Már vagy három órája a városban vagyok. Az évek során, hogy tudjam, Kate merre jár, egy barátom adta az infókat. Ő mondta el, hogy ide jött, és még azt is megtudta mondani, hogy hol van a feleségem háza. Amikor aztán oda mentem, kiderűlt, hogy nincs otthon, azóta sötétben tapogatózom, mivel az emberek sem valami segítőkészek. Az egyikük aztán egykis biztatás után ide vezetett... Miután kilógattam a harmadik emelet erkélyéről. Ugy néz ki, hogy nem nagyon szeretik erre felé az új arcokat. -Utolsó esély barom arcú! Kate W. Strauss-t keresem. Bökd ki, hogy hol találom. Mondtam nyugodtan, miközben tartottam a fickót. Persze eszembe sem jutott ledobni, de ezt neki nem kellett tudni. -Jólvan te elmebeteg állat! Oda vezetlek csak engedj már el. Szóval így jutottam el végre a Strauss irodához. A portás elég kedves volt, a telefon pedig jó hangos. Kate egy másik férfit várt, de ez ennyi év után már érthető is. Szóval végűl feljutottam, az ajtó elé. Fehér trikó van rajtam egy farmer felsővel, és nadrággal. Bekopogok, de nem várok engedő választ, csak benyitok. Kate velem szemben ül, az asztal mögött, és még mindig olyan szép, mint régen. -Szia Kate.
Ha tudtam volna, hogy ki fog hamarosan az irodám ajtaján kopogtatni, akkor valószínűleg még előtte lementem volna a pincébe, ahová nem jöhetett volna utánam, hiszen az már az őrzők területe és idegenek oda nem juthatnak be. Jós azonban legnagyobb sajnálatomra még én sem voltam, ebből kifolyólag ücsörögtem tovább az asztalom mögött és néztem az előttem feltornyozott papírkupacot. Nem volt hozzá sok kedvem, de utáltam volna magam, ha nem vagyok eléggé felkészült óraadó. Én sem szerettem annak idején, ha ilyenek óráira kellett beülnöm, mert nagyon unalmasak voltak és még a kérdéseinkre sem voltak képesek válaszolni. Nem mintha ez a veszélye engem fenyegetett volna, de jobb mindenre felkészülni. Mikor a kopogás felhangzott, épphogy fel tudtam kapni a fejemet rá, és letenni a kávéval teli papírpoharat, mert a vendégem máris udvariatlanul masírozott be. Nem kellett sok, hogy felfogjam a látványt, és azonnal eluralkodjon rajtam a mérhetetlen düh. Nem tehetek róla, valahol pedig már számítottam arra, hogy előbb-utóbb fel fog bukkanni. Nem volt nehéz megtalálni amúgy sem, a mi kis zárt világunk – régészeké és antropológusoké egyaránt – attól volt hangos, hogy tavaly belekezdtem itt egy nagyobb volumenű ásatásba. Aztán már özönlöttek is a városba az érdeklődők, nem is kellett hozzá sok idő. Igen, nagyon kiszámítható volt a felbukkanása, ez tény, ám most itt látni már teljesen más volt, szerintem felkészülni nem is lehetett volna rá. - Mi a jó büdös francot keresel itt?! – tettem fel az első kérdést, ami csak eszembe jutott. A szemeim szikrákat szórtak, miközben ráemeltem a tekintetemet, de egyelőre még ülve maradtam. Azt hiszem, hogy mind a kettőnknek ez volt a legjobb, bár az asztal szélét szorító ujjaim már így is kezdtek elfehéredni a visszafojtott erőtől. – Ne, ne is válaszolj! – emeltem fel gyorsan a kezemet még az előtt, hogy bármit is kinyöghetett volna. – Mégis mit képzelsz te magadról, hogy csak így beállítasz ide? Hm?! – valószínűleg számított rá, hogy nem fogok neki örülni, és ennyire nem is fogtam volna vissza magam normális esetben, ám most az egyetemen voltam, ami különlegesnek számított. - Remélem, tudsz róla, hogy most azonnal kilökhetnélek ebből a városból úgy, hogy a lábad sem érné a földet! – vehette akár fenyegetésnek is, mert én bizony annak szántam. – Ha nem nekem kéne kifizetni az ablakot, már rég kidobtalak volna rajta. Egyszerűen… - végül csak megráztam a fejemet, az arcomon azonban még mindig a felháborodottság kifejezése ült. – Nem is értem, hogy mit gondoltál! Egyáltalán, hogy jutott eszedbe beállítani ide? – kértem számon már megint, vagy inkább még mindig, folytatva az előző kirohanásomat. Nem volt bölcs döntés tőle, hogy így meglepett, mert neki is tudnia kellett, hogy egy nála négyszer idősebb farkassal is képes lettem volna elbánni, nekem ő csak egy kicsi edzés lett volna pusztán. A fenébe is, hogy még mindig olyan jól nézett ki, és még mindig hatással lehetett volna rám, ha nem utálom annyira és nem zaklat fel a hirtelen felbukkanása!
Én csak álltam ott... Kate mérges volt, mint mindig, én viszont hamar megtaláltam a szavaim. Nem érdekel, hogy eltudna intézni, ideje elmondani neki, hogy mi történt valójában. -Kate! Csak annyit akarok, hogy meghallgas. Amint elmondtam amit akarok elkűldhetsz, de addig maximum az ablakodon távozom. Mondtam, amikor már látszólag teljessen befejezte a mondókáját. Érthető, hogy ideges, de annak idején képes volt azért kidobni mert meglátott, egy idegen melltartót. Nem csak ő tört akkor össze, de én is. Szóval mikor Kate idegességég felűlmúlva befejezte a mondandóját, akkor én is bele kezdtem. -Nem úgy tőrténtek a dolgok, ahogy te azt gondoltad. Aggódtam érted. Mondtam teljesen nyugodtan, majd közelebb léptem egy-kettőt, mivel eddig az ajtóban álltam. Nem értem Kate miből gondolja, hogy rám tud ijeszteni, nem szokásom megijedni attól akit szeretek. Na szóval rövidessen fojtattam a mondandómat. -A melltartó a szomszéd, lányé volt. Nem csaltalak meg vele, de csőbe húztak. Mondtam, de egyszerűen, nem tudtam eldönteni, hogy befejezzem-e vagy ne. Aztán pár pillanat alatt észhez tértem és fojtattam. -Kaptam egy levelet, amiben az állt, hogy megölnek téged, ha veled maradok...Mert őrző vagy. Nem tudtam, hogy mennyire hiszi el amit mondok, de most ez az igazság, ha tetszik neki, ha nem. -Tudok a jelenlegi falkaviszonyról, azért jöttem, hogy meggyőzzelek, nem volt jó ötlet ide jönni, most.
- Tévedsz! Én most is elküldhetlek, ha úgy akarom! – mondtam szigorúan. Szemeim csak úgy szórták a villámokat. Még szerencse, hogy nem szó szerint, mert akkor már egészen biztos, hogy nagyon rossz vége lett volna ennek a találkozásnak. Bár, semmi nem garantálta, hogy nem így lesz végül. Túl sok volt bennem a felgyülemlett feszültség már így is, úgyhogy ő volt az utolsó ember, aki most hiányzott az életemből. Mindazt a jót és szépet, amit ő jelentett egykor, most nagyon erősen igyekeztem elnyomni. Az utóbbi néhány évben bizony nagyszerűen ment a dolog, szinte tökélyre fejlesztettem ezt a képességemet. - Aggódtál?! – kérdeztem vissza gúnyolódva. – Milyen aranyos! – köptem a szavakat dühösen. Még mindig nem álltam fel, mert attól féltem, hogyha így teszek, akkor tényleg ki találom dobni az ablakon. Ennyire azért nem akartam felhívni magunkra a figyelmet, bár aki elment a folyosón, így is bizonyára hallhatta a kiabálásomat. Ez nem volt szokatlan önmagában, ám nálam mégis rendkívüli helyzet uralkodott jelenleg. Az iroda túl kicsi volt ahhoz, hogy mind a ketten itt tartózkodjunk, és máris bántam, hogy egyáltalán felvettem a telefont. Nem kellett volna! Elégnek bizonyult volna az is, ha szépen bemegyek hamarabb órára, és akkor meg lett volna oldva. Bár volt egy olyan gyanúm, hogy akkor is csupán elodáztam volna a találkozást, de teljesen el nem lehetett volna kerülni. - Ó, hogy te mit nem mondasz! – csaptam össze a kezeimet, ajkaimon pedig megjelent egy lesajnáló mosoly. Mintha annyira ostoba lennék, hogy nem találtam ki magamtól is. – Nem most jöttem le a falvédőről, Calhoun! – szándékosan szólítottam a vezetéknevén. Csak úgy, mint minden alkalommal, valahányszor sikerült felbosszantania, vagy egyszerűen csak belemerültem a munkába. Itt most természetesen az előbbiről volt szó. – Nagyon jól tudom, hogy kié volt, azt meg ne várd el tőlem, hogy ezt most elhiggyem! Csőbe húztak… szegény te! – ezúttal akarattal próbáltam rávenni magam, hogy elengedjem az asztalomat, mielőtt össze találna véletlenül roppanni attól az erőtől és dühtől, ami most éppen bennem gyülekezett. - És akkor mi van? – fakadtam ki, miután meghallottam ezt az ostobaságot. – Tudod te, hogy hányan akartak már megölni? És láss csodát, én itt vagyok, ők meg a föld alatt! – ingerültem túrtam bele a hajamba. Komolyan, olyan, mintha nem is ismert volna engem, mintha nem jutott volna el a tudatáig a kettőnk közötti különbség. – Nem vagyok egy nebántsvirág, akit meg kell védeni! Itt kettőnk közül te szorulsz védelemre, és nem én! – dörgöltem az orra alá. Kicsit talán gonosz volt részemről, de az igazság attól még mindig ez maradt. – Hihetetlen, hogy most ezzel akarod elnyerni a… hát, nem is tudom, hogy mimet. Szimpátiámat? Megbocsátásomat? Vagy egyszerűen csak omoljak a lábaid elé, mert te ilyen hősies és önfeláldozó férfi vagy? Arra várhatsz! Én nem valamelyik ostoba liba vagyok, akit egy pillanat alatt le tudsz venni a lábáról, ezt soha ne felejtsd el! – böktem felé ingerülten az ujjammal, szemeim pedig összeszűkültek. - Nagylány vagyok, talán egyedül is el tudom dönteni, hogy hová megyek, és mit csinálok! Egyáltalán nem vészes a helyzet, ezt az ásatást pedig akkor sem fogom itt hagyni, ha a fejed tetejére állsz! – biztosítottam teljesen komolyan. Észre sem vettem, hogy idő közben félig felemelkedtem a székből, de most tudatosan vissza is ereszkedtem rá. - Egyébként is, akinek rossz ötlet volt idejönnie, az egyedül te vagy! Gyenge vagy és kóbor! Mit gondolsz, kit fognak elsőként levadászni? Mert hogy nem engem, abban biztos lehetsz! Aztán menthetem meg a seggedet... - forgattam a szemeimet rosszallóan.
Valami bűzlik Fairbanksben. EZ már csak azért is holtbiztos, mert Kyle rohadt szűkszavúan nyilatkozott, ami mindig valami nagyobb bajt volt hivatott elfedni. Pech, hogy már ismertem annyira, hogy tudjam, mit jelenthetett ez. Másnap az első géppel indultam. Túl hosszúnak tűnt az út, nem csak az Anchorage-Fairbanks távolság, hanem az is, amíg beértem taxival az egyetemre. Teleportálás. Egy nevesebb, hajdan élt őrző, vagy akár az új generáció ifjoncai igazán kieszelhettek volna egy erre vonatkozó varázslatot. Úgy trappoltam a folyosókon, mintha késésben lennék egy szemináriumról, holott ilyesmiről szó sem volt. Csak siettem. Bíztam benne, hogy ha Kyle nem is, de a kedves fél-testvére bővebb felvilágosítást tud nyújtani, elvégre harcos lévén csak jobban képben van... meg úgy alapvetően helyi őrzőként. Professzor, doktor, professzor, doktor, tanársegéd, doktor... zúztam el az irodák előtt, mint a gyorsvonat. Amint megleltem Kate ajtaját - vagyis remélem az irodáját, csak nincs olyan szar anyagi helyzetben az egyetem, hogy iroda helyett már mindössze egy ajtóra fussa az oktatók számára - behúztam a kéziféket és kopogtattam. Ha bent volt és beengedett, vagy épp ekkor bukkant fel a folyosón... szóval ha megszólítható állapotba kerültünk egymáshoz képest, akkor nem haboztam. - Szia! Van pár perced? Napközben állítottam be, nem lepne meg, ha kellene még órát tartania.
Ha az elmúlt másfél év során nem hangsúlyoztam volna eleget, egyszerűen utálom a hideget. Főleg azokon a napokon, amikor mindez megnehezíti a munkámat. Nem mintha más súlyosbító tényezők nem lennének ilyenkor jelen, de éppen elég nagy baj volt az is, hogy fel kellett öltözni bundába azért, hogy ne fázzak. Persze határozott elképzeléseim szerint én vagyok annyira kemény, hogy pólóban legyek a vastag kabát alatt, mert akkor még ennyire sem tudnék mozogni odakint, mint most. Ez mindaddig szép és jó volt, amíg nem kezdett el vacogni a fogam. Ennyit a nagy és erős harcosról, akinek általában láthat a külvilág. Még jó, hogy legalább a lábam nem fázott, bár az új bakancs így is kitörte a lábamat, és akkor az már csak hab a tortán, hogy egyébként menstruálok. Ó, hogy elviselhetetlen lennék alapjáraton is? Akkor valószínűleg ma az égvilágon senki, de senki nem akart nem csak az utamba állni, de még találkozni sem velem. Ebből kifolyólag hatalmas elánnal közlekedtem végig a folyosókon, sőt, inkább azt lehetne mondani, hogy végigdübörögtem, mintha éppen arra készülnék, hogy ledöntsem puszta kézzel az egész rohadt épületet. Magamban az orrom alatt válogatott szitkokat morogtam, ahogy befordultam az utolsó sarkon is az irodámhoz vezető folyosóra. Már éppen felcsillant előttem a remény, hogy legalább ihatok egy forró kávét, amitől megnyugszanak valamelyest az idegeim és jobb lesz talán a hangulatom is, amikor megláttam az ismerős arcot. Egyáltalán nem örültem meg neki, ez valószínűleg tökéletesen le is rítt az arcomról, mert még a kissé behomályosodott lencsék sem takarták el a lelkesedéstől mentes íriszeimet. - Szia! – vetettem oda, miközben egy kicsit letoltam a szemüveget az orromra, és elkezdtem kigombolni a kabátomat. – Éppen annyira jöttem be, úgyhogy még szerencséd is van. Tudod, van telefonom… - tettem hozzá kissé durcásan, de valószínűleg Savannah sejthette, hogy nem éppen neki szól a rossz kedvem. Mármint a rosszabb, mint az általánosságban megszokott. – Mit akarsz? – a kedvesség nem erényem, most is egy picit elfelejtkeztem magamról. – Ha tudnád, hogy gyűlölöm ezt a rohadt hideget. Odalent is ilyen az idő? – kezdtem bele a számomra értelmetlennek tartott fecsegésbe. Leginkább arra használtam, hogy kitöltsem az időt, amíg a kulcsom után kutattam a zsebeimben, valamint arra is, hogy kipanaszkodjam magam egy kicsit. Egyébként az odalent alatt Anchorage-ot értettem. - A sajtó és a bambán bámészkodó turisták pedig hab a tortán! Ők az igazi kedvenceim! – fűztem hozzá aztán diadalmasan a magasba tartottam a kulcsaimat. – Áhá! – azzal már dugtam is a zárba, ami fémes kattanással hozta a tudtunkra, hogy most már bemehetünk. – Fáradj be! – engedtem volna utat Savannahnak, ha nem masírozok be előtte én, mint egy elefánt a porcelánboltba. – Kérsz kávét? – nagyon reméltem, hogy nem kér, mert ezt a jó minőségűt csak és kizárólag magamnak tartogattam. Irigy lennék? Egy kicsit, de nem fizet olyan jól az egyetem, hogy az egész protektorátust én itassam a kávémmal, a dékáni hivatalról már nem is beszélve.
Kate kedves és bájos, mint mindig, nagyjából a kisugárzása is üvölti, hogy jobb vele nem szórakozni, és ki vagyok én, hogy próbára tegyem a türelmét? Nem az a fajta. Szóval ezt és a telefonos megjegyzést is csak egy finom mosollyal nyugtázom. Nem akarok fenn rajta, ő ilyen, megszoktam, így butaság lenne sértett hercegkisasszonyt játszanom, amiért nem fogad túláradó boldogsággal. - Szuper! - Azért ennyit kibökök a szerencsémre, bár a kellemes kis mosolyom eltűnik, amikor megkérdi, hogy mit akarok. - Alice ügyéről lenne szó, Kyle nem mondott túl sokat - vallottam be töredelmesen a témát illető járatlanságom, és ezzel remélem azt is, hogy egy kicsivel nagyobb képet tőle szeretnék kapni. Megmosolyogtam zsörtölődését a hidegre vonatkozóan, meg amúgy is... nem szoktam magam feszélyezve érezni mások bosszankodása közepette, a komoly harag más, de ez szerintem még valahol vicces is. Bár nevetni fix, hogy nem kezdek el, mert azzal még a végén felhúznám. - A tenger elnyomja kicsit, szóval annyira még nem vészes - ingatom a fejem. - Ó, ezek szerint nagyon jó napod van - vonom le a kis következtetésemet. - Remélem azért ezek közül egyet sem vertél meg - pillantok rá óvatosan és nem kezdek el kuncogni. Túl jó kedvem van, minden borús árnyék ellenére is. Kate elég kis agresszív tud lenni és amikor olyan van, szórakoztató nézni, ahogy helyreteszi a totálisan eltájolt egyedeket. Meglett a kulcs, nyílt a zár, Kate pedig előrenyomult, mint egy ezredparancsnok. A fejemben már ment is mellé a katonai induló, vagy nem is, legyen inkább a Star Warsból Vader nagyúr zenéje! Egyébként, ha férfi volna, ez udvarias gesztus lett volna, lévén ő kapná az első pofont. Így nők egymás közt szituban... Passz. Mindenesetre bementem után - nyugtázva, hogy tényleg nem csak egy ajtó jut az oktatóknak, hanem iroda is. Levettem a kabátomat, amit leülés után az ölembe fektettem. Igaz, hogy csak pár perc, és nem is helyezkedtem annyira kényelembe, de állva szerintem ösvényt taposnék két perc alatt is a szőnyegbe/padlóba, annak pedig tuti nem örülne. - Igen, kérek! - csillan fel a szemem a koffein ígéretére. A reptér óta nem ittam. Az nálam azért idő! - Tényleg nem akarom hosszan rabolni az idődet, szóval a tárgyra is térek. Mi az istent fogtok csinálni a szerbekkel? És a megnevezett őrzőkkel? Egyáltalán hányan vannak ilyenek és kik? Bocs, a sok kérdésért, de tényleg nem lettem elhalmozva infóval erről, és ha lent bárki kotyogna róluk, vagy az esetről, az szerintem titeket is érdekelne majd. - Ahhoz viszont, hogy én Anchorage-ből használhatót mutassak fel ennek kapcsán is, tudnom kell mindent innen. Rendszeresen küldtem a jelentéseimet, a fiúkkal együtt, de annyira nem nagy a távolság a két város között, hogy figyelni való tekintetében ne lehessen átfedés. És ha az anyahajó háza táján gáz van, az kihat a kishajókra is. Már pedig itt az elég nagy gáz lehet. vagy csak túlaggódom...
- És mi közöm van nekem ehhez az Alicehez? – kérdeztem kissé érdektelenül, talán némiképp bosszúsan. Nem tudnám megmagyarázni, de valahogy az a lány nagyon irritált velem. Mindig csak a baj volt vele, és ez a mostani is… Nem, nem is akartam most rá gondolni, bár volt egy sanda gyanúm, hogy Sava nem fogja hagyni, hogy ne foglalkozzak ezzel. Máskülönben nem jött volna ide és nem közölte volna, hogy erről szeretne velem beszélni. Pazar! Talán még most kellene lelépni, amíg tudok! - Lehet nekem is oda kéne inkább költöznöm télre – vetődött fel bennem az ötlet, miközben a kulcsot kerestem. Sajnos az ujjaim valamelyest elgémberedtek a kinti hideg miatt, így hát nem érzékeltem velük olyan jól, mint általában. Elég bosszantó tud lenni az ilyesmi, és akkor még finoman is fogalmaztam. – Ó, ha tudnád! Még annál is jobb! – forgattam a szemeimet rosszallóan, mert határozottan nem volt jó napom. – Sajnos nem! – reagáltam arra, hogy megvertem-e valakit. – Pedig nagyon nagy kedvem lett volna hozzá, elhiheted. A sajtót azonban nem szabad magamra haragítani, hadd csinálják nekünk a visszhangot. A végén még félbe kéne hagyni az ásatást, ha nem kapnánk elég támogatást. Erre gondolni sem akarok! – jelentettem ki, miközben beengedtem magunkat az irodámba. - Fenébe! – szitkozódtam, mielőtt még észbe kaphattam volna. – Sejtettem! – tettem végül hozzá, de amint kibontakoztam a kabátomból és lelöktem a szék hátára, két adagnyi kávét tettem oda, a megszokott egy helyett. Sohasem szoktam többet főzni, mert ha itt áll fél napokat, akkor bizony már ihatatlan. Még akkor is, ha rohadt drága fajtát veszek. – Szóval a tárgyra térhetünk? – kérdeztem sürgetően, a szőkeség felé fordulva. A szemüvegemet a kabáthoz hasonlóan levettem, ám azt az asztalra dobtam egy hanyag mozdulattal. – Még ki kell mennem az ásatásra, hogy összeszedjem a maradék cuccot. Már csak ezen a héten vagyunk kint, aztán megkezdődik az egyetem, és a hallgatóim már nem lesznek elérhetőek segítségnek, meg a többi önkéntesünk is továbbáll. A hidegről már nem is beszélve! – magyaráztam nagy sebbel-lobbal, amíg végül bele nem kezdett a lényegbe. Figyelmesen hallgattam, és mire befejezte az első monológot, már a kávéval teli bögrét is a kezébe tudtam nyomni. Nem figyelmeztettem rá, hogy forró, bizonyára sejtette magától is. - Hidd el, hogy túlzottan én sem vagyok elhalmozva információval, egyelőre még elég friss a dolog. A szerbek már nem először okoztak fejtörést, fogalmam sincs, hogy Will mit akar tenni. Majd ő eldönti, úgyhogy ezzel kapcsolatban rossz ajtón kopogtatsz. Bár engem is rohadtul idegesítenek… - vallottam be bosszúsan, a kezemet tördelve, miközben fel-alá kezdtem járkálni. – Ezzel a lánnyal csak a baj van – ráztam meg a fejemet lemondóan. – Valamit viszont muszáj lenne tenni! – jelentettem ki hirtelen jött elhatározással, majd ittam egy kortyot a kávéból. Kicsit ugyan megégette a nyelvemet, de nem számít.
Értetlenül pislogtam kettőt a visszakérdezésre, amire csak kérdéssel tudtam "felelni": - Hogy harcos vagy? Nem fejtegettem, hogy ez szerintem miért elég indok arra, hogy foglalkozzon a dologgal, ha nem értette ennyiből, akkor hagytam a csudába, nem fogok pattogni. - Jó ötlet, van egy rakás kiadó lakás, de nálam is elférnél, bár a macskám lehet vetélytársnak tekintete a területért vívott nagy magányos harcában - csacsogtam, mert miért ne, de ennél többet inkább nem, mert a végén még morcosabb lesz. Kate a makrancos hölgy. Minden esetre csacsogásban nem maradt adósom, ahogy elkezdte ecsetelni a napját, ügyes-bajos dolgait. Mindezt érdeklődve hallgattam, valóban érdekeltek a dolgai, a legtöbb emberrel így vagyok. Lehet, hogy nem jegyzek meg mindent, de hallgatóságnak első osztályú tudok lenni, szóval ha valaki valamit ki akar adni - kivéve ha a gyomortartalmáról van szó -, az jöhet hozzám. Szitkozódásán felnevettem. Kate egy túl egyenes és őszinte ember, de ez engem egy kicsit se zavart. Mint mondtam, szerintem kifejezetten szórakoztató a maga zsémbességével. Jó, ha 0-24 lennénk összezárva, valószínűleg nem élvezném ennyire, alkalmanként összefutásokkal viszont a magam részéről teljesen jól kijövök vele. - Mondanám, hogy egy pulcsi lehet jól jönne akkor, de azt hiszem, nem fogadnád meg a tanácsom - vontam sután vállat, miután elmondtam, amit nem mondtam. De tényleg, mi értelmük ezeknek a "mondanám, hogy..." dolgoknak? Úgyis mondjuk. Na mindegy, inkább filózok ezen magamban. Se hangosan, ha már itt tartunk. - Köszönöm! - háláltam meg a kávét, továbbra s jóízűen mosolyogva. - Úr Isten, de finom! - kortyoltam bele, bár kicsit megbántam a mohóságom: égetett! A tárgyra tértünk, hogyne tértünk volna, daráltam is a mondókámat, amit szépen végighallgatott. Igaz igyekeztem tényleg rövidre fogni. Nem mondtam ki inkább, hogy engem valójában nem izgatnak a szerbek, vagy legalábbis nem a dolog egész városra kiterjedő szent szamaritánus oldaláról tekintve. Én ennél önzőbb lettem az évek alatt. - Nagyon fiatal még - mosolyodtam el, mintegy békítőn -, nekünk sokkal több tapasztalatunk van, mind vérfarkasok, mind az élet egyéb területén. Haragszom rá, amiért kiadta Kyle-t, de a helyében, ennyi idősen, abban a helyzetben, lehet, hogy én se tettem volna másképp. A kávémra meredtem, ami még mindig forrón gőzölgött. Hát hogyne, ki látott már egy perc alatt, szobahőmérsékleten kihűlő kávét? Jelentkezni az xxx-xxx-xxxx emelt díjas telefonszámon lehet, köszi! - Ezt kérlek ne mondd el Kyle-nak, sőt, ha nem muszáj, azt se, hogy egyáltalán felkerestelek, sértésnek venné szerintem. Legalábbis tuti csorbítanám az önbecsülését. - Elhúztam kicsit a szám. Persze, fordított esetben én se repesnék, de nincs fordított eset. - Tudom, hogy nem gyerek, meg nem ejtették a feje lágyára, ismerem annyira, de kérlek, vigyázz rá, jó? Tisztában vagyok vele, hogy féltestvérek lévén Kate-et aligha hagyná hidegen, ha Kyle akárcsak megsérülne, mégis... kellett nekem is ennyi kis megnyugtatás, hogy ilyesmire kértem. Nem szabadíthatom rá az egész harcos-gárdát, de azt, aki amúgy is fedezné, őt felkérhetem.
Láttam az értetlenséget a szemeiben, de annyira nem zavart, egyszerűen csak megvontam a vállaimat, ezzel is érzékeltetve, hogy nekem aztán tényleg teljesen mindegy, hogy mi és hogy van ezzel kapcsolatban. - Igen, pontosan erről van szó. Harcos vagyok, így nem az a dolgom, hogy tanoncokat istápoljak. Az már egy másik kérdés, hogy milyen szart zúdított a nyakunkba. Csak és kizárólag a probléma megoldása miatt foglalkozom vele, már ha lehet így mondani – motyogtam az orrom alatt kelletlenül, mert nem egyszerűen bosszantó volt ez a helyzet, hanem egyenesen rohadtul bosszantó. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy Sava csak ezért feljön ide északra, a világ végére, de lelke rajta, ha neki egyszerűbb felutazni és személyesen megbeszélni ezt, nekem nem lényeges. Kivételesen tényleg volt egy kis szabadidőm, ami a munkát és a feladataimat illeti. Ritka alkalmak egyike, ráadásul a magam módján még kedveltem is őt. - A kutyám is vélhetőleg hasonlóképpen lenne a macskával, bár Kyle-lal egész jól kijön… szar az ízlése – forgattam a szemeimet, bár kétségtelen, hogy még mindig nagyon hálás voltam a bátyámnak azért, mert meglepett azzal a kis állattal. Mármint akkor kicsi volt, most már kezdett rohamosan megnőni, ezzel együtt pedig a fejünkre is nőtt. Nem mintha bántam volna, a kemény külsőm mögött néha egészen emberi érzések lappangtak. Néha! – Mert képzeld el, kaptam tőle egy kutyát még télen. Fogalmam sincs, hogy mit gondolt – fűztem hozzá afféle magyarázatképpen, mert nem tartottam valószínűnek, hogy Kyle ezzel eldicsekedett neki, olyan sűrűn meg nem fordult meg itt a kedves mágus, hogy látott volna már Caesart, meg engem. - Ó, ezekben a rohadt vastag pulcsikban képtelenség mozogni, így is elég baj, hogy kabát kell már – fejeztem ki újra a nemtetszésemet az időjárással kapcsolatban, miközben átadtam az egyik gőzölgő bögrét. Jó erősre csináltam, ráadásul nem is fukarkodtam az adaggal, az előbbi hisztim ellenére sem. Savannah azért megérdemelt ennyit, már ha rokonok voltunk arra a kis időre. Legalább ő nem kergetett a falra, mint néhány másik nőnemű egyed a környezetemben. Mondjuk, lehet, hogy ennek az is az oka, hogy nincs itt állandóan, csak néha-néha beugrik. Lehet minden embernek ilyennek kéne lennie az életemben, és akkor sokkal jobban kijönnék velük. Ki tudja?! - Oszd be, ebből senkinek nem szoktam adni! – szóltam rá, miközben felé böktem a mutatóujjammal afféle fenyegetésképpen. – Ennyi pénzért el is várom, hogy finom legyen. Ezek a rohadt automatás kávék mindig pocsolya ízűek – még fintorogtam is egyet mellé, miközben áttértünk a lényegre. Nem bántam, tényleg ez jobban érdekelt, úgyhogy miután lehuppantam a már igencsak kiült, de mégis kényelmes székembe, két kezem közé fogtam a bögrét, és úgy koncentráltam arra, amit a velem szemben ülő mondott. - Az egy dolog, de attól még lehetne életképesebb – horkantam fel cseppet sem nőiesen. Sajnos nagy hibám, hogy az ilyen embereket egy kicsit lenéztem, és nem feltétlenül azért, mert magamról sokkal többet gondoltam. Egyszerűen csak nekem mások voltak az értékek egy emberben, mint másoknak. – Én meg biztos, hogy másképp tettem volna! – jelentettem ki határozottan, és mivel Savannah azért annyira már ismerhetett, így azt is tudhatta, hogy tényleg komolyan gondoltam. Én már fiatalon is olyasmi kaliberű nő voltam, mint amilyen most vagyok. Nem véletlen szerintem azok után, amilyen rendkívüli kiképzést kaptam, bár ezzel nem sűrűn dicsekedtem, csupán az aktáimban volt nyoma ennek az egésznek. - Szerintem neki már úgyis mindegy! – legyintettem egyet az önbecsülésével kapcsolatos megjegyzésre. Azért néha viccesnek találtam, hogy mennyire különbözünk ő meg én, de néha roppant üdítő volt. – Aggódsz érte? – kérdeztem vissza nevetve. – Nyugodj meg egyébként, a fél szememet mindig rajta tartom, mert képes bajba keveredni. Ha valaki kárt tehet benne, vagy megölheti, az csak és kizárólag én leszek! – jelentettem ki határozottan. – Ha csak egy haja szála is meggörbül, akkor az halott ember, aki hozzáért – azért valahol egészen mulatságosnak találtam, hogy azok után, ami köztük történt, még mindig így a szívén viseli a bátyám sorsát. Mondjuk, ugyanez rám is igaz volt Jack esetében, csak nem reklámoztam.
Egyértelműen másképp láttuk ezt a dolgot, de nem kezdtem el vitatkozni, elfogadom, hogy ő így áll ehhez az esethez. A kutyus említésére széles mosolyra szaladt a szám. - Mesélte - bólintottam, mert habár annyira sűrűn nem fordultam meg itt, attól még nagyjából napi szinten beszéltünk. - Szerintem azt reméli, hogy jó hatással lesz rád, és... tágítja a szociális tered. - Azt mégse mondhattam, hogy esetleg kedvesebb lesz az emberekkel! Illetve, de, mondani mondhattam, azt viszont azért egy kicsit erősnek éreztem volna. Lehet őt nem hatja meg, én viszont akkor sem akartam így fogalmazni. A kabát-pulcsi esetre csak somolyogtam. Igaz, ami igaz, nekem se sikerült még teljesen megszokni ezt a klímát, mindenesetre engem nem zavart, hogy vastagabban kellett öltözködni. De ilyenkor legalább még jobban esik a forró kávé, meg a kakaó, a tea és a forró csokiról már ne is beszéljünk! A hidegnek is megvan a maga varázsa, amit maximálisan ki tudok élvezni. Ezt most nem hangoztatom, azt hiszem ő nem díjazná annyira. - Jaj, de drága vagy! - néztem rá nagy, csillogó szemekkel és boldogan kortyoltam a kávéba. Kevéssel is örömet lehet nekem szerezni, na... egy finom kávéval, amiből ráadásul kevesen kaphatnak meg pláne. Fekete mellett még a kényes téma boncolgatása is könnyebb, kellemesebb. - Túl szigorú vagy - mondtam elnézően, de nem ítélkeztem, csak ténymegállapítás volt. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz lenne, ő ilyen és kész, én meg elnézőbb, megértőbb vagyok, ennyi az egész. - Tudom, de te sokkal másabb utat jártál be, mint ő eddig. Hogy eztán Alice mennyire erősödik meg lélekben, azt nem tudni, majd kiderül, mindenesetre tény, hogy Kate-tel ég és föld voltak, így nem is lehetett elvárni, hogy a harcos megértse, átérezze a helyzetét. Legalábbis én nem vártam el. - Még szép, hogy aggódom - motyogtam a fejemet ingatva, enyhe szemöldökráncolás közepette, és ittam pár kortyot. Kate szemébe néztem, miközben beszélt, ígért, s habár megnyugtatott valahol, hogy odafigyel, hogy másnak nem hagyná, hogy bántsa őt, azért a teljes zent még így sem közelítettem meg. - Köszönöm - mondtam halkan, egy hálás mosoly kíséretében. - És ha bármi történne, kérlek, szólj. Ő szerintem elbagatellizálná még azt is, ha a fél karja már meg se lenne. - Ebbe még belegondolni is rossz volt egyébként. - Meg ha kell valami. - Újabb nagy kortyok, aztán egy darabig csak forgattam a kezem közt a bögrét. - Furcsállod, hogy ilyet kérek és csak ezért idejöttem? - néztem rá ismét, halvány, de őszinte mosollyal kísérve kérdésemet. Szinte nem is kérdés volt, azt hiszem, le mertem volna fogadni, hogy megleptem ezzel.
- Tényleg? – kérdeztem meglepetten, mert igazán nem gondoltam, hogy ennyi mindent elmesél neki Kyle. Jó, tudtam én, hogy jó viszonyban vannak, de hogy ilyen jelentéktelennek tűnő dologról is beszámol, ez még nekem is új volt. Persze nem sokáig akadtam fent rajta, inkább csak néhány pillanatnyi zavar volt ez a készülékemben. Szerencsére egyből mondta is tovább, én meg ebbe legalább már beleköthettem egy kicsit. – Aha! A szociális terem… - bólogattam, két korty kávé között. – Mondd csak ki nyugodtan, hogy azt reméli tőle, hogy majd kedvesebb és barátságosabb leszek! – intettem a kezemmel is a szavaim mellé, mintha ezzel akarnám arra sarkallni, hogy tényleg mondja csak ki nyugodtan. Egyébként tudtam az is lenni, de csak nagyon ritkán volt rá példa. Sajnos, vagy nem sajnos, ez van. Ilyen borzasztó nőszemély vagyok! Akaratlanul is horkantottam egyet arra, hogy milyen drága is vagyok. Nem én voltam drága, hanem az a rohadt kávé, és ha most véletlenül kiborítja itt nekem, miközben nagy hálálkodásban van, akkor egészen biztos, hogy már egyáltalán nem leszek olyan kedves, mint amilyen eddig voltam. Ezt is csak annak köszönhette, hogy tényleg kedveltem őt a magam módján. Arra nem foghattam mégsem, hogy jó napom volt, mert ennél pocsékabbat már régen éltem meg, szóval akármennyire szerettem volna tagadni még magam előtt is, kedveltem ezt a nőszemélyt. - Igen, az lehet! Egy harcos azonban ne legyen lágyszívű, nemde? – kérdeztem kicsit komolyabban. Én szívesen bevállaltam a morcos, szigorú nő szerepét, mert valakinek ilyennek is kellett lennie. Gina volt még hasonló kaliberű, mint én, úgyhogy egyáltalán nem is voltam olyan egyedi eset, ha úgy vesszük. Bár hozzám igazából senki sem lehetett még csak hasonló sem, de belőlem elég is egy. Bőven, ha Kyle véleményét kérdezné valaki. Ő velem élt már egy ideje, ennyi pedig elég volt neki ahhoz, hogy még jobban megismerjen engem. - Az biztos! – vágtam rá egyből, mert Alice valószínűleg soha nem fog a közelembe érni. Lehet, hogy ez most elég traumatikus élmény volt neki, de ettől még alapjaiban nem fog megváltozni. Mi ketten pedig annyira különböztünk, hogy az valami hihetetlen. Nem is akartam én, hogy mindenki olyan legyen, mint én, mert az rossz lenne. Nem kellenek a világnak ilyen emberek, csak ha a képességeimet vesszük alapul, mert azok bizony roppant hasznosak az őrzők között, az már egyszer biztos. Mindegy is, az viszont mindenesetre meglepett, hogy ennyire a szívén viselte a bátyám sorsát. Nem is voltam rest ez után érdeklődni. Nem az a típus vagyok. - Rendben, szólni fogok, bár szerintem nincs olyan, amit ne oldanék meg, ha baj van! – közöltem nemes egyszerűséggel, mert lehet, hogy Sava tapasztaltabb a varázslatokban, engem viszont harc terén nem kellett félteni. Szokták mondani, hogy az erőszak semmire sem megoldás, de én ezzel soha nem értettem egyet. – Őszintén? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, de szerintem eddig is egyértelmű volt. – Még szép, hogy furcsállom! Csak úgy nem utaznék ennyit azért, amit telefonon is el tudok intézni. Van valami, amiről nem árt, ha tudok? – tettem fel a nagy kérdést, kicsit előrehajolva az asztalra, Savannah felé.
Visszakérdezésére csak mosolyogva bólintottam. Azért muris, ahogy meglepődött, ezek szerint annyira sokat mégse tud rólunk, ami se nem jó, se nem rossz, csak egy tény. - Oké. Azt reméli, hogy kedvesebb és barátságosabb leszel tőle - vigyorodtam el, kicsit rakoncátlan gyerek képét idézve ezzel. Dehogy szántam megbántásnak, bár szerintem pont ő az, akiről az ilyesmi leperegne, ennek ellenére nem kísérleteztem. Minek tettem volna? Felhorkanására is mosolyogtam és inkább ittam tovább a finom kávét, amit hajlandó volt megosztani velem. Még ha csak udvariasságból is kérdezte az elején, akkor is... - Nem tudom - mondtam némileg eltűnődve -, szerintem azon elvitatkoznánk egy darabig, hogy melyikünknek mit jelent a lágy szívűség. Azt hiszem, meddő vita lenne - mosolyodtam el halványan. Ég és föld vagyunk Kate-tel szerintem ilyen téren, meg talán úgy általánosságban véve is, ezzel pedig nincs semmi baj szerintem. Csak nem éri meg olyan eszmecserébe vágnunk, ami egyszerűen sehová sem vezetne, mert mindkettőnknek megvan a maga világképe, hozzáállása, amin pár perces kis oda-vissza játszma nem fog változtatni. Vagy ha mégis, akkor valamelyikünk rendkívül gyenge jellem, esetleg a másik túl szuggesztív. Nézőpont kérdése, hogy melyik a jobb. Lényeg a lényeg, nem kezdtem el a magam nézetét rátukmálni. Alice sose lesz olyan, mint ő, és ez nem becsmérlés egyikükkel szemben sem. Csak az a szomorú, hogy így valószínűleg sose fognak együtt dolgozni, ami... hát valljuk be, nem épp kifizetődő egy közösségre nézve, de bízom benne, hogy Kate van annyira felnőtt, hogy szükség esetén félre tudja tenni az ellenérzéseit. Bár belegondolva: ne legyen soha olyan szükségállapot, amiben erre sort kéne keríteni. Szólni fog. Biccentettem. Tudtam, hogy erős, nem véletlenül harcos, csak így azért mégis nyugodtabb voltam. Láttam rajta eddig is, hogy megleptem, de kimondva jobban esett. Nem mindennap tud az ember lánya meglepni egy képzett harcost, szóval igen, most rém elégedett vagyok! Bár ez nem tartozott a céljaim közé, hogy teljesen őszinte legyek. - Szerelmes vagyok belé - mondtam szemlesütve, majd nagyot kortyoltam és ezzel meg is ittam a kávémat. Aztán rápillantottam és elnevettem magam. - Csak vicceltem - legyeztem a kezemmel még mindig kacagva. - Szerettem volna veled is beszélni kicsit, meg ezért a kávéért igazán megérte ennyit utazni. - Abbahagytam a nevetést, ám továbbra is vigyorogtam. - Ne aggódj, nem leszünk sógornők - biztosítottam, aztán halványul kezdett a mosolyom. - Eleget vesztettem, hogy többet ne akarjak, tudom, hogy ez gyengeség, de félek ettől. Kyle... ő a kettőből az egyik, aki fontos annyira számomra, hogy ne legyek képes nyugton aludni, ha tudom, hogy veszélyben lehet az élete. - Eltűnt a hangomból a játékos könnyedség, a tekintetemből a pajkos csillogás. Felálltam és a bögrét halk koppanás kíséretében az asztalra tettem. - Köszönöm a kávét és az időt - mosolyodtam el ismét, ám ezúttal jóval szolidabban, mint korábban. Egy falat belőlem, abból, aki lettem, akivé tettek, akivé válni kényszerültem. Ha csak nem akadt kérdése, vagy bármi, amit szeretett volna megbeszélni - annak ellenére, hogy én kerestem fel -, úgy elbúcsúztam tőle, minden jót és szép napot kívánva.
- Akkor nagyon rosszul gondolja, bár szeretem a kutyákat… - közöltem nemes egyszerűséggel, a vállaimat vonogatva. Ha Kylenak efféle hátsó szándékai voltak az ajándékkal kapcsolatban, akkor eléggé mellényúlt. Bár rajta kívül legalább még egy élőlénnyel képes voltam normálisan viselkedni, és nem úgy, mintha éppen meg akarnám ölni. Nem voltam én mindig ilyen, de mióta Jack nincs mellettem, csak még feszültebbé válok időnként. És ez nagyon rossz, ha jobban belegondolok, de én már egészen megszoktam az új önmagamat, ő meg mindig is tudott kezelni valami furcsa oknál fogva. Sosem értettem. Egyetértően bólogattam a szavaira, mert tényleg felesleges lenne vitát nyitnunk azzal kapcsolatban, hogy kinek mit jelent a lágyszívű kifejezés. Én tudtuk, hogy nem vagyok az, és soha nem is leszek képes megérteni azokat, akik hajlamosak rá. Ez nem feltétlenül rossz, én csak egyszerűen más típusú ember voltam, ennyi az egész. Más dolgokat tartottam szem előtt a legtöbb esetben, amit sokan talán nem értettek meg, de a gyakorlatiasságot én inkább erényként fogtam fel, nem pedig úgy, hogy egy lelketlen picsa vagyok. Nem vagyok az, csak kicsit keményebb lettem, mint az átlag. Nem csak nő, de harcosok között is. Szerencséje volt, hogy nem hallottam a gondolatait, mert valószínűleg rövid úton megpróbáltam volna letörni azt a fene nagy elégedettségét, amiért képes volt meglepni egy kicsit. Én ezt nem tartottam olyan nagy dolognak, mert más téren meg képtelen lett volna rá, ezzel tisztában voltam én is, és szerintem ő is. Mindenesetre nagy mázli, hogy nem vagyok telepata, vagy valami efféle szuperhős. Akkor nagy bajban lenne a város, de még azok is, akik felbosszantanak engem. Elég hosszú a listájuk. - Tessék?! – kérdeztem vissza egyből, megpróbálva kitörölni magamból a furcsa érzést, amiért a bátyám érzelmi életébe csöppentem úgy, hogy nem is állt szándékomban. Nem szerettem újabban a túlzott érzelmeket, kerültem is az efféle helyzeteket ügyesen. Azért felszusszantam a megkönnyebbüléstől, amikor kiderült, hogy csak viccelt. Tekintetem morcosan villant, de a mai napon ez már nem is olyan új keletű dolog. Mondjuk Savat talán még el is tudtam volna fogadni, mint lehetséges sógornőt. Egészen kedveltem, ha lehet ezt mondani az én esetemben. - Jó, akkor legközelebb telefonálj! – ajánlottam fel, amikor a kávét hozta szóba már megint. Hihetetlen, hogy tényleg adtam neki, pedig nem is voltam túlzottan adakozó hangulatomban. Lehet, hogy csak szerencséje volt és éppen akadt egy nagyon gyenge pillanatom. Még a legjobbakkal is megesik olykor. – Nekem úgyis mindegy lenne, de még te is nem jöhetnél be a házunkba. Akkor már túl sok lenne az egy négyzetméterre jutó őrzők száma a közelemben! – közöltem félig komolyan, félig inkább csak viccelődve. – Ne aggódj, ezzel én is így vagyok! – vallottam be őszintén, mert a testvérem volt, az ő esetében nem kellett megjátszanom, hogy nem számít nekem. Nagyon is számított, jelenleg talán ő a leginkább. - Vigyázok rá, néha tényleg rajta kell tartanom a szemem, mert képes bajba keveredni… - forgattam a szemeimet, és amikor végül felállt, akkor én is így tettem. – Van is mit köszönni rajta, remélem legközelebb nem fordul elő, és inkább te hozol kávét nekem! – ez volt az én sajátos búcsúzásom, és a jelzés arra, hogy máskor is meglátogathat, őt viszonylag szívesen fogadom. Mivel nekem amúgy is volt még dolgom, így nem marasztaltam, nem lenne rám jellemző. Úgyis össze fogunk még futni.
Kezdőlap
<33 //
