhat egy fotelt is, mely a kisasztal mellett áll. Klasszikus kanapé nincs az irodában, nem vagyok annak a sztereotípiának a megtestesítője, aki vízszintesbe helyezteti a betegeit és a fejüknél ül egy székben, s az „akar róla beszélni?” kérdésekkel dobálózik. - Mostanában egyre több civil páciensem van, de az értesülései helyesek, valóban inkább katonákkal foglalkozom, amióta itt vagyok a bázison. – mosolygok rá. Azt nem teszem hozzá, hogy az én olvasatomban ők sem számítanak civilnek, s nem véletlen, hogy a Protektor éppen hozzám küldte Xaviert. Attól, hogy mélységes titok övezi a Williammel való igen régre visszanyúló kapcsolatomat, még ha nem sült bolondok, maguktól is lekattanhat nekik, hogy tudok egyet s mást a világukról. Amennyiben megkaptam a választ a teát és a kávét illetőn, úgy vagy elkészítem a megfelelő italt, vagy csak egy pohár vizet töltök és azt viszem oda a férfinak, hogy ahhoz mérten mely ülőhelyet választotta, átnyújtsam neki. - Hogyan telt a napja, Xavier? – kezdek egy általános kérdéssel. Ez a szokásom, nem szeretek azonnal a lovak közé csapni. Kell a hangulatteremtés. Az ajtót persze becsuktam időközben. Magánügy, ami idebent zajlik, nem tartozik a folyosóra. Ha én nem zártam volna be a nyílászárót, a titkárnőm idővel úgyis megteszi. Ismeri már a szokásaim.
- Köszönöm! - Pillantok körbe, és az egyik fotelt választom a kisasztal mellett. Helyet foglalva kényelmesen hátra dőlök, és a kérdésre hezitálás nélkül felelek. - Egy teát elfogadok, köszönöm szépen. – Nem is lehet kérdés szerintem, hogy egy ízig-vérig angol inkább teapárti. Persze néha iszok kávét, de ha van választási lehetőségem – márpedig most van – akkor a tea mellett döntök. Mivel a hölgy az új terapeutám, s nem az inasom, ezért nem teszem hozzá, hogy tejjel és cukorral kérem, hanem olyan formán fogyasztom, ahogy elkészíti nekem. Vendégségben ugyanis neveletlen dolog lenne visszautasítani, vagy megsérteni a házigazdát. - Hozunk egy kis változatosságot az életébe. – Jegyzem meg halovány mosollyal az arcomon, majd nézem, ahogy elkészíti a teát. Nem Őrző. Nem kell túl nagy logika ahhoz, ha nem Őrző, akkor beavatott ember. A protektor nem küldene olyanhoz, akivel nem tudok őszintén beszélni, vagy akinek nem tudnék őszintén megnyílni. Márpedig egy terápia elsősorban az őszinteségen alapszik, máskülönben nincs értelme. Átveszem tőle a teát, majd egy mosollyal az arcomon megköszönöm neki. Nem teszem le az asztalra, a kezemben tartom, hogy érezzem a porcelánon keresztül a tea melegét. - Korán keltem, mint általában. Csináltam reggelire palacsintát a gyerekeimnek… aztán megreggeliztünk, elvittem őket a suliba, onnan pedig elmentem edzeni. – Természetesen nem a városi edzőterembe, hanem a harcosok kötelező reggeli edzésére. Washingtonban is tudtam rá időt szakítani, pedig ott rengeteg munka volt mindig… és Fairbanksben is követem a szabályokat… függetlenül attól, hogy Washingtonhoz képest számomra ez a város egyelőre olyan békés, hogy ha nem tudnám, hogy élnek itt vérfarkasok, talán el se hinném. - Aztán bementem dolgozni. Nagyjából két és fél hónapja dolgozok ügyészként a helyi bíróságon. Különböző bűnügyekben képviselem a törvény oldalát. Ahhoz a pörgéshez képest, amit megszoktam az utóbbi évtizedekben, itt elég egyhangúan telnek a napjaim. Nem vágyok a világot fenyegető Armageddonra, egyszerűen csak szürkének érzem a mindennapjaim. Azt gondoltam, vagyis azt reméltem, hogy a költözés… és az új környezet jó hatással lesz majd rám is, de hiába vagyunk olyan távol Washington-tól… vannak érzések, emlékek, amik velünk együtt átköltöztek ide. – Semleges pontot szúrok ki a kisasztalon, azt bámulom, miközben a számhoz emelem a csészét, és kortyolok egyet a teából.
- Parancsoljon! – teszem elé a kis dobozt, amiben a teafilterek sorakoznak íz szerinti elrendezésben. Egy sornyi citrus (citrom, narancs, fahéjas mandarin, grapefruit-lime), egy sor zöld tea (natúr, citromos, cseresznyés, áfonyás), egy sor fekete tea (klasszikus, almás-fahéjas, barackos, áfonyás) és egy sor vegyes, gyümölcsös (joghurtos meggy, fahéjas szilva, téli álom, eper). Én a magam részéről csészébe csak forró vizet töltök neki, majd egy tálcára teszem a csészét, a cukros bödönt – kockacukorral és kiszedőcsipesszel – a kiöntőnyi tejet és a kiöntőnyi citromot is mellé helyezem. Azt tesz így a teájába, amit akar. Szeretek minden igénynek megfelelni akár kérdés nélkül is. Ez megadja az otthonosság érzését a pácienseimnek, s nem gondolhatják, hogy csak üres frázis az: figyelek rájuk és törődöm velük. A változatosság jó, gyönyörködtet! – mosolyodom el. Leülök Xavierrel szemben a fotelba, gondosan eligazítom kosztümszoknyám anyagát, mielőtt letenném a fenekemet. Nem akarom, hogy összegyűrődjön az anyag. A mozdulatban benne van az ízig-vérig kifinomult nő, aki vagyok, hogyha a munkahelyi öltözködésről van szó. A művi, megjátszós ruhaigazgatást nem szeretem és nem is művelem, de a kosztümmel tudni kell bánni. Én tudok. Figyelmesen hallgatom a szavait, s közben igyekszem megjegyezni mindent belőle, ami fontos lehet. Illetve minden fontos, ez alap dolog, de vannak olyanok, amiket nem kell feszegetnünk. Egyszerűen csak meg kell jegyezzem őket, s kiválogatni közülük a terápia szempontjából fontos dolgokat. Sosem jegyzetelek papírra a betegeim jelenlétében. Majd amikor egy-egy foglalkozás véget ér, akkor vetem papírra a benyomásaimat és mindent, amit a páciensek elmondtak. Szerencsére remek memóriával áldott meg a sors. - Mennyi idősek a gyermekei? – kérdezek rá. A megfogalmazása azt tükrözi számomra, hogy a felesége – vagyis inkább a gyermekek anyja – nem él velük, de erre nem óhajtok egyelőre rákérdezni. Inkább maradok az egyszerű, könnyen kezelhető érdeklődésnél, s ezt az utat járva teszem fel a mondandója végén megszülető következő kérdésemet is. - Miből születnek ezek az érzések? A természetükre nem kérdezek rá, abból, hogy megszakította velem a szemkontaktust egyértelműen kiderül, hogy negatív érzésekről, szomorúságot hozó példányokról beszélgetünk. Különben mi másért lenne itt? Az emberek vidámságukban nem járnak pszichoanalízisre, ugyebár.
A nagy választék igazán meglep. Újra és újra tudomásul kell vennem, hogy a nők sokkal figyelmesebbek nálunk, férfiaknál. Saját magamon tapasztalom Liliana halála óta, hogy mennyire más egy olyan családi légkör, amiben jelen van a nő, a feleség, az anya… és milyen az, ha nincs. Liliana szerette díszíteni a házat. Jó érzéke volt a szép, kifinomult dolgokhoz, míg én az ilyen apróságok fölött hajlamos vagyok elsiklani. Az első, amit megállapítok tényként Ms. Martinezről, hogy figyelmes… és odafigyel a részletekre, a páciensei kényelmére. Akárcsak egy anya, egy feleség… aki ahhoz szokott, hogy a szerettei igényeit kielégítse. Hezitálás nélkül nyúlok a fekete teáért, a klasszikus fajtáért, amit nem ízesítenek semmilyen aromával. - Igazán figyelmes, köszönöm. – Hagyom, hadd ázzon ki a filter, kell neki néhány perc. Csak utána dobok bele egy kockacukrot és öntöm fel egy kevéske tejjel. - A nagyfiam tavasszal lett húsz éves. Most szeptemberben kezdte meg a városban az egyetemi tanulmányait. A nagylányom tizenhét éves, ő is itt tanul Fairbanks egyik középiskolájában. – Valahogy nem tudok, és valahol nem is akarok átszokni a sima „lányom” és „fiam” megnevezésre, ha Samantháról és Thomasról beszélek. A két kicsi már nem lehet közöttünk, de akkor is a gyerekeim voltak, és az emlékeinkben tovább élnek. Igaz, hogy a hölgy csak a korukat kérdezte, de az a fajta szülő vagyok, aki szeret a gyerekeiről beszélni. Legyen bármennyire is hullámzó jelenleg a velük való kapcsolatom, én büszke vagyok rájuk. Erősebbek, mint gondolnák… vagy mint azt az életkoruk megkövetelné tőlük. Nehéz dolgokon mentek keresztül velem együtt, és nem tudom, mikor jön el az a pont az életünkben, amikor azt mondhatom, hogy minden rendeződött végre. Tisztában vagyok vele, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet sürgetni, nem is akarom. Szerencsére türelmes típus vagyok. A kérdés elhangzása után tekintetem visszaemelem a hölgy tekintetére. Láthatóan végigsiklik futólag pillantásom a kosztümén, de nem azzal a tolakodó szándékkal, amivel némely férfiak próbálnák elképzelni, hogy festene ott ruha nélkül ücsörögve. Szimplán elgondolkodok, ez érezhető is révedő pillantásomon, amíg fel nem érek a szemeihez. Akkor visszatérek a jelenbe. - Azt hiszem a tanácstalanságból. – Nem vagyok túlságosan biztos a válaszomban. Korábban ezen még nem gondolkodtam, és ezt a kérdést az előző terapeutám nem tette fel nekem. Valószínűleg azért nem, mert ismert engem… ismerte a családomat, és „belsősként” másképp kezelt, mintha vadidegenként ültem volna le a kanapéjára beszélgetni. - Ha a munkámról van szó, vagy a küldetésemről, mindig sziklaszilárdan tudom, mit kell tennem, mi a helyes. De van, amire egy lexikon, törvénykönyv vagy krónika se tud felkészíteni. A magánéleti nehézségekre. Olykor nagyon nehezemre esik a családfő, az apa szerepében megmaradni. Mert ez a szerep alapvetően azt jelenti, hogy én vagyok a biztos pont, a tartógerenda, ami nem engedni, hogy ránk omoljon a tető. Valaki, akire lehet támaszkodni, aki mindent kibír, és nem engedheti meg magának, hogy megroppanjon. – Rándul meg a szám széle, majd inkább újabbat kortyolok a teából.
Sem vak sem süket nem vagyok szavakra és jelekre, ám csak a sötétben tapogatóznék, hogyha nem vettem volna fel a kapcsolatot Mr. Wilburn előző terapeutájával. A kórelőzménnyel – tehát a férfi múltjával – tisztában vagyok, így a kérdést könnyedén fel merem tenni annak ellenére, hogy tudom: nem fogom a férfit kellemes vizekre taszítani vele. Nem is ez a cél. Szükséges rossz, úgy gondolom. - És a kisebbik gyermekei? Ki kell mondja. Ez a ragtapasz-terápia, én legalábbis így nevezem konyhanyelven magamban. Figyelek rá, minden rezdülését igyekszem megjegyezni, szavainak mélyére bukó igazságot fürkészek, miközben a beszédét hallgatom. Cseppet sem zavar az, ahogyan reám tekint. Ha tolakodó lenne, akkor sem kérném ki magamnak, más módon kezelném a problémát, mert ezen falak között mindennek oka van és én azért vagyok itt, hogy ezen okokat feltárjam, méghozzá a magam kifinomult módján téve ezt. Ajkaimon mosollyal – nem számít, hogy szomorú, súlyos témákat érintünk, a mosoly gyógyító erejében hiszek és alkalmazom is – kapom el pillantását, ragadom meg azt, hogyha továbbra is fenn kívánja tartani a szemkontaktust velem. Valószínűleg a férfi belső okfejtése helytelen. A terapeutának ismernie kell a páciensét, de ettől még fel kell tegyen bizonyos kérdéseket, mert nem az a feladata, hogy az ő ismerőssége vagy belsőssége alapján ítéljen meg helyzeteket hanem az, hogy ráébressze a beteget bizonyos dolgokra, s ezt csak akkor lehet megtenni, hogyha a pácienset hagyjuk beszélni. - A gyerekeink a tükreink, bennük látjuk minden hibánkat százszorosára nőve, de ugyanígy az erősségeinket is felnagyítják nekünk. - jegyzem meg réveteg fénnyel hangomban. - Milyen a kapcsolata a gyermekeivel? Az ő korukban nem lehet velük egyszerű.. – hagyom függőben. Nem akarok a szájába adni szavakat, épp csak hallani szeretnék mindent, amit ki kíván mondani. Egyelőre magától. Aztán jövök én.
Amikor a kicsikre kérdez, a szám sarka önkéntelenül megrándul. Ujjaim a rásimulnak a fotel karfájára, és tompán bemélyesztik az anyagát, ahogy egy pillanatra megfeszülök. Még mindig elfog az az érzés, ha szóba kerülnek. Általam diszkrétnek gondolt mozdulattal nyúlok feszesre húzott nyakkendőmhöz, és kissé meglazítom azt, mert úgy érzem, mintha kevés lenne idebent a levegő. Persze a levegőmennyiséggel semmi gond. A szorongás klasszikus tüneteit produkálom, ahogy a kicsik szóba kerülnek. Egyáltalán nem hálás téma, viszont nem hiába vagyok itt… ahogy nem hiába jártam Washingtonban is a terapeutámhoz. Egyszerűen túl Kell jutnom ezen. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a múltban ragadjak. Az élet megy tovább, bármennyire is kemény, de ez az igazság. Az agyam tisztában is van ezzel, ahogy azzal is, hogy segítségre szorulok, mert nem megy egyedül. Megköszörülöm a torkom, mielőtt válaszolnék. - Már nincsenek közöttünk. – Meghaltak, igen… de ezt nem tudom ilyen nyersen kimondani. - Öt éve elvesztettük őket. – Teszem még hozzá, majd lassan elhúzom a kezem a fotel karfájáról, és a mandzsetta gombomat kezdem igazgatni. Igaza van abban, hogy a gyerekeink a tükreink. Ahogy Thomas egyre idősebb, úgy látom, mennyire hasonlít rám. Épp olyan zárkózott, és nehezen megnyíló, mint én. Neki talán csak annyival könnyebb, hogy itt van neki Samantha, míg nekem ugyan van egy nővérem, de csak felnőttként kerültem mellé. Vele nagyon más, mint velem. Velem szinte alig beszél a fiam. - Ez egy nehéz kérdés. – Sóhajtottam fel gondterhelten. - Egyedül nevelem őket most már… öt éve. Thomas lényegében felnőtt, és szinte semmibe se enged beleszólni. A tanácsaimat, és az észrevételeimet kioktatásnak, vagy támadásnak veszi. Sok mindenért engem okol, ráadásul inzulinos cukros, ami miatt fokozottabban próbálok figyelni rá, de kikéri magának, hogy nem gyerek már, és figyel az adagolásra rendesen. Szerintem teljesen természetes dolog, hogy az apjaként aggódok érte, szerinte meg „szálljak le róla”. – Rövid mozdulattal macskakörmöztem a levegőbe, jelezve, hogy a fiamtól idéztem. - Samantha viselkedése nagyon szélsőséges. Vannak nagyon jó napjai, és vannak olyan napjai, amikor mindenen kiborul. Tudja, ő epilepsziás. Néhány évvel ezelőtt alakult ki nála, pszichikai okokra vezették vissza az orvosok. A hangulatingadozásai kiszámíthatatlanok. Próbálja a mai tinik életét élni. Alapvetően mindketten jó gyerekek, csak az egész családot megviselték a történtek. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy egyedül maradok velük. Szeretem őket, mindennél jobban… csak nem tudom kimutatni az érzéseimet úgy, ahogy kellene. Pár éve Thomas a fejemhez vágta, hogy érzéketlen vagyok, és nem tudtam mit mondani rá… pedig nem vagyok az. – Felemeltem a számhoz a csészét, amiben az angolosan elkészített tea gőzölgött, majd lassan kortyoltam belőle.
A pótcselekvésekből és a nonverbális reakciókból egy laikus is könnyedén következtethetne arra, ami nekem zsigerből eszembe jut, s ez nem más, mint az, hogy olyasmit kérdeztem, ami Xaviert rosszul érinti. - Hogyan történt? – érkezünk el a kérdéssel oda, hogy beszélnie kelljen a dolgokról. A terápia eleje nem abból áll, hogy csak a kellemes felszínt kapargatjuk, s tisztában vagyok azzal, hogy esélyesen mélyre fogom lökni ezzel a kérdéssel. Meg kell viszont tennem, hiába, hogy ez az első alkalom, hogy eljött hozzám. Az a véleményem ilyen rövid idő alatt is, hogy szüksége van arra, hogy kibeszélje magából a dolgot, minél többször, ugyanis az ilyen halálesetek nagy részében előfordul, hogy a gyászolók valamit elnyomnak magukban és ez az oka annak, hogy nem tudnak továbblépni. Nem biztos, hogy csak Xaviernek lenne szüksége kezelésre, sőt, egyre biztosabb vagyok a megtapasztalt évek gyarapodásával, hogy ilyenkor az egész megmaradt családnak beszélnie kellene az ügyről egy szakemberrel együtt is és külön is, de erre nem most óhajtok javaslatot tenni. - Természetes, igen, de a gyerekek már csak ilyenek. Nem mondom, hogy a fiúk, mert szerintem egy leánygyermekre is ugyanúgy igaz ez a sok dolog. Nem kell hozzá tragédia, elég az, hogy kamaszodnak, hogy változnak, hogy bontogatják a szárnyaikat. De Wilburnéknél azt gondolom – egyre inkább – hogy a tragédia feloldatlansága mérgezi a családi viszonyokat. - Az első lépés a változáshoz az, hogy ezt ki tudta mondani. – jegyzem meg. Nem rágom a szájába, hogy az, hogy tisztában van azzal, nem mutatja ki megfelelően az érzéseit az egyértelműen azt jelenti, hogy tudja hogyan kéne, csak nem jön elő belőle, nincs a zsigereiben. Nehéz lehet. S mielőtt tovább faggatom, muszáj a család széthullásának részletei elé nyúlnom. Felteszek hát egy újabb kérdést, melyről megint csak az a véleményem, hogy nem lesz a válaszadás sétagalopp. Bár kétélű kard ez is. - Emlékszik az utolsó olyan napra, amit együtt töltött az egész család? Le tudná írni nekem minél részletesebben?
Mélyet sóhajtok. Ebben benne van minden. Főként az, hogy egyáltalán nem örülök annak, hogy ezt megint fel kell idéznem. Volt olyan időszak, főként az elején, amikor folyamatosan az a pár hónap pörgött az agyamban, és semmi másra nem tudtam gondolni, mint arra: vajon hol hibáztam, vajon mit kellett volna másképp csinálnom ahhoz, hogy mindez ne következzen be!? – Büntetőjogi legfőbb ügyésznek lenni nem kicsi teher manapság az Államokban. Azt gondolom, hogy valószínűleg soha nem is volt az. Akit mi bűnösnek találunk, az már nem tud hol fellebbezni, mert nálunk már nincs feljebb. Én épp ezért, amíg betöltöttem ezt a pozíciót, rendkívül kényesen odafigyeltem arra, hogy biztos csak azokat ítéljük el, akikre kétséget kizáróan rá tudjuk bizonyítani a bűnösséget. 2009 elején elkezdtünk fenyegető leveleket kapni. A családom akkor védőőrizet alá került. A fenyegetések aztán rövid időn belül megszűntek, és a védőőrizet is megszűnt egy idő után. – Sóhajtottam újfent. – Ugyanezen év október 12-én, reggel fél nyolc magasságában a feleségem szokás szerint indult volna kocsijával… tudja ő szokta Petert vinni a suliba, és Megan-t az óvodába. Óvónő volt, és ugyanabba az oviba járt a lányunk, ahol ő dolgozott… illetve mindegyik gyerekünk, mert így egyszerűbb volt. Csak nem kerültek a saját csoportjába, de legalább ott volt mindig, ha valami miatt kellett. – Mély levegőt veszek. - Amikor beült a kocsiba, és el akart indulni… - Idegesen emelem a számhoz a csészét, mert úgy érzem, mintha kiszáradt volna a torkom. - Nagyjából tíz éve elítéltettem egy férfit. Kirabolt egy bankot, megölt öt embert eközben. Villamosszékben végezte. – Teszem hozzá, mielőtt folytatnám. – A férfinek volt egy fia, aki időközben felnőtt, és engem okolt az apja haláláért, és azért, hogy félárvaként kellett felnőnie. Elfogták, s mint kiderült később, ő küldte a fenyegető leveleket is hónapokkal korábban. Úgy állt bosszút, hogy a feleségem kocsijába robbanószert rejtett. – Utántöltök a csészének, amiből közben elfogyott a tea, majd a filterrel kezdek babrálni, amit beleteszek kiázni. - A detonáció akkora volt, hogy esélyük se lett volna. Akkor se, ha egy tűzoltóság mellett lakunk, és fél percen belül ott lett volna a segítség. – Mozgatom a filtert a teában. Amikor az utolsó napunkra kérdez rá a doktornő, egy grimasz fut át az arcomon. - Nem tudom. – Vallom be őszintén. Nem fogok hazudni. – 11-e vasárnapra esett, de én bent voltam az ügyészségen… dolgoztam késő estig. Liliana volt otthon a gyerekekkel… mire hazaértem, már mindenki aludt. Megmelegítettem a vacsorámat, lefürödtem, és befeküdtem aludni a feleségem mellé. Azt hiszem, hogy valamikor augusztusban… vagy talán szeptember elején voltunk lent egy napot Floridában, a tengerparton. Nagyon kevés volt a szabadidőm, rengeteget dolgoztam, emiatt csak ritkán tudtam akár csak egy teljes napot is eltölteni a családommal úgy, hogy ne jött volna közbe valami…
Bólintok, jelezve ezzel, hogy egyetértek a szakmáját és annak nehézségeit illetőn. Nem szeretném viszont megakasztani, mert úgy van értelme ennek az egésznek, hogyha a-tól z-ig elmond nekem mindent, s tudom, hogy nehezére esik – ez látszik rajta és hallatszik a hangján is, de ha nem így lenne, akkor is töltöttem már elég évet a pályán ahhoz, hogy képes legyek olvasni a sorok között – így pláne nem szeretném, hogyha elúszna valahol a lendülete. Szörnyű tragédia, valóban az. Megértem, hogy még mindig gyászol, de a gyász önmagában nem elégséges ahhoz, hogy az embernek terápiára legyen szüksége. Nem mondom, hogy dunsztom sincs arról miért van itt, nagyon is tudom, de véleményem az kialakult már ennyi hallomásból is az esetről. Fül kell neki, nem más. Nem orvosi fül, csak fül. De persze tévedhetek, még nem ért a történet végére. Szívesen közbeszúrnám, hogy nem élhettek volna egész életükben védőőrizet alatt. Nem megoldás, egyszerűen így gondolom. Börtön csak rácsok nélkül és senki nem szeretne így élni. Nem szólok viszont egy szót sem, olaj lenne a tűzre, s ez a terápia nem arról szól, hogy felbosszantsam a beteget. Van olyan, amikor az a hatásos, de most nem érzem úgy, hogy szükség lenne rá. - Nem azt kérdeztem, hogy mikor töltöttek el együtt egy egész napot, hanem azt, hogy mikor volt együtt az egész család. Akár csak pár percig. – helyesbítek, mert lehet, hogy félreérthető voltam. Én a családját és a családtagjait illető érzelmi emlékeire vagyok kíváncsi, ami azt illeti. - Részvétem. – jegyzem és nem csak muszájból, hanem mert tényleg szíven üt a története. Úgy érzem az a minimum, hogy kifejezzem együttérzésemet még akkor is, ha nem azért jött ide, hogy ezt megtegyem vele. - És a tragédia után kezdett elkezdeni terápiára járni? Kötelezték rá? Hivatalból. – teszem fel a kérdést. Sokat számít, hogyha magától jelentkezik egy beteg, ugyanakkor abból is kiderül ez-az, hogyha csak a protokollt követi. Bár, ha azt követte, akkor nem kellene itt lennie. Valóban érdekes ez így. - Mit érez most, hogyha a tragédiára gondol? Fájdalmat, ez rendben van. De tőle kívánom hallani. Ebből tudok majd arra következtetni, hogy a gyász megy szakaszában jár.
Teljesen lemerevedek. Erre a kérdésre még annyira se tudom a választ, mint arra, amit félreértésből megválaszoltam. Azon felül, hogy ez több, mint kínos, ráébredek arra, hogy ugyan még csak öt év telt el, de már megkoptak az emlékeim. Az Alkotmány bármelyik pontját szóról szóra fel tudnám mondani… bármelyik törvényt, jogszabályt, de erre az egyszerűnek tűnő kérdésre nem tudom a választ. - Ezt most így hirtelen nem tudom megmondani önnek. – Válaszoltam őszintén, miközben jobb kezemmel megérintettem a halántékomat, mutató és középső ujjammal körkörös mozdulattal masszírozni kezdtem, mintha attól eszembe jutna a válasz. - Talán előző nap, a reggelinél… bár nem. Megan akkor még aludt. Tudja… nehéz volt elaltatni, de ha sikerült, akkor a többiek akár fogócskázhattak is az ágya körül, meg se moccant. A feleségem mindig őt keltette fel utoljára, mert ha túl korán lett felébresztve, nagyon nyűgös volt. – Húzom el egy pillanatra ujjaimat a halántékomtól, majd ismét nekitámasztom őket. - Nem tudom, ezt át kell gondolnom. – Mondom végül gondterhelten felsóhajtva. A részvétnyilvánításra csak aprót bólintok. Szörnyű… de annyiszor hallottam ezt már mások szájából, hogy ösztönösen bólintok, mintha természetesnek venném, mintha elfogadtam volna a történteket, pedig a mai napig nem tudom megemészteni, se túltenni magam rajta. - Tudja, hogy van ez… - Egyenesedek ki, miközben megigazítom a nyakkendőmet. - Ha olyan pozíciót tölt be, akkor köteles együttműködni, különben kizárják a kamarából. Az első néhány alkalommal csak emiatt mentem. Aztán úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Nem tudom, hogy valóban segít-e rajtam hosszútávon, de nem tudok erről beszélni senkivel. Úgy értem, olyannal, aki közel áll hozzám. Van egy nővérem Londonban… rajta kívül pedig a nagyfiam, és a nagylányom. Velük nem tudom… előttük nem tudok erről beszélni. A kollégák Washingtonban… az Őrzőtársak mind szánakozva néztek rám, felajánlották, hogyha bármikor beszélgetni szeretnék, akkor nyugodtan szóljak nekik. Egyszerre voltam emiatt hálás… és dühös. Nem engedhettem… nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengének lássanak. – Veszek egy mély levegőt, majd lassan kifújom. - Dühöt, hatalmas nagy űrt… és félelmet. Félek attól, hogy Thomassal és Samanthával történhet valami, és én megint nem leszek ott, hogy megakadályozzam.
Észlelem a reakcióját, s tudom is hová tenni magamban. Ösztönös testi mozzanat, de a lelkéből fakad, s ez a merevség az, ami az érzelmi világát is jellemezheti, legalábbis én némán így kötöttem magamban össze a szálakat. Nem akartam zavarba hozni a kérdéssel, csak kíváncsi voltam, s már a válasza előtt sikerül így megtudjam azt, amire szerettem volna fényt deríteni. - Természetesen. Bólintok, s helyezkedem a kivárás nyugvópontjára ekképp. Hallgatom őt, rakosgatom a kirakós darabkáit, s közben egyre biztosabb vagyok abban, hogy mi is lesz a következő lépés. - Tudom. ~de nem tapasztaltam~ teszem hozzá gondolatban - és kötöm össze így a részvétnyilvánításomat azzal a megjegyzéssel, ami a beszédfolyamból kiderülve már nem ahhoz tartozik, de nekem mégis odakötődik, pontosan a férfi merev bólintása miatt -, de nem ejtem ki hangosan. Nem azért mondtam, hogy ragozzuk ezt az egészet oly módon, mint a részvétnyilvánítók többsége szokta. Nem a fájdalmát akartam elvenni ezzel, nem is üres frázist adtam neki, csak kimondtam azt, amit illik, s a többit pedig magamban elraktározom. - Szeretném, hogyha legközelebbi alkalommal nem egyedül jönne el hozzám, hanem a fiával együtt. Hogy miért pont a fiával? Nagyon egyszerű. Azért, mert az azonos nemű szülőnek való megnyílás - és így apaként a fiúnak való megnyílás - a lehető legnehezebb, s ha ezt sikerül Xaviernek abszolválnia, akkor minden könnyebben mehet majd. - Ne gondolja, hogy nem látják magán a fájdalmat akkor, hogyha nem beszél róla. Magában hordozza, s semmi köze a gyengeséghez, vagy az erőhöz. Ezt a hozzáállást kell először elengednie, mertg amíg nem teszi meg, addig semerre nem fog haladni előre. Adok tanácsot, s bár talán keményen hangzanak szavaim, a hangszínem nem árulkodik erről. Továbbra is lágyan csendül minden kiejtett hang a nyelvemen. - A félelme valós, de árnyékot vet az életére. Teszem még hozzá. Lassan a foglalkozás végére érünk, de van még valami, amit szeretnék kérni tőle, mielőtt a "legközelebb"-ig útjára engedem. - Tegye meg nekem, hogy mindent leír, ami csak eszébe jut a családjáról, elvesztett szeretteiről. Nem úgy értem, hogy üljön neki és írjon, hanem abban a pillanatban, amikor eszébe jutnak, rájuk gondol, jegyezze le, hogy mi az. Bármi lehet, erre nincsen szabály. Talán egy felnőtt férfiember nehezen fogja rávenni magát erre, de úgy gondolom, hogy hasznos lehet. Nekem ez az íratós módszerem alakult ki az évek során, s eddig még mindenkinél bevált - majdnem - hát alkalmazom. Átadok neki egy igen puritán jegyzetfüzetet. - A fiát nyilván nem lesz egyszerű rávegye arra, hogy eljöjjön ide. De legyen ez az első lépés.. Kérem finom mosollyal ajkaimon. Amennyiben nincs egyéb kérdése, úgy útjára engedem. A legközelebbi találkozás időpontja attól függ, hogy mikorra sikerül meggyőzze gyermekét, ezért azt kérem, hogy telefonon keressen majd fel, ha aktuálisnak érzi azt, hogy teljesíteni tudja a kérésemet.
//Részemről ez záró lenne, rajtatok múlik mikor kezdhetünk újba. Sikítsatok üziben, s repülök! Köszöntem a játékot! //
- Ez nem rajtam múlik. – Veszek egy mély lélegzetet. Thomas még azt se tudja, hogy terápiára járok. Felnőtt, fiatal férfi… nem erőltethetek rá olyat, amit nem akar. Egy próbát persze megér, de nem vagyok túlságosan bizakodó. Meglepne, ha rábólintana… - De amit tudok, megteszek. – Teszem hozzá, mielőtt még a doktornő azt gondolná, hogy csak kibúvót akarok keresni, mert nem így van. Persze nem lenne nekem se túl egyszerű a saját fiam előtt úgy megnyílni, mint például a doktornő előtt, de bízom a képességeiben. Talán segítene abban, hogy egy kicsit közelebb kerülhessünk egymáshoz Thomassal, és ne legyen ekkora szakadék kettőnk között. Tudom, hogy az időt nem pörgethetem vissza. Már nem lehetek ott vele azokon az eseményeken, amiket elmulasztottam a munkám és az őrzőségem miatt, de szeretnék mellette állni most. Liliana egyszer azt mondta, hogy sose késő, ha valamit igazán szeretnénk. Egyedül csak a halál az, ami végleges. Minden más rajtunk áll. - Nyilvánvalóan igaza van. – Bólintok lassan. Sokan azt hinnék, hogy a legkönnyebb dolog beszélni valamiről, pedig nem. Van, amiről nagyon nehéz beszélni. Ami történt a családommal, arról nem egyszerű… és pont azokkal nem tudok beszélni erről, akik a leginkább érintettek benne: a családommal. - Rendben. – Sóhajtok fel, aztán átveszem a jegyzetfüzetet. Futólag átpörgetem az ujjaimmal. Emberi reakció csupán, nem azért meg feltételezném, hogy már lenne benne bármilyen írás. Inkább berögződés. Leveszünk a polcról egy könyvet… átpörgetjük a lapjait. Leveszünk az újságosnál az állványról egy folyóiratot, és átpörgetjük a lapjait, holott tisztában vagyunk vele, hogy túl sok érdemleges információhoz nem jutunk a mozdulattól, mégis megcsináljuk, mint valami rituálét. Washingtonban is próbálkoztunk hasonlóval az ottani terapeutámmal, de azt közvetlenül a tragédiát követően, és a lapok üresen maradtak. Nem tudtam mit írni. Talán most másképp lesz. - Köszönöm! – Teszem el füzetet, aztán felállok. - Igazán finom volt a tea. Hálás vagyok, amiért időt szakított rám. – Húzom magamra egy könnyed mozdulattal a szövetkabátot, aztán a kezem nyújtom a hölgynek. - Jelentkezni fogok! Minden jót! – Köszönök el tőle, aztán kifelé veszem az irányt. Kisebb séta, biztonsági ellenőrzés, mire eljutok a kocsihoz. Van időm legalább, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. Amikor beülök a kocsiba, a jegyzetfüzetet az aktatáskámba teszem, hogy mindig kéznél legyen. Ki tudja, bármikor eszembe juthat valami, amit fel tudnék jegyezni…
// Én is köszönöm! Megtárgyalom vele, aztán majd szólok/szólunk! //
Az ajtó hangosan dörren, miután a közlegény távozik rajta. Várom a folytatást, ami nem is sokáig kerül el, egy zavart arc, egy bocsánatkérő üstök furakszik be az újra kinyitott kétszárnyas ajtó résén, s torokköszörülve jegyzi: Elnézést uram! A szél. Szalutálok neki, ahogy azt tőle is elvárom, s bár magamban mulattat, ahogy az ajtórésben próbálja a legformálisabb köszönést felém intézni, arcomon semmi sem látszik mindebből. Tökéletesen rezzenetlenül bocsátom útjára, majd a magam részéről szintén elhagyni készülök az irodát. Szeretek vezető lenni, ebben hiba nincs. Ettől függetlenül amikor csak tehetem, a parancsnokságon kívül töltöm az időmet, nem mindennapi formális egyenruhában, hanem a gyakorlózubbonyban, nadrágban és trikóval, szigorúan dögcédulával a nyakamban és bakanccsal a lábaimon. Mondhatná bárki, hogy egy vezető azt tesz, amit akar, de ez a katonaság berkein belül egyáltalán nem így néz ki. Viszont annyi szabadságot nyújt a rendszer - kiskaput a magamfajtáknak aligha, sokkal inkább logikusan felállított szabályzatkiegészítést - hogyha nem várható magasabb rangú vendég érkezése - márpedig azok nem jönnek csal úgy ukmukfukk - akkor az általános ruházat a hordható. Ide nekem lencsemintás zubbonyomat meg az oroszlánt is! Már éppen kitenném a lábamat az irodából, hogy a lőtér felé irányítsam súlyos lépteim, amikor megálljt parancsol cselekvésemnek egy telefon. A kagyló után nyúlva, szálfaegyenes tartással állok meg az asztal mellett, hogy talpig vigyázzban folytassam le a beszélgetést. Fort Hope és Hobbs tábornok. Szerintem inkompetens, de efféléket gondolni ezen falak között felér egy istenkáromlással. Ettől még nem állom meg, gondolataimnak nem parancsolok, csak a mimikámnak. Szigorú ábrázattal fogadom az új érkezőt, s közben bosszúsan mondok le a lőgyakorlatról, amit beterveztem. Itt mindig történik valami, de van úgy, hogy a katonai bakancsom van tele vele. Mint ma is. - Miben segíthetek? Udvariasság? Vörös posztó a neved.
Mi a franccal érdemeltem ezt ki?! De most komolyan... Értem én, hogy nő vagyok és hatvan kiló ruhástól, ugyanakkor kissé túlzásnak érzem a reggeli utam során nyakamba varrt "testőrséget". Egyszerű katonák, Dom még ki is röhögött a telefonban, mikor rákérdeztem nála, tud-e a dologról valamit, megjegyezve, csak nehogy elfogyasszam őket estig. Ha-ha... de kis mókás valaki. Nevetés helyett, amint időm engedte a munkám közepette, kocsiba pattanva vettem az irányt a katonai erőd felé, mindenféle előzetes bejelentés nélkül. Úgy illett volna, hivatali látogatást teszek az új vezető tiszteletére a katonaságnál, de miként ők nem kérték ki véleményemet az utánfutó-gyalogok kapcsán, úgy azt hiszem, ennyi szeszélyességet én is megengedhetek magamnak, lévén nem én rúgtam fel a protokoll állította határvonalakat elsőként. A bejáratnál azonosítom magam, látom a megdöbbent arcát az épp kapuban posztolónak. - Igazán nem tudja hova tenni ittlétemet, de persze tovább enged. Sejtem, mire felérek, már a fél hely tudja, hogy az én magassarkúim ütemes kopogása az, mi felveri a parancsnoki irodához vezető folyosó csendjét. Férfiak... Némelyik pletykásabb, mint mi, nők.
Elérve az ominózus ajtót, rutinos a mozdulat, mivel hullámokban aláomló tincseimet rendezem, s kabátomat, sálamat igazítom. Apró szusszanással gondolataim is ráncba szedve lépek be... hogy a felém forduló férfit megpillantva ne is jussak nagyon tovább a küszöbnél. Épp csak kattan utánam az ajtó zárja, kegyetlenül ejtve fogságba. Talán ez, talán a felismerés ülte mellkasomra némi tompán nyomó súlyt, nem tudom. Minden esetre vegytisztán kivehető volt a megilletődöttség kék pillantásomból, mely képtelen volt elszakadni a férfi markáns vonásairól. Nem lehet ő! Biztosan csak nagyon hasonlít... Esetleg ikertestvér! A fenébe is! Aprót nyelek, államat némi daccal emelem meg. Ösztönös cselekvés, pedig tudom, esélyesen úgy hat, mint mikor a kismacska felfújja magát, szőrét borzolja, csak hogy nagyobbnak látszódjék az ellenfele szemében. - Tisztában van vele, hogy két katona posztol az ajtó előtt csak azért, mert a helyiségben tartózkodom és ahová csak lehet, követnek... tábornok?
Azt a jó - ifjabbik Carlostól felvett - szokásomat nem hagytam el, hogy az oltalom szárnyára pocsékolom a mágiámat akkor, hogyha olyan közeledik felém, akinek kilétét nem ismerem. Inkább én legyek az, aki kitapogatja vajon miféle az érkező, mint amaz ismerjen fel. Éppen ezért a kopogó - számomra ismeretlen, már csak azért is, mert ilyen kecses trillát senkinek a cipői nem csalnak elő errefelé, s egyébként is, az ördög a részletekben lakozik, szép lenne hát ha éppen egy katona nem figyelne oda arra, ami körülötte fellelhető - léptek bakanccsal kísért közeledési idejét kihasználom arra, hogy elrejtsem magam mágikus szárnyakkal, biztos, ami biztos alapon. Egy hosszú szusszanást nyomok el, kőfal mögé rejtve mindent, amit Bostonban hagytam. A kabátja szabása mögé próbálom nem odalátni karcsú testének minden, általam már kóstolt négyzetmilliméterét. Feszes tartásban hallgatom végig a mondandóját, egyetlen kósza mosoly, nem sok annyi sem szalad ábrázatomra akkor sem, amikor a végére ér. - A helyes kifejezés, amit keresett kisasszony, az a köszönöm, hogy időt és energiát nem spórolva megoldotta a védelmemet. - a tábornok stimmelt. tenném még hozzá a végére pimaszul, de nem ebben az irodában fog előtörni belőlem énem civilebbik, karónyeléstől mentes oldala. - Talán valamelyikük nem megfelelően végezte a munkáját és panaszt szeretne tenni, Miss Berger? Mert abban az esetben megkövetem magam és önt is, s máris rendelkezésére bocsátom a jegyzőkönyveket. Az asztallal szembeni székre mutatok, jelezve ezzel, ha akar nyugodtan helyet foglalhat. S közben ha már itt tartunk, csak úgy a magam szórakoztatására - mert nem akarom elhinni azt, amire már tettek utalást a kutyáim - megeresztek egy keresést is. Az arcomba üvöltő igazság kiszorítaná a tüdőmből az összes levegőt, ha ugyan hagynám neki. Épp csak egy rövid pillanat, amíg az asztalon álló tollak rendezgetésébe merülök - menekülök - karácsonyfaként izzó lényének látványa - elől - által kísérten. Aztán a figyelmem újra az övé. Én is örülök, hogy látlak, Danny. Gondolhatod.
- Mérhetetlenül hálás vagyok a figyelmességéért. - Szúrom oda szavait követően, ám ezzel szemben áll arckifejezésem elégedetlen volta. Különös irónia, mint maga a helyzet. Gerard... már akkor sem éreztem markáns vonásaihoz illőnek a nevet, s most, a katonai felszerelésben, a maga karót nyelt képével kifejezetten távol áll tőle a név. Évekre és kilométerekre, ami azt illeti. Pillantása az, miből olvasni igyekszem nem rezzenő vonásai mögött, gondolatát fürkészném, tudni kívánva a kemény páncélos küllem mögötti valót, mert bár nem tűnik meglepettnek velem ellentétben,ki tudja, mi jár a fejében. Vajon...? Közelebb lépek, de nem foglalom el az általa felkínált helyet. Egy ragadozó nagymacska lassúságával hajolok felé és támasztom meg magam tenyereimmel az asztallap felém eső részén, úgy tekintve a férfira. Kerüli a pillantásomat, nekem legalábbis ez jön le abból, ahogy a tollrendezgetésbe menekül. Miért...? - Azt szeretném, ha visszahívná őket. Túlzás és a város lakosságának szemében bizalmatlanságra, ne adj isten pánikra okot adó jelenség a polgármesterük fegyveres kísérettel. - Halk szavaim záróakkordjaként, kecses könnyedséggel foglalok helyet az imént már emlegetett ülőalkalmatosságon.
Akármelyik ragadozó megirigyelhetné a sunyi kis mosolyt szám szegletében, hallva a kelletlen háláját. Jó kislány, dicsérném, s teszem is magamban, de nem manifesztálódik sem szavakban, sem tekintetvillanásban a gondolat. Most nem játszani jött ide, s én sem abban a minőségemben vagyok jelen. Vajon voltam valaha? Nem itt és most fogom megkeresni a választ erre a belső kérdésre. - Igaz. Azt hiszem nem tértem ki elég pontosan a ruházkodásukra. Civilben lesznek és távolról követik majd. A jelen helyzetében vakmerő luxus volna elutasítani a védelmet. Vagy netán gondolja, hogy mindenkinek ínyére van egy női vezető? Nem élünk a Béke-szigetén. Az eb a karóhoz kötve elég jól érzi magát én pedig büszke vagyok. Mert nem tettem megjegyzést arra, hogy milyen könnyen is mehetne neki eljátszani a bizalmas közelséget a civilbe bújtatott védelmezőivel. Velem is tette, nyilván menne velük is bár tudom, hogy a nyomomba sem érhetnek sármosságban, ha fizetnének érte. - Egyébként örülök, hogy eljött. Legalább nem kell kémekkel kikutatnom az információkat önről. Ha volna szíves leülni, elrabolnék az életéből egy fertályórát. Ki kellene egészítsem a jegyzeteimet. Hellyel kínáltam, megtettem az udvarias lépést. Nem élt vele, ez az ő baja. Én viszont letelepszem a bőrborításos irodai székbe, s az előbb elrendezett tollat a kezembe veszem, hüvelykujjammal meg-megmozgatom azt kezemben, mintha csak a biztos fogást akarnám így biztosítani. Tekintetét kívánom rabul ejteni, s ezúttal megengedem magamnak azt a tudatos luxust, hogy olvashatóvá teszem lelkem egy részét neki. Ha figyel, akkor mintha halványan megrándulnának bal szemem körül az izmok egy kacsintás árnyképeként. Okom erre? Semmi, igazán. De a hivatalos köntöst egy szívdobbanásnyi időre szükségesnek ítéltem. Ez lehet egy szia, egy megváltoztál és egy mindent tudok is. Amit akar, azt lát bele. Ebben igazán nem akadályozhatom.
Aprót szusszanok, még valamiféle mosoly is kerekedik ajkaim szegletébe, ahogy hallgatom. Vonásaiban felfedezni vélem régi, évekkel ez előtti emlékek foszlányait. Ismeretlen ismerős... fura, hogy úgy megmaradt, a legtöbb férfira nem is emlékszem. Összefolynak, egyetlen gusztustalan masszává állva össze múltam szennyesén. Őt kedveltem, még a valós keresztnevemet is ismerte. Jó ember volt. Vagy legalábbis annak tűnt. - Tudja mit? - Dőltem székem háttámlájának, mire az imént huppantam le könnyed keccsel. - Meccselje le a rendőrséggel, hogy ön szerint nem végzik megfelelően a munkájukat és szükség van arra a két emberre. Szívesen megadom az elérhetőségét a felelős tisztnek, aztán ha megegyezik vele... részemről oké! - Tárom szét kissé megadóan kezeimet. Lehet nem kellene mondjuk Mike-ot belekeverni, de annyi baj legyen. Ha sikerül legalább a civilnek álcázott duótól megszabadulnom, Mr. Sherwooddal - hjézus, ez a név... - már magam is elboldogulok. Szeretnék hinni ebben. Már épp körülményesen hivatalos finomsággal utasítanám rendre, hogy mégis hogyan képzeli és milyen jegyzeteket, mikor elkapom tekintetének feneketlen zöldjét, s benne a kósza fényt, mely vesémig hatol és fojt belém minden szót. - Akkor is ennyire ragaszkodnál a kísérethez, ha más ülne a polgármesteri székben? - Bukik ki belőlem a kérdés, önkéntelenül és mégis számomra oly magától értetődő tegeződéssel, csendesen, egyúttal önző módon magamhoz ragadva a kérdezés lehetőségét.
Van a nőknek ez a tulajdonsága, amit egyszerre tisztelek, de egyszerre gyűlölök is. A titokzatosságuknak az a formája, ami ott lóg a levegőben még azelőtt, hogy elkezdenének beszélni. Magas fokú intelligencia kell ahhoz, hogy ezt jól csinálják, s akkor csodálni is tudom, nem csak rühelleni. Danny ilyen viselkedésmintáit pedig mindig tiszteltem, s nem tudott idegesíteni velük. Egészen eddig, ugyanis immár, hogy tétje van glédába állnak tőle hátamon a hidegborsództatta pihék. - Legyen úgy. Bólintok rá, mert sem megfélemlíteni sem eltántoríttatni nem óhajtom magam. Hoztam egy döntést, szigorúan kizárva belőle az érzelmeket – higgyen akármit – s nem szoktam hibázni. Ilyenekben nem, ezért vissza sem vonom a dolgokat. - Kérem, írja le ide. Tolok elé egy igencsak karcsúra fogyott cetlitömböt, valamint a tollat, amit a beszélgetésünk alatt már sokkal többször megtapogattam, semmint ildomos lenne. Szép darab egyébként, töltőtoll a régi, klasszikus fajtából, s gravírozott betűkkel a Sherwood név ékíti. Már amennyiben szerény személyem után való elnevezés éke lehet bárminek. Rápillantok, nem titkoltan, de mégsem arcba toltan villan felé a talán-ott-sincs kacsintás, melyre a reakciója bár meglep, mégis valahol szinte vártam, hogy eljutunk ide. Az ajkairól lepergő tegezést egy féloldalas mosollyal fogadom, de egyelőre nem szólok, nyújtom a csendet még annyi időre, amíg előredőlök felé, s az asztallapra támasztom alkarjaim. Ha időközben került név a papírra, akkor a jegyzettömböt az íróasztalfiókba teszem, a tollat pedig hagyom, hadd legyen most nála – vagy épp az asztalra téve általa, hozzá közelebb – egy kicsit. - Természetesen igen. Nem ezt a választ vártad, ugye? Tegezem vissza a hangomból nem elrejtett, karcos pimaszsággal piszkálgatva női hiúságát. Önérzetét. - Megleptelek, Danny? Lopom a becenevével magunk közé a múltat, de csak ennyire, nem tovább. Hivatalos helyen vagyunk és a falnak is füle van. Arról pedig, hogy megváltozott nem ejthetek szót. Egyelőre rejtve vagyok előle a varázslatnak hála, hát nem kellene elültetnem benne a gyanút. Bár.. a farkaslétén kívül úgy vélem – kapizsgálni kezdem – hogy másban is változott. De ebben nem lehetek biztos, így egyelőre erről is hallgatok.
Eszem ágában sincs megfélemlíteni őt - valami azt sejtetni, nem is tudnám igazán - sokkalta önzőbbek céljaim, s higgyenek bárminek, előre látóak is. Mégsem túl szerencsés civilekkel a nyakamon mászkálnom, miután a falka is kellő figyelemmel kíséri lépteimet szinte mindig. Könnyed, lendületes betűkkel rovom fel Mike nevét és rangját az elém tolt cetlire a tollal, amit már egy ideje melengetett ujjaival a férfi. Ha nem láttam volna, akkor is tudnám, érződik a töltőtollon kezének hője. A névhez telefonszám is kerül, s felé fordítva tolom az asztal rá eső oldalára a papirost a rajta finomkodóan keresztbe fektetett írószerszámmal egyetemben. - Parancsoljon. Könnyedén jön a tegezés, mit nyújtott csend követ. Néma játéka, várakozó évődése tekintetünknek, ahogy állom pillantását, miközben felém mozdul. Egyetlen kósza pillanatra tizenéves csitri vagyok megint, ahogy némileg magasabbról tekint le rám... de tova is tűnik a buján-bután elnyíló ajkak gyermekisége az előbukó kérdéssel egyetemben. Nem hazudik, hát én sem teszem a talán költőinek szánt visszakérdezésre: - Nem igazán. De nem kellene, hogy meglepjen, az is igaz. - Elvégre legutóbb még utazó üzletemberként vagy valami hasonlóként definiálta magát. Az tuti, hogy nem katonaként, az ilyesmi valahogy megmarad az ember lányában a sokféle üzletkötő és manager között. Ki tudja, igaz volt-e abból bármi is. Vagy talán a jelen lenne holmi megkreált valóság? - Nem szólított így senki már vagy... négy-öt éve. - Kúszik szép ívű, szelíden széles mosoly ajkaimra a becézését hallva, s halk szusszanással söpröm hullámokban aláomló tincseimet füleim mögé, ahogy elpillantva róla a helyiséget veszem jobban szemügyre, hisz most járok itt életemben először. - Magam mögött hagytam, bár azt hiszem, ez elég egyértelmű. - Kaccantam némán, azt meg már hozzá se tettem, hogy elfelejteni is szeretném a bostoni részét életemnek. Miként nekem, úgy pozíciójából adódóan neki sem volna szerencsés, ha fény derülne közös múltunkra, hát bízva bíztam benne, tartja a száját majd. Nem egy bolond ember, hogy ne így tegyen. Ugye?
Van abban valami szexi, ahogy ír egy nő, hogyha szépen kanyarított betűkkel teszi. Miközben ír tehát, figyelem a kezét, de messze nem az érdekel, hogy mi lesz az, ami a papírra kerül, hanem maga a folyamat. A nevet akkor is elolvashatom majd, ha az orrom elé tolja a lapot. - Köszönöm. Mindenképpen értekezni fogok ezzel a Mr. Cooperrel. Sohanapján. Kiskedden. Nem zavar, ha kihallja hangomból a hazugságot, akkor is megtehetné, ha nem lenne farkas. A katonaság és a rendőrség nem áll olyan szoros kötelékben egymással, mint ahogy talán laikusok fejében az létezne. Amit meg tudunk oldani magunk, abban nem kérjük a másik fajta egyenruha segítségét. Én pedig pláne nem kedvelem őket, de ez már a magánügyfaktor a kérdéskörben. - Nem tudom azt mondani, hogy bánom. Rákacsintok, szám sarkában megjelenik a mosoly, mely egyszerre sármos és birtokló is. Danny az enyém. A beceneve mindenképpen, s amennyire tőlem telt, minden más porcikáját is ki óhajtottam sajátítani. Régen volt, ahhoz képest rég, hogy milyen fiatal. - És.. - levegővételnyi hatásszünetet tartok csak úgy a hecc kedvéért. Kevesen tudják kihozni belőlem ezt a fajta jellemvonásomat. Általában eldarálom, amit mondani akarok, de vele régen is szerettem eljátszani. Amellett, hogy kötelességemnek is éreztem azt, hogy megtegyem. Kérdezném, hogy hiányzott-e neki - az, hogy hallja, vagy úgy egyáltalán én -, de befut egy hivatalos megbízatás, hát kénytelen vagyok a polgármester-kisasszonyt kedvesen útjára bocsátani a mielőbbi viszontlátás ígéretével. Azzal, ami végül várat magára, nem is keveset. Persze a "követői" nem kopnak el, s Mike telefonja sem csörren meg egyszer sem ezen idő alatt.
***
A küszöbén állva szalutálok, fejemmel a beltér felé bökök. Nem mindenki bírja úgy a hideget, ahogyan ők farkasok, bár a híresztelésekkel és elképzeléssel ellentétben a katonai egyenruha - amit most is viselek - egész jó hőszigetelő. - Fort Wainwright vezérkarának nevében hoztam. Boldog új évet a város polgármesterének. Lehajolva felemelem lábam mellől a bontatlan pezsgős üveget. Hihetné, hogy ennyi csak a mondandóm, de még mielőtt levegőt vehetne ahhoz, hogy elküldjön - protokollárisan úgysem teheti meg, nem lenne illendő, ha már a "vezérkar nevében jöttem", mint hivatalos látogatás - megkínálom egy bizalmaskodó gesztussal. Arcából elsimítok egy kóbor hajtincset, vagy annak az ott sincs eszményképét. - Elnézést. Nem bírtam elviselni a rendezetlenséget. Magyarázkodom szemtelen kacsintás ízével a mondatban. Az oltalom szárnya elrejt, továbbra is, de a kimondatlan kérdést hagyja a levegőben. Ugye beengedsz, kedves Danny?
Kezdőlap
Köszöntem a játékot! 
//
